A kiáltás arra enged következtetni; gázoláson átesett áldozatom nem igazán örül annak, hogy önhibáján kívül váratlanul közelebbi kapcsolatba kell kerülnie a földdel, ami érthető. Libabőrös leszek a hangtól, készülök a leszámolásra, az átkozódásra, bármire. Csak gyorsan legyünk túl rajta… nem nagy a forgalom, de az a néhány ember nem arról ismeretes, hogy az ilyen apró incidenseket szó nélkül hagyják, és ne mesélnék el a lehető legtöbb embernek. Mert igen, itt ilyen emberek is vannak, sőt nem egy-kettő, hanem jó páran. Mondjuk, egy fokkal még mindig jobbak, mint azok, akik beszéd helyett pálcát rántanak. Cöh.
Kezdem felfogni, hogy az a bizonyos leszámolás, ami ellen néhány másodperc alatt már fel is vérteztem magam, elmarad. Mi? He? Rosszul láttam volna? Nem is Mardekáros? Dehogynem. Lehet, hogy figyelmetlen és béna vagyok, de vak cseppet sem. Még a szemüvegem is rajtam van, anélkül lenne okom aggódni, de így teljeséggel biztos lehetek abban, amit láttam. Lassan kezd összeállni a kép is, miután nem sikerül megkaparintom az értékes rajzot, ami akár a végemet is jelentheti, ahogy Pitont ismerem. Úgy van, ezért megfog mérgezni. Talán át kéne vennem Mordon szokását… meg kéne kérdeznem hol vette azt a flaskát.
Azaz eshetőség, hogy többet nem ehetek, ihatok semmit anélkül, hogy ne kelljen aggódnom Piton esetleges mérgezési kísérleteiről, fogalmazzunk úgy, hogy nem deríti fel túlságosan a kedvemet. Valószínűleg a pergamenen látott pár tollvonás fojtja vissza a lány keletkező indulatait, legalábbis én így tippelem. Bosszúsan fürkészem őt, miközben a rajzot nézi, és jobban megnézve, valahonnan ismerősnek tűnik. Nem, nem csak úgy láttam a suliban, a folyosón, vagy valahol. Nem. Egyértelműen ismerős az arca, de hogy honnan… nos, nem sikerül eljutnom a gondolatmenetem végére, pedig már éppen körvonalazódott a lány kiléte. Felnevet. Nem, nem nevet, inkább vihog. Bevágok egy fintort és pislogás nélkül figyelem egy darabig. Ahogy elnézem, nem igazán fogja visszaadni a pergament, sőt talán gonosz terve végbe menetele miatt látszik ennyire boldognak. A fejemben minden ismert szitokszó gondolatát kiélvezem néhányszor, motyogok is belőlük valamit, de elég halkan ahhoz, hogy más ne hallja meg.
Az utolsó, dédelgetett reményem is elszáll, pillanatok leforgatása alatt, csak egy mondat kell hozzá. Viszi Pitonhoz. Moana, búcsúzkodj, írj végrendeletet, mondd meg Audrey-nak, hogy keressen új terelőt, mert a Vég lassan, de szinte megállíthatatlanul közeledik feléd. Megdermedek a megkezdett mozdulatban, teljesen lefehéredek, ajkaimat kezdem el harapdálni, keresnem kell valami kiutat, bármilyet. Csak ne kelljen találkoznom azzal a denevérrel. Szadista állat, az. Nem is értem, hogy taníthat az iskolában, csak rá kell nézni, nem egy gyerekbarát tanár bácsi, ezt még a hülye is látja.
Mielőtt bármit is mondanék, történik valami, amitől arcom visszanyeri az eredeti színét, bár még mindig kicsit sápadtnak tűnhetek a kisebb ijedtségtől. Nem, nem a szőke herceg érkezett meg fehér egyszarvún, csak a lapot kapom vissza, egy apró megjegyzés kíséretében. Nem tudom elfojtani a vigyoromat, fogszabályzómat kivillantva veszem át a rajzot.
- Alaposan rám hoztad a frászt, amúgy köszi. Ha ez Pitonhoz jutott volna…húúú.
Fejezem ki magamat igazán értelmesen, és letörlöm a homlokomról a nem létező izzadtságcseppeket, jelezve, hogy ilyen húzósnak éreztem a helyzetet. Összeszedem azt a maréknyi elszórt tárgyat, amit még nem raktam fel a kisebb könyv- és kacattoronyra, majd felkapom az egészet és fél kezembe tartva őket kezet nyújtok a mardekáros felé.
- Egyébként... heló, Moana Lines vagyok. Hetedikes, hollós, terelő a kviddicscsapatban, és az egyik legnagyobb anti-Pitonos.
A szám sarkában bujkáló mosolyt meg sem próbálom elrejteni, ráadásul saját meglátásom szerint magamhoz képest igazán barátságosan viselkedek. Nem mintha egyébként barátságtalan lennék, vagy ilyesmi, de most kifejezetten jó passzban vagyok. Kivételesen. Nem is tudom, mióta nem voltam ennyire vidám, közvetlen. Talán a közeledő év vége teszi… ugyanis, amint vége az évnek, már nem leszek a Roxfort tanulója, és meglepő, de örülök neki. Fogalmam sincs, mit fogok csinálni a suli után, de már várom. Mindenesetre, amíg még itt vagyok, több ismertséget kell keresnem, ahogy nagyanyám mondaná; a kapcsolatok sosem ártanak. Sose gondoltam volna, de most az egyszer igazat adok neki.
- És Te hogy-hogy itt? Lyukas óra? Bezzeg, nekem csak tavaly, meg most idén volt egy-kettő.
Jegyzem meg a fejemet csóválva. Nyilvánvaló, hogy a hatodikosoknál jóval fiatalabb, de nem tudom belőni az évfolyamát, negyedikesnél semmiképpen sem lehet idősebb. Megpróbálom beindítani a beszélgetést, de sose ment nekem ez igazán jól. Nem megy nekem ez a tartalom nélküli csevegés, de talán a válasza hatására az érzékeim és az érdeklődésem is felélénkül egy kicsit.

Hazudok.
Sok mindenről.
Azt mondtam, ő nem érthet semmit, amikor pont, hogy ÉN vagyok az, akire ez vonatkozik. Nem értek semmit.
Vajon… vajon miért van az, hogyha az ember dühös, olyan dolgokat mondd a másiknak, amik tulajdonképpen saját magára vonatkoznak? Ez egy fajta védekező mechanizmus, vagy mi? Talán, az illető lelke tisztában van az igazsággal? Azt hiszem, az én esetemben erről van szó.
Még mindig azon őrlődök, amit percekkel ezelőtt a fejéhez vágtam. Ez nevetséges, még csak a nevét sem tudom. Istenem… nem lehetek ilyen szerencsétlen. Az vígasztal valamennyire, hogy valószínűleg ez a fiú is ugyan olyan bizonytalan lehet a nevemmel kapcsolatban, mint én az övével. Amennyire magamat ismerem, nem is várhattam volna el azt, hogy akár a kezdőbetűre emlékezzek. Hadilábon állok a nevekkel. Oké, nem csak a nevekkel, úgy mindennel ami nem érdekel. Dátumok, házszámok, történelmi események, minden ilyen jelentéktelen, unalmas információ. Talán ezért utáltam ennyire a történelmet a mugli suliban… a sok dátum, név, meg helyszín miatt. Meg azért, mert tele van találgatásokkal, azokról az időszakokról, amikről nincs elég tényszerű adat. Ezért is gondolom, hogy a történelem nagy része csak kamu, alig van igazság benne.
Már nem tudom mi igaz, és mi valós. Összemosódik a két véglet, a határvonal homályos, alig észrevehető, csak sejthetem mi az, amit mások is látnak, és mi az, ami a saját képzeletem szüleménye. Olyan ez, mint egy álom. Az álomban se tudod, hogy álmodsz, vagy tényleg megtörténik az adott esemény. Csak akkor jössz rá, amikor már felébredtél, hogy minden csupán álom volt. Az elméd gonosz kis játékának látszik, de valójában a legbelső vágyaidat vetíti ki, képek formájában, akkor amikor a legvédtelenebb az agyad, azaz amikor alszol. Még Te se gondolnád, mire vágysz igazán… Mire vágyik a tested, a lelked, mindened.  Igaz, kevesen emlékeznek az álmaikra, de a vágy megmarad, hacsak nem csillapítod azt. Viszont az álmodból biztos, hogy felébredsz, én nem mondhatom el ugyanezt. Nem tudom mikor lesz vége, keresem a határvonalat, keresem a válaszokat, de mindig ugyanarra akadok: újabb kérdésre. Bárcsak lenne valami, amitől újra sajátomnak érezném a lábaimat, a kezeimet. Egy hang? Egy hang.

Eddig a történések lassúak, vontatottak voltak, mint egy rémesen rossz filmben, de most valamiért minden felgyorsulni látszik. Elgondolkoztam volna? Úgy látszik. Miközben a fiú beszél, felvonom a szemöldökömet, közbe belebújok a kabátba, egy megfázás tényleg nem jönne valami jól épp most, a vizsgák közeledtekor. Hallgatom, mit mondd, de nem igazán reagálok szavakkal, inkább az arckifejezésem változik meg gyökeresen. Szemeim jól megtermett bagoly lélektükreinek méretével kelhetne versenybe, míg szám résnyire nyílik. Szívem szerint közbeszólnék, de valami az utolsó pillanatban visszatart. Alig hiszem el a mondottakat, eléggé megdöbbenek. Felé kapom a tekintetemet, most lehetőségem nyílik jobban megnézni a külsejét. Gyorsan átfut pillantásom a ruházata felett, tekintetét keresem, szinte követelve, az igazságot bizonyító tiszta zöld íriszpárt fürkészem. Nem tudok olvasni belőle, pedig gyakran teszem. A felszínesebb, gyengébb emberek arcára mindig kiülnek az érzelmei, az erősebb jelleműekről már csak a szemük árulkodik, valakiről pedig semmi se. A srác az utolsó kategóriába tartozhat… vagy csak én nem értem a másoknak teljesen egyértelmű jeleket? Ez bosszantó. Miért nem látok semmit a tekintetében? Nem, nem ez így nem helyes kifejezés. Valamit látok, csak azt nem tudom, hogy mit. Valamit, ami számomra idegen, netalántán túlságosan ismerős ahhoz, hogy beazonosítsam. Újra az esőt kezdem el bámulni, pontosabban az eget, de közbe figyelek a Griffendélesre.
Komolyan gondolja vajon? Persze, miért mondana ilyeneket úgy, hogy nem gondolja komolyan? Istenek, amelyek irányítják az elemeket? Érdekes. Ezt még sohase mesélték, legalábbis ilyen formában. Meséből előlépni? Ez vicces. Nem igazán nézek ki úgy, mint egy mesebeli figura, ebben biztos vagyok. Sőt, kicsit sem hasonlítok egyikhez sem. Ezek után rogyok térdre, de nem törődök azzal, amit ezután mondd, inkább az előbbiekre akarok minél előbb válaszolni. Ki akarom fejteni a véleményemet, mondani akarok valamit, ami biztosítja abban, hogy nem fogom kinevetni. Bármit is mondjon.
-Nem tudok nevetni egy másik ember céltalanságán. Nem nevetni való ez... Saját magamon pedig eleget nevettem –itt egy pillanatra megállok, de még mielőtt szóhoz juthatna, folytatom. - Irigylem, azt az öreg fickót. Van elég hite ahhoz, hogy egy ilyen képtelen dologban is higgyen. Az elemek túl szilajak a megszelídítéshez, szerintem inkább az elemek irányítják az embereket, és nem fordítva. Bár, lehet, rosszul gondolom. Elég furcsa gondolkodásom van, nem csodálnám, ha végül annak az öregembernek lenne igaza – lélegzetvételnyi szünet után más témára térek át. - Meséből? Nem hiszem… mondjuk, boszorkány vagyok, tehát elég közel állok ahhoz, hogy az egyik meséből a másikba repkedjek át, és puszta halandók előtt jelenjek meg - egy átsuhanó vigyort lehet felfedezni az arcomon, de nem sokáig láthatja, komoly arckifejezést öltök fel. - Mondd, te szeretsz varázsló lenni? Vagy ha megtehetnéd inkább lennél mugli, úgy, hogy semmit sem tudsz a varázsvilágról?

