Igen mondott! Tényleg igent mondott!
Nadine fejében ez a két mondat olyan hangosan robbant be, hogy a lány majd meg süketült tőle, de ennek ellenére valamiféle, eddig ismeretlen, boldogság töltötte be egész lényét. Bár értette, amit Eaton mondott, még sem tudta még teljesen felfogni. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy a fiú nemet fog mondani, erre minden további kérdés nélkül elfogadja a meghívást. Nem kérdezi, hogy hova mennek, hogy kik lesznek jelen… Semmit. Egyszerűen csak beleegyezik. Nadine pedig széles, szívből jövő mosoly jelenik meg az arcán, amely remekül megmutatja a tökéletes fehér fogsorát.
Hihetetlen az az érzés, amit most érez. Legszívesebben világgá kiabálná, hogy Eaton McLainnal fog bálba menni, annyi boldog. Ugrándozna, énekelne, nevetve. De persze egyiket sem teszi. Csak barátságosan mosolyog a mardekáros fiúra.
- Remek. Gondolom olyasmit, hogy dísztalárban kell megjelenni, neked nem kell elmondanom – forgatja meg a szemét, mert hát akadnak emberek, akiknek úgy kell könyörögni, hogy ekkora áldozatot hozzanak. Szörnyű… De Nadine számára Eaton olyannak tűnik, aki ezt úgy is tudja, hogy felhívnák rá a figyelmét. Ha táncolni viszel egy lányt, akkor illik a legjobb formádat hozni. Ahogyan a lány is a legjobb formáját fogja hozni.  Nem olyan bonyolult.

- És ne lepődj meg, ha szokatlanul nagy lesz a jókedv, mindazok ellenére, amik most zajlanak. Ezek az emberek igyekeznek ilyen alkalmakkor nem foglalkozni azokkal a dolgokkal, amik miatt aggódniuk kellene. Csak szórakoznak, mintha nem lenne jobb dolguk – magyarázza és hangjában mintha enyhe elítélést is lehetne hallani. Igen, tényleg van benne, mert nem érti, hogy hogyan képesek újabb és újabb bálokat és más mulatságokat rendezni, mikor az zajlik körülöttük ami. Mármint, Nadine is szereti ezeket a rendezvényeket és néha-néha jó kiszakadni a hétköznapokból, de… Vannak emberek, akik túlságosan is ott ragadtak az álomvilágukban és nem akarnak kiszakadni belőle. Aztán mindent megtesznek annak érdekében, hogy ott maradhassanak. Na, ez az a viselkedés, ami a mindig két lábbal a földön álló Hayes lánytól igencsak távol áll. Neki aztán nem szokása álomban élni…

Eaton tehát igent mondott, aztán fel is vette, hogy lehet, hogy nem tud elég jól táncolni. Ezzel elérve, hogy Nadine egy pillanatra megijedjen. Nem tud táncolni? Biztos ő benne, hogy egy botlábúval akar elmenni erre a rendezvényre? Hiszen ő imád táncolni és szerencséjére tud is. Nem fog egész este az asztalnál ülni, csak mert félti a lábai épségét a partnerétől… Ajjaj… Lehet még sem kellett volna megkérnie pont Eatont, hogy kísérje el. Vagy legalább előtte egy kicsit utána járhatott volna, hogy tud-e a srác táncolni. Igen, ezt kellett volna tennie.
- Hát most már nem vonhatom vissza… Meg különben sem hiszem, hogy egy hamar találnék másik partnert – és itt a legszívesebben alsó ajkába harapja, mert a bizonytalansága ezt követelné meg. De nem teszi, mert nem szép látvány egy lány, aki rágja az ajkát. Úgyhogy a bizonytalanság marad belül, látható jelek nélkül.
Minden esetre McLain táncra hívja és ráadásul nem is tanítást kér, hanem csak formába hozást, ami azért kicsit visszaadja Nadine önbizalmát meg örömét, hogy azért annyira rosszul ne dönthetett, csak tud táncolni a fiú. Annyira borzalmas csak nem lehet. Vagy ha mégis… Végül is még jó pár hetük van, hogy formába hozza. Legalább ő is taníthat valamit a fiúnak és nem csak őt kell korrepetálni Bájitaltanból. Hmm… Már egészen el is felejtette a lány, hogy eredetileg ezért is találkozgat Eatonnel és nem csak úgy szabadidős tevékenységként. Hát hiába, mostanra ez megváltozott. Legalábbis a lány részéről biztosan.

Szóval Nadine igent mond a felkérésre, még ha kicsit tart is attól, hogy lába maradandó sérülést szenved. Majd igyekszik elugrálni Eaton rossz lépései elől. Bár az is tény, hogy ő sem táncolt már egy ideje csak annyi a különbség, hogy ha ő lép rá Eaton lábára, azt a fiú szinte meg sem fogja érezni, míg fordított esetben… Na, igen.
Úgyhogy félelem az volt, csak Nadine igyekezett elnyomni őket magában, és inkább a táncra figyelt, hogy kiélvezze minden pillanatát. Mikor aztán rájött, hogy a félelmei teljesen alaptalanok voltak még jobban megkönnyebbült és most már a lábát sem féltette annyira. Igaz, így zene nélkül kicsit nehezebb volt azonos ritmusban mozognia a fiúval, aki magabiztos mozdulatokkal vezette, Nadine meg hagyta. Hiszen ez a lány dolga a tánc során. Hagyni, hogy a férfi vezessen.
- Szerintem te máris formában vagy. Szeretsz táncolni vagy csak a szülők nem hagyták, hogy ne tanulj meg? – fontos kérdés, mert máshogy fog a lány viszonyulni ahhoz, aki élvezi a táncot, mint ahhoz, aki csak kötelességből csinálja. Bár ez egy idő után az illetőn úgyis látszik.

   
Az utcán
„Ne olyan helyre menjünk, ahol mindenki jár, mert az engem zavar.”

Még jó, hogy zavarja a srácot. Nadine számított valami ilyesmire, hogy még ha a srác igent is mond, akkor is készenléti állapotban fog sétálni, hogy mikor kell belöknie a hollóhátas lányt egy kapubejáróba, vagy esetleg úgy tennie, mint aki csak megelőzi a lányt és még véletlenül se vele sétál. Mert azért Nadine-ban is van egy kis… hmm… szorongás, idegesség.
A mardekárosokat a többi ház nem szereti, meg hát Hayes se rajong értük túlságosan, és most mégis. Egyszerűen issza McLain minden szavát és alig tudja levenni róla a szemét. Meg hiába próbálja kiirtani a pillangókat a gyomrából, az se nagyon akar sikerülni neki. Rovarölő szert kéne innia, vagy micsoda?
Szóval inkább nem is foglalkozik a srác ezen mondatával, meg a ténnyel, hogy nem szívesen mutatkozik együtt vele. Mert ő maga sem biztos benne, hogy együtt akar mutatkozni Eatonnel. Mondjuk hihetetlen ez az egész helyzet. Hogy ő is, meg a legjobb barátosné, Shaelynn is egy mardekárosra bukik, amikor annyi más fiú is jár Roxfortba, ráadásul nem egy akad közöttük, aki nem mardekáros, hanem hollóhátas, hugrabugos vagy esetleg griffendéles. Akkor meg miért nem közülük válogatnak?

 Lényegtelen is, mert Nadine-t az szakítja ki a gondolatai közül, hogy Eaton hirtelen megragadja a vállát és megfordítja, majd taszigálja, lökdösi egy kis ösvény felé. Mi a fene történt? Feléjük sétált egy adag dementor? Vagy a Sötét Nagyúr? Ne adj Isten Trelawney? Mert ez esetben nem kéne Nadine-t lökni, rohanna magától is, még ha ilyen ismeretlen kis ösvényekről is van szó. Majd csak kilyukadnak valahol… A fiú állítása szerint egy réten. És valóban nem sokára ott is van az a rét, amiről Eaton beszélt.

A kis tisztáson
- Ohh, kellemes kis hely – azért azt egy kicsit sajnálja a lány, hogy nem nézte meg jobban, hogy hogyan is jöttek ide, mert így nem nagyon fog visszatalálni. Ha csak egy kicsit is nyitva tartotta volna a szemét… Még erőlködnie sem kellett volna, az agya magától tudta volna, hogy mit kell csinálnia és a memóriáját „felvétel” állapotba kapcsolta volna. De mivel nem nézett, csak ment, ezért nem sok minden maradt meg… Leginkább csak a cipője, ahogyan lépked az úton, meg Eaton maga bal profilból. Végül is ez is több mint a semmi.

