Jól van, ahogy sejtettem, nem olyan finnyás csaj, hisz leült végül és nem is teketóriázott egyáltalán. Még szépen végighallgatott, aztán csak mosolyogtam azon, amit mondott. De hirtelen nem is tudtam mit válaszolni.

- Talán az szokott a gondom lenni, hogy ha netán egy-két embernek beszámolok erről a családi perpatvarról, akkor általában ezeket vágja a fejemhez. De mit is várhatnék egy olyantól, aki nem ilyenben él, aki csak külső szemlélődő? - na jó, ez kicsit dramatizált volt, de tényleg ez az igazság. - Ellenben te tényleg érted amiről beszélek, mert a nagyanyád hasonló elveket képvisel, mint a szüleim. De ha nálad csak a nagyanyád ilyen, akkor mások hogyhogy nem védenek meg? Mert nálam tényleg ez van. Apám is ugyanazt műveli, mint anyám, talán mert nem mer ellenszegülni. Az egyetlen ember aki kimenekített, az a nagybátyám volt, de ő meg 5 éve meghalt. Pont ezért kezdtem el lázadozni és meglépni otthonról...

Még folytattam is volna, de az a simítás kicsit hirtelen jött és félbehagytam a mondatot. Félzeg mosollyal felé fordultam.

- Köszi, ez jól esett. - na jó, ez tényleg kicsit félreérthető, de hát ha ez az igazság... - Anyukád akkor tényleg gy tiszteletreméltó nő főleg hogy semmi plusz lehetősége nem volt, ha mondjuk véletlenül rosszabbra fordult a beteg egészsége. Nagyra becsülöm az olyan embereket. Álmok pedig mindig kell, hogy legyenek, mert különben nincs értelme élni. Kell valami buzdító dolog.
És hogy tervezem? Hát mindenképp előbb az alapokat szeretném megteremteni, aztán majd utána jöhet a többi. Kiélni az életet közben is lehet, nem vagyok az a féktelenül bulizós típus. De azt azért nem utasítom el, ha összejön egy kapcsolat. Csak maga a családalapítás váratna kicsit még. Ami alatt nálam a házasodást meg a gyereket lehet érteni. De ezen kívül bármi lehet, mert végül is az annyira nem gátol abban, hogy kicsit kiéljem az életem.

Megértesz?
Úgy éreztem, ehhez le kell ülnöm. Érdeklődve figyeltem Cissy szavait, mosolyogtam, bólogattam, közben tettem egy lépést a móló széléhez, lábam lógatva huppantam a fára. A vizet szuggeráltam, itt, szélen kicsit mocskosnak tűnt.

- Tökéletességre törekvő? Idegesítő, gondolom - már meg sem próbálsz akkor megfelelni az elvárásainak? - Finom mosolyt küldök feléje, barátságosan invitálom, üljön le mellém, fütyüljön a móló sárfoltjaira, ne tartson életetkeserítő náthától, egyszer élünk.

- Azért köszi, hogy ezt megosztottad velem. Jó tudni, hogy nem csak én menekülök a hazaiak elől. Mármint, jó megosztani valakivel, ami nyomni tudja a pici lelkem. Most biztos elkönyveltél rémesen nyomulós, de legalább érzékeny lelkületű ficsúrnak. - nevettem fel. - Bárhol lehet, hogy nem dolgoznék. Mondjuk kukásnak nem mennék el- na jó, ezt lássuk be, tényleg enyhén túlzás is lenne.
De végeznék olyan mugli munkákat, amiket a varázsvilágban már-már megvetnek, de náluk becsben tartanak. Szívesen próbálnám k mondjuk a gyógyítást varázslat nélkül. Úgy talán a kihívás miatt még jobbnak tűnik, mintha épp egy átok által lelőtt végtag helyét forrasztanám össze nagy nehezen.
De a meglepetések jók, mert nélkülük egy garast sem érne az életünk. Ezért nincsenek is nagyra törő álmaim, mint luxusvilla, szerető család, kívánságaim leső komornyik és az egyéb fölöslegesnek tűnő dolgok... elég csak egy szimpla kis lakás, később egy kisebb ház is jól jön, velem meg lesz ami lesz. Nem vagyok kimondottan az a családmániákus típus, de azt tudom, hogy előbb-utóbb úgyis elkötelezem magam... neked vannak ilyen elképzeléseid? Családi ház, nagy család, későbbi életvitel?

