- Remélem, AFJ átadta a szeretetadagot is, ami tőlem elmaradt a távolság miatt! – nézek rá jelentőségteljesen. Értem itt a csipkedést, de egyébként a Jenkins család baglya inkább hasonlít valami kutyára vagy macskára, rendesen megy bújni az emberhez és ha dorombolni nem is tud, valami nyekergés hangot szeret kiadni közben. Terápiás bagoly vagy mi a retek.

- Csak szemléltetek, te jóember! – vágok vissza azonnal, azt nem teszem hozzá, hogy érzékelem ám, hogy terelni szeretne a kishaver, hát van elég baja szerencsétlennek és nem is azért jöttem, hogy lapáttal vágjam arcon, hogy mekkora egy barom, mennyit hibázott és amúgy is bassza meg. Pláne, hogy nem is így gondolom, csak félek, hogy így jön át, mert előbb jár a pofám, mint az egy agysejtem és ja.

- Rohadj meg! – nyújtom rá a nyelvemet, ahogy az asztal alatt belerúgok, csak ugyebár még nem szoktam meg, hogy fémből van az, ami eddig nem, tehát kurvára bevágom a lábujjam. – A KURVA ÉLETBE! – üvöltök fel elegánsan és nőiesen, de gyorsan a számra is tapasztom a kezemet. Azt persze nem kell tudnia, hogy minimálisan azért érzékenyen érintett a kicsiny testem még kicsinyebb idomai… Szerencsére elterelődik a téma, mégsem akkora kár, hogy széttöröm itt a lábujjam baszki.

- Most miért? Baszott nagy vadállat tudsz ám lenni, Tetsuya! Vagy az elmúlt évben illemet is felszedtél, nem csak izmot és szőrt? – nézek rá jelentőségteljesen. – Még a végén kikupálódsz és igazi úriember leszel? Elképesztő! – forgatom a szememet játékosan vigyorogva. – Hé, azért faszparasztként és úriemberként is bírom a búrádat és mindenki más is, héló! – dőlök előre, hogy meglapogassam a kicsinynek nem nevezhető vállát. Mármint hogy így a kibaszott tálca elférne rajta mozdulás nélkül, mert hogy egy asztal. Mármint hogy olyan széles, mint egy asztal. Vagy egy szekrény. De hogy így ja, jól néz ki egyébként.

Hagyom, hogy a kishavernak leessenek a dolgok, addig kedvesen és aranyosan beavatom a leányzót, hogy nem, rokonok sem vagyunk, de cserébe a titkos szavakat is kimondom: legjobb barátok. Tudhatja hát, hogy szabad a pálya. Mármint bármelyikünknél, hehe. Persze azért ha valóban fűzi a csajt, nem leszek faszkalap, nem próbálkozom valóban, de nem tudtam eddig eldönteni, mi a hányás van akkor.

- Ugyan, ugyan! – legyintek arra, hogy csúnya volt. – Hát, nézzenek oda, milyen kis érzékeny lett itt valaki az egyéves faszverésében, hát, ennél azért többet el bírtál a pofámból viselni eddig, haló! – ütök bele a karjába kedvesen és nem anynira finoman. – Hm, hármas? – mérem végig Tetsuyát tetőtől-talpig, ahogy féloldalasan elmosolyodom. – Nem gondoltam, hogy ilyen álmaid is vannak, drága… - kuncogok fel. Persze soha a büdös életben nem kefélnék a legjobb barátommal és nem azért, mert ne nézne ki kurva jól, hanem mert olyan nekem, mint a testvérem és a testvéreket nem szokás megdugni. Bár vannak helyek, ahol igen. Itt nem. Remélem. Szóval elég hamar átvált a titokzatos mosolyom a sima Gemma-mosolyra, úgyhogy nem kell aggódnia a kishavernak, eszemben sincs semmiféle ilyet tervezni. – Ha a hármast ki is hagynám, ha nagyon elhúzzuk a dolgokat, maradhatok nálatok éjszakára? Úgysem találkoztam még a szüleiddel… - nyújtózkodom nagyot. - Bár ha végigtoljuk az éjszakát, azt sem bánom ám! - teszem hozzá.

- Minden hiányzott? Még a baszott nagy pofám is? Mindjárt meghatódom! – vigyorgok rá, ahogy koccintunk. Amíg ő összeszedi magát, én is, nagyon figyelek és próbálok a lehető legjobban viselkedni. Ez egészen az eset kifejtéséig megy ugyebár, amikor is kitör belőlem a szokásos lepcses pofám, mert a kurva életbe nem tudok három kibebaszott percig bekussolni. Fasza. Látom rajta, hogy azért a kifakadásom sem azt érte el, amit szerettem volna, mindjárt azon nyomban rögtön el is szégyellem magam, hogy itt szidom az apját, meg osztom az észt (mondjuk, miből? az is egy jó kérdés, de mindegy), meg is szeppenek gyorsan, hátradőlök és próbálok nem további gyilkos pillantásokat vetni senkire. De nem megy.

- ÍGY JÁRTÁL?! Mi a fasz, Tetsuya?! – köpöm felé a szavakat hitetlenkedve és talán kicsit csalódottan is, de most úgy tényleg kiborít ezzel a… Harmatgyenge próbálkozással, hogy az ő hibája. – Értem én, hogy egy idióta voltál, de ha már megtörtént a baj, nem az első lenne a drága, egyetlen kicsi fia?! Hogy nyilatkozhatsz így magadról, hogy így jártál? Mi a fos, de komolyan?! Remélem, nem tömték az agyadat azzal, hogy ez a te hibád teljesen… Mármint ja, vágom, a faszért nem tudtál állni, mint egy jó fasz, de ha már hibáztál, akkor miért is hiányzott a családi összetartás? A kurva életbe már… - csapok az asztalra megint, pedig próbálok nem teljesen kiakadni, de ha Tetsuya apja eddig nem akasztott ki, akkor majd a drága kicsi fia megteszi ezzel az elbaszott hozzáállással. – Félre ne érts… - teszem fel a kezemet. – Kurvára hibás vagy te is nyilván ebben, nem arról van szó, hogy téged akarlak kimenteni ebből a helyzetből, de ha már beütött a szar, akkor nem értem, hogy tudta továbbra is magát védeni a te jóléted ellenében szülőként, ennyi… - veszek egy mély lélegzetet, majd inkább egy húzásra megiszom az italom felét, hátha attól jobb lesz és látom, hogy ő is így tesz. Megint sikerül lakatot tennem a számra, ahogy az otthoni helyzetet festi le. Szememet is összehúzom és meg is villan, ahogy hallgatom. Csak félig néz hülyének, de tudom, hogy tudja, hogy átlátok rajta, szóval elég a szemem villanása, hogy felfogja, értem a lényeget és nem fogom forszírozni.

- Hé… Sajnálom, oké? – szakad ki belőlem, ahogy előrehajolok, hogy megszorítsam a kezét. – Elhiszem, mennyire fos lehet a helyzet… Ők is geci szarul érzik magukat, te is, de remélem, azért nem hibáztatod magad túlzottan, mert felesleges… Ha tudok bárhogy segíteni, továbbra is áll az ajánlatom neked, tudod! – nézek rá komolyan és komolyan is gondolom attól függetlenül, hogy óvodás fejem lehet éppen.

