Milyen kár, hogy még ő se tudja mit akar, azon a nagyszabású tervén kívül, hogy az elkövetkezendő néhány hónapon belül ne találkozzon össze Ethan-nel. Ezen kívül pedig csak nagy káosz van a fejében, nagyobb, mint amivel a görög istenek kezdeni tudnának valamit. Elfordítja az arcát, lassan, fáradtan megrázza a fejét. Már kedve sincs visszavágni.
- Szabályos királylányok soha nem léteztek. - Ahogy tökéletes férfi se. Ribanc? Csak rázza a fejét, tagadóbban, mint bárki tudná, csak demonstráció volt.
 Talán túl sok emberi képzelőerőnek, hogy ő, aki lehetetlenül, néha ész nélkül lázad, még saját maga ellen is, és sosem látott makacsság titán keménységű páncélja veszi körül, díszes, apró kis dobozba pakol mindent az életében ami a szexről szól már, külön a többi kacattól, arrébb rakva széthullott,  magányos élete limlomos kupacától. Mert más, mert többet érdemel, nem szüzességi fogadalomról van persze szó, de közel sem vetkőzik le mindenki előtt. 
 Hány lehetőséget hagyott már ott bortól szédülten, kacagva botladozva, ringó léptekkel, tornácon, kertben, tóparton, mindenkit ott hagyott, akit nem tartott érdemesnek többre egyetlen követelőző, kifejezetten meglepetésszerű csóknál, sietősen, nehogy utolérje az alkoholtól felbátorodott, spicces ivótárs tiltakozást nem tűrő ölelése.
 Válogatós igen, nagyon válogatós. De most mennyivel szívesebben meglett volna a makacssága nélkül, szabadon, elkábítva az őszinteségtől és a vágytól, ellenvetés nélkül hagyta volna magát, alig kellett volna még valami és nem hogy hagyta volna, beleadta volna még a szívét is, kérés nélkül is, szikrázó napsütésben, és nem számított volna, hogy mi lesz ezután, ilyenkor senkit nem érdekel mi van a holnappal, a háborúkkal, az éhezőkkel, de kit is érdekelne, amikor itt fent, délre nézve, kék ég alatt olyan közel voltak a tökéletességhez.
 Erény? Tudja, nagyon jól tudja, hogy tehet róla; az első ránézésre nem épp egy szűzies látvány, de talán soha nem is volt eléggé az, ilyen kis semmi szoknyában, minden szemérem nélkül mutogatja magát, ha nem lenne az arcáról leolvasható elsőre az általa úgy utált nemesi származás, nem lenne a büszke arcél, tiszteletet parancsoló törékeny szépség, talán kérdés nélkül rohannák le. És nem tesz elenne semmit, játszik mindenkivel, nevetve, tiszta természetességgel, az egész teste kineveti a világot az utolsó vibráló hajszáláig. Mert Virgile Carthe úgy szenved, ahogy neki tetszik.
 Felszisszen, mint akit megperzseltek, megfeszül a teste az ellenkezésbe, döbbenten, hirtelen kényszerül engedelmeskedni ahogy visszahúzzák, és az, amit Ethan szemeiben talál túl sok neki. Bűntudat? Jobban sértette meg így, egyetlen mozdulattal, pillantással és kikerüléssel, öntudatlanul, mint előtte a sok szurkálódó, gondosan célzott megjegyzéssel, sokkal jobban, mint akarta volna, ha egyáltalán direkt lett volna , de nem tudja, nem érti...
 El van bocsátva? Ennyi.. Véletlen kérdés volt, gyerekes, hirtelen; és mégis fáj. Nem, nem bírja elviselni, ha csak egy mindenki között, még ha ez ha az igazság.
 Nem jut eszébe, hogy azok, akik számolják a nőket nem sértődnek meg, mert nem számít a nő, mert van másik millió, nem mennek utána, mert közel sem fontos annyira, nincs is annyira érzés bennük.... Nem jut eszébe, de érzi, hogy bocsánatot kellene kérnie, valamiért, amit nem is ért egészen, csak zavart képe van róla, mint mikor a sok darabos kirakót próbálgatod, még épp, hogy csak a szélét raktad ki, és nincs hozzá képed, csak sejtheted, hogy mi lehet .
 Gyanúsan fénylik a szeme, több érzés van benne, mint gondolná, és naivitásában azt hitte egészen tökélyre fejlesztette már az egyedüllét és önállóság tudományát, olyannyira, hogy eszébe se jutott nagyon sokáig, hogy a normális élethez szüksége van másokra is, már kezdett megijedni, hogy az érzelmi szintje nem fejlettebb egy virágcserépénél.
 Nem fog sírni. Egy egoista szexmániás hugrabugos miatt? Pár óra leforgása alatt elpirult, kevés híján megadta magát, de sírni nem fog, annál sokkal, de sokkal durvábbat tesz., mert ha most nem, hát soha többet.
 Annyira esetlen, emberi a mozdulat, ahogy elé lép, nem gyakorolt, mint aki először próbál járni, sután, zavartan, de kedvesen, és ártatlanabbul, mint amire Virgil valaha is képes lesz. Ne felejsd el, amit most mondok, mert lehet, hogy soha többé nem fogod hallani ezt tőlem, nem szokásom megbánni amit teszek, úgyhogy jegyezd meg jól, mert egy életre kapod, fogd fel kárpótlásként, és értsd ahogy akarod, értsd meg helyettem is. Aztán gyors csókot ad a bal orcára, és csak suttogja a "Bocsáss meg"-et, mint valami rémületesen nagy titkot, és zavart, cinkos félmosollyal az arcán fordul el.
- Ne várj ennél többet egy intézetes lánytól, Ethan Wilde. - Elhúzza a nevet kissé, de már indul el közben, ugyanazokkal a repülős, ringós léptekkel, megállíthatatlanul, mint mindig, nikotinrúddal az ajkai között, mintha mi sem történt volna.

