A kastély déli szárnyának úri étkezőjében a másodperc töredékére a csend lett az úr. Még a nagyóra kattogása is mintha elcsendesedett volna, nehogy megzavarja a két varázsló elmélkedését. A férfiszemek által csodálatos idomokkal megáldott teremtés minden bizonnyal feldogozta a hosszas monológot, amely, mintegy a terv felvázolása volt. Halstead pedig várta, hogy a vele szemben ülő vajon mit fog hozzátenni a hallottakhoz. Jómaga szeretett mindent körültekintően megtervezni, és megszervezni, mielőtt bármit cselekedett volna. Soha nem volt az a fajta ember, aki kapkodva áll neki a feladatainak, és várja, hogy a cselekvés közben érkezzen az értelem, amely vagy kisegíti, vagy sem. Inkább lassabb, megfontoltabb, körültekintőbb kicsit, de a megvalósításban mindig halálosan pontos, és biztos… emiatt kerülhetett be a Nagyúr belső körébe is. Noha tovább tartott nála a tervezés, a végrehajtás éppen emiatt rövidebb idő alatt zajlott, sallangmentesen, problémák, és fekete foltok nélkül.

Kellemesen elhelyezkedve székében nyúlt újfent a csészéért, amelyben a gőzölgő fekete nedű utolsó kortyai maradtak csak, éppen az aroma, a kemény ízek. Miközben ismét felsejlett a csilingelő, már-már doromboló hang, csendesen kortyolta ki itala utolsó cseppjeit, hogy azt követően a porcelán alátétre helyezze a míves ivóalkalmatosságot. A minden porcikájában kecses nőszemély első szavainál bólintott, ugyanis jó hírként kezelte azokat. A feladat szempontjából egyrészt jónak tartotta, hogy D’Alambert kisasszony ismeri az áldozatot… másrészről, kissé feszélyezte a dolog… persze ezt mélyen elrejtette magában. Olyan mélyen, ha az elméjében kutakodott volna valaki, sem találta volna meg ezen foszlányokat. Halálos titokzatosság csillant meg a szemeiben, amikor a nő felkelt az őt ölelő szék öléből, hogy lassú, kimért léptekkel az asztal közepéhez sétálhasson pár szem finom szőlőszemért. Noha a túloldalon haladt, a férfi azért követte a mozgását. Amennyiben most prédáról lett volna szó, minden bizonnyal egészében mérte volna végig az izgató idomokat, és valószínűleg jómaga is felkelt volna, hogy csatlakozzon a játékhoz… ellenben most csak a nő szemeit kísérte figyelemmel, a vöröslő ajkakat, se többet, se kevesebbet. Hivatalos megbeszélésen voltak mindketten… az, hogy a vágyak mit diktáltak volna ebben a pillanatban, más lapra tartozott. Egyszer, talán, ha majd úgy hozza a sors, megmutatja vadász jellemét is. Most azonban be kellett érnie a partnernek a hűvös, sejtelmes titokzatossággal.

D’Alambert terve tetszetősen hangzott, a hiba azonban ott motoszkált… hiszen mindaz, amit a nőszemély mondott, merő feltételezés volt csupán. Abból pedig nem indulhattak ki, elvégre idegenföldön kellett helyt állniuk, ahol, ha valami balul sül el, nehezebb a reagálás… alkalomadtán a gyors és angolos távozás. Ennek fényében a ház ura továbbra is számolt azzal a három ötlettel, amellyel előrukkolt. Tényként kezelte, hogy a nő jobban ismeri a szökevényt, mindenesetre szerette volna, ha minden oldalról be vannak biztosítva. A dilemmát okozó válaszadás csak ezután következett… mégpedig Halstead jómaga. A börtönben töltött évek alatt megedződött, és hírnevet szerzett magának. Ezen címet pedig tovább emelte szökésével, így arca és a Cyrus Halstead név is igencsak ismertté vált nem csak angolföldön. Mélyen belefúrta kocsonyáit a nő íriszeibe, semmi sem volt kiolvasható belőlük.
- Százfűlé főzetet nem alkalmazhatunk. Minden valamirevaló határnál van erre megfelelő biztonságtechnika. Efféle módszerrel akkor élhetünk, ha az érkezésünknél szolgálatban lévő határőrök előre meg vannak vesztegetve. A másik megoldás az, hogy el kell hitetnünk a világgal, jómagam is kettős játékot játszom, mégpedig a Minisztérium és aurorok oldalán.
Halovány, ámde annál sejtelmesebb mosoly jelent meg az ajkain.
- Nem lesz egyszerű a feladat, de Önnek bizonyosan menni fog. Kell egy akta rólam, amelyben mindent leírunk részletesen. Mikor és hol álltam át, miért, minden részlettel. Amennyiben van odabent téglája, hogy utánam nézzen, akkor csak a hamis iratokat találja meg. A főzet használatával pedig intézni kell a külső kapcsolatokkal az őrök életét.
Hátradőlvén székében összeérintette ujjbegyeit maga előtt, úgy szólalt meg újfent.
- A harmadik eshetőséggel számolok jómagam is, így a mostani éjszaka folyamán, az út alatt, és ott újabb terveket dolgozhatunk ki. Kérdés esetleg az elhangzottakról, esetleg újabb tervek?
Tette fel kérdését bársonyos, szinte csalogató hangon.