Oldalra fordítom a fejemet, még mindig csodálkozva nézek rá, hadarva beszélek hozzá. Az utolsó két kérdéshez igencsak nagy bátorság kell, mire ki tudom nyögni, de túlságosan érdekel, előbb-utóbb, úgyis kicsúszott volna a számon. Tudom, az ember boszorkány-lánya senkinek sem azt a kérdést teszi fel első körben valakinek, hogy szeret-e varázsló lenni, mert a válasz olyan magától értetődő. Ki ne szeretne varázserőt? Ki ne örülne annak, hogy megkönnyíti az életet egy darab bot? Ki ne akarna különleges lenni? Mondjuk én. Nem vágyok arra, hogy még jobban elkülönüljek a „normális” emberektől. Lehet, hogy itt, a varázsvilágban normálisnak számítok, de mégis muglik között nőttem fel, természetes, hogy eleinte ők voltak a „követendő példa”. Talán, ha lenne egy kívánságom, azt kívánnám bárcsak ez az egész varázslóvilág, meg a többi maszlag, mind-mind csak egy rossz álom lennének, s mikor felébrednék, minden olyan lenne, mint régen. Igaz, nem voltam valami társaságkedvelő gyerek, és örültem, hogy a Roxfortba jöhetek, de több év távlatából arra következtetek; ha nem boszorkánynak születek, hanem egyszerű muglinak, akkor sikerült volna beilleszkednem abba a világba. Most leginkább úgy érzem magam, mint aki két rossz közül próbálja kideríteni melyik a kisebbik rossz-
De vajon hogyan gondolja a fiú?
Miközben a válaszát várom, azon gondolkodom, miért maradt. Meglep, hogy még nem ment el. Itt maradt, sőt úgy beszélget velem, mintha a folyosón futottunk volna össze, és arról társalognánk, milyen régen nem találkoztunk. Ezért én is úgy intézem hozzá szavaimat, hogy a hangsúlyból ítélve, akár arról is beszélhetnék, milyen szemét dolog volt attól a negyedikes Hugrás lánytól, hogy a legutóbbi Roxmorts-i hétvégén minden ok nélkül faképnél hagyta Hollós partnerét. Oké, nem szoktam ilyenekről fecsegni, a pletykálkodás mindig is távol állt tőlem, de akkor is…
Elsiklok afelett, hogy saját magát tartja hibásnak, ráadásul jogosnak érzi a kirohanásomat, mivel én nem így vélekedek efelől. Normális esetben nem hagynám, hogy azt gondolja, egyetértek vele, de érthető okokból elhatározom; inkább nem hozom fel többet a számomra elég kellemetlen perceket ígérő témát.

Zene: Nirvana- Lithium

Nem sokkal utánam még egy fiú lép be, DS-ről ismerős, az is beugrik, hogy Griffendéles… de azt ne várja el senki, hogy még a nevét is megjegyezzem. Kutakodok az emlékezetemben, hátha eszembe jut a többi jelenlévő neve, de csak néhány távoli emlék biztosít abban, hogy valaha láttam őket. Csak pár kép, mindegyiken a házban lévők egyike sétál, könyvekkel a kezében, vagy épp beszélget a reggeli közben. Így bizony nem fog menni. Persze, nem kérhetek meg mindenkit, hogy szép sorban mutatkozzanak be, annak már tényleg lenne egy csoportterápiás beütése. Első pillantásra néhány embernek tényleg lenne oka csoportterápiára járni, ezt nem hangoztatom, nem akarom, hogy kiátkozzanak innen… mondjuk, ha úgy nézzük én vagyok itt a legidősebb, tehát több átkot ismerek, mint ők. Latolgatom a lehetőségeket, visszamenni még van idő, de megfutamodni nem szoktam. Viszont nincs kedvem békítőt játszani sem, mert van egy olyan sejtésem, hogy a Zoey-nak nevezett lány és az a másik Mardekáros (talán Gary?) perceken belül egymásnak esik. Most mit kell idegeskedni? Már tilosban sem járhat egyedül az ember? Mint valami égi jel, egy újabb fiú téved be, szinte válaszként szolgálva a gondolatban feltett kérdésre. Ez most komoly? Mennyi az esély arra, hogy nyolc, mondom NYOLC embernek ugyan azon a napon, majd nem ugyanabban az időben, olyan leküzdhetetlen vágy ébredjen a szívében, amely azt mondja; menj a Szellemszállásra? Elég kevés.

 Hitetlenkedek egy darabig, méregetem a belépőt, de nem fűzök hozzá megjegyzést. Igaz, esélyem se lenne megszólalni. Csak kapkodom a fejemet, mint egy teniszmeccs közepén. Ezek úgy dobálóznak a szavakkal, mondatokkal, mint pár durcás óvodás, akiknek nem meséltek lefekvés előtt. Mérlegelve a beszélgetést,  a mardekáros lánynak adok igazat, logikusabban gondolkodik,  mint Gary. Tényleg ezt gondolom, vagy csak azért gondolkodok így, mert Zoey lány, és van még a világon női összetartás? Nem tudom, de nem is sikerül kielemeznem az egész helyzetet, mivel Gary egyetlen mondatára belőlem is kitörnek a szavak, maguktól, önkényesen, mint általában, mikor elvakít egy erőteljesebb érzelem, jelen esetben a felháborodás.
- Te most komolyan el akarsz küldeni? Ugyan annyi jogom van itt lenni, mint neked. De majd szólj, ha ez a saját kúriád lesz, akkor kérek belépési engedélyt. Ne is álmodj arról, hogy buta bábuként engedelmeskedni fogok. Mellesleg nem kívánok senkit sem beköpni, de megsúgom: az eszem miatt vagyok Hollóhátas, ezért ha akarnék, találnék olyan magyarázatot, ami megfelelne Flitwick-nek.

Szólok fel a lépcső tetején üldögélő Gary-nek, majd le Zoey-nak. Van egyetlen egy indokom, amiért ha beköpném őket, valószínűleg nem kapnék olyan szigorú büntetést. Ezt viszont nem tudhatják ezért csak találgassanak, vagy higgyék azt, hogy blöffölök. Pedig nem, ilyen helyzetetekben rémesen hazudok. Be kell vallanom, ha én választhattam volna ki, hogy kikkel szegek meg egy jelentős szabályt, biztos nem rájuk esett volna a választásom. Igaz, egyiküket sem ismerem, de néhányan már alapból ellenszenvesnek tűnnek. Mégis  úgy döntök; ha törik, ha szakad, velük megyek a Rengetegbe. Nem azért, mert szeretnék olyan menő patkó alakú tetoválást kapni, mint Firenze a mellkasára, nem is a rengeteg természeti szépsége miatt, hanem érdekel, miért akarnak oda menni. Amúgy sem voltam még LLG óra keretein kívül a Tiltott Rengetegbe, bár lehet, nem ez a megfelelő időpont arra, hogy elkezdjem az ilyen szintű tilosban járást.

Még elhangzik pár keresetlen mondat, aztán végre halvány esélyt látok arra, hogy megtudjam; mi olyan érdekes abban az erdőben. Mikor észreveszem a Zoey kezébe repülő térképet, enyhén szólva megdöbbenek, majd nem kitör belőlem a nevetés, de uralkodok magamon és áthajolok az ősöreg korlát felett, hátha a pergamen egy kis részletét meg tudom világítani a pálcámmal. A próbálkozásom hasztalannak bizonyul, nem jut el odáig a fény, és nem is akarok átesni a korláton. Már pedig Gary-ből simán kinézem, hogy egy óvatlan pillanatban „véletlenül” meglökjön. Ezért ellököm magamat a korláttól, ami nyikorgással válaszol mozdulatomra.
Ha most a kincskeresős játék jön, akkor komolyan meggondolom, ezt az egész éjszaka a Tiltott Rengetegbe kiszökős akciót. Valamiért nincs kedvem velük galleonokért rohangászni egy varázslényekkel lakott, életveszélyes erdőben. Persze, nyolc évesen biztos jó játék volt, hogy odaadtak egy térképet, és találd meg a kincset, de már túlontúl felnőttnek érzem magamat ehhez. Büszkeségem miatt mégsem sompolygok vissza a meleg ágyamba, azzal a reménnyel, hogy amikor hajnalban visszaérünk a kastélyba észre sem veszik eltűnésemet. Erre elég kicsi az esély, de tudod… ha már szabályt szegsz, miért ne szegnél meg még egyet?

- Na, akkor most elmeséled szépen, hogy hova vezet a térkép, mit találunk az út végén, miért akartok odamenni és elindulunk, vagy megvárjuk, hogy kivilágosodjon? Végül is… a kastélyban senkit nem fog izgatni, hogy nyolc ember eltűnt. Attól még, hogy titeket nem érdekel, hogy mi lesz ha elkapnak, engem igen. Ezért szeretném minimálisra csökkenteni a lebukás veszélyét.
Az elejét még követelőzően Gary-nek címzem, a végét már mindenkinek, de kedvesebb hangnemben beszélek. Szeretnék mielőbb elindulni, akárhova is megyünk, és akármilyen veszélyesnek, képtelennek, vagy logikátlannak tűnik a dolog. Átgondolom az egész szituációt, attól kezdve, hogy beléptem, és megakadok egy ponton. Várjunk csak… ha ők célzottan idejöttek, tudták hol van a térkép, akkor vagy maguk tették el, vagy pedig valakitől tudták a hollétét. Nem hiszem, hogy csak úgy ráakadtak arra a pergamenre. Forog az agyam, szinte hallom, ahogy a fogaskerekek ütköznek, valami összefüggést keresek. Nem áll össze a kép, de egy biztos: ha ők rejtették volna el, akkor Zoey is tudná, miféle térképet tart a kezében. Látszólag a többiek se értik a helyzetet, ez alól egy valaki a kivétel: Gary. Tehát ő mindent tud. Remek. Az a kár, hogy ezzel egyedül van. De honnan szerezhette a térképet? És mi van elrejtve az útvonal végén? Lehet hogy valami csapda az egész? Neem, hiszen mind véletlenül jöttünk ide, illetve páran célzottan. Bár lehet, hogy maga Gary sem tudja, mi vár ránk az erdőben. Áh, ez túl bonyolult, és kevés az információ, így semmit sem tudok kikövetkeztetni. Rejtély ez az egész. Talán jobb lenne meghallgatni a reakciókat…igen, jelenleg nem tehetek mást. Neki támaszkodok a korlátnak, fél füllel figyelek, de közben gondolataimba mélyedve próbálom megfejteni a helyzetet.