Aztán látom a kis fején, hogy teljesen meg van hatva, mindjárt elbőgi magát, hát, én is mindjárt elbőgöm magam a rohadt életbe, hát tényleg kurvára hiányzott. De hogy így annyira, hogy kivágom magam alól a széket, ahogy felállok, őt is felrángatom és szorosan megölelem. - Szarom le, hogy nem írtál… Hiányoztál, Chikara Tetsuya, a francba már… - dölöngélek vele egy kicsit, amíg visszaszívom a könnyeimet. – Tényleg elképesztően… Másnak is… És nem haragszom rád… Komolyan mondom! – tolom el kicsit magamtól, ahogy vigyorgok rá, mint egy idióta. – Kicsit fájt néha, meg kurva egyedül tudtam lenni, de haragudni nem haragudtam, gondoltam, hogy retek mód ocsortány a helyzet. Az szeretném, ha visszatérnél közénk és próbálnánk visszaépíteni a régi dolgokat, hogy új dolgok legyenek belőle… Akkor tényleg nem zavar a dolog. És tudod, itt vagyok neked, segítek, támogatlak, csak ne küldj el, légyszi… Azt… Nem viselném jól. Szeretnék segíteni és neked is jót tenne szerintem. Szóval? Hogy gondolod? Hogy érzed? – kérdezem tőle csillogó szemekkel, majd még egyszer utoljára megölelem röviden. – Na, gyere, basszunk be, mint a vadszamár vagy mi… Hadd írjam meg Jacknek, hogy nem fogok tudni hazamenni, csak holnap, mert átbulizzuk az éjszakát, és akkor tudni fogják, minden rendben veled is és velem is. Na, mit szólsz?

Köszönöm szépen a játékot!

Hát, micsoda öröm volt mindig, mikor ilyen szép lányok (vagy fiúk) megöleltek, nem igaz? Még az a kicseszett Nap is fényesebben világított, amiről mindjárt eszembe is jutott, hogy akkor most rohadtul üzletelni kellett volna Jóska bácsival, aki nem a türelméről volt híres, szóval jó lett volna nem elbaszni az időt, ezért is húztam magam után Hézikét.

- AHAAAA, neked is csókolom, jóasszony! – bólogattam nagyokat vigyorogva, mert egy kurva szót nem értettem a nevemen kívül, de nem tudtam eldönteni, hogy 1.) nem figyeltem eléggé, amire sok esély volt, mert Jóska bácsi nagyon durván tolta, hogy kérette magát a nagy és széles potrohának a riszálásával, 2.) nem a megfelelő nyelven szólt hozzám, 3.) be voltam mindenezve, tehát teljesen mindegy volt, melyik nyelvet használta, úgysem fogtam fel. De erre nem sok esély volt UGYEBÁR. – Mi a rettenetes borzadvány van, te cickányképű szépség, hm?! – hajoltam egy pillanatra nagyon közel, hogy a szemébe nézzek, aztán megpaskoltam a vállát. – Ma is csodásan festesz, Héziméz. Ez a csillagos pulcsika jól ellensúlyozza a Napot, szerintem be fog neki jönni, hehe! – kacsintgattam a lányra, mintha arról lenne szó, hogy akkor el kéne csábítani azt. – Bevethetnéd a SZKILLJEIDET, amit a mestertől lestél el! – mondtam nagy lelkesen. – Biztos a szoknya is tetszeni fog neki… NA, DE CSAK SORBAN! Előbb Gyurika tatát keressük meg! Vagy nem is így hívták? – gondolkodtam el, ahogy követtem a bogarat.

– HÉLÓPÉLÓ, VÁRJÁL MÁR! – futottam utána, Hazelt pedig húztam magam után. – Mi van? – néztem hátra. – A Napon a bár? MEG AKARSZ PUSZTULNI IDŐ ELŐTT, KISLÁNYOM?! Nem tudod, milyen kurva meleg a Nap, hm? Mit tanítanak manapság az iskolában, de komolyan… Ilyen meleg! – tartom ki félig futás közben a kezemet, hogy mutassam, milyen szélesen meleg a Nap. – Félsz ekkora kutyától?! – kérdeztem hirtelen, ahogy mutattam, majd nagyobbra tartottam a kezemet. – És ekkorától? HÁHÁ! – kérdeztem, majd hirtelen összecsaptam a tenyeremet, ami nagyot csattant, magam is összerezzentem. – A kurva életbe, de hangos volt… - csóváltam a fejemet, majd megint elvesztettem Piri nénit. Vagy Gazsi bá volt a neve? Tudja a faszom már… - DE AMÚGY HALLOD, NEM ROSSZ ÖTLET A NAPRA RAKNI, OTT MÉG SENKINEK NEM VOLT… De Héz… Hogy a lángosképű patkósorrú denevérbe oldjuk meg, hogy ne olvadjunk szét, hm? HM?! TE TUDSZ VALAMI TITKOS VARÁZSLATOT ERRE, HM?! – hajoltam megint közel hozzá. Engem aztán nem ver át! Megláttam ismét a bogarat.

- Ki a faszom az a Jóska bácsi? – tettem fel az őszinte kérdést. - Ez itt Zsigi jóember! De hát, mondtam már Hézi, nem figyelsz rám?! Ahh… - legyintettem csalódottan, ahogy indokolatlanul megindultam az erdő felé, mert hát a kishaver is arra ment. – NE FÉLJ, HÉZI, JÖÖÖÖÖN A HŐŐŐŐS LOVAGOOOOD, ÉS MEEEEGMEEEENT! – énekeltem hirtelen szerenádot a lánynak, majd letérdelve megfogtam a kezét és csókot leheltem rá. Az mindegy, hogy egy pillanattal ezelőtt még a bogár után loholtam ugyebár. – Megvédelek a galád kövektől! – kaptam elő a pálcámat, hogy legyintsek egyet, mire egy kő odébb is robbant, egy közelben lévőt meg odább akartam rúgni, csak nagyobb volt. – A ROHADT MOCSKOS KURVA ÉLETBE, OTT PUSZTULJON KETTÉ! – üvöltöttem, mint egy ogre ugyebár, mert kurvára belerúgtam a retkes kőbe és indokolatlanul reccsent talán a lábujjam is, de lehet, csak képzeltem, mindenesetre egyik lábamon ugráltam fel-le, miközben artikulálatlanul üvöltöttem, ami nem is lett volna meglepő, elvégre Tetsuyával rendszeresen szoktunk úgy bőgni, mint a szamarak, csak most nem volt itt a szerencsecsomag, szóval ja, de csodával határos módon Hazel kezét is tudtam szorongatni mellé, biztos ő is örült a közös rángatózásnak. – DÖGÖLJ MEG! – mondtam durcisan, miközben megint legyintettem a pálcámmal, hogy teljesen elpusztítsam a követ és nem úgy tűntem, mint aki hamar leállna ezzel. Kár, hogy a kordinációmat is elvitte Jóska bá... De bosszút kellett állni a köveken, hát bántottak és Hazel sem véletlen félt tőlük! De majd én megmentem!

Mindig is megnyugtató hatással volt rád a hideg és a sötét. Gyerekként sem féltél ezektől, hamar megtanultad használni és komfortossá vált számodra az ölelésük. Elrejtettek, megóvtak, kitisztították a fejedet, lehetőségeket adtak a kezedbe, melyekkel kevesen tudtak igazán élni – de te előnyt kovácsoltál abból, hogy kicsi és gyors voltál, ezzel próbáltad kompenzálni a méretbeli különbségeket. S mégis, legutóbbi itt jártad óta úgy érezted, elárult az erdő. Kiadott téged, kivetett és elfordult tőled. Megérdemelted, nem? Elvégre egy borzalmas tett borzalmas bizonyítékait rejtetted el. Látod, látod, Jenkins, még a Tiltott Rengeteg sem fogadja be a sok szarodat… Elgondolkodtató, nem? Ha már az erdő is kiad, akkor mit keresel ebben a világban? Kérdések, dilemmák… Talán végre eldől, hogy elfordulhatsz attól a világtól, amelytől a megváltást vártad és visszatérhetsz… Hozzám. Magadhoz...