Míg Nadine a virágokat nézi, meg undorodik egy sort a darazsaktól (a pánikot mindeközben igyekszik eltűntetni az arcáról, mert, hogy állna az neki), addig McLain leheveredik a fűbe. Nadine csak fél füllel hallja a kérdését, mert túlságosan is el van azzal foglalva, hogy nehogy valamelyik ostoba darázs csak úgy döntsön hirtelen, hogy megcsípi, aztán mehet a gyengélkedőre, de azért a fiú után fordul, aki kérdőn tekint rá, és mintha hívná is a mi Hayesünket, hogy üljön le mellé. A hollóhátas lányka habozik. Leülni a fűbe, csak így, mindenféle pokróc vagy pléd nélkül? A ruhája biztosan nem fog örülni neki, de hát egyszer élünk… Majd lemegy és keres a könyvtárban valami varázsigét fűfolt eltávolítására.
Lassan lép oda a fiúhoz, majd azért tisztes távolságot hagyva maguk között, lábát maga alá gyűrve leül a fűbe, majd végre van olyan kegyes és megválaszolja a neki feltett kérdést.

- Hát házon belül annyira nem szokásunk. Vagy legalábbis én nem nagyon hallottam mostanság semmilyen kellemetlenségről a házam tájáról. De hát én nem vagyok ott mindenhol, így ne vedd a szavamat biztosra azzal kapcsolatban, hogy mi zajlik a Hollóhát falain belül – és mindezt el lehetett volna mondani három szóban is: Nem tudok róla. De hát Nadine örült, hogy végre megszólalhat, meg van is mit mondania, mert csak azért nem szokása beszélni, hogy beszéljen, annyira nem rajong a hangjáért. De ha van mit mondania, akkor azért nem kell félteni, mondja ő, amit akar.

Mindenesetre nagyon kellemes most itt neki a réten, ezen a szép napon, Eaton társaságában ülni a fűben. Békés, meg új élmény is. Mosolyogva rátekint a fiúra, majd hirtelen eszébe jut neki valami fontos, de már elfelejtett dolog. Megkérdezze? Vagy csak leégetné magát McLain előtt? Tudja a fene… Bár ha még elutasítást kap, akkor sem kell nagy szégyentől tartani. Eaton nem fogja terjeszteni, hogy kettesben üldögélt vele, amikor Nadine ilyesmit kérdezett tőle. Úgyhogy maximum a srác előtt lenne zavarban, mások nem szereznének tudomást róla. Akkor pedig egy próbát megér…
- Figyelj csak… Lehet, hogy egy kicsit furcsa lesz, meg hirtelen, gyors és meglepő, de azért legyél olyan kedves és ne borulj ki miatta nagyon. Egy ártalmatlan kérdés és nyugodtan mondhatsz rá nemet – Na, most, hogy megtörtént ez a kellemes, hosszú és igazán könnyedén félreérthető bevezető, a mi Hayesünk a tárgyra tér.
- Hamarosan eljön az egyik rokonom által szervezett nyárköszöntő bál, ahova én is hivatalos vagyok, de a megjelenés szigorúan partnerrel lehetséges csak. Nekem pedig, nos… Nincs túl sok fiú ismerősöm, akivel jóban lennék, beosztott párral vagy rokonnal pedig nem szívesen lennék. Úgyhogy, ha esetleg lenne kedved elkísérni, akkor nagyon boldog lennék. Már ha nem ódzkodsz az ilyesfajta rendezvényektől vagy csak egyszerűen nincsen kedved rám pazarolni az időmet. Megértem, csak mondj nemet és ennyi – és csak magyaráz és magyaráz és magyaráz. Mert nem szeretné, ha bolondnak néznék, meg nem szeretné, hogyha Eaton úgy érezné, hogy kutya kötelessége igent válaszolnia. Nadine tényleg őszintén gondolta azt, hogy mondhat a fiú nemet is, csak hát azért reménykedik benne, hogy igen lesz a válasz.

Az igaz, hogy nem esik bele a szökőkútba végül, de ennyivel még nem ér véget a kapcsolata vele. Shay húzza az agyát Nadine meg, ellentétben barátnőjével, nem az a visszaszólós, felvágott nyelvű fajta úgyhogy a szellemes szópárbajokat ezúttal hiányolnunk kell. Majd legközelebb, talán. Pedig már ebben is fejlődik a lány, mióta Shaelynn a barátosnéja (ez pedig már egy jó ideje így van), és néha van mersze visszaszólni, meg őszintén kimondani, amit gondol, de még mindig nem megy neki annyira reflexből, mint a mellette ülő hugrabugosnak.
Úgyhogy visszaszólás helyett inkább belelógatja az egyik kezét a szökőkút vízébe, hogy kicsit megnyugodjon, meg lehűtse magát, hiszen ahogyan Shay is említette igazi nyári nap van, kellemesen, na jó valljuk be, inkább már kellemetlenül meleg.

Közben megkapja a vádat miszerint rejtett tehetség a jóslástan tekintetében. Hát ez már sok a mi kis békeszerető Hayes kisasszonyunkat és muszáj reagálnia rá. Első körben a szökőkútba lógatott kezét kapja nagy lendülettel föl és fröcsköli szándékosan telibe Shay-t. Jó azért, nem fog vízbe fúlni a lány, de biztosan megérezte a hideg vizet. Aztán még az is lehet, jól esik neki ebben a melegben. Mindegy is, azért a semmiből hirtelen érkező víznek senki sem örül.
- Ezt kikérem magamnak! Én nem vagyok jó jóslástanból. Nincs hozzá harmadik szemem, nem kínoznak éjszaka látomások és még csak mások csészéjét se nézegetem teázás után, hogy mit tudok kiolvasni a teafűből. Én, kérlek szépen, teljesen tehetségesetlen vagyok a jóslástanhoz. És erre büszke vagyok –bizony büszke ám, éppen ezért a végén még ki is húzza magát. Jajj, mennyivel jobban járt volna, hogy a Rúna ismeretet, vagy a Legendás Lények Gondozását veszi fel a Mugliismeret mellé. De még egy Számmisztikával is jobban járt volna. Bár így legalább van egy órája, ahol nem érzi rosszul magát, hogy ha nem tud valamit és az sem zavarja, ha nem készült fel rá rendesen. Úgy is átrugdossa magát a következő évfolyamra valahogyan. Akkor meg nem fog felesleges órákat eltölteni azzal, hogy teafüvekben próbál meg ábrákat látni…

Na de hagyjuk az unalmas Jóslástant, mikor van itt valami sokkal izgalmasabb téma is, ami nem más, mint Shay szerelmi élete, ami úgy tűnik beindulni látszik, legalább már találkozott egyszer a fiúval, akiért szíve oly hevesen repes. Ha ilyen sebességgel halad ez a kapcsolat, akkor még néhány év és lesz egy második találkozás is. Nadine pedig már azt is kíváncsian várja…
- Miért nem? Pedig szerintem, ha valaki, akkor te, képes vagy arra, hogy elkezdj ugrálni előtte és egy „nézz már ide, nem látod, hogy engem keresel” kezdetű népdal éneklésébe kezdeni. Hidd el megjegyezne magának, és az is több, mint a semmi, ha már emlékszik rád, nem de? –természetesen mindezt egy széles mosoly, vagy talán mostanra már inkább vigyor, kíséretében mondja. Mert megjelent előtte a kép, ahogyan az ő Shaleynnje ott ugrál Joe előtt, mint egy kislány, két copfba kötött hajjal és lelkesen integet, hogy észrevegyék. Aranyos kép, az tény.

Aztán jön a történet és Nadine vigyora nem hogy eltűnne, hanem pont, hogy mintha erősödne, meg szélesednek, aztán egy idő után eléri a végső állapotát és ennél szélesebb már nem tud lenni. Érdekes történet, pláne ahogyan Shay előadja, és az a legjobb benne, hogy nem Nadine-nal, hanem a hugrabugossal történt meg. Igen, egy kis káröröm mindenkinek jót tesz. Ettől még nem leszünk rossz emberek.
- Na, akkor egészen egyedi volt ez az első találkozás. A végén még megjegyez magának. És még csak dalt sem kellett énekelned előtte. Kár… Pedig megnéztelek volna –kacsint Shay-re és most már kicsit visszább vesz a vigyorából, de csak a lány kedvéért, hogy ne érezze olyan rosszul magát, mert Nadine itt élvezkedik az ő szenvedésein. Pedig ez fordítva is meg szokott történni. De ezúttal Nadine van soron.
- És mit mondott? Vagy mondott egyáltalán valamit? Esetleg rögtön fél térdre ereszkedett és megkérte a kezedet? – na igen, az már egy kicsit sok lenne és Nadine valahogy nem tudja elképzelni, hogy a mardekáros srác hozza a nagy gyémánt gyűrűt és ráhúzza Shay ujjacskájára. Bár az tény, hogy nagy hír lenne a kastélyon belül. És a hollóhátas lányunk egészen biztos benne, hogy ő lenne a mennyasszony nyoszolyólánya és aztán jól elszórakoznának együtt, amíg mindent megszerveznének a nagy napra. Hmm… Nadine-t egészen elkapta itt az esküvői láz^^

