Worthington. Ó hát micsoda véletlenek akadnak. A kis Worthy poronty pont az ölembe pottyant mint holmi ízes falat, amin elrágódhatom. Nevethetnékem támad.
Nevetek.
De mire ő rám pillantana, eltűnök. A fekete füst kavarog, látványosan, majd mögötte tűnök fel. A hoppanálás valahogy mindig is a gyengém volt.
Szóval csak úgy tálcán kínálják fel nekem? Hát erre még a Nagyúr sem mondhatna nemet. No persze semmi igazán izgis nincs a dologban. Unalmasan önszántából behódol. Hehhh, ez aztán a kár, pedig milyen jó lenne megtörni. Talán még Rod is élvezné mint a régi szép időkben, amikor még Longbottomék...
- Ez nem az a megfelelő hely... - közlöm ellentmondást nem tűrően, s mély levegőt véve húzom ki magam, majd dacosan felemelve az állam lépek ki a sápadt hold fényébe. - … miért nem a kastélyba játszadozol a többi kölyökkel Worty baba? Oda való vagy, a nagy játékokat hagyd meg a nagy embereknek...-
Sötét mosoly kúszik ajkamra. Bizony, ingerlem, hadd tudja meg milyen az ha semmibe veszik. Hiszen ő attól hogy neves család sarja, még senki. Semmit sem tett, ami elismerésre méltó, sőt...

Persze rögvest jönnek a kifogások, a magyarázkodás...
Nevetségesen affektálva utánzom őt hisz ennyire szánalmasnak tartom.
- Szagalásznak a griffendéleseeeeeeek... Háh! Ha tudnád mit jelent a szaglászni kicsikém! Tudod milyen érzés, amikor egyszerre húsz nyárcsolgató auror liheg a nyomodban? Persze hogy nem! -
Tekintetem sötét szikrákat vet és megvető undorral mérem végig. Úgy illan el a lelkesedésem, ahogyan jött. Mégis mit vártam ettől a nyikhaj kis senkitől?
Magam sem értem. Talán épp amiatt vagyok ilyen pökhendi mert unom az engem körülvevő ostoba embert. És ez a fiúcska, noha azért van benne valami, amit mások kisugárzásnak hívnak, csak a száját nyitja ki és ez elég ahhoz, hogy tudjam, nem jobb a többinél.
Hol van az a régi lelkesedés, ami bennem is égett, és amit talán csak én őriztem meg a belső körből?
Ha már a fiatalokba sincs meg akkor... Vikitria az a kis csitri is azért olyan lelkes, mert Draco az egyik mozgatórugója. Angelus se olyan már, mint rég. Kikopott az ambíció, csak az egyéni érdek a cél. A legjobb példa a drága férjem. Az önös dolgai jobban érdeklik, mint a teljesítendő feladatok.

- Pedig jobban tennéd ha félnél... csak az ostobák vakmerőek. És ahogy elnézlek...- kissé arrébb lépek, így most csak a profilom láthatja. -... a szavaid alapján a legostobább vagy, akivel találkoztam. -
Látva az arcocskát, a sötét haragos tekintetet szinte röhögőgörcsöt kapok. Mire ez a bánatos szem? Fájdalmas dolog is az igazság... főleg még ha az ember a szívére is veszi.
De jobb ha ez a fiatal varázsló is mihamarabb beletanul. A legjobb tanítómester az élet... de miért ne előzném meg én?
Csak figyelem őt, ezt a kis suhanycot, aki eddig oly bátor volt, s meglehet most adja fel minden önuralmát.
Szinte várom hogy fejvesztve meneküljön. Várom hogy végre egy alapos kínzást használhassak, mert már oly régóta mellőznöm kellett mindezt. Csak az ütődött Sirius halála boldogított valamelyest, de hát az is olyan túl gyors volt sajnos... habár Potternek még így se eléggé.

Figyelem az áldozatom, amint egy lelkes macska lesi az ártatlan, tudatlan kis verebet… még egy lépés, még egy… talán az utolsó…
S akkor már ő maga is rájön, nincs egyedül. Élvezet látni arcán a zavarodottságot, a meglepettséget, a lassan elhatalmasodó és fekete szárnyait kitáró jószagú félelmet…
Az öröm mámorító érzése jár át, és hangos, gunyorosan hisztérikus kacagásom megrázza az egész házat.
Ó igen, csöppet sem tartok hogy lelepleződöm… hányszor járt pórul Féregfark is régen, mikor még csak kis senkiként próbált közénk férkőzni, nem mintha most többre vitte volna… az ódon falak tökéletes módon vezetik és szórják szét a hangot. Egyszerre hallod kint bent, fent és lent… még akkor is mikor közvetlen melletted suttog valaki. Hogy varázslat-e vagy csak egyszerű a magyarázata… senki se tudja talán.
Viszont a fiúcska hangjában megbúvó rettegés egyre nagyobb és nagyobb kedvet csinál nekem. Hát az már biztos, hogy nem griffendéles.

