In medias res toppanok a történetbe, ahogy behajtom magam mögött az ajtót. Mivel nem hordok magamnál órát, halvány gőzöm sincs, mennyit késhettem. Bocs, Hollóhát. Sajnos egy ideje már a bűnbánatra is ráuntam. Mint a tanórákra, az üres frázisokat puffogtató tanárokra, a sekélyes pajtikra, az álló nap fenyegetődző közrend felügyelőkre, meg az egész, megmételyezett Roxfortra, bűbájostul-mindenestül. Kiszerettem ebből a világból, és mivel senki sem titkolja, hogy a demokráciát eltörölték egy ideje, egyértelmű, hogy még kiszállni sem engednének. Persze nem mennék olyan messze, talán még a tanulmányaimat sem hanyagolnám örökre, csak ne arra ébrednék már, amire több mint hét éve minden nap. (Ráadásul most még tetézi is a helyzetet a mardekárosok jelenléte a hálóinkban. Ez már az apokalipszis.)
   Mint említettem, az óra már javában folyik, s talán észre sem veszik az érkezésem, ugyanis a teremben a táblára vetített képsorokon kívül más fény nem akad. Ahhoz nincs elég sötét, hogy kizárólag emlékezetből kelljen tájékozódnom, egy üres padot azért így is találok, és csak néhány táskába rúgok bele odamenet. A balomon szokatlan sziluett, kilóg a mugliismeretről, de nem törődöm vele túl sokat. Igyekszem halkan kihúzni a székem, de a lábai így is belesikítanak Minticz előadásába. Bocs, mondjad csak, prof, mintha itt sem lennék. Nem pakolok elő semmit, ugyan minek? Azt se tudom, mi az óra témája. Vagy mi volt a múlt óráé. Ami azt illeti, elég rég elvesztettem a fonalat.
   Minticz valami attrakcióról meg szervekről beszél, nekem pedig óhatatlanul is elindul a tollam egy lapon, amit azért mégis csak elővettem az előbb, az álca végett. Így a pulpitusról nézve akár jegyzetelhetek is. Természetesen ilyesmi még csak meg sem fordul a fejemben, helyette a vonalak és kacsok, apró villámszórás és megvadult, torz nyulak körbevesznek előttem egy rozoga alakot, aki kétségbeesve próbálja összeszedni a szétgurult szerveket. Valószínűleg a sajátjai, a hóna alá csap egy vesét, fél kézzel húzza maga után a tekergőző vastagbélkígyót, és így tovább. Körben hidak csavarodnak a tengelyük körül, hogy a Temzébe rázzák a hibrid nyulakat, ám velük együtt egy osztagnyi ügynököt is hidegre tesznek.
   Talán mégis el kellett volna lógni ezt a napot. Gyógynövénytan, LLG, felejthető, bájitaltanból meg úgyis béna vagyok, mindent összevetve valóban kár volt ma kikelnem az ágyból. Tél van, ilyenkor legyengül a szervezet a Roxfortban is.
   A képek pedig váltogatják egymást, Minticz feladatokat oszt ki, de valami idegen nyelven beszél, sőt, egy idő után már csak tátog, és egyedül a felé bólogató fejek győznek meg róla, hogy csak az én agyam makacsolta meg magát, és innentől kezdve felesleges is lenne ellenállnom a túláradó zsibbadtságnak.
   - Jobban bírtam, amikor a porszívókról tanultunk – suttogom fásultan, nem a padszomszédomnak, bár tudom, hogy hallja, amit mondok. Talán mégis neki mondom. Talán mégse kellett volna. A vetítőről visszaverődő reflexfények megvilágítják a srác arcát. De Crasso, aki biztos nem a mugliismeret iránt érzett olthatatlan vágy miatt ült be Minticz órájára. Utálom a meglepetéseket. Végül nem fűzök egyéb kommentárt a továbbiakhoz, de Crasso úgyis lerendez, ha úgy tartja kedve. Egykedvűen teszem félre a tollat, és hallom ugyan, hogy Karr magyaráz a tanárnak, de egy szót sem fogok fel az egészből. Az ebédszünet gondolata tartja bennem a lelket, minden tiszteletem, ámen.

   - Gvaah… reggel?
   És valóban reggel volt. Elég demotiváló ilyesmivel szembesülni, de ez van. Minden áldatlan nap. És mint hogy ez egy bentlakásos iskola, így még a lógás is jóval nehezebben kivitelezhető, mint mondjuk anno a mugli suliban. Persze McGalagony professzorkiválóság- és igazgatói felség órájáról nem is mernék lógni… még hogy lógni, még késni sem! Viccet félretéve, McGalagony jó arc. Azon kevesek egyike, akiknek nem rejt a talárujja semmiféle billogot. Bár azt hozzá kell tennem, még nem találkoztam olyan emberrel, aki látta volna már teljes mezítelenségében az idős hölgyet, szóval nem állíthatom biztosan, hogy nincs a testén… ó, ember, ezt most kell abbahagynom, de sürgősen.
   Tehát ahogy említettem, ezen a napon nem kockáztattam meg semmiféle kilengést, még a titkos kis „ceruzás” dobozkámat is mélyen a táskám zsebébe nyomtam, hogy még csak kísértésbe se essek. A banya órája előtt nem rajzolok. Túl jó a szimata, és sajnos nem gyakoroltam eléggé a csermellyé tágult vérerek hatékony eltávolítását a szemem fehérjéről. Amúgy meg nem szívesen bájolom meg a szemgolyómat mindenféle bizonytalan varázzsal.