  

Nadine jobb szemöldöke egy pillanatra megemelkedik, aztán már süllyed is vissza eredeti helyzetébe. Tényleg csak egy pillanat műve volt, pláne mert nem is képes a lány sokáig csak az egyik szemöldökét fent tartani. Pedig gyakorolta sokat, de hát ha valami nem megy, akkor nincs mit tenni… Szegény Nadine-nak ezzel a hiányossággal kell leélnie az életét. Ez van.
Na de a lényeg, hogy egy pillanatra elcsodálkozik ezen a bolondnak nézős megszólaláson. Az ember legalább ne hívja fel a figyelmet a hiányosságaira, félelmeire… Legalábbis Nadine nem szokta. Most miért kiáltsa ki, hogy mik a hibái? Mindenesetre megjegyzést nem tesz Jeremy elszólására…

Már csak azért sem, mert utána bókot kap. Vagy hát nem is igazán bók az, inkább csak egy jó tulajdonság felemlegetése, mi szerint Flitwick elégedett vele Bűbájtanon. Na igen, ott a leányzó is elégedett magával. Nagyon szereti a Bűbájtant, az a kedvenc tantárgya, és éppen ezért Flitwick a kedvenc tanára. Vagy fordítva. Ki tudja melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás. A lényeg az, hogy szereti a Bűbájtant és még tehetséges is benne. Bár, ha nem lenne tehetséges benne, akkor nyílván nem rajongana annyira érte. De felesleges is ezen filozofálgatnunk.

- Ízé… köszönöm – és ez a megszólalás, úgy mindenre megfelelő válasz. Válasz arra, hogy de jó, hogy szólnak majd neki legközelebb, ha tóparti zenebona lesz, köszöni a dicséretet a bűbájtannal kapcsolatban és köszöni, hogy örülnek annak, hogy szereti a zenét. Na de azért ennél beszédesebb a lány, úgyhogy kicsit bővebben is válaszol.
- Remélem el tudok majd jönni, ha legközelebb találkoztok itt a tóparton. Tudod, hollóhátas vagyok, éjjel-nappal tanulok, hogy megőrizzem házam dicső hírnevét –persze így év vége felé, már nem kell annyit tanulni (jójó, Nadine se engedett még fel teljesen, az nem szokása, na de lehet ezt érteni, csak nem kell nagyon kötekedni), így ha a lány hangszínéből nem is derült volna ki, azért a helyzet jelzi, hogy itt bizony nem beszél komolyan az ifjú Hayes kisasszony. Reméljük ez Matthewsnak is leesik és nem fog elmenekülni a stréber lány elől. Mert Nadine nem stréber. Csak jó adottságokkal született. Arról meg már nem tehet…

- Igen, nagyon szeretem a zenét. Nem tudom, mi lenne velem, és úgy mindenkivel, hogy ha nem lenne zene. Minden olyan csendes lenne. Túl csendes. De azért hiányzik, hogy otthon legyek a saját zongorámmal – milyen régen is volt már az, hogy ott ült és hosszú, vékony ujjait a zongora billentyűin jártatta végig. Mintha egy örökké valóság telt volna el azóta…

Mikor Shay megemlíti a nagy sétálás ötletét Nadine olyan erővel kezd el tiltakozni, hogy majdnem beleesik a szökőkútba. Fejét felkapja, majd rázni kezd, és valószínűleg kezével is ezt tenné, hogy ha nem fegyelmezné magát annak tudatában, hogy ha a fejét és kezeit együtt rázná, akkor bizony elég idiótán nézne ki, körülbelül, mint egy öt éves. Úgyhogy a kezeit visszafogja, ami nem is olyan könnyű művelet, de a feje attól még hevesen mozog jobbra-balra.
- Nem, nem, nem, nem, nem! Csak semmi séta –határozott a lány, és igyekszik hangjából kiszűrni mindenféle érzelmet. Nem kell ide ijedtség, kétségbeesés, tanácstalanság, izgalom. Jó az úgy tárgyilagosan is. Ettől függetlenül, ha a hangszíne annyira nem is, az előbbi ijedtsége biztosan elárulta Shay számára, hogy a kis hollóhátas már az ötlettől is majdnem szívrohamot kapott. Vagy legalábbis majdnem beledőlt háttal a szökőkútba… Na, az lett volna a szép jelenet. Egy csurom vizes, átázott Nadine ülne most itt. Nagyjából úgy nézne ki, mint egy ázott veréb. Az meg nem nagyon állna jól neki. Mert hát másnak sem áll jól, de ez tulajdonképpen nem érdekli a Hayes lányt, csak az, hogy neki nem állna jól. És ez pont elég indok arra, hogy ne akarjon hátast dobni a szökőkútba. Pont.

- Én meg a jóslástan… Uff… - rövid, tömör, de lényegre törő kifejezése ez a kapcsolatnak, amit Nadine és a Jóslástan ápol. Fogalma sincs a lánynak, hogy milyen agyament ötlet alapján vette fel ezt a tantárgyat. Mit képzelt? Hogy ő a tényeknek élő, két lábbal a földön álló Nadine Penelope Hayes képes lesz elsajátítani, vagy legalábbis elviselni a jóslástant? Hát nagyot tévedett. Biztos valaki befolyásolta a tudatát. Igen, csak ez lehet a magyarázata. Nadine ugyanis nem jelentkezett volna rá, ha eszénél van.
- Úgyhogy nem kedves barátosném, nincs ebben a kérdésben semmi mágia, ez egyszerűen a vakszerencse – húzza ki magát annak ellenére, hogy most jelentette ki, hogy igazi érdeme nincs abban, hogy olyan kérdést tett fel, amely arra utalna, hogy tudja Shaelynn életében is van legalább egy fiú mostanság. Vagy inkább kettő. Esetleg három… Tudja a fene, számon tartani^^

- Áhá! Szóval a mólók. Hajjaj, mivel fárasztottad éppen szegény kicsi buksidat? Mert mindig annyit gondolkozol, töprengsz te lány. Mondanám, hogy rosszabb vagy, mint én, de te legalább álmodozol. Én meg csak túlbonyolítok, túlszervezek mindent… Lehet többet kéne ábrándoznom. Majd egyszer kimegyek veled a mólokhoz, hátha az segít - húha, a hollóhátas lányból most kibukott valami, és mintha egy kis önkritika is lenne benne. Ejha… Nem gyakori, hogy Nadine ilyen nyíltan kimondja a hibáit. Magának persze beismeri őket, de mások figyelmét nem szokta felhívni rájuk. Említettem már, hogy Shay társaságában egészen kifordul önmagából? Igen? Tényleg? Na, nem baj. Újra megemlítem, mert itt egy újabb bizonyíték rá.
- Na de visszatérve hozzád meg a nem–mosolykirályodhoz… Mi is történt veletek a mólónál? Ja és tud meg, haragszom, amiért tegnap leráztál, ezért most muszáj mindent a legrészletesebben elmondanod –a végén hozzátesz még egy elégedett mosolyt is, hogy ilyen remek alkut sikerült kötnie a hugrabugos lánnyal. Vagyis hát, még nem kötötték meg, de Nadine nem enged ellenvetést. Alig várja, hogy hallja a részleteket^^

   
Nahát Jeremy is megtalálja a pontot, ahol meg lehet fogni a mi Nadine-unkat. Amint kiejti a fiú a „szép hölgy” szavakat a hollóhátas leányzónk azonnal eldönti, hogy itt marad. Egy bók és a kislány le van véve a lábáról… Igen, egy kicsit hiú. Vagy lehet, hogy nagyon is…
Aztán Jeremy folytatja ezt a kissé régimódi stílust, ami most rendkívül szórakoztatja a mi főhősnőnket. Szerencsés napja van a Matthews gyereknek, Nadine néha felesleges műsornak tartja az ilyesmit, de ma nem. Valószínűleg a zene törte most meg, a kicsit túlságosan is merev lányt és azért nem fut el sikoltozva a sráctól.

A bemutatkozás mindenesetre felesleges, Nadine tudja, hogy ki az előtte álló griffendéles. Ha nem is ismer mindenkit a suliban azért az évfolyamtársaival tisztában van, na meg néhány hírhedtebb egyén nevét is tudja. Azon viszont, hogy Jeremy nem tudja az ő nevét kicsit meglepődik. Nem nagyon, tényleg csak egy kicsit. Ahhoz már úgy –ahogy hozzá szokott, hogy a nagy többség nem tudja a nevét, elvégre ő nem az a középpontban élő személy, inkább meghúzza magát a háttérben. De az azért kicsit furcsa neki, hogy a saját évfolyamtársa nem ismeri. Tényleg ennyire láthatatlan lenne? Vagy jelentéktelen és felejthető? Lehet. Csak éppenséggel Nadine nem fárasztja a fejét ilyen gondolatokkal, inkább mintha nem lenne ebben semmi furcsa, ő is bemutatkozik.
- Nadine Hayes – általában nem mond vezetéknevet bemutatkozásnál, hogyha kortársai között mozog, elvégre nem azon fogják szólítani, akkor meg nem fárasztja őket feleslegesen. De ha már kicsit visszamentek az időben, akkor ő is megadja a módját. Legszívesebben fogná a zsebkendőjét és azt is leejtené, de ilyesmi most nem akad nála. Na, nem baj, majd legközelebb.