Bamm. Bamm. Bamm. Így hangzik szívem gyors verése. No, nem mintha azért szólna így, mert zavarban vagyok, dehogy. A düh csak nem akar csillapodni, és úgy látszik hosszú idő után újra át akarja venni a testem felett a hatalmam. A galád. De nem engedhetem, hogy vörös köd lebegje be az elmémet, nem veszthetem el az eszemet, nem hibáztathatok ok nélkül másokat. El se tudom képzelni, hogy tényleg az én számon csúsztak ki… mit csúsztak ki? Inkább kitörtek, kiküzdötték magukat, megállíthatatlanul, visszavonhatatlanul, mint ezernyi katona lándzsákkal, tőrökkel, fegyverekkel. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy tudom, sosem mondanám ki azt, amit igazán gondolok. Inkább hazudok, de senki nem kaparinthatja meg a valós érzéseimet. Nyugalmat kell magamra erőltetnem. Nyugalom, nyugalom, mormolja egy hang az agyam mélyén, úgy érzem hallgatnom kell rá. Már amikor komolyan ott tartok, hogy pálcát rántok, lassan, ahogy peregnek a percek, tisztábbnak érzem a fejemet is.

Megijedek a gondolattól, hogy pálcát akartam használni, mivel ennyire még sose fajult el a dolog. Tényleg nem vagyok az a „megátkozlak, ha beszólsz” típusú emberke, akkor már inkább használom az öklömet. Persze azt is csak ritkán, vagy inkább szinte soha, ha nem muszáj nem használok erőszakot, próbálok ésszerűen viselkedni… de EZ hol ésszerű viselkedés? Nem szeretek fájdalmat okozni másoknak, még akkor sem ha az illető fájdalmat okoz nekem. Én nem vagyok olyan undorító féreg, aki belerúg abba, aki épp az útjába áll, ez a tény általában megnyugtat, de most nem. Most nem érzem úgy, hogy nem vagyok olyan. Talán azért mert képes lettem volna varázslatot használni ez ellen a fiú ellen, csupán a jelenléte miatt? Talán.  Tényleg, tulajdonképpen okos sincs dühösnek lenni. Azért mert szétoszlatta pár pillanat azt a világot, ami körülvett engem, arról nem tehet. Csak egy szerencsétlen erre járó, akin le akarom vezetni a felgyülemlett feszültséget és ostoba okokat keresek azért, hogy megnyugtassam a lelkemet. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha nem tudom kontrollálni a tetteimet. Már azelőtt sikerült megelőznöm a bajt, mielőtt igazán beleélhettem volna magam. Rendben van, minden rendben. Sikerült. Nehezen lélegzem, beszorult a levegőm, de ezt kívülről szerencsére nem lehet észrevenni. Nem tudok ránézni, fejemet ismét lehorgasztom, hogy csak a pocsolyákat láthassam, így elkerülöm az újabb beszédet, amit megbánnék. Elegem van már abból, hogy minden szavam után lelkiismeret furdalásom van, vagy azt találgatom, vajon elárultam-e magamat. Szánalmas vagyok, ennyi. Miért nem lehet ezt kimondani, egyszerűen, kertelés nélkül?
Mert fáj.
Mert nem fogadom el.
Mert.

Még csak nem is értheti, hogy miért viselkedek úgy, mint egy sértett. Nem hiszem, hogy ebből a kis jelentből bármit is leszűrt, ennek valamiért nem tudok szívből örülni, inkább bosszankodom. Bosszankodom, azért, amiért nem tudok segítséget kérni, pedig akarnék, de nem akarok megalázkodni. És nem akarok egy gondtalan életbe belesétálni, nem is teszem. Tudnom kell hol a határ, és ezt kivételesen nem léphetem át, ez nem egy olyan szabály, amit bármikor megszeghetek. Most az egyszer Moana Lines, most az egyszer hallgass az eszedre!
Nem hallom a lépteit, mégis sejtem, hogy közeledik, mondatai a fülemben ismétlődnek újra és újra. Mintha beakadt volna a lemez. Aztán érzem a vállamra nehezedő kisebb súlyt, oldalra pislantok és észreveszem a kabátot. A melegség átjárja a hátamat, a vállamat, meg ahol hozzám ér az anyag. Egy mosoly árnyéka jelenik meg az arcomon, mondani akarok valamit, mégse tudom mi lenne ilyenkor helyénvaló.
- Köszönöm, de nem fázok. Én jöttem ki, én bajom, ha a gyengélkedőn kötök ki.

Ez a pár mondat jut eszembe. Bár fázok, nem akarom bevallani, uralkodok a testem rázkódásán, így már észre se veheti, hogy valójában fázok. Jól hazudok, meg kellett tanulnom évek során, hogy hogyan hárítsam az olyan kérdéseket, amik miatt túl sok minden derülne ki a múltamról. Most is briliánsan alkalmazom a kitanult technikát, nem remeg a hangom, de nem is színtelen, az túl feltűnő lenne, inkább megpróbálok természetesen beszélni. Reménykedem, hogy leveszi rólam a ruhadarabot, de egy kis részem még szeretné, ha átfagyott ujjaim is részesülnének a melegben. Nehéz ellenállni annak, hogy ne süllyesszem el a kabát zsebében a kezemet. Egyébként se szoktam ilyet tenni, ki tudja mit rejteget a zsebeibe… régebben, mikor még nem tanultam meg a „ne nyúlj kölcsön kabát zsebébe” szabályt többször nyúltam használt zsebkendőbe, vagy épp sokkal személyesebb holmiba. Oldalra nézek, a fiú felé, tágra nyílik a szemem, hiszen ismerős. Griffendéles, ebben biztos vagyok, DS edzéseken láttam. Persze, úgy mint mindenki máshoz, hozzá se igazán szóltam, megvan a saját köröm akivel beszélgetek, ráadásul nem ismerkedek, akkor amikor tanulok.  Szavak után kutatok, és aztán újra nyílik a szám, újabb mondatok.

- Miből gondolod, hogy nekem van célom? Azt mondod, kinevethetnélek, mert céltalanul ázol az esőben, hát akkor te is kinevethetnél azért, amiért én is hasonlóképpen cselekszem. Egyébként, azért kéne kinevetned, mert eddig mindenki, aki így látott, csak nevetett azon, amit teszek. A normál emberi elme nem kész befogadni, mit jelent valakinek egy ilyen apróság. Azt gondoltam, Te is ezek közé tartozol…  ha gondolod cáfold meg. Csak megláttalak, és azt hittem… áh.
Vontatottan beszélek, ügyelve arra, amit mondok. Nem akarom, hogy bármi kétértelműt mondjak, vagy megsértsem a Griffendélest. A lábam kezdi feladni a szolgálatot, már egy ideje próbálom megfékezni a remegését, lehet, hogy ezért térdelek a sárban a következő pillanatban. Nem akarom, hogy ilyen állapotban lásson bárki is. Ez nem olyan megalázó, mint mondjuk a sírás, egy fokkal jobb. De sírni nem szoktam, úgy hogy az a veszély nem fenyeget, hogy még egy fokkal lejjebb zuhanjak. Gyengének érzem magamat, föl akarok menni, de emellett még egy másik érzés küzd, az hogy lenn maradjak, és ázzak még egy kicsit. Nem tudok melyik az erősebb, de semmi képpen se szeretném, ha a fiú sajnálna. Tulajdonképpen én sem tudom miért térdelek a mocsokban, és miért nem tudok felállni. Valamiért úgy érzem, mint a tagjaim nem is hozzám tartoznának, csak rám lennének csatolva. Olyan, mintha valaki más lábai és kezeit viselném, de még nem járattam volna be eléggé ahhoz, hogy hosszabb távot megtegyek velük. Vicces, de tényleg ez a gondolat jutott eszembe. Elmosolyodom, keserűen, őszinteség nélkül. Megszólalok, de nem azt hallom, amit eredetileg mondani akartam. A „Menj el” helyett, valami egészen más mondatot szűrök ki a fogaim között.
- Én… sajnálom.
És így is van.
Nem lett volna szabad egy kalap alá venni a fiút, mindenki mással.

Vidámság. Boldogság. Olyan egyszerű szavak, mégis több értelmet nyernek, ha valakit meglátsz, és ez a két szó jut eszedbe róla. Ha kimondod csak szavaknak tűnnek, mindennapi dolgoknak, pedig mind a kettő egy-egy különleges ajándék az élettől. Hiába mondod, hogy vidám vagy, ha nem látják rajtad… hiába mondod, hogy szörnyen érzed magad, mikor sugárzol a boldogságtól, és közbe nem érted miért van ez, mindenki más érteni fogja. Szimplán boldog vagy, nem olyan rossz az, nem igaz?
 Miért pozitív érzések öntik el a lelkemet, ha egyszer nincs okom rá? Egy kiadós eső is elég lenne ahhoz, hogy felvidítson? Egyszerű ember vagyok, vagy épp ellenkezőleg? Olyan közönségesnek tűnök ettől az egésztől, de mégsem érzem magam rosszul a bőrömben, inkább azt kívánnám, bárcsak… bárcsak ez az eső egy fajta tisztító szentelt vízként viselkedne velem szemben. Nem akarom, hogy örökké tartson ez a pillanat, mint a giccses filmekben, mert vágyom valami másra is. Ez a más az, amit az Élet még hozhat egy megtisztulás után. Megtisztulni. Mit jelenthet? Minden negatív érzelmet kimosna belőlem? Hiszen az lehetetlen. Akkor elmosná a nagy részemet, mert ezekből épülök fel, ezek a lényem elemei. Ettől vagyok az, aki vagyok, akár ki is legyek. Szerintem a megtisztulás nem ezt jelenti. a megtisztulás egyfajta pszichikai tisztánlátást elősegítő folyamat. Én így gondolom, mások véleménye pedig nem befolyásolja az enyémet.
Lábaim egyre lassuló iramot diktálnak, de a nevetésem nem csitul. Érzem, ahogy az esőcseppek  lefolynak az arcomon, a nyakamon, némelyik a felsőmbe is betalál, de mégsem ráz ki a hideg, nem érzékelem a hőmérsékletét.

 Emlékszem, amikor negyedikes koromban elszöktem otthonról, talán depressziós szakasz volt az életemben? Vagy akkor épp a mániás? Nem tudom, de valami azt súgta, el kell mennem otthonról. Az esőben ázva a játszótéri hintán talált meg apa, de nem kiabált, nem szólt semmit, csak leült mellém és meglökte magát. Azt akarta, hogy én szólaljak meg előbb, megadva az esélyt a magyarázkodásra. De nem magyaráztam meg miért léptem le, csak hallgattam. Ott áztunk mi ketten, mindketten túl makacsok voltunk ahhoz, hogy bármit is mondjunk. Addig hintáztunk egymás mellett, míg nem az eső is elállt, én szakítottam meg a csendet, csak haza akartam menni. Nem kértem bocsánatot, és ő se rótta fel a dolgot, ez egy amolyan szó nélküli megállapodás volt, megértette, hogy nekem kell néha az, hogy csak ázok az esőben, vagy csupán hallgat mellettem. A vigasztaló, vagy nyugtató szavak soha nem érnek fel a csenddel, ha igazán szeretsz valakit, tudod mit mondana, és ez éppen elég.

Színes, egybe mosódó foltok.
Fák.
A tomboló ég.
Az égből érkező áldás.
És valami más, egy fekete paca. Úgy ront bele a világomba ez a fekete paca, mint egy igazi tintapaca a mágiatörténet dolgozatom utolsó sorainál. Ennek a pacának valami a fa árnyalatától eltérő barnaságú van a tetején, kétségtelenül embernek látszik.
A kastély úszik be a képbe, s mint egy igazi sprinter már el is tűnik látókörömből, a fekete paca pedig újra befurakodik a tudatomba, a megdöbbenéstől teljesen lelassul forgásom. Ismét a kastélyt látom magam előtt. Mély levegőt veszek, megpróbálom puszta gondolatokkal kiradírozni, eltüntetni, kiűzni a pacát, de amint megfordulok még mindig ott van, ahol az előbb volt. Mozog a szája, valamit mondd, de nem értem, az eső és a mennydörgés elnyomják a hangját. Leeresztem a kezemet, ami a levegőben dermedt meg mikor a felismerés lefagyasztotta egyetlen pillanat alatt. Lehajtom a fejemet, saras cipőmet kezdem el méregetni, mintha valami érdekes lenne rajta. Gondolkodok. Őrlöm magam. Nem jó ez így.