- Végül is rátapintottál a lényegre, utálok haza menni. Egyszerűen nyomaszt az ottani légkör, a sok aranyvérmániás ember, na és persze a bájgúnár aranyvérű szüleim. Folyton csak rámerőltetnének minden kényszert és mugligyűlöletet. De én nem akarok rájuk hasonlítani.

Valahogy sikerült kifakadnom olyannyira, hogy olyanokat mondtam el ennek a szinte ismeretlen lánynak, amiket nem nagyon kellett volna. De végül is jobb így, hogy túlestem rajta. Ő biztos nem ilyen körülmények között él. Lehet neki más az oka, hogy nem szeret otthon lenni. De ha akarja, elmondhatja. Ha nem, akkor pedig nem erőltetem. Döntse el ő.
Ez a kis témaváltás jól jött. Kis gondolkozás után válaszoltam is a kérdésre, amit végülis még egyszer sem gondoltam végig, hogy milyen munkát vállalnék az "egyszerű" emberek között. Tényleg, milyet?

- Szívesen dolgoznék bárhol. Nem vagyok finnyás, nem undorodok semmitől. Fóbiáim nincsenek, szóval bármi jöhet. Attól függ éppen milyen hangulatom lenne. De egyenlőre még itt tanulok és ha minden jól halad, megyek az aurorképzőbe. Na meg saját lakásba, távol a szüleimtől. - ez most hirtelen olyan jó ötletnek tűnt, hogy még el is mosolyodtam magamon - De még bármi megtörténhet. Nem tervezek nagyon előre, inkább rögtönzök. Tudom, nem olyan előnyös, de inkább azt, mint hogy egy leendő álom összedőlése után kapkodjak, hogy mi tévő legyek.

Cissy



Jól jött ez a kérdés, látszott, hogy a lány nincs ellenére egy kis beszélgetésnek. Én meg most kivételesen örültem, hogy itt a nyugiban is van kivel dumálni egyet. Ez kicsit kizökkent legalább a gondolataimból, ez pedig elég ahhoz, hogy lehiggadjak teljesen. Kicsit még át kell fontolnom, mit mondok neki, hisz idáig még csak látásból ismertem, de ennek is el kell kezdődni valahol.

- Elég gyakran szoktam ide kijárni. Főképp ha az órák nyomasztóak, unalmasak és olykor üresek voltak, vagy ha egyszerűen csak egy otthonról érkezett levél felbosszant. Olyankor mindig lejövök ide, vagy másik nyugodt helyre és vagy csak ücsörgök és bámulok magam elé, vagy pedig a pálcával levezetem a feszültséget. Mostanság a vizsgaidőszak miatt szoktam besokallni a sok tanulástól. Már csak ez az egy évem van itt a Roxfortban, aztán végzek. Vagy megbukok és akkor keresek valami könnyebb melót. Tulajdonképpen nem zárkózok el a mugli munkáktól sem. Ha jól gondolom, te is sokat szoktál eljárkálni ilyen helyekre, ugye?

Elsőre kicsit sokat mondok neki, de ismerkedni valahogy így kell. Remélem azért ő is mesélni kezd magáról valamennyit.

