Az egóm kérlelhetetlenül hördül fel és rögvest választ ad neki. Gyökeret? Tudod, te kis senkiházi, mennyire egyáltalán nem bölcs dolog gúnyolódni azokon, akik nagyobbak és erősebbek nálad?
- Legalább némi életösztön szorulhatott volna magába Mayfield - mordulok rá. Most már hiába dalolászik. Felpillantok rá, de a sarokba szorítás jó móka. Mindig élvezem, mikor ennyire halálra vannak rémülve tőlem. Szinte remeg. Vagy remeg is. - Nem ugrik sehová - figyelmeztetem, és ezzel a két mondattal már el is árultam teljesen, hogy igen, belelátok a fejébe. És bele is akarok.
Résnyire nyitott szájára siklik sötét tekintetem. Nyitva hagyta, hogy bármikor birtokba vehessem. Erre kalandozik a figyelmem és közben észre sem veszem, hogy nem lát hirtelen szörnyetegnek, hanem épp ellenkezőleg, nagyon is embernek. Az vagyok ugyan, de így már nem olyan mókás a játék. Vajon mit szólna, ha tudná, hogy valóban csak egy vagy két évvel vagyok idősebb nála?
- Nem - felelem reszketeg kérdésére határozottan és kegyetlenül. - Még nem telt le a büntetése - teszem hozzá a magyarázatot is, bár ez eleve egyértelmű kellett volna hogy legyen számára. Mit is hitt...
Átadom a kezébe a poharat, bár őszintén szólva kissé aggódom, hogy elejti majd, vagy hogy ezzel próbál trükközni, de úgy nézem, megbirkózik a problémával. Mulatva figyelem, ahogy belekóstol és elfintorodik. Nem örülnék, ha lehányna, tényleg.
- Tizenhét elmúlt - ellenkezem. - Nagyon is ihat alkoholt. A többit is - biccentek a pohár felé. - Mind. Gyerünk - erőltetem. Ha önszántából nem tenné, én magam fogom megitatni, mégpedig úgy, hogy elveszem tőle a poharat, megfogom az állát, hátradöntöm a fejét, és kifeszített állkapcsa felett a torkába öntöm a puhár maradék tartalmát, nemigen törődve vele, hogy félrecsorog-e vagy sem.

Lassan gördítem be a hordágyat, melyre a holttestet szíjaztam. A tetem letakarva és mozdulatlanul fekszik, egyelőre. Hallom, hogy szűnik meg a teremben a nyüzsgés, épp akkora, mire középre érek. Többen jöttek el annál, mint amit vártam, páraknak nem jut ülőhely, a gondolataik pedig csak úgy zsonganak, betöltik a kérdéseik és a figyelmük a termet. Akad persze pár néma folt is, mindig akad. Nem tudják, hogy ezzel csak felhívják magukra a figyelmet?
Felemelem a tekintetem, hogy körbehordozzam a diákokon. A húgomat keresem, aki nincs itt, nagyon helyesen, aztán a kis kócos koboldot, aki miatt a lelkes Ms. McCoy személyesen keresett fel, aggódva a lelkivilágáért. Ezért döntöttem úgy, hogy a fiú képzelgéseit orvosolandó, no meg, a többiek okulását célozva, befogok és prezentálok nekik egy élőholtat. Sokan még nem is láttak ilyet, nem árt, ha felismerik, mintsem félreismerik, és ha tudják, mit tudnak tenni ellene.
- Üdvözlök mindenkit ezen a rendhagyó... úgynevezett: sötét varázslatok kivédése órán - szólalok meg, nem habozva tovább. Összedörzsölöm a kezeimet, felemelve, lassan, nem is dörzsölés, csak fogás ez, miközben lépéseket teszek hátra, majd elfordulok a terem másik vége felé. - Örvendenék, ha kimagasló érdeklődésük csupán a tudományos kíváncsiságnak szólna, ám nem vagyok naiv. Mind tudjuk, miért vagyunk itt, de azért felelevenítem. Inferust fogunk tanulmányozni.
Tartok egy rövid hatásszünetet, a szemkontaktust fel-felvéve egyes diákokkal.
- Azok kedvéért, akik nem tudnák, megtenné, hogy feleleveníti, Mr. Smith? - szólítom fel egyiküket a harmadik sorból. - Mi pontosan az inferus?
- A-azok... Öh... Élőhalottak.
- Briliáns! Ennél pontosabb definíciót hallhatnék valakitől? - teszem fel a kérdést a csoportnak.
Ekkor felfigyelek arra néhány diák elméjében, hogy a szemléltető eszközöm megmozdult. Nem hirtelen mozdulattal, de én is rátekintek az inferusra. Pálcát nem vonok, csak a kezem simít rá a hordágy szélére, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de váltok egy pillantást Minticz-cel. Itt van, arra az esetre, ha a diákok túl hevesen próbálnának közel férkőzni a tetemhez, vagy valamiért kitörne a pánik. Rengetegen vannak és kis helyen, sokan a falak mellett állnak. Nos, papíron ezért, valójában azért, hogy ha az inferus kezelhetetlenné válna, legyen ott egy képzett varázsló rajtam kívül, mert tartok tőle, nem bírnék vele, de ezt érthető okokból kifolyólag nem kötöm az orrára senkinek.

Vajon mindig ilyen nyeszletten, szerencsétlenül néz ki? Sose figyeltem még meg, hisz olyasfajta tündérfiúnak tűnik, aki a szúrósabb pillantás alatt is képes összeroppanni. Láttam ezt már magam is. Foltos, szétrágott kéz, mintha patkányok közé lógatná a kezét szabadidejében, remeg a térde, mint egy reumás bólintérnek.
Felmerül benne a gondolat, amit pedig jobb, ha észben tart, ha valóban tud arról, hogy legilimentor vagyok, és ez mosolyra késztet. A mosolyomban nincs semmi meleg vagy kedves. Hallom belülről saját szívének dobogását, saját lélegzetének gyorsulását, és máris felbosszantom ezen magam.
Kissé összeráncolom a szemöldökömet. Mi az, hogy nem kapott nyugtatót? Miért nem? Ledobom a jegyzetfüzetet a kezemből (zajosan puffan az asztalomon, kissé szét is csúsznak a gyengén összefűzött lapok), és az üveges vitrin felé fordulok. Kézzel nyitom ki, és kiveszek az alsó polcon levő faragatlan fadobozból egy port a sok közül, úgy sorjáznak benne, mint nagyanyám teafüvei hajdanán abban a pokolian takaros és provinciális házban. Azután a saját kezemmel töltök Mayfieldnek egy kristálypohárba az olcsóbbik vodkámból, beleszórva a port, elkeverve egy kiskanállal, és felé indulok.
- Miért hátrál? - kérdem megtorpanva, amint remegő vállai a vaskos faajtónak simulnak. Ám nem várok valóban választ. Hagyok neki némi időt, de aztán ha már úgy is sarokba szorította magát, megteszem ezt a két lépést, ami elválaszt minket, kezemben a pohárral.