   Kissé remegő kezemet a zsebembe dugtam aznap, a táskám a vállamon fityegett – ahogy mondom, fityegett, mert bélés az nem sok volt benne; már rég leszoktam a tankönyvhasználatról, anyu meg nem csomagol nekem uzsit, ejnye –, a cipőtalp egy beteg macska lelkesedésével nyikorgott lépésről lépésre, de mindezt összevetve sem volt nagy a népöröm, amikor beléptem a terembe. Sőt, jószerivel észre sem vették. Ezek már csak ilyen idők, amikor az emberek hajlamosak észre sem venni az ajtón belépő társaikat. Szegény jó Dumbledore-ra, hát illik ez? Hát.. valójában leszrtam. Már nagyon régóta. Ez a hetedév a halálfalók között – akik még csak nem is titkolják a kilétüket –, nagyon fáradt kör. Vagy kényszeredett, ez jobb szó rá. Csak legyen végre itt a szünet, és engem sem láttok többet.
   Bekrosnyogtam az egyik szélre, és kényelembe helyeztem magam a kényelmesnek cseppet sem mondható széken az óra kezdetéig. Annyira azért nem siettem, tehát ez mindössze pár perces csendes foglalkozást kívánt meg tőlem, és az öreg Galagonya már izzította is a partit. Túl sok minden nem ragadt meg abból, amit mondott, de remekül szórakoztam az elrontott kerti törpéken és az elemeire bontott sakk-készleten, főleg mikor kiderült, hogy az egyik parasztot szánták nekem. Tompa kedéllyel húztam elő a szilt a táskámból, hogy nekilássak a bűbájoknak. Elvileg ismernem kell őket, hiszen milyen régi anyagot ismétlünk már.. De mint mondtam, mostanában már nem sok minden izgat. Hogyan tudnám megváltoztatni a szemöldököm színét és állását? Égető szükségem van erre a tudásra. Ám egyelőre nincs apelláta.
   Beljebb húztam a pad széléről a parasztomat, nehogy aztán a nagy életkedvtől vezérelve meglépjen (lépjen, érted, haha) nekem. Durván kifaragott, fekete hasának szegeztem a pálcát, és még a szememet is behunytam, úgy koncentráltam a megfelelő igére:
   Mortuus Locomotor! Fellendítettem a csuklómat, mint egy jó erőben lévő karmester, aztán egy újabb intés az óra járásának megfelelően, és lássanak csodát, ez egyből sikerült! Kínos is lett volna, ha nem megy, ez tavalyi anyag. A paraszt mozdulatai darabosak voltak, pont úgy lépkedett, mint akit egy nehéz fahasábból metszettek, de azért működött a dolog. Szem nélkül is megcsodálta lakkmellényét és széles törökbugyogóját elől-hátul, különben nem igazán hozta lázba a tény, hogy többé nem egy mozdulatlan bábu a tábláról.
   A túlméretezett nippel már más volt a helyzet. Minél nagyobb tárgyat kell megbűvölni, annál több összpontosítást is igényel a feladat. Örültem, hogy nem Trelawney bárszekrényét kell keringőztetnünk, de azért a Télapó is rendesen megizzasztott.
   Mortuus Locomotor! Gyerünk már, hogy az anyád ne sirasson! Mortuus Locomotor!
   Beletelt vagy öt percbe és legalább tizenöt halálos ítéletbe, mire a porcelán rusnyaság rám pillantott. Hallani lehetett, ahogy az apró fogai összekoccannak, ahogy a festett kabátja csengőn meggyűrődött, aztán a törékeny csizmatalpával nagyot koppintott az asztallapon.
   - Ne legénykedj, öreg, mert összetöröd magad – dörmögtem oda neki, pusztán jó szándékból, de nem kért a tanácsaimból. Ezt csupán azért gondolom, mert rózsás arcát elfutotta a méreg, és magasfényű kezecskéjét egyértelmű helyzetben meglendítette felém, szerény ajánlatot téve arról, hogy én most mit és hova..
   - Immobilus – átkoztam meg halkan a kis bestiát, aki erre serényen hullamerevvé szilárdult, és meg sem mozdult többé. Él ez, él ez, csak már nem sűrűn mutat be az egyujjas kesztyűjével. McGalagony meg fogja érteni az óvintézkedéseimet.