A felemelő boldogság amit pár perce éreztem, hirtelen olyan távolinak tűnt, amennyire csak el tudod képzelni, átvette helyét egy másik, különös érzés. A félelem. Félek attól, hogy mit gondolhat. Félek attól, mit fog mondani. A félelem osztozik még egy más fajta érzelemmel, amit nem ismerek fel, de nem kellemes, az biztos. Nem lehet szavakba önteni, nem elég ha elmondom mi az, érezned kéne ahhoz, hogy tudd, mire gondolok.
Bőrömre tapadó víztől csöpögő hajamat hátracsapom, fejemet felemelve dühös pillantással meredek az ismeretlenre. Nem tudom ki ő, de valamiért minden porcikámmal csak gyűlölni tudnám azért, amiért szertefoszlatta azt, ami még talán a kviddiccsel is felért volna. Biztos magában azt gondolja, milyen szánalmas vagyok. Lefogadom, hogy nem érti miért csinálom ezt. Ő csak egy a sok közül, olyan mint a többiek. Gúny tárgyává akar tenni! De mégis… ő miért van itt? Lehet, hogy… nem. ~Ne bocsátkozz elhamarkodott következtetésekbe.~ De hiszen az előbb is ezt tettem. Miért ne lehetne valaki olyan, aki érti mire gondolok? ~Ne remélj. Hidd el, nincs remény.~ Összeszorítom a szememet, talán abban a hitben élve, hogy mire újra láthatóvá válnak íriszeim, addigra már csak a magányos barna fatörzset láthatom a dús, zöld lombbal, amit a vihar igencsak megtépázott. De nem. Mint az előbb, most is csalódott leszek, mikor újra meglátom feketébe öltözve a homályos idegent. Közelebb lépek egyet, kettőt, többet. Egyre inkább tisztul a kép, és amikor már úgy ahogy ki tudom venni újra megtorpanok. Elég érdekes hatást kelthetek, körülbelül mint egy durcás óvodás és egy ázott kutya  bizarr keveréke. Hirtelen támadt dühvel toppantok egyet -a saras víz néhány cseppje még hozzá is elér- és kifakadok.

-Miért nem nevetsz ki? Nevess csak! Nem értheted… nem értesz semmit! Senki nem ért semmit! Te… te…
Nem tudom befejezni. A visszafojtott indulttól ökölbe szorított kezem remeg, és csak tátogok. Egy kósza árnyékként átfut az elmémben az a gondolat, hogy mi van ha a fiúnak nem áll szándékában rajtam nevetni, de nem veszem figyelembe ezt a lehetőséget. Berögződött, hogy az emberek kegyetlenek, ő is emberből van, miért lenne különb náluk? Mivel ez az alak visszarángatott a most szó szerint értetődő rideg valóságba, nem csoda, hogy majd’ megfagyok, és ezen bizony nem segítenek átázott ruhadarabjaim. Kifejezetten súlyosnak érzem tőlük a testemet, jól megszívhatták magukat. Egy darabig méregetem a fiú arcát, nem tűnik olyannak, mint elsőre gondoltam. Lesütöm a tekintetemet, mintha bűntudatot éreznék… talán nem kellett volna így… így a fejéhez vágnom azt, amit gondolok. Áá, hülye, hülye, hülye. Képzeletben a fejemet a falba verem, nem is tudom miért lettem Hollós! Gondolkodok valaha mikor ilyesmit mondok? Nem! De nem szívhatom vissza, az milyen hülyén jönne már ki. Inkább azt teszem, amit a legjobban tudok: Semmit.

Zene: Sonata Arctica- Full moon

Szellemszállás? Nincs is jobb dolgom, mint hogy a sötétben egy fából összetákolt szellem lakta viskót látogassak meg. Úgy, hogyha bárki is észre vesz, nem a pontlevonás miatt fog sírni a szám, hanem az év végéig tartó büntetőmunka miatt. Mondjuk... ez az utolsó évem, ha ezt nézzük, akkor mindegy. Kicsapni úgysem fognak. Még visszafordulhatnék, de az nem rám vallana, mi értelme lett volna elindulni? Léptek zaját vélem felfedezni, ezért remegő tagokkal ugrok be a legelső szobor mögé, fedezékbe vagyok. De ha elkapnak mit mondhatnék? Esti kiruccanásra indultam? Még mit képzeltem… Kipislantok a szobor mögül, a szívverésem egyre szaporább, ott visszhangzik a fejemben minden egyes dobbanás, aztán mikor senkit sem látok, -csak a fáklya tüzének árnyékét, ami a szemközti falon játszadozik- fellélegzek.

~Nyugalom, nincs itt senki, egyedül vagyok, nem lesz semmi baj. ~ Mormolom magam elé, amolyan gyógyírként szolgál a félelemre, ha sokáig mondogatod magadban, egyszer csak elhiszed, hogy nem lesz semmi baj. Sóhajtok egyet és a tölgyfaajtót célzom meg tekintettem, majd mozdulataimmal is. Olyan halkan lépkedek, amilyen halkan csak tudok, de még így is lehet hallani a cipőm tompa puffanásait. Ilyenkor sajnálom, hogy nem vagyok animágus, mint McGalagony. Ha mondjuk… nem is tudom, talán valami rágcsálóvá tudnék változni, akkor biztos simán kislisszolhattam volna a kastélyból, és nem kellene szobrok mögött megbújnom. Csak annyira nyitom ki a tölgyfaajtót, hogy épp kiférhessek, ekkor megcsapja az arcomat a friss, kissé hűvös levegő. Belevetem magamat a sötétségbe, itt nem kell aggódnom, hogy észrevesznek, direkt sötét farmert és fölsőt bányásztam elő a ládámból, mielőtt elindultam volna. Lélekszakadva rohanni kezdek A Roxmorts felé vezető útvonalon, mintha menekülnék valami elől. Ki menekülne a meleg ágytól, a könyvek tucatjától, meg kis túlzással a saját életétől? Hát, én. Egyébként, nem tudom miért kellett idejönnöm… egyszerűen azóta, amióta meghallottam azt az új történetet a Szellemszállásról, égek a vágytól, hogy megtudhassam, igaz-e? Nem arra gondolok, hogy régebben különös hangokat hallottak a házból, ezt alapból unalmas sztorinak gondoltam, hiszen valószínűleg csak egy padlásszellem, vagy valami hasonló garázdálkodott ott, mikor úgy érezte, izgalomra vágyik a nép. Az én érdeklődésemet az a történet keltette fel, miszerint az egyik azt hiszem negyedikes fiú különböző alakokat látott az ablakon keresztül, az egyik Roxmorts-i kirándulás során, de nem szellemalakokat, hanem hús-vér embereket.  Jó, így nem tűnik valami nagy számnak a dolog, és több hasonló történet terjeng a suliban, de látni kellett volna azt a fiút. Halálra volt rémülve, látszott rajta, hogy nem szellemet látott, hanem valami egészen mást. Nem tudom miért pont ma, és most, de úgy érzem oda kell mennem. Elaludni se tudtam, nem tudom kiverni a fejedből, ha egyszer berögzül, hogy látnom kell. Tudnom kell. Nem várhattam a következő kirándulásig, így hát fogtam magamat és most itt vagyok, nem sokára a háznál.

Eltökéltnek érzem magamat, a félelem mintha távozott volna a szívemből, bár tagjaim még mindig remegnek, szívverésemnek se sikerült normalizálódnia, de legalább már tudom, hogy nem fogok visszafordulni. Pálcámat még csak most húzom elő, eddig a sötétben botladozva haladtam, át-át ugorva az útba eső dolgokat. Nem torpanok meg, egyenesen az ablakhoz megyek, bár inkább esek, köszönhetően ez egy fadarabnak. Megtámaszkodom a ház  falában, aztán a fény láttán megdöbbenek, és pár ismerősnek tünő alakot fedezek fel. He? Mivan? Nagyokat pislogok, majd az ajtónak feszülök, azt gondolva, hogy zárva van, vagy varázslat védi, de még nagyobb megdöbbenésemre simán sikerül kinyitni. Megállni már nehézkesebb, egy percig azt hiszem az ajtó egy darabja a kezemben marad… de úgy látszik ragaszkodóbb természetű a korhadt fa. Miután sikerül felküzdenem magamat álló helyzetbe, és kisöpörni a szememből a hajam jelentős részét, a bent lévőkre sandítok. Felvonom a szemöldökömet, kicsit zavartan számolom meg az összegyűlt kis csapatot, de nem tudom mire vélni az öt embert. Mit keresnek ezek itt? Nem tudom hányadikosok, de abban biztos vagyok, hogy mindannyian alattam járnak, és nem gólyák, vagy másodikosok. Nem tudok mit mondani, de mégis csak hülyén hangzana, ha bemutatkoznék, vagy valami. Végig jártatom tekintetemet a poros helyiségen, mindent por borít, a lábnyomok pedig úgy maradtak meg utánam, mintha homokba léptem volna.  Mély levegőt veszek, és kinyögöm az első mondatot, ami a „Mit kerestek itt?”-en kívül eszembe jut.

- Szellemirtók? És még nekem mondják, hogy túl sokat nézem a tévét. Ehh… én körülnézek.
Kérdezem kissé gúnyosan, de nem kell komolyan venni, a hülye helyzetek, hülye reakciókat szülnek. A második mondatot már csak magamnak jegyzem meg, majd az azt követő bejelentéssel elindulok a lépcső felé. A padló nyikorog,  és nem túl bizalomgerjesztő a hangja, de legalább nem vagyok egyedül, bár igaz, nem valószínű, hogy azok ott lenn követnének. Pálcámat felemelve elmormogok egy „lumos”-t, hogy ne a sötétbe kelljen bénáznom. Eszem ágában sincs megkérdezni a többiektől mit keresnek itt, mert ők is ugyan ezt kérdezhetnék tőlem, én pedig nem lennék képes értelmes választ adni, így kíváncsiságomat elnyomva az első lépcsőfokra lépek, de valami miatt megállok. A lábam nem visz tovább, de a karomat távolabb emelve homályosan beláthatom mi van a fenti részén a háznak. Pár elmosódott tárgyat vélek látni, de még kitalálni se tudom mik lehetnek azok. Egyrészt túl sötét van, másrészt a szemüvegem sincs rajtam. Fejemet hátra fordítva hallgatom mit beszélnek a többiek, talán még sincs merszem egyedül felmenni oda?

A néptelen folyosón átvágva igyekszem le a a parkba, még talán el tudom kapni a „múló nyári zivatar” utolsó cseppjeit. Szeretek az esőben ázva a gondolataimba burkolózni. Olyan megnyugtató a cseppek egyenletes kopogása, ez a természet dallama, ami soha sem komponál ugyan olyan darabokat, mindig bevet egy-egy titkos fegyvert, egy új „hangszert”, villámokat, netán mennydörgést. Ettől lesz olyan egyedi. Azt hiszem, azért van rám ilyen hatással ez a fajta időjárás, mert az esőcseppek miatt úgy érzem, nem vagyok egyedül. A viharok múltával legrosszabb rájönni, hogy magam vagyok, ilyenkor a valóság kegyetlen módon gyakran szivárvány, napsütés képében csalogatja le a jó időt kedvelő diákokat, hogy orrom alá dörgölje: Nem is lehetnél magányosabb, kislány! Átkozott! Nincs igaza! Ott a kviddics, a csapat. Könnyebb lenne abba a hitbe ringatni magamat, hogy én egyedül vagyok a nagyvilág ellen, egy végtelenül reménytelennek tűnő harcban, de ez nincs így. Mert vannak olyanok, akikre támaszkodhatok, még akkor is ha nem érthetik, miért vagyok olyan, amilyen. És ezt mindennél nehezebb elfogadni.