Kacér, hívogató lámpafény az éjjeli lepkéknek, olyan halálos lehetne, mint Vénusz légycsapója,  de mégis csak maga köré gyűjti az áldozatot, még csak nem is teljesen tudatosan, aztán megálljt parancsol,... magának is, és hagyja keringeni a megszédült bogarat. Viszont egyetlen árva kézmozdulat is árok szélére sodorja, egészen könnyedén, de olyan nincs, olyan egyszerűen nem lehet, hogy a légy erősebb a virágnál, aki amúgy sem akar ölni most, mert nem is támadott, látszólag nem is tett semmit azért, hogy a közelébe jöjjön, de ha már itt van elég csak megsebezni kicsit, mert tudja magáról: ha egyszer igazán elkezdené a pusztítást, nem lenne már visszaút.
Lehunyja a szemét, könnyebb úgy ellenállni, ha csak érzi a szegfűszeg illatot, de legalább a látvány nem vonzza, de még így is pörögnek a képek a fejében, hogy mégis mit kellene és mi mindent lehetne tenni, ha nem lenne ilyen bolondul makacs. 
A királylány szónál felkapja a fejét, halkan, keserűen nevet fel, belenéz a fantasztikusan barna íriszekbe, jobb mutatóujjával elindul Ethan nyakától lefelé.
- Az olyan királylányokat... nálunk egyszerűen csak szajhának hívják. - Végigfut a mellkason, hason, szórakozottan,  ahogy a nadrág széléhez ér el is kapja a kezét. Nem akarhatja, hogy egy hétköznapi ringyó legyen. Hátrarázza a haját..., képtelenség, gátlások nélkül nem is ember lenne, a büszkesége nélkül Virgile Carthe biztosan nem, csupán valami szerencsétlen ösztönlény, minden gondolkodás nélkül, vágyakkal és érzésekkel. Még ha pont valami ilyesmitől próbált megszabadulni, de az egész más, nem elfogadható, ha erre egyenesen felszólítják. Nem és nem. Csak a két tolakodó kezet hagyja a combján pihenni, ennyit még engedhet, még szabad, ennyit megad a saját testének is.
 Szomorúan mosolyodik el, már hogy ne lenne optimista, úgy akar, annyira hisz, hogy még hangjának se ura, nem képes elhinni, hogy most csalódni fog, ha eddig még remél is. Talán még sajnálná is, ha most nem a saját elszalasztott lehetőségét siratná, de azért a fekete koporsó mögött tündöklik a nép, trombitával, tingli-tangli zenével, harsányan ünnepelve az önkontrollt.
Felhúzza az egyik tökéletes szemöldökét, majd elkapja az állát, reflexből húzódik hátrébb.
- Tudod, helyes vagy, de annyira azért nem, hogy egy legyek a sok közül. - Helyes? Inkább átkozottul vonzó, minden kis négyzetcentimétere, de mégse éri meg. Miért éppen Ethan Wilde tehetné meg? Nem lesz senki trófeája, a macskákat nem szokás begyűjteni, akkor sem, ha sikerült elérni, hogy elpiruljon, ha olyan impozánsan rohanta is le, veszélyesen megingott és valamennyit engedett is, talán még örült is volna neki, ha csak később sikerül észhez térni...
 Ügyes mozdulattal száll le a mellvédről, kikerülni nagyon tudja az embereket, magára kapja az egyen mellényt, baljába fogja a cipőit, áll a fényben mezítláb, mint egy elrontott tündér, még egy pillanatra végignézve amit ott hagy, aztán felveti az állát, nesztelen léptekkel indul el a kövön a lépcső felé.
- Gondolom, ezek után nincs kedved lekísérni mágiatörténetre. - Csak hátraszól, de választ nem is vár, még csak meg sem áll. Nem akar odáig eljutni, hogy esetleg féltékeny legyen, ragaszkodjon hozzá, mint senkihez. Nem lehet...

 




Milyen nagyon bátor, mennyire érthetetlenül merész, igazán az, az első ember aki nem megrémül a szőke hajkoronáktól, barna íriszektől, hanem inkább vállalja, hogy belefullad, azt is olyan vággyal teszi, mint még senki. És nem is csak ő, ez az ágról szakasztott, kócos hajú, vadóc királylány is csak kétségbeesetten nyúlna valami kapaszkodó után, hogy ne szédüljön el a sóvárgó tekintettől, türelmetlen érintésektől. De nem talál semmit, csak maga előtt a két csókolni való szájat, úgy dobog a szíve, mint aki most futotta le a félmaratont.  Nincs más vágya, csak megszabadulni a belenevelt büszkeségtől, szabadnak úgy igazán szabadnak lenni most az egyszer, mint ahogy Rapunzel érezheti magát, mikor végre valaki ráveszi magát arra, hogy levágja a haját..., de az nem jut az illető eszébe, hogy a fonat nélkül már nem ugyanaz, a királyfi kikiabálhatja a torkát, akkor se lesz mit leereszteni neki.
  .. Észre sem veszi, hogy már rég leszaggatták róla a nagybetűs Makacsságot a végtelen simítások, már valahol a csókok útvesztőjében ácsorog tehetetlenül, és pont akkor sikerül újra életre hívnia, amikor el akarja temetni, hogy ne alkalmatlankodjon már, hiszen a tiszta szerelemre áhítozik minden érzéke, nincs most kereset másfajta érzésekre. Mintha nem is a Roxfortban lennének, mint akik nem is ismerik a mágiát, és az élet anélkül is elég szép, csak két egyszerű, egymástól lenyűgözött fiatal, akik a boldogság határán egy feltűnően mocskos táncot mutatnak be, közszemlére, akár a Hyde parkban is, magasról szarva le mindenkit, aki úgy gondolja, hogy bármi beleszólása van a dologba. De mégis úgy teszi tenyerét a majdnem csupasz combján fekvő kezekre, mint aki már ezzel is tagad, hiába van szinte elkábítva attól a végtelenül őszinte, heves, szinte akaratos szenvedélytől, felszínre bukik a belerögződött méltóságérzete.   
 Megvillan a konok, érthetetlen dac a szemében, mikor Mr. MajdnemSzexuáliszaklatás ujjai a csuklójára bilincselődnek, valami abból a bezárt, intézetben is meglepő módon elvadult kislányból, amivel nem tud mit kezdeni, és hiába próbálja elhallgattatni,  a saját legyőzhetetlen igazságát ismétli, és csak rázza a fejét lekicsinylőn. Nem szerelem ez, még csak vágy, nem szerelem...
 MajdnemKözszeméremsértés kisasszony belekapaszkodik a mégbe, mind a 10 képzeletbeli körmével, mosolyra húzódik a szája, úgy figyeli a tenyerébe bújó arcot, akár a ragaszkodás jelképének is vehetné, ha nem Ethan tenné, de így még a legártatlanabb mozdulatba is belekeveredik az a sajátos pimaszság. Felkacag, mint csak annyit mondana; őrült vagy,  aztán az arcához érinti a sajátját.
- Túlteng benned az optimizmus... - Mondja halkan, nem teszi hozzá, hogy nem kellene, csak finom mozdulattal beleharap Ethan fülcimpájába, aztán hátrahúzódik. Gátlástalan, de mégis alig észrevehető brutalitással pukkasztja szét sorra a buborékokat.

Érzi, hogy nézik, de egy ideig csak összeszorított szájjal szemez az egyik toronnyal, vagy bármivel, ami szemmagasságban van; igazából édes mindegy, úgysem látja, hiába bámulja szakadatlan buzgalommal. Kiegyenesedik, elsimulnak a vonásai - már a padlót fixírozza. Azért se néz a másik felé.
 Ethan...Hogy nem sikerült észrevenni eddig? Hat, majdnem kerek hat éve itt van az orra előtt, és mégis pont egy ellógott óra kellett ahhoz, hogy végre beszéljen is vele, és mást is megnézzen rajta azon formás hátsófelén kívül. Mennyire istentelenül vak volt. Mert... igen, eddig pont annyira érdektelen volt iránta, mint nagyjából az egész Roxfort felé.  És most, először, mióta itt van, eljutott arra a szintre, ami a szimpátiánál már több, a szerelemhez még kevés, de magabiztos, erős lábakon álló vonzalomnak bátran lehet nevezni.
 Még magának se ismerné be, de tulajdonképpen ijesztőn új neki a helyzet; soha nem kötődött senkihez a rokonain kívül, nem is akart, nem is volt rá szüksége, vagy legalábbis nem érezte úgy, hogy lenne. Talán még Vikitra az, akire azt lehet mondani, fontos, meg az a pár ember, akikkel alkalmilag együtt rombolja a szervezetét, de nélkülük is meglenne. Független volt, magányos, hűtlen, büszke, akár macskák, még a kötelező bolondéria is helyén van, a firkálás, a kopogtatás. Mióta ott ül a mellvéden, azóta fáradhatatlanul kocogtatja körmeivel a követ. Megszokás.
 Figyel, mint aki egy másodpercet sem akar többet elszalasztani belőle -, semmiből, ami hozzá tartozik, akárhány szerepet vesz magára -, a kócos, szőkés hajból, a csokoládészínű szemekből, végigpásztázza azt a túlságosan is jól sikerült arcot, szimpatikusan határozott állat. Halvány mosoly látszik a formás, pirosas ajkakon, nagyobbra nyílik a tekintete, szemével követi a másik kezét, amíg tudja, felgyorsul a szívverése, mikor Ethan tenyere a derekára simul kitágul a vágytól a pupillája, hiába a verőfényes napsütés. Hát nem komikus, hogy ez a lepedőakrobata, vagy épp simán csak Ethan Wilde, akiért földön kúsznak a nők, úgy ér hozzá, mintha attól félne, hogy egy óvatlan mozdulattal darabjaira töri szét...
 A kidolgozott mellkasra szorul a két tenyere, mint aki el se tudja dönteni, ellökje-e vagy inkább magához húzza... Örökös, édes, vonzó kettős. De az ész érv választ; ha ellöki magától, kiesik innen, és ha nem muszáj, inkább nem szeretné csinos kis véres, nonfiguratív mintaként végezni odalent, így lassan feljebb csúsztatja kezét Ethan nyaka felé.
Kap mondjuk... két percet... ötöt... tízet?
 