Jeremy tarkó vakarása mindenesetre nagyon szimpatikus neki. Maga sem tudja miért, de szereti ezt a fajta mozdulatot a fiúktól. Kicsit kisfiússá, sebezhetővé, na meg aranyossá teszi őket. Legalábbis Nadine szemében. És mi most ugyebár Nadine szemével nézzük a világot...
- Kellemes kis mulatságot csináltatok. Lehet ilyesmire még számítani a közeljövőben? Legközelebb is szívesen jövök – kérdezi egy mosoly kíséretében és reméli, hogy a válasz igen lesz, mert neki nagyon jól esett a zenehallgatás. Persze még jobb lenne, ha ő is be tudna szállni, de ha már ez nem adatot meg neki, akkor legalább hagy hallgassa. És lehetőleg minél többször. Furcsa, hogy eddig nem is tűnt fel Nadine-nak, hogy mennyi griffendéles szeret zenei körökben mozogni. Most már egészen másként néz rájuk. Ki tudja, hogy mit gondolna róluk, hogy ha még jobban megismerné őket?

Mint például most Jeremy-t is. Tény, hogy a fiú elég rugalmas és bohókás, de Nadine nem hitte volna, hogy már ennyi beszélgetés után is ilyen szimpatikusnak fogja találni. Van valami szokatlan a srác jellemében, ami magával ragadja az embert, és ami miatt Nadine úgy érzi, hogy nem lehet haragudni erre a fiúra. Az pedig, hogy még zenél is, csak tovább növeli a hollóhátas rokonszenvét.

      //Bocsánat a késésért...//
Hogy Nadine mit keres az udvaron az egy jó kérdés és igazából ő maga sem tudja a választ. Biztos nem volt mit csinálnia és követve a többi diákot ő is kifelé vette az utat. Mintha nem lenne elég meleg, neki még direktbe ki kell mennie a napra… Bezzeg az iskola hűs falain belül mennyivel kellemesebb az idő. Na de mindegy is most már, valamilyen isteni sugallat miatt kijött és nem is bánta meg. A griffendéles bagázs ugyanis jó kedvében van és spontán koncertet adnak a tóparton. Ötödévesek így Nadine számára nem idegenek. Azért ő nem száll be a kis előadásukba, csak figyeli őket a közelből.

Szereti a zenét, nagyon is. Hiszen ő maga is tanult zongorázni. Na persze egy zongora elég hülyén mutatna itt a tóparton, így ha akarna se nagyon tudna beszállni a mulatságba. Miközben hallgatja a zenét eszébe jut, hogy milyen régen is ült már a hangszer előtt és milyen régen hallgatta a zongora kellemes hangját. Feltámad benne a vágy, hogy most azonnal felkutasson egy zongorát csak azért, hogy játszhasson rajta. De aztán fegyelmezi magát és a fenekén marad. Majd ha vége az évnek hazamegy és annyit játszik a zongorán amennyit csak akar. A végén már unni is fogja, pláne ha megint jön a zenetanár és ugyanazt gyakorolják órákig… Hiába olyan jól szervezett, precíz ez a lány, ha zenélésről van szó akkor jobban értékeli ha ő döntheti el mikor és mit akar játszani.

A griffendélesek jó hangulata úgy tűnik ragályos, mert az eredetileg közömbösen, nem törődöm hangulatban megérkező Nadine mostanra már mintha kicsit mosolyogna is. Pedig oka nem nagyon van, meg amúgy sem az a spontán mosolygós fajta. Ő maga is elcsodálkozik a viselkedésén, és ugyanabban a pillanatban visszatér arcára a komoly semmitmondás. A porcelánbaba tekintet ismét megjelenik. Aztán mikor gondolatai megint messzire szállnak ismét elengedi arcizmait, nem fegyelmezi őket tovább így visszatér az előző mosolygós arc. Mennyivel szebb, barátságosabb így.

Aztán a mulatságnak lassan vége lesz és elszállingóznak a résztvevő. Így szokott ez lesz. Hiszen semmi nem tarthat örökké. Mindenesetre csend az még mindig nincsen, Matthews itt maradt magában gitározni Nadine nagy örömére. Rossz lett volna, hogyha eltűnik a zene tópartról, Nadine már annyira hozzászokott. A víz hullámzik, a zene fülbe mászik és néha még egy-egy kósza szellő is meglebegteti a lány haját. Mi kéne még ahhoz, hogy az ember jól érezze magát? Társaság. Na igen az kéne…

Nadine nem nagyon lát ismerős arcokat a közelben, még a gitározó Jeremy a legközelebbi ismerőse, hiszen egy évfolyamra járnak. Hajjajj… Ha a lány nem akar magányosan a tóparton gyökeret ereszteni, akkor nem ártana csatlakozni a fiúhoz. És van is kedve, nagyon is… Csak a társalgás elkezdése sose volt az erőssége. Nagy levegőt vesz majd hosszan kifújja.
~ Gyerünk Nadine, menni fog. Hiszen ismered. Öt éve egy évfolyamra jártok. Nem fog megenni vagy ilyesmi –egy kis biztatás sosem árt és valamit még használ is, mert Nadine, ha lassan is de, elindul a fiú felé. Igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy nem pont hozzá igyekszik csak úgy éppen arra sétál... Mikor már egészen közel ér a fiúhoz megáll és elbámul a távolba, aztán igyekszik a legtermészetesebben hirtelen felé kapni a fejét, mikor az egy újabb dalba kezd.
- Nagyon kellemes ez a dal –szólal meg és lép még néhányat a fiú felé. Igen, határozottan jó érzés Nadine számára végre beszélni valakihez és nem csak lenni.

- UFOk? –kérdez rá reflex szerűen a számára ismeretlenül hangzó szóra, majd egy pillanatra megjelenik az arcán az elgondolkodó arckifejezés. Vagy inkább fintor. Mindegy is, hogy hogyan nevezzük, a lényege ugyanaz. Ajkai enyhén jobbra húzódnak, szemei pedig összeszűkülnek. Na, nem mintha ezzel az arckifejezéssel nőne a gondolkodás hatékonysága, de azt hiszem mindenkinek meg van az a tipikus "most éppen gondolkodom" arckifejezése. Nadine-nak egy ilyen jutott. Mindenesetre tényleg csak egy rövid pillanatig lehet felfedezni az arcán, mert aztán bizonytalanul megválaszolja a saját kérdését.
- Azok ilyen zöld élőlények igaz? Mert ebben az esetben igazat kell adnom neked, elraboltak az UFOk – mosolyodik el sokat sejtetően miközben élvezi, hogy ezzel a válaszával valószínűleg kellemesen felkeltette Shay kíváncsiságát, hogy mi is történt vele valójában. Mert, hogy biztosan nem valódi idegenekről van szó, mivel mostanában Roxfort környékén nem szállt le egyetlen repülő csészealj se (itt kell megjegyezni, hogy Nadine a mai napig nem érti, hogy mit is akar ez a mugli kifejezés, vagy hogy miért pont ezt a nevet kapták azok a bizonyos repülő járművek. Mert abban azért egészen biztos a hollóhátas leányzó, hogy ezek az állítólagos UFOk nem teáscsészékkel közlekednek).

Miután kellemesen kiélvezte, hogy barátősnéja tudni akarja, hogy mi is volt a késésének az oka, jobban kifejti az előző válaszát, amely lehet kicsit túlságosan is távoli asszociációt kíván, de hát zöld-zöld. Ez éppen elég volt Nadine-nak ahhoz, hogy az UFOkat összekapcsolja a mardekáros fiúval.
- Volt szerencsém Eatonhöz. Nem, nem találkoztunk csak megláttam az ablakból és kicsit elmerengtem. Vagy hát… ezek szerint nem kicsit, hanem nagyon is elmerengtem, mert késés lett a vége – magyarázza egy ici-picit már zavartan a végén. Nem szokott ő túl sokat fiúkról beszélgetni. Shay talán az egyetlen, akivel tényleg nyugodt szívvel beszélget ebben a témában is, de néha még ilyenkor is zavarban van. Mint most is. Így nem csoda, hogy miután végig mondja, elfordítja a fejét és inkább a szökőkút oldalát rugdosó cipőjét nézegeti nagy odafigyeléssel.
- Itt sétál kint az udvaron, valahol –teszi még hozzá és ez után néz fel a cipőjéről és emeli a tekintetét a távolba, hogy hátha valahol messze meglátja az említett mardekáros fiatalembert.
Bár nem igazán tudja, hogy mit is csinálna, hogy ha meglátná. Lehet, hogy felállna és Shayt karonfogva odébb állna, hogy ne kelljen találkoznia a fiúval. De az is lehet, hogy itt maradna és várná, hogy a McLain fiú semmibe veszi-e vagy kicsikar magából egy köszönést. Mindenesetre egyelőre ez a kérdés nem áll fönt, mivel közel és távol nem lát a mi Hayes kisasszonyunk egyetlen egy Eatont (vagy, ahogy ő hívja: Tony-t) sem. Akkor meg csak feleslegesen aggódik itt.