Chamberpot ura csendesen és figyelmesen hallgatta a hattyútestű, ám sötét boszorkány minden egyes szavát, amely a feladattal volt kapcsolatos… közben pedig figyelte annak mimikáját, elveszett a lélektükreiben, fürkészve a mélységeket. Noha élt a gyanúperrel, hogy az elfogandó alakkal való múltra rákérdezése illetlenség a másik szemében, szükségszerűnek találta ismerni ezen információkat is. Nem lett volna ínyére, ha odakint a távoli országban esetlegesen nem egy, de kettő varázslóval kellett volna megbirkóznia. D’Alambert kisasszony azonban jó választ adott. Noha érezni lehetett, kissé fenntartásai voltak a dologgal kapcsolatban, tekintettel a szoros és közös múltra, Halstead úgy vélte, nem lesz probléma, és akadályozó tényező a személyes érzelmi háttér a feladat végrehajtásában. Csendesen kortyolgatta a kávéját… amellett pedig itta a nő szavait is, és raktározta az információkat gomolyköddel rejtett elméjében.

Midőn aztán minden ismert adat a rendelkezésére állt már, ráadásképpen szót is kapott a másiktól, a míves porcelánalátétre helyezte ugyancsak díszes csészéjét. Lassan távolodott el az asztaltól, ahogyan hátát a bársonynak vetette… tartása ennek ellenére továbbra is úrias és kecses maradt. Kezeit a karfára helyezvén érintette össze maga előtt ujjbegyeit, mutatóujjaival dobolván párat. Ezt követően tenyerei is megpihentek, jómaga pedig a tőle megszokott bársonyos hangon kezdett bele gondolatai és terve előhozatalába.
- Minthogy ismertséggel rendelkezünk a Minisztériumban, nem lesz probléma személyazonosságot készíttetni, amely minden tekintetben, avagy országban megállja a helyét. A hivatalos dokumentumok egy feleségre és egy férjre készülnek majd, minthogy dúsgazdag milliomos párként fogunk megjelenni az orosz hatóságok előtt.
Itt egy pillanatra megemelte a jobbját, majd enyhén borostás állát végigsimítva folytatta.
- Szükségszerűen leánykori nevének egy része meg kell, hogy maradjon, mégpedig a családneve, lehetőség szerint akár az egész neve. Amennyiben az emberünk értelemmel és befolyással bír, úgy bizonyosan van téglája, aki figyeli az idegenforgalmat. Tűnjön fel számára a név, és az arc.
A férfi keze ismételten leereszkedett és megpihent.
- Így két esély fog kínálkozni a számunkra. Az első, lesz egy férfi, aki idejekorán távozni szeretne majd az országból. Kettő, lesz egy férfi, aki figyeltetni fog minket, alkalomadtán pedig, Önhöz fűződő érzelmei miatt talán meg is jelenik. Mindegyik alternatíva kedvező, mert így, vagy úgy, de találkozni fogunk vele. A harmadik lehetőség az, hogy nem fog lépni, avagy, rejtve marad… bár ebben erősen kételkedem. Akkor kénytelenek leszünk új tervet kidolgozni, amire ott már lesz kellő és elegendő időnk.
A sötét boszorkányban felmerülhetett a kérdés, vajon hogyan fogják megtudni, ha Baltazar távozni óhajt az országból? Halstead biztos volt benne, hogy ezen titokra a nő is jól tudta a választ… pénz és mágia… a kettő egyvelege legyőzhetetlen, képes a legnagyobb falak leomlasztására is.
- Amennyiben van észrevétele, természetesen hallgatom!
Fűzte még hozzá a kastély ura, várván, vajon a terv megfelelő-e a nő számára, vagy mással szeretne előhozakodni. Amennyiben van gondolatmenet, úgy a kettőből akár egy erősebb egyet is gyúrhatnak majd.