 Izgalmas látvány lehet az ifjú Carthe kisasszony, ahogy megy felfelé a lépcsőn abban a semmi kis szoknyájában, de nincs aki élvezze a dolgot, Ethan mellett megy, vagy talán pár centivel annál hátrébb, bőven elég volt mára a bugyimutogatásból.
 Mély levegőt vesz ahogy kiérnek a kilátóba, szikrázik a bőre szinte, mintha egyenesen magába inná a fényt, hogy aztán lusta természetességgel sugározza ki mindenre, ami körülötte van.  Behunyja a szemei egy pillanatra, festetlen, fekete pilláit átvilágítja a nap, halványan fut át az arcán a boldogság jele, a híresen jó arcberendezésű hugrabugos felé fordítja a tekintetét- és megpróbál nem szétfolyni a kövön.
 Nem szokta meg, hogy így nézzenek rá, hirtelen éri, hogy Ethan csokibarna szemeivel találja szemben magát, pislogni, levegőt venni is elfelejt, elnyílik az ajka, eszébe ötlik, hogy nem is lenne rossz csak úgy végigsimítani az arcán lévő sebhelyen, megcsókolni, hozzábújni, mindenfajta kötöttség és magyarázat nélkül - aztán a fiú elengedi a kezét, neki meg mintha valami halvány pirosság kúszna fel az arcára.
 Ezt is megéltük hölgyeim és uraim, Mademoiselle Carthe elpirulni látszik. Ez nem neki való játék, a piszkosul vonzó nők nem olvadhatnak el, maximum egy leereszkedő félmosollyal végignézhetik, ahogy a másik ezt megteszi. Kész kudarc.
 Hamar észreveszi magát, megrázza a fejét, mintha a kábulattól akarna megszabadulni,- és ez sikerül is, a következő pillanatban már felveti makacs állát, ruganyos mozdulattal ül fel a mellvédre, cipőit lerúgja, ezzel is növelni próbálja a szabadságérzetet, az iskolai mellénytől is megszabadul, alatta egy kellemes, vékony anyagú, izgizöld top.  Ez az árnyalat a feketébe hajló sötétzöld és az élénk neon között van, tetszés szerinti részen.
- Próbálkozni lehet. - Vonja meg gömbölyű vállát, fél kézzel igazít egyet a haján, de rögtön szét is fújja a szél a méz-szőke tincseket. Igazán elbűvölő lehet, ahogy a nap megvilágítja, tipikusan angyali, és tipikusan bukott.
 Furcsa neki, hogy Ethan semmit nem reagált a megjegyzésre, talán túl nagy és nyilvánvaló hazugság volt ahhoz, hogy figyelembe vegye? Hát mostantól csak akkor talál, ha vakon célozgat?  Pedig meg akarta sérteni, most meg, ha már úgyis ennyire mazochista, megérdemelné, hogy valaki ne csak karmolássza, hanem egy rántással leszedje a hátáról a bőrt, had szenvedjen, aztán kiskanállal írja bele, hogy egy kicseszett, egoista, élvhajhász, hugrabugos. Pedig nem az, a Teszlek Süvegnek valami nagyon komoly baja lehetett, mikor Ethan-re került a sor, hogy a fejére húzza, de lehet, hogy csak automatikusan oda rak mindenkit, akinél nem tud dönteni. Akkor viszont baj van a rendszerrel.

- Rémlik, mi az, hogy rövidnadrág? - Oldalra dönti a fejét, felhúzza a vállát, lusta félmosolyra húzódik a szája, várta már, mikor sikerül visszaesnie Ethan-nek a szerepébe. Figyeli, ahogy meggyújtja a cigarettát, megrebben a szempillája, aztán dacosan fordítja el a fejét.
- Tcheue poule...

- Csak azért, Mon petit coeur, mert nagyon szégyenlős vagyok. - Szende, naiv az arckifejezése, nagyon profin tud hazudni, ha úgy tartja jónak, annak ellenére, hogy nem gyakorolja túl sokat, hiszen jó szokása szerint ami a szívén, az a száján. Legtöbbször. Mellesleg jelenleg hihetetlenül élvezi a helyzetet, nem is azt, hogy ennyire fel lehet valakit húzni a végtelenségig, inkább csak szimplán a reakciókat figyelni. Annyit a szemnek amennyi még izgalmas, nem pedig közönséges, viszont határozottam semmit a kéznek, hozzáérni már csak VIP embereknek szabad, akármennyire is sajnálkoznak a többiek.
 Meglepi Ethan kijelentése, mert tulajdonképpen van benne egy kis igazság... vagy a kicsinél talán valamivel több is, persze, ki hiúságát ne simogatná, ha valaki minimális bevezetés után egyszerűen leteperné. Tetszeni tetszene, az első három másodpercig nagyjából, de Virgile-t meg kell nyerni. Szórakozik ugyan, de nem gondolja komolyan, és bőszen dolgozik benne a belenevelt büszkeség, így, ahhoz, hogy valakivel lefeküdjön, egy kicsivel több kell, mint hogy mondjuk tudja a nevét.
 Viszont mekkora egy egoista állat lehet az, aki ilyet mer tenni, nem fél az elutasítástól, vagy épp egyből azt gondolja, hogy minden ellentétes nemű a lábai előtt hever, és már csak a csupasz kisujja látványától is kész extázisban fetreng. Beteges, de igazán.
 Megvonja gömbölyű vállát, aztán bevillant egy olyan mosolyt, amitől a férfiak háromnegyedének (a többi éretlen, homokos, vak, vagy egyszerűen csak hülye) eszébe villannak az olyan szavak, mint "Ágy..., nem az messze van; fal, szex, cigiszünet, szex, újra szex..."
- Nem hiszem el, hogy nem imponálna, ha valaki csak úgy neked esne. - Összehúzza a szemöldökét.- Nem emlékszem. De, ha ezt mondtam... 
Nem fejezi be a mondatot, de hangsúlyból valami olyasmit lehet hozzátenni, hogy, hát, akkor valószínűleg úgy is gondolta.