- És a mosolykirálylánnyal mi a helyzet mostanság? Megtalálta már az ő mosolykirályát? –Nadine kérdez, mert ha ő kérdez, akkor nem róla beszélgetnek, hanem Shayről. Úgy pedig semmilyen témával nincsen problémája, hogy ha nem a saját életét kell kibeszélnie. Más történeteit, problémáit szívesen hallgatja. Tökéletes hallgatóság. A beszélgetés már kicsit nehezebben megy neki. Nehezen nyit, nah. Előfordul az ilyesmi. Mindenesetre ő igyekszik kicsit nyitottabbá válni. És Shay társaságában ez egészen jól megy is neki. Még néhány hónap gyakorlás és hamarosan be sem fog állni a szája. Vagy mégis… Ki tudja?

    

Már kívülről sem tűnik túl barátságosnak a bolt Nadine számára, de a bolt külseje még mindig sokkal jobb állapotban van, mint a belseje. A bent lévő kellemetlen zsúfoltság és nem utolsó sorban a szagok és színek fintort csalnak az arcizmait remekül uraló Hayes kisasszony arcára is. Mert ez tényleg színvonalon aluli.
Vet egy pillantást McLainre, hogy megbizonyosodjon róla a fiú reakciója is hasonló az övéhez. A mardekáros srác szívébe se lopta be magát ez a hely. Így hát mind kettejük érdeke, hogy minél gyorsabban kimeneküljenek innen vissza a szabad térre és friss levegőre. Szóval vissza a főutcára.
A nagy döbbent csendet, amelyet a borzalmas látvány okozott végül egy kellemes fiú hang töri meg, amely Eaton tulajdonát képezi. A fiú hangjára végre Nadine képes elemeli a tekintetét a mocskos helyről és helyette McLain barna szemeit fürkészi. A két látvány egymás ellentéte, tökéletes kontraszt. Hiába hiszi Nadine azt, hogy a rossz környezetben a szép, tökéletes tárgyak veszítenek értékükből, azt most még ő is belátja, hogy ez a bolt határozottan jótékony hatással van Eaton arcára. A mardekáros srác eddig is jóképű volt Nadine szemében, hiszen azért kérte a korrepetálást is. Csak úgy nem rombolta volna a saját hírét tanulás terén… De a McLain gyerek szépen faragott arcáért még erre, a hollóhátasok körében akár szociális öngyilkosságnak is nevezhető, lépésre is képes volt. Hiába ez a lány gyengéje… Na meg az ha bókolnak neki, és bizony Eaton bókol is. Nadine pedig naivan olvadozik mellette. Mert ő csupán egy lassan tizenhat éves tájékozatlan kislány. Nem is nagyon lehet tőle többet elvárni.

Így hát Eaton kiszakítja a mi Hayes lányunkat a bolt hangulatából és már indulnak is a polcok közé, beszerezni az alapanyagokat. A keresés gyorsan haladt, hiszen mindkettőjüket ugyanaz a cél vezérelte: minél hamarabb ki innen! Végül nagy nehezen előkerül az a fránya Sopophorus bab, amit már jó pár végtelennek tűnő perce keresnek, úgyhogy most már nyugodt szívvel indulhatnak a pénztár felé. Még el sem érik a sor, mikor Eaton gondol egyet és visszatér a polcok közé. Nadine meg csak néz utána nagy szemekkel. Mire lehet még szüksége? Hiszen mindent megszereztek, ami kapható volt itt a bájitalukhoz… Akkor?
Végül valahogy sikerül kisöpörnie ezt a kérdést a fejéből, hiszen választ úgy sem tudna adni rá. Nem tudhatja, hogy vajon mi járhat Eaton fejében, milyen terveket szőhet…
~ Cöh… Biztos valami sötét tervet. Elvégre ő is csak egy nagy, gonosz farkas a sok közül. Jön és megeszi a nagymamát, meg a kecskegidákat, meg a három kismalacot… - idézi fel azokat a mugli esti meséket, amiket eddigi rövid élete során olvasott és közben enyhe mosolyra rándul az arca, ahogyan elképzeli a mardekáros fiatalurat kecskegidák után rohangálva. Vagy, ahogy próbálja elfújni a téglaházat…
Mielőtt azonban jönne a vadász, hogy kiszedje McLain hasából a nagymamát és Piroskát, a „Nagy gonosz farkas” visszatér és átvállalja a kis hollóhátastól a fizetés terhét. Micsoda úriember! És Nadine-nak volt képe le csúnya farkasozni. Ejnye…

Néhány pillanat és a két diák máris az utcán találja magát. Sokkal jobb, tényleg sokkal jobb idekint. Eaton példáját követve ő is nagyot szippant a friss levegőből, majd a fiú felé fordul, aki láthatólag remekül el van a gondolataival, így Nadine a biztonság kedvéért meg is szólítja, hogy biztosan felfigyeljen rá.
- Ide soha, de soha többet ne hozz el, Tony. Borzalmas egy hely –fejti ki véleményét és  becézi le a mardekáros srácot, majd reménykedik, hogy az nem fog megsértődni a becéző név miatt és nem változik vissza a Nadine képzeletében élő nagy gonosz farkassá, hogy aztán egészben felfalja.
- Mindenesetre ezek után megérdemlünk egy kicsit sétát a szabad és tiszta levegő, nem de? –kérdez rá, miközben a fiúval szembe lép és beveti legártatlanabb szemeit, hogy meggyőzze ne váljanak még szét és menjetek vissza egyesével a kastélyba, hanem használják ki ezt a szép napot és töltsék együtt. Mert ha most vissza mennek a kastélyba akkor Nadine tanulni fog, mert nincs jobb dolga. Pedig már ráférne a pihenés… Szóval a mardekáros srác döntésén múlik, hogy Hayes kiköt-e a gyengélkedőn tanulás miatti végkimerülésben vagy sem. Jól fontold meg a döntést, te fiú ^^

Nadine kivételesen nagyon ráérősen, komótosan készülődik és sétál végig a kastélyon. Pedig ő még akkor is sietni szokott, hogy ha nagyon jól tudja, hogy időben van. Tudat alatt ugyanis ott bujkál benne a gondolat, hogy mi van, ha valami közbe jön, ami miatt elveszíti azt az időt, amit nyert azzal, hogy gyorsan elkészült és idő előtt elindult? Mert, hogy nem szeret késni. Nagyon nem. Ő az a fajta, aki mindenhol öt perccel korábban ott van és ezért szinte mindig várakoznia kell hosszú percekig. Így ha Shaelynnel van találkozó mindig vár. Ráadásul sokat, mert a hugrabugos leányzó kifejezetten nem az a pontos fajta. De Nadine már hozzászokott így rendszerint hozz magával egy könyvet, hogy olvasson amíg barátosnéja van olyan kedves és megérkezik. Na meg igyekszik is visszafogni magát és azt a fene nagy belső kényszerét, hogy mindenhova hamarabb érkezzen és ilyenkor még késni is megpróbál, ami néha – de tényleg csak néha – sikerül is neki. Mint például most is.

Jó sokáig válogatta, hogy melyik könyvet vigye most magával a várakozás idejére unaloműzés gyanánt. Aztán végül nem sikerült választania a bájitaltankönyv és egy krimi közül, szóval végül egyiket sem hozta, hanem felkapott egy adag pergament és egy pennát, hogy akkor most kivételes módon rajzolni fog. Na, nem mintha tudna, sőt kifejezetten rosszul rajzol. Már annak örül, ha úgy-ahogy felismerhető, hogy mit akart alkotni. Ő az a fajta, aki leragadt a pálcika embernél… De azért próbálkozik néha, mert nem örül neki, hogy a rajzolásban nem túl tehetséges, és ilyenkor két-három napig aktívan igyekszik fejleszteni a képességeit, aztán alább hagy a lelkesedése és újabb hetekre száműzi a „rajzkészletet”.
Úgy tűnik, ez a mai nap egy újabb ilyen két-három napot indít el benne.

