Mikor kitettem a lábam a klubhelyiségből eszembe sem jutott, hogy az utam során olyan egyén kerül majd az utamba, akivel esetleg leállok beszélgetni. Elvégre pont az ilyen szituációk elkerülése érdekében szoktam onnan elhúzni a csíkot. De úgy tűnik, a sors mindenáron felül akarja írni kívánságaimat, terveimet. Igaz, megtehetném azt is, hogy átnyújtom a lapot, csinálok egy hátraarcot, otthagyva a srácot, hogy folytathassam magányos céltalan sétámat. Azonban valamiféle megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis maradok egyelőre, és figyelmesen hallgatom a srácot. És igyekszem követni is, ugyanis a szavak csak úgy áradnak belőle.
Hogyan válaszolhatnék, hogy ne tűnjek egyszerre bunkónak, antiszocnak, dilisnek vagy épp egoistaként? Túlságosan lelkes, és bőbeszédű, én meg csendre és magányra vágytam, mikor elindultam. De talán rám férne egy kis társasági élet, szóval maradok. Azt hiszem. – Konkrét célok nélkül róttam a kastélyt és valahogy itt kötöttem ki. Pedig nincs abban semmi hihetetlen. Mostanság nem feltétlen voltam valami jó társaság, de igyekszem, hogy ez már ne így legyen. – Az utolsó mondatom második felén talán még jómagam is meglepődtem. Ugyanis nem voltam valami szorgos ilyen téren, hogy újra hasonló társasági életet éljek, mint korábban. Próbálkozások voltak, de túl könnyen feladtam. Egy újabb próbát viszont megér mindenképp. Ha meg pocsék lesz, majd hivatkozom a prefektusi feladataimra, amik nem léteznek, de remélem erre már nem fog sor kerülni.
Leülök mellé, ha már ilyen kedvesen, és mosolyogva kínálta a mellette levő helyet. Istenem, ez a srác mennyit tud beszélni! Kész csoda, hogy még nem vesztettem el a fonalat és úgy-ahogy követni is tudom, pedig nem valami bonyolult varázslatot próbál nekem elmagyarázni. – Az egyedülléthez nem a legjobb helyet választottad. – Mint ahogy én sem. Teszem hozzá magamban.
Szavaival mosolyt csal az arcomra. Hab lennék a tortán? Kedves. De vajon minden erre tévedőnek ezt a bájos kis szöveget adja be? Még ha igen is rá a válasz, nem kellene már szegényt rögtön az elején elítélnem magamban. A srác szimpatikus, jófejnek tűnik. Nekem csak élvezni kellene a szitut, meg jól érezni magam. Nem szabadna, hogy a nehezemre essenek ezek, nem igaz? – Unaloműzésből sétáltam egyet csak úgy a kastélyban. – Ismétlem önmagam. Sosem lelkesedtem igazán a mesélj, mi újság jellegű kérdésekért. Olyankor sosem jut eszembe semmi értelmes vagy említésre méltó. A –semmi, és veled?- meg nem éppen egy olyan válasz, amiből normális beszélgetés alakulna ki. Lelkesedés tekintetében példát vehetnék róla, pedig én is próbálok igyekezni, mégsem sikerül – egyelőre- bőbeszédűbbnek lennem. Egyszerűen semmi épkézláb dolog nem jut eszembe, úgy meg kicsit nehézkes beszélgetést folytatni, vagy akár kezdeményezni.
- Micsoda? – Egy szó üti meg a fülemet, de nem vagyok benne egészen biztos, hogy jól értettem-e de azt sem tartom kizártnak, hogy igazából meg sem szólalt és csak a hallásom szórakozik velem. Tekintete a földet pásztázza – az enyém meg őt – tehát valamit biztosan mondott, de mivel nem vagyok teljesen biztos a dologban, így kíváncsian várom a srác reakcióját. Már, ha lesz egyáltalán és nem képzelődtem.
Akár azt is mondhatnám, hogy csak a szokásos, prefektusként ránk erőltetett sétálgatásról van szó az esetemben. Lehetne ez is a szituáció, ez tény és való, egy külső szemlélő pedig – legalábbis szinte biztos vagyok benne – ezt látja. Amíg ki nem szúrja az üres, semmibe meredő tekintetem. Szinte se hall, se lát üzemmódban mászkálok, ösztönösen, megszokásból jönnek a lépteim, kész csoda, hogy még senkit nem kaptam telibe, vagy nem taknyoltam óriásit. Fejemben egymást kergetik a gondolatok – értelmesek az értelmetleneket, valódiak a teljesen lehetetleneket, valóra váltottakat a soha meg nem történtek. De ez legalább egy kicsit kikapcsol. Azt hiszem. Vagy inkább csak ezt akarom magammal elhitetni? Lényegtelen.
Viszont még mindig inkább a céltalan kóborlás a kastélyban, mint görnyedés a tankönyvek, pergamenlapok felett a könyvtárban, vagy hallgatni a sok idiótát odabenn a klubhelységben és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Vagy üldögélni magányosan az egyik sötétebb sarokban. Így legalább mozgok egy kicsit.
Percek vagy talán félóra elteltével a belső udvarhoz vezetnek lépteim. Megint. Az elmúlt pár alkalommal valamiért mindig itt kötöttem ki, pedig semmiféle ilyen szándékú célom nem volt ma sem. Pedig direkt az ellentétes irányba indultam el, hogy ne köthessek kik ott, ahol tegnap, tegnapelőtt vagy éppen az előtti napon. Fő a változatosság! Vagyis ez volt a kiindulási alapom, de nem igazán jött össze. De, ha a sors így akarta, hát legyen…
Folytatom tovább az utam, élvezem, ahogy a szél néha-néha beletúr a hajamba. Bár jobban örülnék, ha inkább kifújná, kitakarítaná a gondolatokat, problémákat a fejemből, életemből. Szép is lenne. Túl szép.
Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valami a lábamnak ütközik. Puhán, lágyan, mintha csak egy falevél lenne. Gondolkodás nélkül hajolok le érte és mikor felemelem, jut el tudatomig a kép: egy pergament sodort utamba a szél. Felnézek és alig pár lépésnyire előttem ül egy ismerős srác az egyik fa tövében. Az övé lehet, mivel mások nem igazán tartózkodnak a közelünkben. – Én is téged. – Egy lépéssel közelebb megyek hozzá. – Ezt pedig azt hiszem elhagytad. – Lenézek a lapra, talán pár sort el is olvasok belőle, bár inkább csak átfut rajta a tekintetem. Majd felé nyújtom, hogyha akarja, akkor visszaveheti.
Egy hét múlva meccs. Egy hét múlva újra teljes harci díszbe kell öltözni és most már ténylegesen le kellene mosni az ellenfelet a pályáról. Az előző meccsen is elhasaltunk, ha pedig a kupára fáj a fogunk, vagy legalább a közelébe akarunk érni, akkor mindenképpen muszáj elverni őket. Szóval nem ártana majd valami normálist és értékelhetőt produkálnom majd órán. Jah, hogy ahhoz időben oda is kellene érnem? Szerinted miért száguldozok a folyosókon és néha lököm arrébb az alsóbb éveseket, hol szándékosan, hol szándék nélkül. Ha pedig valaki visszaszólna, véletlenül kapna egy kis pontlevonást. Néha előny prefinek lenni.
Bár a tüdőm majd kiköpöm, mikorra a pályára érek, de legalább a tudat megvan, nem én estem be legutoljára az órára. Azért már ez is értékelendő, nem igaz? Amúgy meg utálok késni, tehát ez az egy perccel a kezdés előtt megjelenünk pont tökéletes. Nem is késtem el, és nem is untam szét a fejem csak azért, mert vagy negyedórával hamarabb érkeztem. Hogy is mondják, mi is ez? Megvan! Tökéletes időzítés.
Amíg Vulkanov mindenféléről magyaráz, van időm kifújni magam, és azt hiszem, erre a körülbelül három-négy percre igencsak szükségem van. Nem vagyok én hozzászokva az ilyen rohanáshoz, én repülni szeretek, nem pedig futkározni. Azt csinálja más, csak ne nekem kelljen. Talán ezért is ér megkönnyebbülésként, hogy csak az ötödéveseknek kell körbe-körbe futkározniuk a pálya körül. Szegények… de nem sajnálom őket.
A seprűt immáron nem támaszkodó segédeszköznek, hanem az eredeti rendeltetése szerint használom. Az elején még a többiekkel együtt tartom az iramot, és a hol az egyik, hol a másik két-háromszemélyes csoporthoz csatlakozom, majd elkap a hév és a lendület és egyedül folytatom a feladat végrehajtását. Egyre magasabbra és egyre gyorsabban hasítom a levegőt és élvezem, ahogy a hideg szél bele-belekap a talárom szegélyébe, vagy, hogy pirosra csípi az arcomat. Ezek csak kis apróságok, a repülés okozta élvezetek mellett mindezek eltörpülnek.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy nem csak a többiek tűntek el mögülem, hanem már én se látok jóformán senkit se azok közül, akik odalenn maradtak. Hát akkor zuhanórepülésre felkészülni… Elvégre be kell hozni a lemaradást…
Az utolsók közt, de csak sikerült landolnom nekem is, így most már én is a terelők által használt ütőt szorongatom és szorgosan hárítgatom a felém repkedő gurkókat. Már amikor sikerül persze… Mert nekem muszáj bénáznom, és csak egy hajszálon múlt az, hogy nem törte totálkárosra az arcomat az a vacak. Így kénytelen vagyok begyűjtőbűbájt használni, mivel egy rohangáló ötödéves sincs a környéken. Pedig szívesen hagytam volna, hogy egy kicsit megkergesse őket. Lehet, hogy ma egy kicsit szemét vagyok?
Ha pedig már sikerült visszaszerezni az agresszív lasztit, újra munkára fogjuk. Egy idő után már kezd egy kicsit unalmassá válni a dolog, de most ez van, ezt kell szeretni. Egy héttel meccs előtt pedig inkább nem reklamálok vagy hisztizek. Még a végén véletlen kikerülnék a csapatból. Azt pedig nem engedhetem meg magamnak…
Kérdések záporoznak felém és én igyekszem őket rendesen, érthetően és remélhetőleg semmit se kifelejtve válaszolni. Próbálok nem sokat agyalni a válaszokon, eddig ez szerencsére össze is jött, mondjuk nem is voltak valami nehezek a kérdések, sokkal durvábbra számítottam. Aztán meg lehet, hogy ez csak a kezdet és az igazi kérdez - felelek formájába öntött izzasztás még csak ezután veszi kezdetét. Na, mindegy, most inkább nem akarok ezzel foglalkozni. Még a végén elbambulnék és elfelejtenék válaszolni a kérdésekre. Szép kis benyomást keltenék magamról, mit ne mondjak.
