~ Lady Mirol

          Be nem gombolt, szálldosó zakójában, alatta fedetlen mellkassal afféle egzotikus hímringyó-forgószélként szeli át az embertömeget, időnként feláldoz egy-egy hoppát meg bocs, hölgyemet az indokolatlanul és ezúttal valóban véletlenül összetaperolt mellek és fenekek oltárán. Most, hogy először merészkedik le a színpadról anélkül, hogy tele lenne az alsója bankókkal, most gondol csak bele igazán, hogy ugyan mi a fenét élvez a bigetömeg itt a riszáló, borotvált férfiseggek jótékonysági estéjén? Jó, egyszer egy életben, kíváncsiságból belefér, de MINDEN ESTE? Mire jó nézni azt, amit csinálni is lehet? Most komolyan… direkt csak az ő életét akarják megkeseríteni.
          Aztán végül is nem enged túl sok teret az ilyen tőle szokatlanul mélyenszántó, filozofikus gondolatoknak. És már nincs is messze a villogó üvegű kijárat, még lenne ideje benyúlni abba a falatnyi táskába, hátha megkínálják cigivel, mert ő alighanem elhagyta már az övét ebben a nyálcsorgató bolondok házában…
          De aztán amibe belenyúl, az valami egészen más. És ami zavarba ejtőbb, hogy egy fickóé.
- Hoppácska – szabadkozik már szinte terjengősen, és már lépne is odébb, mielőtt betalálná valami homofób vérengzés, de a fickó útját állja, és kénytelen derékmagasságról feljebb is nézni. Fekete öltöny, kőarc, nagyszerű, mi sem lehetne jobb. Ráadásul még csak nem is helyi arc, az itteni szekjuritiseket névről-szagról megismeri, de ez valami külsős tenyészet.
          Ennek pedig csak addig tud örülni, míg oda nem szivárog mellé a két hasonszőrű cimborája ugyanabból az eresztésből. És basszus, még körbe is veszik, mint valami köztörvényest!
- Na! – kezd most már kijönni a sodrából. Minek kell ekkora ügyet csinálni egy kis langyiskodásból? – Véletlen volt, előfordul! – teszi hozzá türelmetlenül, idegesen a háta mögé pillantva, de a háta mögött álló faszitól nem lát semmit, hogy akkor most jönnek-e utána vasvillával. És mi van, ha nem is valami mátrixos egyenruhát hordó homofób egyesület, hanem a nemzetbiztonság? Jajj, te jó ég, ezek a hitelkártya-csalások lesznek…
          De attól, amit hall, akármilyen gazdag a fantáziája, hirtelen köpni-nyelni se tud.
- Ethan… W-wilde? – Egész elfullad a hangja, nem is baj, minél kevesebben hallják, annál jobb. – Sose hallottam ezt a nevet! Ez csak valami félreértés lehet – Egész dermedten bámulja újra végig az öltönyösöket, a zakó redői alatt pálca után kutatva. Az idegesség, ami már elaludt benne oly sok szabadlábon, roxfortmentesen töltött hónap után, egyszerre feltámad teljes szörnyűségében.
          A Minisztérium? Neee… Mária, Jézus, József, Merlin, NE!
- Hát jó, legyen – egyezik bele a kíséretbe jobb híján, csak mert olyan kedves ember, és mellesleg mert van egy olyan érzése, hogy a Mátrix-fiúk nagyon csalódottak lennének, ha megpróbálná lekoptatni őket. Vagy azért, mert jobb kint, mint bent, ahol amúgy is legalább eggyel több az ő vesztére lihegők halmaza.
          Kifelé menet kétségbeesetten próbálja kiszámítani, mennyibe időbe telne megkeresni és előrántani a pálcáját, mennyire valószínű, hogy addig leszedik, vagy esetleg futással kéne próbálkozni, és utána kísérelje csak meg a hoppanálást…
          Mennyire esélyes, hogy csak a képzelete rémei játszadoznak vele, és valójában messziről se fenyegeti, hogy elkapják, és pórázra verve visszaviszik abba a tetves neonáciképzőbe, vagy neadjisten lesittelik, helyben kivégzik? A Lady nem úgy hangzik, mintha ez egy hivatalos találka lenne, de melyik Lady tart a fehérneműi között ilyen lakályokat?
          Hát, ennek már a fele se répa.
- Nektek amúgy nem kéne most mutatnotok valami papírt? – próbálkozik. – Vágjátok, ilyen engedélyt, igazolványt… hogy nem a vesémet fogjátok kinyiszálni… nem? Jó, nyugi, csak úgy kérdeztem.
          Elhallgat, és már épp azon van, hogy mindegy, ha meg kell halni, hát akkor legalább harc közben essen el, vagy valami hasonló faszság, amihez nincs is igazán griffendéles vénája, szóval még jó, hogy megállnak annál az autónál. Autó. Fekete limó, sötétített üvegekkel. Hát bassza meg, még sose örült ennyire kocsinak, mint ennek. Akkora sóhaj szakad fel belőle, hogy csak.
          Ha a Minisztérium jön érte limóval, akkor megeszi a saját tökeit. Ennyire még nem baszódhatott el a varázsvilág se, hiába közeleg a világvége.
- Naaa! – tiltakozik, mikor a csávók megelégelik a merengését, és belökik a kocsiba.
          Aucs.
          Kukasötét.
          Megvárja, hogy hozzászokjon a szeme a félhomályhoz, és legalább a vele szemközt ülő alak sziluettjét ki tudja venni. Szóval a… Lady. Ki a fene játszik vele ilyen játékokat? Mindenesetre biztosra megy. Nem baj, egy köpeny is sokat elárul, ha az ember tud olvasni a titkaiban. Eléggé keskeny váll. Nő. Nagy baj már nem lehet. Puha, üres esés az anyagon. Filigrán. Hm. Azért annyira mégsem. A tartása pedig merev valahogy, de magabiztos, erőteljes ívű. Fiatal? Mennyire?
- Üdv – moccantja előre az állát. Elvégre egy Ladynek meghajlás is jár. Ez most az energiatakarékos verzió.
          A kocsi elindul... De kiugrani úgy sem fog, aztán meg majd csak megáll valahol az is.
          A nő pedig megszólal. És tényleg fiatal. De hallgatnivaló hangszíne van, mégis van benne valami, amitől rossz érzése támad. Hidegség. Olyan mélyen beleivódott hidegség, amit már alighanem észre se vesz, és ha akar, sem tud kiirtani. Valami valamikor nagyon összetört ebben a nőben. És van benne valami átkozottul ismerős. Igen, hallotta ezt a hangot. Valamikor. Régen… mikor? Hol? Te jó ég, annyi hangot hallott már sóhajtani, sikoltani, búgni, nevetni, suttogni, sírni... annyira értéktelen tömegkacat minden lenyomat, amit magában őriz. Talán nem is ismeri, csak az emlékezete játszik vele. Talán ismeri, és a világon semmi jelentősége nincs a nevének.
          Meg kell törni ezt a rohadt csendet. Fagyott akkordok maradtak az idegen nő ismerős hangja után. Különben is mindegy, mit mond... a másik azért rángatta ide, mert ő akar vezetni. Hát akkor úgy illendő, hogy kapja meg, amit akar.
          Jól van, játsszunk akkor, ha így kívánod… Lady.
- Áhh, most már mindent értek. Bocsánatért esedezem, hogy nem ismertem meg azonnal Ladységed – dorombol fel a hangja, és feltápászkodik lassú, szinte táncosan puha mozdulattal onnan, ahova bezuhant a kocsiba, és odébb kucorodik.
          Ebből a szögből a fény álarc kemény felületén törik meg. Álarc, köpeny? Talán egy közülük…? Egy mugli autóban? Ugyan. Mégis rossz érzése van. Nem csak kellemes ismerősei vannak, ez tény. De ehhez a hanghoz valami meghitt emlék kapcsolódik mégis valahol hátul az agya rendetlen zugaiban, nem lehet…
          Megköszörüli elszorult torkát.
- Nem igazán értem, miért volt szükség erre a sajátos meghívóra, de ha már így alakultak a dolgok, természetesen mindenben állok Ladységed… rendelkezésére – puhán ejti, szinte leheli az utolsó szót.
           Mondd, hogy csak egy sértett kis nő vagy a múltból, mindegy, én játszom veled. Legyen ez játék, jó vicc, és szép estéd lesz, ígérem. Nagyon szép estéd.

Ladies’ Choice, ’97. dec. Vikitria Mirol.