Épp leguggoltam újabb pár kavicsért, mikor a hátam mögül egy lány rám köszönt. Lassan felálltam, a kavicsokat a markomba zártam és hátra fordultam a leányzó felé. Igaz kicsit hirtelen jött ez a köszönés, de sebaj. Igyekeztem minél jobb képet vágva visszaköszönni, de mikor végignéztem rajta, eszembe jutott, hogy ő az a hatodéves hugrás lány, aki folyton az évfolyamtársdaival veszekedett, akárhol volt. Még a folyosón is nekiállt, veszekedni, így aztán nem lehetett egykönnyen elfelejteni.

- Szia. - egy kis mosolyt is megeresztettem, majd folytattam tovább. - Nem zavartál meg semmiben, csak kijöttem kicsit kiszellőztetni a fejem. Épp Sötét Varázslatok Kivédése órám volt és ebéd után gondoltam lejövök a nyomott légkörből kicsit levegőzni.

Hát ez van, most kénytelen voltam kicsit füllenteni, mert azt csak nem kötöm az orrára, hogy a szüleim miatt bosszankodok. Meg hát.. ebben is van egy kis igazság, mert ki nem állhattam az SVK-t. De éreztem, hogy a hátamon végigfut a hideg. Egyszerűen utáltam hazudni és ez ebben nyilvánult meg.

- Na és te hogyhogy erre járkálsz, amerre ritkán fordulnak meg? - a kérdés végülis jogos volt, ha már én is mondtam valamit a ki nem mondott kérdésre. És egyébként tényleg kevesen szoktak erre lenni. Leginkább az elsősök jönnek ki, vagy ha órán a tanár mutatni akar valamit a vízben élő dolgokról. Elsőévesen sokat jártam ki erre, furcsálltam is most, hogy ismét ide lyukadtam ki, pedig már három éve nem jártam errefelé.
Míg ez a kkis kellemes emlék eszembe jutott, leesett a tantusz, hogy kicsit udvariatlan vagyok. Hisz még be sem mutatkoztam.

- Ja bocs, az lemaradt, hogy Patrick vagyok.- mosolyodtam el ismét, aztán a lányra néztem, vártam a reagálást.

Délutáni fél órás szünet van. Nemrég még az ebédem ettem nagy gyorsasággal a nagyteremben, rá fél órájára meg már a fiúk hálókörletében nyomasztottam az ágyat a plafont bámulva és közben azon járt a fejem, hogy már mindjárt letelik az év és elkerülök innét. El az egész évben biztonságot és otthont adó Roxfortból vissza a borzalmas szüleimhez. Utáltam a családi házban lenni, mert minden csak a színjátékról szólt. Én pedig utálok hazudni.

Ez a gondolat olyannyira felbosszantott, hogy felültem az ágyon, leszálltam róla és az utazóládámhoz érve kutatni kezdtem benne. Kis idő múlva elő is került egy apró kis medál, amit kerestem és amit még nagybátyám adott nekem kiskoromban. Ez mindig rá emlékeztetett és megnyugtatott. De most ennyi nem volt elég. Így hát gondoltam, kiszellőztetem a fejem és lesétálok a parkba... Vagy akárhová, csak el innét.



Tíz perc múlva már nem is ott tartottam, amerre indultam, hanem azt vettem észre, hogy egyre közeledek a tó felé, miközben mélyen a gondolataimba merülök. A kis medált még mindig csak szorongattam, miközben lassan elértem a mólót is. Eszembe jutott, hogy mikor tizenegy éves voltam, ezen a tavon csónakáztunk át az évfolyamtársaimmal. Milyen rég is volt...

Azóta már olyan hamar elrepült az idő, hogy már hamarosan el is kerülök innét. És ez elszomorított. Mindig igyekeztem nem a jövőn gondolkozni, de az, hogy a Roxfortot egyszer majd otthagyom, nem kerülhetem el. Miközben a medált a zsebembe süllyesztettem, leguggoltam és pár nagyobb és laposabb kavicsot felvettem a móló széléről és elkezdtem hajigálni a vízbe. A nagyobb kavicsok hangosan csobbanva alámerültek, míg a kisebbek tovább pattogtak a víz felszínén. Egyszerűen szerettem itt lenni és most jót tett ez a pillanatnyilag beállt csend is.