A pillangókat kergető, vidám, teli szájjal nevető kislány képére esik pillantásom, egyszerűen nem tudom bújtatni őszinte mosolyomat. Akárhányszor is haladok el ez előtt a kép előtt, mindig muszáj megállnom egy kicsit, hogy váltsak pár szót a festmény-alakkal… de most nem akarom zavarni, csak bámulom egy darabig. Szememmel követem, ahogy felszalad a tarka lepkék után a dombra, s közben szőke tincseivel játszadozik a napsugár,olyan gondtalannak tűnik. De mielőtt észrevenné érdekes arckifejezésemet, még úgy teljes egészében köpenyes lényemet, észbe kapok  és már-már futva indulok tovább.

Út közben valami dalt dúdolgatok, de fogalmam sincs hol hallhattam, ráadásul egy része teljesen kiesett az emlékezetemből. Utálom az ilyet… Meghallok pár hangot és néhány hét múlva rá előtörnek az emlékeim közül, de nem jut eszembe, hogy mi lehet az, csak dúdolgatom és nem tudom kiverni a fejemből. Pedig tudom, hogy tudom, ott legbelül érzem, és ez benne a legidegesítőbb.

Nem törődöm a festmények zsörtölődésével, csak megyek arra, amerre a lábam visz. Oda, ahova a szívem húz. Ahol talán az agyamban újra, meg újra ismétlődő kis dalocska is értelmet nyer. Mert nem létezik olyan, hogy valaminek nincs értelme… hogy valami, csak úgy van. Minden gondolatunknak, és egyáltalán mindennek megvan a maga értelme, csak épp’ mi nem látjuk, vagy nem akarjuk látni ezt. Attól még, hogy számomra nem jelentős egy bizonyos dolog, attól még másnak fontos lehet, ő meglátja annak az értelmét, míg én nem. Ilyen egyszerű.

Szerencsém van, ugyanis a tölgyfaajtóig vezető úton nem találkozok senkivel, még Fricsbe, se abba bolhás macskába nem akadok bele, így megkönnyebbülten lépek ki az ajtón. Most már tényleg nekiiramodok, olyan gyorsan futok a zöld pázsit felé, amilyen gyorsan csak tudok a csúszós úttól. A kedvenc, tanulós-fámhoz közel lefékezek jó adag vizet felcsapva és nevetve pörögni-forogni kezdek, nem érdekelnek az elázó ruháim, csak a pillanatnak szentelem minden figyelmemet.

-Rosszabb vagyok, mint Luna Lovegood!
Szakad ki belőlem, a nevetéstől rázkódva emlegetem eggyel alattam járó háztársamat. Nem mintha bajom lenne azzal a szerencsétlen lánnyal, de tény, hogy elég fura. De kinek nincsenek ilyen furcsa dolgai?

Zene: Slipknot- Dead Memories
Megjegyzés: Csak sikerült kezdeni.. ^^

A harmadik vajas-baracklekváros pirítósomat majszolgatom egy magamban, hiszen Aya-ék pár percre indultak jóslástan órára. Mondtam nekik, hogy ne várjanak meg nekem úgyis pont lyukasórám van és ahogy az ilyenkor ismert gyorsaságomat vesszük figyelembe, aligha értek volna fel a jóslástan terembe ha még engem is bevárnak. Nem értem miért járnak jóslástan, egy részt teljesen megbízhatatlan tantárgy, másrészt pedig unalmas is, nem látom sok hasznát. A tanártól pedig egyszerűen kiráz a hideg… ha az ízlésficam fájna, Trelawney már ordítana a fájdalomtól. Fontosabb dolgokra is fordíthatom az időmet, most például a bájitaltan esszémbe kéne belenéznem, így utána gondolva azt hiszem összekevertem két méreg ellenkivonatának az összetevőit. Igen, határozottan emlékszem, hogy a másodikba nem kellett volna zsálya-kivonat. Mit is keresne egy ellenanyagban?
Szórakozottan megcsóválom a fejemet, majd az utolsó falatot is a többi után küldöm, nehogy egyedül kelljen dacolnia a gyomorsavammal. Belekortyolok a kávém maradékába, de miután azt kell észrevennem, hogy teljesen kihűlt, inkább visszarakom a csészét az asztalra, és úgy döntök visszamegyek a klubhelyiségbe. A mellettem sorakozó vastag könyvek rendezgetése után kézbe veszem azokat, a kupac tetején a fennmaradásért küzdő kisebb-nagyobb pergamendarabokkal együtt, aztán elindulok a csarnok felé, közben a tanári asztal felé pislantok, már csak megszokásból is. Ezért sem csodálom, hogy mikor ismét előrenéznék már a földön találom magamat, köszönhető ez egy nem túl szép találkozásnak egy szembejövővel. Már kezdeném a sűrű bocsánatkérést és a zavart nevetgélést, de aztán még időben felnézek áldozatomra: Egy mardekáros, jó néhány évfolyammal alattam járó lány.
-Sajnálom, figyelmetlen voltam. Meg vagy még?
Kérdezem arra számítva, hogy rendes választ sem kapok, csak egy bunkó beszólást, de mégis reménykedem abban, hogy ez a lány nem az az „aranyvérű létem miatt, azt képzelem én vagyok a Jani” típusú ellenszenves Mardekáros. Hisz nem lehet mindegyikük olyan… Vagy a normálisabb, eltévedt réteget talán kirugdosták a káhájukból, mikor felismerték a normálisságra való hajlamot? Nem, Moana, a fantáziád ismét túl élénk. Fejemet vakargatva nézek le az előttem heverő könyvekre és pergamenekre, aztán lassan, egyenletesen vörösödő fejjel elkezdem felkapkodni szétszórt cuccaimat. Miközben a vaskos köteteket rakosgatom egymásra megakad a szemem a lány lába elé kallódott pergament, melyen felismerek pár nagyon ismerős vonalat, és összeáll a kép. A francba! Nem lenne jó, ha észrevenné, már pedig elég kicsi az esély arra, hogy figyelmen kívül hagyja a tintával rajzolt mozgó karikatúrát. Nos, ez a rajz nem más ábrázol, mint magát Perselus Pitont, aki újra és újra a tükör felé fordul, de az megannyiszor hull darabokra a szörnyű látványra. Körülötte hű talpnyalói igyekszik összetakarítani a romokat, köztük felismerhető Malfoy, meg néhány haverja. Meg kell mondanom, egész jól sikerült, pedig béna vagyok ilyen téren… Reménykedem, hogy még nem látta meg, és a rajz után kapok.

Nem is kell sokáig várnom, Audrey perceken belül követ, föl a levegőbe. Halvány mosollyal arcomon figyelem, ahogy lassan egy magasságba kerül velem, közben kissé görcsösen szorítom a seprűm nyelét: túlteng bennem az adrenalin. Régóta éreztem azt, amit most, azt a nagyszerű szabadság érzetet, ami csak akkor tudja átjárni a testemet, ha repülök. Ezért is kezdtem el kviddicsezni, tudtam, hogy ez az a sport ami nekem kell, amire oly régóta várom… ami megszabadít a korlátoktól, és a körém emelt faltól. Amitől úgy érzem igazán Moana lehetek, és nem a gyógyszerkezelt, beteg, labilis idegzetű genetikai hulladék. Hanem a felszabadult, vidám, kiérdemelt Hollóhátas Moana, az, akit kedvelni lehet, aki én vagyok. Miközben ebbe belegondolok, fémes mosolyom még szélesebbre húzódik, amikor pedig Audrey felteszi a kérdést, na az már a csúcs. Elveszem felém nyújtott terelő ütőt, jó érzés a kezemben tartani. Végigpásztázom tekintetemmel az ütőbe vésett aláírásokat és egyéb firkálmányokat. Bár igaz, hogy nehezen olvasható, és nem túl szép látványt nyújt, de mégis erőt ad az a sok ember, aki előttem használta az ütőt. Rengeteg gurkóval(vagy épp az ellenféllel) találkozhatott már ez az ütő, jól bejáratták az előttem használók… Terelőtársammal összehasonlítva, az én kezemben lévő ütő kicsit zsúfoltabb, de ez érthető. Nem láttam volna, hogy Aud kiadta bárkinek is a kezébe azt az ütőt, néha meghökkenek mennyire fanatikusan szereti. Érdekelne, mit tenne azzal, aki valamilyen kárt okoz az ütőben, az biztos, hogy nem lennék az illető helyében, fájdalmas lenne.
-Kard ki kard! Légy férfi!
Kacsintok rá, ezzel jelezve, hogy a kihívást elfogadom. Suhintok párat, csak úgy a levegőbe, nem kell sok idő, hogy megszokjam a markolatot, az biztos, hogy ezt nem fogom egykönnyen elejteni. Már bal kezemmel se szorítom olyan görcsösen a seprűnyelet, úgy látszik kezdek hozzászokni a fenti környezethez. A levegő igazi hűsítőként szolgál, a szobámban keletkezett meleghez képest, áldom az eszemet, hogy lejöttem. Mikor épp a támadásra készülődöm, meghalom azt a túlzottan is ismerős egyre erősödő süvítő hangot… próbálom beazonosítani, és amikor sikerül,tágra nyílik a szemem, majd a hang irányába fordulok. Roger! Felismerem, már a hangjáról is, vicces, de tényleg! A két gurkónak más-más hangja van, mikor repülnek, nem tudom miért van, de észrevettem, így tudom melyikhez, hogyan viszonyuljak. Mielőtt eltalálna az-az átokverte Roger felemelem az ütőmet és Audrey felé ütöm, majd távolabbi régióba repülök és egy kicsit lentebb, a pálya felé.
-A „szerelemben és háborúban mindent szabad” itt is életbe lép?
Motyogom morcosan, Rogerre célozva. Persze, gondolom, hogy nem direkt maradt kint az a gurkó, biztos véletlenül nem rakta el, vagy valami. Mindenesetre egy ki izgalom még nem ártott meg senkinek… najó, lehet, hogy egy szívbeteg nyolcvanéves nagyapónak igen, de jelenleg nem tartozom ebbe a kategóriába. És nem, nem Dumbledore-ra gondoltam! Egyébként is, ő pár évtizeddel öregebb, legalábbis szerintem. Nem éppen sas szemeimmel keresem Rogert, érdekel, hogy merre felé fog repülni, miután kap egyet Audreytól is. Komolyan, néha már-már megsajnálom szerencsétlen gurkót, milyen élete van szegénynek… Folyton csak ütik, ütik és ütik. Sajnálatos, de örökbe fogadni nem fogom, bocs Rog. Beszívom a metszően hideg levegőt, köhintek párat a hőmérséklete miatt, aztán megpillantom keresett célpontomat. Ott vannak.

