Legutóbbi hozzászólások: Leverly Rheims

running just because you're supposed to

because they bet too much money on it

hűvös a szél, megpróbálja széttépni fonatát - hajszálak az arcában, szeme előtt, a szájában, ahogy ajkához emeli a bögrét. halvány, alig észrevehető rúzsnyom a porcelán sarkán, alakja körül repkedő kiáltások, mintha éppen eltűnhetne közöttük; csendjével, a kék, derekát ölelő egyenruhájával - a bundával vállán, ami sokkal drágábbnak néz ki, mint amilyen valójában.
ironikus - a tusáról ez nem mondható el.
mostanában megvannak a maga kétségei - vagy talán voltak mindig is, csupán olykor hajlandó őket... jobban álcázni. a tusa és ők? már az elejétől kezdve biztos volt az esélyeikben; azok nemlétében.
Lucius? könyörgöm - belenevetne a gyermeki szellőbe csupán a gondolattól is, ha nem volna olyan keserű, mint a csésze alján megtapadt utolsó néhány teafű. szerette volna, ha nem kellene nevetnie. egykor még biztosan, amikor voltak reményei, amikor még betudta testvérét valamiféle... folyamatnak, olyasminek, ami megváltozhat. Egyszer, biztosan. ő is volt naiv - távolinak érződik, de mégis valóság.
saját maga? már nem szeretne nevetni - tudta, hogy meglettek volna a lehetőségei. esélyei. a potenciál? egyszer, talán régen, aranykanalakkal és azok kihűlt helyeivel a fiókban, telekkel, tavaszillatokkal ezelőtt. szeretne szeretettel gondolni rá, mint egy kellemes álomra, mint az utolsó, elhervadó kis hóvirágra, de talán csak inkább... nem. talán inkább mégsem.
tudja, hogy nem a tusa miatt vannak itt.
iszik még egy kortyot a teájából, kellemes, éppen eléggé gyümölcsös, éppen eléggé virágos - a bögre pereme felől figyeli maga mellett Maríat, izgalma olyan, mint dér a bőrén.
a zászlója pedig ha lehet, méginkább.
- Hmmm. - előrefordul inkább, követi az eseményeket, mielőtt lemaradna valami érdekesről. kicsit összébbhúzza magát kabátja alatt, leheletnyivel előrébb dől. - Gondolod? Általában egy fej is sok, nem, hogy három.
nem nacionalista - talán akkor itt sem volna -, de valamiféle... kötődést mégiscsak érez sajátjaival szemben. tudta, már az elejétől kezdve tudta, hogy ő nem lehet odalent - de Saint-Vinant? erre még ő sem biztos, hogy számított.
kíváncsi: talán nem annyira, mint a serleg - hiszen mi másért választotta volna Inèst? -, de éppen annyira mégiscsak, hogy ne vegye le tekintetét a küzdelemről. ujjai halványan a porcelán átmelegedett falán, szürkéi megpróbálják követni iskolatársának minden mozdulatát - mintha csak egy táncot figyelne, valami ősit, valamit, amiben nem volt biztos, hogy valaha is láthat; egy pillanatra olyan, mintha egy része képes volna a csodálatra is? aztán persze belekortyol ismét italába.
nem biztos benne, hogy melyik ponton kezd María érdekesebbnek tűnni - talán csak természetszerűleg keresi maga körül a gyengepontokat? azokat, amelyekről nem is tudhat - nem több ez sem egy fuvallatnál, egy ellehelt suttogás a túlságosan brit kiáltások között; éppen csak a szeme sarkából pillant felé, éppen csak egy pillanatig vizsgál. talán eldönti, hogy képzelődik - talán azt, hogy valójában nem is számít.
- Mit gondolsz a bájitalokról? - nem pillant vissza a lányra ismét, szavai nem is biztos, hogy válaszra válnak; talán azokat is ellibbenti a szellő magával. - Csak szerintem kifejezetten... amerikai megoldás?
szeretné azt mondani, hogy a roxfort bajnoknője jobban felkelti a figyelmét - talán nem ártana, talán ez tökéletes alkalom volna... felmérni a lehetőségeket, de valójában pontosan tudja ő is, hogy haszontalan. miközben felveszi a szemüvegét, kénytelen bevallani magának, hogy Luciusnak bárkit hamarabb el tud képzelni, mint egy bajnokot - lehetőleg valaki nagyon gazdag, nagyon... jellegtelent. olyat, aki csendben van. olyat, aki nem szorul a trimágus tusa dicsőségére - mert megteremti azt számára saját dinasztiája.
talán azt is beismerhetné magának, hogy ma csak szórakozni van itt - vagy egy kellemes teadélutánért.
- A férfibajnokunk, hm? - halvány a mosolya, ahogy Lolita belép az arénába - mintha kíváncsisága újból visszatérne, előredől, szabad kezével végigsimít a térdén. a szélnek sikerül kikapnia egy nagyobb tincset fonatából - mégsem nyúl érte.
ritkán döbben meg - általában túlságosan felkészül ahhoz, hogy megtegye. talán elővigyázatosság - talán csak megszokás.
de ma megteszi.
kinyúl oldalra, megérinti Maríat, mielőtt felpattanna, és a korláthoz lépne, hogy belekapaszkodjon - a pillanatok lassan telnek, túl lassan, olyan, mintha bármelyik az utolsó lehetne; és mégsem.
lassan megingatja a fejét - nem biztos benne, hogy teljességgel elhiszi azt, amit lát.
- Csodálatos. - mintha nem is saját hangja volna; talán saját szavait sem hiszi el.
nedves tincsek tapadnak a tarkójára, végig a nyaka vonalán - lassan lép hátra, már két kézzel fogva a teáscsészét, mintha csak attól félne, hogy a vihar kiverheti a kezéből.
csend nyújtózik közéjük - nem az a fajta, amiben magyarázkoni kell. talán nem is volna rá képes, nem tudná elmondani. néma érdektelenséggel követi a másik két bajnok körét, tudja, hogy nem maradt rájuk vesztegetni való szó - Lolita mindegyiket magával vitte az arénából kilépve.
az utolsó kör végére elfogy a teája is, kicsit később, mint a lelkesedése - tudta, számított rá, hogy lenyűgözik majd, megteszi valamelyik bajnok mágiája vagy a varázslények; de nem számított arra, hogy ennyire.
már nem foglalkodik a hideggel sem, vagy a szellővel, ami egyre több darabot ragad ki a hajából.
maga sem hiszi el, hogy ezt gondolja - de talán többet kellene szórakozni járnia.