- Hát nem pont erre. – egy kis szünet, csak hogy rendezni tudjam a gondolataimat. Mégis mit mondjak? Hogy akkoriban annyira padlón voltam, hogy az szavakkal már-már kifejezhetetlen? Hogy teljesen befordultam magamba? Hogy olyan gyatrán teljesítettem az óráin, hogy azt vártam, hogy mikor vág ki, nem csak az órájáról, hanem a csapatból is? – Maradjunk annyiban, hogy az akkori formám finoman fogalmazva is pocsék volt. – Ennél többet erre a témára nem szeretnék áldozni, legyen neki ennyi elég. Azt az időszakot el szeretném teljesen felejteni végre. Talán most már lábalok belőle kifelé. Vagy a franc se tudja…
Hogy vágytam-e rá? Naná, hiszen ez volt minden álmom, hogy csapatkapitány lehessek… Ez lenne a rá adott természetes és tökéletes válasz, de ez annyira sablonos, hogy már fáj. – Mindenkinek megfordul a fejében, így előfordult, hogy én is agyaltam rajta, hogy ha én lennék a cséká, mit csinálnék másképp. De ezzel szerintem nem vagyok egyedül. – Öhm, ez se lett sokkal jobb, de már kimondtam, ezen változtatni nem lehet. Mindegy, jó lesz ez is. – Megvoltunk. Semmi extra. Néha beszéltünk elvégre nemcsak ház, hanem csapattársak is voltunk. Ez az óta sem változott sokkal többet. – Lehet, hogy valami szaftosabb izgalmasabb sztorit akart volna most hallani, de sajnos ilyennel nem szolgálhatok. Nem vagyok valami izgalmas interjúalany. Ha esetleg botrányra vágyik, akkor majd kicsit hozzátesz vagy elvesz a szavaimból, de ha hülyeségeket fog kiadni a nevemben… na akkor lesz balhé.
A következő kérdése egy kicsit megmosolyogtat. De eddig talán ez a legszimpatikusabb kérdés. Legalább nem magamról kell beszélni. – Hajtó, azaz nekem kellene többek közt bedobálni a kvaffot a karikába. – Magyarázom meg a posztomat valószínűleg teljesen feleslegesen, bár szerintem azért annyira nem hülye, hogy még az se tudja, hogy mi az a hajtó, ha meg mégis, akkor pedig most már gazdagabb ezzel az információval. Igaz, sokra nem megy vele. – A terelő poszt nem igazán nekem való, így választhattam a hajtó és az őrző pozíciók közül és inkább az előbbit választottam. Ez talán egy fokkal jobban megy, az ember kiélheti a kreativitását. – Mit mondjak még, miért szeretem, miért ez az én posztom? Basszus ilyeneken nem is gondolkoztam még soha. – Meg szeretem és élvezem. – Szerintem ez is számít. Sőt ha az ember nem szereti és élvezi, hanem kényszerből csinálja, akkor az már régen rossz. De ezt inkább megtartom magamnak. Amúgy is túl sablonos, a „nagyok” ezt már elmondták milliószor előttem.
A kérdésáradata egy kicsit megfog. Miért nem tud egyszerűeket kérdezni, amire rövid válaszokat lehet adni? Na mindegy, inkább nem hisztizek magamban, hanem megpróbálom összeszedni a gondolataimat és válaszolni. – Megéri. – Először csak ennyit akarok az egészre válaszolni, aztán mégiscsak folytatom. – Megéri szétázni, viharban edzéseket tartani, tiszta sarasan visszamenni az öltözőbe, ha utána azt látod, hogy javultunk az előző meccshez képest, még akkor is, ha esetleg vereség lesz belőle. Jó látni, ahogy a csapat összetart, ahogy együtt küzdünk egy közös célért. Ez eléggé motiváló szerintem. A barátaim – legalábbis azok, akik még megmaradtak – ugyanúgy viselkednek velem, mint előtte. – Remélem, beéri ennyivel a kérdészuhatagra, s miközben várom a következő adagot egy kicsit idegesen, de az öníró pennára pillantok, de nem igazán tudom leolvasni, hogy eddig mit írt le a hülyeségeimből így inkább gyorsan elkapom onnan a tekintetem és újra Norahra nézek, aki már megint kérdez. Komolyan kezdem irigyelni, azt hiszem szívesebben cserélnék helyet, elvégre kérdezni csak nem lehet olyan nehéz…
Alapvetően elméletileg nem lenne semmi bajom a pszichológiával, csak ne kellene bejárni rá. Nem igazán tudta felkelteni az érdeklődésemet már akkor se, amikor az órarendemben először megláttam, azóta meg nem sokat változott róla véleményem. Az sem igazán tud izgatni, hogy állítólag valami „übercuki” pasas fogja tartani az órát. (Ez néhány ötödéves véleménye, pont sikerült elkapnom ezt a mondatfoszlányt, amikor csigatempóban megközelítettem a Nagytermet.) Ezek szerint végre nem az a banya fogja tartani az órákat?! Azt hiszem ez valamelyest, talán egy hajszál ezredrészével képes lesz megváltoztatni a véleményemet erről az óráról.
Próbálok odafigyelni arra, ami elhangzik az óra elején, de a kedvenc színeknél valami elragadja a tudatomat és egészen addig vissza se tér, amíg meg nem hallom azt, hogy valami hülye tesztet kellene kitölteni. Bamba tekintettel nézzek körbe, hátha találok hasonlóan értetlen fejeket, mint az enyém, lehet kicsit jobban kellett volna koncentrálnom és akkor most nem csak néznék ki a fejemből bután, majd a pergamenre bámulok, gyors átfutva az első pár kérdést. Jééé ez nem is tűnik olyan nehéznek… - gondolom magamban, miközben megfogom a pennát és nekiállok kitölteni a lapot.
Néhány válasz elmarad, pedig én próbálkoztam, de vagy nem tudok dönteni, vagy egyik se igaz rám, így inkább ott maradt üresem. Ez van. Még gyors átfutom a pergament, majd szépen hátradőlök a székemen és türelmetlenül várom az óra végét.