Hú, ha így folytatod, még a végén eléred, hogy elpiruljak. Nem kis teljesítmény lenne. - Gúnyos ugyan, de azért meg van rá a lehetőség, hogy a szerénység, meghatottság rózsái ott virítsanak az arcán, még ha ez tényleg elég kivételes eset lenne. Tény, hogy nem az a lépten-nyomon pirulgató hölgyemény, van bőr azon a szépre sikerült arcán bőven. Tűri, ha dicsérik, de nem tud rá úgy reagálni, hogy azt egészen egyszerűen köszönömnek lehessen venni,  nem megy neki. Talán mert az esetek többségében nem is veszi komolyan, amit mondanak neki. Tüsszent egyet, ez se az a hatalmasra sikerült teleszórom-bacival-az-egész-folyosót, csak olyan kis szelíd, mint ahogy a macskák teszik. Könnyfátyol lepi el a két csokoládébarna szemet.

- Igaz. Szóval, szerinted Mardekárosnak kellene lennem? Tudod, Ethan, hát te jó helyen vagy a Hugrabugban, ott mindenki ilyen, mint Te. Érted, nincs egyéniségük, unalmasak, ugyanolyanok. A csordaszellem mintapéldái vagytok. - Ha ilyesmit akar elérni Cedric utódja, hát tessék; annak a hátán élesíti tovább a körmeit, akin csak akarja, a világért se fogja beismerni, hogy esetleg van benne mégis néhány jellemzően Mardekáros tulajdonság. Utálja, hogy már csak a mozgásából is kilométerekről látszik, hogy milyen sznob családba született bele, kirázza a hideg ezektől az előítéletektől, pedig neki is van bőven, hasonló okokból van elege Draco-ból. Amúgy is, ott az egyetlen, kívülről igazán jó pasi a Mirol fiú.


- Az a maradék fél hüvelyk a legizgalmasabb. De ha nagyon zavar, hogy látnod kell a lábaimat, majd a jövő héten csak nadrágban leszek, hogy ne frusztráljon. - Válaszolja, a hangja iszonyúan lusta, árad belőle a nemtörődömség. A következő mondatokra feljebb kerül a szemöldöke, aztán olyan hangon szólal meg, mint ahogy az anyuka beszél a téveszmés kisfiához.
- Nem vagyok mazochista, Ethan. - Szelíd, de hazudik. A lányoknak nem az a dolga, hogy fussanak a fiúk után, sőt, ez egyszerűen tilos. Virgile elve szerint ha kellesz valakinek, az úgyis tesz érte, hogy legyen valami..., de sajnos ez a való világban nem igazán állta meg eddig a helyét, a nőneműek őszinte sajnálatára. 
 Nem kell különösebben a húzni, megy a fiú mellett, könnyed léptekkel, hagyja magát irányítani, arra, hogy kézen fogják csak halványan elmosolyodik, nem szól semmit.
- Tetszik. De ha még egyszer így hívsz kicsavarom a férfiasságodat a helyéről, akármilyen nagyra vagy vele. - Csupán susogva mondja, de azért ez most csattant. Nem emlékszik már, hogy emlegette volna, hogy a drága apjának mi a kedvenc becéző szava. Gyűlöli a krokodilokat.

Hogy Ethan miért is kért bocsánatot így hirtelen, örök rejtély marad. Rossz a lelkiismeret? Alig lehetne ezt elhinni. Kételkedve ugyan, de elmosolyodik. Különösképpen ebbe az egy mosolyba elég lazán sikerül belesűríteni a csodálkozást, gúnyt és örömöt egyszerre. Nem is igazi ennek az a híres hugrabugos az örök, arcátlan, sokat sejtető vigyor nélkül. Hátrarázza a haját a kérdésre, szélesen elmosolyodik.
- Tudod, szivi, ez - ennél a szónál laza mozdulattal riszál egyet a csípőjén, hogy direkt-e vagy véletlen, nem tudni, de mintha kivillanna alóla a fekete francia bugyi csipkéje  - szakmai titok. Úgyhogy, sajna, nem mondhatom meg. De - előrébb hajtja a fejét, felemeli a mutatóujját; figyelem emberek, fontos információ következik!- ha egyszer felveszel miniszoknyát..., akkor elárulom.
 
 Nem mondta ki, nem kérdezte meg, hát nem csodálkozik különösebben, hogy választ sem kap, csak mellébeszélést, ez így fair.
- Nekem meg úgy tűnik, hogy kiemelkedően pofátlan vagy, de te is csak dumálsz, mint az összes töketlen.  - Bájosan elmosolyodik, maga a megtestesült őszinteség, hát miért ilyen mindenki, csak beszélnek, de nem csinálnak semmit? Idegesítő, sőt, tök felesleges, de mindegy, ezt az oldala is abszolút szimpatikus Ethan-nek, most teljesen elég, hogy hallja ezt a pimasz, szemtelen, tolakodó hangot, mikor tulajdonképpen a többiek mondani se mernek ilyesmit, vagy ha igen, akkor csak biztonságos távolból, ahol nem kell félni már egy női tenyér éles csattanásától az arcukon. 


Egy ideig csak pislog, maga előtt keresztbe font kézzel, aztán közbe vág.
- Persze mi, nők. Na és mégis, hány embert kezdtem el szidni neked, hány életromboló pletykát hallottál tőlem eddig, hm? És mond csak, ennek ellenére pasinak nézek én ki? - Két kezével emel egyet szíve és tüdeje felett található másodlagos nemi jellegén, hát azért ezekkel együtt, még ha csúnya lenne is, akkor is csak elég nehezen nézhetné bárki is a másik nemhez tartozónak. Inkább az agyában lehet valami szerencsésen elrontva, hisz nem csupa komplikált hátsó gondolat van csak benne, nem mások életével foglalkozik állandóan a sajátja helyett, és még tönkre akarja tenni azt, sőt, rossz szokása kimondani azt is, amit gondol. Persze nem mindig, mindenhol, mindent.
 Felkacag.
- Ne szidd őket, ha nem lenne a Mardekár, mégis kik ellen szurkolna az egész Roxfort a kviddics-meccseken? Meg hát nem lenne mihez hasonlítani az istenkirály Griffendélt.  - Teszi hozzá szerényen pislogva, egy vállvonás kíséretében.

a válasz csupán egy elnéző mosoly, csak utána néz fel, szórakozottan nyitja rá Ethan-re azt a két "tüzes, sötét szemét".
- Elég érdekesen teszed. Szerinted attól jó kedvem lesz, ha közlöd velem, hogy üres fejű, szőke sznobnak nézek ki? Amúgy tetszeni nem annyira nehéz, na jó, veszettül válogatós vagyok, de az mindegy. A többiek.. a többiek csak messziről bámulnak, és utánam kiabálják, hogy szívesen megd... - Félbe hagyja a mondatot, évődve mosolyodik el. - Egész jó ötlet, részegen az ember lánya kevesebbet gondolkodik. - A továbbiakra csak legyint, a tízre, tizenkettőre, tizenötre már alig figyel, amint meglátja azt a bizonyos grimaszt már elment a kedve a választól. talán még túl korai volt ilyesmit kérdeznie.


- Az lenne a természet ajándéka, mindenkinek aki olyan kitartóan nézni a szoknyám, mint te. - Gátlástalanul ártatlan az arckifejezése, szerényen rebegteti fekete pilláit, szexszimbólum még sosem volt.
- Happy birthday to you, happy birthday to you, happy birthday to you Mr President... - Zeng a hangja a folyosón, de a végét már elröhögi, aztán viszonylag engedelmesen indul meg Ethan mellett.
- Örülne a nép, ha végre az én balsorsomon is rágódhatna egy kicsit, de hát nem fog. - Bevág egy mindenrendben;azéletszépafűkékazégmegzöld mosolyt.
- Ennyire nagy dobás lenne, ha velem emlegetnének együtt? - A seprűtároló szekrény fenomenális ötletére csak felhúzza egyik szépen ívelt szemöldökét, de azért elmosolyodik. - Mehetünk...

