Nagyon nem tetszik ez nekem. De ennek nem adhatok hangot. Az arcom épp eléggé árulkodó. Hisz a félem belém nyilall, mikor Rodot megemlíti, hát még mikor kiderül, ismer mindent. Szinte minden egyes léptem. Mi a fene?
Megnyugtat, legalábbis a szavai erre utalnak, de valahogy mégsem lesz ettől a lelkemnek jobb, sőt… kifejezetten rosszabbá teszi a helyzetet. Nem válaszolok a kérdésére. Figyelem, ahogy a hajtincsét söpri hátra, majd visszahúzódik.
Még ő is bevallja, hogy normális a reakcióm. Ő se tenne másképp. Ettől ugyan jobb nem lesz, de nos igen, legalább a látszat egész jó ezek szerint. A szívem összeszorul a szavaira.
Ruby ötlik fel bennem, a gyerekkorom, a nevelőszüleim. Aztán persze Crasso se marad el. Elfanyalodom minderre, s inkább iszom egy kortyot a kupámból.
Ez a nő meg kell hagyni érti a dolgát. Bólintok neki elismerésem jeleképp, amit érthet a kis eszmefuttatására, vagy épp arra, amire csak akar.
Persze szerinte a csere semmit nem ér, hát most nem ő diktálta a feltételeket. Ez persze nem is tetszik senkinek se. Ám engem cseppet sem érdekel.
Hátradőlve figyelem, míg ő elszórakozik. Gyerekes!
- Ha befejezte a mulatozást, elkezdeném. Ha nem lennék elég szemfüles, észre sem venném, hogy nem az alkohol hatása alatt van és betudnám annak a vihorászását, hogy részeg. Mondja, maga mindig ennyire idióta? –
Dühös vagyok, de visszafojtom a haragom, ellenben nem leplezem el. Érezze, hogy semmibe nézem, tök mindegy hogy annak a szerencsétlen ranglétrának hanyadik fokán áll. Ha valaki nem látja be a hibáit és nem bírja a kritikát, az hamar kinyiffan. Ez az igazság.
- Crasso a munkatársam. Közel másfél éve ismerem. Kissé kevesebb idővel került be a köreinkbe, mint én. Tekintve hogy Roxfortos diák voltam, hamar megtalált a Nagyúr a szolgálóinak. Ám én mindig is Lestrangehez pártoltam, amit sose bánt egyik se. Hogy Crasso milyen úton és módon jutott el oda, ahol most van nincs információm. Ezt kénytelen lesz kinyomozni máshol. –
Gunyorosan elmosolyodom, miközben szünetet tartok és a tekintetem érdeklődve lövellem felé. Majd meglátjuk hányadán állunk mi, te ostoba.
- Nos a munka miatt elég jól megismertem a társamat, ami nem túl nagy meglepetés. Az viszont annál inkább az, hogy irányítani is tudom. Találja ki, hogyan…-
Igen, nem fogom titkolni a kapcsolatot. Az semmit nem használna, ha szűzlányként pironkodva rejtegetném, hiszen a legszembeötlőbb lenne a tényállás. Így viszont nehezebb lesz kinyomoznia, mennyire alkalmi és mennyire érzelmi síkon mozog is a mi kapcsolatunk. Vajon elég okos-e ehhez?
- Most ugyebár az említett személy az iskolában terrorizálja a diákságot, de így se átalkodik meg engem is szekálni ha olyan kedve van. –
Megvonom a vállam, jelezve, részemről befejezve, s ha egyéb is érdekli, akkor rövid, tömör és velős kérdések után olyasformán is kívánok válaszolni rá, ami persze, biztosan nem lesz neki elég.
Hiszen mi az ami elég egy halálfalónak?

Nem jött szívesen. Valahogy érzem a zsigereimben. Nem hibáztathatom. Én se vagyok szívesen itt. De a parancsot teljesíteni kell. Hát mély levegőt veszek, amely szinte égeti a jeges kezével a torkomat. Az orromon át kiáramló pára lassan tűnik tova a metsző hideg levegőben.
Rápillantok miközben közli hogy jött, mert jönnie kellett. Érdekes. Ám válaszra nem méltatom a szavait egyelőre. Mindössze egy kurta biccentéssel jelzem, hogy helyeslem a döntését. S míg én elmerengek ő a szavaimra kontrázik rá, amit hozzá intéztem még az imént.
Enyhén felvonom a szép ívű szemöldököm kérdése hallatán. Nem tudom hova tenni. Nem is akarom.
- Ez nem tartozik rád. – hangomban némi letorkollás bujkál, ami így igazi beismerő vallomásként hat. Ránézek a szoborra, s egy pillanatig elfog a kétely…
- Ha van értelme a halálodnak, akkor nincs miért tartanod… - suttogom, inkább magamnak, mintsem neki. De elég ennyi. Bőven, hiszen ennyi sem tartozik rá.
Réveteg mivoltomból kiszakadva hirtelen villantom felé a tekintetem, amely olyan, mint egy macskáé, zöld és tele vagy heves kíváncsisággal. S mikor szemtelen pimaszsággal válaszol elmosolyodom. Ez tetszik, magam sem tudom miért. Talán mert visszavág, talán mert van benne ennyi bátorság.
Ó kicsi lány, pedig talán ő az idősebb, hisz én alig múltam húsz…
- Meglopni téged… ugyan, mit adhatsz te nekem? – hangom élesen csendül fel s a mondatot gyöngyöző kacajom tölti meg egy percig, majd enyhén elkomorulva folytatom.
- Bár valóban nem bölcs az időt vesztegetnem, hisz bőven van dolgom. –
Félre billentem a fejem, míg őt nézem. A csontjaiba kellene látnom, de vajon mit találok ott.
- Kicsi Beckett, tudod-e ki vagyok? Mesélj nekem, kérlek. Tudod-e kit szolgálok? –
Enyhén dőlök előrébb és bíztatóan mosolyodom el. Arcomon a kedvesség, ami már-már gyanúsan naivan édes…
Oh igen, a férfiak imádják ezt, mert elhiszik, s azt is hogy innentől az övék vagyok. De Beckett más, nagyon is, ennek ellenére is a bizalomgerjesztés embereknél legyen nő vagy férfi egyazon tőről fakad.
- A hasznomra lehetnél. Pontosabban nem kifejezetten az enyémre. Remélem nem utasítod vissza a lehetőségedet. Hisz a Nagyúr szereti a hűséges szolgákat. És mi sem bizonyítja jobban, ha segítesz nekem. –
Némi hatásszünetet tartva könnyeden pillantok a kezeimre. Hófehérek és hidegek. Pont mint az idő.
- Ugye hűséges a mi kis lánykánk az urunkhoz? Ugye nem vagy áruló? Nos, bizonyítanod kell. Ha jól teljesítesz, olyan ember garantálja a biztonságod, aki felettem áll. Aki a Nagyúr mellett áll. Mégis mit gondolsz… -
Ajkamon elégedett mosoly suhan. Tekintetem enyhén összeszűkül, de szinte észrevehetetlen a momentum. Tekintetem a lány hamvas arcát fürkészi, lesve minden rezdülését. Mint egy macska a prédáját.