Nem kérdéses, hogy a lány lassan már a végletekig is elmegy, csakhogy felállítsa Patrickot. De a fiúnak meg most már kedve sem volt elmozdulni. Egy ideig csak bambult a tintával összeáztatott pergamenre és  könyvekre, majd elővette a pálcáját és rámutatott minden egyes foltra.

- Tergeo.- motyogta el, miközben lassan minden olyanná vált, mint a régi. Visszahúzta a könyvet az eredeti helyére és elvette a lány elől a tintát. Minél messzebb tőle, annál jobb. Belemártotta a pennát, majd tovább kezdett jegyzetelni. Persze csak befejezte az egész pergament, eltette a táskájába és újat vett elő.
De most a lányra nézett. Most már teljesen lehiggadt, úgy tűnik kiírta magából a dührohamját. És most meg csak mint valami beszívott, aki a békét és a szeretetet támogatja. De úgy tűnik mégsem.

- Nem vagy valami beszédes a családodat illetően, biztos van valami szégyellnivalód.- ezt úgy mondta, mintha már kívülről fújná mások jellemét. Pedig csak a maga példájára mondta. Mikor meg a lány elkezdett megint sértő szavakat mondani rá, egész egyszerűen csak visszafordult az írnivaló felé és jegyzetelt tovább. Mint akinek az egyiok fülén be, a másikon meg ki. Persze a tintatartót meg besuvasztotta a táskába. Majd előveszi, ha szükséges...

Patrick egy ideig tűrte ezt a falyta játszadozást, hisz elvégre ő árulta el saját magát azzal, hogy ezzel a modorral lereagálta a családi témát. Hát vessen magára. Egy ideig még rendben is volt, csak másolgatott ki mindent, majd mikor a pergamen feléhez ért, a lány elkezdett a tintatartóval játszadozni és csak úgy "véletlenből" kifröcsélte a nagy részét. Ugyan a saját kezére is került, de az látszólag nem igazán hatotta meg.
Viszont Patricknak főhetett rendesen a feje, mivel a könyvre is került tinta. Ugyan idáig nem igazán foglalkozott a lánnyal, de most már a végletekig szemtelen volt.
Ráadásul még direkt okoz neki extra gondokat is. És ettől már végképp betelt neki.

- Na jó... - próbált nyugodt maradni, miközben olyannyira markolta a pennát, hogy az ujjai belefehéredtek. Csoda, hogy a toll nem törött ketté. - Ha ennyire érdekel a családom, hát akkor elmondom. Csakhogy ne untassalak. - mormogta az orra alatt, majd mint aki lehiggadt, rögtön neki is vágott.

- Nem érdekelnek sem a drága cuccok, sem a pénz. Sem az anyám, sem az apám. Nem ölöm meg őket, felőlem megfulladhatnak a pénzükben is. De hogy megemlítsem... utálom a hozzám hasonló, de gondolkodásban eltérő ficsúrokat. Én teljesen más vagyok. És most már légyszi hagyj békén. Vagy ha annnyira beszélgetős kedvedben vagy, akkor mesélj csak te a családodról. Biztos valami... aljanép lehettek, ha már alapból ilyen a modorod.