   Ugyan még nem álltam készen a következő feladatra, azért mégis felemeltem a kezemet, s mintha csak a garszont inteném magamhoz, úgy úszott rögtön hozzám két kártyalap is a levegőben. Lássuk a menüt. Haj és száj rendel. Azzal kezdtem, amit nehezebbnek véltem; a szájam. Gondoltam, megtréfálom a profot, és az ő pengevékony ajkainak mintájára formálom a sajátomat is. Ezt a műveletet egyébként is csak nonverbális úton lehet végrehajtani, úgyhogy még kapóra is jön a mai téma. Kissé kelletlenül, de az arcom felé fordítottam a szilfát, s mielőtt nekikezdtem volna a pofám totális leamortizálásának, végignéztem a padsoron. Elnéztem egy darabig, ahogy Wolf és Cassius bravúrosan gyúrják a képüket, próbáltam ellesni a helyes pálcamozdulatot. Az elmélet megvan, de a gyakorlattal mindig is bajban voltam.
   Animum Cambiare! Szinte némán ordítottam, de úgy tűnik, nem ez az izmos gondolatok kulcsa. Zsolozsmaként ismételgettem magamban az igét, miközben C-ket irkáltam a szájam előtt, és többször meg is szúrtam a fogam a pöccintés során. De a kitartó munka meghozta gyümölcsét; éreztem, ahogy minden vér kiúszik az ajkaimból, és mintha az orromon át szívnák ki belőle a fiatalos tartást, úgy szikkadt össze, s lett egyre vékonyabb és szárazabb. Kíváncsian csaptam fel a padom tetejét, mert állítólag itt valahol lennie kell egy tükörnek, és valóban. Nem lett pont olyan, mint a derék banyáé, de elég látványos az eredmény. A mosolyom egyszerűen visszataszító.
   A másik kártyán a hajat jelölték meg, mint átalakítandó testrészt (a haj testrész?), és nemsokára rám csengetnek, ideje nekilátni az újabb transzfigurációhoz.
   Animum Cambiare! – löktem magabiztosan a parancsot a pálcámba, hogy onnan halvány pászmaként kússzon az instrukció egyenesen a hajtövem felé. Talán elbizakodott voltam egy kissé, és nem sikerült a pálcamozdulat úgy, mint az előbb, de olyan érzésem volt, mintha valaki tojást tört volna a fejemen. Hideg borzongás csúszott le a füleim irányába, de nem állt meg itt, a bűbáj egészen az állam csúcsáig csordogált. Az ige gyorsabb volt, mint én, s mire a tükröt az arcom elé emeltem, már arasznyi hosszú szakáll sarjadzott a szám körül. A fejemhez kaptam meglepetésemben, na de csak ekkor hökkentem meg igazán: a hajam eltűnt! Tök kopaszon ültem a padban, egyik kezemben tükör, a másikban pálca, a hajam pedig lecsúszott az államra szakállnak. Balesetek bizony előfordulhatnak bárkivel. De ha már így jártam, stílszerű leszek, és mint egy jó hollóhátas drukker, felöltöm a házam színeit.
   Trullus Coerulus! Trullus Coerulus! Trullus Coerulus! – ismételtem addig, míg a hajam, azaz a szakállam színe bele nem kékült a bűbájba. Ha a belépőmre oda se bagózott senki, majd a kivonulásom figyelmet követel magának.

   Nem túl büszkén, de annál megkönnyebbülten dobtam vissza a tükröt a padba (remélem, nem tört össze), aztán a pálcámat a hónom alá, a táskámat a vállamra kaptam, még egy utolsó pillantást szenteltem a megátkozott Télapónak és az életunt sakkbábunak, majd komótos léptekkel McGalagony asztalához indultam. Most korban pont passzol hozzám, de szorítok, hogy ne éppen ezért vágja rá a Trollt az órai munkámra.
   - Professzorasszony – mosolyogtam rá vértelen ajakkal, mikor szemlátomást végzett az értékeléssel, és nem vesződve a visszaalakulással, fogtam a kéklő szakállam, és kirepültem vele a folyosóra.

Név: A Benjamin az egyik kedvenc nevem, és szerencsére az oldalon nem volt előttem más, aki használta volna, úgyhogy ez a nagy történet. Nem szándékosan választottam alliteráló nevet, de utólag látom már, hogy jó döntés volt; játékossá teszi a hangzást, és néha tényleg úgy érzem, hogy forog a Ben Bishop Show, amikor vele írok.

Avatar: Sosem volt kérdés, hogy mutat Ben a fejemben. Pont úgy, ahogy. Már régóta játszottam vele a fórumon, mikor elkezdtem nézni a Narancsvidék/OC nevű sorozatot, amiben ráismertem Benre. Úgy értem – az őt alakító színészen túl – rá, a személyiségére. Lehet, hogy az arca vonzza az ilyen szerepeket. Mindenképpen egy nyurga, esetlen, de azért szerethető figuraként képzeltem el.

Előtöri: Csak semmi pátoszos hangvétel, ő nem egy hős típus. A történetében nincs semmi különleges, hogy is lehetne, hiszen „csak egy srác a szomszédból”. Ezzel ő is tisztában van, és még csak nem is akar görcsösen kitörni ebből a szerepből. Tudja, hogy a sikerei rajta múlnak, de nem akar más lenni, mint aki valójában. Nem szürke egér, csak épp megtestesíti az átlagos fiatalt a Roxfortban. Szerintem az előtörijét rekordsebességgel írtam meg, olyan is lett.
Szegényt a kezdetek kezdetén páran kissé félreismerték, mivel akkor még Aaron Samuels, az iskola aktuális szívtiprója volt a legjobb cimborája (azóta is barátok, de Aaron már kijárta a sulit), ezért róla is sokan azt hitték, hogy egy hódító macsó, pedig hajaj.. Nagyon távol áll ő ettől. Kölyökkora jó részét a gyengélkedőn töltötte, hol csonttöréssel, hol valami ocsmány átokkal sújtva. Ő az igazi préda, a könnyű célpont, a lúzer. De töretlen a lelkesedése, sosem veszti el a humorát, és csak az ég tudja, honnan nyeri az önbizalmát. Rém idegesítő alak, állandóan beszél és logikátlan, meghökkentő dolgokat tesz (pl amikor skót szoknyába bújva rótta a folyosókat, és így hívta el a jégszívű vélát a karácsonyi bálba, vagy amikor Sydney szórakoztatására letépte a függönyöket a KH-ban...). És minderre komolyan az a magyarázata, hogy: "Mit vártál? Én vagyok Ben Bishop."