Dumbyyy. *____*

http://www.youtube.com/watch?v=weIbm3m-Xbo


 

Léptek?
Sóhaj?
Szabadság.
Még, még. Érzem, hogy mindenki porcikám ugyan úgy kívánja a szabadságot, mint a szívem. Inkább a fullasztó sós víz, a friss levegő, mely a tüdőmbe áradva éltet, mint ez. Miért nem élhetek úgy, ahogy én akarok, s miért kell mindig? mindig mindent határok és szabályok köré zárni? Mintha ezt bárki is szeretné? Szabályok közt, megkötve élni? Hisz ez nem is élet, ez csak rabság, aláveted akaratodat, valaki másénak, egy nagyobb akaratnak. Egy olyan akaratnak, ami biztos, és nincsenek kockázatok. Csak azért, hogy megvédjenek, mégis úgy érzed jobb lenne, ha inkább szabad lennél, nem védene senki, olyan védtelen lennél, mint egy éppen frissen kinyílt virág?senki sem vigyáz rád, senki sem figyel szavaidra, és nem követei lépteidet oly árgus szemekkel, mint aki bármelyik hibát rögtön felfedezne, s megtorolna. De mégis, legalább aggódhat valaki érted, amiért nem vár mást, csak azt hogy élj. Élj, és élvezd az életet. De mindez korlátok között hogy is valósulhatna meg? Egyszerű, naiv emberi elme, önző és roppant meggondolatlan. Nem tudja mit csinál, csak cselekszik, nem gondolkodik, csak pusztít. Csak magára gondol, másokra nem, ha mégis úgy tűnik, csak a szemed káprázhat, hisz az emberi elme kiszámítható? minden embernek vannak hátsó szándékai, még akkor is ha ezt ő, vagy mások nem észlelik, mert minden ember, ugyan olyan, csak kissé térnek el, kevés az olyan, akik igazán mások. Én más vagyok, én nem vagyok olyan mint a többi, ezért sem érthetnek, semmit nem érthetnek. Senki sem érthet meg, talán így is van jól, ennek így kell lennie. A Sors ezt az utat szánta, ha pedig követem, talán minden olyan reménytelen. Ha megcsillanna egy halvány kis reménysugár, hogy van miért élnem, akkor bizakodnék, de így? nincs okom rá, mi emberek, azért vagyunk a Földön hogy meghalljunk. Nem tök mindegy, hogy előbb vagy utóbb? Egyszer úgyis bekövetkezik, max végignézed, hogy elhalnak mellőled a szeretteid, és Te magad is belehalsz a fájdalomba. Na melyik a jobb? Sorsod szerint cselekedni, vagy inkább az ismeretlen felé evezni, addig amíg van eveződ? Mert ha már nincs, akkor újra a Sors irányít. A Sors. Csakis Ő.
Ahogy nekitámaszkodok a falnak, remegek. Érzem a fal nyirkos hidegét, de nem tud érdekelni, így nekitámaszkodva lejjebb, és lejjebb csúszok, míg nem ülő-pozícióba nem küzdöm magamat. A táskámat még látom a szemem sarkából, de nincs erőm utána nyúlni, így csak nézem. Csak bámulom, és elveszek a gondolataimban. Olyan gondolatokban, amelyeket nem érzek magaménak, de mégis? mégis az enyémek. Az én fejembe vannak, én hiszek bennük, én küzdök értük, nem veheti el őket senki, mégsem kellenének. Jobb lenne, ha teljesen üres lenne a fejem, hogy ne pörögjön ennyire az agyam, mert lassan ki kell tenni a ?megtelt? táblát az információfogadáshoz. Ennyi.
Érzem, hogy a szemem ég. Sírni volna kedvem, de mégsem teszem? Hogy miért? Mert erős vagyok. Erősnek kell lennem, mert nem tudhatják meg azt, amit szégyellek. Igaz, hogy ettől leszek magam, de mégis szégyellem. Ezért megvetem magamat, de mégse én tehetek róla, mert nem én akartam így, valaki más vétke, én csak a szenvedő alany vagyok, akin nevetni lehet, meg kísérletezgetni. Mindig csak bíztatnak, amikor tudják, hogy az a rohadt gyógyszer egy idő után már nem fog segíteni. Tudom, egyszer nem lesz több segítség, csak a mellékhatások, a fájdalom és a rossz tapasztalatok. Én nem sajnáltatom magamat, mint a többi. Nem is érdeklem őket, hát akkor? Ez van, ezt kell szeretni. Nem tehetek ellene semmit, tehetetlen vagyok, és egyre gyengébb. Nem tudom meddig bírom ki ezt.
Elfátyolosodik a szemem, de csak durván megtörlöm és tűrtőztetem magamat. Nagy levegőt véve a táska után nyúlok, s vékony fehér ujjaimat rákulcsolom a fekete, kopott szövetre. Magam felé húzom, gyorsan akaratosan és indulatosan rántom szét a száját összefogó vastag fonalat. Mikor rálelek arra a könyvre, amit mások naplónak neveznének, egy másik tárggyal is ütközik kezem.
 Ekkor nézek szét a folyosón? mintha valaki közeledne?

Kviddics? A tökéletes nap a kviddicshez. Kviddics?
Fordulok egyet az ágyamban, aztán bosszúsan ülök fel. Fekete tincseim az arcomba zuhannak, de még így is látom a szobán uralkodó káoszt. Illetve a szobarészemen uralkodó káoszt. Könyvek erre, könyvek arra, pergamenek és pennák, na meg a kviddicsmezem, és a seprűm. Na jó, nem nevezhető káosznak, sőt az átlagoshoz képest kifejezett rend van, így hát megveregetem a saját vállamat, és elégedetten elmosolyodok, majd a mosoly fintorrá torzul a gondolatra, hogy fel kell kelnem, hisz már régóta nem voltam a pályán? az is lehet, hogy elfelejtettem repülni, sőt már kviddicsezni se tudok! Mondjuk? ha nem tudok repülni, annál nehezebb lenne kviddicsezni, mert ugye ahhoz repülni tudni kell. De csak seprűn, nem magunktól?még csak az kéne. Ha nem gyakorlok, akkor a következő edzésen tökéletesen sikerül beégnem, mert leesik a szemüvegem, ezért lefejelem a seprűt, ahova beakad a fogszabályzóm, elájulok és elkezdek lefelé zuhanni a seprűn, aztán pedig a gyengélkedőn fogok kikötni. Tudod, kinek kell ez! Mert nekem nem igazán. Egyáltalán miért léptem be a kviddics-csapatba? Mintha nem akadna helyettem más öngyilkos jelölt, aki szívesen repkedne a levegőben kockáztatva a saját, és mások testi meg lelki épségét. 
-Hollóhátiért mindent! Az életemet egy gurkóért, most? -nyögök fel miközben térdre küzdöm magamat. Lassan, de biztos sikerül felküzdenem magamat, hála a rám tekeredett lepedőnek. A mondat első felét, még az ágyon mondom, a másodikat már a földön.-? és mindörökké!
Kommandós-fílingű mászást mutatok be a kviddicsmezemig, amit irreálisan gyorsan sikerül felvennem? persze, fordítva. Legalább szerencsém lesz! Ezen gondolat miatt, nem is fordítom meg magamon, hiszen ha szerencsém van senki se caflatott le előttem a gurkókhoz, ezért nehéz is észrevenniük. Diadalittasan lerúgdosom a lábamról a lepedő végét, aztán az egyik szekrényben megkapaszkodva sikerül felállnom. Igen! Ki hitte volna, hogy ezt bárki is megéli? Önként felkeltem, azért, hogy lemenjek kviddicsezni, úgy hogy nincs edzés! Hallott már valaki ilyenről? Moana Lines-nek sikerült, és igen, én vagyok Moana Lines, a nyertes, a megállíthatatlan, a megismételhetetlen, a második számú terelő!
Miután sikerül kiünnepelnem magamat, -azon, hogy röpke negyed óra alatt sikerült az, ami még senki olyannak nem, akit véletlenül Moana Lines-nek hívnak, Roxfortos, és ebben a szobában lakik már érkezése óta..- seprűmet kezembe fogva elindulok le, a lépcsőn, a klubhelyiségbe, ahol sietősen robogok keresztül, hogy azzal a néhány emberrel se kelljen csevegnem.
Kop-kop-kop. Így szólnak a cipőim, miközben a folyosón megyek-mendegélek, mindig csak a sárga úton. Igazából, csak néhány reggeliről a szobájába tartó kómás fejjel találkozok, de mivel én se vagyok ma toppon, a felét nem ismerem meg, a másik felének pedig csak szimplán nem köszönök, mert nincs kedvem. Kit érdekel? Héj, nem veszi készre, hogy én ma rekordot döntöttem? Jellemző, mindenki csak magával tud foglalkozni, engem mindenki hanyagol? Szipp-szipp, ezt megjegyeztem.
Bedobva durc-morc-Moncit indulok meg a pálya felé, közbe a környezetet figyelve. Tudtam én, hogy ez a tökéletes nap, ahhoz hogy gyakoroljak: gyönyörű zöld ég, kék fű? izéé.. fordítva. Tehát, jó idő van. Hajamba belekap a szél, meg ami még ide kell. Mikor a pályához, felfedezem, hogy ott bizony már van valaki más. Ahogy közeledek hozzá, és fogy a távolság, kezd körvonalazódni kapitányom alakja, arcomon pedig széles mosoly terül el, és vidáman futom le a maradék távolságot.
-Audrey! Hogy is gondolhattam, azt, hogy egyedül fogok gyakorolni?
Vigyorgok kitartóan, aztán megkísérlem kipukkasztani Audrey kék buborékát, mivel úgy vélem vicces lesz látni, hogy kapitányomat beborítja a kék trutyi. Ha sikerül, ha nem, inkább seprűre pattanok, hogy repüljek fenn pár kört. Kicsit bele kell jönnöm, rég repültem és nem akarok leesni, ezért először csak lassan repülök, nem mint az őrült lódulok neki. Miután kezdem úgy érezni, hogy biztonságos akkor gyorsítok. Kicsit megállok a levegőben, csak felmérni a terepet. Egy darabig a kastély fürkészem, és a legmagasabb tornyot, majd ásítozva Audrey-t keresem a szememmel. Talán ő is felrepült volna? Vagy esetleg én vagyok olyan vaksi, hogy nem látom?

          alapok

jelszó || "Menekül mint Piton, ha samponnal kergetik!" ^^?
teljes név || Moana Lines
becenév || Moa
nem || nő
születési hely, idő || 1978.november 8., Newcastle; Anglia
kor || 18
faj || ember
vér || fél
évfolyam || 7.


          a múlt


  Soha, de tényleg, soha nem vágytam arra, hogy más legyek, mint a többi gyerek. Erre tessék, egyszerre több dolog miatt különbözök a többiektől. Pedig sokkal jobban érezném magamat valaki más bőrében. Egy olyan ember bőrében, aki nem olyan, mint én. Akinek nincs semmi extra az életében. Aki teljesen átlagos. Akinek nincs oka aggódni. Akinek teljesülnek az álmai. Aki boldog.
  Mert én nem vagyok az, nem vagyok boldog. Amikor megszülettem, ?78-ban, egyik szülőm se gondolta, hogy tizenkilenc év múlva egy lelkileg kikészült kamaszt fognak kapni, akinek folyamatos gyógyszerezésre van szüksége, ráadásul boszorkány. Vagy mi. Persze, anyám gondolhatta, hogy az lesz belőlem, mivel ő is az volt, de apának gőze nem volt arról, hogy egy boszit szedett fel, aki a szülés után jó anyához méltóan arrébb állt, hogy mással szedesse fel magát. Mérhetetlen gyűlölet halmozódott fel bennem, mert miatta vagyok olyan, amilyen. Talán? talán, nem is lettem volna boszorkány, ha nem ő lett volna az anyám. Akkor?akkor talán más is lehetnék, de nem. Én ilyen vagyok. És ezért gyűlölöm Őt is, úgy, ahogy magamat is.