Már nem is tudni mennyinél tartanak, de most megint egy pont Patrickhoz. Úgy tűnik teljesen nyugodt marad, de ezt a színlelést talán csak annak köszönhette, hogy odahaza is csupa színjáték az élet. Hála a szüleinek...
A lány meg továbbra sem hagyta békén, bár most hála az égnek nem kezdett el rinyálni. Bár lkátszott, hogy mindig stílust vált.
*Talán taktikázik...*
Futott át a gondolat Patrick fejében, hisz nem olyan hülye ő, mint amennyire a mardekáros állítja. De ő bizony nem fog kiborulni.
Abból viszont kezdett már nagyon elege lenni, hogy már sosem száll le róla. Sőt még messzebbre is megy, mint az előbb. Patrick megborzongott a lány meleg lehelletétől, talán mert kezdett ő is undorodni tőle. Annyi fix, hogy ők már nem igazán lesznek jóban. Hacsak csoda nem történik. De arra meg aztán várhat...
És most meg ismét jönnek a bántó kijelentések és a sértegető kérdések. És bizony a fiúnál is betelik néha a pohár.
Ránézett a mardekáros lányra és csak úgy a képébe sziszegte:

- Tudod mit? Igazad van. Nincs tökéletes családom, mert olyat erőltetnek rám, amit nem szeretek. Legszívesebben letagadnám őket, hogy végre nyugodtan éljem a saját életem. Az egész gyerekkorom egy nagy hazugság úgy ahogy van. És tudod mit? Nem vagyok tökéletes, senki sem az. De hülye az nem vagyok. És hogy ha megbocsáltasz, megírnám a házim. Utána tiéd a szék.
Patrick meg úgy ahogy volt, előszedett egy pennát, tintát és egy pergament, megmártotta a tollat a tintában és jegyzetelni kezdett a könyvből. Bár az, hogy kicsit ideges, meglátszott az írásán. Nagyon rányomta a tollat és így a tinta vastagabban látszott, mint kellene. De nem érdekelte a fiút, ha még jobban sértegetni kezdik, legfeljebb leönti a lányt a tintával és faképnél hagyja. De őt ne piszkálják a családjával, mert arra allergiás. Nem szeret róluk még hallani sem. 

Úgy tűnik a lány megértette, hogy mit kell tennie és lehiggad. De mégsem...
Arrébb lökte a könyveket az asztalon, olyannyira, hogy Patrick ne érje el. Ráadásul még azt is elvette, amit épp olvasott. Kissé megrökönyödött képet vágva felnézett a szemben ülő lányra és csak hallgatta és hallgatta és hallgatta.
A mardekáros lány mindent megpróbált bevetni a sértegetéseihez, még elég személyes dolgokat is. De Patrickot nem igazán érdekelte. Egyik fülén be, a másikon ki. Igaz legbelül forrt az indulattól, de tudta, azzal csak a lánynak okoz örömöt, ha ki is mutatja. Így aztán továbbra is kifejezéstelen képet vágva hallgatott. Egy idő után már az asztalt kezdte bámulni, majd a  két mutatóujjával még dobolni is kezdett halkan az asztalon, mintha unatkozna. Pedig csak a feszültséget vezette le úgy, hogy az unatkozásnak tűnjön.
Mikor aztán a lánynak már nem jutott eszébe semmi, ismét felnézett.
A dobolást is abbahagyta.
És csak pimaszul megeresztett egy félmosolyt.

- Befejezted? Örülök, hogy rátaláltál álmaid székére.- utalgatott a szemközti székre, amin a lány ült és csak szimplán átnyúlt és teljes erőből megrántotta a lány könyökei alól, már amennyire egy fiú erejéből ez kitelik.

- Megköszöntem.- vigyorodott el, miután végre megkaparintotta a becses könyvet, amit annyira nem volt nehéz kihúzni, hisz a lány könyökére helyeződött a súlypont ebben az állapotban és könnyen ki lehetett zökkenteni.
Ezután meg csak lapozott egyet és folytatta az olvasást.

Alighanem ez tényleg háború. Legalábbis a lány részéről biztosan az. Patrick mindenesetre csak azt gondolja róla, hogy egy öntelt, beképzelt idegbeteg liba. Hát ez van Sprite.
Mindenesetre az a táskaelkapósdi már kicsit irritálta. Az meg még inkább bosszantotta, hogy a cuccai között turkál és azokat szét is tépi.
*Na ennyit a mai leckéről...*
Halkan, unottan felsóhajtott, majd becsukta a könyvtári könyívet. Lenéző tekintettel nézve a lányra megvárta, míg az összes holmit szét nem tépi.