Válaszolnék én nagyon szívesen a hozzám intézett kérdésekre, mondatokra, de jelen pillanatban annak örülök, hogy a fejem még nem robbant szét millió apró darabra. Bár lehet, hogy ez lenne a legjobb számomra. Nem lenne több szenvedés és fájdalom… de hékás?! Mik ezek az önpusztító gondolatok!? Elméletileg a Roxfortban vagyok, semmi okom nem lenne a panaszra. Na persze… de nem ilyen körülményekről álmodoztam…
Aztán hirtelen fura érzés kerített hatalmába. Mintha hirtelen elsötétedett volna minden és a körülöttem levő világ megváltozott. Képek tűntek fel gyors egymásutánban, s mindegyik egy-egy borzalmas cselekedetről árulkodott. Villanás. Robbanás. Lángok. Tűz. Arcok. Arcok, melyek annyira ismerősek, de iszonyat homályosak. Próbálok erősebben koncentrálni, hogy kivehessem őket, de nem sikerül, inkább csak még homályosabbak lesznek, majd foszlánnyá változnak és eltűnnek. Az agyam kattogna azon, hogy vajon kik lehetnek ők, de mire bármire is jutnának melegség önti el a testem, és mintha verejtékezni kezdenék. Szomorúság kerít a hatalmába, és apró könnycseppek gördülnek le az arcomról, akarva akaratlanul is. Kezeimmel gyorsan le is törlöm őket, nem akarom, hogy bárki is meglássa őket. Nem szeretnék gyengének mutatkozni, főleg nem vadidegen emberek előtt, akik csak nekem nem ismerősek, de az agyam egy része úgy kezeli őket, mint akiket már ezer éve ismerek.
Amilyen gyorsan jöttek a látomások, olyan gyorsan is el is tűntek, az összes mellékhatásával együtt. Csak a dilemmát és az értetlenséget hagyták itt maguk mögött. Igazán magukkal vihették volna azokat is… Egyre inkább kezd unszimpatikus lenni ez az egész álom, vagy minek is nevezem ezt itt.
Ha ezt kibírom épp ésszel, akkor rohadtul büszke leszek magamra, ebben száz százalékig biztos vagyok, bár már így is az őrület határán vagyok lassan. Legszívesebben most kiszöknék innen, hogy nyugodtan elszívhassak egy szál cigit, de egyrészt kétlem, hogy ilyen fejfájással meg tudnék mozdulni, illetve van még egy bökkenő. Abbs nem él ilyen káros szenvedéllyel, ergo szinte száz százalék, hogy nincs nála egyetlen egy szál hörgőropi se. Sajnos. Na mindegy, valahogy csak kibírom. Nem igazán van más választásom.
Emily kétségbeesett kiáltása egy kicsit kizökkent a gondolataimból. Mire felkapom a fejem és Emily ágya felé nézek, addigra ő már nincs a helyén. Kész őrültek háza ez a hely… Biztos, hogy mi a Roxfortban vagyunk? Nem lehet, hogy azok a zöld kis űrlények vittek magukkal? Az a hülye ruhás nő viszont most épp felém vette az irányt. Nem akarom… úgy se tudna velem mit kezdeni… Nincs már semmi bajom. Hagyjon már a hülyeségeivel, meg amúgy is ne vizsgálgasson itt engem, elvégre eddig se tudott velem mit kezdeni, akkor most se fog tudni. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a legutolsó vizitje óta csak rosszabb lett a helyzet. – Nincs semmi bajom! Menjen innen! – szólok rá dühösen. Ez a kijelentés nem teljesen volt igaz, de akkor se fogom hagyni, hogy még egyszer akár csak hozzám érjen. Amúgy se igazán rajongok a doktor nénikért és bácsikért.
A következő kijelentése egy kicsit sokkolt. Karantén?! Mi a…?! Nem zárhatnak be minket ide!!! Nem! Nem és nem! Hagyjanak már békén az ilyen hülyeségekkel. Nem tetszik ez a helyzet. Nagyon nem tetszik…
Öhm azt hiszem hülyének lettem nézve, hogy fogalmam sincs erről a sportágról. Igazából ez annyira nem is izgat, valahogyan biztosan kiheverem majd eme tudatlanságomat. Azt hiszem itt az ideje elővenni az érdeklődő tekintetem és bólogatni okosan minden egyes új információra. Ennyi még menni fog. Meg amúgy is egy kicsit érdekel is, hogy mi fen terem ez a kosarazás dolog. – Kösz. Igazából szerintem még tévedésből sem jártam mugliismeret órán. – Na, bazd ezt nem így kellett volna mondani, még a végén azt hinné rólam, hogy én is olyan megrögzött aranyvérmániás kis ribi vagyok. Most akkor magyarázkodjak e vagy sem? Egyelőre inkább hagyom, aztán ha valamit beszól, akkor az adu úgyis az én kezemben van büntetőmunka címszóval, bár egyelőre nem igazán van kedvem oda küldeni a srácot. Csak ő ezt meg ne sejtse. – Szóval egy kicsit hasonlít a kviddicshez? – Ez lehet, hogy hülye kérdés, de ez van. Nézzen nyugodtan totálisan hülyének, most úgysem számít.
- Milyen szorgos játékos. – jegyzem meg a kijelentésére, hogy gyakorolt. Kviddicscsékáként én is tudom értékelni az olyan játékosokat, akik szabadidejükben szívesen gyakorolnak, akár egyedül is. Ebből is látszik, hogy kitartóak és tudnak küzdeni egy cél érdekében és nem mellékesen ez nem csak számára, hanem a csapatnak is jó, hiszen a gyakorlás előbb-utóbb meghozza gyümölcsét.
Az első megjegyzésén egy kicsit sokkolódom. Ez kajak kinézi belőlem, hogy képes lennék őt a halálfalók elé dobni? Még az utolsó utáni pillanatban se. Ahhoz túlságosan gyűlölöm azokat a maszkos seggnyalókat. Illetve még mindig van bennem félsz a nyáron történtek miatt, így amikor csak tehetem, nagy ívben elkerülöm őket. Jobb biztosra menni, szóval nem kell aggódnia ezek miatt.