Bizsereg a bőröd, igaz? Kerülgetlek, figyellek, figyelek… Tudod, hogy itt van, csak még nem fedte fel magát és ez idegőrlő, tudom, Jenkins. Borzol, de hát ez az izgalmas benne, nem? Hátrányból indulsz, de nem ez az első és nem is az utolsó alkalom, egy pillanatra sem dobban emiatt erősebben vagy gyorsabban a szíved. Nyugalmat erőltetek rád, pedig nem is akarsz itt lenni. Érdekes kompromisszum, Jenkins… A vérszomjat tagadod magadtól, hiába küzdök azért, hogy átadd az irányítást, akkor marad a nyugalom. Egyelőre. De ne izgulj, itt vagyok veled, figyelek rád és ha arról lenne szó… Bízhatsz bennem. Mint mindig. Mint eddig is.

Pálcáddal folyamatosan keresed a jeleket, a Homenum Reveliotól kezdve mindenféle varázslatot használsz nonverbálisan, de semmit nem mutat. Érdekes. Heh, egy pillanatra még az is átfut a fejeden, hogy valaki csak meg akar viccelni, igaz? De te is tudod, hogy ez csak édes álom lehet legfeljebb, mert ahhoz túl specifikus volt a levél. Nem tudod, hogy a férfi volt-e vajon vagy valaki más… De ez most nem számított. A lyuk itt van, és hiába csap meg a szag, tudod, hogy nincs itt a csomag. Egy pillanatra meg is könnyebbülsz: végre nem a te felelősséged, akárhol is van az most éppen. Talán hiba volt idejönni. Talán csak hagynod kellett volna az egészet. De hát, túlságosan hűséges vagy a kibaszott családodhoz, Jenkins. És Jenkinsék megvédik egymást, igaz? Ryan is megtenné érted egy kérdés nélkül. Az más kérdés volt, hogy fogalma nem volt, milyen áldozatot kellett hoznod érte és remélted, hogy nem is fogja megtudni, ha már félig eladtad magadat érte. Nyilván terveidben szerepelt, hogy visszaszerzed magadat, ehhez kétség sem fért, de egyelőre túl friss volt Alistair ajánlata és a veszély súlya, amelyet a válladra és elmédre tett. Lehet, ezért voltál ennyire figyelmetlen itt? Túlságosan lekötött az, hogy mit kezdesz a férfival anélkül, hogy bárkinek baja essen, igaz?

Nem, nem, Jenkins, ebbe most nem megyünk bele, koncentrálj, mert… Hát, igen. A jól ismert varázslat csendül mögüled és hiába figyelmeztetlek, már késő. Elgondolkodsz azon, hogy talán nem volt elég nagy a hatóköre a varázslataidnak, azért nem jelzett eddig, de igazából most már mindegy volt, nem? Magadra maradtál. Megint. Mint mindig. De hát ez sosem akadályozott meg téged, Jenkins. Csak most kezdesz felébredni és valójában gondolkodni, igaz? Hadd segítsek… Hidd el, egy perc alatt végzünk és akkor…

Jól van, akkor mérd fel. Igen, érzed rajta a vibrálást, de ez valami egészen más. Élvezi a helyzetet, ehhez kétség sem fér. De érzed rajta azt a féle vérszomjat, amitől fintorognod kell. Határozottan érzed, hogy szinte remeg attól, hogy kibukjon belőle az igazi énje, mégis visszafogja magát. Rendben, legyen így akkor. Szívesen, Jenkins. Akár pánikolhatnál is, hogy a pálcád kettőtök közé esett, de persze segítek, ahogy megígértem. Nyugodt maradsz, felméred őt, a környezetet. Nem adom meg neki az örömöt, hogy előnyben érezze magát, még ha te kicsit kétségbe is esnél. Furcsa hármasság száll rád, igaz, Jenkins? Nyugodt vagy, mert így akarom, de közben kétségbeesel, hogy mi lesz itt és… Valahol meg is könnyebbülsz? Talán kiengedheted a kezedből ezt. Ha lebuksz, ha felhasználják ellened, végre megpihenhetsz. Nincs több felelősség. Nincs több probléma. Feladhatod, leteheted a terheket. Talán jobb is lenne az életed, ha börtönbe kerülnél. Bárcsak rólad szólna ez, igaz?

Mikor meghallod a hangját, elmosolyodsz, amit persze nem láthat a sötétben a csuklyád és a köd miatt sem. Felméred még alaposabban a körvonalait, lassan közelebb lépsz, hiába tartja feléd a pálcáját. Megint csak szívesen, hogy nincs benned félelem. Tényleg nem félsz. Végülis mit árthat neked? Maximum rád ereszt pár rontást, fáj kicsit, meg is érdemled… Úgysem adod ki az öcsédet és nem az első alkalom lenne, hogy megkínoznak. Mégis biztos vagy abban, hogy nem fog egyelőre semmit tenni, élvezi a helyzetet és nem akarja hamar elrontani a szórakozását, te pedig nem adsz indokot neki, hogy támadjon, úgyhogy csak lassan lépdelsz kicsit közelebb, s miközben a pálcád hívását próbáltad megérezni a hidegben és sötétben, beszélni kezdesz. Ebben elvégre jó vagy, nemdebár?

- Áhh, Smithe, milyen családias helyszín ez itt, nem? Esküszöm, kellemesebb itt, mint a klubhelyiség nyirkos, sötét falai között. Itt legalább van friss levegő… – kezded gondtalanul, szinte fel is nevetsz a végén. Tényleg nyoma sincsen a hangodban bármiféle haragnak, görcsnek, izgulásnak, csak kedélyesen csevegsz. Mindig is büszke voltál a beszélőkédre és arra, milyen jól játszol szerepet, igaz? Rendben, Jenkins, hadd segítsek megtartani az álcádat akkor. – Mondhatni szokásos éjszakai kiruccanás volt, hm? – válaszolsz játékosan, közben mintha megéreznéd a pálcád vonzását. Meg kell hagyni, nem véletlen választott téged ez a pálca, ugyanolyan csótány módjára igyekszik túlélni, mint te. És pontosan tudja, hogy nélküled nem tud, ezért kapaszkodik beléd olyan kétségbeesetten. Pont olyan szánalmas, mint te, Jenkins. Felhúzod a szemöldököd, ahogy azt fejtegeti, hogy válaszokat várnátok. Igazából te nem vártál, maximum egy kérdésre, így minden más időhúzásnak hat, de hát, türelem rózsát terem, igaz, Jenkins? Ha már meggyőztél, hogy ne adjam rád a vérszomjas énedet, akkor tartsuk magunkat ehhez, jó? Tegyél úgy, mintha az ő játékszabályai szerint játszanál, alkalmazkodj, az jól megy, aztán majd közben kitalálod, mi legyen. Használd ki, hogy fölényben érzi magát, add alá a lovat, hogy nyerésre áll, hogy övé a jobb helyzet… Hogy aztán figyelmetlen legyen, egy-egy apró hibát vétsen és akkor tied a támadás pillanata. Egyelőre védekezel, figyelsz, kerülgetsz… Az jól megy úgyis.