A lényeg, hogy éppen ezért magához képesti kifejezetten későn indult el és még lassan is sétált, ráadásul végig a főútvonalon halad. Csak semmi rövidítés, akkor hamar odaér.
De még mindig oda érhetett volna időben, hogy ha nem veszi észre az egyik ablakból a távolban sétáló Eaton McLain fiút és nem torpan meg, hogy tisztes távolságból kicsit kövesse a szemével és elmerengjen róla meg azon, hogy vajon most éppen mit is csinál. Na, ez volt az igazi kiváltó oka annak, hogy Nadine később érkezett meg a szökőkúthoz, mint Shay…

-Ohhh – ez az első dolog, ami kiszalad a száján, őszinte meglepettséggel, hogy barátnőjét már a találka helyén találja. Aztán egy pillanatnyi döbbenet után mosoly ül ki az arcára, az a szélesebb fajta, amit a nagy közönség nem igazán ismer a hollóhátas leányzótól, mert csak barátok között szokta mutogatni.
- El se hiszem, hogy te érkeztél hamarabb. Remélem azért emiatt nem fog összeomlani a világ rendje… - dobja fel egy lehetséges apokalipszis képét, majd nyom egy cuppanós puszit Shay bal arcára, és már is leül mellé a szökőkút szélére, táskáját maga mellé téve. Hátha sikerül egy óvatlan mozdulattal belelöknie a vízbe...

Nagy Rubik-kockázásában egy griffendéles srác zavarja meg, aki egy könyvet pakol vissza a polcra, persze pont oda ahol Nadine állsz. Jellemző. Lánykánk nem zavartatja magát, igazából nincs semmi dolga a sráccal, így forgatja tovább a kockát, bár azért bevallja magának, hogy kicsit már unja. De majd csak akkor hagyja abba, hogyha Oliver látótávolságon kívül lesz.
Mivel nem nagyon figyel a srácra, még azt sem veszi észre, hogy hozzáérnek a karjához, igencsak meglepi a „Megfoghatom?” kérdés. Hirtelen kapja fel a fejét a kezében lévő színes kockáról a mellette álló Oliverre.
Megfogni? Mit akar megfogni? Természetes, hogy a tizenöt éves Nadine-unk rosszra gondol, hiszen a környezetében is mindig mindenki rosszra gondol. Védelmében említsük meg, hogy a Hayes lány tényleg nem így van nevelve, ő tiszta, komoly, mindenféle piszkos fantáziától mentes. Legalábbis volt, amíg a diáktársai kicsit át nem formálták azt a fantáziát. Mikor az ember mellett mindenki mindenről valami rosszra asszociál, idővel ő is hozzászokik a rossz asszociációra. Egy ilyen rossz asszociációnak lehettünk most is a tanúi.
Aztán szerencsére a Huxley gyerek megmagyarázza, hogy mire is gondolt. Szóval a kockát akarja megfogni. Nadine egy picit fel is vonja az egyik szemöldökét, hogy ehhez miért kell ennyire engedélyt kérni, mikor csak egy Rubik-kockáról van szó. Oliver szavai azonban azt is elárulják, hogy még sosem látott ilyet csak hallott róla. No igen, így már kicsit érthetőbb a fiú reakciója, hogy ennyire csodálja a kis színes tárgyat. Tény, hogy nem lehet úton-útfélen ilyen játékszerbe botlani, pláne nem itt a Roxfortban. Nem jellemző a diákságra.
- Persze, tessék –nyújtja a kockát és Oliver még szinte nem is nyúlt érte rendesen de Nadine már engedi is el a kockát, így ha a fiú nem elég gyors a játékszer a padlón fog kikötni egy csattanás kíséretében. Annak pedig a Hayes kisasszony nem örülne, és valószínűleg kicsit le is hordaná a griffendéles fiút érte, hogy miért nem kapta el. Szegény Huxley meg hiába magyarázná, hogy Nadine engedte el túl hamar a játékot, az a lányt nem hatná meg. Így a srác érdekében (na meg a Rubik kocka érdekében is) reméljük, hogy a kocka nem esik le a földre. Vagy ha le is esik, legalább maradjon egy darabban és egyik kisebb kocka se essen ki belőle. Mert hiába lehet egy egyszerű mozdulattal, vagy varázslattal helyre hozni a játékot. Az nem változtatná meg a tényt, hogy leesett és szétesett. A lényeg a lényeg, hogy most minden Huxley reflexein és gyorsaságán múlik.
- Egyébként Rubik kockának hívják. Vagy Varázs kockának. Én a Rubik kocka elnevezést szeretem jobban –fűzi még hozzá, hogy valami kis leírást is adjon a kockáról, vagy legalább egy nevet adjon neki. Persze lehet, hogy Oliver is tudta, hogy így hívják csak nem mondta. Bár Nadine a „színes kocka” megnevezés után merte feltételezni, hogy Huxley nem ismeri a kocka rendes nevét, aminek még kicsit örült is, hogy van valami, amit ő tud a fiú meg nem. Igen, Nadine szeret okos lenni és olyanokat tudni, amiket mások nem.

Hmm? Milyen kreatív. Hollóhátas a könyvtárban. Hol máshol kereshetnénk egy kék szívű leányzót? Például a nagyteremben, a folyosókon, az udvaron vagy a klubhelységben. Szóval vannak lehetőségek, de ezúttal az jár sikerrel, aki a klisét választja és a könyvtárba tér be, hogy Miss Hayesszel találkozzon.

A leányzó egy kölcsönzött könyvet hozott vissza, Duane Tyrone: Félresikerült varázslatok című művét, melyről maga sem tudta, hogy miért is vett ki. Bizonyára egyik túlbuzgó pillanatában jött be a könyvtárba, hogy aztán anélkül, hogy végig gondolja mit is tesz, összeszedjen tetszőleges három könyvet, jól hangzó cím vagy szép borító alapján, aztán kikölcsönözze őket. Majd a klubhelységben jobban szemügyre vette a szépnek és jónak, na meg érdekesnek vélt műveket, és rá kellett döbbennie, hogy nem a borítója alapján kéne megítélnie a könyvet.
Persze ezt a világért sem ismerte volna be senkinek, így inkább becsületesen végig olvasta az inkább enciklopédikus jellegű irományokat. Végre a harmadikkal is végzett, pont így ma, a kölcsönzési idő lejáratának napján, így visszahozta. Bár azt mindenképpen meg kell említeni, hogy a három könyv közül még ez az utolsó volt a legizgalmasabb. Ugyan ez is csak felsorolt, mégis, ha Nadine egy picit tovább gondolta a felvázolt helyzeteket, akkor egészen jól elszórakozott rajtuk. Néha pedig elborzadt, de a durvább baleseteket azért igyekezett nem túlságosan elképzelni.

Szóval most mindenféle teher és felelősség nélkül nézelődik a polcok között újabb kölcsönözhető könyv netalántán könyvek után kutatva. Mindezt azzal az elhatározással, hogy ezúttal majd kicsit bele-belelapoz a kötetekbe, hogy megnézze tényleg érdemes-e kikölcsönöznie. Jó könyvet mégiscsak izgalmasabb olvasni, mint egy rosszal szenvedni. Bár Nadine ez utóbbit is egészen jól viseli.
Tehát főhősnőnk a mugliismerettel foglalkozó polcok között nézelődik. Ujjait finoman jártatja végig a könyvek gerincén, mindig eggyel azelőttin jár, mint aminek a címét éppen olvassa. Közben akarva-akaratlanul, amolyan rossz szokásként, összeigazgatja őket, hogy mindegyik ugyanannyira lógjon ki, ne ugráljanak ki-be egymás mellett. Tekintete végül egy híres mugli találmányokkal foglalkozó könyvön akad meg és ki is emeli a polcról.
Kicsit lapozgat a könyvben, megnézegeti a képeket, egyszer-egyszer még a találmány nevét is elolvassa, aztán lapoz tovább. Nem viszi túlzásba az olvasást, most tényleg csak átfutja a könyvet. Ízlelgeti, hogy kikölcsönözz-e. Nem akar úgy járni, mint legutóbb?

Aztán szemet szúr neki egy ismerős, színes, kedvelt találmány és akaratlanul is a vállán logó táskája felé kap. Hogy pont most bukkan rá erre a képre, ebben a könyvben. A képen és a táskában ugyanis nem más van, mint egy sok-sok színes kockából álló nagy kocka, ismertebb nevén Rubik-kocka, vagy más néven Varázskocka. Egyszerű logikai, térlátást fejlesztő játék, amit az utóbbi időben nem vett a kezébe a leányzó, de ma reggel mégis a kezébe akadt. Az egyik kedvenc zokniját kereste lázasan és mivel sehol sem találta így minden létező táskáját kiborította, minden zsebet, fiókot, szekrényt átnézett. A zokni végül nem lett meg, de helyette előkerült a kocka. Nem egy kifejezetten varázsjáték, de Nadine-nak tetszik. Unaloműzésnek mindenesetre kiváló. Igaz, akkoriban jobban élvezte, amikor még nem ismerte a mások által kitalált kirakási módszereket, és csak úgy próba szerencse, meg tényleges logika alapján próbálkozott. Aztán egyszer talált egy könyvet a témában és nem bírta megállni, hogy ne nézzen bele, így megtanulta az algoritmusokat és most már akarva-akaratlanul is azokat alkalmazza. Így már nem is örül annyira annak, hogy ha kirakja, mint annak idején örült, amikor még tényleg kihívást jelentett neki ez a kocka. A cél elérése most már nem jár valamiféle kielégüléssel a lány számára. Pedig az összes logikai feltörőnek az a legjobb része?