- Most megnyugodhatsz, nem foglak a halálfalók elé cipelni, mivel gyűlölöm őket. – Szóval, no para srác, nem kell tőlem annyira félni. A rossz emlékeimnek köszönheted, meg annak is, hogy nem vagyok ilyen árulkodós kisköcsög, aki mindig mindenkit beárul azoknak a mocskoknak, csak azért, hogy rendszerhűnek tűnjön. – A vértéma meg hidegen hagy… - Érdekel is engem kiben, milyen vér csordogál, szerintem annak nem sok köze van ahhoz, hogy az adott illetővel mennyire szimpatizálok, vagy, hogy mennyire jó varázsló meg egyebek.
Egy ironikus mondattal kezd, amire akarva-akaratlanul is elmosolyodom. Úgy látszik, a morcosságom kezd elmúlni, de azért a helyedben srác nem bíznám el magam túlságosan. Még a végén jobban megszívnád, mint ahogy én azt terveztem… Ööö egyáltalán terveztem én valamit? Nem?! Na, mindegy, hadd higgye azt, hogy komolyan képes vagyok büntimelóra küldeni. Az első ajánlatára eléggé meglepődött és érdekes fejet vágok, de igyekszem ezt gyorsan eltüntetni az arcomról, több-kevesebb sikerrel. Elég merész srác, mit ne mondjak. Bár azért ötletnek nem rossz. Ezzel lehet, hogy azt a látszatot hitetem el magamról, hogy könnyen megvesztegethető vagyok, ami azért nem teljesen igaz. Bár még nem mondtam semmire semmit se, szóval akkor, hogy is állunk?
Megcsinálja egyszer a leckémet… ó milyen nagylelkű valaki. Ennél azért jobbat is ajánlhatnál. Vagy ne legyek ennyire nagyravágyó? Érjem be ennyivel? Aztán nincs időm tovább agyalni, mert a szó most már az enyém. Már formálnám az első szó betűit, amikor a még ki nem mondott szavamba vág. Na mit felejtettél el kisöreg?
- Nem is tudom, hogy melyiket válasszam… - ez egy kicsit lódítás volt a részemről. De ezzel most nem kell foglalkozni. – Viszont ez a kosárdolog lehet, hogy érdekelne. – Ez volt a három közül a legnormálisabb ajánlata. – Azonban mit szólnál hozzá, hogyha ezt a bemutatósdit inkább átraknánk egy másik napra? Jelenleg nem érzek magamban annyi erőt se, hogy azt a labdát megemeljem. - Illetve lassan már csak az alvásra tudok gondolni, mint egyetlen egy lehetséges cselekedet, amit ma véghez tudok vinni. Remélem, belemegy a srác, mert már nincs olyan sok kedvem itt tanyázni sokáig…
Nézz szép szemekkel és meglátom mit tehetek érted. (: Hajrá!
Még mielőtt elfogadná a felkínált segítséget, mutogat, hogy várjak egy kicsit. Nem igazán vágom hirtelen, hogy mit is akar, és azt se igazán nézem végig szép szemekkel, hogy lassan előveszi a pálcáját. Viszont nem reagálok rá igazán semmit se, maximum a még szúrósabb tekintetemet lehet reakciónak venni, már ha az egyáltalán eltér az eddigi nézésemtől. Aztán pár másodperc múlva kiderül, hogy aggodalomra tényleg nem volt semmi okom, csak a bokáját próbálta meg egy kicsit jobbá tenni. Fantasztikus. Akkor ez azt jelenti, hogy nem kell felcipelnem a gyengélkedőre és a saját lábán is el tud húzni innen…
- Kosaraztál… aha… - mondom nem túlságosan meggyőzően, és a szavaim közt apró szüneteket hagyok. Igazából nagyon nincs fogalmam arról, hogy mi a franc az a kosarazás, szóval lazán át is verheti a fejem a srác. Bár nem hiszem, hogy lenne itt kedve összevissza hazudozni, mondjuk, ezeknél soha nem lehet tudni… - Bevallom, nem igazán vágom ezt a „kosaraztam” dolgot. – teszem még hozzá, s közben újra körbenézek a jócskán átalakított teremben. – Szóval szerintem, nyugodtan hanyagolhatjuk. – Ezt nevezhetjük gyáva meghátrálásnak is, bár azért én ilyen erős szót azért nem használnék rá, pusztán csak bevallottam a gyengeségem. Ami meg lehet, hogy hiba…? Majd kiderül.
Aztán bemutatkozik, de még így sem igazán ismerős a neve. Próbálom az agyamat erőltetni és végigpörgetni az arcokat, hátha jutok valamire. Pedig a bátyám is és az exem is hollós volt, szóval elméletileg meg kellene lennie a srácnak valahol az emlékezetemben. De lehet, hogy már túlságosan is hulla az agyam az ilyenekhez. Meg most mit is problémázok ilyeneken, hogy ismerem e vagy sem? Ez elméletben nem sokat segít a helyzetén. Gyakorlatban pedig… áh, majd még meglátom, hogy hogyan alakul az este további része.