Hasonlóságok-különbségek: Az életfelfogása az enyém is. Szereti lazán venni a dolgokat, nem egy görcsölős alak, ahogy én sem vagyok az. A kedvenc mondatunk: majd csak lesz valahogy. Persze azért nem bízzuk a dolgainkat a véletlenre, de ha kezdnek összecsapni a hullámok a fejünk fölött, veszünk egy mély levegőt, és megpróbálunk mindent egy másik szemszögből, lehetőleg magasabbról megvizsgálni. Ben nagyszerűen ért a felülemelkedéshez, ezért sokszor valóban lepereg róla a kritika, és igen rugalmas a tűrőképessége. De azért érzékeny lelke van, amit sajnos a viselkedése miatt gyakran félreértenek, vagy azt hiszik, büntetlenül átgázolhatnak rajta, pedig ez nem így van. Szarkazmussal és/vagy humorral remekül lehet védekezni, de támadni is.

   Tényleg felemelő érzés tud lenni – szó szerint –, ha az ember konyít a bűbájokhoz. Persze ettől függetlenül még mindig nem fér a fejembe, hogy mikor lehet szükségem az életben erre az anti-gravitáció trükkre. Ha elmagyarázzák nekem, ígérem, cserébe megtanulom.
   Nagy ámuldozásra nincs lehetőségem, mert Yo, amint felfogja, hogy repülüüünk, úgy megszorítja a kezemet, hogy menten lefejtem magamról. Csak az elég bénán venné ki magát, így hát, mint vajúdó asszony ura, tűröm a fájdalmat. De aztán lassan landolunk, és a csoportos szálldosás véget ér. Jöhet a kőkemény órai munka.
   Kompletten berendezett szobácskákon kell gyakorolnunk az iménti lebegtetést, közben az egészen megszokott latin helyett valami spanyolos abrakadabrával kell zöld ágra vergődnünk. Fogalmam sincs a pálcamozdulatról vagy a hangsúlyozásról, nem igazán koncentráltam rá a feladatra az elején. Lehet, hogy túlságosan lefoglalt az, hogy fél méterre röpködöm a padomtól, mint egy űrturista?
   - Todos aa izé – a pálcám sértett csattanással ereszt a kis szobába egy látványos csillaghullást, az egyik kis makett szerkezetem még ki is gyullad, de sikerül elsimítanom a malőrt, mielőtt bárki észrevenné. Basszus, ez nehezebb, mint gondoltam. Oldalra sandítok (lehet, hogy Yo végignézte, hogy mit össze nem szenvedek a terráriumommal? Sanszos.), Yo már talán percek óta engem bámul. Ó, hát persze, a képeslapok. El lehet azokat felejteni…?
   - Aha. Megkaptam.
   Ez azért elég hűvös volt, azt hiszem. De hát ennyit megengedhetek magamnak azok után, hogy csak úgy szó nélkül lelépett, és ha igaz a szóbeszéd, Wilde-dal karöltve. Szóval akkor nem hülyéskedett, amikor Európa minden pontjáról küldött valami giccses lapot. A francba. Ez azért nem semmi. Én meg egy nyáron át rágódtam Amerikán, hogy a végén egy tapodtat se tegyek. Na persze én vissza se jöttem volna, így is nagy szó, hogy most itt ülök.
   - Király volt. Csak azt nem értem, hol hagytad a cicuskádat – egyelőre nem enged fel a jég, gyötröm még egy kicsit, hátha akkor közlékenyebb lesz. Ha tényleg Wilde-dal lépett le, akkor ő most hol van? Csak nem futamította meg az új rendszer? Micsoda tökös fickó, és Yo már megint egy ilyet szedett össze magának. Felhúzott szemöldököm alól bámulok rá, mintha valósággal ki akarnám húzni belőle a választ, de folyvást megzavarnak az eltolt átkok és a bájoló tanulók morajlása.
   - Todos… – közlöm a pálcámmal, de szóba sem áll velem. Körbekémlelek: Perkinsnek már megmozdultak a mütyürjei, de még Neville-nek is sikerült a bűbáj. Ej-haj, nem lesz ez így jó.
   - Todos a Flote! – a leghatározottabban semmi. Bal kezembe fogom a pálcámat, hogy elő tudjam venni a zsebemből a ceruzadobozomat, amiben nem csak ceruzát tartok. Felpattintom a fedelét, hogy csak Yo lásson bele, és mintegy barátilag, welcome gesztusként megrázogatom a dobozt, aztán visszazárom. – Sajna nekünk varázsige nélkül kell megtanulnunk repülni.