           Megvan annak a mélyfilozófiája, hogy télen az ember könnyebben megy szobára. Kint is jó, de bent még jobb. A funky dzseki hónapokkal ezelőtt már hideggé vált, a kopott farmer szakadozik, de puha kandallómeleggel tömik a melengető bélésbűbájok. Tulajdonképpen nem is akar annyira dolgozni menni. A tánc jó, a tánc az kell, de nem a kopottra lakkcipőkopogtatott deszkákon, hanem egy ágyban. Bárkiében. Erre gondol, ahogy végigoldalog a Soho fényes, szűk utcáin. A jó öreg, biztonságos, éjszakai mugli London, ahol senkit sem izgat, hogy jár-e iskolába, vagy sem, vagy egyáltalán ki a fene ő.
           Talán túl sokat csaholt kutyabőrben az ősz folyamán, már a mozdulatai is olyan szabadok, hanyagok, mint egy kóbor ebé, akinek a világon semmi dolga nincs. Szegfűszegszagú füstöt nemz a világra bagóval az ujja közt, és arra gondol, hogy igen, ma bárki jó lenne. Kárminvörös szájú, ernyedt mellű feketék és tüzelő barna szemű, pettyes hátú vörösek, reszketegen csontsovány barnák, kiéhezett, suta szüzek, hétpróbás ötvenesek. Bárki. Csak legyen hová hazamennie.
           A cigit a szája szegletébe gyűri, és fázósan elsüllyeszti hosszú, fakuló kezeit a zsebében. Hogy elmúlt a bőréből a nyári karamellszín, mintha sose lett volna! Felnéz a sikátor felőli oldal piszkos művészbejárójára. Ezek az ajtók valahogy így néznek ki mindig, hiába előkelő és extravagáns a front felőli oldal. Hátulról minden sötét, és minden hitvány. Mennyire másként képzelte el a „szabad életet”, mikor tavaly még tanévzáró előtt meglépett a Roxfortból!
           Mert minden annyira másnak látszott. Más volt. Fázósan görbül neki a falnak, megsimítja a lefoszló hirdetéseket rajta, és győzködi magát, hogy tényleg más volt. Más volt, más, minden tele volt rózsaszínű ragaccsal, tündérfénnyel, lebegő pillecukorral, ezüstös hajszálak rebbenésével, tejfehér csókokkal… de egyszer véget ér minden nyár. És mikor a nyár tényleg visszavonhatatlanul véget ért, és elfogyott a maradék pénz, és a francia riviérán hűvössé váltak a legforróbb nyár végi esték, és ő nem jött vissza…
           Röhejes pöcs. Lezárt mese. Már igazán nem is fáj. Azóta végigkúrtad megint fél Londont. Minden olyan, mint rég volt.
           Mélyet szusszan, a zsebébe tömi a lenyesett ujjú kesztyűket, és odakacsint a biztonsági őrnek. Elkésett. El szokott. Megteheti. Ő megengedheti magának. Vagy legalábbis elhiszi, hogy így van, és minden mindegy. A klub zenéje már elnyomja a káromkodást és a sunasztorikat, amikor bezsúfolódik a többi fiúhoz az öltözőbe. Félrerúgja valaki sporttáskáját, és előszedi a nylon alól a zakót, fehér, keményített gallérú inget, falatnyi csokornyakkendőt.
- Te meg mit nyúlkálsz a cuccomhoz, öcskös?
           Felegyenesedik, és végignéz rajta. Ismerősen egyszerű arc, kidolgozott test. Óh, igen. Hasonszőrűek, riválisok, ellenségek mindenhol vannak. Barátok - sehol nincsenek.
- Ne rakd a szaraid a helyemre, és akkor nem lesz baj – mosolyodik el. Rávirítja azt a még roxfortilag tökéletesített, mocskosul tenyérbemászó mosolyát, és a vállára veti az inget, elfordul.
           De nincs vége.
- Látom, nagy az arcod. Hogy is hívnak?
           Nem fog eszébe jutni a neve. Gondosan ügyelt rá, hogy senkinek ne jusson. De mi a faszt akar tőle ez a bunkó, épp ezen az estén? Rohadjon meg!
- Én emlékszem rád – vonja össze a szemöldökét, de a mosoly mit se változik. – Te vagy a „széles delta, rövid agy” helyi leányvállalata, nem? Bud? Philly? Hogy hívják mostanság a taplókat?
- Ha én ilyen vézna punci lennék, csak nem pofáznék be a nagyfiúknak.
           A tapló láthatóan nagyon büszke volt magára, hogy hogy kivágta magát az intellektuális helyzetből. De ezzel messzire ment. Még hogy vézna! Oké, nem nehézsúlyban játszik, de hogy vézna lenne… micsoda paraszt. Megfeszülnek az inak a kezén, ahogy nadrágot húz. Rossz passzban van, minek baszogatják ilyenkor? A pálcája ott van valahol a farmerében. Elővehetné. Agyon átkozhatná ezt a kis izomdisznót. De nem szabad. Nagyon nem. Inkább nem mond semmit, de annyira dühösen öltözik tovább, hogy előbb vesz nyakkendőt, mint inget, és észre se veszi.
           De a tapló csak üti tovább a vasat!
- Kicsit gyúrnod kéne. Akkor talán nem kéne ráfanyalodnod a vén picsákra. Te vagy az a srác, nem? Aki folyton a vastag banyákkal mászkál el.
           És még az életstílusát is kritizálja! Balhé lesz. Hogy nem érzed a veszélyt, te hülye fasz? Mindjárt meztelen csigákat fogsz okádni!
- Neked pedig egy kis ész kéne, hogy el tudd adni, amid van – szisszen fegyelmezetten, és beköti a lakkcipő zsinegét. – Akkor talán nem lenne ilyen savanyú a szőlő. Mondták már, hogy gáz az Adidos csukád? Bemutassalak néhány vastag banyának?
- Mi a faszt rinyálsz?
- Hé, srácok, nem kéne – kapja fel a fejét valaki a sűrűsödő feszültségre.
- Süket is vagy, tahókám? Neked volt már egyáltalán csajod, vagy buzi vagy, és ennyire tetszem? – mereszti villogó szemeit a taplóra. – Csak mondj egy árat, és akkor megduglak téged is szívesen, ha zacskót húzol a fejedre, és megmosakszol, nem kell irigykedni –
           Zúg az adrenalin az ereiben, és érdekes módon arra gondol, hogy ő talán sose volt varázsló igazán, belül mindig mugli maradt. A pofon annyival természetesebben jön, mint bármilyen rontás. Azokban mindig pocsék volt. De a jobbegyenesre méltón válaszolni, az már megy. A tahó lassú és béna. És úgy tűnik, nem tudja, hogy ökölharcban nem szokás a fair play. Tessék, csúnyán bele is verte a fejét az egyik szekrénybe. Vér a padlón, vér az ingeken, vér az erektől duzzadó halántékon. Csak egy pillantást vet rá, miközben magára kapja a zakót, és felmarkolja a levetett ruhákat. Nem súlyos. Megmarad. Tahók nélkül úgy is unalmas lenne a világ.
           Most viszont gyorsan el kell tűnnie. Hamis személyazonossággal mugli rendőrörsön kikötni nem túl jó, innen meg már úgyis kidobják. Pedig nem is volt olyan rossz hely…
- Hova fudsz, de… modzskos kizs… faz?! – hördül a tapló. – Deb úszod beg!
           Na igen, sietni kell. A biztonságis is meglendül felé, jobb híján a színpad felé indul futólépésben, gyorsan leugrik a deszkákról, és kaméleonmód beolvad a klub félhomályos narancsfényeibe, unatkozó menedzserasszonyok, ünneplő menyasszonykák-barátnők és kiéhezett öreglányok azonos ösztrogénkoncentrációjától homogénné olvadt tömegébe.
           De milyen kurva sokan vannak ma este, nem is tud rendesen utat törni magának… franc… a kurva élet. Fellök néhány csajt, és buzgón nézeget a háta mögé. Valahogy a haladási sebességet tovább csökkenteni látszik, hogy lebegő zakószárnyai alatt csurdé mellkashoz párosul a nyakkendő. Csak jusson ki, akkor hoppanálhat vagy kutyabőrbe bújhat, és a nyomát se látják többé, arra mérget vehetnek. Grrrr!
           De hát miféle este volna az olyan, ahol Ethan Wilde nem keveredik szarba?