- Abigail Wolf a Hugrabugból. – mutatkozom be én is,hogy teljes és kölcsönös legyen ez a dolog. Ő haragszik az én hangomra? Héé ember!? Eszednél vagy?! Akkor most én is említsem meg a trolltaknyos dolgot? Na persze, még a végén nekiállnánk itt veszekedni, aztán soha az életben nem végeznék ezzel a körsétával. Mondjuk, ha egyszer az életben elszabadulok innen, akkor biztos vagyok abban, hogy azonnal a háló és az ágyam felé veszem az irányt. Érdekel is engem az a hátralévő pár folyosó…
Tudhattam volna, hogy ezzel fog jönni, hátha megúszhatja a büntetést. De a bevallás máris segített valamennyit a helyzetén, de nem akarok se túl elhamarkodott, se túl engedékeny lenni. Először nézzük meg, hogy mi sül ki ebből a helyzetből és milyen lesz a jövő zenéje. Ha ügyes, jóarc és rohadtul mázlista, akkor talán megúszhatja a dolgot. Hangsúlyozom: talán! – Hát nem is tudom… - húzom egy kicsit a srác agyát. Igen, már megint. De most ilyen vagyok. Meg amúgy is, miért ne? Egy kis örömöm, had legyen már… mondjuk már amennyire ezt örömnek és örömforrásnak lehet tekinteni. Úh, ma lehet, hogy kicsit bunkó és szemétláda vagyok. – Na, az ajánlatom a következő: ha tudsz pár épkézláb érvet összehozni arról, hogy miért ne küldjelek büntetómelóra, akkor lehet, hogy elnéző leszek egy kicsikét. – A lehetőség adott Kareem. Vajon élni is tudsz vele? Kíváncsian várom.
Csak most sikerült eljutnom odáig, hogy körbe is nézzek a teremben. Meglepődve szemlélem a fellelhető kreálmányokat és egy másodpercig elgondolkozok azon, hogy mégis mik ezek és, hogy a francba kerültek ide. Valaki ennyire unatkozna és így ráér, hogy a szabadidejében ilyeneket varázsoljon a terembe? De jó neki… Egyébként meg valahol láttam már ilyesmiket, de most az istenért se tudnék rájönni, hogy mihez kellenek ezek a berendezési tárgyak. Egyáltalán mondhatjuk rá azt, hogy berendezési tárgy? Késő van, fáradt vagyok és semmi kedvem ilyeneken agyalni, azonban a kíváncsiság lehet, hogy erősebb és simán legyőzi a fáradság és a kedvetlenség miatti érdektelenségemet. Majd meglátjuk. De elsősorban most inkább az érdekel, hogy ki és miért van még ilyen későn is a gyakorlóteremben. Ha erre választ kaptam, akkor a többi kérdésem is számíthat arra, hogy megtalálja a válaszát, de csak később…
Úgy tűnik sikerült annyira ráhozni a frászt az illetőre, hogy az sűrű szitkok közepette most a földön heverészik. Közelebb lépek hozzá, de egyelőre csak ácsorgok mellette, felette – nézőpont kérdése az egész- és nem igazán csinálok semmit se. Nem mintha élvezném a szenvedését, de a trolltakony jelzőért megérdemli, hogy egy kicsivel tovább heverjen a padlón, mint ahogy kellene. Nem hiszem, hogy rám kellene fognia azt, hogy a földön kötött ki, bár közvetetten lehetek én a probléma okozója, de mindez tök egyszerűen elkerülhető lett volna, például úgy, hogy ilyen későn nem itt zajong és bontja a rendet, hanem mondjuk az ágyikójában próbál meg eljutni a békés álommezőkre. Ha ezt csinálta volna vagy hamarabb lelépett volna innen, akkor most nem kellene itt heverésznie előttem. Gyanítom, hogy most nem zárt a szívébe, de nem is ez a célom azt hiszem. Amúgy is, most haragudjak rá én is, mert itt időzöm ahelyett, hogy már rég aludnék?
A kérdésén el kell egy kicsit gondolkodnom. Egyrészt szívesen felsegíteném, mert nem vagyok akkora köcsög, hogy hagyjam itt szenvedni, másrészt kissé morcos hangulatomban vagyok, szóval nem igazán lenne lelkiismeret furdalásom, ha még vagy öt tíz percig hagynám, hogy fájdalmasan ide-oda csúszkáljon az igencsak koszos padlón. –Szeretnéd, hogy segítsek? – nézek rá, de a kezeimet egyelőre a zsebemben hagyom. Nehogy már elbízza magát. Azért azt a trolltakonyt nehéz elfelejteni. Lehet, hogy szemétládának tűnök, de manapság ez is belefér. –Hmm… nem is tudom… - szólalok meg újból és hátrébb lépek, hogy szívassam egy kicsit. Nem a legjobb így elsőre bemutatkozni, de ez most hidegen hagy. Már rég aludhatnék, de nem ehelyett ácsorgok valami srác felett, akit csak látásból ismerek és még a neve sem jut hirtelen az eszembe. –Na jó, add a kezed. Gyere. – mondom, és végre kiveszem a kezem a zsebemből és felé nyújtom, és még egy halovány mosolyt is kap hozzá. Csak aztán nehogy elbízza magát az úriember…
Viszont nem fogom könnyedén elengedni innen, erre már most rögtön mérget vehet vagy főzhet – érdekel is engem honnan szerzi be a kotyvalékot. Most már kezd érdekelni, hogy mégis mi a fenét keres itt, főleg, hogy az első két kérdésemre sem kaptam meg a választ. Vagy az eltaknyolás itt most akár válaszként is értelmezhető? – Most pedig ha leporoltad magad, esetleg megtudhatnám, hogy mégis mit csináltál itt ilyen késői órán? – nézek rá szigorúan s kérdőn mint ahogy az egy jó prefektushoz illik. De egyáltalán miért is tartom magam jó prefinek? Nem szokásom a rendszert tökéletes alázattal és elvakultsággal kiszolgálni. Na de hagyjuk is az ilyen eszmefuttatásokat, mert semmi jóra nem megyek velük, maximum csak még hülyébb gondolatokhoz vezetnek, azokból pedig eddig sem szenvedtem hiányt.