   Sóhajtozik, ide-oda kapkodja a pillantását, lerí róla, hogy nagy zavarban van. Azonban a szavaival igyekszik rácáfolni erre. Na nézd, a belevaló csaj betévedt a vonat hírhedt 13-as kupéjába, ami jelenleg karanténként szolgál. Legalábbis a kiírás szerint. Mit hisz, azt gondolom most róla, hogy micsoda vagányság libbent a fülkébe, és mindjárt hasra esem tőle? Kezd felmenni az agyvizem, pedig valójában semmi egyebet nem tett, minthogy kivédte a szurkálódásomat. Kéne egy nyugibogyó vagy valami…
   - Nem is sejted, mennyire – hagyom rá az értelmetlen kérdést, hiszen mit is tudhat ő rólam? Azt leszámítva, amit az egész iskola tud. Jól van hát, lúzernek könyveltek el, érdekel ez engem? Ha eddig számított is, idén más lesz a helyzet. Nem csak a pletykák miatt, hogy azt beszélik, halálfalók tanítanak majd minket és cellának képzik ki a klubhelyiségeket. Sokkal inkább az én hozzáállásom változtat a dolgok perspektíváján. Ha tehetném, itt hagynám a hetedévet, az egész díszes roxforti bagázzsal együtt. Halló, keserűség, elleped az életem. De a legfőbb miniszteri majmok ismét beleköptek a levesembe, amikor kiadták az ukázt: minden iskoláskorú egyénnek kötelező a Roxfort. Hát persze, jobb a birkákat az istállóban tudni, még mielőtt saját tudatukra ébrednének. Tiszta sor, megértem a politikájukat. Csak a pokolba kívánom őket.
   - Bocsánatkérés elfogadva – vetem oda foghegyről, és apró biccentéssel hozom a tudtára, hogy méltányolom a szorgalmát. Ha gyorsan ki is húzódna a göncével együtt a folyosóra, még akár barátok is lehetnénk. De talán majd most…
   Lélegzetvisszafojtva figyelem – no nem túl feltűnően, épp csak a szemem sarkából –, ahogy némán öklendezni kezd, a szájára tapasztja a kezét, mintha azon keresztül kapna levegőt, majd nem bírja tovább szusszal, egy utolsó, kétségbeesett instrukció után az ablakhoz rohan. Nekem sem kell több, hamar a pálcám után kapok, hogy egy nonverbális Eternifixet lőjek az egyébként is makacskodó ablaknyitóra. Ha mázlim van, Marianne az egészből maximum egy lanyha kis fuvallatot érez, de nem neszeli meg, hogy minden rosszban, ami csak ma történik, az én kezem van benne. Remélem, a 13-as kupéra keni.
   - Ó, ne, beragadt! – rikoltom fenomenális színészi képességeimet latba vetve, de valami szöget üt a fejemben. Ha az ablakot nem lehet kinyitni, és a lány még sokat matat itt bent, előbb utóbb megfulladok. A saját csapdám végez velem. Ezt a cikit. Az ilyen váratlan gebaszra nem készültem fel, és már kezd égni a tüdőm egy korty friss levegőért rimánkodva. Most dönthetek; addig szemétkedem a lánnyal, míg fel nem adja, és ki nem vágtat a kabinból (akkor pedig magamra zárom az ajtót, és majd csak a végállomáson kapja vissza a cuccait), vagy kénytelen-kelletlen segítek neki. Azaz nekünk. Ha valóban a húgom évfolyamába jár, elvileg még ki sem varázsolhatja a helyéről az üvegtáblát, hiszen nem nagykorú. Persze kár lenne egy feltevésre alapozni, ezért külön jó, hogy az Eternifix hatását csak a bájolója tudja semlegesíteni.
   Nem akarok beleszippantani az Élő Pokollal telített levegőbe, de ha Szöszi nem lép nagyon hamar valami értelmeset, kénytelen leszek bevetni a B tervet.

   Kitűnő válasz?! Bizisten, csak improvizáltam. De lám, milyen rejtett képességeim buknak napvilágra, csak az kell, hogy végre úgy igazán megsértsék az egómat. Persze ez nagy hülyeség, hiszen közel hét év alatt az iskola egésze nagy gondot fektetett abba, hogy totálisan elvegyék a kedvemet az élettől, de mindezidáig nem jártak sok eredménnyel. Őszintén, még ma is tennék a közepébe, ha valaki elgáncsolna vagy kiröhögne, csak mert én vagyok Ben, de Yvette-től ezt az oktalan, gonosz szurkálódást már nem viselem el többé. Pf, azt mondja, hogy a barátom? És ez mégis miben nyilvánul meg?
   Ha most olyan lennék, mint ő, biztos küldenék neki egy füzetsaroknyi sort, hogy „köszi”, elvégre a Hollóhát valahol neki is hálás lehet az idei első jutalomosztásnak. De nem, nem hagyom, hogy azt higgye, érdekel a versengés, csupán halkan örülök a 10 pontomnak. Nyilván ez nem igaz, mert majd’ szétvet a büszkeség, hogy én ilyet is tudok; pluszban pontot szerezni, ez merőben új élmény. Fel is kaparom a bűbájtan jegyzeteim közé, hogy kedvenc képregényhősömnek – akit egy kissé esetlen, de hihetetlenül jóképű és vicces fazonról mintáztam – jutalmul még egy szuperképességet adományozok. Aztán hamar letör a jókedv, mikor eszembe jutnak a nyáron történtek. A hóhér rajzoljon nektek képregényt! – és olyan erélyesen firkálom át a felírtakat, hogy ketté is törik a pennám.