Márpedig aki nem a vakmerő kategóriába tartozik az bizony valami más… valami…hmm, több esetlegesen. Így félrebillentett fejjel szemlélem sötét ébenfekete kuszán kunkorodó fürtjeim mögül, miközben felér a lépcsőn és fejét jártatva keres a tekintetével.
Ó te botor, hiszen csak azt nem veszed észre ami a szemed előtt van…
Vihogok. Nem tudom megállni, de nem aggódom. A sötétség míg őt zavarja, mert hát mégiscsak egy gyertyaláng mellett okuló diák, addig nekem a lételemem, ahogyan a rejtőzködés, és a tökéletes alkalmak kivárása is.
S mindez annyira természetesen jelenik meg bennem, mintegy jól berögzött mozdulat a háziasszonyoknál.
Könnyeden suhanok mögé nesztelenül, akár egy bársonytalpú macska s szegezem torkának a pálcámat miközben ugyanolyan halkan szólalok meg ahogyan eddig is.
- Az a kérdés, hogy te ki vagy…- susogom, mint a sötét és félelmetes árny, majd oly hirtelenséggel, amellyel elkaptam és megszorongattam, engedem is el, s táncolok vissza a sötétbe, hogy ne láthasson meg mindössze egy fodrozódó köpenyszélt vagy egy lebbenő hajtincset, netalántán egy élesen felcsillanó tekintetet.
-… és hogy mit is keresel itt ilyenkor…-

Alaposan szemügyre véve végül is úgy döntök, nem várhatok túl sokat ettől a porontytól… Csak nézzen rá bárki, olyan esetlen és nyegle… hogy ez lenne Mirol kutyája? Kizárt… habár alapvetően sok selejtes gyerek van manapság, no de hogy ennyi!
Kelletlenül figyelem a mozdulatait, amelyről süt, hogy tapasztalatlan. Legalább Vikitriában van némi tehetség… ettől még Keith is jobban produkál, Draco meg egyenesen egy lángész…phehhhh!
- Mondd csak fiacskám, azt hitted, hogy ide büntetlenül besétálhatsz? –
Kérdésemet ismételten hangos, hisztérikus nevetés töri meg, s fejem hátravetve még a könny is majdnem kicsordul a szemem sarkából.
Jól szórakozom? Igen!
Hisz a frászt hozom rá, és még csak meg sem erőltetem magam.
Egy csöppet sem!

Szánalmas próbálkozásai vannak az emberi fajnak arra, hogy tönkretegye önmagát. Sokfajta, széles skálájú próbálkozás… és csak nevetni tudok rajta. Csak az utolsó lenéző pillantástra tudom őket méltatni. Mindössze gyűlölni tudok… és egyre inkább csak ez az érzés marad meg a szívemben.
Azt hiszik elbánhatnak, átverhetnek meglehet, ki is semmizhetnek. Engem….ENGEM!!!
Igen, Rod szánalmas próbálkozásai szinte már egy földön csúszó féregéhez hasonlítható. A menekülése leginkább a hajóról futó patkányok stílusát idézi. S valóban, kezdetben élveztem is hogy elkaptam mint macska az egeret.. de ráuntam.
Igen, nemes egyszerűséggel hagytam, had higgye szabad ember. Így még rosszabb neki, mikor azonosulnia kell vele, bizony én még mindig a törvényes felesége vagyok és ezt sose tudja megváltoztatni. Soha amíg élek… de amíg én élek addig él ő is. Mert utánam nincsen jövője. Sosem lesz.
Ilyesformán míg ő a cafkáit hajkurássza unalmában addig én minden kötöttség nélkül élhetem a napjaimat és teljesítem a Nagyúr akaratát.