- Na ez aztán a hűdenagy dolog... Most őszintén, örülsz? Nem igazán tud érdekelni, hogy széttépted, nem vagyok mintadiák különösebben. Csak az bosszant, hogy a személyes holmijaim között turkálsz. De most már ez sem érdekel. Inkább tegyél egy szivességet és keress magadnak jobb helyet. Nem fogok holmi papírokér felállni. - jelentette ki egykedvűen, majd elővette a varázspálcáját és laza mozdulatokkal a könyv és pergamencafatokra mutogatott.
- Reparo!- mormolta el mindahányszor és egy-egy megjavult könyv termett a papírhalmaz fölött. Végül minden elkészült és más dolga nem volt, mint megint csak mond valamit.
- Invito tankönyve(im)k!- ezt is csak úgy halkan elmormogta és a holmik már szálltak is hozzá. Persze magában erősen a sajátjaira koncentrált, nekogy mást is összegyűjtsön. Majd mikor a táskát is magához hívta a pergamenekkel együtt, összepakolt és az ölében hagyva a holmikat elrakta a pálcát.
- Még egyéb óhaj-sóhaj? - nézett a lányra egykedvűen, majd ismét felnyitotta az imént olvasott könyvet. Közben persze egyik kezével szorosan fogta a táskát, hogy ez ne történjen meg mégegyszer. Nem szeretett ő szemetelni és tudta ugyan, hogy a pálcahasználat nem volt fair, de nem bírta tétlenül nézni a rumlit.

Patrick már pont elintézettnek gondolta az ügyet és olvasott volna tovább, de ezt a megkezdett tevékenységet megszakította a mardekáros lány dührohama. Az még hagyján, hogy még hisztisebb lett és nagyzolni próbált, de az már kissé túlzás volt, hogy a könyveket is leburította az asztalról. De az ő baja, majd csak kipenderítik, ha nem nyugszik le.
De ez azért kicsit több volt a soknál. Patrick eldöntötte, hogy most már csakazértsem adja át a helyét a lánynak, még ha az meggebed sem. A nyugalma is alábbhagyott és egyre inkább kezdett türelmetlenebb lenni. De csakazért sem fog ezzel örömet okozni neki. Inkább húzza az agyát, amíg csak lehet.
*Hogy ez a csitri mennyit képes kepeszteni...*

- És te mit képzelsz, hogy csak úgy felállítasz, mint valami úrnő? Nézz magadra, te csak egy kis hisztis csitri vagy, aki nagyon beképzelt. Cöh.. Tipikus mardekáros viselkedés. Most már csakazért sem fogok felállni, felőlem fejre is állhatsz.- a hatás kedvéér még egy pimasz mosolyt is megeresztett és összefont karokkal várta a reakciót. Teljesen kényelembe helyezkedett, hisz nincs mitől tartani. Madame Cvikker közelében nem érdemes pálcát ragadni, meg különben is.. Patrick az erősebb, hisz több tapasztalattal rendelkezik és fizikailag is jóval erősebb.
És hogy még kicsit bosszantsa a lányt, odasziszegte.
- Nem ajánlatos a könyveket leverni, mert az már szabálysértés és pontotr vonhatnak a házadtól. - de valószínűleg sejtette, hogy a lányt a pontok érdeklik a legkevésbé.