Gyűlölni valakit mindig? jó érzés. Hogy miért? Mert ekkor találsz valakit, aki hibázott. Lehet, hogy többször is. Az a tudat, hogy más is tud hibázni, nem csak Te, pedig megkönnyíti a helyzetedet, a lelkedet. Ezért örömmel gyűlölnek sokan, néha ok nélkül is. Vagyis.. a kis világukban valószínűleg meg van az ok, csak az nem valószínű, hogy az az ok, mások szerint is igazi ok. Mert gyűlölni bármilyen kis apróság miatt is gyűlölhetünk, de szívből gyűlölni nem mindenki tud. Ahhoz több kell, mint egy kis piti ügy, ahhoz igazi érzelmek kellenek, igazi düh, igazi ok, igazi hibás. Akit régen szerettél nem minden porcikád gyűlölheti meg, mert valahol mélyen úgyis szeretni fogod. Csak azért, mert egyszer szeretted. A szeretet sem egy olyan dolog, ami elmúlik néhány nap alatt, a szeretet örökre megmarad, még ha ezt nem is veszed észre. De végül is? ha egyszer, valaha nem szerettél igazán, már gyűlölni sem tudsz, úgy, ahogy Én. Én tudok gyűlölni, és szeretek is. A gyűlölet néha éltet, innen tudom, hogy még élek. Nem onnan, hogy érzem, a tüdőmbe árad a friss levegő, és nem azért mert büntetlenül leihatom magamat, akkor amikor akarom, hanem azért, mert tudok gyűlölni. Ha jobban megnézzük a szeretet és a gyűlölet nem is áll egymástól olyan távol? csak bele kell gondolni, és magunkba nézni.

Szerettem gyerek lenni, főleg azért, mert ha valami rosszat csináltam, általában elintézték azzal, hogy még kicsi vagyok.. másrészt pedig gyerekként mindig csak a világ szép, és napos oldalát látja az ember, de ahogy növekedik lassan előbújik a világ sötét és undorító része. Először csak az utcán elkóborolt állatokra leszünk figyelmesek, utána az utcazenészre, majd a halálra fagyott hajléktalanokra, végül pedig azt vesszük észre, hogy mindez néhány embert nem is érdekel. Ez a felismerés talán az, amitől undorodom a piszkosul gazdag emberektől, akik senkinek sem segítenek, akik csak magukkal törődnek. Gyerekként teljesen normálisnak tűntem, apa szempontjából. Bár, szerinte még most is normális vagyok, nos ezzel kedves orvosaim nem értenének egyet. De mit is várnék tőlük? Csak orvosok, ráadásul egyiküket sem bírom. 9-10 éves koromig nyugodtan tengettük napjainkat apával Newcastle-ben, aki anyám távozása óta ránézni se nagyon akart a nőkre, nem hogy randizni velük, vagy valami. Pedig én sokat bíztattam, azt akartam, hogy ne érezze magát egyedül, ugyanis amikor éppen kezdett volna erőre kapni, anyám megörvendeztetett minket egy levéllel, melyben kiderült, hogy van egy féltestvérem, aki csupán néhány évvel fiatalabb nálam. Ne kelljen leírnom mennyire ledöbbentett mindkettőnket. Bár még csak 9 múltam azon a nyáron, akkor is tudtam, milyen rosszul fogja viselni apa a dolgokat. De tévedtem. Vagyis részben. Igazán erősnek próbált mutatkozni, és boldognak akart látszani a hír hallatán. De most úgy őszintén? Ennek ki örülne?  Egyébként hamarabb is közölhette volna, hogy van egy féltestvérem, nem így hét év után. Talán arra várt, hogy fel tudjam fogni?hja, végül is így jobban fájt az egész. De az élet ment tovább, ezután voltak időszakok mikor eléggé depresszió-gyanús tüneteim voltak, de apám, és mindenki aki ismert, arra a nyamvadt levélre fogta, pedig azért egy levélen nem lehet ennyire kiakadni. Így utólag úgy hiszem, csak magyarázatokat kerestek a történtekre, az se biztos, hogy igazán aggódtak. Sőt, nagyanyám azt is megkockáztatta, hogy keresem a feltűnést, és azt akarom velem foglalkozzon mindenki. Persze, csakis arra vágytam hogy mindenki odanyomuljon a szobámba és a képembe lihegve faggassanak arról, hogy mi a bajom. Ezt nem gondolhatja komolyan senki. Ha ismerne, azt is tudná mennyire utálom ha a középpontba vagyok, de miért is akart volna megismerni? Én csak annak a ?utcalánynak? a kölyke voltam/vagyok, biztos volt benne, sőt még a mai napig biztos benne, hogy én is olyan istenverte leszek, mint anyám. Ez igazán fájt egy olyan nőtől, aki a harmadik házasságánál tart. Azért valakinek magába kéne néznie, és én már megtettem.
Szerettem a mugli iskolát, jó tanuló voltam, bár nem fűlött a fogam a sporthoz. Inkább olvastam valamit a történelemről, csak ne fussunk, mert akkor versenyezni is kell. Az iskolában persze folyamatosan voltak testnevelés órák, azt nem lóghattam el, ráadásul nagyanyám még azt is kitalálta, hogy járjak jazz-balettozni. Ahhoz még annyi tehetségem sem volt, mint? mint mondjuk a sütéshez. Egy év után feladta a dolgot, mivel semmit sem fejlődött se a járásom, se a testtartásom. Nemes egyszerűséggel semmi jó nem adódott belőle, hogy balettozni jártam. A jazz-balett feladása után derült ki, hogy boszorkány vagyok. Ehh, jó duma, gondoltam mikor kinyitottam a Roxfortba hívó levelet. Mikor apám anyámnak írt a meglepő levélről, ő nyugodtan kezelte a dolgot, meg egy papiroson keresztül elmagyarázta ezt a rendszert. Tehát Roxfortba kellett mennem. Már csak azért is mert idők közben kezdtem megutálni a mugli sulit. Nem igazán szerettek az ottani gyerekek, egyik évről a másik változott meg gyökerestül a véleményük. Kinevettek a szemüvegem miatt, csúfoltak a kinézetem miatt, így némi megkönnyebbülést is nyújtott az új iskola, viszont félelmeim voltak a beilleszkedéssel kapcsolatban. Egy halom új gyerek, új iskola, új hely. Nem akartam másokkal egy szobában lenni, mert köztudott milyen rossz alvó vagyok, éjszaka hajnalig tudok virrasztani, viszont másnap reggel cseppnyi fáradtságot sem érzek. De végül mégis egy szobába kerültem néhány lánnyal, ahogy azt sejteni lehetett. Az első három évet gond nélkül éltem túl, bár azt hiszem az harmadik év utáni nyáron kezdődtek otthon a gondok. Apa gyakori hangulatváltozásaim, a rossz alvási- és evési szokásaim, valamint ok nélküli sírógörcseim miatt vitt pszichológushoz. Ott lelki gondokra hivatkozott a doki, a következő néhány évben pedig a kész pokol és a mennyei élet érzése között váltakozott a hangulatom. Voltak jobb és rosszabb időszakaim. Volt, hogy optimistán néztem a világ elé, sőt még elkezdtem írni egy könyvet is, amit csak én vallottam könyvnek egyébként egy gyenge történet volt. Aztán pedig elég depresszív, letargikus voltam, ilyenkor a szobámba húzódtam és a könyvemet körmöltem. Ha valaki elolvas néhány fejezetet a könyvből, érezhető a különbség. Minden előjel nélkül majd nem meghal a szereplő, aztán végül megmenekül, de közben a legjobb barátja öngyilkos lesz, persze ezután még beleszeret egy fiúba, akivel rövid időn belül összejönnek, majd ugyan olyan rövid idő múltán szakítanak is. Furcsán hullámzik az egész történet fonala, mintha két különböző stílusú író időnként kiszaggatná a másik kezéből a könyvet, hogy ő is tudjon bele írni. Érdekes, de ez mind én vagyok. Akár így írok akár úgy, mindig benne marad valami, amitől az Én írásom lesz.
Aztán egy orvosnak sikerült diagnosztizálnia a problémámat, miután egy rosszul adagolt gyógyszer hatására emlék-kieséseim voltak. Mániás depresszió. Mániás depresszió! Érted? Tudod Te egyáltalán mi az a mániás depresszió? Ha nem, akkor nézz rám, és megtudod. Nem tudom hogy tudtam gyógyszer nélkül elviselni azt a pokoli fájdalmat, ami nem fizikai, hanem lelki volt. De mégis mentális problémáim vannak? Ez olyan felfoghatatlan dolog egy olyan embernek, aki nem éli át, vagy épp nem él az illető közvetlen társaságában. Ez nem csak egy kis szeretet hiány miatt kialakuló valami! Anyám nem lett róla tájékoztatva, sőt csak apám tudja, és az akinek én elmondom, tehát szinte senki. Mert nem úgy megyek bemutatkozni, hogy ?Heló, Moana vagyok, mániás depresszióm van, de nem vagyok veszélyes, nyugi.? Olyan nagyon közeli barátaim meg nincsenek, akiknek elmondanám.


Miért fáj? Miért fáj valami olyan pokolian, hogy nem tudok felkelni tőle az ágyból, és egyszerűen felemészt? Felemészti az érzéseimet, a gondolataimat, felemészt engem. Nem akarom, hogy fájjon, nem értem miért jó másoknak, ha fájdalmat okoznak. Én nem szoktam fájdalmat okozni, mert én tudom milyen, ha valami tényleg fáj. Könnyeket csal, s bár azok szép, ahogy leperegnek egy bájos arcon, mégis rossz kedved lesznek tőlük. Ha jól megnézed őket, lehet látni bennük az egész világot. Igen, egy apró könnycseppbe tömörítve, nagyon szép. Benne van ezernyi érzelem, ábránd, nagy álmok, és vágyak. Csak egy könnycseppben. Mégsem szereti senki őket, mert szomorúságot tükröznek, és?ezek csak könnycseppek. Csak valami ember által kisajtolt mű-dolog. Az igazi könnyekre nem figyel fel senki, mert akkor nem a szemed könnyezik, hanem a szíved-lelked sír, vérzik és szenved. Ezt csak az láthatja, aki érzi. Látja az álmaiban, a képzeletiben, a gondolataiban. És érzi mindig, s mindenkor.