- Hm… Érdekes kérdés. Talán haragot? Egy leheletnyi zavart… Elismerést. Meg kell hagynom, szépen megtervezted azt a levelet. Senkinek nem volt feltűnő, kívülről hanyagnak tűnt, de nekem, Vivien… Értettem. Láttam. Öröm végre olyannal találkozni, aki veszi a fáradtságot a gondos kivitelezésre, egészen ritka, még az elvileg ravasz Mardekár sem bővelkedik a tehetségekben. Egészen kiábrándító, nem? – sóhajtasz nagyot, igyekszel táplálni az izgalmát, ráadásul ez eddig igaz is volt, valóban így gondolod. Közben tényleg lassan lépdelsz közelebb, de nem mész túl közel, tartod a távolságot, csak mozogsz, lassan araszolsz közelebb a pálcádhoz, nem feltűnően, hiszen sokszor irányt váltasz, mintha csak ténferegnél ide-oda, meg-megállsz rövidebb időkre, egyszer-egyszer már majdnem rá is lépsz, de természetesen ott hagyod egyelőre, csak a közelében maradsz. Továbbra sem érzel félelmet, ennek örülsz, hagyod, hogy a józan gondolatok vezéreljenek és tudatosan készülsz minden szavát felhasználni ellene, még ha most egyelőre előnyben is érzi magát. Fizikálisan és mentálisan is. Valójában még senki nem látta itt az igazi Gemma Jenkinst, a meglepetés ereje így veled van és eddig sem mutattad jelét, hogy másmilyen lennél a hétköznapokhoz képest. Egyelőre. Hozzád simulok, libabőrös leszel a ruhád alatt, érzékeid még jobban kiélesednek. Ha észrevenné, mit szeretnél - amiben kételkedtél, mert tényleg nem volt logika a lépéseidben -, akkor taktikát váltasz és a pálcád előtt sétálsz, hogy biztosan ne érje el. Bár valakinek a pálcájában kárt tenni az egyik legnagyobb bűn volt, mindenre fel kellett készülnöd, így ezzel a gondolattal hátrálsz felé, ha mégis tervezne valamit. Az ösztöneid vezérelhetnek majd, tudod, hogy gyors vagy és jól reagálsz helyzetben, így ha mégis támadna, bíztál az elkerülésedben: az már sokszor megmentett eddig is. Úgyhogy csak türelmesen vársz, hogy folytassa és úgy alakítsa a dolgokat, ahogyan ő szeretné, miközben csendben igyekeztél előnyre szert tenni. De hát, ezért vagyok itt veled, Jenkins.

A szívem óceán, vihar dúl azon

Abban ülsz te egy lyukas csónakon

Rettenetesen sebezhetőnek éreztem magamat az előbbi szavaim után. Nem csak azért, mert megint felfedtem egy részemet előtte, nem csak azért, mert éppen a kezébe raktam magamat, a bizalmat, hogy nem fog összetörni, nem csak azért, mert ezzel a beszéddel nagyjából sikerült visszakapnom magam felett az irányítást megint, hanem azért is, mert nem válaszolt semmire. Talán csak kifogyott a szavakból, talán túl gyors voltam, talán ideje sem volt reagálni, de akkor sem reagált arra, amit mondtam és ez megijesztett. Örültem, hogy elrejthettem arcomat, ahogy a vállába fúrtam azt, örültem, hogy gyenge reszketésem és remegő térdeim a vérveszteségnek is köszönhető volt, nem csak annak, hogy itt álltam előtte és rettegtem attól, hogy megint kinyíltam kicsit és megint meg fog sebezni. Hiába az előbbi „Te… vérzel…” mondatára csak szemforgatva és mosolyogva legyintettem, pontosan úgy, ahogy pár nappal ezelőtt még ő próbált arról meggyőzni, hogy a gurkók vagy a hideg idő részegen nem volt probléma. Akkor hogy kiosztottam, hogy mennyire felelőtlen volt, most meg ugyanazt csináltam végülis… De persze nem volt ugyanaz a helyzet, csak a reakció és a komolyan vevése. Most fontosabb dolgaim is voltak annál, semmint hogy a vérző kezemmel foglalkozzak. Féltem, hogy már mindegy volt minden. Mindegy volt, hogy a legelső kört megnyertem magam ellen. Mindegy volt, hogy szétvágtam a karomat. Mindegy volt az is, hogy a magam rettenetesen béna módján, de azért mégis tudtára adtam, hogy számít nekem és nem akarom, hogy itthagyjon. Tudtam, hogy nem voltak erős szavak, tudtam, hogy mindig mindenki többet várt tőlem, mert amúgy jól forgott a nyelvem, de nem akkor, mikor rólam vagy a mélyebb érzéseimről volt szó. És féltem, hogy ez most kevés volt…

A szívem egy folyó, gyilkos áradat

Gát vagy ott, ami lassan átszakad, és

Aztán mégis átölelt és már nem csak a saját szívverésemet éreztem, hanem az övét is. Ahogy magához húzott, megint azt éreztem, hogy elengedhettem magamat. Hogy meg fog tartani. Hogy ennyi volt, végre én is rábízhatom magamat másra. És akkor talán rám is rám bízhatja magát ő. Akkora súly szakadt le a mellkasomról, hogy szinte ittam a levegőt: végre rendes utat kapott az oxigén a tüdőmbe. A libabőr is elmúlt, melyet a képzelt figyelő szemek okoztak az árnyékokban, helyette jóleső borzongás vette át a helyét, ahogy arcomat az övének döntöttem. Bár ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy ettől függetlenül nem reagált a többire egyáltalán, próbáltam jó hátulra és mélyre száműzni azt.

Mégse hagysz egyedül

- Te is nekem… - vallottam be szemlesütve. Mert akármennyire is lerendezettnek éreztem magamban ezt az egészet, azért tényleg annyira jól éreztem magamat vele, hogy szerettem volna, ha még több ilyen lehetőségünk lenne. Másrészt meg… Zavarba jöttem ettől a mondatától, mert nem tudtam hovatenni azt. Mármint persze, értettem, mit jelentett az, hogy hiányoztam neki, csak… Nehezemre esett elhinnem, hogy valóban ilyen erős érzelmeket váltanék ki belőle ilyen rövid időn belül… Vagy hogy bármilyen gyengéd érzelmet kiváltanék bárkiből… – Nem akartalak ám megbántani… Azt hittem, előbb el tudom mondani a dolgokat, hogy azzal együtt dönthess, ígyis szeretnél-e őőő, velem lenni, deee… Nem ment… Remélem, majd idővel... - folytattam egy nagyot sóhajtva. Azt már nem tudtam hozzátenni, hogy csak reméltem, hogy nem ez a hiányosságom fogja később a sok problémát okozni… Hogy talán mégis el kellett volna mondani valahogy, akárhogy… De már mindegy volt és inkább megelőztem, hogy megint elszoruljon a torkom. – Meg most… Akkor… Most akkor mi lesz? – kérdeztem nagyon halkan, nagyon őszintén és utáltam, hogy hallatszott benne egy kis ártatlanság is. Nem szerettem sebezhető lenni és nem gyakorta engedtem meg magamnak ezt a luxust. Éreztem is, hogy lassan összeszedtem magamat. Most először jutott eszembe, hogy rohadtul remélem, nem érződött rajtam annyira az alkohol… Az elmúlt négy napban szinte megállás nélkül volt bennem valami ital, biztos voltam benne, hogy érződött rajtam és most rettenetesen gáznak éreztem magamat… Pedig nem szoktam szégyellni az alkohol- vagy drogproblémáimat, most először mégis felmerült bennem, hogy vajon mit gondolhatott erről… Persze soha nem hoztam volna szóba, így maximum csak rágódhattam rajta.

Az utolsó vagy, romok közt keresel életet

A teremben keringő üvegeimet és zacskóimat néztem egy kicsit, mikor határozottan homályosulni kezdett a látóterem, fekete pontok táncoltak a szemeim előtt és érezhetően sokkal gyengébb lettem. Alig bírtam koncentrálni, összekuszálódtam, ahogy az első örömhullám lejött rólam. Tényleg egészen komolyan szétszabdaltam magamat… Biztos az italba is ment egy kis vér, fúj már… Ahogy öleltük egymást – mert nem akartam elengedni őt -, feltűrtem a köpenyem ujjait vállig, bár ez is egy perces hadművelet volt, s elémtárult az a pusztítás, amit saját magammal tettem. Ragacsos, sötétvörös massza volt az egész karomon felkartól csuklóig, ahol már megalvadt a vér, azt tarkította a vágások körül még szivárgó vagy éppen folyó, élénkpiros szín. Magam is meglepődtem ezen most. Eszembe jutott Ryan és a fiú, akit olyan brutálisan meggyilkolt, s akkor nem hittem volna, hogy valaha én képes lennék ilyenre. Életemben először elbizonytalanodtam… Ha magamban képes voltam ilyen mértékű rongálást végezni egy rossz pillanatomban, akkor mi lenne mással egy hasonló helyzetben? Ijesztő volt…