Imádja ezt az arckifejezést. Ezt a gyönyörűséggel és vágyódással teli, kábulatában elsimult arcot. A tökéletes szabadság mosolygó, fehér porcelánálarca ez. Egy viszonylagos, összehazudott szó szimbóluma. Nem létezik ilyen szabadság. Csak most. Most az egyszer. Amíg öleli. Addig nem számít semmi. Minden könnyű és gyönyörű. Mint az elnevetett kacajok. Léggömbök. Szappanos vízből fújt öröm. Mint a sűrű, illatos pára, ami megöl a bőrükön, a kövön, mindenen. Hülye varázspor az egész. De most csillog, és semmi más nem látszik tőle. És ha látszana is – érdekelné?
A másik teste úgy simul az övének, mintha ott lenne a helye, mintha késsel vágták volna le onnan évekkel ezelőtt. Beletakarózik a testébe, az egész valójába. Erősnek hazudja magát, értékesnek, tökéletesnek. És boldoggá teszi az érzés. Illúzió? Nincs illúzió. Minden valóság. Tapintható, síkos, testmeleg, vértől lüktet és szívverést öklendez, kettőt. És hogy volt-e? Volt illúzió valaha is? Azt nem tudja. És nem is érdekli. Akarja. Mindent. Az egészet; a ragyogó felszínt, a színes csomagolást, a megkívánt formát és a tartalmát, legyen az bármilyen, bárki hibásnak mondja, sérültnek, selejtnek, bóvlinak: nem érdekli.
Semmi se számít, neki ez kell. Ez a lány, aki most jobban bújik a bőréhez, mint a víz, pedig annak választása sincs, csak az útját keresi. Fehér, mint a márvány, forró, mint a vér. És gyönyörű. Megfizetne érte. Mindent. Ha a napot kérné, lenne Ikarusz. Ha a hátáról kívánná le a bőrt, önkezével nyúzná le neki, puszta körömmel, aztán a lába köré gyűlt vérbe maszatolna a nevét, hülye mosollyal a száján. Lehet, hogy bárkinek megtenné. Ha valaki más lenne itt, mást ölelne, más ígérné, hogy embernek érzi majd magát mellett.. Számít ez? Ő van itt. Őmellette érzi ezt. Neki akarja megtenni.
Édes. Ártatlan. Lágy. Megőrjíti. Imádja. A félig lehunyt szempillák szende, göndör, félárbocra eresztett vitorláját. Vékony, égő kis karmolásokat a vállán. A fájdalmat is imádja. Az érintése után nyögnek az izmai. Mélyen csókolják a cseresznyeszínű ajkak, most ő engedi be, ő kéri, használja, használja ki. Mintha száz év óta először csókolna ez az álomba kényszerített hercegnő. Nem kell visszafognia magát, viselkednie, nem kell szégyellnie semmit, azt játszania, ami valójában nem ő. Ne fojtson el egy félig elgondolt vágyat sem. Minden természetes, ami köztük történik.
A hosszú combok ölelik, beléjük markol. Beljebb vonja a tenyerét, a belső oldalra, aztán kívülre, végigszánkázik az izmok finom, feszes ívén, fél karjával öleli, féllel a fenekénél támasztja meg. Az ujjai alatt nevetséges kis holminak tűnik az elázott csipke. Yolanda minden porcikája mind több, több, sokkal több figyelmet kíván meg magának. A hajába markoló-tépő ujjak, a körmök, amelyek vörös vonalat szakítanak az arcába, aztán a vállán érinti, a hátát sajítja ki, ide meg oda harap, finoman, hogy bele kell őrülni. Kapkodja a levegőt. Csókol. Mordul. Nyög. Sóhajt. Zihál. Minden hangja ordít, így fojtva is, szavak nélkül. Még. Többet. Többet. Sokkal többet. TÖBBET. Mindenből. Nem csak ő akar birtokolni, odadobja magát is, vegye el, amit ad. Mindent, az utolsó cseppig.
Nem ragaszkodik az alsójához, az, a megbokrosodott dög, rakoncátlanul gyűrődik össze Yo suta, türelmetlen kézmozdulata alatt. Készséggel lehántaná magáról – de marad úgy, félig lerántva. Megérzi a hangulatváltozást, talán nem csak hiszi, hanem valóban megérti most a közös kábulatban, talán csak tanul figyelni, mással is törődni a saját világfájdalmán, saját kéjén, saját igényein túl. A szédülés tobzódik a tekintetében. Szorosabban fogja. Mintha a testével védené. Ezt ígérik a köré fonódó karok. A nyakához simul a borzas-vizes, szőke fej. Csókot nyom a hajába.
- Akarlak – mondja gondolkodás nélkül, kongóan őszintén. Hallgat kicsit, szorítja, öleli, védi valami megnevezhetetlentől. – Akarlak – ismétli meg, és eltartja magától kissé, hogy megcsókolja a vízpárás gyöngyökkel ölelt homlokát. Aztán a két szeme között. – Akarlak. – Puha csókkal illeti a szemhéját. Nem látja a nagyra nyílt szemekben a kidobott kedvencet. Elvesztett kincset lát. Simítja a szájával a járomcsontját is, az állát. – Akarlak. – Megcsókolja. Picit. Gyengéden. Vigyáz rá. Most csak ő köti le a figyelmét, semmi más, még saját maga sem számít. Néhány másodpercre megcsomózza a kötőféket. Nem mond bókokat, nem hízeleg, nem akarja levenni a lábáról a hatalmas szövegével. – Akarlak. – Csók az álla helyére. – Akarlak. – Ezt az egyetlen szót ismétli, mint mantrát. Csók az állkapcsa alá. Imát. Csók a füléhez. – Akarlak. – Hitvallást. Csókok végig a nyakán. – Akarlak.
Nem kapkod. Lassú. Lágy. Mintha a víz simogatná. Ringatná. Szelíden ostromolja a magas partot. Nem gyenge, tiltakozik a szája. – Akarlak. – Csókok a kulcscsontja mentén. – Akarlak. – Erős. Erős és gyönyörű. Csók abba az édes, csontos gödröcskébe. – Akarlak. – Feljebb emeli a derekánál fogva, a combjánál támasztja meg, biztos kézzel, erősen, hogy kiemelje a vízből. Lassan halad tovább, és úgy engedi vissza, ahogy leljebb jut. Minden egyes ujjnyi helyet illet, lecsókolja róla a vizet. Ajkaival, mint a gipszforma, öleli körül minden idomát, mintha egy nap pontosan vissza akarná adni, amit végigcsókolt. Csók minden bordájára. Mindkét oldalon, külön-külön. Az állát elnyeli a víz. Csók a köldökéhez. Végig a csípeje mentén. Aztán egyet a kezére.
- Akarlak, Yolanda. – Felmosolyog rá. Van tovább is, ígéri az a mocsokba merített, napfényen súrolt, elcseszett mosoly. Levegőt vesz. Lebukik.