- Azért ma estére rendeltem ide, hogy megbizonyosodjak arról, nem vérfarkas-e - avatom be az elméletembe, hisz már úgyis mindegy. Ha el akarna menekülni előlem, az ajtóra támaszkodom a válla felett. Másik oldalról a szekrény és a fal zárja csapdába. - Bár még mindig átváltozhat. Úgy tartják, az átváltozás csak akkor megy végbe, ha a farkasember megpillantja a Holdat, ma pedig felhős éjszakánk van. Mi a tapasztalata erről?
A hangom majdhogynem barátságosan bársonyos felette, körbetáncolja a jóindulatom és átöleli a vállát, mint egy kasmírsál. Egy hosszú pillanatig a gondolatai segélyordításait hallgatom, majd felé nyújtom a poharat.
- Igya meg. Nyugtatót tettem bele - fűzöm hozzá a magyarázatot. Mivel a vodkát a szeme láttára töltöttem ki, nem hiszem, hogy kételkedik majd abban, méreg-e. Bár persze, kételkedni bármiben lehet, Mayfield pedig képes is erre.

Dicséretes a tudásvágya. Hollóhátas szellem, ahogy egynémely ős-roxfortos mondaná, bár mivel én nem ebben a környezetben nevelkedtem, nem érzem át olyan mélyen a házrendszer sztereotipikusságát, mint mások.
Hogy kacag! És milyen fegyelmezetten, hirtelen hagyja abba, mintha sose lett volna szabad neki nevetnie. Épp mint nekem.
- Épp ezért - felelem. 15 vagy 17... szinte egyre megy. Mondjuk, őt nem tartanám velem egyenrangúnak, 15 lehet 17 de 17 nem lehet 19. Pedig csupán ennyivel vagyok idősebb. Mégis, egész más az én világom és az övé.
Valóban, minden házon belül marad. Négyszemközt, majdnem, hiszen a gyógyító fültanúnk volt, de ő kit érdekel? Nem hangzott el semmi veszélyes. (Gondolataim ellenőrzik ezt a feltevést, de tényleg így van, nem figyelt ránk, nem is igen hallott bennünket.)
Nocsak! Mohó kíváncsisággal figyelem a fiú szemeiben fellángoló dühöt, vagy leginkább annak azonosítható érzelemvihart. Csak nem érzékeny pontra tapintottam? Felcsillan az én szemem is (egyszersmind engedem, hogy észlelje: felismerem a füllentést). Mert tudom, persze, hogy nem mond igazat. Ő felemeli az állát, én azonban lejjebb hajtom a fejem, hogy jobban lássam, elmélyítem a szemkontaktust, hogy többet lássak az emlékeiből. A gondolataiból. A vágyaiból. Legszívesebben rögvest választ adnék neki, de továbbra sem rontok ajtóstól a házba. Nem szabad.
Igazság szerint a fiú felkavar. A fekete mágia olyan tudás, melyet a legnagyobb felelőtlenség továbbadni. Ezt azért mondom, mert saját magamon érzem, milyen borzalmakkal jár sötét erőket használni, nekromanciát gyakorolni. Nem egy lelkes amatőr vagyok (már nem), aki villongani akar sötét tudásával. Használója vagyok, és ismerem minden gyalázatos velejáróját a fekete mágiának, ismerem az árnyoldalait, tudom, milyen addiktív, milyen részegítő a hatalom, és mennyire lemoshatatlan a vér a bemocskolt kézről. Tudom, mennyire megnyomorítja a lelket, mintha prés alá szorulna, mely alatt egyre csak facsarodik, zsugorodik, mígnem egyszer majd megreped, szétmorzsolódik, és aztán semmivé válik. Különös módon látom magam kívülről józanul, ez talán elvetemült józanságomnak köszönhető, nem tudom. Az, hogy a fiú ezeket a tanokat akarja megismerni, elborzaszt és felajz egyszerre. Egyrészt felismerem, micsoda színtiszta brutalitás részemről, hogy szívesen avatnám be. Másrészt szánalmas, de igaz, mennyire vágyom arra, hogy bemocskoljak valaki mást is. Hogy magamhoz hasonlóvá tegyek valaki mást. Nem azért, hogy bocsánatot nyerjek valami nem ismert hatalom előtt... hanem hogy ne legyek benne egyedül. Nevetséges, mennyire vágyik minden ember arra, hogy megoszthassa mással, amije van, legyen az vér, vagy dicsőség. Nekem ennyim van. De ezzel is fertőzni akarok.
Nyelek egyet, mély lélegzetet veszek, mert meg kell szakítanom az elmélkedésemet. Párbeszédet folytatunk, engem azonban most igencsak elragadt ez a gondolatspirál. Vissza kell találnom. Vita... Hát persze.
Hunyorintás villan szemeimbe, ez egyúttal ki is tisztítja belőlük az imént elmélyülő sötétséget. Látszólag a témában maradok, azonban teljesen másra célozva teszem fel a kérdést:
- Ha adott volna minden körülmény. Ha tisztában volna a céljával. És megfogalmazódott volna a szándék. Meg merné tenni, amire vágyik? - fogalmazom meg a tulajdonképpeni felajánlásomat. Bár ezt így nem fogja érteni. Nem, meg kell magyaráznom, azonban a gyógyító mindent tönkretesz. Gyűlölve meredek rá, talán ezért kapaszkodik inkább a fiú tekintetébe, mint az enyémbe. Hogy fűzzem tovább a gondolatot?
Kivárom, míg a dörgedelmek elhangzanak, hát persze, az alvás mindenre gyógyír, Mayfield pedig beteg.
- Kérem értesítse a házvezetőjét is a tényekről - tartom még szükségesnek, hogy ez elhangozzék az ápoló irányában, aztán részemről többé érdektelen a téma (egy darabig, hiszen most sokkal lázasabban kezdett el érdekelni... valami más). A nő bólint, és jelzi is, részéről a társalgás véget ért, hát részemről is.
- D'Espérey - szólalok meg, mielőtt a fiú elhátrálna. Nem, ne menj el. Maradj. Tudom, hogy sürget az idő, nekem is órám lesz mindjárt (ahogy azt megállapítom a kórterem falán függő időmérő szerkezetre pillantva), de ezt értened kell.
Valójában habozok, mielőtt megszólalnék, ámbár ez sokkalta inkább tűnik megfontolt hatásszünetnek, míg végigmérem a tőlem eltávolodó ifjú varázslót.
- Ha a tudás, amivel rendelkezik... - (ide ajánlom, hogy helyettesítse be a kellő határozót: "a szüleiről", vagy "a sötét tanokról") -, mégsem volna elég, keressen fel.
És bezárul a szám. Ennél többet... ennél többet nem mondhatok neki. Kérni nem fogom. Magától kell jönnie.