   Mivel a saját magam szórakoztatásában nem lelem örömömet, jobb híján X professzor vakerjára figyelek. Fél füllel. Mi a halálért jó az nekem, ha megszüntetem a teremben a gravitációt? Az ilyen haszontalan bűbájokat sohasem értettem.
   De úgy tűnik, ez a mai az érthetetlenség napja. Észre se vettem, mikor osont be a terembe Dorothy Moon, épp csak arra eszméltem fel, hogy hozzám beszél. A meglepetésből felocsúdva csak bambán pislogok rá – hogy mi, mivan, mit kérdezett? Kérdezett egyáltalán? – és a napfényes szeptember kedvéért elnyílt számon át kilehelek egy roppant sokat mondó „ahá”-t. Ez a válasz nagyjából mindenre ráhúzható.
   Szívesen faggatni kezdeném, hogy mégis mi történt ma, hogy feltűnt neki a létem, mely fölött pár éve már stílusosan elsiklott, de Dotty máris úgy figyeli a katedrán történő majomkodást, mintha iszonyatosan érdekelné. Jah, mint egy vérbeli hollóhátas. Fásult hümmentésemet a markomba fogom, és ezt is kidobom a fenébe az összes tropára ment barátsággal együtt. Dotty Moon egykor még értékelte a társaságomat. Régen volt, tán igaz sem volt. Reggel biztos… beütötte a fejét.
   Mindeközben a profnak csúfolt csóka a könyvekkel akrobatázott, sajna én már csak a seggrevetődés utáni döbbent pillantását kaptam el. Szegény bolond, ezek után lemondhat a tekintélyről. Dehogynem, apukám, kerülhetsz ennél még lejjebb is… Annak ellenére, hogy bebizonyosodott a tanár abszolút töketlensége, mégis némi szimpátiát táplálok iránta. Nagy valószínűséggel csak a szánalom dolgozik bennem, de nem tagadhatom, emlékeztet saját magamra ez az együgyű kis virágszál. Bár az egész évfolyam előtt, a pulpituson még nem aláztak le, neki segítség nélkül is sikerült megoldania a tisztelet-kérdést. Most adott kosarat a reménynek, hogy egy nap ez, vagy bármely más osztály szívből jövő tisztelettel emlegesse majd a nevét. Mindegy, hát kellenek ilyen bohócok a tanárok sorai közé is. Bírom.

   S az előbbi eseményeket kompenzálandó, most kikanyarít egy olyan csiribít, hogy csak ámul a bamba társaság. Látom magam előtt, ahogy Yvette a hiúságtól felszáll a levegőbe, aztán ahogy Neville is megemelkedik, de tőle ezt a megnyilvánulást egyszerűen nem tudom mire fogni. Oldalra fordulok, hogy – minden egyéb érzésemet mellőzve – kikérjem erről Yo véleményét, de elakad a szavam. A teremben minden és mindenki fityiszt mutatott a gravitációnak! Ez a felismerés józanító hatással bír rám, mert ekkor győződöm meg róla, hogy bizony én is úgy keringek, mint gólyafos a levegőben.
   - Zsír, mindenki betépett – és ehhez még viccescigi sem kellett! Aztán amilyen elegánsan jött, úgy távozott is a bűbáj hatása, és mi megint a fenekünk alatt éreztük a széket, a talpunk alatt a padlót, ahogy annak lennie kell. Szóval mi is volt a varázsige?
   Pálcámmal egykedvű hadonászásba kezdek, próbálom leutánozni a helyes mozdulatot és a kellő hangsúlyt, egyszer csak összejön nekem is valami hasonló. Csak arra vagyok kíváncsi, mi történne, ha ugyanezt nem zárt teremben hajtjuk végre. Ha mondjuk véletlenül kinyílna résnyire az ajtó…

   Az ajtó csak nyílik és csukódik; néha-néha csapódik, olykor meg csak úgy besurran a tokjába, de bármilyen formában is teszi, mindig jelt ad, ha valaki belép a terembe. Hol vannak már azok az idők, mikor a lányok csoportosan, vihogva vonultak befelé közvetlenül a mosdóból jövet, vagy amikor a nagy arcok bandákba verődve hencegték beljebb magukat… Manapság az a trendi, ha a diákok egymástól izoláltan közlekednek iskolaszerte – ki azért, mert származásánál fogva többre tartja magát a társainál, ki pedig perifériára szorultan, szintén a származási megkülönböztetettség miatt. Részemről leszarom, hogy kinek mi a hasfájása, ugyanúgy születhettem volna én is aranykanállal a seggemben, mint Lamartin vagy Reynolds, és csak a véletlen játéka, hogy Vikitriát, vagy éppen a Delacour ikreket sem egy mugli családba pottyantotta a gólya. Hidegen is hagy a legtöbb nagyképűsködő marha, de még jó húgom félvér kevélykedése is.
   De használhatná azt a rohadt kilincset az összes hetedéves, az istenüket már!