A kinti viselet lekerülését követően Halstead összehajtogatta az anyagokat, majd az egyik motívumos szék támlájára helyezte őket. Jelenleg ezt tekintette a legjobb megoldásnak, elvégre nem mocskolhatott össze efféle öltözetet manókezekkel, az meggyalázása lett volna a vendég rangjának. Egy másik kényelmes ülőalkalmatosság kihúzását követően a nő kezét tartván segédkezett, hogy amaz helyet foglalhasson… csak ezt követően engedte el a puha és bársonyos kézfejet, majd helyezte magát is kényelembe. Tartása egyenes maradt, nem tenyerelt, vagy nehézkedett az asztalra, mint holmi kocsmatöltelék. Tény, ezen pozitúra nem éppen arról híres, hogy kényelmes lenne, de megvan a tekintélyt követelő mivolta. Végigsimítva öltözékén, hogy kiegyenesítse az esetleges gyűrődéseket, tekintett éles pillantással manójára.
- Hozz minden szükséges hozzávalót is!
A hangnem most is kellemesen bársonyos volt, mégis, jóvalta határozottabban hangzott, mint ahogyan a nővel beszélt. Ez nem is csoda, hiszen a szolgák azért élnek, hogy kielégítsék a szükségleteket. Nem barátnak vannak tartva, hanem azért, hogy a nem úrhoz való alant feladatokat elvégezzék.
- Természetesen élvezi kitüntetett figyelmem…
A sötét íriszek ismét visszakúsztak a nőre, és a zöldekbe fúródva. Chamberpot urának szemében folyamatosan egyfajta cinkos fény lobogott, ahogyan szemrevaló vendégét méregette.

Tompa csattanás jelezte a házimanó eltűnését, amelyre Halstead már nem is figyelt, megszokta. Ellenben D’Alambert kisasszony egy képzeletbeli pontot jegyezhetett fel magának, hogy nem kezdett bele botor módon a szolga jelenlétében mondandójába. A történet nem lepte meg a férfit, igazából csodálkozott is, hogy nem folyik nagyobb nyomozás az ügyben. Három halálfaló elhalálozása mindenképpen miséket ér, természetesen az elkövető, avagy elkövetők halálának gyászmiséit. A nő folytatta az információk átadását, igen kemény kritikával illetve soraikat gyengébbé tévő alakokkal. A ház urának ajkai nem hagyhatták rezdülés nélkül a dolgot, finom ívvel görbültek, gúnyos mosolyt villantva, amely mellé lesajnáló tekintet is párosult.
- Mindig kellenek parasztok, akik a mocskos munkát végzik.
Alig ejtette ki a szavakat, újfent megjelent a manó, egy ezüstösen csillogó tálcát tartva a kezében. Nagy kört leírva kerülte meg a varázslópárost, majd az asztal túloldalán helyezte el. Csettintvén egyet az alkalmatosság lassú tempóban kúszott a páros elé. Az ezüstalkalmatosságon egy nagy üvegkancsó pihent, benne tiszta hidegvíz… mellette egy apró porcelánkancsóban tej, egy tálkában pedig hab. Ezek előtt egy osztott tálkában cukor, édesítőszer, kakaóreszelék lapult, mellette a kávé, jobbra illetve balra pedig a poharak alátétekkel, kanalakkal. Cyrus Halstead végigmérve a repertoárt nem tekintve a manóra intett, hogy az távozhat.
- Engedje meg!
Szólalt fel csendesen, miközben kávét töltött a nőnek, ezt követően pedig magának. A kellékekre mutatván várta, hogy D’Alambert mit kér kávéjába, annak megfelelően adagol majd. Midőn elkészült, megízesítette saját kávéját egy kis tejjel, cukorral, majd hallgatta a történet és feladat további részét. Szükség esetén, ha kérdezték, vagy olyan megjegyzés hangzott el, helyeselt… egyébiránt csendesen, figyelmesen ült, hallgatván a smaragdszín szemű boszorkányt.