Ezért vagyok most is itt, a régi törzshelyünk egyik fellegvárában, amely oly megkopottá vált az idők során mégsem feledtette velem a múltat sem a jelent. Tudtam persze hogy egyszer vissza kell térnem ide, sőt, valamilyen szinten vágytam is rá, noha a Roxfort maga hol vonz hol taszít magától mint egy szeszélyes mágnes két pólusa, ettől eltekintve a Szellemszállás mégiscsak más.
Az ifjúság éveit eltöltve itt igazi vérbeli mardekárosként soha vissza nem térő napokat, órákat idéz fel… mikor még mindannyian itt ültünk és nagyratörő terveink sorozatait álmodtuk meg…
Persze ha nem én lettem volna akkoriban az a lány aki, nem is hinném, hogy mindez megtörtént valaha. De már akkor, már ott… Tom olyan hatással volt mindannyiunkra, de különösen rám, hogy azt szóval nem lehet kifejezni. Még most is látom magam előtt a csillogó tekintetét… a szája szegletében megbúvó kacér mosolyt… a…

Neszek zavarnak meg, s én felvetem a fejem és felnyitom lecsukott tekintetem majd ellököm magam a karosszéktől, amelynek érdes érintésére kalandoztam el tíz húsz évet vissza ha nem mégtöbbet…
Agyamon átsuhan a kósza gondolat hogy végre megjött Mirol, viszont mindemez elméletem hamar kudarcba is fullad mert tudom hogy bár csak egy bárgyú Mirol lesz a vendégem mégsem csapna ekkora zajt…
James-t ismerve még a degenerált Keith-t is alaposan kikupálta, kizárt hogy Angelus lenne a család szégyenfoltja, főleg azon éltetések után, amiket mindenhonnan hallani lehet…
A léptek visszhangja erősödve tudatja, már közel vannak…
Fiatalabb koromba ebben a percben esten volna pánikba… most azonban mindössze egy gonosz mosoly üli meg ajkaim mindössze.

A lépcsők halk nyikorgásával érkezik az idegen fiúcska is, aki félénken, óvatosan és halkan próbálkozva de elefántzajt csapva csörtet fel…
Elfolytok magamban egy kuncogást miközben a sötét rejtekből figyelem a mozgását, az undort arcán a kosz és mocsok láttán és a…
~ Hát mibajod fiúcska? Mi nem tetszik ennyire? Na várj csak…
A lépcső közepén járhat és még látni sem láthat de a hangom a tudatába ivódik pillanatok alatt.
- Gyereeee, gyere csak kicsikééééém….- a halk suttogó sziszegés most vagy elrijasztja, hogy hazáig sírva menekül vagy felkelti érdeklődését és még inkább felkelti azt a kevéske fantáziát. Én szórakozni akarok, szóval ha menekül is maximum egy cruciatus átkot küldök utána…
Tekintetem élesen villanva figyeli a következő mozdulatát hiszen ez lesz a sorsdöntő… de akár így akár úgy, a gonosz vigyor, mely mások szerint az őrület első és legszembeötlőbb jele, nos, letörölhetetlen.

Tekintetemmel már nem a sziluetteket látom. Nem őt és magam. Nem önmagam. Hanem egy eltorzult valakit, akit nem ismerek fel. Valakit, aki már azt sem tudja kicsoda is és mit akar. Valakit, akit meggyötört az élet. Az élet minden keserű s nehéz kereke végiggördült rajta, a testen s lelken egyaránt.
Múlandó fiatalság. Bolondság. Egyszer mindennek vége úgyis.
Sírni kellene. Zokogni, és átkozódni.
S mintha mindeme gondolatomnak adna hangot a természet, pár csepp eső útnak indul lefelé az égből, hogy az ablakon keresztül aprócska csíkot húzva maga után megmutassa, bizony még ő is gyászol. Ő az élettelen, az élőkkel szemben.

Mély sóhaj tör fel belőlem amint visszatérek a jelenbe, s két apró pislogás keretében megfordulok szembe kuzinommal.
Serpenrosa.
Hellsing.
- Tehát a birtok... -
Bólintok elismerően, hisz már tudom miről van szó. De mégis... mit kell ezen tárgyalni? Igaz ugyan hogy fölmerülhetne bennem az a kérdés, hogy vajon Rod hogy fogadná ha én beleszólok (mint mindig) a vagyonnal kapcsolatos dolgokba, de igazából ebben a szent pillanatban még ez sem érdekel. Talán mindössze a keserű és idegbeteg arckifejezés az, amely eszembe ötlik, amint Rod minderről értesülni fog, ami aprócska bár de halovány fényt csempész az életembe.
De ennyi.

