Láttam rajta, hogy fortyog benne a düh és a harag. Valahol megértettem az érzéseit, hiszen némileg talán lekezelőn viselkedtem vele, de ezt csak magának köszönhette. Kezdtem kételkedni abban, hogy egyáltalán van-e értelme ennek az egésznek… Mindketten azon erőlködünk, hogy meggyőzzük a másikat a magunk igazáról: a különbség csak az, hogy én látom az értelmet a szavaiban, elismerem a veszély valósságát és teljesen hidegen hagy; ő pedig vagy nem hajlandó, vagy nem képes megérteni az én nézőpontomat és csak a saját nótáját fújja újra meg újra. Akarva-akaratlan hatalmába kerített az érzés, hogy kezdünk zsákutcába kerülni és lassan elérjük azt a pontot, ahol már minden szó felesleges, de nem rajtam állt a dolog.
Csak egy félmosollyal és szelíd fejcsóválással feleltem arra a felterjesztésre, miszerint át kellene írnom a szabályokat. Ez az, ami soha nem fog bekövetkezni, legalábbis külső nyomásra nem. A saját életemet élem mióta csak az eszemet tudom és teszem mindezt a saját szabályaim szerint: ezekre soha senkinek nem volt befolyása. Volt egy-két ember a múltamban, akiket mindennél többre tartottam, de még ők sem tudták megváltoztatni a világnézetemet és a hozzáállásomat… és egészen bizonyos, hogy nem egy olyan lány fogja ezt először megtenni, akit lényegében alig ismerek.
- Tényleg nem érted? – kérdeztem hitetlenkedve és ismét kezdett felmenni bennem a pumpa. – Kockáztatok, igen… de nem azért, mert mindenáron véget akarok vetni az életemnek. Kétségtelenül benne van a pakliban, de a jelen állapotokhoz képest ez még mindig csak a kisebbik rossz.
Amikor kifakadt, hogy neki nincs választása, újfent hitetlenkedve csóváltam meg a fejemet és kezdtem magamban átértékelni az egész helyzetet. Lassan gyökeret vert bennem az érzés, hogy itt valami súlyos hiba van, valahol nagyon kisiklott ez az egész kapcsolat, ami kettőnk között kialakult. Már-már megkérdőjeleztem a saját véleményemet is: úgy tűnt, hogy alaposan félreismertem a lányt. Eddig azt hittem róla, hogy egy különc mardekáros, aki valamivel nyitottabb szemmel jár, mint társai, s így nem veti meg a magamfajták társaságát; mostanra viszont nem csak hogy úgy tűnt, nincs ki a négy kereke, de az intelligenciája is kérdésessé vált a szememben.
-  Valóban, te nem vagy abban a helyzetben, hogy választani tudj… - feleltem neki, s hangom ezúttal nem volt gúnytól mentes. –  Ez feltétlenül azt is jelenti, hogy nem tudsz belegondolni a helyzetembe? Nem azt kértem, hogy dönts helyettem, csak azt, hogy próbáld meg átérezni a lehetőségeket… de úgy látszik, hogy ez meghaladja a képességeidet. – nem gondolkodtam, mielőtt kimondtam volna az utolsó szavakat s szinte azon nyomban meg is bántam őket, hiszen továbbra sem volt célom összeveszni vele; de vakságával, legyen az valós vagy tettetett, megint olyan szinten felhúzott, hogy nem tudtam megálljt parancsolni a kibuggyanó gondolatoknak. A monológjának a vége kifejezetten hidegzuhanyként ért, de csak még tovább szította bennem az indulatot és egy újabb gúnyos kérdést szült. – Most akkor kit is féltesz jobban: engem, vagy magadat?
Néhány pillanattal ezelőtt még csak éledezett bennem a gondolat, hogy félreismertem őt, mostanra viszont már szinte tényként volt kezelhető: utolsó szavai elárultak, hogy ő sem különb zöldtaláros társainál. Ha neki az lett volna a legnagyobb gondja a halálommal, hogy végig kell néznie, akkor talán tényleg nincs miről beszélnünk a továbbiakban… mégsem mentem el és hagytam ott a saját levében főni, pedig itt és most az lett volna a logikus lépés. Itt maradtam, mert továbbra is szerettem volna tisztázni ezt a helyzetet, bár egyre kisebb esélyt láttam arra, hogy ez ténylegesen sikerül is.
Az előítéletemre adott válasza különösen ironikusnak tűnt az előbbiek fényében: nem épp az imént igazolódott be, hogy igenis van valóságalapjuk? S mégis: hiába tűnt egyre inkább jogosnak a dolog, ezelőtt nem adta tanúbizonyságát annak, hogy olyan vásott lenne, mint sorstársai… így hát lenyeltem a nyelvem hegyére toluló visszavágásokat s csak egy biccentéssel reagáltam rá, amit akár bocsánatkérőként is lehet értelmezni. Még mindig lángolt bennem az indulat, de kíváncsi voltam, hogy mit lép a kialakult helyzetre.
A kérdése némileg meglepett, de arra már a Vadkanban is volt szerencsém rájönni, hogy nem veti meg a káros szenvedélyeket… bár furcsállottam, hogy épp olyasvalaki kér tőlem cigit, akinek hivatalból meg kellene vetnie mindent, ami mugli.
- Parancsolj. – tartottam felé a dobozt, miután lassú és jól látható mozdulatokkal előhúztam a zsebemből. Titkon reméltem, hogy a nikotin jó hatással lesz a felborzolt kedélyekre és egy kicsit nyugodtabb vizekre vezeti a társalgást. Volt rá némi esély, még ha halovány is.

Egy szó nélkül hallgattam végig újra a „mindent érted csinálok” lényegű monológ újabb verzióját, ami semmi újdonságot nem hozott az előzőhöz képest, maximum nyomatékosította azt. Talán némi sajnálat is kúszott a szívembe, mert mostanra már tényleg elhittem, hogy ez az oka, hogy valóban ez motiválja… ugyanakkor annál jobban bosszantott, hogy már megint van valaki, aki úgy gondolja, hogy jobban átlátja az érdekeimet, mint én; ezen felül pedig az is, hogy egy olyan ember teszi ezt, akit ennél okosabbnak gondoltam. Valami furcsa kettősség volt itt, ami egyenlőre meghaladta a felfogásomat: nyilvánvalóan egy halálfaló leszármazottja, aki jó eséllyel maga is kapcsolatban áll a sötét erőkkel, ergo ridegnek, kegyetlennek, számítónak kéne lennie; ugyanakkor mégis jobban aggódik egy magamfajta egészségéért. Ha logikusan viselkedne, akkor használna, kihasználna amíg kedvét leli bennem, majd odadobna a kutyáknak martalékul… vagy legalábbis megpróbálná, mert ahhoz azért nekem is lenne egy-két szavam. Most mégis itt van és erőnek erejével győzköd, hogy felejtsük el egymást, mert különben végem van. Ez lehetett az a furcsaság, ami megfogott benne: valamiért másként tekintettem rá, mint a többi mardekárosra s soha nem értettem ennek az okát. Valószínűleg ezt a tulajdonságát láttam vagy éreztem meg benne már a legelső találkozásunkkor.
Továbbra sem válaszoltam neki s láttam az arcán, hogy lassan felfogja a dolgokat, lassan nála is összeáll a kirakós. Szinte kézzel fogható volt a döbbenete, mint ahogy az ennek nyomán újból feltámadó dühe is: nyilvánvaló volt, hogy a két állapot közül egyik sem olyan, amit gyakori ismerősként üdvözöl. Néhány pillanatig fürödtem a belőle áramló érzelmekben, amik eddig oly ritkán törtek felszínre, majd szelíden elmosolyodtam s lassan megcsóváltam a fejem.
- Naiv kicsi leány. – mondtam neki, s ezúttal nem volt a hangomban se gúny, se indulat: csupán szelíd őszinteség s talán egy cseppnyi szánalom. A szavakkal egy időben szabad kezemmel lassan, szelíden végigsimítottam az arcán, majd hátat fordítottam neki s ismét eltávolodtam néhány lépést, tekintetemmel az eget kémlelve. Lassan, tűnődve szippantottam egyet a cigarettából, miközben az elhangzottakon és az elkövetkezendőkön töprengtem. Majd egy mély, beletörődő sóhaj következett, s ezután a válasz.
- Látom nem akarsz terített kártyákkal játszani: ám legyen. Én viszont megteszem. – ez eredendően szokatlan volt, hiszen az esetek többségében az szolgálta a javamat, ha minél kevesebbet tudtak rólam… ám ez a helyzet talán kivétel volt. – Látom, hogy lassan kezded felfogni a dolgokat, de az okait még mindig nem. Nem vagyok ütődött, csak a saját szabályaim szerint játszom… és ezek közül az első és legfontosabb az, hogy én tudom a legjobban, hogy mit akarok; nincs szükségem segítségre abban, hogy eldöntsem mi a jó nekem. De ezt már mondtam. – szünetet tartottam és nagyon reméltem, hogy végre felfogja ezt a dolgot, majd folytattam. – Jól látod a helyzetet: nem érdekel a veszély. De nem játékból, nem azért, mert szórakoztat a kés a nyakamon, nem vagyok ennyire öngyilkos hajlam. Pusztán gyakorlatiasságból teszek az ilyen dolgokra… de ezt éppen neked kellene a legjobban értened, azt hiszem. Szerinted miféle jövő várhat egy magamfajta alakra? Ne csak erre a pillanatra gondolj és arra, hogy kiugrik egy csuklyás mumus a susnyásból és kettéátkozza a fejemet; koncentrálj messzebbre, az évek távlatába. A muglik közé nem engednek vissza, normális munkát és megélhetést a varázsvilágban nem fogok találni: ezek tények. S habár szívesen megbuktatnám a rendszerüket, nem vagyok az a típus, aki elbujdokol mindenféle odvakba meg lyukakba, hogy bizonyos időnként eltehessen láb alól egy-egy köpönyegforgatót, szabadidejében pedig rettegjen attól, hogy ugyan mikor fogják megtalálni… ez nem az én világom. Marad tehát két lehetőség: egy viszonylag rövid élet, amit a lehetőségekhez mérten élvezek és azt teszek, amit akarok; vagy egy valamivel hosszabb, aminek jelentős részét keserves szenvedés teszi ki és a legtalálóbb jelző rá a reménytelen. – újabb szünetet tartottam s újabb nikotindózist vettem magamhoz, így hagyván neki néhány pillanatot arra, hogy megeméssze a hallottakat. Majd visszafordultam felé s a szemébe nézvén nekiszegeztem a kérdést: - Te melyiket választanád a kettő közül?
Reméltem, hogy ebből végre felfogja a helyzet mibenlétét. Pont ő az, akinek nagyon jól kéne tudnia, hogy a magamfajták reménye a normális életre jóformán nem létező… s habár tény, hogy vannak emberek, akik bármit megtennének az életük megőrzéséért és kompromisszumképesek a körülményeket tekintve, én egyszerűen nem vagyok az.
- Örülök neki, hogy nem játékszernek tekintettél. – feleltem elmosolyodva, s talán ez volt az első őszinte mosoly ajkaimon, mióta itt vagyunk. – Reméltem, hogy így van… de sajos nehéz túllépni az előitéleteken, amit a házad irányában érzek s néha bizony adtál rá okot, hogy másképp érezzem.