A család... a rokonság igen fájdalmas pont. A pincéjükben krokodilokat tenyésztő apa, kissé bárgyú, vagy inkább túlságosan is szelíd, engedékeny anya., a szörnyen konzervatív nagymama, az ismeretlen francia rokonok, talán lehet olasz vér is van itt, minden megtörténhetett, isten tudja kivel nem házasodtak a tiszta vér megtartása érdekében. Furcsa is, hogy lehet Virgil ennyire más mint édesszülei, talán valamelyik nem ismeretlen felmenőjétől örökölte azt sajátos, másokat igen sokszor és szívesen lekezelő stílust. (Vénusz, Perszefóné?) Annak ellenére, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem gondolja magát felsőbbrendűnek aranyvére miatt. De mintapéldája annak, amikor az angol arisztokrácia hűvössége keveredik a bohém, szórakozott francia vérrel, barna hajú, barna szemű apjának génjei tejföl szőke anyjáéival. Tessék csak nézni, ez lesz belőle. Nem takargatja magát, minek, a lábait szereti, joggal, hát lássa, aki akarja, nézze ameddig jól esik, csak próbálja úgy intézni a dolgot, hogy ő lehetőleg ne vegye észre.
 De Ethan? Ő mit néz rajta, hat éve folyamatosan láthatja, ismerheti már azt a végtelen kopogást is, a társaságával jár, és amit jelenleg kénytelen hanyagolni, csak ujjait billegteti a csípőjén, de annak meg nincs hangja, annyira azért nem csontos. Kissé előredönti a fejét, a barna szemekben ott villog a kérdés, igen világosan; most mégis, mit bámulsz ilyen elmélyülten?

- Nem. Ez csak hülye sztereotípia, hogy a lányok pletykások. Persze alapja van - mosolygósan összehúzza a szemét.-, de a fiúk is épp annyira azok, csak ti ezt... úgy mondjátok, hogy csak megbeszélitek a dolgot. Ez a legnagyobb ferdítés amit valaha hallottam. Megbeszélni... - Rázza a fejét, mint aki elképzelni sem tudja, hogy sikerült valakinek ekkora hazugságot kitalálni, annyira jól sikerültet, hogy az összes töketlen állat mind el is hiszi, hogy ő csak megtárgyalja, bezzeg a lányok... micsoda pletykafészek az összes.
- Minden és mindenki magánélete a fő téma, meg persze Potter, a Mirolok, Weasley ikrek... na meg Ethan Wilde. - Már csak a szokás kedvéért teszi hozzá, szórakozottan mosolyogva, pedig hát igaz, ott van ő is a sorban, a griffendéles fruskák nem hagynak ki senkit, aki egy kicsit is népszerűbb mint Hisztis Myrtle.  Kiemeli meg nem tud, mert meghallgatja illedelmesen ugyan mindet, de aztán elfejti, ami nem fontos: vagyis mindent. És ezt mindenki tudja is, de épp ezért sokan fecsegnek neki, tudják, hogy nem mondja tovább, mert egyszerűen nem érdekli.


- Tudom és örülnék is neki, ha épp ezért, nem beszélnél úgy velem, mintha teljesen hülye lennék.- És olcsó bókokkal sem kell elfedni, tompítani se kell, sosem szerette azt a hangnemet, ezt a majdénmegmondomnekedhogymiisahelyzetcsakfigyeljrámegykicsitéscsodáldhogymennyireokosvagyok stílust. És imponálásból szimpátia lesz, szimpátiából vonzalom, vonzalomból szerelem. Így szép az élet. A következő eszmefuttatásra kivételesen eltűnik minden gúny, lekicsinylő hangnem is, csak szimplán bólint egyet.
- És mégis minek örülnél, mit gondoljanak rólad? - Milyennek akarsz látszani mások előtt, azon kívül, hogy abszolút sérthetetlennek,  érdektelennek sok minden felé? Abszolút figyelmen kívül hagy most minden szívdöglesztő mosolyt, akár mennyire is jól áll Ethan karakteréhez, komolyan kérdezte, érdekli. Nem sok minden, ez épp igen.

Felnevet, aztán felhúzza a vállát, hátrébb lép.
- Én meg Marilyn Monroe reinkarnációja vagyok, csak rövidebb a szoknyám. - közli szelíd arccal, mint aki csak annyit mondott, hogy imádja a lepkéket, a cicákat, kutyákat és amúgy is természetvédő lesz, ha majd megnő. Vagy állatorvos. Pillangókat fog operálni.
- Akkor bújjunk el, mert a végén még elterjesztik, hogy veled járok. Azt meg nem élném túl.

Véletlen. Annyira az, hogy egy pillanatra csak döbbenten áll, majdnem annyira meglepetten, mint Ethan, aztán rendezi az arcvonásait. Nem is akar úgy tenni, mintha direkt lett volna, az eredmény a fontos, vagy legalábbis ezt próbálja bebeszélni magának, feleslegesen. Mert nem, mi abban a pláne, ha csak úgy szúrsz, találomra, és épp a szív felé sikerül? Nem halálos, közel sem, de azért annyit elérsz vele, hogy a másik megijedjen. Piszokul idegesítő ez így, mert nem dicsőség véletlenül nyerni sem, csak szerencse, és ugyanúgy ez.. ez így nem vicces. Nem jó érzés, mint általában ilyenkor, még a végén bűntudata lesz, és azt mondja "Bocs.", persze, ez nem fog megtörténni, de semmivel sem érzi magát jobban tőle, hogy talált.
 Csak egy nyavalyás név volt, az istenért, eszébe jutott, kimondta, megbánni csak nem fogja, ez csak Amy hülyesége, még csak nem is illik Ethan-höz, egy ilyen naiv, végtelenül szerencsétlen lány nem fogja megállítani a világot. Szentimentális hülye, de sajnálni kell, nem lenézni, nem tehet róla szegény, így született. Csípőre a kezet, fel az állat, a hatodikos arcát pásztázza.



 Csak azt nem érti, miért nem kellett neki? Szinte kifeküdt előtte, ha akarja ott a folyosón azt csinált volna vele, amit csak akar, de nem akart.... Pedig Joy annyira azért nem idegesítő, még ha fárasztóan romantikus is, de még csak nem is csúnya, hát akkor miért nem? De nem, az ember lánya ne legyen szűk látókörű, azért a szexen és a cigin kívül már is van a világban, amúgy is tudja már rég, hogy Ethan jóval értelmesebb, mint látszik, egyfolytában elszólja magát, hallatszik azon is, ahogy beszél... És ehhez egyszerre idegesítően vonzó, és még annál is pimaszabb, leginkább férfi az egész Roxfortban, kalapot le előtte. És most mégis, úgy kifeküdt egyetlen névtől... , pedig nem vészes a helyzet, persze, a lányok csiripelnek, de leginkább az értetlenség közös bennük. Mert felborult a kép, ez a hatodikos hugrabugos, a Wilde, mindenkit lefektet, aki csak hagyja magát, most otthagyott egy lehetőséget, pedig szinte a földön kúszott előtte az a griffendéles csaj, hogy ugyan már, teperje le,  megadja magát, sőt kéri, hogy tegye már meg..., és Ő elküldte, már válogat.