A fénykép elélebegését követően megragadta azt, majd jobb szemöldökét megemelve hallgatta tovább a folyományokat. A történet aztán elérkezett a lényegi részéhez, hiszen fény derült arra, az alak hol is rejtőzik. A kép az asztal lapján kötött ki, míg Cyrus kacérból komollyá váló tekintete ismét a boszorkányon pihent meg. Érzelmek csaptak össze a nőben, érződött, eleddig kecses hangszíne megváltozott… a zöldek mintha mélyebb tónust öltöttek volna. Nem szólalt meg, magában raktározta az adatokat, és látottakat… bizonyos volt benne, hogy D’Alambert kisasszony így, vagy úgy, de találkozott már az Oroszországban bujkáló alakkal. Az nem számított, hogy közvetlen, vagy közvetett, de valamiféle kapcsolatban álltak. Érdekesnek hatott a munka ennek tudatában… ennek ellenére Halstead nem kombinált, nem szeretett találgatni. Ellenben határozottan kérdezni, másiknak szegezni érdeklődését igen.
- Az elhangzottak alapján azt kell mondanom…
Megemelvén kezét összeérintette ujjbegyeit.
- … kénytelenek leszünk mugli módra utazni, hacsak nem járt már Oroszországban. Akkor hoppanálhatunk is, majd ott kell bevetnünk a mugli közlekedési módszereket. Bizonyos vagyok benne, hogy az orosz varázstársadalom figyelemmel kíséri az országunkban zajló eseményeket. Az ottani rendvédelmi szervek figyelik a hopphálózatot, és a közlekedés majdhogynem minden formáját. Nem lesz egyszerű mozognunk!
Az odajutás még az egyszerű dolgok közé tartozott elméjében… sokkal nehezebben kivitelezhetőnek tartotta az illető elfogását, kalkulálva egy nagyobb fennforgást a megütközés helyszínén, majd az országból való távozást, oldalukon a férfivel.
- Szabad megtudnom, honnan ismeri a férfit?
Éles váltás következett az előzőleg felvezetett sorokat követően. Halstead mindenképpen tudni óhajtotta, D’Alambert kisasszony miért reagált úgy, ahogyan… nem mellékes a feladat elvégzésének szempontjából, elvégre ha az érzelmek dominálnak, csúnya véget érhet a kis kaland.

A spanyolos táncok egyik hatalmas ismérve hogy rophatóak a finom távolságtartás választásával… esetlegesen a mélyebb, közeli lépésekkel is. Mégis, mindezek ellenére, vagy éppen folyományaként az egyik legszenvedélyesebbek közé tartozik mind a muglik, mind pedig a mágusok világában. Határozott mozdulatok jellemzik, amelyek hol túlzottan feszesek, hol pedig meglepő módon lágyak, csalogatók, simogatók… akár a mágia. A mulatás ezen formája tökéletesen illik a legszebb éveit taposó férfiúhoz, nem csoda hát, hogy meglehetősen jó benne. Fiatalon sokat tanulta a lépéseket, több más stílussal egyetemben… majd az Azkabanból való „szabadulását” követően is kedvtelve vett még jó pár órát, hogy felfrissítse emlékezetét. Rendszeres használója, hiszen a női szívek megdobogtatója tud lenni, ha egy férfi jártas az efféle dolgokban is. Nevetséges idea, hogy a nőknek nem hiányzik más, csak a keménység folyamatos fitogtatása… régmúlt és ódivatú, aki így gondolkodik. Cyrus soha nem tagadta meg magától az élet örömeit, kihasználta azokat, mert kedvét lelte minden egyes percükben.