Egész óvatosan ér hozzá, mintha összetörhetne. Nem is, mintha a következő másodpercben csak úgy köddé válna, kicsúszna a keze közül, mint egy sellő. Összekuszálódnak a képek. Szar hasonlat. Inkább madár. Kitárja a szárnyát, és elrepül, és kikacagja, és itt hagyja. Félig tudatosul csak benne ez a félelem, de a gondolatok azonnal felolvadnak, eltűnnek a semmiben, ahogy felfogná őket. A fejében keringő füst kiűzi az összes nyugtalanságot. Csak a gondtalan boldogság van, a tudat, hogy Yo vele csinálja ezt, Yo azt akarja, hogy ő érjen így hozzá, mindenhol, ott is, és nem az a.. az a.. Nem.
Kicsi, komoly, féloldalas mosoly ül az arcán. A finom, szeretetteljes mozdulatok rajzolják oda. Egész testében megremeg, amikor összeér a szájuk, valószínűtlenül, érthetetlenül, mint egy elsőbálozós, tapasztalatlan kis szaros. Sóváran görbülnek az ajkai a másikéi után. De nem. Fegyelmezetten várakozik, mint egy komoly, szigorúan nevelt kisgyerek. Kivárja a simogatást. Az engedélyt. Kérést. Követelést.
- Ahogy kívánod, ma bonne maitresse - suttogja a másik ajkaiba azon a nagyon rekedt, vontatott, szelíddé feszített hangon. A beszéde, a mozdulatai is ilyenek, lassúak, óvatosak, gyengédek, mint egy vonóshangszer elnyújtott, szomorú dala, de a hátterében egy másik egyre türelmetlenebb és vadabb ritmust játszik, olyat, mint a fülében doboló vér. Köré fonja a karját, hogy az ő karjába harapjon a márvány éle, ahogy nekisimulva a medence szélének dönti, és ne a másik hátába. Szorosan öleli, nagyon szorosan. Mintha erős lenne. Mintha nem csak egy gyenge, sarat köpködő vesztes lenne, egy magányos senki, egy alig gyógyult drogos, hanem valaki szaros szőke herceg. Levágja a kibaszott sárkány összes fejét, a puszta öklével szétzúzza a tornyot, aztán felülteti maga mögé a fehér lovára, és ellovagol vele a naplementében. És boldogan élnek, amíg meg nem. Így lesz. Most így lesz. Most nem cseszi el. Nem kell többet szívnia. Nem kell addig süllyednie, hogy tönkrelyukasztgassa megint a könyékhajlatát. Majd.. galambot tetováltat oda. Vagy tündért. Ilyen fitos orra lesz. Bánja is, mit. Úgyis minden gyönyörű lesz ezután. Másodjára nem cseszi el. Nem cseszheti el. Nem fogja. Minden kurvára tökéletes lesz.
Lágyan szorítja a száját a másikénak. Annyira puha ennek a pici, nagyszájú, törékeny lánynak a szája. Tompán ismerős érzés. Egy tömör, izzó déja vu. Mintha csinálta volna már azelőtt. Álmában. Vagy nagyon részegen. Nagyon régen. Talán ilyen lenne, ha újra a tűhöz nyúlna. Lehet. Nem. Mélység. Valami tartalom. Illenek egymáshoz. Elhiszi. Hogy méltó rá. Amnesztiát lop az ajkairól. Fényt. Olyan tapinthatót. Tisztának érzi magát, olyan tisztának, mint csak egyvalaki mellett, aki elég mocskos volt hozzá. De ez most más. Az érzés végigperzseli az agyát. Minden súlyos gondolat csak egy hibás kapcsolás, semmi se számít. Valaki meghalhatott a bűneiért. Ebben a pillanatban. Amíg ő ennek a lánynak a piros ajkai közt keresi az üdvözülést. Forrón imádnak a moccanó ajkai. Minden rezdülése egy elcseszett ima. Nem hiszi el, hogy nem csókolta még azelőtt. Hogy ennyit várt rá. Nem heteket. Életeket. Közben többször is meg kellett halljon. De hányszor szenvedett ki a Yolanda testét formázó kereszten, hányszor temették el, hányszor rothadt el..? Távolinak tűnik minden, a gyermekkori hittanórák éppúgy, mint a Roxfort. Mintha valaki más életére próbálna visszaemlékezni. Az övé csak ez a három másodpercnyi emberöltő.
Ha képes lenne eltörni a csontjait, talán megtenné most, akaratlanul, oda sem figyelve, mert már úgy szorítja, mintha eggyé akarna válni vele. A saját karjába vágó kő sem érdekli, a fájdalom lényegtelen, a medence falának dönti, ahogy öleli, és csak csókolja vadul. Minden eddig elfojtott vágya, reménytelensége, csüggedése, indulata, féltékenysége, bizonytalansága, magánya, fájdalma, szomorúsága, dühe ott lüktet ebben az erőszakos, birtokló, imádattal teli, féktelen, áhítatos csókban. A nyelvükön a füst keserű, testvéries aromája üzekedik a bőrük ízével. Hajszálra egyforma lázas, fénytelen kábulat a szemükben. Egy tőről való boldogság. Mintha úgy osztották volna ketté. Mint a mindennapi kenyeret. Otthonra talál az ajkai közt. És a tekintetében. Ha nem szívott volna, nem lehetne ennyire csodálatos. Mert csodálatos. Kitty csókjainak emlékét beszennyezi az árulás, de Yo soha nem fogja elárulni őt. Mintha jobban ismerné, mint saját magát. Mintha teljesen hűen átérezné a magához vont test rezdüléseit. Mintha értené, hogy mire gondol. Mintha.. csupa minthából áll ez az egész.
De minden valódi. Olyan kibaszottul valódi, hogy az nem igaz.

A víz szorosan, majdnem odaadóan öleli körül, mint egy nő teste, bármelyiké, nem számít. Minden nő és minden ölelés úgy suhan végig az elméjén, anélkül, hogy nyomot hagyna, mint egy újabb falat kenyér. Nélkülözhetetlen. Mindennapos. Ma minden gondolatodat kitölti a mai, holnap már a holnapira gondolsz, a tegnapi soha többé nem jut eszedbe. Az ugrás lendülete viszi tovább a felszín alatt, a medence fenekén fénylik a kő, az elhasznált levegő kis, fojtott buborékokban szalad ki a száján. Yolanda fehérebb, mint a márvány. A simára csiszolt kő hátterén csupa finom, lágy hajlat és feszes karcsúság. Kinyújtja a karját, előrébb taszítja magát, a medence széle felé.
Közvetlenül előtte bukik a felszínre, az általa hozott víztömeg a másiknak csapódik, tömören, furcsán cirógatóan. Megrázza a fejét, mint egy kutya, nedves tincsei rendezetlenül szóródnak szét;  a szeme fehérjében meggyűltek a vérerek, de a pillantása boldog és gondtalan, annyira gondtalan, hogy az már csak hazugság lehet. Könnyeden, rekedten nevet rá, mintha károgna. De mégis napfényt ígér a hangja, testmeleg éjszakákat, rágóízű, zajos hajnalokat, a pimasz kis mosolyát eszik majd reggelire gyömbérrel és metadonnal, és nem kell félni, mert kirúgdossa az ágy alól az összes szörnyet, kitapossa a belüket, és attól, hogy ráveti a szemtelen, önhitt mosolyát a világra, minden megoldódik, elszégyelli magát az összes emberkereskedő, közép-afrikai diktátor meg köpönyegforgató alkimista, amin meg keresztülnéz a kitágult pupillája, az megszűnik létezni. Mindig valami ilyesmit hazudik az egész lénye, valami boldog, gyönyörű, felszabadító, izgalmas őrültséget. És valójában azonnal összeomlik, ahogy csak erősebben gondolnak rá, és nem lesz több egy halom csillogó szemétnél. Legtöbbször észre sem veszi, elvégre ebben él, de most ő is elhiszi. Hogyne hinné él? Csak egy hülye, kibaszott molylepke, egy megvakított fényimádó, és semmi se számít, ő akkor is az izzóhoz akar simulni.
Yolanda szemében nem engedélyt, de felbujtást lát. Igen, tépd el a láncodat, amit én aggattam rád, és rohanj oda, ahonnan tiltottalak, ha lelőnek, azt is élvezed majd. Élvezné. Bármit. A tágra nyílt, elködösült szeme falja a látványát. Eltépi ő azt a láncot szívesen. Közel van hozzá, nagyon közel. Megnyalja a száját, száraznak érzi az ajkait. Oldalra nyújtott kezét hívja a lány teste, nincs rá jobb szó, míg az elméje a kenderfüstön szálló, eltorzult ábrándokkal játszik, az érzékei ódákat faragnak ócska, mocskos szavakból, hogy valami kisszerű, szirupos tökéllyé tegyik azt, amit a teste a nevén nevez. Amit a teste művel, az ösztön. Önkéntelenül keresi meg azokat a pontokat a bőrén, ahogy tenyerét végighúzza elöl a combján, majd fejlebb, a hasára, a csípőjére, körbecirógatja a köldökét, végigzongoráz a bordáin, és kúszna feljebb is. Kúszik. Erő érződik az érintésén, nyers, kiforratlan férfiasság.. talán biztonság. Az is lehet. Szeretné, hogy Yo biztonságban érezze magát mellette. Biztonság az egyik birtokolni vágyó karjaiban, aki éppúgy kicifrázott érdekből akarja oltalmazni, mint bármelyik másik. Most nem mosolyog, az arca komoly, mintha koncentrálna, a szemében sóvár sötétség kavarog. Lassan görbül csak meg a szája sarka. Mocskosul. Örömtelve.