- Ez csak természetes monsieur. - Hát, játszunk, ha így tetszik, ha így könnyebb elfedni a sebet, ha ez jobban esik, hát tegyük. Bólint, neki találták ki ezt a stílust, vérében van, bár ha már Franciaország, inkább mint a Moulin Rouge legkeresettebb örömlánya lenne híres, vagy pedig XV. Lajos fényűző versailles-i kastélyában, fűzős ruhában, rizsportól fehér hajjal próbálná a többiekkel együtt megalázni " Madame de Pompadour" grófnőt. Mert épp ez a divat.

- Impozáns? Inkább nagyon fárasztóak. Viszont, ha tovább beszélsz a népszerűségről, még a végén tényleg elhiszem, hogy érdekel, mit gondolnak rólad. - Sokan majd meghalnának, ha ennyire "népszerűtlenek" lehetnének a lányok körében, mint Wilde, szóval téves pesszimizmus, már ha ez annak számít. A nevetésre felhúzza jobb szemöldökét, elnyomja a cigarettát.
- Akkor mégis mitől? Jól nézel ki, formás a segged, és amúgy is körülötted kering a nap? El kell keserítselek, a többi hárommillió is pont azt gondolja magáról. - Mert sokkal értelmesebb, mint a többi 2999999, iszonyú jól néz ki, és bárki meg tudja érteni Amy Joy-t, amiért abban a fél órában minden vágya volt olyat tenni, amit amúgy eszében sincs.

 A kopogó még stimmel, de a szellem nagyon mellé ment... Hús-vér, nála élőbb aligha van, eleven mozgó létforma, a minőségi dohány aromájával keveredő forralt bor édes fahéjillata lengi körül. Füst, bor szerelem - cigi, alkohol, vágy az élet. És ő él, vagy legalábbis nagyon próbálkozik vele, egyelőre szerelem nélkül, nem talált még olyat, aki megérdemelné, de nem is első látásra esik kábulatba, csak sokadik megnézésre, de hirtelenül, szelesen, viharosan, de onnantól kezdve igen határozottan. Jelenleg roppant nyálasnak talál mindenkit, aki tébolydai szeretettel néz az ellenkező neműre, minek az, könnyebb nélküle élni, kicsit üres, néha fáj, de legalább nem halsz bele a felesleges szenvedésbe.

 Elhúzza a száját, kár volt ezt a kijelentést tenni, de végül is az ember nem adhat magának beceneveket, az annyira lehetetlenül béna dolog, hogy akkor már inkább csak Ethan, és kész, ha majd úgy adódik lesz ebből becenév, vagy ha nem, hát az se olyan nagy kár, mint elsőre tűnt.
- Nem. Hagyjuk, felszólításra nem lehet becenevet alkotni. Bár, ha szeretnéd hívhatlak valahogy egészen máshogy... mondjuk mit szólnál a Marcel-hez? -Kihívó, luciferi mosoly. (belzebubi, azazeli , beliáli, mefisztói, kinek hogy tetszik) Legszívesebben nevetne. A pletykának elég egy kis löket is, hogy terjedjen, és az, hogy  szerepel benne az Ethan Wilde név, épp elég. A hatodikos, információra éhes, egyfolytában, és túl sok mindent kifecsegő griffendéles lányok még ahhoz is eljuttatják a hírt, akit nem érdekel. De be kell vallani, azért jól jön, ha összetalálkozol az említettel. Tényleg impotens lenne? Nem úgy néz ki.

- Akarsz róla beszélni? A kisebbségi komplexus nem olyan szörnyű, sokkal rosszabb lenne, ha azt hinnéd, hogy te vagy az atyaúristen. - Olyan megértő, hogy elmehetne pszichológusnak, és közben annyira szemét, akkora csaló, hogy akár politikusnak is.

 Csak elmosolyodik, hát nem is mondana, épp elég egója van már így is a fiúnak, ha pedig igazából nincs, hát elég jól játssza a szerepét. És igen, soha, de soha nem fog senkinek a lába elé borulni, ameddig más (nem csak jóindulatból kell ideírni, tud önfeláldozó lenni, ha akar), vagy saját élete nem függ tőle, addig próbálhatnak belőle kicsikarni bármit; nem fog sikerülni. Az ilyen jellegű információk, mint az, hogy valaki tetszik neki, el vannak ásva biztonságos mélyen, elvárja, hogy küzdjenek egy kicsit, mert ugye a Büszkeség... És mire is menne anélkül a világ? Költői kérdés, vagy retorikai, vagy amit akartok, de nem kifejtendő, mások már annyiszor megtették, hogy abszolút felesleges lenne, ezért nyomkodni újra a klaviatúrát.

- Csak neked, csak most, hat éve erre gyakorlok. - Vigyorog, mert köztudomású tény, hogy a pasikat nem szabad a szakadék szélén hagyni, mert képesek belevetni magukat, inkább vissza kell tolni a hegytetőre - úgyis újra lelöki őket valaki.
- Találgass csak-  Nevet a szeme, hát most minek elkeseríteni, meg aztán, hazudni nem ennyire jó dolog, bár néha kétségtelenül igen hasznos tud lenni.
- Hát igen, mondjuk. - Vonja meg a vállát szórakozottan, teli találat, csak azért nem mondhat minden elsőt, mert ugye vannak kivételek. Élén saját magával, és ez csak egészséges egoizmus, különben másra nem gondolni. A követező mondatokra altűnik a derűs arckifejezése, összehúzza a szemöldökét, igen, ezért most igazán kár volt, nagyon szerencsétlenül sikerült. Cigarettát vesz elő, most azért is öngyújtóval gyújtja meg, isten tudja, hol jutott hozzá, néhány másodperces csenddel adózzunk a nikotinrúd halálának. Dacos, persze, hogy az, lánynak nem lehet ilyet mondani.
- Nem tudom, mit vagy úgy oda magadtól, csak azért, mert lóg valami a lábad között. - Kifújja a füstöt, elfordul, itt nem hagyja ugyan, annak semmi értelme, de most legalább két másodpercig nem akarja látni senki csinos pofiját.
- De legalább nincsenek pikkelyeim. Amúgy se értem, hol látsz te itt védtelen fiúkát.  - Csak hátraszól a válla felett, szívja be a füstöt, a kérdésre nem reagál. Persze, ő, mint frigid, vicces is lenne. De attól még kikéri magának. Nincs kedve visszavágni.

Hát igazán szörnyű lenne, ha csak így össze lehetne zavarni a leányzót, de nem lehet, lévén igen határozott a szentem, és még makacs is, úgyhogy most már köti az ebet a karóhoz(, ugye így mondják?), hogy Ethan csak teszi a fejét, felesleges is már minden bájvigyor-  késő.  Vagy mégse? Ethan Az Atyaúristen pedig amúgy is elmehet a fenébe, ne szórakozzon, akár mennyire is rokona a legebbnek ott fent, de ráadásul még csak nem is az, úgyhogy bekaphatja, amit szokás.
 Neki hál' Istennek nincs hírneve, vagy ha van is -, továbbra is köszönhetjük a Mindenhatónak- , nem tud róla, és ez így tökéletes. Persze, ha az a hírnév valami igazán nagyon pozitív dolog lenne, és nem azt tartalmazná, hogy züllik, cigizik, általánosságban piszkál mindenkit, utálja Dracot, és már-már anatómiai pontossággal tud krokodilt rajzolni, talán nem is sajnálná annyira, ha a fülébe jutna.