Midőn a hamvas, fakóbőrű Martinez kisasszony jobbját adta, a férfi lágyan segítette fel székéből. Nem húzta magához közel, éppen csak annyit lépett felé, hogy parfümjének illata megcsapja partnere orrát… apró kis játék az illatokkal, mégis, mindez része egy nagyobb tervnek, része a vadászatnak. Ellenben most nem a vadat kell kiszagolni, nem az ő illatát hozza a szél… itt és most a vadász akarja, hogy érezzék… mert tudja, ezzel is közelebb kerülhet. Minden kicsi momentum számít, minden kirakó a helyére kerül, és egy hatalmasat alkot majdan. Egyetlen mozdulattal lépett el a nő mellett, lábával kecsesen helyére igazgatta az ülőalkalmatosságot, majd megemelve a számára fenntartott kézfejet indult meg a tánctér irányába. Odaérvén lassított léptein, hogy a gyenge színjátékot nyújtó előre léphessen, és vele szembefordulhasson. A nő lendületét alapul véve emelte meg újfent jobbját, hogy táncpartnere átfordulhasson keze alatt… majd elengedhesse, hogy amaz kissé meghátrálhasson. A fordulat erejével észrevétlen szippantott egyet, hogy érezze áldozata illatfelhőjét, tovább fokozván ma csillapítatlan maradó étvágyát. Ahogyan Cielo hátrált pár lépést, a jobb megrándult, a kézben pedig pálca termett… a halálfaló pár feszes mozdulattal, non-verbális igét gondolván csúsztatta vissza a varázstárgyat rejtekébe. Ezzel egy időben a táncparkettet szegő székek és asztalok lassan az étterem oldalaiba kúsztak, több helyet hagyván a párosnak.

A titokzatos férfi halovány, és cinkos mosoly kíséretében lépdelt kiszemeltje elé… finoman nyúlva ismételten annak jobbjáért emelte meg a finom kézfejet. Tartván a szükségesnek vélt távolságot szegte balját a másik derekára, éppen csak ujjbegyeivel érintve a ruha anyagán keresztül a nő testét… pontosan ahová kell, sem feljebb, sem pedig lejjebb. Nem óhajtott támadni, tuskónak és tudatlannak tűnni… az nem az ő stílusa, soha nem is volt. Ahogyan korábban már eldöntötte, nem ma fog megtörténni… mert így akarja… lassú és lágy mozdulatokkal kezdett bele, finom forgatásokkal… kézváltásokkal, hol maga előtt, hol pedig maga mögött. Ahogyan a zene fokozódott lendült csak bele, és váltott át erőteljesebb, szenvedélyesebb mozdulatokba. Ám mindvégig figyelt arra, ne feszítse a húrt, éppen csak annyira, amennyire a latin tánc engedi. Se több, se kevesebb. Mindvégig igéző mosoly ült ajkain, szemében pedig egyfajta finom tűz lobogott, amely úgy vált erősebbé, ahogyan az ütemek is.

Vöröslő szőnyegek hevertek a szépen munkált fapadlózaton, a szoba közepén hatalmas tölgyasztal ásított, mélybarna… rajta pedig fehérlő csipkeabrosz. Közepén hatalmas tál tele a legkülönfélébb gyümölcsökkel, melyek mindegyike csak úgy árasztotta magából a frissességet és illatokat. Az asztal körött míves székek pihentek, kígyó motívumokkal rakva vöröslő bársonytámlájukat. Pontosan a kompozíció felett egy hatalmas kristálycsillár hirdette közel ötven gyertyájával a fényt, amely elegendő volt a falak mellett húzódó fenyőbútorok, és az azokon pihenő könyvek megvilágítására is.

Abban a pillanatban, ahogyan a sötét boszorkány megérkezett a kapu elé, és tovagyalogolt, a vasak hirtelen füstté válva engedték őt a kastély egyesek számára veszélyeztetett területére. Olybá festett, mintha a hatalmas, helyenként száradt levelű ágakkal, elhalt növényekkel szegett vasdarabnak szeme, érzése lenne, ki az, akit a házigazda szívesen lát, ki az, akit átengedhet. Pedig semmiféle trükk nem volt a dologban, csak egy kis mágia, varázslat, amely arra hivatott, hogy a jeggyel ellátottakat ne tartóztassa fel… ellenben, ha más próbálna behatolni, kellemetlen körülmények áldozatává válna, ez egészen bizonyos. Nincsenek erre utaló nyomok, a laikusok számára legalábbis biztosan.