Te még nem mondtál le rólam

Már emeltem is Connor pálcáját, hogy nekiálljak ellátni magamat, addig sem kellett neki látnia ezt, de lecsúszott a karomról a hegye, ahogy egy pillanatra elsötétült a látóterem. Nem voltam benne biztos, hogy képes voltam most erre, ráadásul más pálcájával. A sajátom már sokszor kihúzott a csávából adott helyzetben, mikor érezte, hogy kicsit többet kell beleraknia, mint átlagban, ha túl akartuk élni, de Connor pálcáját nem ismertem. Azt gyanítottam, hogy erős, mint a gazdája, de nem tudhattam mást sem… Ám ahogy ott próbáltam kicsit összekapni magamat, hogy ne ájuljak a karjaiba – bár ez biztos valahol nagyon romantikus lett volna… -, egy hang azt suttogta hirtelen, hogy de hát nem voltam egyedül. Nem kellett megszakadnom többé azért, hogy megoldjam. Itt volt velem valaki, akinek az imént mondtam el, hogyan érzek, akkor talán ideje lenne nyugodtan támaszkodnom is rá és nem csak azzal, hogy kapaszkodom, hogy ne rogyjak össze, már ha ebben a teremben ez megtörténhetett egyáltalán. Jóban, rosszban, nem így volt? Hát, akkor talán nem volt bűn, ha most megosztottam vele a fájdalmamat és nehézségemet, igaz? Ugye?

Halk remény

- Hm, Connie drága, volnál oly kedves és begyógyítanád a kis kezeimet, ha már az előbb kifejezted aggodalmadat, hogy vérzek? Persze csak ha nem romantikusabb számodra, ha beleájulok az öledbe vagy elvérzem éppen… Igazán nem szeretném elvenni az élményt tőled! – féloldalasan és játékosan elmosolyodtam, ahogy próbáltam kicsit elviccelni a helyzet súlyosságát, miközben eltoltam magamtól kicsit, persze nem nagyon, csak kicsit. Visszanyújtottam a pálcáját (ami persze tiszta vér volt), aztán készségesen előreraktam mindkét karomat, miközben mosolyogva néztem rá, bár biztos voltam benne, hogy a tekintetem már kicsit felhős volt a nagy koncentrálásban és nem elájulásban. Ám mégis nagyon kíváncsi voltam a reakciójára. – Tudom, tudom, én is szívesebben maradtam volna a két szép kezed között jelenleg, de azt hiszem, szükségem van csodás képességeidre jelenleg… - mondtam, majd nem tudtam befejezni a mondatot, mert megint kicsit elhomályosult a tekintetem, muszáj megkapaszkodnom szabad kezében. – Hm, eskü meghálálom… - motyogtam még, mielőtt lehunytam volna egy pillanatra a szememet, hogy összeszedjem magamat, utána csak az arcát és a szemeit néztem, próbáltam tartani a fókuszt. Tényleg szívesebben maradtam volna a karjaiban, annyira biztonságban éreztem magamat ott. És érdekes módon eddig tényleg egyszer sem éreztem tőle azt, hogy elítélne vagy furán nézne rám magam miatt és ez rohadt sokat számított nekem. Nagyon súlyos helyzetben voltunk, ugye? A kérdés már csak az volt, meddig tartottak ki ezek a most még nagyon erős, nagyon egyértelmű érzelmek. De ezzel most nem akartam foglalkozni, nem most, mikor egy falatnyi boldogság jutott nekünk. Így is lesz elég akadályunk, nem kell előre is félni, igaz?

Kis patak vagy, csordogálsz befelé

---

Esti Kornél - Óceán

These are my burdens

A fejemet ráztam, továbbra sem tudtam megszólalni. Pedig belül sikoltottam: félreérted, nem úgy gondoltam, hallgass végig… De mit is? Egy kurva hang nem jött ki a torkomat szorító gombóc miatt, örültem, hogy nem fulladtam bele saját gondolataim örvényébe. Letéptem magamról a köpenyemet, mintha megóvott volna így a fojtogató érzéstől, de nem segített sokat, alatta csak a mellényem és pólóm szolgált színes foltként ebben a rettenetes jelenetben. A hideg levegő simogatta csupasz karomat, de most ez sem nyújtott menedéket. Mert nem tudtam mit tenni, Connor, húzott lefelé az egész, akármennyire is szerettem volna kinyújtani feléd a kezemet, hogy végre melléd kerülhessek, ez az egész a torkomat szorongatta, fojtogatott és rángatott lefelé, hogy még véletlen se tudjak semmit reagálni érdemben. Pedig valahol halványan felfogtam a szavaidat. Éreztem a sóhajodat, mintha az arcomat simogatta volna terheid súlya. Gyere, Connor, aggasd rám a fájdalmadat, megérdemlem, elbírom. Én már úgyis ide vagyok láncolva, te még szárnyalhatsz, ha most elengedsz, nem igaz? Vagy már késő volt? Már sikerült megmérgeznem izmaidat, s te is képtelen voltál már elrepülni innen?

This is that dark I embrace

Nem vagy kevés, Connor! Szerettem volna a világba üvölteni, hogy ne csak te tudd, hanem mindenki más is. Nem akartam, hogy így érezd magad, még ha hangosan ki sem mondtad. És kurva nagy volt a baj. Nagyon nagy volt, és nem tudtam megakadályozni. Mert itt guggoltam remegve, fulladozva, mint egy utolsó idióta, pedig csak két mondatomba kerülne azt mondani neked, hogy akarlak. Hogy számítasz, hogy nem csak te választottál már, akármennyire is féltem ettől. És így is gondoltam, és hiába feszültem meg a küszöbön kuporogva, nem tudtam kimondani ezeket. Oldalvást pillantottam rád, ahogy ismét hátat fordítottál nekem és ebben a pillanatban nem csak neked tört össze a szíved, Connor. Úgy éreztem, hogy az előbbi közeledésünk a távolság áthidalására most fényévekké nőtt köztünk. A szoba és a küszöb olyan áthidalhatatlannak tűnt most már, mint még soha semmi. Látásom homályosult, a félhomályban lassan csak a körvonaladat láttam, Connor. Mintha szavaiddal, tetteiddel te magad tűntél volna el előlem végleg. Talán tényleg el fogsz tűnni, talán tényleg elájulok a levegőhiánytól és akkor végre van menekülőutad. Talán az lenne a legegyszerűbb most már, nem?

Tell me I'm heavy

A lábaim feladták a küzdelmet, kicsúsztak alólam, fejemet kicsit bevertem az ajtófélfába, ahogy leültem. Mozdulatom a küszöbön pihenő táskámat is meglökte, aminek köszönhetően tartalmát felkapta a szoba saját vonzása: a táskából előkerült három üveg ital, pár zacskó por… És keringeni kezdtek a szobában, mint minden más. Én szinte észre sem vettem, csak halványan érzékeltem a koccanást és hogy eltűnt a táskám a küszöbről. Felhúztam a lábamat, fejemet lehajtottam, hátha ez segíthetne rajtam. Zokogni lett volna kedvem, de most sem jöttek a könnyek, mint megannyi alkalommal sem előtte. Védekezési mechanizmusom önkéntelenül zárta el előlem a könnyeim útját minden alkalommal, mikor nem egyedül voltam. Ez volt a megszokás végülis… A csonka fonalam a kezemen bágyadtan próbált közelebb araszolni a tiedhez, de gyenge volt, gyenge volt, mint a gazdája és a terem olyan könnyedén kapta fel és tartotta távol a tiedtől, Connor, hogy a tragédiánk írója biztosan örömmel nézte ezt most.