Éjszakai őrjárat, hogy én ma mennyire nem szeretlek! Egyszerűen nem tudom szavakba önteni ezt az utálatos érzést, ami most bennem fortyog. Semmi kedvem az ilyen kis sétálgatáshoz, de egyszerűen muszáj idekinn mászkálni. Most az egyszer az ellógásért járó büntetőmunkát sincs kedvem bevállalni, szóval marad a jó félórás séta a részemen, aztán reményeim szerint mehetek én is a hálókörletembe és bebújhatok a jó meleg ágyikómba. Aj… csak tartanák végre ott. De még előttem van jó néhány folyosószakasz, amin végig kell sétálni és ellenőrizni, hogy senki sem bujkál valamelyik szobor vagy lovagi páncél mögött. Lovagi páncélok brrr… azokat se szeretem… basszus ma nagyon nyűgös napom van…
Hatalmas nagy lelkesedéssel fordulok be a következő szintén kihalt folyosóra. – Azt a lelkesedést el lehet képzelni… majdhogynem dalolva, táncikálva pörögtem be a folyosóra, annyira élvezem a ma esti őrjáratomat. Csak kár, hogy ez maximum a fejemben játszódott le. – Ilyenkor szoktam elgondolkodni, hogy mi értelme ennek az egésznek, ha úgy sem találok senkit, akit úgy igazából megátkozhatnék, mert éppen szabályt szegett. Ebben a rendszerben feltehetőleg nem szidnának le, főleg, hogyha valami lúzert kapnék rajta. Lehet, hogy fel sem tűnne nekik, hogy egy kicsit elszórakoztam volna vele. Jézusom, már megint milyen őrültségek járnak a fejemben?! Azt hiszem valami itt tényleg az agyamra ment, de nagyon. Hülye őrjárat… most ez is a te hibád.
Relax Abbs. Nemsokára vége… már csak pár folyosó és mehetsz a pihe-puha ágyikódba. Próbálom magam ösztönözni, hogy a vég előtt ne adjam fel, hátha sikerül. Nincs már sok hátra… csak pár kihalt folyosó, amin gyorsan végig lehet száguldani. Menni fog ez!
Aztán különös hangok ütik meg a fülemet. – A francba! – szalad ki a számon a rövid szitkozódás. Próbálom kivenni, hogy mégis honnan jöhet a zaj, és szerencsémre segítségképpen a hangok nem fogyatkoznak, így jóformán gyerekjáték eljutni a helyre ahonnan ezek származnak. Az ajtó résnyire van csak nyitva, ezért igyekszem halkan megtaszítani, hogy megnézhessem, hogy mégis ki a fene ólálkodik idebenn, ahelyett, hogy az igazak álmát aludná odafenn. – Hát te meg mégis mit keresel itt ilyenkor? Nem a hálókörletedben lenne a helyed? – kérdezem az ismeretlentől, aki háttal áll nekem, és remélem, hogy sikerül ráhozni egy kicsit a szívbajt. Megérdemelné. Amúgy is mit keres ez itt ilyenkor?
Csigalassúsággal teltek a másodpercek, amíg a nő a bátyámat vizsgálgatta. Próbálok nyugton maradni, de ez elég nagy erőfeszítésembe kerül. Az aggódás, a nyugtalanság és idegesség kellemetlen egyveleg uralkodik rajtam. Talán mégis csak az lenne a legjobb és legokosabb döntés, hogy ha én szépen csöndben a falnak támaszkodva megvárnám, amíg végez a gyógyító. Egyszerűen rossz nézni már azt is, ahogy a bátyám ott fekszik azon az ágyon. Miért pont ő? Annyi ember van még a világon, ráadásul néhányan közülük sokkal jobban megérdemelnének egy hasonló fájdalmakkal járó sérülést. De a férgek valahogy mindig megússzák az ilyet…
Az elmélkedésemből, ami kezdett egyre brutálisabbá válni, végül a nő zökkentett ki. Próbál nyugodt hangon beszélni és megnyugtatni, de hiába a próbálkozása, teljes sikert nem fog vele elérni. Viszont a próbálkozása mindenképpen értékelendő. Na meg köszönettel is tartozok neki, hogy egyáltalán hajlandó volt utánam jönni és foglalkozott vele, még hogyha igazából sok mindent nem is csinált – lehet, hogy nem is tudott volna ennél több mindent tenni az ügy érdekében. – Remélem is. – szólalok meg még mindig erőtlen hangon. – Még egyszer köszönöm. – Ezt már valamennyivel magabiztosabban mondom, de azért még ezen is érezni lehet a bizonytalanságot.
Miután a nő idebenn végzett kiment, és újra kettesben maradtam Jamievel. Egy darabig, talán percekig, még ott álltam a falnál és csak némán figyeltem őt. Nem úgy tűnt, mint aki egyhamar újra magához fog térni, de nem volt szívem itt hagyni egyedül. Viszont annak sincs sok értelme, hogy itt dekkoljak és várjam a csodát, ami reményeim szerint egyszer majd csak bekövetkezik. Talán mégiscsak az lenne a legjobb, ha most én is elmennék. Nekem is szenvedés, bár ez nem olyan mértékű, mint az övé, és talán nekem is könnyebb, hogyha az elkövetkezendő pár órát nem itt töltöm. Lehet, hogy valamelyik okoskodó gyógyító amúgy is elküldene, szóval most jó fej leszek és megspórolok nekik ennyit. - Kitartás tesó. – suttogom, majd hátat fordítok neki és elsétálok olyan észrevétlenül amennyire csak tudok.
nyomokban csúnya szavakat, földimogyorót és olajosmagvakat tartalmaz.
Zsír. Pont valami hasonlót akartam hallani. Hogy vágjunk bele. Hogy ne foglalkozzunk semmivel, csak szórakozzunk egy hatalmasat. Elvégre azért vagyunk a világon, hogy élvezzük azt, nem igaz? Elmosolyodom, és nem csak azért, mert örömmel tölt el a tudat, hogy őrültségeket fogunk csinálni, hanem azért is, mert egyre inkább tűnik úgy, hogy kezdek kilábalni abból a szarságból, ami eddig magával ragadott és nem engedte, hogy igazán, hogy csak egy picit is, de élvezzem a körülöttem történő eseményeket. A francba! Miért foglalkozom már megint a múlttal? Inkább csináljunk valami mást, valami izgalmasat, valamit, ami feldobja az adrenalin szintemet.