Mint ahogy én is magamtól határoztam el, hogy fekete mágiát fogok tanulni.

A sötétség az egyetlen, ami mindig visszavárja az embert. Sőt, még hívogatja is. Téged is szólongat, apró árnytündér? Ettől borzongtál meg? Halvány, megértő mosoly villan fel a gondolataimban. Tudni akarod, ugye, mennyire sötétek a gyökereid valójában?
Próbálom kisilabizálni, mit is akar mondani az igazságtalansággal kapcsolatban. Hunyorogva tűnődöm el, vajon szükséges-e helyre tennem az önnellentmondást, vagy felesleges volna a próbálkozás, a fiú logikájának és egész lényének ismeretében a próbálkozás.
Végül úgy döntök, semmiképp nem felesleges.
- Egy gyereknek nem kell, hogy határozott véleménye legyen, ön azonban már tizenöt, majdhogynem tizenhat. Majdhogynem tizenhét - megyek tovább, arra célozva, hogy kisvártatva felnőtt lesz Anglia varázslótörvényei szerint. Nem engedheti meg magának egyébként sem, hogy ingadozzék, hisz itt egy rosszul kimondott véleményért már büntetés jár. Bár alighanem ismét túl szigorú vagyok...
- Aki akar, megtanulhat bármit, amennyiben elég kvalitással rendelkezik. A hangsúly azon van, kinek mekkora a hátránya, ám a hátrány jórészt behozható. Tanulással, szorgalommal - magyarázom, ezzel egyszersmind elárulom, ismerem, milyen, mikor ugyanazért a tudásért háromszor annyit kell küzdenie valakinek. Ez azonban szintén nem olyasmi, amivel az ember dicsekszik. - Ám még ha a neveltetés hiányzik is, ott lapul a származás és az öröklött tehetség. Már ha az ember tudja, hogy ki az, akitől örökölt és mit.
Hallgatok picit, míg átfutom a gondolatait a szülőkkel kapcsolatban, de egyszerűbben tallózhatok, ha a felszínre hozom előbb a témát.
- Próbálta már kideríteni, kik voltak a valódi szülei? - kérdem szinte lágyan. Érdekel. Nagyon érdekel, és ez alighanem több, mint természetes kíváncsiság. Vajon a megmaradt rokonai, ha vannak egyáltalán, érdeklődnek a fiú után? Segítenének neki kibontakoztatni lappangó tehetségeit? Hisz a felfogása villámgyors, ahogy elnézem. Rávillantom a szemem.
- Ez helyes megállapítás - méltatom a cél és az ok összetettségére vonatkozó vélekedését. - Ám a legbonyolultabb indok is lebontható borzasztóan egyszerű motivációkra. Ennek alapján sokkal egyszerűbb megismerni az emberek szándékait, és az embereket magukat is - veszem fel gondolatának ritmusát élénken. D'Espérey olyan gyermek alighanem, akinek nagyon könnyű felkelteni az érdeklődését, de ugyanilyen könnyű elveszíteni is. Mayfield ezalól kivétel lehet (tekintetem röviden a paraván felé is siklik, árulkodva arról, épp rajta jár az eszem), rejtély továbbra is, hogy miért, hacsak nem veszem alapul D'Espérey saját bevallását, mely szerint "szükség van rá".
Magányos fiúcska lehetsz, ha ilyesmire van szükséged. (Sötét tekintetem visszatalál rá.)
- Nincs fontosabb két varázsló közt, mint ismerni a másik erejét - szól a hangom kissé figyelmeztetően, szaladgáló gondolataira válaszolván. - Ez a túlélés kulcsa. Bár a kellő önbizalom sem hátrány - húzódik vékony mosolyra a szám.
Óh, az az asztal, ha tudna mesélni! Mocskos történeteket mesélne, olyan mocskosakat, hogy belepirulnál. Derültség villong szemeim csokoládébarnái mögött. Nem örülök így azonban a betörés gondolatának, bár az figyelemreméltó, hogy eltántorítja a Samhain alkalmával történt sajnálatos incidens azzal a három jómadárral.
Hagyom a rakoncátlan csigákat az ujjaimra tekeredni, eljátszva mozgékonyságukkal. Mielőtt teljesen elengedném, belemarkolok egy kicsit a tarkóján, kommentár nélkül, pusztán élvezkedve azon, hogy ezt megtehetem, és azon, hogy kezes bárányként tűri.
- Nincs a tanárnak nagyobb öröm a készséges diáknál - mondom halkan, belefeledkezve kissé a pillanatba, melyből az ápolónő hangja zökkent ki, aki végül előbukkan a paraván mögül.
- A fiúnak pihenésre van szüksége. Nyugtatókat és remegéscsillapítót adtam neki, mivel a láza is felszökött. De nagyon gyenge. Valakinek gondoskodnia kellene róla, hogy eleget egyen és hogy kímélje magát. - Jelentőségteljesen néz a kis tündéremre, akinek még utoljára megsimítom a nyakát, majd lassan leveszem róla a kezem, miután a nő kellően megrökönyödött rajta, hogy ott van. - Itt tartom éjszakára - foglalja össze végül a diagnózisát a javasasszony.

Nem árt, gyermek, ha ilyen komoly dolgokon is eltöprengsz olykor. Kíváncsian figyelem, kiket tart a "saját közegének"? Mit tud erről? Az igazi szüleiről? Nem ártana összeszedni inkább azt, hogy én mit tudok erről. A gondolatai után kutatok, minden szálat megfogva, egyenként kihúzva, kibogozva a kusza gondolat-fonalakat, azok foszlányait, hogy kifésüljem, ki, mint ahogy a haját akarom egy durva kefével egyenesre fésülni, nagyjából most rögtön.
- Valóban - értek egyet. - Bölcs megfogalmazás - teszem hozzá derűsen hunyorogva. - Mondja, ezt igazságtalannak tartja? - érdeklődöm könnyedén. Nincs tétje annak, mit mond, én magam már úgyis céloztam a magam véleményére. Rosszat gyakorlatilag nem mondhat.
A tudata úgy hömpölyög, mint a légkör elemei, ciklonok és anticiklonok kergetik egymást odabent. Én csak vitorlázni tudok odabent.
Újból az a szikra a szemében.
- Ugyan, nem lenne izgalmas így mások titkos leveleiről megállapítani, hogy ki írta kinek és mi célból? - kérdem. Sok effélét csináltam korábban, a Minisztériumban való munkavállalásom alkalmaival. Ez a kémkedés lényege is, ám ez nem olyasmi, amivel a diákomnak hencegnék.