Bizonyára mindenkinek zavaró lehet, ha épp nagy nehezen rászánja magát a tanulásra és egy idő után jön valaki és nem hagy nyugtot neki.
Patrick is hasonlóra gondolt, mikor odacaplatott a mardekáros lány, levágta az orra elé a könyveit és nekiállt hisztizni, hogy "az az ő széke".
Hát ez az egész már alapból elég vicces látványt nyújtott, de Patrick nem tartotta kicsit sem annak. Őt egyszerűen csak idegesítette, hogy már megint hülyét akarnak csinálni belőle.
*Már a könyvtárban sincs nyugtom? Könyörgöm csak itt ne ugráltassanak, mint egy zöldfülűt. Meg különben is hogy jön ide ez a hisztis lotyó és leordítja a fejem?*

Patrick még nyugisan befejezte az oldalt, majd méltóztatott felnézni a taláros lányra.
- Már elnézést, de én ültem ide. A másik meg, a könyvtárban maradj csendben, mert kitessékelnek innét. - ennyi volt a nagy reagálás. Ugyan nem kerített nagy ügyet a dolognak, de kifejezetten zavarta a szituáció. Főleg mert a lány ezután sem tágított, sőt lehetséges, még jobban magára haragította. Mintha ezzel a reagálásával csak olajat öntött volna a tűzre. De ő biza nem fogja alább adni. De nem ám.
Inkább csak továbbra is nyugodtan ült és olvasott tovább. Hisz még jópár köteg ottvolt az orra előtt, amiknek szintén a végére kell, hogy járjon.
Nem tett semmit, csak nyugodtan lapozgatott.
Egyvalami zavarta csak, hogy a lány még mindig ott ácsorgott, mintha nem akarna soha az életben elmenni onnét. Egy idő után már annyira zavarta, hogy letette az olvasnivalót és megint csak ránézett.
- Figyelj, nincs jobb dolgod? Nem kell egy széken hisztizned, mint egy ovis, inkább ülj le egy másik székre. Van itt sok még ezen kívül is.

Nyugalom... Végre nyugalom.
Az egész nap azzal ment el, hogy reggel ébredés, ami most kivételesen pontos volt. Majd a szokásos óra előtti elkészülés. Az első óra bájitaltan volt, az még úgy ahogy elment. Valami új lötyit kellett elkészíteni, ami Patricknak könnyen ment. Hisz nagyon szerette azt az órát.
Még a második is úgy-ahogy rendben volt. Legendás Lények Gondozására házidolgozatot kellett írni és azt beadni. Emellett meg szinte az óra nagy részét végigbeszélgették. Persze kaptak házit belőle, de az a fiúnak nem okoz komolyabb gondot.
A bűbájtan viszont borzalmas volt. Nagyon hosszú időbe tellett, mire tudott rendes egeret varázsolni a kulcsból. Az óra unalmas is volt, kimerítő is és Patrick utálja az egereket. Mindez nem is lett volna gond, ha a tömérdek házit megússzák. Na ja, a tanár hozza a formáját...
Onnéttól a nap további részében teljesen lehangolt volt és legszívesebben már a klubhelyiségébe ment volna.
De a tömérdek házi miatt mégsem oda vette órák után az irányt, hanem a könyvtárba. Még ebédelni sem ment le a nagyterembe, hanem egyenesen a könyvespolcok felé vette az irányt. Amint beért a helyiségbe, köszönt a könyvtárosnak és rögtön indult is keresni egy nyugisabb, csendesebb zugot. Igaz amugy sem lézengtek olyan sokan most így ebédidőben, de páran akkor is megfordultak itt. Többségük háztársa volt, de mardekárosok, griffendélesek és unatkozó hugrások is lézengtek, vagy épp olvastak.
Patrick utálta a társaságot és addig nem nyugodott, míg meg nem találja a megfelelő helyet.
Végül a táskája landolt az egyik asztalnál, ahol csak talán egyvalaki ült és indult is könyvet keresni.
Nem tartott sokáig az egész, de annál több könyvvel jött vissza. Lepakolta maga elé a könyvtornyokat, majd ő maga is helyet foglalt az egyik széknél és megragadva a hozzá legközelebb álló könyvet, felnyitotta és keresni kezdett benne.

Köszi szépen

És neked is boldog karácsonyt!