A cél érdekében pedig én is feltápászkodom a helyemről, így most már Andy mellett állok, és a környéket pásztázom olyan célszemélyek után kutatva, akiket igazán meg lehetne sorozni egy adag hógolyóval. Semmi rosszindulat nincsen bennem, de azért valljuk be óriási poén valakit megdobálni csak úgy heccből, néhány fagyos, fehér golyóbissal. Főleg akkor, hogyha én vagyok az az ember, aki dobálózhat. Amúgy is, nincs is jobb egy kiadós, gigantikus, spontán hógolyócsatánál. Aztán számomra is szemet szúrnak a közelítő alakok, és szinte már automatikusan hajolnék le egy marók hóért, hogy aztán harci fegyvert gyárthassak belőle, amikor Andy halkan megszólal. Bújunk el a szikla mögé, leskelődjünk és hallgatózzunk? Végül is miért ne? Én még nem gondolom annyira komolynak a helyzetet, vagy már annyira felpörögtem, hogy a veszélyérzetem is csökkent? A franc tudja, mindenesetre követem a lányt a szikla mögé. – S most mihez kezdünk? – suttogom, majd szinte abban a pillanatban megüti a fülemet a beszélgetés. Fantasztikus. Úgy tűnik a mai napra a baj kézen fogott bennünket, de azért miattunk nem kellett volna magát ennyire törnie a sorsnak, hogy rögtön egy gyerekrabló bandát küldjön a közelünkben. Én tényleg beértem volna szimpla turistákkal, akiket aztán jól meg lehet dobálni, azt kész. Miattam egyáltalán nem kellett volna így flancolni.
Kérdezhetne kettő könnyebbet és négy nehezebbet, arra talán hamarabb tudnék válaszolni, mint erre a két egyszerűnek tűnő, mégis megválaszolhatatlan kérdésre. – Fogalmam sincs. – suttogom, már-már alig érthetően. – De ahogy elnézem nem a kissrác haverjai. – Egyik sem tűnik apatípusnak, és ahogy rángatják szegény gyereket, abban sem vagyok biztos, hogy ők most csupa jó dolgokra készülnek. – Azt hiszem, sikeresen belecsöppentünk egy szaftos emberrablási kalamajkába. – Izgalmakra vágytunk, s úgy tűnik valaki odafenn nagyon kegyes hozzánk, mert az extrákkal kibővített csomagot kaptuk. Na, mindegy. Ellenőrzöm, hogy a pálcám a helyén van-e, majd indulhat a buli.
Kilépek a szikla védelmező takarása mögül és a fickók nyomába indulok, remélve, hogy Andy követ engem. – Mond, neked van valami terved? Vagy követjük őket és majd rögtönözünk? – Bár most az ilyen rögtönzős tervekért nem annyira lelkesedek, habár lehet, hogy most még jól is elsülhetnek a dolgok. Mondjuk 3 pasas és kissrác vs. két diák, hát mit ne mondjak, tényleg a mi győzelmünk az esélyesebb. – És addig mi a francot csinálunk itt, he? Szarrá fogunk fagyni! – panaszkodik közben az egyik, majd a másik férfi ráüvölt, hogy ugyan fogja már be a pofáját. Hirtelen megtorpannak veszekedni, így mi is kénytelenek vagyunk megállni és sürgősen fedezéket kell, hogy keressünk magunknak, még mielőtt azok a jómadarak kiszúrnának minket. Még jó, hogy egy erdős részen vagyunk és nem egy full kopár helyen, mert az rohadt nagy szívás lenne. – Ott egy elég vaskos fa, menjünk mögé, talán akkor nem szúrnak ki minket, aztán találjuk ki, hogy mihez kezdünk. – mondom, és közben behúzódom a fa mögé. Nesze neked hógolyócsata, helyetted inkább gyereket mentek. Hógolyókkal.
Az egész történet magával ragadott. Nem gondoltam volna, hogy egy fanfic is képes arra, mint amire a jó könyvek: bekebeleznek, magukkal sodranak, vonszolnak. Tetszett a történet felosztása, maga a cselekményszál, a mellékelt zene, ahogyan megváltozik Jo gondolkodásmódja, egyszóval szinte minden. (: Egy időben, a végén, azt hittem ez is ugyanaz a sablonos sztori lesz majd. Gondolok itt arra a jelenetre, amikor kiderül, hogy az adatokat elcserélték, és hogy igazából szó sincs arról, hogy Jo halálos beteg lenne. Aztán mégis sikerült meglepni a legvégső fordulattal, őszintén bevallom nem erre a végre számítottam. Ezért pedig külön elismerésem, hogy így meg tudtál lepni. Negatívat pedig nem igazán tudok mondani, de egy ilyen jól eltalált történetnél talán nem is kell.
Amiket külön kiemelnék: Kedvenc fejezet: Hát nem is tudom… a „Düh” és a „Depresszió” a két legnagyobb kedvenc, szóval most egyezzünk ki egy döntetlenben. Legmeghatóbb rész: Usernek nem szokása meghatódni filmeken, könyveken, de hogyha egy kicsit is az érzékenyebb fajtából faragták volna, akkor feltehetőleg a levélírós rész hatotta volna meg leginkább. Legszemetebb rész: Amikor az „Alkudozás” részben szakítasz Jerome-mal.
S akkor végül a pontok: Időben elkészült: +30 pont. Magával ragadott: +10 pont Jó zeneválasztás: +5 pont Sikerült meglepni: +10 pont Összesen: +55 pont. (:
Üzenetek megtekintése