Szóval a könyvben lévő kép eszébe juttatja a Rubik-kockát, amit a táskája rejt és miközben a könyvet összecsukva a testéhez szorítja, hogy ne essen le, addig a táskájából előveszi a már említett játékszert, amely most éppen kirakott állapotban leledzik. Ám Nadine tekintetét elnézve, hamarosan már kevert állapotban lesz. És, hogy a könyvel mi lesz? Egyelőre marad Nadine-nál. Aztán vagy a polcra kerül vissza, vagy kikölcsönzés lesz a sorsa. Majd az idő eldönti. Egyelőre ugyanis Hayest figyelmét elrabolta ez a kis színes kocka. Igazán nem szép tőle...

Tik-tik. Tik-tik. Nadine ébresztő órája annak rendje és módja szerint figyelmezteti a kis hollóhátas kisasszonyt, hogy dolga van. Másfél óra múlva kezdődik az a bizonyos összejövetel a lim-lomos helyen. Addig pedig még rengeteg teendője van.
Mindenesetre ruhát már nem kell választania, azt már előző nap kiválasztotta, hogy ne kelljen kapkodnia és még azt is megfogadta saját magának, hogy nem fogja az utolsó pillanatban megváltoztatni az öltözékét, mert abból nem sül ki semmi jó.
Szóval a ruha ott feküdt Nadine ágyán, míg a leányzó a fürdőszobában tevékenykedett. Egy gyors fürdéssel egybekötött hajmosás, fogmosás, francia manikűr elkészítése és még számtalan apró dolog, ami most jutott a lányka eszébe?
Aztán végre a ruhára kerül a sor, ami néhány másodperccel később máris a csinos Hayesen virít. Nem szokta húzni az öltözést, hipp-hopp, magára kapkodja a dolgokat, aztán miután minden rajta van, igazgatja meg az öltözékét.

Jelen esetben ez az öltözék igazán cseles kis darab. Mivel Nadine a nagy táncos, elegáns összejövetelekhez szokott, ezért elengedhetetlen volt számára egy ruha, amely kiemeli nőiességét. Merthogy a Hayes lány kifejezetten szoknya párti. De mivel ez mégiscsak egy buli, diákok között, ezért kicsit hétköznapibb viselet is kell, ami most egy fekete, tapadósabb fajta farmernadrág. Efölött van egy rövid kék ruha, amely derékban szűkebb, hogy kiemelje a viselője alakját. Nyakában vékony ezüstlánc, jobb csukóján karkötő, balon a szokásos ezüstóra, lábán balerina cipő. Lehet nem a legtökéletesebb buli ruha, de Nadine így, nőiesen szeret öltözködni. Majd megbánja a döntést legfeljebb?
Már csak a frizura van hátra? Néhány tincs feltűzve, egy-két hullám bele és készen is van, nem kell túlzásba esni. Még egy utolsó pillantás a tükörbe és Nadine végre elindul abba a buliba.

Közben persze már az óra elütötte a kilencet, de bulikból késni szokás, pláne ha hölgy az illető. És még azt is tudja a mi Hayesünk, hogy ha utolsónak érkezne, akkor lenne ám igazán hatásos a belépő, mert az utolsónak érkező valamint az elsőnek távozó személyekre mindig mindenki odafigyel. De egyszerűen képtelen arra a mi főhősnőnk, hogy még ennél is többet késsen. Merthogy utál késni. Nagyon-nagyon-nagyon utál késni, ezért neki minden egyes szándékos késés fizikai fájdalmat okoz. De hát vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni?

Szóval Nadine megkésve érkezik a buli helyszínére. Még utolsókat simít a ruháján, igazít a haján és aztán belép a terembe. A terembe, amiben rock zene szól, és ami tele van csupa olyan személyekkel, akik nem éppen arról híresek, hogy Nadine Penelope Hayes legeslegjobb barátai lennének. Mondjuk erről nem túl sokan híresek?
Na, de vegyük sorra a megjelenteket. Vannak itt évfolyamtársak, háztársak? Őket azért úgy, ahogy ismeri. Abban mindenesetre biztos, hogy nem fog neki állni, bemutatkozni mindenkinek. Ha valaki nem ismeri, majd rákérdez a nevére. De ő nem fog végig rohanni a jelenlévőkön és egyesével bemutatkozni nekik. Ahhoz túl nagy a büszkesége.

Egy rövid ideig még áll a bejárat előtt, időt adva, hogy ha valaki kíváncsi rá kitől származott az ajtónyitódás, akkor megláthassa. És így neki is van ideje, hogy szemügyre vegye a termet. Miután véget ér a filmekből ismert lassított-felvételes-zenés belépője, egy visszafogott mosoly kíséretében köszönti a jelenlévőket.
- Sziasztok! ?ennél többre egyelőre nem futja, hiszen nem jött erre hegyi troll, tornádó és még a házi manók se sztrájkolnak, úgyhogy nincsen még mit feldobnia témának. Ja és persze kicsit zavarban is van, még ha az arca csak minimálisan mutatja ezt. Ő nem az a laza, asztalon táncolós, bulizós lány. Főleg nem ilyen alig ismert társaságban?
Nem túl gyakori vendég ilyen bulikban, így meg is lepődött, hogy meghívták. Aztán némi habozás után igent mondott és most itt van, hogy kicsit építgesse, fejlessze a társadalmi életét. Mert az rá fér. Nagyon is rá fér?  

Mindenesetre azt kicsit érzi, hogy valamibe rendesen beleérkezett. Aztán észre is veszi, hogy Gwen Darrennel együtt érkezett. Szóbeszédet persze ő is hall, még ha nem is első kézből szerzi be őket, így egy szemöldök felrántást neki is vissza kell fojtania, hogy megmaradjon a kedvesen mosolygós arca, amit a buli kedvéért felöltött magára. Közben kiszúrja az ikreket és úgy dönt, elsőként a házigazdákhoz megy oda (na meg a körülöttük állókhoz). Szerény véleménye szerint ez így helyes. Oda érve veszi észre megbűvölt magnót.
- Kinek sikerült megbűvölnie? ?utal a kis mugli szerkezetre, egyrészt, hogy valami témát feldobjon, még ha ilyen kis bénácskát is, másrészt, mert tényleg érdekli, hogy melyik iskolatársnak volt elég esze hozzá.

    
Egy napraforgó. Egy napraforgót kap a mi Nadine-ünk és először csak kikerekedett szemekkel nézi. Honnan szerzett ez a McLain gyerek egy napraforgót most, májusban? Az a virág nem nyáron virágzik?
~De. Akkor virágzik. Én ne tudnám? Még szép, hogy tudom. Nyáron virágzik, ebben biztos vagyok ?győzködi magát. Mert tényleg tudja. A napraforgó a kedvenc virága, éppen ezért sajnálja annyira, hogy nem olyan népszerű virág, mint például a rózsa. Rózsát az ember minden kis sarki virágboltban kap. De napraforgót... Na, azt nem szokás árulni. Ezért is van a Hayes kúria kertjének azon a részén, ahova Nadine ablaka néz, néhány napraforgó ültetve, hogy a lány nyáron, mikor otthon van, tudjon bennük gyönyörködni.
Viszont a kérdés, hogy honnan szerzett Eaton napraforgót így májusban még mindig itt van...
~ Áhh, ez itt Roxmorts... Itt bármit beszerez az ember - tudja le végül ilyen egyszerű magyarázattal a dolgot. Mert ez itt tényleg Roxmorts. És ha nem is mindent szerez be az ember, de elég sok mindent meg lehet itt kapni, főleg ilyen kis apróságot, mint például egy virágzó napraforgó. Egy kérdés azonban még mindig maradt...

~ Honnan tudta, hogy a napraforgó a kedvenc virágom? És azt, hogy mostanság lesz a születésnapom? Bár igaz? Kissé elsiette -gondolkodik tovább és közben észre sem veszi, de jobb oldalra dönti a fejét, ezzel erős hangsúlyt adva a nyakának, amely most olyannyira megfeszül, hogy mintegy látni lehet az ütőerének lüktetését. Ha Eaton vámpír lenne, valószínűleg most vetné rá magát a hollóhátas leányzóra.
Bár ha Eaton vámpír lenne, akkor nem nagyon álldogálna kint a napsütésben ilyen magabiztosan. Ha csak nem valami félreértelmezett dolog ez az egész "vámpírok elégnek a napon" szóbeszéd. Reméljük, hogy nem.