A percek lassan vánszorogtak, mint minden alkalommal, ha várakoznom kellett. Kevés olyan dolog volt, amit jobban utáltam, mint ez. Állni vagy ülni valahol egy félreeső sarokban, jobbára haszontalanul töltve az időt a gondolataim társaságában azon tűnődvén, hogy most éppen milyen ítéletet hirdet ki felettem az élet… ez ténylegesen olyasmi volt, ami az idegeimre tudott menni, s legnagyobb bánatomra elég gyakori jelenség volt ebben az átkozott kastélyban. Talán a varázslók voltak nagyon lassú népek, talán én voltam túlzottan beleszokva az átlagosnál pörgősebb életbe: ebben a világban nagyjából az időm felét unott várakozással töltöttem. Az is közrejátszhatott, hogy minden időponthoz volt kötve: az órák, az étkezés, a takarodó, a büntetés kezdete és időtartama… szinte meglepő, hogy a mellékhelység használatát nem határolták be ezekhez hasonlóan. Biztos velem volt a baj, meg azzal, hogy ennél jóval nagyobb szabadsághoz szoktam mugli életem során, de elég nehezen vette be a gyomrom a kötöttségeket.
Aztán volt itt más is: az új körülmények, ahogy illedelmesen nevezni szokás. Bármilyen meglepő, a varázsvilág is átalakul, átformálódik: olyasmi ez, ami néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen, de szimpatikus jövőképnek tetszett; mostanra azonban elkerülhetetlen, de kellemetlen változásokat hozott. Dumbledore halálával megnyílt az út a fekete mágia előtt és az kíméletlenül ki is használta a lehetőséget: átvette az uralmat. A helyzetem, mint mugli-születésű varázsló, ezzel meglehetősen kényessé, sőt: kellemetlenné vált – legalábbis minden jóslat szerint így kellett volna történnie, de valójában vajmi kevés dolog történt. Új tanárok jelentek meg a kastélyban, akikről olyan pletykák forogtak, hogy a Fekete Kéz szolgái és nem mondom, sok esetben ehhez híven is viselkedtek… de egy magamfajta alaknak nem okozott nagy nehézséget, hogy fenntartsa az alázat látszatát és ezzel elkerülje a velük való közvetlen konfliktusokat. A diákság részéről is lehetett hallani rendhagyó dolgokat, miszerint a mardekárosok felbátorodtak és igyekeztek kihasználni felsőbbrendűségüket, de engem valahogy ők is elkerültek: a hírem megelőzött és megvédett. Egyetlen kivétel akadt ez alól, de az is rendhagyó: vele kapcsolatban azóta sem tudom, hogy hányadán állunk egymással. Kusza sztori volt és nem is igazán idevágó.
A nagyobb kérdés az, hogy mi lesz, ha lepereg ez a tanév és befejezem az iskolát. Egészen eddig feltett szándékom volt lezárni magamban életemnek ezt a szakaszát és visszatérni a régi, kényelmes mugli létemhez… és ami azt illeti, a tervek még most is ezek, a nagy kérdőjel a megvalósíthatóságuk felett lebeg. Már az előző rezsim mellett sem lett volna könnyű teljesen elvágni magam a varázsvilágtól, de a jelenlegi alatt egyenesen lehetetlennek tűnt, hogy ezek a mugligyűlölő hivatalnokok egy szó nélkül visszaengedjenek egy úgy-ahogy képzett mágust a varázstalan emberek közé. Ez a lehetőség tehát valószínűtlen: de milyen jövő elé néz egy magamfajta a varázsvilágban? Hátrányos megkülönböztetés, egyfajta rasszizmus, munkanélküliség, éhhalál. Kifejezetten szeretetreméltó kilátások. Ilyenkor kellene a két rossz közül a kisebbiket választani… a kérdés már csak az, hogy melyik is a kisebbik a kettő közül.
Olyannyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem a gondnok és leendő partnerem érkezését csak akkor, amikor Frics már szinte rajtam is volt, a dühtől tajtékozva követelve a cigimet. Egy fél lépést hátráltam, hogy még egy slukkot szívhassak belőle, majd kipöccintettem a csikket az ablakon még az előtt, hogy a gondnoknak esélye lett volna megkaparintani. Kifújtam a füstöt – ellenállván a késztetésnek, hogy az arcára célozzam -, majd egy csibészes mosolyt küldtem az öreg szeme közé.
- Volt-nincs. – mondtam neki, bár tudtam, hogy ez újfent kimeríti a tetten érés fogalmát és a jelenlegi büntetésemet legalább kettővel felszoroztam… sőt, az is lehetséges, hogy Frics bedurvul és elküld békákat pucolni vagy valami ilyesmi. Mintha érdekelne.
Magyarázott valamit, aminek nem sikerült felkeltenie az érdeklődésemet; azután elvonult, de a kihalt folyosók még hosszú ideig zengtek félhangos morgásától, ahogy magában beszélve szidta a mihaszna diákokat és szóban ezredszer is kifényesítette a láncait, ám ez szintén kívül esett az érdeklődési körömön: tekintetem újdonsült partneremen ült, aki meglepetésemre nemhogy unszimpátiát váltott volna ki belőlem, de egy régi, kedves barátnak bizonyult.
- No lám, vannak még csodák… - köszöntöttem elmosolyodva. Tényleg csodának tűnt, hogy ennyi idő után éppen itt futunk össze, holott szinte bárhol máshol ezerszer nagyobb eséllyel tehettük volna meg ugyanezt. – Nem gondoltam volna, hogy az öreg ennyire figyelmetlen… büntetésnek tervezte, de ez inkább szórakozásnak néz ki. – szavaira újfent elmosolyodtam és elkaptam a felém repülő rongyot, mielőtt az a mellkasomnak ütközve összemocskolhatott volna. –Hisz ismersz, a rosszaság a véremben van… bár most éppen nem csináltam semmit. – a mondatot megtoldottam egy kacsintással, majd a szobrok felé fordultam.
- Ha már a suvickolásnál tartunk, szerintem testvériesen el kéne osztanunk a munkát. Választhatsz hármat közülük, a többit bevállalom, mit szólsz hozzá? – kérdeztem tőle pajkos hangon; ismert már elég jól ahhoz, hogy tudja, csak fel akarom cukkolni egy kicsit. – Elég széles a választék: van egy majmunk, egy okostojásunk, egy szerencsétlen flótásunk… meg ez itt. – intettem a végén egy fejmozdulattal Griffendél felé. Mint varázslót, őt sem tartottam többre, mint az alapító négyes többi tagját, de eltekintetem attól, hogy gúnyoljam, mert az elveivel jobban tudtam érvényesülni… nem véletlen, hogy az ő házába kerültem.
Azt hiszem egy szórakoztató éjszakának nézünk elébe.

Meglepve hallgattam a szavait és megmondom őszintén, volt vagy két pillanat, mire szóhoz tudtam jutni utánuk. Azt magam sem tudtam eldönteni, hogy felháborított-e a gondolatmenete vagy csupán teljességgel érthetetlen volt számomra; a biztos az, hogy egy rövid, keserű kacajt csalt ki belőlem első reakcióként.
- Túl jól? – kérdeztem vissza és a hangomon érződött a hitetlenkedés. Lassan megcsóváltam a fejem, még mindig nem tudtam felfogni ezt a gondolatmenetet. – Biztos velem van a baj, de én nem ismerek olyan fogalmat, hogy túl jól éreztük magunkat. Lehet, hogy velem van a baj, vagy a varázslók mérik másként a dolgokat, de nálam csak három variáció létezik: a jó és a rossz elég élesen elkülöníthető egymástól, a harmadik pedig a kettő közti átmenet. – kedvem lett volna még néhány keresetlen jelzőt hozzácsapni a túl ilyen vagy túl olyan gondolatmenethez, de inkább megtartottam magamnak a véleményemet. Nem állt szándékomban összerúgni vele a port, de tisztáznunk kellett, hogy hányadán állunk egymással.
Bár megpróbálta, nem sikerült elmenekülnie a csók elől. Édes volt, talán még a múltkorinál is édesebb: érezni lehetett a mögötte gyűlő dühöt, a forrongó haragot – ez mindig feldobta a dolgot. Hosszú másodpercek voltak, mire szabadulni hagytam és a szokásos félmosolyommal figyeltem, ahogy az eddig bent tobzódó érzelmek kiültek az arcvonásaira. Már ezen a ponton tudtam, hogy ez egy nagyon rossz ötlet volt és jó eséllyel túlléptem egy határt, amit nem lett volna szabad… de nem pazaroltam az időt a bánkódásra, az soha nem oldott meg semmit. Elragadott a hév, felülkerekedett rajtam az indulat és ezt már nem lehet visszavonni, semmi nem fogja megváltoztatni. Ugyanakkor azonban a vészjelző is beindult a fejemben: hiszen mégis csak egy mardekáros, ráadásul jó eséllyel kapcsolatban áll a sötét oldallal… és mintha egy kicsit labilis is lenne az idegrendszere, habár ez eddig nem került előtérbe. Egy szó mint száz: természetes mozdulattal a zsebembe csúsztattam a kezem, azon belül pedig a késemre kulcsoltam. Nem akartam neki fájdalmat vagy sérülést okozni, de ha döntenem kell aközött, hogy ő vagy én… nos, ennél kevés egyértelműbb válasz akad az élet zavaros tengerében.
Végül nem került sor tettlegességre – legalábbis egyelőre-, de a szavai is valamiképp furcsák voltak, valahogy nem illettek bele a kirakósba. Ha nem akarja tenni, akkor miért teszi? Nem látom a feje felett a kardot, ami kényszerítené rá, hogy így viselkedjen… habár kétségtelen, hogy el tudom képzelni: valamilyen formában jelen van. Furcsa népek ezek a varázslók, különösen az aranyvérűek: soha nem lehet tudni, hogy mi az, amit önmagukért tesznek és mi az, amit valami más, már idejétmúlt hagyomány vagy elv szolgálatában. Figyelmesen hallgattam a mondanivalóját s közben teljesen vissza is nyertem a higgadtságomat… de a mondanivalója vége megint feltüzelt valamelyest: az elevenébe talált egy olyan dolognak, ami jelen van az általam legjobban gyűlölt dolgok között. De nem hagytam, hogy újra eluralkodjon rajtam a felindultság: egy hideg, örömtelen kacajjal feleltem a szavaira.
- Egy valamit tisztázzunk, kedvesem: az én érdekeimet majd én szem előtt tartom, nincs szükségem rá, hogy bábáskodjanak felettem. – Beszéd közben igyekeztem elkapni a pillantását és ezzel is éreztetni vele a mondanivalóm súlyát. A becéző megszólítás már legutóbb is elhangzott, de a lány nem biztos, hogy emlékszik rá, hiszen akkor már nem volt teljesen magánál. - Elég régóta élem már a magam életét ahhoz, hogy el tudjam dönteni mi a jó nekem meg hogy mit akarok. A saját szabályaim szerint játszok és ettől semmi nem tud eltántorítani. – jól megnyomtam a szót, hogy éreztessem vele: van fogalmam a családjáról meg a kapcsolatairól. Néhány pillanatig még fenntartottam a szemkontaktust, hacsak ő meg nem szakította, majd félig elfordultam tőle és egy újabb cigarettára gyújtottam – de azért a szemem sarkából továbbra is őt figyeltem, hátha valami meggondolatlanságra szánja el magát.
- Ami pedig a többit illeti… - folytattam, immár lágyabb hangon. – a baj éppen az, hogy sosem éreztetted különösen ezt a kiváltságot, amiről most beszélsz. Tény, hogy korrektül viselkedtél, nem úgy, mint azok a felfuvalkodott hólyagok a házadból… de mindig is egy talány maradtál, egy igazi rejtély. Lehet, hogy csak az előítéletességem az oka, de soha nem lehettem biztos benne, hogy tényleg szimpatikus vagyok számodra vagy csak valami nagyobb volumenű sakkjátszma egyik parasztja vagyok a táblán. – és ami azt illeti, még most sem voltam teljesen meggyőződve az ellenkezőjéről, de ezt inkább megtartottam magamnak.