- A tárgyakról ugyanígy megállapítható, hogy kié, hogy ki készítette, kitől kapta az illető, hogy miért, milyen alkalomból. Mivel egyes tárgyak összecsiszolódnak a tulajdonosuk varázserejével, azt is meg lehet mondani például egy pálcából, hogy milyen erős az illető - táplálom tovább fantáziája szüleményeit az úgynevezett képességemről, mely sajnos csupán kitalálmány. Ennél többet én magam bajosan tudnék megállapítani egy használati- vagy varázstárgyról, holott képzett bűbájhasználó vagyok.
Cikázó gondolatai magukhoz édesgetnek, lebilincselnek és egyszerűen magukba olvasztanak. Jól érzem magam benne, vagy csak ennyire magával sodró személyiség, ilyen fiatal létére ez bámulatos. Azonban nem stimulálom az elméjét újabb gondolatzsinórok felaggatásával. Óvatosnak kell lennem. A bizalma elnyerése a célom, nem pedig az, hogy tartson tőlem, és elővigyázatos legyen a közelemben azért, mert esetleg megsejti a képességeim valódi erejét.
Igen, az elmék megnyitásához és nyitva tartásához leggyakrabban nem a legilimencia a legkönnyebben járható út.
Apró málnaszáj.
Hogy mosolyog. Tökéletes tudatában annak, hogy az ábrázata és teljes külleme ártalmatlannak tűnik. Kiváltképp a haja, az a rakoncátlan sörény.
Elképesztő ez a rajongás, bevallom, jól esik. Vegytiszta örömet nem sok embernek szerez a puszta jelenlétem.
- Nos, köszönöm az ajándékot - mondom végül. Amit kapok, illik megköszönni, én pedig nem vagyok az a fajta, aki híján volna az udvariasságnak vagy a stílusnak.
A fejére teszem a kezem. Ujjaim göndör, sűrű hajába siklanak, majd lassan, lágyan végigszántják a puha gombóc-bozontot. Nem selymes, nem siklik vízként az ujjaim közt, nem, ez valami egészen más. Sosem tapintottam, túrtam még ilyen páratlan hajkoronát. Mélyen belélegzem, majd a maradékát elmorzsolom az ujjaim közt.
- Hadd viszonozzam a kedvességet valamivel - szólalok meg, egy hirtelen ötlettől vezérelten.

Bájosak ezek a rajongó, lojális gondolatok, azonban ugyanúgy nem szabad nagy hitelt érdemlőnek tekintenem, mint a hasonlóan lelkes, ám kevésbé hízelgő gondolatokat a többi diák fejében. Gyakran bizonyul hamisnak és többségében megalapozatlan, mint a legtöbb vád. Noha látom, őszinte forrásból fakadnak, ám ez a forrás bohó még és kissé gyermeteg D'Espérey tudatában. Mindamellett persze ott van ez a gomolygó sötétség is, mely elrejt előlem tudat alatt dolgokat, gondolatok, melyek ott vannak bár, ám csak távoli, füstös sugallatként. Az az igazibb, az az őszintébb, ám egyelőre rejtőzködő. Nemigen találkoztam még effélével, bár azt mondják, minden lélekben lappang némi sötétség. Velünk fogant a bűn s velünk született a gonoszság.
- Hasznos volna - értek egyet sajnálkozásával. - Más iskolákban némileg következetesebb tanrend alapján tanlnak a diákok. Sokkal mélyebben megismerik a mágia elméletét és alapját, mint itt. Ám Nagy-Britanniában az efféle öröklődő és örökíthető varázserő ismerete olybá tűnik, csupán a kiváltságosoké - célzok arra, hogy ez a mágiának már azon szegmense, melyet nem tanítanak az iskolában, a máguscsaládok azonban, még ha csak szájról szájra is, de örökítik a tudást. Ezért van az, hogy azok, akik varázsközegben nőttek fel, mindig is előnyben lesznek azokhoz képest, akik nem. És ez bizonyára így van rendjén, ha igaz az, hogy létezik természetes szelekció, mint ahogy azt egy nem is olyan öreg varázslény-kutató megállapította nem is olyan rég.
Nem kerüli el a figyelmem, hogy a fiú elrejti a gyűrűt a szemem elől. Csak nem megsejtette, mennyire áhítozom megismerni, kipróbálni a hatalmát? Túl árulkodón, mohón villant a szemem? Talán. Óvatosabbnak kell lennem. Fel is tekintek a fiú sápatag arcára. A szeme csillog, úgy csillog, mint senki másé.
- Nos vannak bizonyos módszerek, mellyel ki lehet deríteni ezt-azt a tárgyakról. Például az is kideríthető, hogy ki vetette pergamenre a levelet, melyet épp olvasunk, elég hozzá egy egyszerű bűbáj - emlékeztetem, ezt bizonyára tudja, vagy ha nem, legalább tanul valamit.
Hah! Legszívesebben felkacagnék, ahogy látom a szemében a felismerés jeleit, azonban igyekszem megőrizni semleges arcom. Csupán némi derű és engedékenység arckifejezését öltöm.
~ Tetszett. Nevettem. Nem kóstoltam meg ~ felelik reflexesen a gondolataim. Hallhatja, mintha csak ő olvasna az én pillantásomból, akárcsak én az övéből. Olyan ösztönösen és természetesen csusszantom az elméjébe a válaszaimat, mintha mindig is így kommunikáltunk volna. De ezzel nem szabad játszanom. Szóban folytatom inkább.
- Nem áll szándékomban megfeddni, D'Espérey. Mindazonáltal felhívom rá a figyelmét, hogy az ilyesmit talán nem mindenki fogadta volna úgy, mint én.
Miért nem tudok dicsérni? Pedig valóban kedves gesztus volt, noha igaz, tekinthettem volna másnak is, gúnynak, iróniának, fenyegetésnek. Miért félek attól, hogy ha dicsérek, elvesztem a tekintélyem? Miért hiszem ilyen sziklaszilárdan, hogy ez így van? Hisz másoknál a kedvesség beválik. Talán csak nálam nem.
A kételyek vajon a kis kócosból vándoroltak át belém? Túl mélyre ástam volna le kaotikus lelkében? Visszavonulok, arcom zorddá válik.
- Noha nem vagyok édesszájú, kíváncsi volnék, mit is akart vele kifejezni. Ezt az a bájos cukorkoponya nem árulta el nekem - hajolok ismét csak pár centivel előre, hozzá.

Felrándul mozgékony szemöldököm, no lám, egy bocsánatkérés mégis megszületik, vajon miért? Átszivárogtak a gondolataim őbelé, vagy mégis szorult belé némi praktikus udvariasság? Bár eddig sem volt konok kölyök. Inkább széllel bélelt. Mindenesetre egy patkány ne osszon nekem igazságot és ne leckéztessen, mert egyáltalán nem kompetens a véleménye. A rágcsálóval kapcsolatos mentegetőzést egy kézlegyintéssel elhessentem, nem érdekes, egyáltalán nem az. Felesleges szavak egy felesleges témában. (Ha nem veszek tudomást a patkányról, nem fog problémát okozni, legalábbis most nincs jelen.)