Valahol elfog a kétség. Mélyen belül meglep, hogy ez az ismeretlen nő várt engem. Mégis miért? Mit akarhat?
Egyszerre akarom tudni a választ, s ugyanakkor félek is tőle. Így hagyom őt kibontakozni.
Amikor a csapost hozza szóba, arra sandítok, amerre a fickó áll. Kövér, mint egy disznó, arcán fekélyek, és valljuk be nem egy bizalomgerjesztő látvány. De a külső mindig megtévesztő. Tudom, miért jó ez így neki, s miért nem törekszik többre. Így láthatatlan tud maradni, másként meghalna. Eme vészterhes időben jobb, ha az ember okosan kezeli a dolgait, a lehető legnagyobb diszkréció mellett. És bármikor kellett, segített.
Talán bejövök neki, talán a galleon édes szagának sóvárgására készséges, minden esetre sosem érdekelt az ő miértje.
Vállat vonok, hisz a fekete némber számára úgyis lényegtelen, kivel miért és hogyan ápolok jó viszonyt. Vagy nem?
- Mindenkinek arra telik, amire rászánja…-
Hangom nyers, noha nem akarom ezt. Mégis haragszom. Talán Lestrange átvert volna?
Nem, az lehetetlen!
Győzködöm magam, de a vár hűl meg benne, amikor a másik egy fanyar mosoly kíséretében közli, tud mindent. Mindent
De mi mindent?
Míg ő eljátszogat a hajával, mint egy ostoba kislány, én összehúzom macskazöld szemeim s míg méregetem, előrehajolok, hogy suttogva de érthetően mondjam a következőket.
- Ó valóban? Azt hiszi, mindent tud rólam? Nos… bizonyítsa! –
Flegmán dőlök hátra, kényelmesen elhelyezkedve a széken, miközben ő Malfoyra tereli a szót a megjegyzésem kapcsán.
- Ugyan, ha az öné lenne, akkor nem nézett volna rá úgy, mint egy kivert öt napos kutya…-
Fanyar mosoly kúszik a szám szélére, majd a poharamért nyúlok, hogy igyak belőle, de majdnem bele is fulladok, s nemcsak a gyilkos pillantásoktól, amit kapok.
A kérdés szíven talál, és ezt nem tudom elég jól titkolni.
Crasso. Már megint ő!
- Nos… - kezdem egy enyhe torokköszörüléssel, miközben a kupámat levágom az asztalra, hogy némileg ki is fröccsen a tartalma. - Nem értem, miért is tartoznék magának bármiféle információval, akár Crassoról akár másról legyen is szó. Ön nem a felettesem, és… bocsásson meg, de még ha az lenne se hiszem, hogy megbíznék magában. –
Halovány gunyoros mosolyt villantok felé.
- Tudja, ön túlzottan… kutakodó. Valahogy nem tűnik túl kifinomultnak, már ha nem sértem meg. De tudja mit? Ha már idáig fáradt, megadom, amit kér. Végtére is miért ne? –
Kacagok fel enyhén, és lesajnálóan csóválom meg a fejem.
- Cserébe egy nevet kérek… Egy nevet, a vallatómtól. –
Huncutul csillan meg a szemem. Csak egy név kell, hogy álmatlan éjszakáid legyenek, Malfoy-mániás… csak egy név…
- Nos… hogy dönt? Áll az alku? –
Pillatok rá kedveskedve, noha belül mélyen valahol a felboncolását tervezgetem, hisz az egómba trappolt bele sáros lábbal. Ám lehet nem lesz se időm, sem alkalmam vele összefutni. Bárhogy is, legalább tudom, kicsoda is, aki Luciusért van oly nagyon oda. Talán Mrs. Lestrange-nek öröm lesz-e hír, hogy a drága húga férje ennyire kapós lett, nős létére…
Félrebillentem a fejem és várok. Mit tartogatsz még, te sötét ármány?