Késő estére járt az idő, ám ezúttal mégsem jártam tilosban: az öreg Friccs oldalán jártam a folyosókat, ahogy éppen a legfrissebb büntetőmunkám helyszínére kalauzolt. Habár már nem volt igaz az, hogy minden második éjszakámat munkával töltöm, azért még mindig elég gyakori kihágónak számítottam és az évek során egészen hozzászoktunk egymás társaságához… bár ezt ő kevésbé élte meg pozitív élményként, mint én. Elég hamar rájöttem ugyanis, hogy csak egy vén bolond szájhős, aki a zord külsejével és a láncos sztorijaival szereti ijesztgetni a diákságot, ő pedig ugyanilyen gyorsan rájött, hogy én nem vagyok az a könnyedén megfélemlíthető típus. Néhány évig még unottan elhallgattam a mondanivalóját a láncairól és a különböző kínzási módszerekről, amit állítása szerint alkalmazott, ám szerintem maximum olvashatott róluk, majd amikor ráuntam – ez olyan negyedév környékén történhetett – egy rossz pillanatomban közöltem vele, hogy ha csak a közelembe hozza a láncait, akkor a nyakára tekerem és meztelenül kilógatom a Csillagvizsgálóból. Egy pillanatig csak hápogni tudott, majd szótlanul továbbment. Azóta is süt belőle a gyűlölet az irányomba, de félelme még az Umbridge-rezsim során is elég erős volt ahhoz, hogy ne próbáljon meg kekeckedni velem. Más kérdés, hogy különösebb okot sem adok rá mostanában: bár manapság is az átlagnál többet vagyok a vendége, mostanában a leggyakoribb kihágásom az épületen belüli dohányzás. A szabadban már többé-kevésbé szemet hunynak felette, de a kastélyban még mindig nem szeretik… pedig állítom: néhány év kérdése, és minden második diák pöfékelni fog. Aztán majd jöhetnek a dohányzásra kijelölt helyek meg hasonlók.
A gondolatok elterelték a figyelmemet és nem igazán tudtam követni, hogy merrefelé tartunk; most szétnéztem és rájöttem, hogy valószínűleg valami új helyre vezet:  a Trófeaterem, a Gyengélkedő, a Konyha mind-mind más irányban helyezkedtek el, márpedig ezek voltak a leggyakoribb helyszínek ilyen szempontból. Egy olyan kis kihágásért, mint a dohányzás, nem szabhatott ki különösebben kemény büntetést, így általában takarítás volt a jussom… bár néha előfordult, hogy a sorozatos kihágásokért valami keményebben kaptam. Kíváncsi voltam rá, hogy most melyik eshetőség áll fent és ezt nem is restellettem megkérdezni.
- Megint visszaeső vagyok vagy csak igyekszel változatosabbá tenni számomra a takarítást? – kérdeztem s szándékkal tegeztem, mert tudtam, hogy ez hihetetlenül az idegesíti: még a tanárok sem tegezték, a diákok pedig végképp nem. Biztos sértette az önérzetét az, hogy mindenki tartja valakinek, csak én nem… pedig tulajdonképpen csak egy senki és ezt mindenki tudja, főleg mióta híre ment kvibliségének.
- Majd meglátod… - felelte morcosan és ebből tudtam, hogy az utóbbiról van szó. Ha valami keményebbet kaptam, azt sosem mulasztotta el az orrom alá dörgölni. Nem is tartott sokáig, míg elértük a helyet: befordultunk egy folyosóra, melynek belmagassága legalább négy méter volt s a folyosó két oldalát a mennyezettől a plafonig érő szobrok díszítették, szám szerint négy darab.
- Kérem a pálcádat. – mondta az öreg s nem ért váratlanul a kérdés, mint ahogy ő sem lepődött meg rajta, hogy nemet intettem a fejemmel.
- Tudod jól, hogy majdnem olyan rossz varázsló vagyok mint te, nem tudok vele takarítani. Jobb ha nálam marad. – láttam, hogy megint elöntötte a méreg, de nem az elutasítás, hanem a tegezés miatt. Soha nem adtam oda neki a pálcát, viszont tényleg nem tudtam vele takarítani: tudtam, hogy számtalanszol kikémlelte, hogy tényleg így van-e.
- A négy szobor a mai programod. Kezdj hozzá amíg felhozom a másik csirkefogót. – adta ki a parancsot, majd elcsoszogott.
Másik csirkefogó? Kíváncsi leszek, hogy ki az illető. Kevés olyan ember van ezen az átok helyen, akivel szívesen megosztanám az éjszakát, ugyanakkor viszont a potenciális büntetőmunka-jelöltek között ez az arány jóval magasabb volt. Lehet, hogy szerencsém lesz és egy normális figurát talál felhozni, vagy még inkább megver az Isten és egy mardekáros aranyagyú lesz a társaságom… bár az öreget ismerve inkább az utóbbi.
Hát hamarosan kiderül. Ami azonban bizonyos, hogy nem állok neki dolgozni, amíg nincs itt az egész kötelék, nehogymár nagyobb rész jusson nekem a munkából, mint a másik félnek… így hát komótos léptekkel az ablakhoz baktattam, kitártam és cigire gyújtottam. Két legyet egy csapásra: kielégítem a nikotinszükségletemet és kiszellőztetem ezt az állott, áporodott levegőt a folyosóról.