As you trace the lines on my face

Hallottam koccanni az egyik üveget a gyertyatartón. Hát, ha már te is feladtál minket, Connor, akkor mi marad? Küzdjek? Megéri még? Vagy már elkéstem végleg? Vajon tényleg olyan idiótán ostoba voltam, hogy egy mondattal basztam el mindent? Elég… Elég… Nem bírom tovább, nem akartam, hogy ez legyen, nem akartalak elengedni igazából és erre akkor jöttem rá, mikor már túl késő volt? Értettem, miért tiltakoztam ellened annyira hevesen, most sem voltam teljesen biztos abban, hogy képes lennék teljes mértékben elfogadni ezt az egészet, de… Nem akarlak többé távol érezni magamtól, mégis áthidalhatatlannak éreztem a távolságot. Hányszor fogom még összetörni a szívedet, mielőtt felfogom, hogy mekkora egy idióta vagyok? Soha többet, igaz? Már elkéstem… Elég… Legyen vége már! Hiába fogtam be a fülemet, hogy kizárjam az összes hangot, mely egyszerre tolult a fejembe, így is hallottam a robajt, mellyel egy másik üveg sok darabra robbant szét, ahogy nekiütődött valamelyik tárgynak. Nem volt loccsanás, valószínűleg a tartalma is keringett a teremben, s meg is éreztem rövidesen a most fojtogatónak ható alkoholszagot. Az üvegdarabok pedig vészesen közel keringtek hozzád, Connor, láttam, ahogy ijedt tekintettel kaptam fel a fejemet. Megcsillant a sok, apró üvegszilánkon a holdfény, pánikban kezdtem keresni a pálcámat, hogy rendbehozzam az üveget, de nem volt sehol… Az is ott keringett a teremben a táskámban, ki is kandikált kicsit a galagonya belőle.

They came with my fall from grace

- Connor… - szóltam pániktól elcsukló, de sürgető hangon, hogy tegyél valamit, nehogy megvágjon téged a sok, borotvaéles üveg. Féltem, hogy csalódottságodban már ez sem fog vissza. Hogy inkább várod a vágásokat, semmint hogy tegyél ellene. Kérlek, hadd ne nézzem végig… Képtelen voltam mozogni, rettenetesen remegtem még mindig, és a hangok csak egyre jobban ostromolták az elmémet…  

Look at my two hands

Hirtelen úgy láttam, mintha egy villanás után a torkodat vágta volna el az egyik, bennszakadt a levegőm, ahogy feléd kaptam, de aztán megfordultál, Connor, nem is te voltál, te soha nem néznél rám ilyen eszelős tekintettel, ugye? Ez nem te voltál, ez a fiú volt, akit Ryan olyan brutálisan meggyilkolt, akit eltemettünk, akiről semmi nem maradt fenn, csak egy jelöletlen, rejtett sír. Felém lebegtél, Connor, de nem, megint figyelmeztettem magamat, hogy nem te voltál, már láttam is, tényleg a fiú volt az, ömlött a vér a torkából. Hallottam a hangját, hogy vádolt, hogy én is ugyanannyira hibás voltam, hogy a vérét nem moshattam le, hogy te is így fogod végezni mellettem, Connor. Aztán új hangot hallottam, Ash legjobb barátjának szelíd hangja volt, csak kicsit volt mérges, ez még rosszabb volt, ez jobban fájt, mintha fojtogatott volna, azt mondta, mellettem bizony senki nem húzta eddig sem sokáig, vele is mi lett, egy este alatt került a bűvkörömbe, egy este alatt esett vissza az alkohol mámorába, egy este alatt lőtte magát túl. Miattam. És veled is csak egy estét töltöttem, igaz, Connor? Aztán megjelent még sok ember arca, akiknek ártottam az elmúlt években, akármennyire is csak a túlélés miatt történt minden, de közülük is előbukkant Alistair gúnyosan vigyorgó arca, most is makulátlan volt a ruhája, de valami furcsa volt… A te ruháid voltak rajta, Connor, nem értettem, nem tudtam, mi történt, de a gyomrom rángatózni kezdett, ahogy megragadta a nyakamat, hogy még jobban fuldokolni kezdjek. Azt mondta, akármennyire is szerettem volna, hogy működjön, úgysem fog, mert hiába terveztem aprólékosan, hogyan teszem el az útból őt, ő mindig két lépéssel előttem fog járni és ha nem adom be a derekamat, akkor rajtad keresztül fog gázolni, de ígyis-úgyis az övé leszek. Vivien gúnyos, diadalittas nevetése csak a háttérben sejlett fel. Még jobban szédülni kezdtem, látásom most már teljesen homályosodott, öklendezni kezdtem, de nem jött fel semmi, fuldoklottam Alistair kezétől a nyakamon és úgy éreztem, tényleg itt volt a vég.

Look at theses cracks and the holes

Egy nagyobb darab üveg hömpölygött lustán előttem, mintha csak kérette volna magát, hogy fogjam meg. Így tettem és ahogy a halvány holdfényben megláttam az arcomat, hirtelen a fiú, Ash legjobb barátja, Alistair is visszahúzódott, Smithe nevetése is elhalkult. Riadt arcom részlete fintorgásra késztetett. Ez nem én voltam. Ez nem Gemma Jenkins volt. Régen láttam magamat ennyire szétesve, csak akkor, ha komoly, nagy ügyeink voltak. De hát, ez is nagy, komoly ügy volt, igaz? Küzdöttem valamiért, ami már lehet, nem is létezett és amelyet úgy éreztem, nem nyerhettem meg. Túl nagy volt a gát, a fal, ami távol tartott tőled, Connor és nem tudtam, hogyan tudnék diadalt aratni. A hideg üveg finoman simult a kezembe, végigsimítottam rajta, az élein. Finom szúrást éreztem ott, ahol kicsit megvágott.

I am my savior

Akkor vesztettem el minden önkontrollt, mikor a riadt arcú Gemma gúnyos mosolyra húzta száját és szórakozva csóválta a fejét. Rászorítottam az üvegre, mintha ezzel összenyomhattam volna azt a torz arcot, aki visszanézett rám, de nem tört össze, nem tűnt el, nem töröltem le a mosolyt az arcáról, cserébe fehér bőrömön véggiszaladt a vörös színű vérem, halk csepegésbe kezdett a küszöbön: itt nem volt varázslat, ami megakadályozta volna földrehullanni a vércseppeimet, Connor. Ezért nem tudtam melléd sem menni: ide voltam szegezve. Élesen vágott belém az üvegcserép, felszisszentem az égő fájdalomtól és ez végre kicsit segített. Vivien nevetése eltűnt, az alakok is beolvadtak az árnyékok közé, csak Alistair szemei figyelték a mozdulataimat, jól szórakozott gyengeségemen. Mert nem tűntek el ők sosem, mindig ott vártak a sötétben, hogy akkor jöjjenek elő, mikor a legsebezhetőbb voltam…

I found my truth letting go

Kettesben maradtam hát a tükörképemmel, melyet kissé elcsúfított a véres maszat, mely az üvegre került. Torzzá vált amúgy is torz képem. Ahogy felemeltem a kezemet, már ott ült a másik ajtófélfának dőlve és téged méregetett, Connor…

Az emberek sosem tudják legyőzni a legnagyobb félelmeiket, Gemma…

Tűnj innen…

Hogy tűnnék? Hiszen én te vagyok…

Nem…

Ó, dehogynem, hát, te is tudod, hogy mi vagyok… Hiszen tőlem félsz a legjobban, nem? Szeretnéd, hogy mindent, ami bennem van, meg tudnád osztani azzal a fiúval, mi? Nézd, milyen elgyötörten néz… Ezt te tetted vele, Gemma!

Nem én… Te!

De hát mondtam már! Én te vagyok! Itt vagyok benned, a szívedben, a gyomrodban, egész testedben, érezd csak, ahogy hozzád érek, ott kering benned, de nem fogod tudni kimondani, mert nem mered bevallani a félelmeidet, Gemma! Ugye? Látom ám, hogy félsz, hogy magadra hagy, amint meglátja, mi van a felszín alatt. Félsz, hogy olyannak fog látni, ahogyan te látod magadat és akkor elmenekül, igaz?