   Fáradtan hajtom meg a fejemet a légáramlatok előtt, egyebet úgysem tehetek. Idén még csak prefijelvényem sincs, de ha lenne, se szólnék rá senkire. Csak eltűröm valahogy még egy rövid ideig ezt a fenséges bagázst! Idegesen gyűröm zsebre az öklömet ültömben, de nem lesz tőle jobb semmi. Bár kinyithatnám most a kis szenesdobozt…
   Hanem ekkor megint nyílik az ajtó (juhé, újabb széllöket valami kretén nyomán), és végre hang is társul a noname belépőhöz. Várjunk csak… McGalagony, mint konferanszié bemutatta már a lakomán ezt a lapaj gyereket. Az új bűbájtan tanár!
   - Apám… – suttogom hangtalanul magam elé mintegy csodálkozásom jeléül, bár magam sem tudom, mi rengette meg a képzelőerőm határait: az, hogy egy kosaras plántálja majd belénk a bűbájok csínját-bínját, vagy hogy közelebbről nézve az ürge akár az évfolyamtársam is lehetne. Persze lesz ez még így se, hallottam már, mit suttognak a rúnatanos pofáról. Állítólag annyi idős, mint én. Ennyire idejétmúlt a ránc és a szakáll?
   Elég bénán rajtol a prof, mintha soha nem járt volna még aranyvérű ficsúrok között – tán nem tudja, hogy ők előszeretettel tépik cafatokra mindazokat, akikben annyi a méltóság, mint egy rühes kutyában? –, de azért nem nevetem ki. Ennyi jár minden új tanárnak.
   Bemutatkozás, védvonalak kijelölése, szabályok tisztázása. Semmi újdonságot nem süt el, de legalább a lényegre szorítkozik. És meg is adnám érte a jó pontot, ha az első tananyaggal kapcsolatos kérdésre nem engem szúr ki magának. Hogy görbülne meg.
   - Erre – szólalok fel lelkesedés nélkül, csak hogy ne keresse tovább Benjamin Bishopot az első sorokban. Még nem állt össze a fejemben a válasz, de már nyílna a szám a rizsára, amikor a változatosság kedvéért az a retkes ajtó megint nagyot döndül. Meglepetten kapom oda a pillantásomat (ezzel is időt nyerve a válasz kiötléséhez), aztán ugyanolyan sebesen vissza, mikor felismerem Yo esetlenkedő alakját. De nem úszom meg ilyen könnyen. A lány direkt mellém gurul a nincs-ki-mind-a-négy kerekén, és befészkeli magát a padomba. Megütközve nézek rá, amolyan „már megszoktam, hogy nekem nincs véleményem” tekintettel, de ennyiben is hagyom a kettőnk közti kommunikációt. Ám hiába fordulok el tőle, mégis előttem az arca. Yvette bámul hátra, öntelten várva a kudarcomat. Aztán a magasba emelkedik a keze, csak hogy egyértelművé tegye a számomra, hogy hülyébe se vesz. Ez a viselkedés és a hozzá járó beképzelt kifejezés a képén mérhetetlenül felbosszant, olyannyira, hogy életemben először be akarom bizonyítani egy tanárnak, hogy igenis a megfelelő embert szólította fel.
   - Mikor a gravitációs vonzásból kiszakadó test – akár élő, akár élettelen – lebeg. Ez a levitáció. Ezt az állapotot mi diszjunktív célbűbájjal érhetjük el bármely test fölött az ige és a pálcamozdulatok megfelelő alkalmazásával. Tartsak gyakorlati bemutatót a fogalomról? – ajánlkozom készségesen a hasból ledarált, de belátásom szerint helytálló definícióhoz csapva, nem kapkodva pálca vagy tankönyv után. Ha Mr. Krikszkraksz ragaszkodik hozzá, éppenséggel elkápráztathatom az osztályt az elsős korunkban tanult bűbájjal, de ha nem muszáj, ezen a ponton abba is hagyom a stréberkedést. Rosszat tesz a karmámnak. Másrészt nem akarok Yvette-re hasonlítani. Elég, ha tudomásul veszi, hogy nem vagyok retardált, ahogy mindig is gondolta rólam.

   Észre se vettem, hogy a zsebembe mártott markom idő közben a szenesdobozon talált nyughelyet, s most némi megelégedettséggel teszem fel mindkét kezem a padra, mint a dolga végzett fagyiárus egy decemberi napon.

   Unásig másztam már ezeket a lépcsőket, csukott szemmel is eltalálnék a Hollóhát tornyából a tőle nem messze található bűbájtan teremig. Csakhogy most nem ebből a jól megszokott irányból közelítem meg a terepet.
   McGalagony új irodájából jövök – megjegyzem, itt korábban még nem volt szerencsém tiszteletemet tenni –, ugyanis az asszonyság engem hívatott. Abban reménykedtem, hogy idén végre a mindent látó, tüzes, héj nélküli szemet elterelik rólam egyéb pályákra – ott az a sok álruhás tanár, a zsarnokoskodó prefektusok vagy az egymás vérét szívó arisztokrata brancs – mind-mind sokkal fontosabb ügylet, mint az én piti kihágásaim. S mégis, a sors, jobban mondva igazgatóasszonyunk megint rácáfolt az elméleteimre. Úgy látszik, neki is vannak besúgói, mert most lebuktam.
   Valaki dohányzáson kapott a múlt héten, és ezt rögtön jelentette is. Úgy sejtem, a származásom miatt nem kaptam meg a bajtársi diszkréciót, sőt, megkockáztatom: félvér mivoltom miatt jelentették azonnal az esetet. Azért adok csak hálát, hogy McGalinak volt aznapra fontosabb küldetése is, és ráért egy héttel később fogadni engem. Tán még ki is csapott volna, ha akkor a begyógyult szemeimbe néz. A dohányzás még csak-csak elmegy, de egyéb szerek használata az iskola területén belül? Új rendszerünkben ez kimeríti a bűnözés fogalmát. Büntetés: halál.
   Szóval némán tűrtem, ahogy a vezetőség tyúkszaros kis életem fonalát feszegeti-gobozgatja, majd töredelmes pillantások kíséretében távoztam a kegyeikből. És a teremből. Ez volt az utolsó eset, hogy McGalagony tartotta nekem a hátát. Nem illik visszaélnem a jóindulatával, de ha már az utolsó csepp úgyis benne van a pohárban, akkor nem mindegy, hogy túl is csordul-e onnan vagy sem? Megkönnyebbülve csapkodom meg a talárom alatti zsebemben lapuló ceruzás fémdobozt. Melyben többek között valóban található ceruza is.