A jó megfigyelőképesség egy olyan erényem volt, amiről kevesen tudtak és sem a tulajdonság maga, sem annak elrejtése nem volt a véletlen műve. A saját világomban, a londoni éjszakában elengedhetetlen volt a túléléshez az, hogy minél kevesebbet tudjanak rólad, ugyanakkor minél inkább kiismerd ellenfeleidet; s habár kevésbé életbevágóan, de ennek a kastélyban is hasznát vettem, például most is.
Az első pillanattól kezdve világos volt, hogy a lány ideges. Arca a szokásosnál is kevesebb érzelmet árult el, mozdulataiból hiányzott a szokásos magabiztosság, testsúlyát öntudatlanul helyezgette egyik lábáról a másikra: valami miatt feszült volt, bár ennek okát egyenlőre megtippelni sem tudtam volna. A csipkelődő kérdésem sem a várt hatást érte el: egy apró mosolyra, de legalábbis pozitív reakcióra számítottam, ehelyett egy kétségbeesettnek tűnő fintor volt a válasz rá. Hát ennyire rossz élményként élte volna meg azt az estét? Pedig nincs abban semmi baj, ha az ember egyszer-egyszer kiereszti a gőzt és átlépi takarosan felépített személyiségének határait. Hiszen mindenki maszkot visel, ki-ki mekkorát, hogy elrejtse önmagát azok elől, akik nem méltók rá… bár tény és való, Letty esetében ez az álarc igencsak hatalmasnak tűnt. A szavait egy félmosollyal fogadom.
- Pedig nem volt vele semmi gond, hidd el nekem. – feleltem, újfent elmosolyodván. Szívem szerint megkérdeztem volna tőle, hogy tulajdonképpen mennyire is emlékszik a történtekből, de ha valóban ekkora tragédiaként élte meg az egészet, akkor talán jobb, ha nem ütöm feleslegesen a vasat. – Nincs abban semmi rossz, ha az ember időnként elengedi magát. Segít könnyebbé tenni azt az egyhangú szélmalomharcot, amit a mindennapok jelentenek. – tettem hozzá, megismételvén ezzel korábbi gondolataimat. Lehet, hogy a jóslástannal kellett volna próbálkoznom? Többször sikerült eltalálnom a közvetlen jövőt, mint ahányszor rosszul tippelek… és egyértelműen többször van igazam, mint annak a vén boszorkánynak, aki tanárnak mondja magát.
Szemmel láthatóan egy nagy bejelentéshez készülődött: idegessége fokozódott, ismét áthelyezte a testsúlyát a másik lábára és úgy összességében úgy nézett ki, mint akinek a gondolatai csak arra várnak, hogy kitörjenek belőle és rám zúduljanak. Érdeklődve vontam fel a szemöldökömet, de úgy összességében nem aggasztott túlzottan a dolog… persze ezt a túlzott magabiztosságom számlájára is lehetett írni. Egyfelől nem feltételeztem volna róla azt, hogy a torkomnak ugrik azután, amin effektíve keresztülmentünk kettesben; másrészt pedig tudtam, hogy amíg karnyújtásnyi távolságon belül van, addig nem tud ártani nekem, legyen bármilyen ügyes mágus. A pálcát előhúzni időbe telik, abból pedig elég kevés állt volna rendelkezésére abban az esetben, ha meg akar támadni… bár ha ez lett volna a szándéka, valószínűleg tisztes távolságból hajtja végre. Kivéve, ha ő is krónikus magabiztossággal küzd.
Szavait szkeptikus tekintettel fogadtam, majd néhány másodpercig emésztgettem magamban. Ez valami olyasmi volt, amire nem igazán számítottam, bár az őszintét megvallva simán benne volt a pakliban. A monológ végére megtörte a szemkontaktust s már inkább maga elé, semmint rám meredt és a mondat lényege is kifejezetten vádlónak tűnt, ami azért egy kicsit kiverte a biztosítékot szerény személyemben: a végén még én leszek a hibás azért, mert ő többet ivott a kelleténél? Egy pillanat alatt elkezdett felmenni bennem a pumpa, de igyekeztem megőrizni a higgadtságomat: ha elönti az agyam a vörös köd, akkor annak nem lesz jó vége.
Egy aprót előre léptem s jobbommal végigsimítottam az arcán, majd szelíd erőszakkal felemeltem az állát, kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. A néhány pillanatnyi szemkontaktust követően előrehajoltam s ezúttal én csókoltam meg őt: nem túl finoman, követelőzően. Miután véget ért a pillanat, egészen közel hajoltam a füléhez s úgy súgtam bele:
- Azt hiszem, nekem nem igazán tetszik az ötlet… - majd elléptem mellette s tekintetem a közeli erdőre szegeztem, bár a szemem sarkából azért ügyeltem arra, nehogy meg tudjon lepni valami badarsággal. Hagytam neki néhány pillanatnyi időt, hogy összeszedje magát: egy utolsót szippantottam a cigarettából, mélyre szívva és lent tartva a füstöt, majd elpöccintettem a csikket s figyeltem, ahogy a végével lefelé esik a hóba és elsüllyed benne. Csak ezek után fordultam vissza felé, szemkontaktust keresve.
- Akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba, jó? Nem igazán szeretem, ha hülyét csinálnak belőlem. – kezdtem bele. – Egyrészt te kezdted ezt az egészet, nem pedig én; másrészt felénk úgy tartja a mondás, hogy az alkohol nem hazudik… harmadrészt pedig én nagyon úgy érzem, hogy nem szívből mondtad azokat a dolgokat, amiket az előbb a fejemhez vágtál. – egy pillanatig szünetet tartottam, fürkészvén a reakcióit s elismertem, hogy az utóbbi dologban talán tévedhetek… de ezt nem mondtam volna ki hangosan. – Remélem nem valami játékszernek nézel, akit ide-oda rángathatsz, mert azzal nagyon rossz lóra tettél.
Egy kicsit talán keményebben fogalmaztam, mint kellett volna, de még mindig munkált bennem a düh, amit a szavai élesztettek fel… és tulajdonképpen nem is bántam meg a stílust. Ha tényleg csak játszadozni akart, akkor jobb ha most kiderül.

Komótosan, lusta mozdulatokkal kezdtem el öltözködni: egy olyan találkozóra készültem, amitől fogalmam sincs, hogy mit várhatok. Furcsa, ahogy szinte az első pillanattól kezdve kialakult közöttünk egyfajta kapocs, ami átívelt a házak közötti ellenéteken s ez valami olyasmi volt, amin eddig roxfortos pályafutásom során egyszer sem tekintettem el… s ez tette furcsává az egészet. Igazából nem is hasonlítottunk egymásra, a világról is teljesen másképp gondolkodtunk… de valahogy mégis olyannyira egymásra hangolódtunk, ami szinte lehetetlennek tűnt. Nagyon régóta nem éreztem semmiféle kötődést, semmiféle megkötést egyetlen ember irányába sem… de vajon ez valóban az volt?
Nem tagadom, volt egy részem, ami ódzkodott a találkozás gondolatától, mivel a legutóbbi nem teljesen úgy alakult, ahogy arra számítottunk. Lelkem rajta, nem állt szándékomban leitatni! Tulajdonképpen alig ittunk valamit, szerintem még egy üveg bort sem nyakaltunk be összesen… s mégis, már az első pohár szinte annyira kiütötte a lányt, hogy jóformán azt sem tudta, hogy hol van. Roppant gyerekesen kezdett viselkedni, semmit nem vett komolyan, kisiskolásként röhögcsélt… majd egy óvatlan pillanatban lesmárolt annak rendje és módja szerint. Nem tagadom, a dolog erőteljesen meglepett… no nem mintha különösebben ellenemre lett volna, hiszen a lány meglehetősen helyes forma volt, de egész egyszerűen nem voltam hozzászokva, hogy más a kezdeményező fél. Furcsa volt az egész helyzet, meg kell hagyni: kész csoda, hogy különösebb szankciók nélkül megúsztuk, már ami az iskolai részt illeti. Úgy kellett visszacsempésznek magunkat a kastélyba, hogy az öreg Friccs ne neszeljen meg semmit…
Mindenesetre ez csak még érdekesebbé tette őt számomra. Annyira éles volt a kontraszt a tudatos és az öntudatlan valója között, hogy az emberben akarva-akaratlan felvetődik a kérdés: melyik a valódi? Oké, persze, az alkohol minden emberből kihozza a legrosszabbat, de ennél többről volt szó. Nélküle egy magabiztos, öntudatos, erős egyéniség volt; amikor pedig elkezdett rá hatni, szinte visszavedlett gyerekké – mégpedig egy nagyon magányos gyerekké. Az utóbbi nyilván nem lehet színjáték, viszont logikusan az átlagos viselkedése sem lehet az: hiszen ki bírná elviselni azt, ha folyamatosan szerepet kellene játszania? A valóságnak valahol a kettő között kell lennie, de vajon mégis hol, mégis mi az?
Ez volt az egyik kérdés, ami foglalkoztatott, ám a másik sem volt kevésbé bonyolult: vajon mivé fog fejlődni ez a kettőnk között kialakuló… valami? Nem egészen értettem sem a motivációját, sem cselekedeteinek okát, de őszintén be kell vallanom: megmozgatta a fantáziámat azzal a csókkal, amit több szempontból is furcsaságként éltem meg. Egyrészt megfogadtam, hogy amit az iskolát elvégzem, leszámolok a varázsvilággal és száműzök az életemből mindent, ami ehhez köthető – ergo nem készültem nagyobb volumenű emberi kapcsolatokat kialakítani a kastélyon belül. Másrészt pedig ki a fészkes fene gondolta volna, hogy a végén épp egy zöldtaláros fogja megmozgatni a gondolataimat.
Persze még semmi nem dőlt el.
Lassanként összekészültem: fekete bőrkabát, acélbetétes bakancs – a szokásos szerelés. A pálca a kabát belső zsebébe került, a késem szokás szerint az övemre erősítve: bár eddig még egyszer sem volt rá szükségem a kastély területén, valahogy a személyiségemhez tartozott és mezítelennek éreztem nélküle. Megszokásból belepillantottam a tükörbe, végigsimítottam a hajamon, majd lendületes léptekkel elhagytam a klubhelységet s a megbeszélt hely, a Merlin-szobor felé indultam. Amint kiértem az épületből, azon nyomban cigire gyújtottam, már hiányzott a nikotin. A kastélyban újabban ritkán dohányoztam; cserébe pedig a tanárok kevésbé szekáltak érte, ha kint gyújtottam rá. Hamarosan elértem a szobrot s lazán nekitámaszkodtam, tekintetem az eget kémlelte: már alkonyodott, de a takarodó még messze volt, hála a téli napok rövidségének. Ez volt az ideális időpont a lánnyal való találkozásra: még nem jártak tilosban, ugyanakkor annak az esélye is kevés volt, hogy belefutnak valakibe. Ahogy gondolataimba merülve az eget kémleltem, egyszerűen nem vettem észre a lány közeledtét, így amikor felbukkant előttem, látszólag a semmiből, a meglepetés ritka élményében volt részem. Hátra is hőköltem némileg, éppencsak megállítva a mozdulatot azelőtt, mielőtt a fejem fájdalmasan koppant volna Merlin kőlábán.
- Szia! – viszonoztam a köszöntést és igyekeztem kiszűrni a hangomból a bosszúságot, több-kevesebb sikerrel. Nem akartam, hogy észrevegye, hiszen nagyobbrészt önnön figyelmetlenségem okozta. – Hogy s mint? Sikerült kiheverni a múltkori estét? – kérdeztem viccelődve, ugyanakkor nyíltan utalva arra, hogy nem feledtem az akkori eseményeket.
Kíváncsian vártam a válaszát.

Olyannyira meglepett az apró bók, hogy nem is reagáltam rá semmit. Egyre tanácstalanabbul éreztem magam – de persze ezt a világért sem mutattam volna ki. Egyre furcsább volt a helyzet, az bizonyos. Valahogy nem tudtam eldönteni, hogy miként áll hozzám ez a rejtélyes leányzó és ez okból kifolyólag azt sem nagyon tudtam, hogy én miként álljak hozzá. Annyira abszurd volt, ahogy itt a könyvtárban egy vén banya figyelő tekintete előtt társalgunk egymással nemtörődöm dolgokról, mindenféle előzmények nélkül. Érdekes volt, ugyanakkor elbizonytalanitó: manapság nem lehetett tudni, hogy egy-egy rejtélyes idegen vajon mit akar az embertől. Másfelől továbbra is tartom magam a korábbiakhoz: nem néztem ki Frankieből, hogy bármilyen úton-módon a vesztemet akarná. A kérdés csak az, hogyha nem azt, akkor mit.
- Azt, hogy mikor jönnek jól az ilyen apróságok. – feleltem pillanatnyi gondolkodás után. Magam sem tudom miért, de nem akaródzott felfednem mi rejtőzik a lapok között: túl fiatalnak, túl ártatlannak tűnt ahhoz, hogy pont én legyek az, aki kapcsolatba hozza a háborúval. Persze nem több ez mint naivitás s önámitás: a háborúk nem kor és nem szerint válogatnak, hanem egyöntetűen zúdulnak az emberekre.. de ettől függetlenül nem akartam, hogy most szóba kerüljön a dolog: borongósabbá változtathatta volna a hangulatot, márpedig a helyszin egyébként sem volt túl szivderitő.
- Hát persze hogy érdekes, tele van humorral – feleltem egy halk, rövid kacaj kiséretében, aztán észrevettem a könyvtáros felém vágó pillantását és inkább visszafogtam magam. Nem sokat tudtam a némberről meg a varázserejéről, de nem kellett túl pengének lennie ahhoz, hogy engem túlszárnyaljon; ergo nem lett volna tanácsos újat húznom vele. – Azt hiszem hajnövesztőre amúgy sincs szükségem – feleltem egy mosoly kiséretében, megbillentve fejemet épp csak annyira, hogy vállig érő tincseim kilengjenek kissé. Mindeközben csendben szurkoltam, hogy felejtsük már el a könyv-témát.