- Igen. Az átkok épp annyira okosak, mint a varázsló, aki használta őket. Ám némely átok igazán furfangos önmagában is. Például az Imperius-átok is csak annyira veszélyes, mint az, aki kimondja - töprengek hangosan. - Igen, azt hiszem, erről lehet szó - erősítem meg a gyanújában őt is és magamat is. Igen, a családi átkok természete ilyen. Némelyeknek átok, másoknak áldás.
Tudásszomjas mohósággal tekintek az ékszerre. Tudnom kell, hogy a gyűrű veszélyes-e másokra. Egyszerűen tudnom kell. Mert ha nem... vagy ha képes vagyok megtörni az átkát, esetleg mást rá tudok venni, hogy törje meg...! Mennyivel erősebbé tehetne! Nem volnék többé olyan, mint egy félkarú rabló...
Ám a fiú ragaszkodása az ereklyéhez látványos és figyelemre méltó. Nem hiszem, hogy komoly veszélyt jelentene, ha egyszerűen elkoboznám a gyűrűt, mint oly sokan mások korábban, azonban nem vagyok híve az ilyen brutális megoldásoknak, csak ha nincs más, manipulatívabb út. Ez esetben pedig van, lesz. Nem árt, ha megtartom a fiú bizalmát.
Ami nem is olyan nehéz, ahogy elnézem. Nem kisgyermek már, mégis milyen hiszékeny és könnyen lenyűgözhető! Bár, tulajdonképpen nem hazudok. Olyan nagyot.
Halkan nevetek.
- Sajnos nem minden tanulható, ez különleges adottság. Némelyik egész beszédes. Némelyek hallgatagok. Sok mindenről beszélnek. Hogy ki a gazdájuk, hogy a gazdájuknak milyen titkai vannak... - villantom rá sötétbarna szemeimet játékosan. - Például nemrég kaptam egy bizarr ajándékot... a tányéromra- célzok a cukorkoponyára. Kíváncsi vagyok, ráismer-e ebből a leírásból, bár nem túl konkrét.

Kis kergeelméjű hollóhátas! Pedig úgy hírlik, e ház diákjai különösen letisztult és rendezett gondolatvilággal rendelkeznek, egyszerűen annak okán, hogy a tudományos tények rendszerezése milyen fontos az ember memóriájában is. Persze én, aki legtöbbet vizsgálgatom házam diákjainak tudatát (feltételezhetően), mindenkinél jobban tudom, hogy ez nincs így. Mindegyikük fejében rettegés, aggódás, félelem és zavar honol. Ez mondjuk nem is olyan meglepő, tekintettel a mindennapos hírekre és a háborús helyzetre. D'Espérey elméjét azonban jobb teszem, ha lehalkítom magamban, mert csiripel, akár egy barázdabillegető.
- Mayfield erényei bizonyára figyelemreméltóak - hagyom helyben a gondolatát. Tudom, hogy ezek az erények nem léteznek, tudom, hogy szépít, még a hangján is hallani. - ...ha nincs bepánikolva - teszem hozzá gúnyolódva, kissé élvezkedve azon, hogy ezt a kitételt bizony hozzá kell fűzni, így mondunk igazat.
Elégedetten bólintok, tetszik, hogy annyit mond csupán: értem, és nem verdes tovább kis fekete szárnyaival.
A patkány ellenben nem hódol be. Rohadt kis dög! Ráköpném a jelzőt, hogy mocskos patkány, ám ez nem adna hozzá további derogáló tartalmat sajnos létének egyszerű lényegéhez. Megrándul a kezem a harapásától, ez azonban valóban csak reflex. Tényleges fájdalmat nem okoz, a kezemet érték már nagyobb inzultusok mint ez. Viszont kelletlenül morranok, miközben beletekerem hüvelykujjamat a zsebkendőbe inkább.
- Neveletlen jószág - adok hangot is nemtetszésemnek egy elmorzsolt szitokkal mégis, egy bocsánatkérés ide még elfért volna a gazdája részéről.
Ámde itt a gyűrű kérdésköre.
- Ha el lenne átkozva, nem pozitív, hanem negatív hatásokat tapasztalna - vetem közbe, bár ez a legalapvetőbb dolog, amit még az elsősök is tudni szoktak a mágiáról, azért elmondom. Figyelmes szemekkel hallgatom a gyűrű varázserejének pontos leírását. Remek darab. Az én erőmet is segítené, mert lássuk be, sajnos rászorul az efféle mankókra. - Amolyan családi örökség? - faggatózom tovább. - Mert nem vonom kétségbe kollégáim véleményét, lehet mégis átkozott, csak épp önre nincs hatással. Volt már bárki más ujján?
Halványan elmosolyodom, ez az önelégültségem jele, sajnos ettől az árulkodó tulajdonságomtól nem tudtam még megszabadulni. Lehajolok kissé hozzá egyenes háttal, és fegyelmezetten a fülébe súgom (igaz, kissé távolról, tartva a patkánytámadástól):
- A tárgyak beszélnek hozzám.
Háh! Bár igaz lenne. Bár többnyire igaz, csak nem szó szerint, ez azonban misztikusabb. Végül is, legyen szó akár egy cukorkoponyáról, akár egy igaziról, bizonyos módszerekkel igenis szóra lehet bírni a tárgyakat. Is. Többek közt.

Ez a patkány nagyon bosszantó. Farkasszemet nézek vele egy darabig. Meglátjuk, melyikünk lesz ember a gáton, patkány. Meglátjuk. Épp hiányzik egy patkánylép és némi patkányfarok Mirol bájitaljaihoz.
Ehhe. Hogy iszkol a tekintetem elől. Helyes, én is így gondoltam. (Nahát, meg tudok félemlíteni egy patkányt, micsoda tehetség.)
D'Espérey öröme nem teljesen képes elismerésszámba menni, hiszen gyermek még, könnyen lenyűgözhető és az akták alapján a képzelete is igen élénk. Nem csoda hát, ha szívesen játszik el a gondolattal. Én azonban nem játszom, válaszokat keresek. Kis elméjében észrevétlen mocorogva csípem el és el a legkisebb emlék- és gondolatfoszlányokat is. Érzékelem a patkányához való ragaszkodásától kezdve az apró megingást, hogy miért is nem szeretne mondani bármit is a legaranyvérűbb családokról. Mondjuk ezt megértem. Én se biztos, hogy szívesen veszem őket a számba, ha a saját magamhoz fűződő kapcsolataik kérdésesek.
Hogy elsápad! A vér azoknak az arcába és arcából mozog ilyen gyorsan, akik máskülönben nehezen vagy nem egészen tudják kifejezni magukat. A félemberek teste árulkodik így, a kamaszoké főként. A kis ötödéves éppen abban a korban van.