De meg akarom próbálni… Miatta…

Miatta? Miért? Miben más, mint mindenki más? Miért kockáztatnád a biztonságodat? A többiek biztonságát? Nem látod, mekkora ostobaságot követsz el? Miért éri ez meg neked, Gemma? Mit látsz benne, amiért feltennél mindent egy lapra?

Mindent, amit te nem, mert vak vagy…

And I've never felt so alone

Élesen szívtam be a levegőt, ahogy újabb fájdalmat éreztem, ezúttal a karomban: észre sem vettem, de lassú vágásokat húztam mindkét felkaromon és alkaromon az üveggel, hátha az visszaránt majd a valóság talajára, s ez az utolsó kicsit mélyebbre sikerült, ez húzott ki az újabb képzelt arcomtól. Mintha csak az előbbi torz képem vágta volna mélyre magát a bőrömbe, hogy kiserkenő véremmel is mutassa, mennyire gyenge voltam. Szívem továbbra is hevesen vert, de a légszomjam csillapodott végre, még ha ehhez az is kellett, hogy szétvágjam mindkét karomat. Nem voltam híve a falcolásnak, de alkalomadtán hasznos volt. Sosem csináltam csak úgy, sosem voltam annyira rosszul, hogy rendszeres legyen, de néha tényleg kirántott egy-egy súlyos szituációból. A nadrágom, karom, pólom, a köpenyem, de még a küszöb is tiszta vér volt és nem tudtam elállítani, mert a pálcám valahol ott kerengett a szobában. Inkább fintorogva a karomra szorítottam a köpenyemet, s még egyszer utoljára belenéztem a véres üvegbe, hogy megmutassam: nincs többé hatalma felettem. De ezúttal nem a gúnyos vigyor fogadott, hanem valami sokkal fájdalmasabb: egy ártatlan, de riadt és aggódó tekintetű, fiatal Gemma. Az a Gemma, aki akkor elveszett, amikor belépett a nagybátyjának az ajtaján. Eddig azt hittem, hogy meg is halt, de most… Most talán lehet, valóban csak elveszett volt eddig és most várta a szabadulását a rabláncaiból.

- Megbocsátasz nekem? – kérdeztem remegő hangon az alaktól, most fel sem fogtam, hogy ezt hangosan is kimondtam, de az alak csak mosolyogva megrázta a fejét.

Nem, Gemma… Még nem… Majd ha teszel érte! Majd ha teszel értem... Értünk...

- Mit kell tennem, hogy lásd: érdemes vagyok a megbocsátásodra? – suttogtam. Nem tudtam volna elviselni, ha a legtisztább, legbensőbb énem fordult volna el tőlem. De ő nem felelt, csak egy titokzatos mosollyal pillantott rád, Connor és ennyi volt. Elvesztem. És újra megtaláltam valamit magamban…

In one unending moment

Elmúlt a szorító érzés a mellkasomban vagy legalábbis csillapult. Végre kaptam újra levegőt, ha a pulzusom továbbra is az egekben volt, ha továbbra is vadul remegtem, de tisztán láttam mindent már. Téged, a termet, mindent. Még nem tudtam felállni, de végre volt valamennyi erő bennem. És felfogtam és elfogadtam, hogy nem, nem fogok tudni neked ezekről beszélni, még nem, ha megszakadok, akkor sem. Majd ha teszek azért, hogy menjen. Ha teszünk azért, hogy menjen... Együtt... Talán figyelmeztetni tudlak majd, talán azt sem. Mindenesetre most rajtam volt a sor, hogy küzdjek értünk, igaz, Connor?

I fall within your reach

- Emlékszel, mikor SVK-n a mumusokról tanultunk? Biztos nem emlékszel már, miért is emlékeznél, de nekem saját magam voltam. Saját magam, ahogy kihánytam minden egyes mélyre temetett titkot magammal kapcsolatban. Bizony… Azóta is ez… - rettenetesen mélyet sóhajtottam, ahogy eldobtam az üvegcserepet, ami hangos koppanással ért földet a küszöbön. – Szeretném neked elmondani ezeket, mert… Fontosnak tartom, akármennyire is lesöpörted már ezeket számtalanszor... Attól még ezzel nem segítesz, nem tűnik el, csak félre van rakva, hogy utána visszamásszon rám egy másik pillanatban... Kérlek, ne söpörd le ezeket az aggályaimat, akármennyire sem értesz velük egyet, mert... Ezek a részem és amíg nem rendezzük őket, addig itt lesznek... És mert... Szeretném, ha működne. Én is érzem, hogy összeillünk, én is szeretnék küzdeni értünk… De nem rángathatlak bele teljesen vakon ebbe az egészbe, ahhoz túl sokat cipelek. Csak… Nem vagyok képes még megosztani ezeket, sajnálom… Azt hittem, talán mégis, de… Talán… Talán sosem fog menni, nem tudom… És tudom, tuuudom, hogy csak hagynom kéne, hogy megismerj, de… Félek, mert ez túl sok, én is alig bírom és ha engedek egy kicsit, ha átadom a terhek egy részét és utána magamra hagysz… Akkor darabjaimra hullok, Connor és azt nem engedhetem meg magamnak… - néztem a hátadra kétségbeesve. – De azt hiszem, most már értem, hogy muszáj meghoznom ezt a rizikós döntést. Mert lehet az, hogy élből elutasítalak, és akkor megspórolok egy lehetséges törést, de továbbra is egyedül maradok… Vagy beléd helyezem a bizalmamat és megpróbáljuk. Lehet, fájni fog… De az is lehet, hogy végre… Szóval érted… Hogy végre valaki mellettem állna ebben a sok szarban... - sóhajtottam megint egy nagyot. Ez a része rettenetesen nehezen ment: vakon megbízni valakiben, aki semmit nem tudott rólam? Próbáltam félretenni azt a hangot, amelyik azt suttogta a fülembe, hogy miért akarnál te, Connor, egy szörnyeteggel lenni, s hogy amint kicsit is megismersz majd, annyi lesz... Próbáltam nem erre figyelni, hanem megragadni ezt a furcsa erőt, bizalmat és abba kapaszkodni. Nem rám vallott, de… Talán veled, Connor, megéri. Talán te is szeretnél megérteni, talán te is szeretnéd fogni a kezemet ezen a rettenetesen hosszú és rögös úton. Talán hajlandó vagy értem áldozatokat hozni, mert én biztosan hajlandó leszek érted… Ha még egyáltalán van értelme kinyitnom a számat minden után… Keserűen felnevettem, aztán imbolyogva felálltam, magamra vettem rendesen a köpenyt, hogy takarjam pusztításom nyomát, bár még mindig vérzett mindkét karom, aztán egy pillanatnyi hezitálás után végre valahára sikerült elrugaszkodnom és végre elindultam feléd, Connor, attól függetlenül, hogy továbbra is rettegtem valamennyire ettől az egésztől. Csendben, egy hang nélkül siklottam feléd, kerülgettem az üvegcserepeket és a tárgyakat, végül megkapaszkodtam az asztalban, hogy egy könnyednek ható mozdulattal látóteredbe kerüljek. Végigmértem összetört arcod, ismét gyomron vágott a fájdalom, de te is láthattad az előbbi küzdelmem maradékát még a szememben, emelkedett pulzusomban, vértől csatakos ruhámban. Finoman kivettem kezedből a pálcádat, érezheted apró remegéseit még, talán vérem meleg, ragacsos masszájával is összekentelek. Remegett a kezem még, de nem tudtam többé, hogy a karomba nyillaló fájdalomtól, amit éppen alig éreztem, az izgatottságtól vagy éppen a félelemtől. De talán nem is számított többé, mert itt voltál velem, Connor, és ilyenkor sokkal könnyebbnek hatott magamnak is megbocsátanom bizonyos dolgokat.