- Aha… - feleltem bizonytalanul s első izben támadtak kétségeim partnerem épelméjűségével kapcsolatban. Egy olyan valaki, mint én, aki a betűket olyan messzire elkerüli, amennyire csak lehetséges… hát maradjunk annyiban hogy nem nagyon tudtam átérezni a könyvek gerincére irt idióta címekben rejlő szépséget és megvolt bennem a hajlam, hogy idiótának nézzem azt, aki igen. Persze igyekeztem mindezt nem kimutatni, legalábbis egyenlőre: alkalmanként én is tévedhetek. Elejtette megjegyzéséből viszont arra következtettem, hogy talán mégsem annyira áll távolt a háborúsditól, mint azt először gondoltam.
- Hát pedig az udvar sokkal viccesebb hely – feleltem szavakkal a szavakra, majd mosollyal a mosolyra. – Én legalábbis sokkal jobban kedvelem, mint ezt a dohos, penészes épületet. Hiába olyan első ránézésre, mintha még a falak is élnének, valahogy mégis olyan… üres, élettelen, lelombozó az egész. Legalábbis számomra – tettem hozzá, majd megvontam a vállamat – Persze az is lehet, hogy csak én vagyok a flúgos.  – közbeszúrt megjegyzésére egy mosollyal és egy biccentéssel feleltem. – Nem is vagyok az. Valahogy sosem éreztem magam túl otthonosan ebben a világban, nekem a régi életem teljesen megfelelt… aztán hogy, hogy nem, mégis itt kell tengetnem napjaimat nagyjából céltalanul. Kegyetlen az élet… - tettem hozzá egy hatalmas, gúnyosan eltúlzott sóhajjal. – De már kezdek hozzászokni, hogy nem a saját kezemben van a sorsom.

Meg is lepett, hogy nem ismerte a nevemet, meg nem is. Szerettem azt hinni, hogy legalább hallás után mindenki ismer ebben az iskolában (és valljuk meg őszintén, kirivó viselkedésem okán azért olyan nagyot nem is tévedtem) másfelől viszont a lány viselkedés, kisugárzása egyértelművé tette, hogy nem olyasvalaki, aki az ujját folyamatosan a roxforti pletykahálózat ütőerén tartja… szóval végül csak egy gondolattal konstatáltam, hogy ezúttal nem kell hosszú magyarázatokba fognom azzal kapcsolatban, amit rólam terjesztenek. Szó mi szó, a terjengő pletykák túlnyomó többsége igaz volt, de mindennek megvolt az oka… és volt egy rossz szokásom: ezeket az okokat elég terjedelmesen tudtam ecsetelni mindenkinek, akit érdekelt vagy aki meghallgatott, próbálva ezzel jobb szinben feltüntetni a saját cselekedeteimet. Belegondolva kész felüdülés volt, hogy itt ülök egy teljesen ismeretlen emberrel és a beszélgetésünk nem ezekkel a tiszteletkörökkel kezdődik.

- Hát mostmár tudod – feleltem szavaira, újfent rámosolyogva, majd tekintetem egy pillanatra a könyvre vándorolt, de rövid úton nyilvánvalóvá vált, hogy a mai ellenátok-tanulásból már semmi nem lesz. Alapjáraton is éppen csak le tudott kötni a száraz olvasmány, de amikor akadt jobb társaságom is, mint a megsárgult lapok, akkor a bonyolult szövegnek és pálcamozdulatoknak esélyük sem volt megtalálni az agyam mélyére vezető ösvényt. Az asztal szélének támasztottam hát, egyenlőre még nyitva hagyva, nem tudván a lány szándékait, majd újfent Frankie felé fordultam s észrevettem az apró mosolyt, ami ajkain játszott… s ez egészen új fényben tüntette fel az arcát: ha hasonlitanom kéne valamihez, akkor azt mondanám, hogy míg arca a hold sápadt fényében játszott, a mosoly hatására egyszeriben felkelt a nap s meleg sugarai fényesen ragyogtak a holdfény helyén. Meg kell hagyni, helyes lány volt… de elsőre valahogy nagyon fiatalnak, nagyon éretlennek éreztem magamhoz képest. Aztán majd meglátjuk mi lesz a vége. Feltettem neki egy egyszerű kérdést, de a válasz, ami érkezett… hát maradjunk annyiban, hogy egy kicsit zavaros volt. Átvillant az agyamon, hogy esetleg tart tőlem… de ha nem ismer, ahogy az imént mondta, akkor mi oka lenne rá? A Roxfort egy idióta hely volt, tele bolondokkal… de még itt sem ugráltak minden sarkon emberevő szörnyetegek.
- Aha, értem… - végül úgy döntöttem, ráhagyom a dolgot, bár egyenlőre agytekervényeim vészes csikorgás közepette keresték a megoldást arra, hogy most vajon mit is kéne kezdenem a helyzettel. – Hát tanulni általában egyedül jár az ember, bár köztünk legyen mondva, nekem legkevésbé sem fűlik hozzá a fogam… se a tanuláshoz, se az egyedülléthez. – fűztem hozzá, talán magam sem tudom miért. Egy gyors végiggondolást követően villámként hasitott belém a felismerés: igen, az utóbbi időben ez a legnagyobb változás, ami bennem történt. Megkomolyodtam kissé és most, hogy a halál árnyéka gyakorlatilag konstans kisérőként vetült a fejemre, egyre inkább elkezdtem értékelni az emberi kapcsolatokat… olyanokat is, melyeket korábban semmibe vettem. Pár éve elképzelhetetlen lett volna, hogy egy, addig ismeretlen diáktársammal ücsörögve beszélgessek… az pedig főleg nem, hogy minderre a könyvtárban kerül sor. Még mindig nehezen hittem el, hogy betettem ide a lábamat.
Pillantásunk egy röpke másodpercre találkozott, de semmi hátsó szándékot nem sikerült felfedeznem tekintetében: csak kedvességet, ártatlanságot, zavart… s talán egy cseppnyi félelmet. Csak tudnám mitől tart.

- Griffendél – vágtam rá habozás nélkül. Kevés dolog töltött el büszkeséggel a varázsvilággal kapcsolatban, de ha már itt kell lennem, akkor arra igenis büszke vagyok, hogy a ház, amibe az az ostoba kalap besorolt azokat az értékeket képviseli, amiket valójában is nagyra becsülök. Bátorság és gerinc… ez azért nem volt minden varázslóról elmondható. Sőt.
- Ez? – kérdeztem a könyv felé biccentve mikor észrevettem, hogy felé nyúl… de érdekes módón gyorsan visszahúzta a kezét: ezt sem tudtam mire vélni, de lassan kezdtem hozzászokni a furcsaságokhoz. – Nos, ez csak… néhány apróság, ami segit elviselhetőbbé tenni az életet. Manapság már nem lehet tudni… - hogy ki barát és ki ellenség. A mondat vége már csak a gondolataim között hangzott el, nem mondtam ki hangosan… elvégre akár ő is lehetett az ellenség. Bár ő talán nem… na de Cvikker, ő annál inkább. És szinte szemmel láthatóan hegyezte a fülét, nyilván kiváncsi volt hogy miről társalgunk. – Szóval csak pár hasznos kis bűbáj – feleltem végül ismét elmosolyodva, remélve, hogy ezzel elterelem a figyelmét a könyvről. Nem tudtam, hogy egy alsóbbéves diák miként éli meg a kastélyban beköszöntött helyzetet s ami azt illeti, ő még aranyvérű is lehetett… szóval jobb lesz elkerülni a buktatókat.
- És te mi járatban itt?  - kérdeztem tőle, igyekezvén másfelé terelni a beszélgetés fonalát.