- Hát... Elég lapos. - Húzza a száját, ez bizony gyengécske, de a semminél mindenképpen jobb. Amúgy is, mit neki Disney hercegnők, nem versenyzik holmi hét törpére főző, mosó, takarító Hófehérkékkel meg aluszékony Csipkerózsikákkal, ennél azért több benne az önbecsülés. Simán Ethan..., nagyjából, mint a Bumfi, a flúgtalan. //Galaxis útikalauz stopposoknak- user//
- Oké oké, Simán Ethan, megjegyeztem. - Védekezve felemeli a kezét, aztán szánakozva néz a fiúra. Elcsépelt egy keverék ez, inkább csak a hülye verődik vissza belőle, a bájosan egy egész kicsit, de a vonzó az valahol elveszett. Méghozzá alaposan, de nem annyira, mint azt Virgil szeretné. Közel sem annyira.
 Az áradozást egy ideig csak csillogó szemmel hallgatja, csak mikor a végére ér Mr. Simán, mindennek a szónoklatnak a végéhez még hozzáadja adja azt a bájos, hangosra sikerült hörgését, csak akkor kacag fel.
- Ha nagyon akarod, összehozok neked egy találkozót, hogy jól... megbeszélgethessétek a dolgot. - Vállon böki a srácot, mintha csak ébresztgetni, oké, jól van, azért el ne élvezzen már a folyosón. Az a csengőszó tényleg kicsit hiányzik a végéről, de tapsvihar, rózsaáradat, köszönjük az előadást.


Furcsa, jóleső borzongás fut végig rajta, ahogy Ethan a füléhez hajol, beszívja az édes, füstös, tolakodó vanília illatot.
- Nem akarok akadékoskodni , szívem, de senki nem mondta, hogy okos vagy. - Szinte csak leheli a szavakat, és ugyan a fiú -, aki jelenleg nem veszi figyelembe, hogy minden kérdés nélkül belépett az intim szférájába - nem láthatja, de közben mosolyog. Közelebb lép, talán azt hiheti az egyetlen normálisnak tűnő hugrabugos, hogy hozzá akar bújni, pedig dehogy. E helyett meglepően nemes egyszerűséggel fogja meg a másik imént emlegetett testrészét, aztán el is húzódik rögtön.
- Ne izgulj, kizárólag csak ellenőrzés céljából fogdoslak. - Jelenti ki határozottan, az eredmény pedig, hölgyeim és uraim; pozitív. Simán Ethan-nek jó a segge. Persze ez kívülről is látszik, hat éve volt rá, hogy megfigyelje, de a semmit a kéznek elv ilyenkor elhanyagolható.

- Nem tudom. Így lenne? Én azt hittem, minden második lány fut utánad. - Vonja meg a vállát, mint akinek igazából mindegy, hogy kik buknak a fiúra, pedig annyira azért nem. Az ígéreten jót derül, csak mosolyog.
- Marha rendes tőled, hat éve arra várok, hogy veled párna csatázzak, csak nem mertem elmondani. - Szelíden pislog, aki bedől neki az vagy hülye vagy... nem, nincs már lehetőség.
- Nem. Titokban Mardekáros vagyok, Malfoy életem szív szerelme, és vonzódom a hüllőkhöz. - Beleborzol a méz-szőke hajzuhatagba, nehogy a végén még ne legyen kócos, aztán továbbindul a folyosón. Hív a kávé.

 Kérlek? Meglepődve fordul az épp tányérszemeket produkáló férfiú felé, nem minden aggodalom nélkül, hogy valami elromolhatott az agyában. Mióta képes ilyet mondani valaki, aki.... aki maga Ethan Wilde, a híres lányok álma hugrabugos, Mr Hasizom, és Cedric (sok boldogságot neki odafent) rajongótáborát öröklő egyed személyesen. A végén még ő is kénytelen lesz felhagyni minden feminista előítélettel, bár ennyitől még talán nem, de ha ezt a viselkedésmódot sokáig folytatja, komolyan fontolóra kell venni a dolgot, hogy a srác nem olyan beszűkült látókörű bunkó, mint eredetileg hitte. Persze, azt a hírest, és egyelőre igaznak tűnő mondást, hogy "Minden férfi a farka után megy..." továbbra se fogja csak úgy lazán arrébb rugdosni egyetlen, rövidke "kérlek" kedvéért. Már csak az kéne.
 
 - Igenis. - Játékosan bólint, de közben szinte elszomorodik, még ha ezt nem is mutatja ki, de kissé csalódott, most mégis, hogy nevezze szegény fiút, igazán semmi ötlete sincs, éspedig ezt a lepedőakrobatát még jóindulatúnak is lehetett volna nevezni, ha nem foglalná magába azt is, hogy az illető, aki ezt a becenevet kapta tulajdonképpen nem több, mint egy kreatív hímringyó. Végül mosolyra húzódik a szája, az elmélet gyakorlatban is igaz, viszont egy csúnyácska pasinál ez a személyiségzavaros pillantás elég hátrányos lehetne. Ha már nem néz ki jól, legalább legyen biztos önmagában, különben elveszett a társadalomban.

- Ne izgulj, tudom, hogy szerelmes vagy Potterbe, azért szeretnél idejönni. - Elmehetne galambnak, vagy macskának, el lehet dönteni, hogy dorombol vagy búg, bár ha komolyabban próbálná lehet, hogy egyik se menne neki túlzottan jól. Szóval ahhoz képest, hogy csak szórakozik, olyan fejet vág hozzá, mintha halál komolyan gondolná, sőt még igyekszik igen megértően mondani ezt.
- Elrontanának? - Visszakérdez, mint aki rosszul hallotta a szót, mintha úgy valami nem stimmelne. Lehet ennél jobban elrontani? Neem, nem ezt így nem szabad, ha épp ez előbb gondolkodott el azon, hogy visszafogja magát, nem fog előítélettel nézni rá... És mégse bírja ki.

- Kötve hiszem. Sok szoknya egy nadrág? Hű, de izgi. - Mosoly be, leereszti a kezét, arrébb lök egy szőke tincset az arcából, aztán összehúzza a szemöldökét, Ethan egyre meglepőbb dolgokat rukkol elő, valószínűleg jóval értelmesebb, mint amilyennek tetteti magát, ha nem csak arra fordítana időt és energiát, hogy lányokat -,és fiúkat?- eljuttasson az ágyig, sarokig, fotelig, vagy ahova tetszik, talán vinné is valamire.
- Hoppá, véletlenül se jöjjön rá valaki is, hogy nem vagy annyira hülye. Ez is hozzá tartozik a taktikához, a lányok nem szeretik, ha okosabb náluk a pasi? Hmm, cseles. - Oldalra dönti a fejét, aztán nagyot nyújtózkodik.
 - Amúgy is félek tőle, hogy valaki nekem ront egy kispárnával és rákényszerít, hogy párna csatázzak vele. - Az utolsó mondatot már nem tudja mire vélni, automatikusan húzza el a karját, már fészkelődik benne az a híres gyanakvás.