Túl régen nem érezte már ezt, de az érzés úgy fogadja a karjai közé, mint a tékozló fiút a megbocsátó atya. A cigaretta már nem nyugtatja meg, akármennyit szív belőle, nem csillapodnak az indulatai, és a szája keserű marad, száraz és szomjas. A mozdulat mind idegesebb és idegesebb az öngyújtó minden újabb kattanásával. De most elsimul a víztükör, és új, felszabadító nyugtalanság veri fel.
Szorosabbra húzza a karjait, az eddig is feszült vágyódás kiélesedik Yolanda után, és már a legkevésbé sem érdekli, mit szabadna, vagy mit kellene. Nem áll ellen a kísértésnek többé. A lapockájánál állapodik meg a keze, annál fogva szorítja magához. Az ezüstös, felborzolt haj érintésre unszolja, hát beletúr, élvezettel morzsolja ujjai közt a tömött, selymes tapintású tincseket. Minden mozdulatát hevesnek érzi, bár meglassúdott, de belül fűti a tűz, újabb és újabb érintésekre sarkallja. Nem húsként kóstolgatja, mielőtt őrjöngő éhséggel rávetné magát, mint a vérszagott kapott, veszett kopó. Nem erőszakos. Nem akar semmit, amit Yolanda nem.  És most, ahogy mélyen megmerítkezik a tekintetében, az íriszek türkizével körülrajzolt pupillája végtelen éjszakájában, elhiszi, hogy átérzi, tudja, hogy mit akar Yolanda.
Elhiszi, hogy gondoskodhat róla, megvédelmezheti, hogy megadhatja neki, amit kíván, azt a biztonságot, amire sóvárog – meg akarja adni. Mindenét odaadná. Ha birtokai, kincsei, birodalmai lennének, valamennyit olcsó csecsebecseként terítené a lába elé. De nincs semmije. Saját magát kínálja, az álmai törött akkordjait, a saját magának mondott hazugságokat, azt a használattól kifényesedett mocskot, amelyet élet gyanánt tart maga körül. Ez látszik most a szemében, ez villan meg meztelenül a vágyakozás felhői mögött.
Nem beszél, még mindig nem szól egy szót sem, törleszkedik az arcával a tenyerével. Felzúgnak a csapok, a kezében ott a gondos ujjal sodort, hízott cigarettapapír, alóla sziszeg a füst, még mindig. Megégeti a kezét. Pillantása követi a márványon koppanó pálcát. Yolanda nevetése mint száz szétguruló, macskaszemű üveggyöngy. A tekintete végigsimít a karja ívén, ahogy a könyöke hajlik, de az eldobott pólót nem kíséri a földig, Yolanda hibátlan bőrének látványát issza fel. A vére új területeket talál magának, begörbült ujjai kínlódva simítanak végig a combján, szeretné lerángatni róla a farmert, egy mozdulattal eltépni a rózsaszín cukrospapírt – de nem lép közelebb. Meghagyja neki a vetkőzést, hadd tegye ezt úgy, ahogy kívánja, hadd mutassa meg úgy a testét is, ahogy a lelkét mutatta fel az előbb – önként, azért, mert ő akarja így, szinte dacosan, szinte erőszakosan. Így hat rá a látvány, hiába nem mozdul, hiába nem szól, látszik az arcát, hogy felizgatja, amit lát. Tekintetével a hirtelen előfehérlő combokba mar, az összekulcsolt karok mögé rejtett melleket simítja, s végül megállapodik a kihívóan villogó szemeken. Lassú mosoly hasít utat magának az arcán.
- Gyönyörű vagy. – Ennyit mond csupán, azt is így, egyszerűen, őszintén. Minden, amit hízelgő bókokba önthetne, ott ül az arcán, nyíltan, mintha írták volna. Az, hogy csodálja. Az is, hogy kívánja, erőnek erejével kívánja. És.. az is, hogy nem számít, mit tesz. Imádta fehéren, és imádja most mocskosul. És hogy nem azért, mert bódítja a vélabűbáj.
Nézi, ahogy a vízbe mászik, a hófehér, de napmeleg testét, figyeli, ahogy a térde behajlik, ahogy megfeszülnek, aztán elernyednek az izmai itt vagy ott, s a lágyabb vonalak együtt ringanak a mozgásával. Mélyet szív a jointból, és közelebb lép a medence széléhez. A nyakkendőjét oldja ki, gyors, begyakorlott a mozdulat, lehúzza magáról a mellényt, inget, itt-ott felfehérlenek a hátán vézna hegek, ahogy előrehajol, hogy kikösse a cipőfűzőjét. A nadrág következik, lerúgja a cipőt, csak egy mozdulat lehúzni a zipzárt, eldobni a semmibe. Nincs benne semmi különleges. Yolanda olyan, mint egy testet öltött álom, egy tünemény, benne nincs semmi földöntúli. A bőre néhol kicsit napbarnított, még csak nem is egyenletesen, a haja inkább barnás, mint szőke, az izmait az élet dolgozta ki. Csupa nyers, szilárd valóság.
Az alsónadrágnál habozik, kaján kis vigyort villant Yolandára, ujjait a vékony anyag szegése alá csúsztatva.. de nem veszi le. Most Yolanda játékszabályai alapján akar játszani. Lép kettőt a medence széléig, lendületesen, aztán szabályosan előrenyújtott kézzel a vízbe veti magát.

Még mindig ott áll, egy, két, legfeljebb három lépéssel az ajtó előtt, mozdulatlanul, megrogyva, kifejezéstelenné fakult arccal. Nem mond semmit sem, nem is tudna, Yolanda közelít, még így is annyira kecsesen, mint valami kígyó vagy egy nagymacska, és érzi, hogy az a már ismerős, sűrű, vérbő köd lassan az elméjére ereszkedik. Ő pedig áll, és hagyja, hogy rádobják a hálót. Szétcsúszottak, de majdnem ellenállhatatlanul duruzsolóak a szavai, most közel sem az a naiv, szende kislány beszél hozzá, akihez nem is mert igazán hozzányúlni, nehogy az ő mancsának a puszta simítása bekoszolja a fehérségét. Ez most egy egészen másik Yolanda, akinek a hangja, a beszéde, a tekintete, mindene követeli, hogy húzza magához a derekánál fogva, és ölelje, döntse a márványra, merítkezzen a felkínált, elringató mocsokba a feje búbjáig, és felejtse el, mi lesz holnap. Holnap.. Nem tehet ilyet, Yolanda nincs magánál, és ha kihasználja a helyzetet, holnapra talán meggyűlöli, és ő nem akarja, hogy meggyűlölje.. bármit is hallott, vagy akár bármi történt.. nem akarja elveszíteni. Még azt a kicsit sem, amit kapott belőle.
Meg kell őriznie a józanságát. Nyel egyet. Magához kell térítenie, megmenteni ettől a hülyeségtől, nem pedig utána ugornia. Ezeknek a szavaknak semmi súlyuk nincs az elméjén tenyésző éhes, bíbor ködben. Minden ép gondolatát felfalja a vágyakozás, a másik teste az övének simul, sóhajt, a karja magától fonódik a karcsú, törékeny, mégis annyira vonzóan életerős, rugalmas, feszes test köré, ujjai lelkesen siklanak végig a hátátn, hogy borzongást hozva megismerkedjenek a csípeje finom íveivel, a gerince vonalával. Nem szabad, ez van a nyakörvére írva. Észhez kell térítenie, vagy legalább neki magának józannak maradnia.. vigyáznia kell, a kurva életbe, védenie kell, nem kihasználni.. józannak, persze, majd pont most marad józan, éppen ő, éppen Yolandával.. összerándul az undortól és az önvádtól. Mintha ő nem feküdt volna össze mindenkivel, aki csak szembe jött... ha igazak is a mocskolódások, hogy Yo ilyen lotyó, vagy olyan, neki nem számít, eddig se számított. Egyáltalán nem számít.
Minden mellékes gondolatot elmos az ereiben követelőzően felzubogó vér. Felnyög, szinte állatiasan mordul, ahogy a lány forró lélegzete a bőrének ütközik, de ezek eltéveszthetetlenül az élvezet hangjai, és a finom harapástól eszetlen borzongás szalad végig a bőrén. Yo akarja. Yo akarja őt.
Mohón issza az égő cigaretta által okádott füstöt.
Nem..? A tüdejében nincs elég levegő egy nemhez.
Elkapja a kezét, szinte erőszakkal, aztán ez a fajta erőszak azonnal el is bújik a sötét, vágytól terhes pillantásában, és egész lágyan húzza végig az arca előtt a karját, elsuhanó ajkai végigcsókolják azt a világító fehér bőrét, a tüdejéig szívja az illatát, aztán a csuklóját fogja már csak, hogy a szájához érinthesse a finom ujjak között tartott szálat. Nem..?
Lehunyja a szemét, mohón és mélyre szívja.
Welcome home.

A tenyerébe szorított zsebóra szorgalmasan nekilát, hogy vézna másodpercmutatójával leketyegje az utolsó percet, ami még hátravan tízig. Nézi az ezüstözött óraházat, a zöldes-sárgás kopottságával – a legkevésbé sem illik hozzá, elvégre igaz, hogy mivel még csak most szabadult a büntetőmunkájáról, most legalább még mindig azt a nevetséges iskolai uniformist viseli, de az sosem állt rajta úgy, ahogyan kellene, az ing is gyűrött rajta, a sárga-fekete csíkos nyakkendő is meglazult, és csálén lóg, de mindez a legkevésbé sem izgatja most. Nézzen ki úgy, mint egy jelmezbe bújt mugli, mit számít.
Mintha még égne az arcán Yolanda szájának érintése. Megdörzsöli. A zsebében ott van az összegyűrt papír. És valami ártatlan pletyka a fülében. Mégis mi a fenét várt, és most mit vár? Yolanda már tudtára adta, hogy nem kell neki. Miért nem kell? Miért nem? És miért az a másik kell? Mért éppen az? Tele van dühvel, indokolatlan, elfojtott dühvel, de sose volt még ilyen fegyelmezett, és mindene fáj, ólomsúlyúnak érzi magát a gyűlölettől, a keserűségtől – és mégis itt van. Ugrik, azonnal, az első szóra, mert nem tud mást csinálni, hagyja magát ráncigálni azon a hülye pórázon, amit hagyott játékból, érdekességből a nyakára tekerni. Kiszámolja a negyedik ajtót. Az összetört darabjai véres nejlonzacskóban csörögnek utána. Elsuttogja a jelszót, rekedten a cigarettáktól, soktól, iszonyatosan sok száltól. Nyikorgós hang. Tétován lép előre, mint aki aknamezőn jár.