Mintha szerepcsere történt volna s mindez olyan simán történt, ahogy a nagy könyvben meg van irva – már ha létezik olyasmi, amiben ugye én eleve kételkedek, csak az emberek szóhasználata rám ragadt. Nem tudom, hogy azért maradt a helyén, mert nem érdekelte a helyváltoztatásom, vagy azért, mert nem mert feltűnőbben kekeckedni, de ott maradt a helyén s most én tornáztam az ő idegein azzal, hogy kisebb-nagyobb megszakitásokkal törékeny alakjára szegeztem tekintetem. Rövidesen látszódni kezdtek rajta az idegesség jelei: mocorogni kezdett a széken, mintha nem találná a helyét, nem érezné a komfortot; dobolni kezdett az asztalon, annak ellenére, hogy a kezében egy könyvet tartott, amire elvileg koncentrálnia kellene… érdekes volt nézni, ahogy a saját fegyverének a célkeresztje mosolyog a képébe, emellett pedig mindig perverz örömmel töltött el az, ha valaki leállt velem packázni és végül ő húzta a rövidebbet… bár nem győztem magam emlékeztetni, hogy még nem derültek ki a lány valódi indiitékai. Most, hogy célomat elértem, tekintetemet ismét a könyv felé forditottam: mielőtt felálltam találtam egy érdekes bűbájt, ami nem is tűnt túl bonyolultnak. A lényege az volt, hogy akit eltalál, az átlátszóvá válik, mint egy kaméleon: Kiábránditó bűbájnak hivták. Mintha rémlene, hogy a jó öreg Flitwick egyszer mesélt róla, sőőőőőt, mintha meg is kellett volna tanulni, de ez természetesen teljes egészében kimaradt számomra, de úgy döntöttem, most megpróbálom. Előhúztam a pálcámat a zsebemből és a könyv felé fordultam, hogy még egyszer átfussam a bűbáj menetét… azután majdnem leestem a székről, olyan éktelen visitás csapott fel valahol előttem.
Felnézvén a szinte felém repülő Madam Cvikkert pillantottam meg: alig sikerült kitérnem lendülő keze elől, amivel a pálcámra pályázott.
- A könyvtárban nincs varázslás! – sivitotta, még mindig az eszköz felé kapkodva. Megadóan felemeltem a kezemet.
- Jól van no, most vagyok itt először… ha valaki, hát maga igazán tudhatná. – tettem hozzá gunyorosan, miközben visszatettem a problémaforrás a zsebembe. – Látja? Probléma megoldva. – Láttam rajta, hogy szinte felöklel tekintetével és kábé kétezer különféle kinzási forma rohanhatott át az agyán nagyjából fél másodperc alatt, de végül hátralépett.
- Még egy húzásod van, aztán többet be sem teheted ide a lábad! – sziszegte, majd sarkon fordult és visszaindult a helyére. Fejcsóválva néztem utána, majd néhány hosszú másodpercig ismét az ismeretlen leányzó hátát bámultam, pusztán azért, hogy idegesitsem egy kicsit… és csak ezután fordultam a könyv felé. Ő pedig pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy felálljon és visszategye a könyvet a helyére, majd egy pillanatra megtorpant, mintha habozna s végül csigalassúsággal elindult… felém. Nem tudom, hogy valóban lassan jött-e vagy csak én éreztem úgy, de jönni jött, az tuti. Hirtelen elbizonytalanodtam s jobbom önkéntelenül elindult a késem felé, aztán szinte ugyanabban a pillanatban félbe is maradt a mozdulat, majd magamban kinevettem szerény személyemet. Pulse, Pulse, kezdesz paranoiás lenni. Csak egy lány, ráadásul kábé fele akkora, mint te… te pedig rögtön a késed után kapkodsz, amint elindul feléd? Nem érzed magad egy kicsit szánalmasnak? Hmpf.
Végül úgy tettem, mintha nem vettem volna észre a közeledését: feszülten a könyvre bámultam, az előbbi önszidalmazásom ellenére minden idegszálam ugrásra készen feszült meg. Persze, csak egy lány, persze, feleakkora mint én… de akkor is boszorka, amivel könnyedén ellensúlyozni tudja mindkét tényt. Főleg, ha még varázsolni is tud… és feltett szándéka, hogy ártson nekem. Na akkor pácban leszek, az hétszentség. Jómagam pocsék varázsló voltam, még a legegyszerűbb bűbájok is nehezemre estek; tavaly, amikor a halálfalók megtámadták a kastélyt, akkor – magamhoz hiven – bátran leálltam velük verekedni, csak éppen a pálcámat nem nagyon használtam: sokkal több hasznom volt abból, hogy értettem a késdobáláshoz. De ennek mostmár vajmi kevés hasznát vehetem, hiszen lassan kartávolságon belülre ér…
Hirtelen megtorpant és elhagyták ajkait a szavai, mire a feszültés egy szusszanás formájában tört elő belőlem. Hát igen, lehet hogy boszorka. Lehet, hogy még varázsolni is tud! De úgy látszik csak barátkozni akar. Persze lehet hogy csapda…
Egy gondolattal a sarokba zavartam a paranoid énemet.
- Szia, én meg Damien… bár ezt gondolom úgyis tudod. – villantottam rá jellegzetes félmosolyomat, ami lehetett ijesztő, gunyoros, gyilkos, barátságos és még sokféle… de szerencséjére most éppen az utóbbit választottam. Meg kell mondanom őszintén, kiváncsivá tett. Régebben sem sokan voltak, akik önként beszélgetést kezdeményeztek velem, mostanában meg már egyenesen senki olyan, aki nem ismer… s lám, ő most mégis itt van. Érdekes szituáció volt, azt meg kell hagyni.
- Segithetek valamiben? – kérdeztem kedvesen, miközben jobbommal az egyik üres szék felé intettem, jelezvén, hogy nyugodtan foglaljon helyet, ha gondolja.

Szórakozottan böngésztem az előttem fekvő lapokat. A felhozatal elég felemás volt: ugyanúgy voltak benne hasznos, sőt, érdekes bűbájok, mint teljesen idióta, értelmetlen, használhatatlan igék s mindezeket szelektálni… nos, türelem kérdése volt, amiből én kissé hiján voltam perpillanat. Feszélyezett a légkör, méghozzá nem kevéssé… maga a helység árasztott egyfajta komorságot, fegyelmet, ősiséget: olyan dolgokat, amik nyomasztóvá tették az itt tartózkodást számomra. Lehet, hogy másnak is, de engem különösen irritált. Ehhez még hozzájött az, hogy a vén keselyű folyamatosan engem bámult, igy tervem végrehajtása akadályokba ütközött. Tudtam, hogy ilyen jellegű könyvek nem kölcsönözhetőek (sőt, abban is egészen biztos voltam, hogy a banya egy könyvet sem bizna rám), de ez nem izgatott különösebben. Úgy gondoltam, hogy bejövök szépen, kitépem a nekem kellő lapokat, zsebre vágom és adios, a soha viszont nem látásra… de egyrészt folyamatosan bámult, másrészt pedig ebben a néma csendben a pergamen szakadása felérne egy ágyúlövéssel, annyi erővel meg akár fel is állithatnám a bitófát magamnak, de még a hurkot is a nyakam köré tekerhetném. Maradt tehát két lehetőség: vagy fogom magam és lejegyzetelem a nekem kellő dolgokat a jó öreg golyóstollammal (aminek érdekessége, hogy első év óta ezt használom a tanórákon való jegyzeteléshez és még mindig nem fogyott ki belőle a tinta), vagy itt nézegetem át a dolgokat és próbálom memorizálni a szükséges tudnivalókat. Mivel körmölni semmi kedvem nem volt, igy az utóbbi mellett döntöttem, de az első néhány perc után már nem voltam biztos a helyességében – viszont nem hoztam pergament, szóval marad a szivás.
Hirtelen egy halk csattanásra lettem figyelmes magam mellett, mire gyanúsan odakaptam a fejem, jobbom pedig rögtön elmerült egy belső zsebben, megmarkolva – nem, nem a pálcámat – a késemet, de aggodalmam alaptalannak bizonyult: csak egy alsóbbéves lány tette le a kelleténél egy kicsit hangosabban azt a vaskos könyvet, amit elcipelt az asztalig. Visszafordultam a könyv felé, mire egy hajtincsem a szemembe hullott, amit egy dühös fújással küldtem ismét röppályára, hogy keressen magának egy olyan helyet, ahol nem zavar. A szemem sarkából láttam, hogy a könyvtáros szinte égnek álló hajjal, vérben forgó szemekkel mered ismeretlen asztaltársamra, vélhetően az előbbi hangzavar miatt. Elnyomtam egy mosolyt s önkéntelenül megcsóváltam a fejemet, jót mulatva flúgosságán. Visszafordultam a könyv felé, de valahogy nem tudtam koncentrálni: úgy éreztem, folyamatosan figyel valaki. Először azt hittem, hogy a banya észrevette degradáló gesztusomat és most engem tüntet ki az éhes szemű ragadozót idéző pillantásával, de egy oldalpillantás megcáfolta az elméletemet. Ez pedig nem hagyott kétséget afelől, hogy ki bámul folyamatosan… a kérdés már csak az, hogy ezzel mit akar elérni.

Telt az idő – percek tán, vagy csak másodpercek? – de a figyelme nem enyhült, mire egy oldalpillantással megpróbáltam elcsipni a tekintetét – sikertelenül. Mire a szemgolyóim elfoglalták megfigyelőpoziciójukat, a lány már a könyvet nézte… viszont a kellemetlen érzés is tovatűnt, megerősitve a gyanút, hogy ő bámult. Amint a könyv felé fordultam, az érzés visszatért… s mi tagadás, kezdtem felbosszantani magam a dolgon. Egy apró fejmozdulattal az arcomba sodortam pár hajtincset, ürügyet adva ezzel magamnak arra, hogy balomat felemelve kiseperjem őket a szemem elől s ezzel a trükkel, a tenyerem takarásában vetett oldalpillantással végül egy röpke pillanatra sikerült elkapnom a tekintetét, de hamar visszafordult a könyve felé. Ezúttal én vettem szemügyre egy kicsit jobban, de tekintetem csak pár másodpercig időzött rajta. Nem tűnt ismerősnek, pedig azért a kastély falain belül kevés az ismeretlen arc számomra… no nem mintha akkora sztár lennék, egyszerűen szerettem számon tartani a barátokat és ellenségeket. Más kérdés, hogy ő akár ismerhetett is, hiszen elég hirhedt voltam a kastélyon belül… de nem tűnt olyan alkatnak, mint aki a balhés fickókra bukik, szóval ötletem sem volt mit akarhat. Egy pillanatig töprengtem, hogy most akkor dühös legyek-e vagy inkább kiváncsi, de végül az utóbbi győzött. Végül cselhez folyamodtam. Becsuktam a kezemben tartott könyvet és visszasétáltam vele a polchoz: szerencsére a lány háta mögött volt, igy nem láthatta, ahogy visszateszem, majd némi sétálgatás és morfondirozás után újra leveszem a polcról ugyanazt a könyvet – elvégre ebben volt az, amit tudni akarok. Igenám, csakhogy most jön a trükk: nem sétáltam vissza az előbbi helyemre, hanem ott ültem le a polcnál, a lány háta mögött, de arccal felé fordulva, igy szemmel tarthattam őt anélkül, hogy ő szemmel tudott volna tartani engem – legalábbis ha feltűnésmentesen akarta csinálni. Ha pedig túl feltűnő lesz, akkor már úgyis más lesz a lapok állása.