Meglep a gesztus. Ismerne? Ki ez a nő? Nem kérdéses, közülünk való. A Nagyúr szolgája lehet, de hogy épp mit végez, az számomra rejtély. Még eddig nem hozott vele össze a sors, de…
Valami nyugtalanít. Nem tudom megmondani mi. Az, ahogyan felém int a pohárral, vagy ahogy negédesen inni kezd, a magatartása, vagy a szeme villanása…
Tétovázok, s ez régen rossz. Ám rég nem vélt érzések kerítenek újfent hatalmukba. Újra elkezdek rettegni. A gerincem mentén érzem, ahogy elindul lefelé, majd újra fel. A hajam égnek meredne, ha nem húzná lefelé a gravitáció. S ennek csak egy módon járhatnék utána, de… megérné? Crasso hamarosan befut és letorkollna, amiért cseverészek össze-vissza. Lestrange nem hiszem hogy méltóztatna ide jönni. Mély levegőt veszek, amit benn tartok egy percig, majd pár galleont vetve a csaposnak fogom az italom, és felállok.
Lassan indulok el, megfontoltan, nem sietve. Kezem ügyében a juharpálca, s most úgy kapaszkodom bele, mintha az életem függne tőle. Jobban belegondolva, akár így is lehetne. Agyam ezer fokon égve próbál valami épkézláb szöveget kieszközölni a másik nőtől. Az idő fogytán az asztal pedig, egyre közelít. S mintha ezzel egyidőben a lány arcán a mosoly is szélesebbre nőne.
Nem tetszik ez nekem…
- Remélem nem zavarok…-
Mondom, miközben az üres székre ülök, vele szemben. A kupám halkan koppan az asztal lapján, miközben kékeszöld szemeim rá szegezem. Tekintetemben kérdések ezrei bujkálnak, de egyet ha feltehetek… s mégis, melyiket?
- Valahogy, az a gyanúm, sejted ki vagyok. Így hát én kérdeznék. Mit akarsz tőlem? –
Bele a lényegbe. Mert mit számít, hogy ő kicsoda…? Ellenség, vagy legalábbis ellenfél. Nevetséges, hogy még a saját társainktól is tartanunk kell, de hát épp ez a lényege. A gyengék kiszelektálódnak. A kérdés csak az, éppen ki a gyengébb. És rémálmaim netovábbja, mikor is izzadságban fürödve kelek fel, mert én vesztettem. Hát épp ezért nem adhatom fel. Mert ez soha nem történhet meg. Soha.
És ha ehhez ezt a szélesen mosolygó kis szukát kell eltüntetnem, megteszem. Ha mást, akkor megteszem. Minden gondolkodás nélkül. Ilyen vagyok, ilyenné lettem. Az a régi lány, akit Ruby szeretett… az rég meghalt már. S nincs idő megállni, többé nem.
A sötét hajzuhatag mögött érzem az erőt. Tudom, veszélyes ellenfelet kaptam. Olyat, aki méltó hozzám, vagy túlszárnyal. A megérzéseim eddig sose hagytak cserben, s a tény, hogy a hideg futkos rajtam keresztbe és kasba, nos… nem véletlen.
Eldöntöm a fejem egy picit, úgy figyelem meg még jobban. Szemeim enyhén összeszűkülnek, mint a macska, aki épp az áldozatát cserkészi be. Igen… ismerős… de ki is…
- Csak nem Malfoy talpnyalója vagy? Ha emlékeim nem csalnak te voltál velük…-
Nem kellene feszíteni a húrt, s mégis. Talán önnön hibámba esnék? Nem. Kivárok, nyugodtan, higgadtan. Legalábbis arcomon semmit nem lehet immár felfedezni. Sőt. Ellenben belül, majd szétvet az energia, amely felszabadul vegyes katyvaszként.
Tudásszomj, aggodalom, félelem, harag… de ezek töredéke mindannak, amik bennem nyugszanak. A kérdés csak az mikor… és hogyan törnek elő.

Sötétség honol mindenfelé. Valahogy még Chamberpot is ijesztőnek tűnik ilyenkor. De mit tehet az ember, ha feladatot bíztak rá? Teszi a kötelességét. Tudom, hogy a bagoly célt ért. Okos állat, sose téved. Sose hagyott cserben, sőt…
Hát nyugodtan hordom végig a tekintetem. Én értem ezek szerint ide hamarabb. Így legalább marad némi időm végiggondolni a dolgokat. Mély levegőt veszek, de ez hiba. Hideg van, noha tiszta az ég, s a csillagok sápadtan ragyognak. A hold azonban sehol nincs. Újholdkor talán nem árt óvatosabbnak is lenni. Ki tudja mit rejtegetnek ezek a falak.
Az ablakok sötéten ásítanak, s egy jófajta rémmesébe illően figyelnek, mint öreg matuzsálemek, akik mindent láttak. Valaha mindez élettel volt teli, de oly nehéz ezt elhinni. Szinte lehetetlen.
Lépteim noha szinte nesztelenek, mégis éktelen zajt csapnak ebben a rideg csöndben, amely körülvesz. A szobor lábánál torpanok meg, miközben a szél belekap a hajamba. A csuklyám gyorsan, s könnyed mozdulattal teszem fel, miközben köhintek egyet.
Az évszám olvashatatlan, ahogy a felirat is. Már maga a szoboralak is kivehetetlen, vagy csak nekem nem ölt alakot? Ki tudja… habár az tény, egykor szerepe volt. Valamilyen. Különben most nem lenne itt. Furcsa belegondolni, hogy valahol mindenkivel ez történik. Egykor fontos, kinek hogy, s az idő előrehaladtával nem lesz más mint egy névtelen, arctalan idegen. Egy megmaradt emlék csupán, amit a homály fed el. Ez a sors megváltoztatható?
A Nagyúr biztosan beírta a nevét a történelembe. S ha nem bukik el, talán mi is, kik szolgájuk. De remélhetünk ilyet? Hogy egy névtelen senki hirtelen az örökkévalóság részese lehessen? Nem mintha ez vigasztalna.
A másik léptei ugyanolyan nesztelenek, mégis megérzem a jelenlétét. Nem is kell ehhez különösebb ok, így nem fordulok meg. Tudom, hogy ő az, más erre most úgysem járhat. Hát nyugodtan szólalok meg.
- Üdvözöllek Szőke Beckett. –
Ajkaim csalfa mosolyra húzódnak, de ő ezt nem láthatja. Lehunyom a szemem, amint a hideg szél ismét feltámad. Kiélvezem, ahogy arcomat nyaldossa, hogy aztán újra, talán egy árnyalattal mélyebb hangszínen folytassam.
- Talán nem szívesen jöttél ide. S ezt nem csodálom. De ügyem halaszthatatlan. Remélem te is belátod. –
Lassan fordulok meg, miközben tekintetem a másik karcsú alakra villan. Nem kellene sok, hogy belevesszen az árnyékok táncába, mégis, az a kevés fény elegendő. Eljött, s más nem számít.
- Mondd, mit gondolsz. Miért vagy itt? –
Döntöm el a fejem kérdőm, miközben őt vizslatom. Érdeklődve várom a választ, majd utána egy közeli padhoz indulok. A lány szőke tincsei élénken vibrálnak a homályban, s ez adja meg az arc kontúrját. A többi merész sejtelem csupán.
- Eltűnődtem, mi is a múlandóság. Nézd csak meg… mit ábrázolhat? – intek a nemrég figyelt szobor felé. - Oly szomorú látvány… oly kegyetlen… hogy mi magunk is ilyenné válhatunk. –
Gondolataim hangosan formálódnak meg. S ez, az önnön butaságom megmosolyogtat. Egy pillantást vetek a társamra, miközben intek neki, üljön le mellém. Majd pedig, gondolataim azon kezdenek tűnődni, hogyan is fogalmazzam meg a mesterem kelletlen-köteles parancsát.