Halstead lassan megemelte jobbját, melyet a hasfala elé szegve, kissé megdőlt törzsben… ellenben feje és tekintete mindvégig a nőre szegődött. Nem az a fajta ember, aki meghajtja azt bárki előtt is, büszkébb annál. D’Alambert hangjának csengését követően a férfi kiegyenesedett, majd halovány mosollyal, és valamiféle titkos tűzzel a szemében fogadta a kezet. Balját a derekára szegte, jobbjával pedig beborította a kesztyűvel fedett kézfejet. Meglehetősen élénk fantáziáját rejtve tartotta, mindig. Jobbára a köd és füst jellemezte odabentről, bárki próbálta volna olvasni gondolatait… persze botor módon. Engedély nélkül merész próbálkozás, főleg otthonában tenni ilyet vele. Lett volna elképzelése a hamvas, fakó bőr láttán, melyet a csodálatosan smaragdos szemek együttese még vonzóbbá varázsolt… az érzéki ajkakról nem is beszélve. Chamberpot ura szerette a szépet, és amennyiben a sors úgy hozta, el is vette azt… a mai vendég azonban több volt annál, hogy csak úgy, vadászösztönétől vezérelve vágjon bele a kalandba a vad megszerzésére.
- Kellemes estét Mrs. D’Alambert!
Apró mozdulat, a tekintet folyamatos maradt a másikkal, de az ajakérintés megtörtént a hófehér kesztyűn. Ezt követően a férfi elengedte a boszorkány kezét, majd folytatta.
- Ön sem gondolta komolyan, hogy holmi pórt küldök Magáért!
Ismételten megvillant a cinkos mosoly, és természetesen ezzel egy időben a szemek csillogása is sejtelmessé változott. A férfi kioldalazva, kezét a bejárat felé emelvén jelezte, haladhatnak tovább, hogy megbeszéljék a továbbiakat. Idebent már nem voltak komisz módon hallgatózni próbáló fülek… a kastély egy talány volt mindenki számára, rejtve a nem kellő személyek elől.

Beérve a folyosókra a vendég fülét sejtelmes kopácsolás ütötte meg, amely visszhangként terjengett az ódon falak között. A páros által választott útvonalon először fejek tűntek elő a falakból, amelyek somolyogva tekintettek rájuk… de amint a fáklyák fényei megtöltötték világgal a helyet, a kérdő arcok úgy tűntek tova, és húzódtak vissza nyughelyükre.
- Természetesen megértem sejtelmes fogalmazását.
Válaszolta bársonyos, mégis valahogyan delejes hangon, miközben előre szegte tekintetét.
- Nem kell pontos információkkal ellátni azokat, akik nem hívatottak a tudásra.
A beszéd közben a két varázsló egy termőkövekkel rakott falat vett célba, amelyen átgyalogolva a kastély egy egészen új arcát pillanthatták meg. Itt már eluralkodott a csend, nem hangzottak nyögések, munkálatok zajai, minden úriasnak hatott. Vöröslő szőnyegek hevertek a szépen munkált fapadlózaton, a szoba közepén hatalmas tölgyasztal ásított, mélybarna… rajta pedig fehérlő csipkeabrosz. Közepén hatalmas tál tele a legkülönfélébb gyümölcsökkel, melyek mindegyike csak úgy árasztotta magából a frissességet és illatokat. Az asztal körött míves székek pihentek, kígyó motívumokkal rakva vöröslő bársonytámlájukat. Pontosan a kompozíció felett egy hatalmas kristálycsillár hirdette közel ötven gyertyájával a fényt, amely elegendő volt a falak mellett húzódó fenyőbútorok, és az azokon pihenő könyvek megvilágítására is.
- Azt javaslom, egy tea, kávé, vagy hűsítő mellett beszéljük meg a részleteket.
Megemelve a jobbot csettintett egyet, melynek folyományaként egy házimanó jelent meg a helyiségben.
- Mivel szolgálhat Önnek a kastély, és ura?
Kérdezte nyugalmas hangon, miközben az kihúzott egy széket, majd rámutatott. Természetesen, ha a hölgy fogadta, úgy leheveredése előtt a férfi segédkezett kabátja, sötét talárja eltávolításában.