Halovány derengés hatolt át lehunyt szempilláimon keresztül s amikor egy ismeretlen hangot hallottam magam előtt, már tudtam, hogy ez bizony gáz lesz. Próbáltam visszaemlékezni az eseményekre, aminek kinos következményeként most itt ülök és teljesen nyilvánvalóan nem tudom mi folyik magam körül. Szar éjszakám volt, nem jött álom a szememre: erre tisztán emlékszem. Mivel igyekeztem egy kicsit komolyabban venni a kijárási tilalmat, mint a korábbi években, igy csak a… mittudomén mi a neve, griffszalajtó, vagy hasonló… szóval egy korlát nélküli terasz, ami a klubhelységből nyilik. Oda ültem ki egy szál cigire, amiből aztán lett vagy három, mivel jó pár órát ücsörögtem odakint az égboltot bámulva és ügyes-bajos dolgokon morfondirozva. Már hajnalodott, amikor észbe kaptam: már megint nem aludtam egy percet sem… remek, mondhatom. A megszokottal ellentétben elsőként hagytam el a klubhelységet, sőt, még a nagyteremben is alig lézengett pár figura még akkor is, mikor már kivégeztem a kiszemelt sült szalonnát. A terembe is elsők között érkeztem és el is foglaltam az egyik hátsó sarkot: mondhatni a törzshelyem volt az esetek túlnyomó többségében, ahol pedig nem, ott is az aktuális tanár keze volt a dologban. Szóval kényelmesen elhelyezkedtem és… hát a jelek szerint sikeresen elszunyókáltam, pótolván azt, ami az este kimaradt.
Mindezt végiggondolva eljött az ideje a lehetőségek mérlegelésének. Ha most felébredek, akkor az új prof valszeg megpróbál bealázni a társaság előtt… ami vagy sikerül neki, vagy nem. Ha hagyom, akkor az megaláztatás, ha nem hagyom, akkor pontlevonás: egyik változat sem túl szimpatikus. Viszont ha óra végéig folytatom az alvást, akár valóban, akár csak szinlelten, annak nyilván büntetőmunka lesz a vége, az pedig kell a ráknak… hát ez igy ebben a formában néminemű dilemmát kreált a gondolataim között. Egyik megoldás sem túl jónak, de vajon melyik a kisebbik rossz…?

Ekkor valami történt. A tanár monológja véget ért, mégpedig olyan véget, ami egy magamfajta fickónak elég kellemetlenül hangott. Én ugyanis nem voltam oda különösebben a varázslásért, a fickó utolsó szavai pedig egy varázsigét testesitettek meg… vagy ez, vagy pedig érthetetlen halandzsanyelvet használt, de ugye ezek valószinűségi sorrendje értelemszerű. Éreztem, hogy megmozdul alattam a szék, majd mintha el is tűnt volna… és úgy összességében egy kicsit furcsán éreztem magam, mintha a reggeli elpárolgott volna a gyomromból. Mivel az egész biztos volt, hogy sem alul, sem felül nem távozott, igy végül győzött a kiváncsiságom és kinyitottam a szememet.
A látvány meglehetősen furcsa volt: a levegőben lebegtem…. vagyis lebegett az egész osztály. Mivel a mozdulatlanságomra ügyeltem eleddig, én még mindig abba a pózba merevedve léteztem, ahogy aludtam, de mások kevésbé voltak ügyesek, okosak vagy szerencsések: szinte az egész osztály kétségbeesetten kapálózott és igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, ami ugye nem volt könnyű (hacsaknem lehetetlen) valami stabil kapaszkodó nélkül. Előttem nem messze néhány zölddel szegett taláros nebuló szerencsétlenkedett: ez túl magas labda volt.
- Hmpf, mintha egy kicsit elszálltunk volna magunktól… - jegyeztem meg félhangosan. Lehet, hogy a tanár is hallotta, az is lehet, hogy nem… de ez a legkevésbé sem izgatott. Egy rövid idő elteltével leengedett minket a földre az ipse, s habár érdekes tapasztalat volt, de azért csak jobb volt a biztos talajon.
Némiképp érdeklődve néztem a tanárra. Volt bennem némi természetes ellenszenv, hiszen Flitwick volt a legjobb prof az egész suliban és őt váltotta a fickó, de most első izben felmerült bennem az is, hogy talán mégsem akkora herélt a figura, amekkorának a bemutatóvacsorán tűnt. Sőt, ha kiderül róla, hogy nem a kopasz csicskája, még az is lehet, hogy a következő óráján megpróbálok ébren maradni.

A Roxfortban valami rendkivüli dolog történt.
No persze ez nem újdonság: mióta a szekta van hatalmon, azóta egyre-másra jönnek a rendkivüli dolgok. Tanárcserék, új szabályok, rasszizmus – és ezek csak a torta teteje, de ebből már sejthető, hogy belülről rohad az egész. A mostani az nem érinti az egész kastélyt, sőt, igazából nem is túl nagy horderejű dolog, de ha valaki látná, azért erősen meglepődne, majd megrökönyödne… és a külső, süketnéma szemlélő is rájönne, hogy a kastélyban teljes egészében megváltoztak a játékszabályok.
Damien Pulse a könyvtár felé vette az irányt.
Önmagában semmi meglepő nem volt abban, ha egy diák célba veszi e helységet: nem csak a tanulást segitik az itt fellelhető források, de sokak szerint (varázsló mércével mérve) egészen érdekes olvasmányok is fellelhetők a megsárgult könyvek között, ezzel elfogadható kikapcsolódást nyújtva azoknak, akik az olvasás szerelmesei… vagy csak egyszerűen nincsenek barátai, akikkel elüthetné az időt, bár ezutóbbi elég valószinűtlen egy bentlakásos iskolában. Bárhogy is, a könyvtár olyan hely volt, ahol az ember bármikor találhatott egy-két diákot, ha éppen úgy tartotta kedve. De nem úgy engem: én a roxforti hat évem alatt egyetlen egyszer sem jártam a könyvtárban és erre büszke is voltam. A tanulás a legkevésbé sem érdekelt, a varázsvilág mégúgysem, szóval semmi okom nem volt látogatni az olvasótermet.
De a helyzet megváltozott.

A kastélyban uralkodó új helyzet egészen új hozzáállást kívánt: no nem mintha a tanulás izgatott volna annyira, szó sincs róla… de az új tanári kar előszeretettel ütött rajta a hozzám hasonló embereken, akik nem különösebben rajongtak az alárendelt szerepkörükhöz, sőt, ezt még szóvá is merték tenni. Ahogy ezek a próbálkozások egyre gyakoribbá váltak, lassan hatalmába keritett valami, amit leginkább bimbózó paranoiaként tudtam jellemezni s miután már többször fordult meg a fejemben különböző dolgokkal kapcsolatban, hogy na ezt vajon elmondhatom-e a nyilt folyosón… nos úgy döntöttem, hogy ideje valamit kitalálni az ilyen szituációkra. Ha már varázsló vagyok – bármennyire utálom is a hivatásomat – legalább hasznom származzon belőle… és ugyebár hol tanulhatok valami árnyékoló mágiát? A könyvtárban. Ez ismét kisebb dilemmához vezetett, de végül feladtam az elveimet és elindultam. Csak akkor tudatosult bennem, hogy mire készülök, amikor már az ajtó előtt álltam… s bemenni még nehezebb volt, mint azt korábban gondoltam volna. Hosszú percekig szemeztem azzal az átkozott rézkilinccsel, mire hozzá mertem nyúlni, de onnantól nem volt megállás: kinyitottam az ajtót és beléptem a sosem látott helységbe.
Az első, ami feltűnt, az a csend volt. Abnormális csend, legalábbis a roxforti normát alapul véve, ahol még éjszaka sem volt teljes a némaság. Ezzel szemben idebent igen, sőt, természetellenesen csendes volt: éltem a gyanúperrel, hogy varázslat a ludas. A második szembetűnő jelenség a gizda, madárfejű könyvtáros volt. Róla már hallottam, hiszen legendák keringtek a személye körül, de látni még sosem láttam… és elég volt egy pillantást vetnem rá ahhoz, hogy rájöjjek: többször nem is akarom.
- Szép napot – vetettem neki oda kurtán, üdvözlés gyanánt, amire csak egy gyilkos grimasz volt a válasz, rövid úton otthagytam hát, had főjön a saját levében. A terem hátulja felé indultam és keresgéni kezdtem a cimszavak között, míg rá nem leltem az Önvédelem szócskára az egyik foltos táblán. Megtorpantam és a könyvek gerincét kezdtem szemügyre venni. Eltartott pár percig, mire megtaláltam a nekem valót: A rejtezés mágikus módjai. Feltűnt, hogy kevésbé poros, mint a szomszédai utalván arra, hogy a közelmúltban többen is igénybe vették az általa kinált tudást. Mivel legendák keringtek arról is, hogy Cvikker milyen szinten szerelmes a könyveibe, ezért nem tartottam jó ötletnek, hogy kivonuljak vele a parkba egy szál cigire, ezért kénytelen voltam lemondani az utóbbiról, letelepedni egy asztalhoz és a helység nyomasztó csendjében felcsapni a boritót, majd a tartalomjegyzéket végigböngészve kikeresni a nekem való fejezetet és – ugyan nem túl lelkesen, se nem teljesen elmélyülten – tanulmányozni a leirtakat.

A vonó koppanva landolt a földön… szinte pont ugyanabban a pillanatban, amelyikben megszólaltam. Hosszú-hosszú másodpercek teltek el mire megfordult, mintha tartana attól, amit a háta mögött találni fog… s amikor megtörtént, újabb örökkévalóságnak tűnő pillanatokig néztünk farkasszemet egymással. Arcára kiült a meglepettség, a döbbenet…s talán némi sértettség is – lehet, hogy zokon esett neki a hallgatózásom? – én pedig a magam részéről ismét elvesztem abban a gyönyörű szempárban, melyre oly jól emlékeztem előző találkozásunkról. Igy álltunk, egymással szemben, egymásra rácsodálkozva… majd a pillanat megtört, ahogy lehajolt felvenni a földre hullt szerszámot. Újból felegyenesedett s egy darabig ismét csak néztük egymást – szó mi szó, meg tudtam érteni a döbbenetét. Már az is elég nagy véletlen, hogy két, egymást nem ismerő varázsló találkozik egy mugli kocsmában és együtt töltenek egy estét anélkül, hogy rájönnének ki a másik, sőt, anélkül hogy egymás nevét megtudnák… de hogy a rákfenébe sikerült majdnem egy teljes tanéven keresztül elkerülnünk egymást a kastély falai között? Ez valami olyasmi, ami már-már fizikai képtelenség. Márpedig biztos voltam benne, hogy nem láttam az őszi találkozónk óta – Ő nem olyan jelenség, akit könnyedén el tudnék felejteni. Különös fintora a sorsnak… de nem most kéne leállnom a jó szerencsémen elmélkedni.
 