Az első, a látvány. Mint egy pofon. Hatalmasra nyílt, merev pillantású szemek, de az íriszek égszínkékje szinte elvész, ahogy az üres, fekete pupillák felfalják őket. Yolanda úgy fekszik a márványon, szétterülve, márványszínűen maga is, mint valami utolsó narkós kurva. Majdnem hajszálra, mint.. És ő, beteges módon, látja a szépséget ebben a szituációban, még most is, így is. Aztán az illat, a fű édes, bódító füstje tolakszik az orrába. Meg akarja szívni azt a szart. Ki akarja szedni a kezéből. Gondolkozik? Fontolgatja, hogy rontson-e neki, hogy tépje meg, amiért.. miért is? Nem gondolkozik. Az ajtó becsukódik mögötte, ugyanolyan nyikorgósan.
- Mi a szart csinálsz? – kérdezi erőtlenül.

Én csak egyszerűen nem hiszem el, hogy megismerkedésünk után zsinórban többször is beégettem magam, majd ennek koronájaként fogtam, letepertem, csini lila zúzódásokat pakolva a csini fenekére, és most arról áradozik, hogy mit csinálunk együtt a nyáron. Merlin gatyájára, én állati jó lehetek.
- Hátt, nem merek ellenkezni, az tényleg fless, ha te, gyönyörűm, részegen táncolsz az asztalon – nyögöm ki, miután legyűrtem az első meghökkenést, és a pofámon szétterpeszkedett a törvényvédett, szemtelen, vetkőztetős és ellenállhatatlan Wilde-vigyor. – És akkor majd megmutathatom, hogy úriember vagyok. Lecsapom rólad az összes érdeklődőt, beszerzek pár szexi harci sérülést, aztán gyengéden fogom a hajad, amíg hánysz. Aztán, ha végeztél, és már mindenki mérgezésig itta magát a ringó csípőd látványával, bevágódunk egy taxiba, és a másnapot egy hotelszobában töltjük, sok kávéval meg undorító, romantikus filmekkel. Az év bulija – bólogatok egyetértően. Próbálom leplezni, hogy egy csettintésébe kerül, és már hozom is a ruháimat, és végigjátsszuk az egészet. Huhh. Add, hogy pónit ne akarjon, ne akarjon pónit..!
- Persze, egy ilyen lehengerlő istennőnek vannak követői, akikre gondolsz, de nem kell ám őket kiemelni, jönnek maguktól, hogy csodálhassanak.. De persze kit ne szeretnék én, akit madame a kegyeibe kíván emelni..? – Hát, például ezt a Beni gyereket. Még hogy portréfestő, naná! Pofám leszakad. Stop.. ugye nem Bishopról van szó? Az agyamban felvillan a lehetőség, hogy éppen ez a grafitos ujjú gyík halássza el előlem Yot.. de nem. Könyörgöm, csak rá kell nézni Yora, én még beleférek, mert bár nem vagyok tökéletes, ijesztően közel vagyok hozzá, de..

Észrevette. Nálam senki nem tudja jobban, mennyire természetes a reakcióm arra, hogy.. rá. Nem tudom elképzelni, hogy ebben a szituációban bárki képes legyen félretenni a belső állatot, és ne vágyjon legalább arra, hogy a fölötte térdelő isteni teremtmény megcsókolja. És most mindezek ellenére legszívesebben mégis elsüllyednék. Nem akarom, hogy azt higgye, én mindenféle pofátlan mocsokságot képzelek róla, hogy elvártam volna, hogy fél óra ismeretség után összefeküdjön velem a mesebeli tisztáson. Utálom, hogy látta ezt a szememben. Utálom, és mégse tehetek semmit. Megrázom a fejem, és remélem a legjobbakat: ugye, egy bizonyos mennyiségű.. élettapasztalat után az ember fia már képtelen elvörösödni?
- Hát, eredetileg nem erre gondoltam.. de ha bármikor kedved szottyanna beleharapni a nyakamba, ne fogd vissza magad – igazolok be egy erőtlen, túlexponált vigyor pajzsa mögé.
Még mindig a fűben fekszem, alatta, és onnan bámulok fel rá. Próbáltad már feltűnésmentesen lehúzni a kezed valaki derekáról, akit az előbb még úgy öleltél magadhoz, mintha egy leszakadt darab lenne a saját testedből? Megpróbáltam. Aztán inkább csak magam mellé fektetem a karom, és kifújom a levegőt a tüdőmből, amit egy ideje elfelejtettem foglalkoztatni. De még mindig bámulok fel rá, és ez rossz ötlet. Egy idő után arra eszmélek, hogy imádom a naiv, tanácstalan kifejezést az arcán, és.. NEM, ez így nem mehet tovább! Én nem akarok imádni senkit, én csak meg akarok fektetni még pár csajt, mielőtt belémpuffantanak egy zöldet. És.. igazából az az ijesztő, hogy az a drog, amit Yo illatából lélegzek be, nem elsősorban a belső állatot keltegeti. Nem leteperni akarom – nem csak –, hanem csókolgatni a lába nyomát. Ez nem normális. Nálam nem.
Ez az egész helyzet olyan emlékeket hoz fel bennem, amikre nem akarok emlékezni. Persze, eleve morbid, hogy Yo térdel felettem, és Kittyre gondolok, de én látom a párhuzamot, oké? Kitty. A józanság keserű cigarettafüst a torkomban. Egy ideig csak meredek Yo tündérszép arcára – ilyenje Kittynek sose volt, vagyis szép volt, de.. nem, nem gondolok Kittyre, és kész –, próbálom felfogni az elhangzott szavakat, hátha kitalálok valami választ, amitől nem érzem majd se nyomorultul, se másnaposan – aztán hirtelen szélesre szalad a vigyor a képemen, mintegy gombnyomásra.
- Tudom, szívem. Nem is rovom ezt fel neked. És noha attól tartok, nálam most már késő van fékezni, mert a múlhatatlan, életre szóló nagy eposzi szerelem lángjai felütötték a fejüket üszkös szívemben, abszolúte tiszteletben tartom a döntésedet, vélvén, hogy azt komoly mérlegelés előzte meg, ó, Hollóháti Hedvig bájos gyermeke, istennőm - lököm a rizsát, mint aki erre született, mert lehet, hogy tényleg, aztán elkapom a csuklóját, hatalmasat pusszantok a kézfejére, és odébb húzódom a fűben, vigyorogva, mint aki legalább annyira komolytalan, mint a szavai, mintha eddig is csak ugrattam volna mindennel. Én, a gentleman. Ha majd olyan kedvem lesz, komolyan elmerengek azon, hogy Kitty valamikor a régmúltban esetleg az asztrális síkon levágta és magával vitte a legbecsesebb részemet, és elég rágondolnom ahhoz, hogy sajogni kezdjen a helye.. Aucs. De ettől még nem kell elcsesznem az estét. Fülig érő szájjal sütkérezem az esthajnalcsillagom fényében.

Leszek jobb is, ígérem.. De nem, mégsem. Sajnálom.