- Érdemes volna utánanéznie. Tudja, hogy manapság mennyire nem mindegy, honnan eredeztethető a varázsló családja. Egyes nevek jobban csengenek másoknál - emlékeztetem, elvégre ez így van. - Hallotta már a mondást, hogy griffet tolláról, varázslót barátjáról? - kérdezem csak úgy miegymásként. Nem pazarolnám arra az időmet, hogy fenyegessem, de ami tény, az tény.
Mayfield. Összehúzódik a szemem, kissé rosszallóan figyelem a hollóhátasomat.
- Szép dolog a törődés - méltatom. - Ha úgy dönt, hogy gondoskodik valakiről, meg kell hogy legyenek hozzá a kellő erőforrásai. Egy gyenge idegzetű, gyenge szervezetű sárvérű a varázsvilág selejtje. Ennyi erővel egy néma, vak, siket és béna öregasszonyt is a gondjaiba vehetne. Miért nem veszi körbe magát olyanokkal, akiktől tanulhat? Maga nagyon tehetséges, D'Espérey. Ne hagyja, hogy az efféle elfoglaltság, minthogy egyben próbál tartani a reszkető, bomlott elméjű csontvázat, lekösse az energiáit. Bár úgy hallom, energiából igen sok szorult magába - kunkorodik kissé fel a szám szeglete.
Nem arra számítok, hogy majd bármit is beletesz a kezembe a kezén kívül, ezért igen meglep a patkány belepottyanása a markomba. Rá is fogok, mielőtt tovább esne a kis nyavalyás, bár a tenyerem éppenséggel elég széles, de ki tudja, milyen pánik- vagy erőszakrohamot produkál a kis hülye. Ahogy D'Espérey utánanyúl, elhúzom a kezem a patkánnyal együtt, kipeckelve tartva kis zöld testét, kissé megszorítva, csak hogy visítson. Felemelem, hogy megnézhessem arcmagasságból is, megforgatom jobbra-balra. Csak hogy a kis dög is tudja, ki van erőfölényben.
- Vigyázzon jobban a famulusára. Felteszem az se véletlen, hogy bezöldült és így maradt. Vannak, akik nem nézik jó szemmel, ha más varázslók állatai a közelükben ólálkodnak, a patkánya pedig nagyon is kíváncsi.
Visszaadom neki a jószágot, és elveszem a gyűrűt. Zsebkendőért nyúlok a zsebembe, előveszem és megtörlöm a kezem, majd a benne levő gyűrűt is, ha már ott van. Megkísért a vágy, hogy felpróbáljam, olyan aprónak tűnik valóban, de a varázsgyűrűk többnyire tágulnak maguktól. Ám nem vagyok olyan ostoba, hogy felhúzzam az ujjamra. Megszagolom, közel emelem a szememhez, a fénybe tartom, majd meglatolom a súlyát.
Rásandítok a gyógyítónőre kérdőn, akar-e valamit, de ha nem, visszafordulok D'Espéreyhez. Elmosolyodom.
- Miért akarnám elvenni? Jobb, ha magánál van. Milyen képességei vannak? - érdeklődöm. - A gyűrűnek - teszem hozzá magyarázólag. Vissza is nyújtom neki közben, nehogy nagyon megrémüljön tulajdona elvesztésének lehetőségétől.

Mi is olyan fontos ebben a mai estében? Mi...
Könyvvel a kezemben állok a polc előtt, és az asztalon levő öröknaptárat bámulom, ami épp most kezdett el kattogni, hogy emlékeztessen: nyolcra diákot várok büntetőmunkára. De miért, és kit? Komolyan időt kellene szánnom arra, hogy pontosabb bejegyzéseket rögzítek ebben a kalapáló kütyüben (ha már egyszer ilyen hasznos ajándékot kaptam karácsonyra...).
Az asztalhoz lépdelek, hogy elfordítsam a kart és ezzel megszüntessem a klimpírozását. Ekkor nézek ki az ablakon, és ekkor pillantom meg kint ragyogni a teliholdat.
Ekkor eszembe jut, és farkasvigyor terül el az arcomon. Őszintén kíváncsi vagyok rá, fogom-e látni a fiút, eljön-e, mert ha a gyanúm beigazolódik és valóban farkaskór emészti, akkor bizony nem fog ma este mutatkozni sehol, nemhogy a tanára irodájában, akitől retteg. Mert tudom, hogy retteg tőlem, hogy émelyeg tőlem és gyűlöl. Ismerem a gondolatait rólam, jártam már a fejében. Ez nem is zavar, hisz ezeknek a benyomásoknak a forrása én vagyok és a viselkedésem.
Kell hogy legyen némi önfegyelme és kellő önkritikája annak, akinek rendelkezésére áll a legilimencia hatalma. Amennyi undorító, mocsok dolgot láttam már magamról mások fejében, attól még a legszigorúbb jótét lélek is eret vágna és meleg vizes kádba ülne, hogy kicsorgassa piros vérét bánatában. Azt hiszem, az ilyesmi épp az ilyen sötét lelkeknek való, mint én is volnék. Nekem úgyse tudnak újat mondani arról, micsoda férges szemétláda vagyok, és így legalább emlékeztetnek rá.
Az ajtó belső felén rögzített fordított kopogtatón már azelőtt megjelenik annak a neve, aki az ajtóm előtt áll, hogy az illető ténylegesen bekopogna. Kuncogok. Meddig ácsorogsz még ott, Mayfield? Mennyi idő alatt szánod el magad? Már csaknem ott tartok, hogy egy olcsó és hatásvadász gesztussal kitárom az ajtót előtte anélkül, hogy jöttét bármi módon jelezhette volna, ám akkor két feszes koppanással illeti a szobám ajtaját.
Lapozok a könyvben.
- Tessék!
És bejön.
Egyenesen rászegezem a pillantásom. Semmi szőr, semmi agyar, semmi lompos farok. Kissé csalódott vagyok... Bár persze, a Holdat épp eltakarja egy vaskos felhőfoszlány odakint.
Hangos puffanással csukom be a könyvet, miután kivettem belőle a párlapos jegyzetkötetet, és Mayfield felé fordulok.
- Jó estét.
Újra végigmérem, majd kipillantok a Holdra.
- Meglep, hogy eljött. Hogy érzi magát? - kérdem, és teszek felé néhány lépést. Le se veszem róla a szemem. Milyen reszketeg, törékeny, finom kis csemege a félelme, a viszolygása!

Ez a patkány akar tőlem valamit.
Mi van, ha ez a patkány animágus? Azokkal legilimenciát használva se megyek sokra. Túl intelligens egyszerű jószágnak, annak kell lennie, hiszen gyanakodva méreget engem.
Csoda, hogy nem rohan Mayfield vállára és harap bele a csuklómba, mikor megfogom az elsápadó fiú kis, kerek állát.
Amitől szétesik teljesen, szétesik darabokra a kezemben. Gyermeki zsarnoksággal figyelem ezt a szétesést, erőfölénybe kerülök, borzalmasan könnyen és gyorsan. Nem kell érte küzdenem. Nem kell bizonyítanom érte, a puszta érintésem is elég.