- Mégis mit akar egy magadfajta fiatal lány azon a birtokon? Egyedül? -
Kellő energiával nyomom meg az utolsó szót. Lesajnálón. De a mindebbe az egyetlen szóba belesűrített bánat és keserűség nem Serpenrosa ellen irányul, noha ezt ő nem tudhatja.
Lenne netán valakije? Kizártnak tartom, noha... fiatal és előtte az egész élet.
Még ő bármit megtehet, míg én...
Olivia. Olivia?
- Nem. Erről inkább később. - döntök hirtelen, oly hirtelen hogy még önmagam is meglepem. - … mi dolgod a lányommal? -
Féltem? Nem. Nem jobban mint eddig, mindössze.... nem bízom senkiben. Azok után, amit Rod művelt Beatrice-szal... azok után nem.

Arcomon a nyílt a nyílt érdeklődés halovány sugara olvasható le. Persze égek a kíváncsiságtól, mivel... akárhogy is nézem, Miss Hellsing kész rejtély számomra.
Hogy miért? Mert nem ismerem. Nem ismerem úgy, ahogy kellene.
Vajmi keveset tudok róla, de talán ő is épp így akarja. Pont így. Vagy csak nekem jó így.
Kezemmel intek a lánynak, hogy foglaljon helyet a kényelmes tört-fehér antik szófán, én mindeközben pedig a bárpulthoz lépek, s a vállam fölött hátrapillantva kérdezem.
- Whiskyt? Gint? Vagy netalántán mézbort? -
Ki tudja mit szeret. Ki tudja mit akar. Egy vendég. Még ha rokon is. Vendég. S talán már nem lesz ettől se több se kevesebb.

Halovány, gunyoros mosoly kúszik fel ajkaim szögletébe, amint figyelem, hogy oszlik fel a por a robbanás következtében és hogy jelenik meg az emberek arcán a félelem.
Igen. A pánik nagy úr. Most tűnik ki csak ez igazán.
Lényegében ez olyan, mint egy fél győzelem. Maga a meglepetés ereje ér a legtöbbet, s ez határozottan tetszik. Túlságosan is.
Így határozott mozdulattal intek Averynek, hogy menjen és keressen potenciális ellenfelet. Időzzünk el itt egy kicsit.

S mintha a gondolataim megtestesülnének... megpillantom az egyik kisebbik Weasley fattyút. Potterbaba barátja ugyan nem ér annyit, mint maga a kis túlélőnek titulált kölyök, de hát azért ha már nincs ló jó a... szóval arra, hogy elszórakozzam ő pont tökéletes.
Már emelném a pálcám, hogy valamely kellően sötét és fájdalmas átkommal elkapjam a kis vöröske grabancát, mikor valahonnan a semmiből előugrik egy idegen.
Aki nem túl idegen hangos szólal meg.
Lupen.
Gondolhattam volna, hogy összefuthatok vele, tekintve hogy az iskolában próbálja oktatni a sok diákot, Dumbledore talpát nyaldosva, mint egy hű kutya...
De azért mégiscsak meglep a jelenléte. Pontosabban... meghökkent.
S máris nem Weasley a fontos.

- Lupen! Micsoda meglepetés... - nyájas hangom mézesmázos volta mindössze arra hivatott, hogy elterelje a figyelmet, noha tudom, ez Cedrah-t abszolút nem ejti át. Jó varázsló. Az egyik legjobb talán... de mégsem a legeslegjobb. Kár.
- Ugyan, ne hízelegjen. Tökéletes belépőt biztosítok én magamnak... - hangos kacajom betölti egy másodperc erejéig a teret, hogy aztán mint valami rossz ómen, lassan haljon el, de annál inkább mindenki tudatába lopja magát. Szemem résnyire szűkül össze, figyelve a férfi minden mozdulatára. Mert ha támadni akar, nos... az esetben nem lesz köszönet.
- Úgy hiszem, már tudja a választ a sületlen kérdésére... - pálcát tartó kezemmel cinikusan bökök a törmelék felé, amely nem messze tőlem pihen. - … Vagy talán ennyi gondolkodás is nehézkes már itt ebben a söpredék iskolában...-
Igenis a színvonal lecsökkent. És ezt a vén bolondnak köszönhetik. Bezzeg ha a Nagyúr irányítana... Nemsokára úgyis eljön az aranykor. A mi időnk.
S nem kell már oly sokat várni addig.
Közel sem.