Mostanra hetedikes, azaz végzős vagyok a Roxfortban, ehhez képest fogalmam sincs mit csinálok majd a Roxfort után. Hogy őszinte legyek hiányozni fog a Roxfort, mindig is ragaszkodtam hozzá valamilyen fokon. Akár milyen is volt az eddigi életem, azt akarom hogy a jövőben valakivé váljak. Mert most nem érzem magam valakinek, nem tettem érte semmit, eddig csak tengettem minden napjaimat... még sosem éltem úgy igazán. De majd talán... majd talán most. Most végre elkezdek úgy igazán élni, mint ahogy mindenki körülöttem.








          jellem

Hangulata sokszor ingadozó, érzelmei többnyire erőteljesek és hosszan tartók, több hétig képes egy kis piti dolgon szomorkodni. Gyakran tölti ágyban az egész hétvégét, ha sikerül valamit nagyon magára venni. Egyébként igazán szorgalmas, szeret olvasni, bár nem az a tipikus tanár-kedvence. Betegsége miatt(gyógyszer nélkül) egyszerűen képtelen megtartani a határokat. Bármennyire is akarja, a betegség nem engedi, egyedül nem tudja csak úgy leküzdeni. Nem szereti ha szabályokat, határokat vonnak köré, amiket be kell tartani, mivel elég szabad szellemű.
Örökké csak keresi önmagát, kergeti az álmait, miközben ott legmélyen tisztában van azzal, hogy nem lesz képes őket megvalósítani. Emiatt nem mondanám pesszimistának, inkább reálisan próbálja a világot szemlélni.
Nem az a nagy ismerkedős típus, kifejezetten szeret egyedül lenni, társaságban szavát alig hallani, inkább a saját kis világába burkolózik, gondolataiba mélyed.
Szeret írni. Több szösszenetet összehozott már, ezek többségében érzéseit írja le, teljesen őszintén. Mégsem mondható naplónak, inkább egyféle mentőöv a részéről, ha nincs más, hát Neki sírja, vagyis írja le bánatát.
A felfogása? gyorsan feladja a dolgokat. Mert, ha valamihez nincs tehetsége, miért küzdjön, harcoljon? Nem könnyebb feladni, és megsemmisülten arrébb sompolyogva, nagy fürdőt venni az önsajnálat simogató tengerében? De. Egyszerűbb, gyorsabb, jobb. Hisz?, a gyenge elbukik, míg az erős fennmarad, s nyer. Igenis szereti sajnálni magát, az önsajnálat a lelke mélyén megnyugtatja. Néha igazán utálja azért, amilyen. Nem akart ő boszorkány lenni, nem is akart más lenni, mint a többi átlagos mugli gyerek, és még is az. Inkább lenne olyan kocka-gyerek, de tudja, hogy ez az a helyes út, amin éppen jár. Ha ezt követi, talán eléri azt, amit szeretne: hogy elismerjék. Az elismerés utáni vágya hajthatatlan, és soha nem csillapodik. Feljebb és feljebb akar törekedni, nincs ideje örülni, annak, ha túltesz magán. Ha el is ismerik, akkor ő nem ismeri el igazán magát. Egyszerűen önértékelési problémái vannak, bár ez nem igazán látszódik rajta, igyekszik hiteles álarc mögé lopózni.
Egyébként pedig álomvilágban él. Tényleg. A könyvek mindig el-el repítik egy másik világba, ezért is szeret a sárgás lapok szárnyain utazni. Ott legalább nincs egyedül, jönnek vele a betűkből összeálló szavak, és a frappáns, fordulatos mondatok is. Szeretne ő is olyan remekműveket írni, mint amilyeneket olvas, de nem érez magában se tehetséget sem erőt erre a dologra, ezért inkább bele sem kezd, így senki nem foghatja rá, hogy feladta.

        apróságok

mindig ||
Könyvtár-szag.
Esőben ázni.
Virágok bódító illata.
Az ég színe eső előtt-után.
Csend.
Versek.
Szösszenetek.
Link 80.

soha ||
Sötétség.
Egyedüllét.
Elhagyatottság.
Csalódottság.
Szenvedés.
Fájdalom.
Gyógyszerek.
Kórház.
Vér.
Emberek, akik túl sokat képzelnek magukról.

Dementorok ||

mumus || Anyja megtudja, hogy beteg és szépen betolja a Szt. Mungóba.
titkok ||
Van, hogy hajnalig virraszt a semmiért.
Nem éppen az a tipikus anya-lánya kapcsolat van közte és az anyja között? pontosabban szinte semmilyen kapcsolat nincs köztük.
Van egy féltestvére.

rossz szokás ||
Az órán írt jegyzeteit mindig átmásolja egy másik pergamenre, mert állítása szerint csúnyán írta őket.
Gyakran el-el kalandozik a figyelme, észre sem veszi, hogy tudatosan piszkálja a haját, vagy ami épp a kezébe kerül.
Mániákusan gyűjti a szalvétákat, a leveleket, mindent ami jól néz ki, sokfélét találhat belőle, és olcsó.


          a család

apa || George Lines, 47, mugli
anya || Melissa McGrowen, 42, félvér
testvérek || Elisabeth Gray, nem tudni.
családi állapot || egyedülálló
állatok || Háziállat? Az van. Hogy mi? Egy mókus, aki a Pirit névvel büszkélkedhet, bár eredetileg az egyik mugli tudósról lett elnevezve, Einsteinről, de arra nem hallgatott, így inkább Pirit lett.

          külsőségek

magasság || 173 cm
tömeg || y kg
rassz || európai
szemszín || barna
hajszín || fekete
különleges ismertetőjel || Fogszabályzó, fekete, vastag keretes szemüveg.
kinézet || Hófehér bőréhez jól passzol a fekete haj, és a mélybarna szempár. Nem, nem bosszankodik nap, mint nap, fekete(néhol barna) tincsei miatt, hófehér bőrére pedig nem ken fel ilyen-olyan szereket, hogy élettel-telibb benyomása legyen az arcának. Az arcát furcsának mondják, amit általában negatív és pozitív értelemben is értelmezhetjük, de nagy általánosságban a csúnyácska lányoknak szokták mondani, hogy furcsa az arcuk. Pedig ő nem csúnya, csak nem olyan tipikus széplány. Nincs olyan alakja, amit a modellek is megirigyelhetnének, erősebb csontozatú az átlagnál. Mélybarna szemei alatt gyakran sötét karikák időznek, bár a fekete, vastag keretes szemüveg eltereli róluk a figyelmet(amit egyébként nem mindig hord). Ajka se vöröslik olyan fényesen, mint a kikent-kifent, plakátokról visszaköszönő hölgyeknek, inkább sápadt-barackszínű valójában lefelé görbülően üldögél helyén. Rövidke, kicsit talán vastag ujjai a nap nagy részében óvatosan lapozgatják a sárgás színűvé vált lapokat, kedvenc könyveiben, vagy épp saját naplójában. Fogszabályzója vidáman csillan meg a napfényben, de általában eltakarja azt a már említett kéz. Ruhái reggelente vonakodva kúsznak-másznak fel testére, leginkább ugyan azok az egyszerű, néha kicsit talán idejemúlt alakjukban. Jó néhány csipkés, fűzős, selyem ruhája van, amiket nem igazán szeret, de azért hord.
egészségi állapot || Mániás depressziója van, ezt a mostani tanév előtti nyáron sikerült diagnosztizálniuk mugli orvosainak, lítiumot kell szednie, amit ha nem megfelelően adagol nem várt következmények is előfordulhatnak.

          a tudás

varázslói ismeretek || 7. évébe kezdett bele, eddig nem volt kiemelkedő tanuló, de talán az utolsó évben megpróbálja a maximumot kihozni magából. Megbukni azért talán nem fog, bármennyire is utálja a Gyógynövénytan órákat, senkinek nem szerzi meg azt az örömöt hogy ráfirkantsák a vizsgájára a H betűt! Kedvenc tantárgy az átváltoztatástan, abban legalább jó.
mugli képzettségek || Az általános iskola első hat évfolyamát kitűnő eredményekkel végezte el, konyít valamennyit a színészethez, egy évig jazz-balettozni járt, de aztán végre sikerült megértetnie nagyanyjával, hogy ki nem állhatja ezt a ?sportot?. Szeret diabolózni.
pálca típusa || 14 hüvelyk,  nyárfa, egyszarvú-farokszőr.
különlegesség || Meglepően ügyesen tud úgy tenni, mintha értené az adott dolgot, hitelesen bólogat, közben persze máson jár az esze.

          szerepjáték-példa

-Nem érdekel mit mondanak mások, nem érdekelnek a vélemények, az idétlen pletykáik, hagyjanak már végre békén!
*Csattanok fel a nagy hallgatásból, amit apa mondatai okoztak. Már megint a környékünkön lakók találgatásai. Néhány hónapja volt az az eltévedt levél, még a dokitól, amiben megírta, hogy mindenképpen keres egy megfelelő gyógyszert a számomra, ami segít. Nos ezt a tájékoztató jellegű kis levelet véletlenül az ő postaládájába dobták be, és nem a miénkbe, Neki persze el kellett olvasnia a levelet, ahhoz képest hogy nem hozzá volt címezve. Azóta azt terjeszti, hogy őrült vagyok. Őrült. Ahogy gondolja, bár nem vagyok veszélyes másokra nézve, de ha így folytatja veszélyes leszek, főleg ránézve. Látom, hogy apa kicsit összerezzen, pedig már megszokhatta volna időleges kitöréseimet. Van, amikor muszáj kimondani mit gondolok, mert fáj. Így megszabadulok a tehertől, bár a fájdalom megmarad, de mégis? könnyítek a lelkemen. *
-Drágám, én? Beszélni fogok vele. Nincs joga ilyeneket állítania Mrs. Rhieternek. Én se beszélek mögötte arról, hogy egy szenilis, vén..
*Erre kicsit megdöbbenek, és lassan fokozódik bennem a düh, és a kétségbeesés egyvelege. Apa arcán látom, hogy ezt ő is észrevette, elkezdene magyarázkodni, de felkelek a székemről, ahol eddig üldögéltem, nem éppen rózsás hangulatomba, és rácsapok az asztalra, bár nem szándékosan, hanem reflexből. Minden csak dühből fakad, mert én nem ilyen vagyok, de remélem ezt ő is tudja. Apa hátrahőköl, de nem cselekszik, mert tudja: ki kell dühöngenem magamat, utána lenyugszom.. vagy mégsem? Neki kell eldöntenie. *
-NEM vagyok őrült! Ő TÉNYLEG szenilis, de én nem vagyok őrült. Vagy te is úgy gondolod, hogy őrült lennék?
*Sűvítem fel, az utolsó mondatot már csak suttogva, megadva a nyomatékot egyes szavaknak. Könnyes szemekkel nézek apa felé, aki csak tátogni tud. Nem tudja, milyen rosszat mondott, ő nem értheti, de én ezt célzásnak vettem?tudatosan célzásnak. Kicsit talán heves vagyok? Talán túl érzékenyen reagálok egy olyan dologra, amelyeknél mások csak megvonják a vállukat, és bénán vigyorognak? Nem csoda, hogy nem úgy fogadom az ilyen mondatokat, mint mások. Én nem olyan vagyok, mint ők. Én más vagyok, nekem ehhez jogom van. Olyanokon mentem keresztül, hogy ezt a kis kirohanást igenis megérdemlem. Vagy talán csak magamat nyugtatgatom ezzel? NEM. *
-Nem vagy őrült, én ezt jól tudom. Te is tudod, én is tudom, mások nem érdekelnek, ezt szoktad mondani. Csak..csak van egy kis problémád, de amióta?
*Nem tudja befejezni a mondatot, mert felemelem a lábamat, és hátrébb rúgom a széket, a meglepődöttségtől, pedig megakadnak szavai. Nem fél tőlem, tudom. Csak váratlanul érte ez az egész, egyébként ha felkészült volna, még meg is tudna állítani, de nem gondolta, hogy ismét ez lesz belőle. Szegény?ez az én hibám. Már-már úgy döntök, felállítom szépen a széket, és visszaülök a helyemre, de aztán az izzó düh, újra átveszi tőlem a szerepet, csak úgy jönnek a számból a szavak. Ezt nem hagyhatom már szó nélküli. *
-Kis probléma? Te erre mondod azt, hogy kis probléma? ERRE? Ha nincs itthon tej, na az a kis probléma! De az én problémám nem egyszerűen ?kis probléma?. Nem lehet olyan egyszerűen megoldani! Te is tudod, hogy a gyógyszerek csak elfedik a dolgot, nem oldják meg. EZ NEM egy KIS probléma!
*Fakadok ki most már úgy igazából, mondataimat egyenesen apának célzom, és célt is találnak. Mielőtt bármit is mondana szipogok egyet, magamhoz veszek egy takarót és átcsattogok a szobámba. Nem érdekel, hogy úgy viselkedtem, mint egy öt éves, nem érdekel ha megbántottam, mert akit ott hallott nem é voltam, hanem a bennem felgyülemlett düh szólt belőlem. Én csak eszköz voltam, és az érző fél. Hiába mondtam, hogy nem érdekel, igenis érdekel mit gondolnak. Mert én nem vagyok őrült.. én.. tényleg nem vagyok őrült. *






          egyéb

Boldog karácsonyt, kellemes ünnepeket, sikerben gazdag új évet kívánok a vezetőségnek!=)