A Nagyúr kérésére Chamberpotba visszaköltözött az élet, ezzel a kastély ura kénytelen és kelletlen fogadta az érkező vendégeket. Az egykoron megkezdett építkezés, és restaurálás nem ért véget, sajnos a munkaerő nem bizonyult megfelelően hosszú élettartamúnak, hogy elláthassa feladatát. A pór többségének teste oly törékenyen reagált a főben járó átkokra, mint egy apró bogár kitinpáncélja a súlyos, ránehezedő cipőtalpra. Noha a környéken minden bizonnyal lehetett volna még találni dolgosságra bírható kezeket, esetleg máshonnan érkeztetni nagyobb teherbírású szolgákat, Halstead éppen elégségesnek vélte a kialakult állapotokat. Azon szalonok, szobák, amelyeket jómaga használt, és kiemelt vendégei, pompában hirdették a hely egykori csillogását… a többi szárny pedig tökéletesen elégnek bizonyult a fekete üzelmek színhelyének. Holttestek nem maradtak soha, az épület magába rejtette azokat. Minden alagsori folyosószakaszon szomorkodó, vagy éppen kínokban gazdag érzelmeket mutató arcokat lehetett vélni, amelyek a falakból ki-ki domborodva tekintettek a sétáló után, hogy azután ismét visszahúzódjanak a termőkövek és sziklák közé. A fel-felpislákoló fáklyák lángja igazán egyedivé varázsolták az egyesek számára hátborzongató, míg mások számára művészinek ható képet.

A kastélyba érkezők között akadtak olyanok, akit a házigazda rossz szájízzel üdvözölt, de megtűrt, mert szükségszerű volt jelenlétük… és természetesen akadtak olyanok is, akiket érdekei, kapcsolatai, vagy egyéb célokból szívélyesen fogadott. Mára az utóbbi csoportot képviselő hölgy jelentkezett be egy bagollyal, közel két napja. D’Alambert kisasszony köztiszteletnek örvendett a Halálfalók között… persze ez sokat nem jelentett Chamberpot ura számára. Soha nem az alapján ítélkezett valaki felől, hogy mások mit gondolnak, beszélnek, vagy éppen sustorognak. Szájhagyomány útján sok tényező csorbulhat, az ismertség a meghatározó. A levél tartalma, amelyet kapott, felcsigázta az érdeklődését, bár túlzottan sok tényt nem közölt benne az író. Ez csak természetes, még akkor is, ha megfelelő bűbájokkal, és átkokkal ellátott pergamenről beszélünk. Az aurorok, és egyéb, magukat öntörvénykezőnek nevezők bármikor megállíthatnak egy kósza madarat, amelyről lefűzik az üzenetet… ahhoz azonban már tudás is szükséges, hogy egy efféle szövegkörnyezetet meg is értsenek a megfelelő kulcsok nélkül. Az üzenet egy külföldi útra engedett következtetni, valamint egy adott személyre összpontosult… mégis, az információ meglehetősen hiányos volt, pontosan azért, hogy a titok rejtve maradhasson az avatatlan szemek elől.

Az érkezésnek megjelölt órára a kastély, és a tartomány ura felöltötte jól megszokott, már-már formaruhának számító öltözékét. Az éjszín szövetnadrágját, amely természetesen finom anyagból készült… ugyancsak fekete ingjét, mellényét és cipellőjét, majd nyugalmas léptekkel a kapu felé vette az irányt. Nem óhajtott egy ilyen mérvű vendég elé ostoba, belezni való házimanót, vagy éppen imperio hatása alatt álló muglit küldeni… azoknak a feladata a vacsora elkészítése, és tálalása volt, amennyiben a szükség úgy hozza.

A kopár udvarra leérve a hűvös tekintet egyenesen a megbűvölt, kovácsoltvas kapura irányult. Az ember ismérve a pontosság, alig egy perc maradt, hogy D’Alambert kisasszony átsétálva megjelenjen az apró kis birodalom rejtett szegletében.

Az, hogy miként, vagy hogyan, talán mindörökre a Halálfaló egyedüli titka marad, de tudomást szerzett arról, hogy Roxmortsban bizony illetéktelen fattyak tartózkodnak. Itt természetesen nem csak a falu lakosságára kell gondolni, ha egy sötét jeggyel büszkélkedő fattyakról ejt szót, bizton állítható, hogy nagyobb jelentőségű személyekről van szó, sem, mint az alantas pórról. Ennek fényében úgy döntött, a hétvégére leköltözik az általa pöcegödörhöz hasonlatosnak titulált hely közelébe… be nem, az sértő lenne rá nézve. Megjelenni hajlandó a molyrágta, utolsó szemétdombon, de csak addig, amíg érkezésének célját be nem teljesíti. A falu melletti hegyeken, egy tértágító bűbájjal ellátott sátrat emelt, amely majdhogynem olyféle királyi pompával, s földi javakkal volt berendezve, mint szegényebb otthonainak egyike. Akik látták már lakását, és túl is élték a szemlélődést – a közeli ismerősökön kívül senki sem büszkélkedhetett ezzel -, azok tudták, szerényebb lakját is irigylésre méltónak lehet tartani.