A kérdés kissé élesebb hangnemben szakadt ki belőle, mint amire számitottam s szemöldököm egy pillanatra felszaladt meglepetésemben, de aztán önuralmam visszatért és vonásaim is visszarendeződtek: gondolataim akörül cikáztak, hogy vajon miért haragszik rám. Rájött volna…? Miután úgy döntött, hogy ottmarad a hotelban, megszállt valami rossz előérzet s már réges-régen megtanultam, hogy az ilyenekre hallgatni kell: én is ott éjszakáztam, bár csak lent a pubban, az egyik sarokban; igyekeztem vigyázni rá, hiszen nem lehetett véletlen, hogy pont akkor kezdődött, mikor magára hagytam… de a megérzésem ezen az éjjelen megcsalni látszott: nem történt semmi extra. Lassan beköszöntött a hajnal az ablakon, később pedig egy szemmel láthatóan nem londoni figura masirozott be nagy, lendületes léptekkel a helységbe, majd nem sokkal később Ő csatlakozott hozzá és kimentek. Feltűnés nélkül követtem őket az állomásig, majd miután felszálltak a vonatra, megnyugodva mentem haza és dőltem az ágyba. Egy ideig gyakran eszembejutott a titokzatos leányzó, de az idő múltával egyre ritkábban, míg végül már majdnem teljesen elfelejtettem… egészen mostanáig.
- Hát én – feleltem derűsen. Úgy döntöttem nem fogok helyből védekezni, ráér az majd akkor, amikor kiderül, hogy miért orrolt meg rám. – Bár ezt akár én is kérdezhetném… elég nagy meglepetés téged itt látni. – egy pillanatnyi szünet, majd bevillant valami s hozzátettem. – Bár gondolom ez viszont is igaz… nem sok késes huligán jár ebbe az iskolába, azt lefogadom. – fejeztem be jellegzetes félmosollyal, amire akár emlékezhet is… bár messze nem biztos, hogy olyan mély benyomást gyakoroltam rá, mint amilyen ő énrám.

Apró bókom elérni látszott a célját, ahogy egy lassú, halovány mosoly kúszott ajkaira, talán egy kis enyhülést hozva a borús légkörbe. Igyekeztem minél meggyőzőbb lenni, de magam is éreztem kicsengeni a bizonytalanságot a hangomból, lévén nem nagyon voltam képben a hangszerrel kapcsolatban. Úgy tűnt azonban, hogy neki vagy nem tűnt fel, vagy nem zavarja a tudat: látszott rajta, hogy jól esett a lelkének a dicséret. Éppen nyitottam volna a számat, hogy még valami kedveset hozzátegyek, tovább oldva a légkört, de hirtelen előrelépett és a kezét nyújtotta felém.
Raelyn Bells
Hát ez is kiderült.
- Damien Pulse – ragadtam meg gyengéden a felém nyújtott, törékeny kacsót, majd, mivel a bemutatkozást egy kicsit túl formálisnak, túl személytelennek éreztem, ezért… hát mondjuk úgy, kissé muglisabbá tettem azzal, hogy közelebb lépve hozzá egy-egy puszit nyomtam mindkét orcájára. Remélem, hogy nem hozom zavarba vele, de valahogy nem tartottam helyénvalónak, hogy úgy kezeljük egymást, mint valami vadidegent… elvégre egy nem akármilyen estét töltöttünk el együtt: nekem legalábbis mélyen az emlékezetembe vésődött.
- Szintúgy – feleltem, miközben kölcsönösen méregettük egymást. Még mindig nehéz volt elhinnem, hogy valóban ő az. – Főleg az a meglepő, hogy ilyen sokáig sikerült elkerülnünk egymást ebben az apró kastélyban. – adtam hangot korábbi gondolataimnak egy mosoly kiséretében, miközben elengedtem a kezét és hátráltam egy lépést. – Volt egy olyan érzésem, hogy mi még összefutunk… s bár a legváratlanabb helyen, de azért örülök hogy igazam lett. Már ezerszer megbántam, hogy nem kérdeztem meg legalább a nevedet legutóbb.

Gondolataim ismét a tanári kar körül forogtak, mint már oly sokszor az elmúlt cirka egy napban. Habár egyelőre egyikük sem adta nyiltan tanúbizonyságát annak, hogy az Ő szolgája, azért még a feltételezés is elég aggasztó volt ahhoz, hogy egy magamfajta örök lázadót foglalkoztasson a dolog. Nyilvánvaló volt, hogyha ez a gyanú igaznak bizonyul, akkor a kihágásokat nem egyszerű büntetőmunkával fogják jutalmazni, hanem valami mással… és kérdés az is, hogy meddig mernek elmenni. Valószinűleg itt is a kasztrendszer szerint osztályoznak, aminek jelen esetben a legalján vagyok, szóval sok jóra nem számithatok: át kell értékelnem az esetleges csinytevéseket, mérlegelni hogy mi mennyit ér… de a legfontosabb: meg kéne húzzam magam addig, ameddig fény nem derül az igazságra az újdonsült tanerők kapcsán. Mivel amúgy is igyekeztem kerülni mostanában a feltűnést, ez talán nem is lesz olyan nehéz.
A gondolatmenetet hirtelen lépések hangja szakitotta félbe, mire gyorsan behúzódtam az ablak melletti, árnyékos sarokba. Reméltem, hogy fekete öltözetemnek hála beleolvadok a háttérbe és az illető nem fog észre venni – no nem mintha annyira antiszociális lennék, de az előzetes felmérések szerint nagyjából fele-fele eséllyel botlok barátba vagy ellenségbe azok között, akik visszatértek a kastélyba… és utóbbihoz valahogy semmi kedvem nem volt ebben a pillanatban. Jobbom azért – biztos ami biztos alapon – becsusszant a zsebembe, megmarkolva az ott tárolt kés markolatát, de a trükk bejönni látszott, hiszen a lépések gazdája egyetlen pillantás nélkül viharzott el mellettem. Szememet meregetve próbáltam rájönni kilétére és valahogy furcsán ismerősnek is tűnt az illető, de a nap pont a torony másik, ablaktalan oldaláról sütött, igy a szemközti falnál már kellő félhomály uralkodott ahhoz, hogy ne sikerüljön kideritenem a rejtélyes jövevény kilétét. Egy vállvonással lezártam magamban a dolgot és újra az ablak felé fordultam, kezem ismét az oldalam mellett lógott.

Mint az elmúlt hat évben oly sokszor, megint azon morfondiroztam, hogy tulajdonképpen mit is keresek én itt és hogy miért nem hagytam már itt ezt az egész kócerájt évekkel ezelőtt. Az első, újdonságokkal teli évet kivéve az egész csak egy szenvedés volt, egy kereketlen szekér, ami a legnagyobb erőfeszitések hatására is csak vánszorog előre. Persze, arra jó volt, hogy megússzam az atomfizikát, de ennyi, vége. S lám, még mindig itt vagyok, hosszú évek múltán is: ez főleg azzal a ténnyel együtt furcsa, hogy az idei évvel a fennálló veszélyek száma már meghaladta az elfogadhatót… ráadásul egyre inkább úgy tűnik, hogy nem is kevéssel. A legrosszabb az, hogy még megmagyarázni sem tudom a dolgot. Miért vagyok itt? Bármibe lefogadom, hogy fognám magam, leadnám a pálcámat a Minisztériumban és visszamennék a mugli életembe, akkor a varázslók egy életre békénhagynának. De… tudnék boldogulni? Nincs semmi képzettségem, talán még a személyazonosságom is elveszett abban a világban… Bár biztos vagyok benne, hogy meg tudnám oldani, hála a kapcsolataimnak, de gyanús, hogy nem lenne könnyű dolgom… és talán pont ez tartott itt az évek során: könnyebb volt itt lenni és végigülni az éveket, mint felállni és szembenézni a problémákkal. Sosem a szorgalmamról voltam hires, de talán megérte volna… bár ezt valószinűleg már sosem fogom megtudni.
A torony csendje hirtelen megtört, ahogy hangos zeneszó hasitott a levegőbe. Nem mondom, egy pillanatra megszállt az ijedtség, felgyorsult a szivverésem: nem tudtam, hogy honnan jön az éktelen hangzavar. Azután, pár pillanat elteltével már felismertem, hogy hegedűszót hallok s ez felkeltette az érdeklődésemet: varázslók nem nagyon hegedülnek, ergo az illető nagyobb eséllyel barát, mint ellenség… és a zene forrása jó eséllyel az az illető, aki az előbb viharzott el a közelben. Rövid töprengés után győzött a kiváncsiság: egy utolsót szippantva a cigiből, majd a csikket kihajitva az ablakon a hang forrása, és ezzel a rejtélyes idegen felé indultam. Folyamatosan játszott, igy nem volt nehéz megtalálnom s mivel egy jobban megvilágitott helyet választott, igy egyből ráismertem… bár a nevét azóta sem tudtam, de a korábbi találkozásunk elég mély nyomokat hagyott bennem. Nem akartam megzavarni, ezért a falnak dőlve hallgattam a játékát s a zenék szárnyán a múltba repültem., felidézve megismerkedésünk pillanatát. Egy elveszett lány a londoni éjszakában: talán igy jellemezhetném legjobban a helyzetet. Ráadásul pont Roccoval akadt össze… tényleg éktelen nagy szerencséje, hogy arra jártam: az a vén kéjenc jó eséllyel egy életre megnyomoritotta volna a lelkét.

A zene hirtelen elhallgatott, majd a vonó koppanva landolt a földön: talán megzavartam valamivel a koncentrációját? Kár lett volna érte, mert szépen játszott… de annyira nem voltam otthon a komolyzenében, hogy fel tudjam ismerni: itt volt a szám vége és nem én voltam az oka a megszakitásnak. Gyorsan felkapta a földről a szerszámot s szinte azon nyomban felém fordult: ebből arra következtettem, hogy észrevette hogy valaki figyeli, ugyanis a tekintetemet nem vettem le róla, mióta megpillantottam. Egy hosszú pillanatig csak bámultunk egymásra, majd ellöktem magam a faltól s felé indultam.
- Lám, milyen kicsi a világ… - köszöntöttem mosolyogva, kissé melankolikus hangot megütve. – Örvendek az újboli találkozásnak… és sajnálom, ha megzavartalak. – tettem hozzá elbizonytalanodva, a hegedű felé biccentve. – Igazán nagyszerűen játszol, egy élmény volt hallgatni.