Aztán visszaér D'Espérey, hozza a javasasszonyt, és már csak azt tudom nézni, ahogy elhúzza a nőszemély a paravánt. Hátralépve hallgatom egy darabig a javasasszony fojtott hangját, figyelek, mi történik odaát. A mozgások hangja és az árnyak elárulják, hogy Mayfield lefeküdt. Jó. Ezen legalább túl vagyunk.
Kócoskára pillantok mellettem. A kérdését hallva ráhunyorgok fiúra, mely most épp nemcsak amolyan illusztrációja az elgondolkodásomnak, hanem komoly vizsgálódás (bár célszerűbb lett volna az összehasonlítást mindkét diákot látva megejteni).
- Most, hogy nézem, a szemeik egyaránt különösen duzzadtak, és persze csontos alkatuk is hasonló, ez alap lehet egy távoli rokonságra, mondjuk unokatestvérire vagy másodunokatestvérire. Bár ezen az alapon maga rokona lehet egy Lamartinnak éppúgy, mint egy Malfoynak. Azonban a feltételezésemet arra alapoztam, ahogyan Mayfielddel bánik. Messzemenően... patronáló - találom meg a kifejezést, melyet kerestem.
Bólintok aztán, ismét a paraván felé nézve, melyen túl nem látok már semmit sem, hang sem szűrődik ki a javasasszony ténykedésén túl. Bájitalt keverget kiskanállal egy bádogedényben.
- Tudom. Ismerem a családját.
Lepillantok rá aztán, figyelmem nem kerüli el a gyűrű. A kezéért nyúlok, pontosabban széles tenyerem eléteszem, mintha épp táncba hívnám, bár se bál, se zene nincs. A gyűrűjét akarom látni, és remélem ez a gesztusből egyértelmű. Ha a kezét a tenyerembe simítja, mint várom, akkor kissé megemelem azt, szemügyre veszem a sötét foglalatában fénytelenül díszelgő vérpettyes követ. Megsimítom a felületét, majd a kezet el nem engedve kérdezem:
- Elég erős varázsereje van ennek a gyűrűnek - tájékoztatom a fiút, nem vagyok biztos benne, hogy ezt tudja.

Ha megengedhetnék magamnak egy mosolyt, elmosolyodnék, de meg kell őriznem szigorú, marcona ábrázatomat, ha rendet akarok tartani. Különösen fontos, hogy ne a pajtásuknak tartsanak, hanem a tanáruknak, valakinek, aki felettük áll. Pedig ahogy lenyomja a kisebb a nagyobbat a betegágyra, az tulajdonképpen bájos. Mint mikor az öcs vigyáz a bátyra. Vagy a húg.
- Köszönöm - pillantok D'Espérey után, rá lehet bízni ilyen feladatokat, könnyen és hatékonyan teljesíti őket, nem úgy, mint Mayfield tenné, ő alighanem saját magát sem találná meg egy bájitalfiolában.
Tekintetem elidőzik a zöldszín rágcsálón, ahogy a hosszú pókujjak cirógatják, szinte markolják. Egy pár hosszú pillanatig megbabonázottan mustrálom, a kezeit, a szőrmegombócot a kezeiben, az ölét, esetlen alakját és megadó engedelmességét, ahogy kimondja, igenis.
- Meg van lepve? - kérdezek vissza gonoszul. Csak nem döbbennék meg ezen! Az, hogy ha mégis megtörténik, és meglepem a fiút, az csak azt jelenti, hogy eddig senki nem volt olyan erélyes, hogy fegyelmezést alkalmazzon vele szemben. De majd én kinevelem belőle ezt az átkozott alamusziságot. ezt a nőies sérülékenységet. Nem varázslóhoz méltó magatartás, még akkor sem, ha sárból van a vére, a varázserejét pedig lopta.
Közelebb lépve A kezem megsimítja ijedt, keskeny kis arcát.
- Aznap este nyolc órakor - nyomatékosítom a kérésemet. - Ha nem lesz ott, gondoskodom róla, hogy a rákövetkező napon már ne kelljen semmiféle órára mennie. Akármilyen állapotban is legyen. Elvárom, hogy ott legyen az irodámban pontban nyolckor - ismétlem el, ha esetleg elsőre az érintés sokkjától nem értette volna tisztán a kérésemet. Aztán elengedem az állát.
A közeledő fiú s a javasasszony felé fordulok. Kócos, ifjú, jellegtelen nő ostoba képpel. Ugyanaz a tendencia figyelhető meg itt is, mint a tanárok kiválasztásában, persze jómagamon kívül. Ifjú, tapasztalatlan, gyenge kezű. Persze ebben is lehet, hogy az iskolatanács keze van. Miért is ne. Minél gyengébbek a bábok, akik az iskola személyzetét alkotják, annál könnyebb rángatni őket madzagon.
Elmondom neki, hogy Mayfield elájult az órán, hogy hányt, és hogy a karomban kellett lehoznom. Említést teszek a düh- vagy pánikrohamáról.
Aztán a nő eltessékel bennünket, elhúzza a függönyt az ágy körül, minket pedig kizár a társalgásból.
Lenézek D'Espéreyre, intek a fejemmel, hogy lépjünk kissé távolabb, már csak az illendőség kedvéért is.
- Maguk talán rokonok, amiért ennyire törődik vele? - szegezem neki a kérdést kertelés nélkül. - Tudja, nem vet jó fényt magára, hogy koszos vérűekkel, hm... mutatkozik.

- Láttam ám, D'Espérey - figyelmeztetem, hogy csak ne forgassa a csillagszemeit, mert a végén még őt is neki kellene látnom megrendszabályozni, mármint, ennél a letorkollásnál is jobban. A fiú talán hiányolja a rugalmasságot, tán elvárná, hogy kezeljem őt szabadabban, hisz tehetséges diák, én azonban nem ezért vagyok itt. Ha már egyszer ebben az intézményben senki más nem fegyelmez, én legalább megteszem. A tanári kar egyes tagjai úgy vélik, babusgatni kell a gyermekeket, azzal az egyszerű ürüggyel, hogy nehéz nekik, de ezeknek a gyermekeknek fogalmuk sincs arról, mi az igazán nehéz. Nos nem az, hogy egy biztonságos, meleg helyen vannak, ahol ki van nyalva a sggük, ó nem. Az igazi nehézségekkel a kastély falain kívül kell mindenkinek megküzdenie. Idebent csak tűrni kell és nyelni kell, bár saját szememmel tapasztalom, hogy van, akinek az idegei már ettől is felmondják a szolgálatot.