   A bűbájtanra még időben érkezem, szünet van, a tanár sehol – ilyen is ritkán fordul elő, de ezért is csak az igazgatónak lehetek hálás. Tudta, hogy a fejmosás után órára kell mennem, úgyhogy még idejében utamra bocsátott. Így esett, hogy az év első bűbájtanán nem a megmaradt helyekből kell mazsoláznom, hanem oda ülök le, ahova csak jól esik. A terem ajtajából végigfuttatom a tekintetemet a padsorokon: csupa díszmadár. És aranyvérű, huhú, bekészítem számukra a köveket, hadd legyen mivel megdobálni a rangjukon alulit. Csak én érzem magam ennyire kívülállónak?
   Nem köszönök senkinek, nem hívom fel magamra fölöslegesen a figyelmet. Még Yvette-hez sem szólok; most miért adjam meg neki a támadási felületet, amikor úgyis tudom, ha akarja, megtalálja a módját, hogy belém rúgjon. Szupcsi napcsi. Ledobom magam a fölső sorok egyikébe, hátradőlök és még a szememet is behunyom. Mintha itt sem lennék.

   - Feltétlenül, csak ne felejts emlékeztetni rá – ajánlkozom nyájas hangon, ha már egyszer előírta nekem a programot. Szegény Szöszi, azt hiszi, hogy így mennek itt a dolgok? Remélem, nem a népszerű aranyvérűek egyik díszpéldányával hozott össze a sors; úgyis az elégedettségtől dagadó képüket nézhetem egész évben, de hát már most kezdődne? Szabotálnom kell az akciót. Még Roxfort állomás előtt kihúzok innen, hadd örüljön a kupéjának.
   - Hm, de eredeti. A legutóbbi becenevem mondjuk élből üti ezt a gyenge próbálkozást, de itt és most elnézem neked a kreativitás teljes hiányát. Fogjuk a hosszú nyárra – foglalom össze gyorsan és nyersen a véleményemet, csak hogy tisztázzuk a helyzetet. Remélem, nem barátkozni jött a kislány. És ha tovább folytatja a csicsergést, kénytelen leszek csúnyán elbánni vele. Azt hittem, mostanra megcsavargatja annyira a finom orrocskáját a kupéban ragadt izmos szagegyveleg, hogy hanyatt-homlok meneküljön innét, de pechemre elég kitartónak bizonyul. Bizonyos szempontból megértem a ragaszkodását; az utolsó pillanatokban ráakadni egy majdnem üres fülkére felér egy csodával, én sem adnám fel egykönnyen. Lehet, hogy ő is a kisajátítás mellett voksol? Talán a szüntelen szájjártatással akar futásra kényszeríteni? Micsoda sárkány…
   - Kösz, majd szólok, ha kerítőre lesz szükségem – vetek felé egy lesújtó pillantást, de minek, hisz a szemüveg úgyis mindent eltakar. De a hanglejtésem tolmácsolja azt, amit a tekintetem képtelen. S ha még ez sem lenne elég, kiegészítem a gondolatot:
   - Megjegyzem, ilyenre nem kerül sor – gúnyos félmosollyal teszek pontot az i-re, de abból is csak úgy csöpög a kelletlenség. Ugyan már, tényleg nem tud olvasni?! Ha dumálgatni akartam volna, azt írom ki az ajtóra, hogy „ingyen pia mindenkinek”. Ez a lány tényleg arra kényszerít, amit szerettem volna elkerülni… Lassú, láthatatlan mozdulattal ismét az ölembe veszem a bűzös dunsztosüveget, de egyelőre nem csavarom le a fedelét, csupán rajta pihentetem a tenyerem. Ügyelve rá, hogy Marienne mindebből lehetőleg semmit se vegyen észre.
   Szóval még várok. Némi változás áll be a kis szófosó viselkedésében. Elbizonytalanítottam volna? Az is lehet, hogy most esett le neki a kötőhártya-gyulladásos utalás valódi üzenete. Muszáj az órámra pillantanom… tehát Szöszinek ehhez cirka hat és fél percre volt szüksége. Egész jó idő, felülmúlta a várakozásaimat. Fáradtan felsóhajtok, mint egy hiszterizált tinisztár, akit nem hagynak lógva a riporterek. Ezek a fájdalmas keresztkérdések a sírba visznek még az út során…
   - Mióta anyád pilóta – mormogom, de szerintem meg sem hallja ezt a mély hangfekvést, és feltolom a szemüvegemet a homlokomra, hogy mélyen a szemébe bámuljak. Nohát, semmi vörhenyes gyulladás, gusztustalan nyálkázás mindenfelé, csak a tiszta, mélybarna lélektükrök tündöklő ragyogása! Nesze neked hollywoodi nyáladzás – Akarom mondani, mióta bejöttél. Hallod, eskü, előtte egész jól éreztem magam. Na mindegy, nem hibáztatlak, ez egyszerűen csak nem az én napom.
   De a tiéd sem – teszem hozzá magamban, aztán hangtalanul meglazítom a befőttesüveg tetejét. Mosolyogva szippantok egy utolsót az áporodott, de aránylag még használható levegőből, s a továbbiakban csakis a számat használom a légzéshez. A sok beszédhez sok oxigén kell, márpedig az vészesen fogy a kupéból – kíváncsi vagyok, meddig bírja a hullabűzt.