A hideg csontig hatol. Hiába február, hiába  már közel a tavasz, az idei minden megszokottnál hidegebb telet adott. Az ujjaim gémberedten emelkednek fel a számhoz, amely vörös színét a hideg csípte ki, miközben némi meleg levegőt  lehellek rájuk, hogy használhatóak legyenek, noha annyit ér ez, mint halottnak a csók. A pára is hófehéren száll fel, s tűnik kámforrá a pillanat tört része alatt. Elnézem egy percig, mielőtt döntök, s tovább indulok. Végül is, Crasso hívott ide, hát mi értelme ellenkezni?
Meglepett, hogy pont itt keres meg. Hisz az iskolába is könnyeden találkozhattunk volna, de talán azt nem tartotta elég biztonságosnak. Másik opciókánt valami munka szerepel, amit Lestrange osztott ki. Amiről engem megint elfelejtettek tájékoztatni. Erre a kósza gondolatra azon nyomban elfog a düh, az a fajta részeges elvakult fekete düh, ami cselekvésre sarkallna, s nem gondolkodásra. Ám a hideg jó hatással van rám ez egyszer, s nem hagyom magam, hogy mindez még inkább hatalmába kerítsen. Helyette még jobban megsokszorozom a lépteim, hogy az Abszol útról lefordulva az árnyékos Zsebpiszok-közön át induljak tovább. Oldalt ostoba férgek tanyáznak, akik vagy galleonért kuncsorognak vagy kést nyomnak a torkodhoz egy rossz pillanatban, de mivel a juharfa pálcám a kezembe simul megadóan, nincs okom az aggodalomra. S amúgy is… nagyobb veszélyt jelentek nekik én. Tekintetem nem véletlen siklik le balomra, ahol a kabát alatt a sötét jegyem rejtőzködik.
Van, hogy órákon át nézem, és nézem, s azon merengek, vajon lehetett-e volna másképp. Gyerekkoromban? Az iskolában? Talán Ruby segíhetett volna? Mivel érdemelte ki az ember azt a sorsot, amit kapott?
Ez a kérdés viszont választ sem érdemel. Mert ami van, azon nem lehet változtatni, s elég csak a mellettem ácsorgó csatornapatkányra pillantanom. Arcomon megvetés suhan át, majd a kocsma felé veszem az irányt. Épp eleget láttam ugyanis. Ideje hát, hogy a férfiakhoz csatlakozzam. Valamiért ugyanis az a gyanúm, hogy már ők itt vannak.
Így érthető a meglepettségem, hogy amint benyitok, a kevés ember közül is még kevesebb az ismerős. Sőt... szinte senki. A kabátom sötét kapucniját hátravetve teszem szabaddá a fejem, s körbepillantok, majd inkább a pulthoz lépek. Egyelőre gyömbérsört rendelek, mert ki tudja mire készülnek ezek. És jobb, főleg Tristram esetében, ha tiszta marad az ember feje.
Talán pont ezért mosolyodom el a legutóbbi emlék hatására, mikor is nem túl józanul fogadott. Azóta pedig… már én is ott taníthatok. Erre sem gondoltam korábban soha. Nem is vágytam vissza különösebben, de így… minden téren jó. Én szemmel tudom tartani Tristramot, és mindenféle egyéb hozzátartozóit, amíg Lestrange információt zsebelhet be, duplán. Sőt, engem még a bájos unokahúgára is ráállított. Nem értem miért érdekli őt ennyire Athalea… de talán nem is oly fontos. Megteszem, mert meg kell tennem, cserébe a Mirolnál való jó kis tippért.
Belegondolva elég gáz ez a családi dolog. Ebből a szempontból igazán örülök, hogy ebben hiányt szenvedek. Míg Mirol ezer módon próbálja óvni Vikitriát, úgy tűnik Rodolphus a Lestrange lánykával van ugyanígy… A Malfoyok meg… na inkább hagyjuk őket.
Mély sóhajjal kortyolok bele az italomba, miközben a tekintetem megakad egy ismerős arcon. Mintha Lucius körül láttam volna sündörögni. Talán neki dolgozik alkalomadtán… mindenféle téren. Hisz oly híres ama rossz házasság. Mint a Bellatrixéké is.
S egy jó beosztott megfelelni igyekszik. Minden téren. Mindig. Mindenhol. Mindenhogy.

      