- Nincs mit – vágja rá.
Nem is teljesen biztos benne, hogy ez most arra vonatkozott, amire ő gondol. Stop, mire is gondol most ő? Hát, mondjuk egy olyan jól ellátott, szöszke kis ausztrál.. A könyvekre. Mi másra? De miért is vette ki a könyveket Ophelia kezéből? Óakkáélet, hogy elnyálasodott már, lassan már elkezdhet körmöt lakkozni. De végül is, Ophelia megérdemli az egész macsó faszságot, mert rendes kiscsaj, itt görcsöl, hogy segítsen neki, pedig.. de mi a szarért? Komolyan elgondolkodik a dolgon. Egész helyes kiscsaj, társasági szempontból mondjuk reménytelen esetnek tűnik, és úgy fest, élni könyvből tanult, de csak nem hülye, elvégre hollóhátas. Mégis mit akarhat tőle? Vagy ez a kérdés már mardekáros intelligenciát pedzeget?
Meg aztán, Ophelia mellett egyszerűen semmi nem működik úgy, ahogy kéne – még erre a szánalmas megjegyzésre is választ kap, pedig annak aztán semmi jelentősége nem volt. Megrázza a fejét. Pirítós nem kell, a kérdését is rég elfelejtette már, és ha nem lenne ennyire puding hangulatban, valószínűleg valami századik hülye hugrabugos vonásnak hódolva elutasítaná a segítséget. Így viszont szófogadó kis hülyegyerek módjára húzza magát Ophelia után, hogy mellé zuhanjon a padra. A lány könyveit az ölében tartja, a lexikonból előrángatja a dolgozatot, és átnyújtja neki nagy egykedvűen. Akár pofátlan is lehetne, de nem az. Csak olyan magasztosan szerencsétlen. Meg tudná írni, valószínűleg. Lehetne legalább E, ha lenne benne egy szikrányi akarat az iránt, hogy kezébe vegye az életét. Valószínűleg.
Ophelia válla fölött a pergamenre sandít, ahol saját suta macskakaparása díszeleg, mint valami szégyellnivaló, de annál makacsabb vallomás, hogy nem, ő inkább nem akar semmit. És még ez sem érdekli igazán. Még arra sem méltatja az egészet, hogy legalább hümmögjön és bólogasson, miközben Ophelia megírja helyette az egészet. Érdekli egyáltalán, mit mond bármelyik hülye tanára? Talán csak jólesik sajnáltatnia magát, és hagyni, hogy ez a komoly, nagy hajú Coppélia előrébb lökje egy újabb nappal.
Azért vesz majd neki egy csokor virágot. Fehér szegfűt, mondjuk. Az olyan temetői virág. Nem is lát tovább ebben a kibaszott hat láb mélységben.

- Ha ez legalizálja az ölelgetést, akkor akár még az is leheeeee –
A válaszomat félbeszakítja az esés. Ünk. Mert nem csak őt döntöm a földre, hanem én is elveszítem az egyensúlyomat a túlzott lendülettel. És Yolandával a nyakamban nem is tudom újra megtalálni, így aztán az is esélytelen, hogy őt mentsem.
Igazából, ahogy a teste az enyémnek simul, és a tarkómra fonódik a keze, és óvatlanul belélegzem a haja illatát, már másodjára élem át, hogy az agyam felé tartó idegpályák tökéletesen lebénulnak, és a világ hirtelen egy nagyon kellemes, nagyon cseppfolyós, nagyon veszedelmes hellyé válik.
Aztán már dőlünk is, mint két szomorú mammutfenyő, és az egyetlen, amit tehetek, hogy egy nullanullahetes vetődéssel megakadályozom, hogy a teljes súlyommal rázuhanjak. Még így is látom az arcán, hogy ez a húzásom szárnyas lónak a kifutó. Szart se ér.
- Ööö.. ahham, köszi.. mármint BOCS! Izé, remélem, nem ez az egyetlen módja annak, hogy levegyelek a lábadról.. – nyögöm ki halálosan égve, mint egy szalamandrával keresztezett százas izzó, aztán óvatosan megérintem a vállát. – Nagyon fáj? Wáhh, lúzer vagyok, tudom, falábam van három, csak az egyiket már amputálták, mert szuvas volt, és befűtöttünk vele ’84 nagyon hideg telén.. sajnálom, nem akartalak összetörni, csak leteperni, de azt se most, hanem majd három randi múlva, kurva sok vörös rózsával a kezemben, óapicsába!
Alaposan összeszégyellem magam, ahogy már évek óta nem. Ó, én aztán megvédem ezt a törékeny virágszálat, mellettem biztonságban érezheti magát, mi? Persze, mindentől – csak tőlem nem.
Ezek után örülök, hogy eltereli a témát. Hálásan az égboltra nézek, hogy lássam azt a hullócsillagot.
- Hol?
Azt kívánom, hogy Yo ne nézzen hülyének! Lehet persze, hogy ehhez egy hullócsillag szakértelme kevés..
Annyira meglep a támadása, hogy mire magamhoz térek, már rég a földhöz szegezve fekszem, és bámulok fel kistányér szemekkel az arcába. Már kezd derengeni, hogy a hullócsillag kamu volt, de azért fülig ér a szám – csak nem fogok akadékoskodni –, és kajánul nevetek fel rá.
- Ha így akarsz megbüntetni, amiért fellöktelek, azt hiszem, nem fogok tudni ellenállni a kísértésnek, hogy újra megtegyem.. vagy ez az isteni megbocsátás? Óóóh, Yolanda, istennőm, tiéd vagyok szőröstül-bőröstül, örömmel lennék aaaööö.. – Már kezdenék belemelegedni az ömlengésbe, amikor rájövök, hogy voltaképpen mit is mondott. És összevonom a szemöldökömet. – Hé, mi az, hogy az egyik? És kik a többiek?
Persze, nekem lennének ötleteim, hogy mije legyek ennek az imádnivaló bálványnak, de..
Ahogy a szemét az enyémbe fúrja, én nyelek egy hatalmasat, és szépen becsukom a szólásra nyílt számat. Igazából nehéz szemkontaktust tartanom. Mert a karjával a vállamra nehezedik, miközben előrehajol, és így egy egészen új szögből csodálhatom a felsőtestét. És.. hát, ehhez kevés minden szövegelési készségem, hogy méltó módon fejezzem ki azt a vizuális gyönyört, ami csak a kulcscsontja felé pillantva ér, pedig ez a póló nem a legerotikusabb ruhadarab, amit valaha nőn láttam. Az, hogy minden eddigi szexszimbólum elbújhat, meg hogy aki a milói Vénuszt kaparta, nem tudott semmit a női szépségről, talán elég lenne egy nagyon-nagyon-nagyon szép nő leírásához. De Yo.. a Yolanda testétől a legmegátalkodottabb ateisták is buzgón hinni kezdenének – mert azt még csak el lehet hinni, hogy egy egész világegyetem tokkal-vonóval lett csak úgy, felfoghatatlan fizikai, kémiai, biológiai folyamatok által. De ez? Ez a test? Ez az arc? Az lehetetlen.
Ezt majd egyszer megmondom neki. Talán. Ha kitaláltam a szalonképes verziót.
Ha képes leszek újra beszélni. Gondolkodni.
Mert ahogy közelít az arca az enyémhez, ezek a nagyon költői gondolatok meglehetősen egyszerű, lényegretörő képsorrá redukálják magukat elállatiasodott elmémben. De nagyon helyénvalónak is tűnnek ebben a helyzetben. Mostmár határozottan nem arra gondolok, hogy csak abba bele lehetne tébolyodni, hogy az ember az írisze cirmait nézi, meg a többi faszság. Hanem arra. Amire bárki gondolna Yo alatt fekve. Ha lennének szeplői, most meg tudnám számolni őket, olyan közel van az arca. De az ő bőre hibátlan fehér. Biztos mindenhol ilyen fehér. Nem tudom, mihez hasonlít. Soha nem láttam még ennyire fehér bőrt. Talán még világítana most, ebben a hamis erdei éjszakában, ha meztelenül feküdne a füvön. De az én bőrömön is világítana. Fehéren, mint a szemhéj alatt a kéj.
De –
Nem csókolt meg.
Erőtlenül eresztem ki a tüdőmbe rekedt levegőt. A combja még mindig az oldalamnak simul, és valamikor, észre se vettem, átöleltem a derekát, és lehetne annyira erotikus ez az egész, hogy ordítva könyörögjek neki, hogy ne szórakozzon már itt puszikákkal, mert elszabadul bennem a vadállat – de nem az. És nem is direkt kínoz meg. A mosolya szelíd, mint egy fehér ruhás ápolónőé, aki annyira romlatlan, hogy nem veszi észre, hogy ahelyett, hogy osztja kedvesen a fájdalomcsillapítót, inkább halálba kéne segítenie szegény pácienst. Halálos betegnek érzem magam.
Tényleg nem érzett semmit abból, amit én?
Egy szívdobbanásnyival tovább tartom a csípején a kezemet, mint kéne. Nem akarom elengedni, persze, hogy nem, maradjon csak itt, hátha átterjed érintéssel ez a kibaszott, lángoló őrület, de most mit erőlködjek? Nem sértődöm meg. Ó, a kurva életbe, nem sértődöm meg. Nem fáj, bassza meg, nem. Vajon ha megszólalok, képes leszek trágárságok nélkül kimondani egy mondatot?
Széles, rutinos villanykörte-mosollyal nézem, ahogy odébb mozdul. Vicc az egész életem, én, meg a szavaim. Szar vicc.
- Tudod, most annyira sajnálom, hogy nem vagy vámpír.