Unalmas nap. Fárasztó, idegesítő...
Rodolphus.
Ez mindent megmagyaráz azt hiszem. Mert már megint a vérem szívja. Néha ösztönösen jön a gondolat, vajon élvezi-e. Több mint valószínű, hogy teljes mértékben. De hogy mivel szolgál rá az ember...? Kell különösebb ok is a puszta létezésnél?
Nem. Sosem kellett. És ez az oka mindennek. Annak, hogy szép lassan kezdem egyre jobban és jobban meggyűlölni. Hogy minden iránta érzett halovány érzelem is kihuny belőlem s nem marad ott csak a sötétség, a hideg és a kegyetlen bosszúvágy.
Beatrice-ért.
A világért.
Önmagamért...

Újra felütötte hát lelkemben a keserűség az édes magját, mely mint egy kusza növény, egyre jobban és jobban, erőteljesebben és ellenállhatatlanul növi be agyam kósza gondolatait. S mindezzel párhuzamosan a kedvem egyre sivárabbá válik a pillanat töredékei alatt.
Még a bárpultból kivett whisky sem segít. Még a magány is hangos most. Talán a erősen fellobbanó lángnak a szívemben, amely arra késztet, hogy utánamenjek és ízekre szedjem...
De nem teszem. Csakis egyvalaki miatt.
A Sötét Nagyúr meggyűlölne emiatt. Az ő kegye pedig mindennél többet ér. Mindennél. Még a lányaimnál is. Még Beatrice-nél is.
Mert csak a Nagyúr az, akire mindig, minden körülmények közt számíthattam. Aki segített és oltalmat adott. Aki mellettem állt, s aki mellett én álltam.
Sem Rod sem senki más nem tette ezt meg annak ellenére hogy ő a férjem.
Így hát lenyelem az őrjöngést, noha szívesen üvöltenék mint egy veszett őrült.

Ahogy a másodpercek peregnek fel sem tűnő módon, úgy figyelem a pohár szélén megcsillanó fényt. Egyszerű de tökéletes mivolta elkápráztat, s meglep, de nem csábít el, ahogy az ital egyetlen cseppje sem hoz gyógyírt a fájdalmamra. Nem segít semmi. Semmi.
Ez elkeserít. Maga a tudat, hogy... lényegében egyedül maradtam. Teljesen, ami persze nem igaz így ebben a formában, s mégis.
Fejem oldalra billentem, miközben réveteg tekintettel pillantok ki az ablakon át elterülő tájra. Az otthonra, ami inkább börtön...
Itt viszont megszakad a gondolatmenet. Egyrészt, mert ez olyan dolog, amire s amiről sosem szerettem tűnődni. Méghogy otthon...!
Másrészt viszont, a nyíló ajtó halk zajára összerezzenve elhal minden apró gyökeret vert kósza gondolat, s csak a házimanó rusnya feje marad, amint közli, vendég érkezett.
Ide? Mégis ki? Rodolphus újabb cafkája netán, aki azt képzeli övé a világ?

Nem. Hellsing az. Minő meglepetés... régi rokon.
Oly régi hogy már szinte nem is akarok már rá emlékezni, hogyan s miért az. Okát nem tudnám megmagyarázni, de talán mindez annak tudható be, hogy a váratlan megjelenése váratlan reakciókat szül.
Felállok, s az ablakhoz lépve a visszatükröződésben kisimítok egy tincset az arcomból majd egy újabb korty következik a csöppet sem nőies italból, amely kegyetlen barbársággal égeti végig a nyelőcsövem, de valahogy mindez a fájdalom szinte érezhetetlen marad ahhoz, amit ezeddig kaptam.
Látom, amint a fiatal lány belép. Látom, hiába nem fordulok meg. És látom a különbséget is kettőnk közt. Azt, ahogy ott áll, s ahogy én ott állok. A tükröződés halovány képe mindent elárul. Két alak, s Serpenrosa arca csak félig látszik az enyém mellett.
Ő a fiatal. S én... a rettegett. Akinek akkora tekintélye van, melyet más elképzelni sem bír. De most... most az egyszer szívesen cserélnék ezzel a fiatal lánnyal. Mert... ha tehetném újrakezdeném az életem. Az egészet. De ez lehetetlen. Így a palástolatlan keserűséggel hangomban szegezem neki nyíltan s egyenesen azt a kérdést, mely szinte azonnali választ követel, mint egy szívélyes fogadtatás... de ez épp nem az.
- Mit keresel itt? -