Mr Mirolnak






Az ajtó enged, szinte magától, s ennek oka egy percig rejtély csupán a számomra, amire hamar fény derül. A miniszter személyesen nyit ajtót és ez úgy vélem olyan dolog, amely igazán keveseknek adatik meg. Micsoda megtiszteltetés!
Mosolyom már csak erre a gondolatra is felvillan, s amint ő megpillant és nyájasan szólal meg, beinvitálva engem onnantól szinte madarat lehetne fogatni velem. Lám, emlékszik rám és lám, elnézve a tekintetét, nagyon is ínyére van a látogatásom. Még legalábbis.
Könnyeden nyújtom a kezem kézcsókra és kissé félrebillentem a fejem, enyhén meghatódva a figyelmesség miatt. Igazán… ritka ez.
- Köszönöm Miniszter úr. Ön…- hajolok közelebb hozzá egy kissé és úgy suttogom negédesen mosolyogva. - … igazán kedves. –
Majd amint jobbom szabaddá válik  a következő percek egyikében könnyeden kulcsolom össze a kezem magam előtt illedelmesen, már-már megszeppent diáklányként, noha a tekintetem cseppet sem ez tükrözi. Sokkal inkább a másikat mustrálja, majd persze a szobát és annak berendezését. Már jártam erre korábban is, de mindig elbűvölt a hely eleganciája, s követve a minisztert a tekintetemmel tudom, vagy nagyon könnyű, vagy nagyon nehéz dolgom lesz-e.
Jelen pillanatban lehetetlennek tartom a dolog megítélését, de a következő percek úgyis vízválasztóak lesznek, ebben biztos vagyok. És ha masszív ellenállásba is ütközök, nos… van egy-két adu ász a kezemben. Persze a jó játékos ügyesen játssza ki a lapjait, így hát én is csak felszegem a fejem, miközben szemérmesen lesütöm egy percre a szemeim, hogy aztán kellő hatással szabadkozhassak a jelenlétem illetően.
- Oh, Mr. Mirol, igazán sajnálom, ha nagy munka közben zavartam meg, tudom mennyire telített is lehet a munkanapja, de… nem mindennapi ügy miatt voltam kénytelen felkeresni. Ebben csakis Ön segíthet. –
Pillarebegtetéssel igazán sokra viheti egy nő, de persze nagyon is tudatosan kell ezt csinálni, hogy eredetinek hasson, ne egy mű játékszer ostoba eszközének. Még jó, hogy Rodnak köszönhetően annyi férfit kellett lekenyereznem, ahány csillag van az égen. Persze eközben helyet foglalok, s kényelmesen teszem keresztbe a lábaim a rövidke szoknya alatt, hogy kellően megfelelő szögben kaphassanak rávilágítást James arcáról a kecses lábak és formás idomok, s még az igazán jó hatás kedvéért egy kósza hajtincset is kiseprek az arcszélem közeléből.
- Remélem, megbocsát az alkalmatlankodásért, és szán rám pár percet az értékes, kincset érő idejéből. -
Búgom neki halkan, szinte már suttogva, habár James vén veterán már, meg se hathatják az ilyenek. Főleg ha azt nézzük hány hasonlóval próbálkozhattak nála az évek alatt. Ám egy dologban viszont biztos vagyok. Hogy van ami nem változik. És ha valakinek a szép nők a gyengéi… nos akkor azt hiszem, nyert ügyem van.

Mr Mirolnak






Tudom mivel jár a kötelesség és azt is hogy ezeket az áldozatokat szükséges meghozni. Így nem lepett meg mikor Lestrange kérésére cselekednem kell. Ő mostanában, túlzottan is elfoglalt, noha ez most szinte mindenkiről elmondható. Az iskolába tett látogatásom óta már egy hét telt el. Crasso nem válaszolt de nem is hívott, nem keresett, és ez, noha nem ért váratlanul, valahogy mégis zavar.
Igazából éreztem hogy valahogy ez lesz. Addig persze semmit nem gyanítottam amíg Rod magához nem hívott két napja. Akkor, felfedte előttem a tervét. Pontosabban, naiv hit azt hinni hogy az egészet, inkább csak egy részét, egy kis részét, aminek a részese lehetek. Ez egyszerre örömmel tölt el és megfélemlít. Ekkor tudatosodott bennem ugyanis, hogy bábuként kezel, nem emberként. Egy sakkjátszmában vagyok egy gyalog vagy futó, akit bármikor leüthetnek. S csak remélni tudom hogy a játszmát mi nyerjük és hogy addig ki is tartok… valahogy.
Hát elindulok a sötét, esős napon. S mivel még van a Minisztérium előtt dolgom elég korán kezdődik a napom. Az időjárás pedig végig változatlan, sőt, mintha a kedvem tükrözné. Komor. Pedig örülnöm kellene. Amit én is akartam, az teljesül. De mire van ez a félelem a szívemben? Nem értem, és bánt ez. Eddig sosem kételkedtem, és vakon bíztam. Most mintha minden megváltozna. Ott is bajt keresek ahol nincs, ott is kételkedek, ami teljesen egyértelmű. Nem tudom, hogy ez Tristramhoz fűződik-e vagy az élethez, egyszerűen változik, mint egy kaleidoszkóp képe.
Ázottan érkezem meg a Szoborcsoporthoz és a sok alkalmazott nyüzsgésébe veszek. Nem figyelem az embereket, tudom hogy a legtöbbje olyan akit megfélemlítettek vagy ismerős arc, s akinek kell odaköszönök vagy biccentek, s suhanok tova, liftekhez, majd beszállva a megfelelő emeletre, s a súlyos tölgyfa ajtón szépen írt cirádás betűkkel olvasom el a nevet.
Nem kérdés hogy tudom, hova kell jönnöm, hisz Mr. Lestrange kiokosított, habár, így is elég sokat járok a minisztériumba mostanság. Kopogok. Egyszer. Kétszer. Háromszor.
Majd csend. A külsőm pedig már szalonképes. Mit nem tesz egy kis varázslat és némi hozzáállás. Elvégre mégiscsak a Mágiaügyi Miniszterrel lesz perceken belül találkám. S a legjobb formám kell hoznom. Nem vallhatok kudarcot. Még egy Mirol ellen se. Még James Mirollal szemben sem.
Felszegem a fejem, kisimítom a tincsem. Zöld szemeim lehunyom egy percre, ahogy meghallom a zöngét, amely engedélyt ad a belépésre. Kezeim az arany fogantyúra kulcsolódnak puhán és lágyan majd erőteljesen nyomom le, oly annyira hogy az megadja magát, s könnyeden lépek be az oroszlán sötét barlangjába.