Elgondolkodva figyelem az arcát. A nekem címzett megjegyzés hallatán elmosolyodom, de amit magáról mond, az jobban érdekel. És a tekintete alátámasztja a szavait, biztosan észre sem veszi, de felizzik a tekintete valami belső tűztől, és átvilágít az egész arcán. De nem lágyulnak meg, valahogy keményebbnek hatnak tőle a vonásai. Persze, hogy szereti, rá van írva az arcára, nem is akárhogy szereti. Veszélyes lehet így szeretni. „… akiért az életemet adnám … létezni sem tudnék nélküle …” Ez nem üres frázis. Tényleg így gondolja. Hogy lehet így szeretni?
- És ő mit gondol erről? – kérdezem önkéntelenül.
Mintha még nem másztam volna bele eléggé a magánéletébe, most még a szeretőjéről is kifaggatom, mintha nekem, vagy bárkinek jogom volna eldönteni, hogy megérdemli-e. Bassza meg, elvégre.. ki érdemli meg, hogy így szeressék? Azok közül, akiket ismerek, egyet se tudnék mondani – rossz körökben forgok, biztos –, pedig ha régről ismeri, akár még iskolatárs is lehet. És nem valószínű, hogy valami fényes páncélos lovagról van szó. Gyűlölte, azt csak ki kellett érdemelni, akkor valami felfuvalkodott, agresszív rohadék lehet. De higgadt. Valaki olyan, aki tud bánni ezzel az őrülttel.. mondjuk lefogja a meghitt perceikben, vagy valami.. betömi a száját, elveszi a pálcáját.. Nem tudom megállni, de még ebben a szituációban is elvigyorodok a gondolatra, aztán gyorsan le is törlöm a képemről a kajánságot.
Hallgatunk, de nem zavar. Még az utolsó lehellet nikotint próbálom kiszívni a csaknem tökéletesen leégett cigarettámból, gondolkodom ezen, a sorsokon, az egisztencializmuson – akkor akik írnak, mégse tudnak semmit az életről? ez mégse lehet így, nem pont így, nem általánosan –, és ő is a gondolataiba merül. Min gondolkodik? Kötve hiszem, hogy azon, amit mondtam. Nem mondtam semmi értelmeset már jó ideje.
Ha nem lenne olyan snassz, megkérdezném, mi jár a fejében. Persze, az is lehet, hogy hamarosan rádöbben, hogy velem beszélget, és akkor majd felháborodottan felugrik, és kiviharzik.. ó, nem, lószart, én is ugyanúgy szeretem a sztereotípiákat, mint a többi idióta. Nem hülye ez a csaj, és nem is felszínes. Talán többet is ér a szava, mint az enyém. Van benne valami vonzó mélység, abban, ahogy beszél. Látszik, hogy amit látok, az csak a víztükör, minden, amit tesz, amit mond, az valahonnan mélyről jön. Bonyolult személyiség lehet. Érdekes lenne megismerni. De ma már biztosan túl fogom feszíteni a húrt.
Vehh, közben elnyomtam a csikket az asztalon. Már annyira tahó vagyok, hogy észre se veszem.
Még mindig az arcát nézem, mikor szétömlik rajta a meglepetés. Hirtelen határozottan hülyének érzem magam, elpillantok, és szívesen rágyújtanék még egy cigire. Pedig nem lenne jobb. Mi van már, zavarban vagyok? De tényleg, mi a francért kellett nekem így rátámadni ezzel a béna, naiv szöveggel? Az erkölcsi érzékemnek még én se adok hitelt. Akkor ő miért adna?
- Persze, persze, bocs – bólogatok azonnal. Vésem az asztal szélét a körmömmel. Mint ahogy egy ideges ló kaparja a földet. Égek. Muszáj magyarázkodnom. – Áhh, csakk.. mittomén. Mostmár tudom, csak nappal vagy kibírhatatlan bestia, éjszaka ennivaló kislánnyá változol. Ezek után zavarna, ha úgy döntenél, hogy életed hátralevő részében a csini seggedig fogsz gázolni a vérmocsokban, csak mert mások ezt akarják. De te tudod. Kérsz még egy szálat?
Mosolygok, szélesen, könnyedén immár, mintha ugratnám csak azzal, amit mondtam, és nem is izgatna annyira, ami vele történik. Érdekel, hogy mi lesz vele. A cigit is azért kínálom, hogy meghosszabbítsam ezt az egészet. Pedig látszik rajta, hogy nem dohányzik. De hátha.
Talán holnapra kialszom, és akkor lehetek megint az a flegma állat, akit ismer és rühell. Pedig nekem elhiheti, sokkal egyszerűbb minden, ha az ember nem gondolkodik, csak sérteget és seggeket stíröl. Szórakoztatóbb is.

Valójában átkozottul meglep, hogy nem azzal kezdi, hogy még levonja azt a nem túl sok levonható pontot a Hugrabugtól. Mert azután, hogy úgy kizavart, mintha legszívesebben egyenesen Fricshez küldene beolajozni azokat a sokat emlegetett bilincseket, hát eleve legalább egy múzeumra való középkori kínzóeszközzel kellett volna várnia az érkezésemet. Ehelyett most előadja, hogy mélységes nyugalommal és közönnyel most szalajtották a nemzetközi máguskapcsolatok főosztályáról. Mintha ettől majd hirtelen rosszul érezném magam.
A francba, tényleg rosszul érzem magam. Nem tudok mit kezdeni a hivatalosszagú helyzetekkel.
- Kösz, inkább nem – rázom meg a fejem.
Most épp időutazást teszek ötéves koromban ezzel a hülye daccal, hogy „te csak ne próbálj meg lekenyerezni engem ezzel a rohadt székkel”. De egyszerűen nem tehetek róla, ez a tag ezt hozza ki belőlem azzal, hogy alig lehet idősebb nálunk, mégis ő a prof, élet és halál ura hetente háromszor.
Én már most mennék, és még húzza is ezzel, hogy üljek le, meg még itt néz rám nagy várakozóan az ábrándos kék szemével. Biztos nők milliói kapnak szívinfarktust ettől a tekintettől, de rám nem hat, én csak azt akarom, hogy zavarjuk le ezt gyorsan. Már majdnem felnyögök, hogy végre, amikor kiböki. Kelletlenül fordulok meg – akkkurva. Oké, ez még nem az az év végéig húzódó meló, de az biztos, hogy el lehet tökölni vele jó pár órán át. És különben is. Még ha fát kellett volna vágnom, egy egész Tiltott Rengeteget, vagy kipucolni valamelyik bestia karámját, vagy.. vagy.. vagy valami, de könyveket rendezgessek..? Mi vagyok én, a jóégbe már, szobalány?
Olyan lendülettel fordulok vissza, hogy az arckifejezésem biztos remek bevezetője lesz annak, amit most odavágok elé az asztalra – elvégre ezt az év végéig rézbaszást úgyse lehet már nagyon súlyosbítani. Ekkor viszont magától hozza fel a témát, nagy kegyesen felszólítva, hogy akkor most lökjem a védőbeszédet. Miért kell még ezt is elcsesznie? Ha úgy tesz, mintha korrekt lenne, hogy legyek agresszív kőbunkó? Nem igaz, bassza meg, nekem eddig semmi bajom nem volt Raimbourggal, de mostmár.. mostmár van!
- Hát.. hátt.. túlreagálta, a picsába! – fakadok ki végül, a lendületet a megrökönyödés közben elveszítve, de azért teljes erőbedobással, és agresszivitásomat visszafogandó, rádőlök a felkínált szék háttámlájára. – Most eleve minek kellett felszólítania? Tudom, hogy új fiú, de Merlin elcseszett akármijére, maga is látja, hogy nem akarom a mágiatörténetnek szentelni magam, akkor most mért nem elégszik meg azzal, hogy átenged, és csókolom? Minek erőlteti? Meg amúgy is, minek erőlteti a többi idiótával is? Tessék, most aztán példát statuál, iszonytatóan rettegni fog ám mindenki ezután az óráin, csak mert csúnyán elbánt velem, ja, rendbe kellett raknom a ponyváit, booorzalmas. Amit meg mondtam magának, amin annyira felháborodott.. izé.. – Mi a szart mondtam egyáltalán? – ..az.. az nem azért volt, amiért maga gondolja, mégcsak nem is akartam megsérteni, és ha meg is akartam volna.. mindegy, nem mondtam semmi sértőt, nem is értem, mi a fenén akadt úgy ki – kötöm a kneazle-t a karóhoz. – De mostmár látom, hogy égető szüksége van egy könyvtáros házimanóra, szóval vegye úgy, hogy meg se szólaltam. Mi lesz a következő, ha túl vagyunk a könyvein? Vasalgassam az ingeit? Csipkés bóbitát ne kössek a feladathoz?
Lehet, hogy magzatkoromban ki kellett volna operálni. A nyelvemet. A saját érdekemben.