Mikor felteszem a kérdést Mayfieldnek, egy metsző pillantással igyekszem elhallgattatni a kis kotnyeles koboldot, ahogy visszakérdez, nem illik épp a puhatolózó kérdéseim közé az ő furcsálló érdeklődése, ezzel csak felhívja a figyelmemet arra, hogy különös dologra gyanakszom. Meg akarom találni a rést Mayfield pajzsán, már ami a titkát illeti. A kérdező és a kérdezett épp elég, ha tudják, miről van szó. Igaz, Mr. Mayfield?
Vajon tudja, mire célzok? Úgy tesz, mint aki nem.
- Értem - hangzik el a számból, ez is szigorú, nem csodálnám, ha a griffendéles kezdene paranoiás lenni az egyszavas válaszaimtól.
Bár fürtöske akár a segítségemre is lehet. Igen, talán, hiszen elég okos és rafinált hozzá, hogy kiszedje a griffendélesből az információt, még ha az idősebb fiú eddig az orránál fogva is vezette a titkát illetően. Bár nem, nem hiszem. D'Espérey élelmesebb ennél. Hiszen hollóhátas. (Mulattat, hogy noha soha nem voltam roxfortos, mégis kezdek a házak sztereotípiáiban gondolkodni, miután magam is ráébredtem, hogy a sztereotípiák ezesetben valódi megfigyeléseken alapulnak.)
Máskülönben Mayfield köti le a figyelmem, aki alig egy-másfél évvel fiatalabb nálam. Mennyire különbözőek vagyunk mégis, erős a gyengével szemben, én és ő. Nem tehet róla szerencsétlen, ha kiváltja belőlem a zsarnoki hajlamot. Bár vajon tudja, hogy préda válik abból, aki aként viselkedik?
Az út további részét némán teszem meg, bár korántsem mélán merülve el a hallgatásban, inkább így tartva fenn a rendet különös triónk tagjai közt, így fegyelmezve, fegyelmezettséget mutatva. Hagyom, hogy vezessenek, fel sem merül bennem, hogy meg akarnának szökni előlem, mi értelme volna? Mint az a pár griffendéles őrült, akik betörtek az irodámba, és azt hitték, elfuthatnak... Végül nem sikerült nekik, de hogy is képzelhették, hogy nem találok majd rájuk egy későbbi időben?
Ahogy ismerős folyosóra érünk (hisz jártam már a medimágusi szobában, vagy ahogy ők hívják: a gyengélkedőn), szintén magam előtt terelem őket, még ha előre is akarna valamelyikük az ajtóban engedni (halálozási sorrend).
- Kerítse elő a medimágust - szólok D'Espéreyhez, az életképesebbhez. Addig is odafordulok Mayfieldhez.
- Szeretném, ha minden elmondana a rohamáról neki - mondom komolyan, a szemébe nézve, már ha rám meri emelni a tekintetét. - Minden kétséget kizáróan súlyos problémákkal küzd. Ettől függetlenül nem tekinthetek el attól a ténytől, hogy felemelte a hangját, megütött és megrúgott egy professzort. - Igen, ezalatt magamat értem, noha nem sokat ártott nekem a vergődése. - Február 11-én várom büntetőmunkára az irodámban.
A következő holdtölte éjszakája. Már ha addig nem derül  ki több a rejtélyes... betegségről.

Az Imbolc biztos jó móka volt.
Én a magam részéről a nagy részét kihagytam. Nem azért, mert így tartotta úri kedvem, ó nem, sőt, az elején még jelen is voltam. Hanem mert a Nagyúrnak terve volt velem. Míg a varázsvilág kergébbik fele a Roxfortban áltatta magát azzal, hogy ez a fényűző, fényszóró hivalkodóság eltakarhatja a rengeteg vért, halált és szennyet, mocskot, mely az országban fekélyként terjeng, én azon voltam az éjjel, hogy még több vért, halált és mocskot oltsak a társadalomba. Nemes feladat.
Hajnalban tértem vissza a kastélyba, akkor, mikor az a szolgálatkész, megfélemlített lány azzal az információval várt, hogy Gwendolyn nincs a hálótermében. Hogy éjfél óta nem látták őt.
Keresni kezdtem, kimerülten elhoppanáltam azokra a helyekre, melyeken tudom, hogy megfordulhatott. Még Wolfék házát is megnéztem. Nem sokat beszéltem vele ezekben az elmúlt hetekben, mivel van egy olyan érzésem, hogy neheztel rám, ezt pedig inkább kikerültem. Jobb megvárni, míg ez elcsitul, mert a kamaszlányokkal nem lehet értelmesen szót érteni, mikor zaklatottak. Igen, eszembe jutott, hogy mi van, ha a szökevények közé állt. Attól az életveszélytől egyedül egyféleképpen tudom megmenteni: ha megkeresem és visszahozom.
Egy eltűnt személy megtalálására az eltűnése utáni néhány órában van a legnagyobb esély. Utána minden egyes órával csökken a túlélési ráta.
Esküszöm, nyomkövetőt fogok itatni vele. Csak jöjjön haza.
Tudtam, hogy pihennem kell. Miután újra ellenőriztem a kastélyt, és azt, hogy Gwendolyn továbbra sem tért vissza, ide jöttem.
Azt hiszem, ülve elaludtam a kanapén. Talán egy órája, ha itt vagyok. Viszont azonnal megéberedtem, mikor megéreztem, hogy varázshasználó közelít a lakás felé. Odalent a lépcsőházban el van helyezve néhány érzékelő rúna. Gwendolyn erejét felismerem.
És a vele tartó alapfokú fekete mágiát is. A használója ismeretlen előttem, csak az erő az, melyet a rúna letapogat és közvetít. De a pálcámat a kezem ügyébe készítem. A hajamat hátratúrom az arcomból. A talárom levetem, marad a fekete ing, a fekete minden alatta.
És kattan a zár. Nyílik az ajtó. Háttal ülök nekik, arcom a kezembe temetve, a halántékom masszírozom előre hajolva. Gwendolyn nem tud a rúnákról, jobb, ha meglepettnek tűnök.
De ez a hang.
Ettől a flegma nyájaskodástól azonnal felszökik a pulzusom.
Ki a rohadt gennyes patkánybérenc ez, aki együtt érkezik a húgommal az én házamba?!
Lassan emelkedem fel a kanapéról, az szelíden nyekken alattam. Okklumenciám lángoló fala mögé tömködöm mindazt a felsistergő dühöt, mely előlobban belőlem. Sötétlő szemeim épp csak egy pillantásra méltatják a nyurga férfit, nem kerüli el a figyelmem a zsebébe süllyedő keze. Nagyon remélem, nem jut eszébe pálcát szegezni rám az otthonomban. Onnantól kezdve nem lehetek tekintettel a vendégjogokra.
- Hol voltál? - kérdezem Gwendolynt, minden halizás, helózás és miegymás nélkül. Remélem, a fiú észleli, hogy kutyába sincs véve. Egyedül a húgom érdekel. És hogy mi történt vele, noha látszólag, ahogy így látványra felmérem, sértetlen.