                  





Elmosolyodok a szavak hallatán. Meglepe konstratálom hogy ez a nő szinte bókol nekem. Furcsállom, hisz mégiscsak egy halálfalóról beszélünk, akinek történetesen nem libeg semmi a lába között, ami vezesse. S talán kicsit feszengenék a dolog miatt, hiszem látványosan végigmustrál mondhatni szemtelenül, mégsem teszem. Hogy miért is? Mert túl nagy az önbizalmam, s mert oly megszokott ez már. A férfiak első dolga a formás feneket, melleket, alakot megszemlélni. Az arc másodlagos. A szem harmadlagos. Pedig ha tudnák az mennyi mindent árul el...
Odil is úgy látszik kicsit kevert egyéniség. Biztos fiúnak készült, csak a sok mentafű hatására pechére nő lett. Van ilyen. Kár hogy engem nem vonz a pajzán nőkkel való flörtölés. Ettől viszont még társ, barát, és jelen helyzetben beszélgetőtárs. Tehát nem függeszthetem fel s mellesleg nem is akarom a bájcsevegést. Annál is inkább hisz töl jó téma van porondon. A drága édes tündérherceg.
Szóval segít nekem. Ezen akaratlanul is eltűnődöm. Crasso sikeres. Túlontúl jóképű és nagyvonalú, mármár hányingert keltően tenyérbe mászó. És imádják a nők. Attől hogy Watson éppen a saját neméhez is vonzódik nem mentesít afelől, hogy ne ugrana rá Crassora is. Tehát érdemes kiteregetnem bármit is? Még ha lenne is konkrét, akkor sem. Jobb ha mindenki marad az édes tudatlanságban, vagy... ügyesen szerezze meg a kívánt információt. Ennyi.
Egyszóval csak belekortyolok az italomba miközbe hátrahajtom a fejem és kényelmesen lejjebb csúszok a székben elhelyezkedve.
. Igazán kedves vagy... de azt hiszem megoldom a problémáimat magam is. Mindössze kíváncsi voltam hány csajt dugott már meg az elmúlt időszakba mióta nem láttam. Tudod az az iskola egy férfi számára olyan mint egy kínzókamra és egy fellegvár. Millió szép diáklány, de hát mind tabu elvileg...-
Felkacagok, miközben a székre könyökölök és elgondolkodva nézem a másikat.
Mióta hírdetjük női mivoltunk sikerességét? Most vagy nagyon be akar vágódni, avgy rohadtul nem tudja hogyan is kellene okosan kihasználni a természet által megadatott tehetséget. Mindegy, végtére is a maga módján ő is sikeres lehet, béna emberek nem sokáig húzzák a Nagyúrnál.
Mindössze bólintok a szavaira és unottan pillantok körbe a koszos kocsmában.
Fura hogy még mindig imádom ezt a helyet, pedig semmi jó emlék nem fűz hozzá.
Az pedig még furább, hogy alig várom már hogy az iskolába tehessem végre a lábamat. S az a legfurább, hogy nem zavar Odil figyelő tekintete... sőt, kifejezetten élvezem a kitüntetést.
De hát gyarló az emberi természet... nagyon is az.
- Na és veled mi van? Úgy hallottam van egy férjed...-
Pletyka. Az megvan. Őszintén szólva nem érdekel mi van vele. De jobbnak érzem a témaváltást. Sokkalta jobbnak.
S talán míg hosszas beszélgetésbe kezdünk a nagyszerű házasság rejtelmeiről, a hat kicsiny porontyról, és a boldog idilli családról, történik valami. Meglehet megjelenik Tristram a levelemre, habár amilyen idióta kötve hiszem.
De hát mit tehet az ember? Vár türelemmel... míg el nem jön a megfelelő alkalom. S aztán lecsap könnyeden... míg végül minden árnyékba borul.

                





Könnyeden dobom keresztbe nőiesen a lábaim miközben a csizmám finoman érintik az asztal lábát egy percre, tekintetem pedig az italomról a velem szemben ülő nőre villan.
Fura szerzet, de hát a Nagyúrnak már csak ilyen az ízlése. Lassan oda jutunk hogy válogatás nélkül minden jött-ment sötét jegyet kap.
Hisz nézzenek csak oda, a kis Malfoy gyerek is beállt a sorba. Watson biztos róla is tud egyet s mást.
No nem mintha Draco és a pereputtya érdekelne, vagy a gyerekes harcok a Roxfortban. Nem, engem sokkalta inkább más érdekel. Részben a jövetel oka, amit még mindig nem tudok igazán, s ez frusztrál, másért  a kíváncsiság, ami Crasso-t illeti.
Halovány mosoly suhan át arcomon a diákok jellemzésére és elnézve Odilt, nos egyet biztosan leszűrök; nem igazán szereti a növendékeit. Aggályait maximálisan megértem, noha hangot ennek nem adok.
Mikor kérdez a kérdésre egy másodperc után hangosan fölkacagok, lágy, csilingelő nevetéssel.
- Még ha lenne is, minek mondanám el pont neked? -
Íncselkedek, miközben a szemeimben megvillan valami. Lehet harag, lehet düh, vagy vágy vagy szimpla próbatétel. Minden esetre valami. És azt  avalamit hogy értelmezi a másik vagy egyártalán észreveszi-e... nos ez kérdéses.
- Amúgy igen, van közöm hozzá. Beszélnem kellene vele...-
Mondom ezt félvállról, miközben a kezem felemelem az arcomhoz és a körmeimre nézek egy pillanatra.
Akaratlan eszembe jut, hogyan szorította meg a csuklómat azon az éjszakán.
- De persze...- folytatom pár percnyi tűnődés után, -... utolérhetetlen mint mindig.-
S ezzel leengedem a kezem.
Kissé oldalra billentve a fejem várom a társam reakcióját, noha különösebben nem érdekel. Higgyen csak amit akar. Végül is, nincs miért titkolóznom, de annyira őrült sem vagyok hogy megerősítsem benne, igen Tristram rám is rám mászott...
- Tudod bosszantó, mikor a férfiak azt hiszik tőlük nincs fontosabb a világon. És ezért bunkó módon még csak a keresésedre sem reagálnak. -
Sötét szemem Odilra villan, majd egy kegyetlen félmosoly jelenik meg arcomon.
- De ne aggódj... majd elkapom a tökét... egy iskolai látogatás keretében, hamarosan...-
Nyitva hagyva a mondatot dőlök hátra. Mit mondjak még? Talán ennyi bőven elég.