- Ohh, köszönöm szépen -veszi át végül zavartan a virágot Nadine, miközben arcán enyhe pír jelenik meg. A napraforgó nagy fészek virágzatát közel emeli az arcához, mintha meg akarná szagolni, pedig a napraforgó nem az a virág, amit az ember csak úgy szagolgatni szokott. Nadine se ezt teszi, sokkal inkább a piruló arcát próbálja leplezni vele, miközben eljátszadozik a virág egyik sárga sziromlevelével. Persze kellő óvatossággal, még véletlenül se szeretné leszakítani, ezzel megfosztva a virágot természetes szépségétől. Mert Nadine utána már csupasznak, hiányosnak érezni a napraforgót. Tetszene neki úgy is, de a rossz érzés benne maradna...
- Mellesleg nem szemrehányásként, de megjegyzem, hogy egy kicsit még korán van az ajándékozáshoz. Majd csak huszonhatodikán lesz a születésnapon. De ennek ellenére nagyon szépen köszönöm, örülök az ajándékodnak -köszöni meg még egyszer és még egy kedves köszönöm-mosolyt is mellékel hozzá.

- Lehet egyébként egy kérdésem? Mármint ezen kívül? - teszi hozzá gyorsan, mielőtt még Eaton válaszolna azzal a rendkívül szellemes mondattal, hogy "Már volt is." Közben pedig tesz egy-két lassú, óvatos lépést a főutcán, jelezve, hogy esetleg elindulhatnának beszerezni azokat, amikért jöttek, hiszen beszélgetni tudnak sétálás közben is.
- Honnan tudtad, hogy a napraforgó a kedvenc virágom? - Nadine bizony nem várta meg, hogy McLain engedélyt adjon a kérdésre, feltette a nélkül is. Szíve szerint azt is megkérdezné, hogy a születésnapjáról honnan szerzett tudomást, de nem akar túlzásba esni. Lehet Eaton már így is túl kíváncsiskodónak tartja...

Sétálás közben Hayes újra és újra vet egy pillantást a napraforgóra, amely most remek alibit jelent számára, hogyha nem szeretne ránézni a mardekáros fiúra. Hiszen jöhet még zavarba bármikor, így nem árt felkészülni ilyen kis apró trükkökkel a kellemetlen szituációkra. Van még valaki, aki kételkedik abban, hogy Nadine szeret mindent előre megszervezni, és felkészülni a legkisebb eshetőségre is? Netalántán túlbonyolítani a dolgokat? Senki? Akkor jó.

    
Csak eljött ez a hétvége, bár az unalmas, megszokott iskolai napok az átlagosnál is lassabban teltek el. Legalábbis Nadine számára különösen lassúak voltak. De hát ez így szokott lenni, hogy ha az ember vár valamit, mint például egy roxmortsi hétvégét, ahogyan jelen esetünkben is volt. Hayes kisasszony nem először érkezett a településre, hiszen már ötödéves, így ez a harmadik éve, hogy engedélyezve van neki a lejárás az iskola által. Szülei pedig nem tagadták meg tőle a lehetőséget, gondolkodás nélkül aláírta az apja az engedélyt. Szóval Nadine már csaknem olyan magabiztossággal indul el a kastélyból, mint egy helybéli.
Természetesen nem egyedül vág neki az útnak. Két hugrabugros lányhoz csapódva lép be a faluba, rá a főútra. És alig tesznek meg néhány métert már is akcióba lép? Bár először a biztonság kedvéért vet egy pillantást az órájára, és csak miután megbizonyosodott róla, hogy nincsen késésben, kezd bele a kissé időigényes ötletébe.
~ El kell szabadulnom tőlük? - figyelmezteti magát gondolatban, majd a mellette sétáló két lányra pillant. Még szerencse, hogy nem a barátaival indult útnak, tőlük jóval nehezebb lenne megválnia, mindenhova elkísérnék és várnának rá a végtelenségig. De szerencsére ezt ez a két lány nem fogja megtenni. Legalábbis Nadine most ebben bízik.

- A Csodabazárba mentek, igaz? -kérdez rá, bár már nem egyszer említették ezt az ide felé vezető úton, de sebaj. Az egyik lány bólintva válaszol.
- Akkor azt hiszem, én most itt lemaradok tőletek? Van valami, amit el kell intéznem? - mondja az ilyenkor szokásos szöveget, amely nem mond semmi konkrétat, de mindenkiben felébreszti a kíváncsiságot. Nadine ezt jól tudja ezért gyorsan hozzáfűz dolgokat, szándékos túlzásokkal, rájátszással és iróniával a hangjában, remélve, hogy azt a hatást fogja elérni, amit szeretne.
- Ma tartjuk a titkos esküvőnket McLainnel, itt a polgármesteri hivatalban. Meg kell várnom ? ha már úgy is jó páran ezt pletykáljak, akkor az ember miért ne adja alá a lovat? Így talán hamarabb tovább lépnek a dolgon? Nadine a kijelentés végére még egy viszonylag széles mosolyt is megereszt, amelyről egy jó barát álmából felébresztve is megmondaná, hogy bizony álmosolyról van szó. De a két hugrabugos nem jó barát, így fájdalma,s könnyes búcsú után tovább indulnak, míg Nadine leül az egyik közeli padra és várja, hogy eddigi társasága látóhatáron kívülre kerüljön. Ekkor feláll és lassú, ráérős léptekkel indul tovább az utcán. Elvégre ideje, mint a tenger plusz nem szeretné beérni a lerázott lányokat.

Az ablakok üvegében újra meg újra megnézi magát. Haját ma is kibontva hordja, viszont egy vékonyka tincset befont rajta és stílusosan kék hajgumit kötött rá. Ha már egyenruha nincsen rajta, legalább ilyen kis apróságokkal kifejezze, hogy szereti, támogatja, mintegy reklámozza a házát.
Egyszerű, de szép és hát a vak is látja, hogy drága, márkás sportcipőt húzott, hogy ne fáradjon el benne a lába. Elvégre egész nap Roxmortsban lesz, sétálni fog, állni, baj esetén akár futni is? Mardekáros mellett pedig még a bajra is van esély?
Hozzá viszont már egy viszonylag rövid sötét szoknyát vett, mert mégsem fog azért teljesen lemondani a nőiességéről. Szereti a szoknyát, nagyon is, nem úgy mint sok vele egyidős lány? De hát ez nem ide tartozik. Az azonban ide tartozik, hogy még ha kicsit furcsa is neki, hogy szoknyához sportcipőt vett, szandál helyett, azért mégis jól érzi magát benne, mert szerencsés alkatához ez se mutat nevetségesen. A külső pedig ugye mindenekelőtt?
Nadine-nak elég hosszú a lába ehhez a viselethez. A sors iróniája, hogy régen pont nem szerette a hosszú, vékony lábait, mert langalétának érezte magát miattuk. Aztán ahogy múlnak az évek pont az utált testrészből lesz a kedvenc. Hiszen most is milyen jól jönnek azok a hosszú lábak!
Sötét színű szoknyájához egy világosabb lila blúzt vett, amely elöl végig gombos, de Hayes ? az a drága- az első két gombot nyitva hagyta, így sejtető dekoltázst adva saját magának. Mind ehhez hozzá vett egy nyakán átvethető barna szövettáskát. Abban már nincs semmi különleges, sok diáknak van ilyenje?

Szóval így, jól felkészülve, önmagával kifejezetten elégedetten érkezik meg a megbeszélt helyre. Már távolról látja, hogy van valaki az állatkereskedés előtt, és ahogyan közelebb ér egyhamar arról is megbizonyosodik, hogy az bizony a mai társasága, Eaton.
Maga sem tudja miért, erre a gondolatra egy picit mintha elszállna az önbizalma. De mielőtt végleg kirepülhetne, Nadine utána kap, visszatoloncolja a kalitkába és rázárja az ajtót.
~ Itt ne merj hagyni! ?morogja gondolatban, majd visszafogott mosolyt varázsol az arcára és úgy teszi meg az utolsó lépéseket.
- Szia! ?egyetlen egy szó, egyszerű, rövid, de rendkívül találó. Sokkal jobb, mint a ?hello? a ?cső? és kevésbé erőltetett, mint a ?Szép jó napot!?, amely sokszor csak játszott udvariasság.
Tehát túl vagyunk a köszönésen Hayes részéről, most izgatottan, torkunkban dobogó szívvel várjuk, hogy mi lesz a McLain fiú reakciója rá. Csak nem fog visszaköszönni?