A leköltözést követő napon meglátogatta a koszfészket, most azonban, hogy elfedje kilétét, a szükséges helyzetnek megfelelő ruházatot választott, egyben megtette a kötelező lépéseket lényének palástolása céljából is. Gyanúpere beigazolódott a hellyel kapcsolatban… alig tette be a lábát a falu határán belülre, már megérezte azt a rothadó bűzt, amit az álnokok, és hazugok eregetnek. Azok, akik becsmérelni ugyan nem merik szavaikkal a Nagyurat, de ellene lábaskodnak a legnagyobb titokban. Mivel ez elegendő volt a számára, visszavonult… még csak a területet sem kellett feltérképeznie, mert ismerte, mint tenyerén a vonásokat. Tudni nem tudta, mégis, biztosra vette a helyszínt, ahol megbújhattak… onnan pedig a legbiztonságosabb út is evidens volt a számára.

Másnap koránjában kelt, hogy mielőtt az első ember is kitenné a lábát az utcára, már elfoglalhassa kellő helyét. Mindenről gondoskodott, szükség esetére szállítóeszközről… csapdákat azonban nem állított, minthogy nem tudta, kikkel is van pontosan dolga. A bűz meghatározó, de abból senki sem mérheti fel ellenfele nevét, és valós tudását. Másrészt, csak idejekorán elárulta volna önmagát, amennyiben a tapasztaltabb fajtával sodorta össze a szél. Nem akart túl nagy felhajtást, sem pedig megölni a fattyat, esetleg fattyakat… egyszerűen jelezni szerette volna számukra, a Nagyúr szeme mindent lát. Érthetik ezt akár képletesen, de szó szerint is. Éjszín ruházata most is makulátlan, és tiszta volt, egyben el is fedte a leselkedő szemek elől. A kis sikátorban egy beszögellés mellé húzódva várta az érkezőket. Biztos volt magában, tudta, hogy jól számolt, nincs más útvonal, amely biztonságosabbnak mondható lenne ennél. Csendesen figyelte a fogadó bejáratát, az öreget, ahogyan kilép a macskájával… halovány mosollyal nyugtázta a dolgot, majd leeresztvén kezét előhúzta pálcáját. A kiszögellés fala, amely mögött állt, elegendő fedezéket biztosított a számára, így amögé visszahúzódva helyzeti előnyre tehetett szert. Egyelőre azonban esze ágában sem volt efféle tettre. Helyette a szájában lévő ízletes szivar elé emelte a keze ügyében lévő varázstárgyat, melynek hegye abban a pillanatban izzott fel. Noha teste és arcának nagy része továbbra is az árnyék takarásában maradt, élesen és gúnyosan villanó szemei egy pillanatra láthatóvá váltak.
- Kérdem én…
Kezdett bele nyugalmas hangon… az utca és a fogadó közötti távolság lépésekben számolva hét, tíz lehet, amelyből már könnyű az időt kalkulálni. Ennek fényében kis eltéréssel körülbelül akkor érkezhetett, vagy érkezhettek a szemek számára látatlanok, amikor belekezdett monológjába. A férfit nem érdekelte, hallgat, avagy hallgatnak-e szavára… csak tudatni akarta, tudja, érzi a jelenlétet. Újjabb szippantást intézett a szivarból, mielőtt folytatta volna.
- … ha a bujdosás is íly gyatrán, esetlenül megy, miben bízhatnak a sepredékek, és barátaik?
Egyértelműen bántó és sértő szavakat szeretett volna ejteni, hogy esetlegesen feldühítse a fogadóból kilépőt, vagy kilépőket, ezzel pedig hibára ösztökéljen. Megvoltak a módszerei, szükség esetén számára könnyed varázslattal leránthatta volna a leplet, de meghagyta az, azok számára, akik rejtették magukat… bizonyítsák, hogy érnek valamit… vagy bujdokoljanak, és fülüket, farkukat behúzva meneküljenek, ahogyan az megszokott tőlük.