               





Kellően sötét és hideg az éjszaka ahhoz, hogy az ember háromszor is meggondolja, ki merje e tenni a lábát a jól megszokott házának kellemes védőbűbájai alól.
Meglehet, épp ezért is alig járnak az utcán, az amúgy mindig forgalmasnak számító Abszol úton, ahol a varázslók és boszorkányok krémjének nagyjai jelennek meg és tűnnek el intézve az épp szükséges teendőket. Ma nemhogy ez nem történik meg, még az eső is szemerkélni kezd, amit épp hogy csak észreveszek sötét bőkabátom kapucnia alól, mely ápolva és eltakarva fedi el arcom az elől a pár lézengő szerencsétlen elől, akik még mindig kószálnak noha meglehet nem épp jószántukból. Sötét, élénken kutató tekintetem kereszttüzébe villanva rögvest kikerülnek vagy odébb somfordálnak, nem merve rám pillantani.
Sötét idők... hogy én mennyire szeretem ezt.
Elmosolyodom fanyarul, miközben a Zsebpiszok-köz felé veszem az utam, az igazi fető szívének közepébe.
Természetesen mondanom sem kell, kések. Tehetek én róla ha Lestrange megint makacskodott, Crasso meg.... na róla ne is beszéljünk. A férfiakkal csak a baj van. Talán épp ezért is örültem nagyon Watson levelének. Talán végre valaki normális, aki képes viselkedni...
Összehúzom a szám, ahogy ismét a nem várt levél jut eszembe. Szokatlan manapság csakúgy egy levelet kapni, noha talán nem kellene meglepődnöm. Végtére is van okom rá hogy találkozzam. És ha már kapva kapok az alkalmon, nem titkolt szándékom a kérdéseim feltenni. Meglehet majd nem tetszik az irány, ahova a beszélgetést terelem, de hát...
Minden esetre azért furcsálltam hogy a Roxfortból ilyen hamar kapom az üzenetet. Tény, Crasso-tól szívesebben fogadtam volna, de hát... ilyen az élet.

AZ Édes Mérgek Kocsma semmit se változik. Talán mindössze még kopottabb és mocskosabb az idő folyamán a megszokottól. Szinte ugyanazok azok a nem sok jót ígérő arcok, sötét, kutakodó pillantások, félelmet sugárzó velejéig hatoló agresszió. Élvezem.
Szám széle megrándul ahogy a pulthoz lépve rendelem meg a mézsörömet és pillantok körbe a partnerem keresve, akit most meglehet kivételesen nem egy izmos férfi testesít meg.
Csak egy percbe kerül, míg feltűnik a másik apró alakja az elhagyatott asztalnál.
Két shillinggel többet dobok az asztalra, szánva a borravalóra, no nem mintha sokat jelentene manapság ennek a helynek, majd elindulok felfelé, s könnyed ritmusban érve állok meg a másik előtt.
- Nolám, Watson! Micsoda szerencse... megkaptam a szívhezszóló leveled. Igazán... érdekfeszítő volt! -
Az utolsó mondatnál kissé előrébb hajolok a nyomatékosítás miatt ösztönös reflexből, majd vissza egy perc eltelte után.
Csak figyelem Odilt, és próbálom felmérni. Ismerem, láttam már, de hogy tökéletesen jól ismerném... nem, ilyen nincs. Hisz Crasso vagy Angelus is tud mindig valami újat mutatni. Cöh, azok a Mirolok!
Hát Odil persze más. Nő, vagyis ravasz. Nem lenne még itt, talpon ha nem lenne életrevaló. És mellesleg a Roxfortba is beette magát.
- Mesélj, milyen az iskola? Sok az idegesítő nebuló? - vigyorodom el szélesen, miközben a kabátom a fogasra kerül én pedig az itallal a kezemben a székre.
Pillangó tetoválásom alja kissé kitűnik az egyszerű sötétkék blúzom alól.
- Biztos az agyadra mehet az a sok idióta kölyök... a sok idióta kollégádról nem is beszélve. Jut eszembe, a drága Tristram hogy van? -
Éles pillantás. Hátsó szándék. Tudom hogy tudja, hogy észrevette, de nem érdekel. Tudni akarom, hallani akarom...
Hiába, nő vagyok. A lelkem, akár a tenger. Mély, kiismerhetetlen, folyton háborgó, és rengeteg a titka, még önmaga számára is.

Angelus. Mirol. Mindent elmond. Ennyi mindent elmond. Máris nem bánom az ütközést, máris nem zavar az, hogy belebotlottam valakibe, akibe talán nem kellett volna. Máris örülök. Máris élvezem az egész helyzetet. És főleg így. Hogy szemtől szemben, egyenesen velem itt van. Csak rám figyel, csak rám koncentrál. Csakis én érdeklem. És ez annyira hízelgő, hogy szinte már ettől is a fellegekbe járok.
Mert hagyjuk csak meg, ilyen pasival ritkán találkozik az ember lánya. És aki találkozik az mind szerencsésnek is mondhatja magát. Elég csak veti rá egy kósza pillantást. Azok a határozott vonások. A kidolgozott test, no és azok a szemek. A nevéről és ezáltal a többi velejáróról nem is beszélve.
Hát tény, hogy nem egy neve nincs Crasso.
Mosoly jelenik meg ajkaimon, ahogy a nevem mondja ki és mint egy macska szinte dorombolva hajolok előrébb amint lekerül rólam a kabát. Bizony nem kerülte el a figyelmem a sóvárgó pillantások kereszttüze, amit eme egyszerű mozdulatsor váltott ki.
- Angelus... igazán örülök, hogy végre nem csak a munka miatt botlunk egymásba...-
Finoman az asztalra könyöklöm, végtére is igaz hogy fogadó  a hely ahol vagyunk, de ha póriasan szemléljük a helyet, egy kocsma inkább, ott meg nem illetlenség sem könyökölni de még csak részegen a pult alatt fetrengeni. Így nem is zavartatom magam, mindössze egy kósza lágy esésű hajtincset simítok ki a szokásosan csábító hatást keltő kisminkelt arcomból mielőtt újra az asztaltársamat kezdeném fürkészni.
Bizony, már nem is érdekel senki. Mindent elfelejtek, hisz a másik annyira... érdekes.
Nem egy hétköznapi jelenség, és már csak a mondandójával és megnyilvánulásaival le tudja kötni totálisan az ember figyelmét, ami azért, lássuk be, igazán veszélyes is tud lenni.
De hát most szórakozunk, nemde?
Halkan kuncogok fel a kérdésén. Annyira... aranyos. Mintha féltene... ha csak a felét tudná....! Épp hogy tőlem kell mindenkit félteni. Viszont ez nem róható fel neki. A Nagyúr szolgálatában sosem bájcsevegést tartottunk és mivel én mindig is Lestrange alá voltam beosztva azzal az idióta Crasso-val, nem csoda ha csak egy voltam a sok közül. Most viszont itt a visszanemtérő alkalom, hogy az egyetlen legyek a többiből, s elnézve a férfit, nem is kell talán nagyon erőlködnöm.
- Nos, Mr. Mirol... bizony sok okom lehetne erre járni, de jelen kivételes helyzetben nem más mint a szórakozás...-
Ravasz mosolyt villantok, ami egyben hízelgő, és vágyakozással teli. Tekintetem élesen villan meg felé, várva a reakcióját, a válaszát, remélve, a helyzet még jobb fordulatot vesz mint eddig. Botorság lenne ugyanis elszalasztani egy ilyen és ennyire kínálkozó alkalmat. Sőt...
És én sosem voltam annak a tulajdonságnak a becses tulajdonosa amit úgy hívnak hogy önmegtartóztatás. Ha valami kellett nekem, megszereztem. Ha kellett, hát gátlások nélkül tettem mindezt. És ez vitt eddig előre, ezután se lesz másképp. Most pedig, látva a célt, aki előttem jelenik meg teljes valójában, pláne nem.