én elbírok két rendtaggal is Lupen...   möhöhö... ^^
és akkor Jeremy-t ki is hagyom a listámból
Hagy legyen Cyruskának is egy kis munkája   nehogymár kimaradjon itt a sok földijóból... user amúgyis halálkíváncsi arra a beszakadt folyosós részre és a világért se hagyja ki...  [neokozzatok csalódááááást mert akkor megesz a fene... na meg a kíváncsiság... xD habár talán vénülni már nem fogok, így is az vagyok  ]

Ja és ha nem gond Bélát kérném mesélni... úgy vélem átláthatóbb lesz így az egész játék ^^ köszönöööööm *-*

Felvállalni felvállalom én magam  de a PINKet hagyd meg a Nagyúrnak kisMalfoy...
Nekem nem kell ><

* Ezennel a gonosz és csúúúnya Bellatrix néni, befoglalja a Könyvtár és környékét, ahol pusztítrombol az ostrom ideje alatt... 
Ja és neki mindegy kivel mesél, egyaránt szeresse Bélát és Csámpást... azaz nem szeresse mert a Nagyúron kívül senkit sem szeret xD *

Igen, a Nappali...

~ Hugomnak ~

A méreg pillanatok alatt önt el. Cissynek elég néhány szó, hogy kihozzon a sodromból. Az azért is zavar, mert bebizonyítja, valóban nehezen tudok a saját érzéseimen uralkodni. Ezt hajkurássza állandóan Rod. Ez tetszik a Nagyúrnak. Hogy elkap a szenvedély?a hév? Ezt használom ki mindig. Mirollal szemben és mások megtévesztésére?
S lám? a fegyver néha visszafelé is elsül. Sajnos? csakhogy én ebbe nem törődöm bele. Sosem törődtem.
Az én szavaim hatástalanok. Az övék viszont szíven találnak. Miért van ez így? Miért?
Pedig láttam? láttam a Nagyúron a Lucius iránti kétkedést. Szentül meg vagyok győződve, hogy igaz, amit érzek. Nagyon szeretném, hogy igaz legyen. Mert ez esetben a húgom felhőtlen életének is lőttek. Ó?bárcsak igazam lenne?

- Min nem tudok túl lépni? ?
Teszem az ártatlant. Olyan értetlen képet vágok, amennyi csak tőlem telik. Ami persze mind csak a látszat. Mert valójában tudom én, mire gondol. De? nem érdekel. Kimondatlan igazság ez, kimondatlan valóság, mely mindenkit gyötör, de engem talán a leginkább?
Viszont valakinek szenvedni is kell? Valakinek mindig kell.
- Információhiány? hmm? én nem így nevezném. ?
Gúnyos mosoly fut át arcomon. Pusztán a tény csalta az arcomra, mi szerint jóval többet tudok mint a húgom. Mindenkitől jóval többet tudok. A Nagyúr ugyanis csak bennem bízik. Nem Luciusban, aki mindent elszúr, nem Dracoban, aki csak egy kölyök és nem Mirolra, aki a saját fiát se képes megnevelni. Bennem bízik. Bennem.

- Szerintem te vagy az, aki nincs tisztában a dolgokkal. ?
Igen igen, egy percet várok ki. A hatás kedvéért, az érdeklődés felcsigázásáért, az izgalom fokozásáért. Szünet, egy levegővételre, egy kaján élveteg pillanatra. Mert tudom, most majd lesújthatok rá. Bosszú mindenért, mindenkori dolgokért. A megtorlás egyik enyhe tűhegye most itt tőlem.
- Meglepődtem, hogy mire nem adod a fiad. ?
A kezeim lassan tárom szét. Sötét angyali arcomat a fekete ruha leomló anyaga mindinkább még démonibbá varázsolja. Most olyannak hathatok, mint a Halál hírnöke, a baj hozója. Gyűlölhet bárki, bárki. Én viszont azt akarom, hogy Narcissa szenvedjen? úgy, mint én miatta.
- A Nagyúr parancsa, úgy látom, számodra nem volt teljesen világos? -
Hát persze.
- Draco nagyon könnyen meghalhat? nagyon könnyen? -
Fenyegetés? Puszta ténymegállapítás? Ki tudja?
Akár így akár úgy én megtettem a magamét. Elhintettem a magot, a kételkedés és a félelem magját. Már csak idő kérdése, hogy kicsírázzon az eddig oltalmat adó sötétségből s új önálló életre keljen. S tudom, nagyon jól tudom, ha ez megtörténik, én nyertem. Mert akkorra már a drága húgomnak nem marad sem önbizalma, sem reménye,  semmije?