Határozott léptekkel indul a folyosón, ugyanazzal a szinte idegesítően tökéletes mozgással mint eddig, kissé olyan, mintha táncolna, de amúgy is csak viccből járna a földön, esetleg szolidaritásból a többi ember felé, pedig repülni is tudna, és azt is legalább ennyire egyszerűen, magától értetődő módon. Mégis van az egészben valami oda nem illő vadság, ahogy lép, mint amikor az intézetben rohant a folyosón, annak ellenére, hogy az ilyesmi kifejezetten tilos, szinte bűnnek számít, de mégis, hol érdekelt ez egy szőke bukott angyalt?
- Hogy lehetne elfelejteni, lepedőakrobata Ethan? Izgiset? Az egész Roxfort egy merő unalom. - Na jó, Potter balhéi nem rosszak, azokat pártolja, ha már magát a srácot nem is. Nyávog. Megrántja a vállát, arrébb söpri arcából a haját, kissé lehajtja a fejét,elmosolyodik, talán gúnyos..., vagy inkább határozottan az.
- Na ne mond már, hogy inkább griffendéles lennél. Én biztos megsértődnék a többi borz helyébe. - Egy pillanatra se gondolja komolyan, amúgy is nagy többségben szarja le a hugrabugosokat, úgy, ahogy vannak, megsértődött volna, ha oda osztja be a süveg, akkor is, ha mardekáros lett volna, bár a Nagymama határozottan oda szánta, talán van is benne valami, de azért mégis leginkább griffendél, mert stréber hollóhátas se akart lenni. Áhh, nem is válogatós.
- Álmodd csak, hogy jótündér vagyok, ha ez így jobban tetszik, de ne várj túl sokat. - Legyint, neki aztán mindegy, hogy minek képzelik, akkor se sokkal több egy másokat szívesen, és igen sokszor megsértő, gyors mozgású ,szőke, gúnyosan mosolygó szerves létformánál. Felemeli az állát, nem annyira jó emlék az agyonkeményítőzött egyenruha egyhangúsága sok fecsegő tizenévessel keverve.
- Nagyjából, de csak egymást verték szerencsére, engem nem, mert valahogy nem jött be nekik, hogy ha felidegesítenek felrobban a váza. És nem szaftos, gyűlöltem az egészet. - Kissé elkomorodik, ahogy a nagyanyját említik,  összefonja maga előtt a karját. - Nem tudom, hogy te mit csináltál volna, ha megpróbálnak rád aggatni valami csupa fodor ruhát, és bedugnak egy rózsaszínre festett, babákkal teletömött szobába, hogy tessék, érezd jól magad.

Már sajnálja, hogy megemlítette ezt az egészet, mert Ethan fejében látszólag egymást követik a beteg gondolatok, és közben meg két percentként hangulatváltáson megy át. Kissé mintha labilis lenne. Ahogy eldobják a félig elszívott staubot, már nyitná a száját,
- ? - de csupán eddig jut el a mondatban, úgyhogy összeszorított szájjal elnyomja a sajátját is a korláton. Absztinenciát gyakorol, visszafogja magát, nem tesz semmilyen megjegyzést, csupán felvonja a szemöldökét a monológra, majd bólint, de úgy, hogy abba az egyetlen rövidke mozdulatban egész kis hangulatáradatot sikerült belesűrítenie. Minden egyet nem értését biztosan, de eközben úgy tesz, mint akinek egyik fülén be, másik ki az egész szöveg. Megkönnyebbülten felsóhajt, nem teszi meg senkinek azt a szívességet, hogy ilyen hülyeségen felhúzza magát.
- Helyes, túltárgyalva. ? mondja, aztán még hozzáteszi. ? Jó, hát tessék, akkor beszélj magadról, vagy mi tudom én, amiről akarsz. Nekem mindegy. 
 Apja kis krokodilja, összefonja maga előtt a kezét, nem mellesleg igen elragadó tud lenni, ha látszik rajta, hogy azért valami egy kicsit szíven döfte, de amint ráeszmél, hogy ez kívülről is látható megrázza a fejét, mintha csak helyre akarná rakni benne a dolgokat. A következő eszmefuttatásra elfordítja a fejét, úgy beszél ez a lökött, mintha ő mondott volna olyanokat, hogy ?Ha ennyire érdekel a szexuális teljesítményem, miért nem teszel konkrétabb lépéseket a megismerés felé?? , vagy ?nem gondolod, hogy akkor már illene érintettnek is lenned benne??. De mindegy is, nem akar buta liba lenni, azért sem sértődik meg, leereszti a kezét, felnevet ismét.
- Neked? Ki kellett volna hagyni azt a ?nemet?. ? maliciózus tekintettel néz rá a jelvényre, rajta nem látni ilyesmit, akit érdekel, hogy melyik házban van, hát kérdezze meg, de azt a szerencsétlen borzot meg semmiképp nem szúrná ki magára. Minden átmenet nélkül elindul a bejárat felé, az ajtónál fordul csak hátra.
- Gyere már, szerzünk kávét?, nem csak a vízlik tudják, hogy hol van a konyha. - elmosolyodik, várakozóan oldalra dönti a fejét.
- Nagyon is kedves vagyok, de sajnos csak az öcsémnek jutott előre kiszemelt menyasszony, én meg majd hülye leszek azért törni magam, hogy hozzáadjanak egy olyanhoz?, mint mondjuk Malfoy... Amúgy meg; nem a jó magaviseletem miatt laktam egy rohadt leányintézetben a Roxfort előtt.

 Leginkább Ethan szerencséjére fogalma sincs arról (,honnan is lenne?), hogy mennyire jó hatással van a fiú fejfájására, mert akárhogy is furcsának tűnhet, de nem gondolja úgy, hogy arra született, hogy esetleg a másik halántékában lüktető fájdalommal foglalkozzon. Egyszerűen nem érdekli, legalábbis a lenyűgöző szövegű hugrabugos problémái egyelőre biztosan nem. A kérdésre nem is válaszol, csupán sejtelmesen elmosolyodik, ami éppen ugyanannyi, mintha csak mondaná; "talán".  Egyszóval, vagy öttel; nemigen lehet vele mit kezdeni, nagy általánosságban inkább csak határozottan zavarba hozza az embereket.
 Ahogy kiveszik a kezéből a cigarettát, kissé meglepődött fejet vág, nem, erre most nem számított, felhúzza a szemöldökét, de azért sem kéri vissza a szálat. Kár, hogy pont ugyanezt tette ő is az előbb. De ha ennyire kell a nyála, hát csak tessék, a passzív nyálcserének nem áll útjába, csak az fájdítja a szívét, hgy hímnemű szájában kell vékony szálú cigarettát látnia. Elég kiábrándító. De hagyja, hadd nézzen úgy ki, mint valami hímringyó, neki meg hamarosan ott egy másik rákot hozó parázslik az ajkai közt.
- Vagy egyszerűen, el sem jutottál addig, hogy legalább elégedetten sóhajtsanak. És akkor csak örülhetsz, hogy nem jártatják a szájukat. - jelenti ki, azzal a háttérinformációval megspékelve, hogy tulajdonképpen Ethannak minden egyes kliensének meg kellene köszönnie a szolidaritást. Nem reagál semmilyen vigyorgásra, akármennyire is jól néz ki a tulajdonosa, legfeljebb csak magában mosolyodik el.
- Sejtettem, hogy ilyesmit fogsz válaszolni, és nem, nem érdekel, azért kösz a tippet, de csak megjegyeztem, hogy van már híred. Azt hittem örülni fogsz. - mosolyog, vállvonogat, az ember fia, ha nincs eléggé tisztában a stílussal akár bocsánatkérésnek és veheti, pedig abszolúte nem az.
Minden hiába, azért mégiscsak szimpatikus neki ez a kreatív, tesztoszterontúltengésben szenvedő fiú, persze ezt ki nem mutatja, isten ments, csak magában raktározza el az adatot, hogy nem is annyira hülye, mint hitte.
- Rosszul hiszed.  Én meg úgy vettem észre, hogy nem én vagyok az, akit két percentként arra céloz, hogy nem is lenne olyan rossz, ha valahol lenne egy üres ágy, mert használhatnánk ketten.