A szempilláim megrebbenek... de mindössze ennyi... Ennyi a reakció a zajra.
A zajra.
Olyan súlyos dübbenés... nem kétséges az aknafedő teteje lehetett az. S mindez egyet jelenthet... nem vagyok egyedül. Hát korán érkeztem volna? Meglehet végtére is én mindig pontos vagyok, sőt... néha már túl pontos is. Előfordulhat hogy elvétettem az időt noha ez a pár perc igazán nem számít... Legalábbis egy tökéletes csapda tökéletes helyszínének előkészítésére is van némi időm...
A lesből támadás a legjobb...
Akárcsak... egy macska...
... egy fekete macska...

Könnyed mozdulattal lépek a fal mögé, rejtve a közlekedő szemek elől a közeli elágazásnál, nehogy a jelenlétem feltűnést keltsen. Pálcám már a kezembe simul, s mint egy fegyvert úgy tartom ujjaim görcsös szorításába...
Várom a pillanatot... lesem az alkalmat. Mint egy vadász... egy vérszomjas, kérlelhetetlen, könyörtelen gyilkos.
Igen... élvezem. Nagyon. Túlzottan is.
Arcomon széles mosoly terül szét, amint hallom a súlyos lépteket...
Nos igen... nem mindenki tud úgy járni mint az árnyék, nem mindenki tudja eltitkolni a jelenlétét, elkendőzni a kilétét és megzavarni az ellenséget. Nem. Ez keveseknek adatik meg.
Mert ez művészet.

De még a léptek közeledte is nyugalomra sarkall noha szinte égek a vágytól hogy egy kellemes kis átkot szórjak hirtelen a másik fejére... Ám nem siethetem el... nem lehet...
Kivárni... ez a legfontosabb... a türelem...
Lehunyom a szemem, s mély levegőt veszek amit bent is tartok s számolom a szívdobbanásokat...
Egy
Dübbenés.
Kettő
Dübbenés.
Három
Dübbenés...
Négy
A lépek közvetlen mellettem hangzanak fel, s kinyitva a szemeim látom is, amint a férfi megpróbálva utat törni a szenny közt észre se vesz... Gondatlan. Valószínű úgy van vele hogy ha eddig akart volna valaki rá támadni, akkor már megtette volna.
Micsoda ostoba!

Kedvem lenne felkacagni, de megállom, csak magamba kuncogok, s a pálcát előreszegezve élvezettel kiáltok fel.
- Avaka Kedavra! -[/i]
Az élénkzöld fény pedig mindent elfed egy percig, amint a pálca végéből előreppen az átok és telibe találja a megfordulásra se maradt idejű áldozatom...
A fény szikrázik tovább a szememben, mintegy hirdetve... eljött a halál a személyemben. És mindez oly örömöt okoz, hogy a mámor elbódít...
Elégedetten szemlélem az összeesett alakot, amint odalépek mellé és belérúgva fordítom a hátára, hogy lássam az arcát. Az arcot, amely egész jó vágású, de semmitmondó. Tekintetem a falra villan, a sok csótányra, amelyek szorgosan menekülnek meglehet a mágia miatt, majd újra a hullára...
- Férgek! -
Bosszankodok és ezt egyaránt értem a fickóra mint az állatokra. Végtére is egyik se jobb a másiktól.

De nem akarom tovább húzni a drága időm. Főleg mert ezt a bűzt, ami idelent terjeng lassan átveszi a ruhám, a hajam... beissza magát a pólusaimba is és ez nem túl élvezetes főleg ha alapos mosás után se jön ki.
Ezért, bár nem szívesen, de leguggolva a fickóhoz kezem fürgén járja körbe... A nyakán a lánc...
A medál!
Hát itt van... Ó igen itt... Az elégedettség érzése áraszt el. Eszembe sincs odaadni Crassonak. Nem, én adom oda Lestrange-nek, én aratom le a dicsőséget mert én végeztem el a piszkos munkát. Crasso mehet a fenébe!
Erős mozdulattal tépem ki a férfi nyakából a láncot, úgy hogy az elszakad, de különösebben nem érdekel. A lánc teljesen értéktelen. De mielőtt eljutnék oda, hogy elismerőn vállonveregessem önmagam, halk neszt hallok magam mögül, s a pálcát erősen markolva fordulok meg egy pillanat alatt miközben keresem a hang forrását, ami meglehet talán egy csatornapatkány személyében bukkan elő...