My song a sweet surrender

- Reparo… - suttogtam ajkaidba, ahogy átkaroltam a nyakadat, finom, gyengéd és érzelmektől terhes, de nem túlfűtött csókot lehelve ajkaidra. Lassú volt, édes, reményteli, hasonló az elsőhöz, mellyel megajándékoztuk egymást, mégis kissé tétova, félénk. Féltem az elutasításodtól, hogy ellöksz majd, hogy elkéstem... Megérdemeltem volna. Én mégis igyekeztem minden ki nem mondott szavamat, érzésemet belesűríteni ebbe a pár pillanatba. Szerettem volna, ha látnád, ha éreznéd a félelmeim, az engem lehúzó terheim, az irántad érzett, még kutató, tapogató érzelmeim, az izgatottságomat, örömömet, megnyugvásomat, a belőled nyert erőmet... Mindent. Mert mindent szerettem volna megosztani veled, Connor, csak még nem tudtam, hogyan tudom megtenni. De talán mégsem volt akkora baj, ha nem ment minden elsőre. Mert most már elhittem, hogy akkor ketten talán meg tudunk birkózni ezzel valahogy. Ha elfogadod a kezemet persze… A rövid csókot követően szorosan megöleltelek, Connor, kapaszkodtam beléd, mintha attól tartottam volna, hogy ha elengedlek, akkor eltűnsz előlem örökre, s mintha kicsit a lábam is elgyengült volna, talán a vérveszteség volt az oka, megint kicsit szédülni kezdtem, de most ez sem zavart. S ahogy az üveg és a benne lévő folyadék óvatosan újra testet öltött mellettünk, talán a mi szívünk is úgy fércelődött éppen össze. Nem csak úgy: a kezünkön eddig elszakítva, magányosan kókadozó cérnával gyógyítottuk be egymás szívén a sebeket, amit eddig húztunk magunk után azóta, hogy elfutottál előlem, s melyek azóta annyira magányosan várták a másikat...

Hold on to me

---

SYML - Everything All At Once

Hevesen vert a szíved továbbra is, igaz, Gemma? Akármennyire is megszabadultál pár mázsás súlytól, mégsem lett igazán szabad a lelked. Vajon valaha feloldozást nyerhetsz minden bűnöd alól vagy ez csak egyre rosszabb lesz? Érezheted magadat újra szabadnak, gondtalannak anélkül, hogy bele kéne hazudnod a saját arcodba? Engedni fognak-e vajon az alakok, melyek kísértettek? A fiúé, Ash legjobb barátjáé, azoké az embereké, akiknek ártottál így vagy úgy? Vagy örökké ott lesznek körülötted, hogy gyenge pillanataidban előmerészkedjenek az árnyékok közül és úgy tépjenek darabjaidra, ahogy megérdemelnéd? Futni szerettél volna, Gemma, menekülni ebből az erdőből. Talán ebből az életből is, ki tudja. Talán csak tiszta lapra lett volna szükséged, de ezt senki nem fogja neked megadni, Gemma. Nem érdemled meg. A szenvedést érdemled, azt érdemled, hogy abból a bizonyos szekrényből kibukjon az összes csontváz, amit ott rejtegetsz már mióta. Egyszer elfogy a hely, Gemma, akkor mit fogsz tenni? Nem tudod magadat az örökkévalóságig menteni, egyszer tényleg utol fog érni. Talán éppen most fog…

Kis híján felsikoltottál, ahogy meghallottad azt az altatódalt. Azt a dalt, melyet Ryannek is dúdoltál megannyi álmatlan éjszakáján vagy Sammynek. Azzal a lendülettel pördültél meg, pálcádat előreszegezted. Majdnem biztos voltál abban, hogy csak a képzeleted játszadozott veled, de ahogy megláttad magad előtt a sötétben kirajzolódni egy alakot, hatalmas önkontrollra volt szükséged, hogy ne támadj azonnal. Elvégre nem tudhattad kicsoda és így ismeretlenül nem a támadás volt a legjobb taktika. Szíved dobogása a füledben szinte úgy hatott, mintha az egész erdő, az összes fa és az avar is ontotta volna magából a ritmikus ütemeket. Egyáltalán ember volt ez a valaki előtted, Gemma? Vagy valóban megérkezett végre a jól megérdemelt büntetésed? Talán maga a Halál jött el érted, hogy elnyerd végső ítéletedet és a pokol kénköves bugyraiban rohadj el örökre. Bár nem hittél ebben… Talán csak a semmibe taszít, hogy örök lebegésre kényszerítsen, ki tudja. De a dallam túl ismerős volt, az alak pedig túlságosan ismeretlen. Megremegett a kezed, Jenkins, féltél?

Szavai hallatán még a lélegzeted is bennakadt. Tudott róla. Fogalmad sem volt, honnan, hiszen nem mutatta a közelben ember jeleit a pálcád, de mégis tudta, mit hoztál ma éjjel ki. Talán az ásást kifigyelhette… De az altatódalt honnan ismerte?! Álltál ott vele szemben, lassan leengedted a pálcád, remegő kezedet takarta a rácsúszó, hatalmas pulóver, bár készenlétben álltál.

- Tudom… - szólaltál meg halk, karcos hangon. Órák óta nem beszéltél, kissé berekedtél, hangod így is hangosabbnak hatott, mint azt az éjszakai erdő nyugalma engedte volna. – Talán éppen te hoztad el számomra a végzetem? – kérdezted tőle, még egy apró mosoly is játszott az ajkaidon, pedig a szíved továbbra is hevesen vert, ösztöneid pedig azt súgták, hogy menekülj minél hamarabb, minél messzebbre, vissza se nézz soha többet. – Nem lennék meglepve… Már ideje volna… - humorizáltál keserűen. Így próbáltad enyhíteni az egyre növekvő pánikodat, hogy lebuktál, Gemma? Talán ha elég jól előadod magadat, akkor nem annyira feltűnő, mi zajlott le éppen benned? Gemma, Gemma… Ezt te sem hitted el, igaz? Hiszen már lebuktál… Talán az egész történetet nem ismerte, de eleget ahhoz, hogy fenyegetésként éld meg őt. Ez új volt, ezzel tervezned kellett, ezzel kellett valamit majd kezdeni, de nem most. Most a túlélésre játszottál.

- Archie… - vallottad be, miután nagyot nyeltél, amikor a nevére kérdezett rá. Fogalmad nem volt, miért érezted kötelezettségnek bevallani a nevét, mégis muszáj volt. Ösztönösen ejtetted ki a nevet, mely azóta nem hagyta el a szádat, mióta Ryan megmutatta a szétroncsolt testét. Furcsa borzongás futott végig rajtad, mintha Archie most téged nézne, mintha megidézted volna a nevével, mintha vádló tekintete most is beléd fúrna. Talán tényleg maga a Halál jött el hozzád ma este, hogy elégtételt vegyen rajtad.

Észre sem vetted, hogy te is dúdolni kezdted az altatódalt, talán vele együtt. A hangok összefonódtak, valami furcsa egységet képeztek, kiegészítették egymást: talán valami újat alkottatok ott ketten a sötétben és ez furcsán megnyugtató volt számodra. Le szeretted volna tenni a terheket pont úgy, ahogy a testvéreid is tették, ha ezt énekelted és ringattad őket. Szeretted volna, ha valaki álomba ringatna, igaz? Ha vége lenne ennek a sok borzalomnak, igaz? Magad is meglepődve tapasztaltad, hogy lassan botorkálva elindultál az alak felé. Ahogy közelebb léptél hozzá, tisztábban rajzolódtak ki a vonalai, a ruhája, az arca… A szemei… És most még ez sem tudott zavarni, sőt… Ha tiszta lett volna a tekintete, talán jobban megijesztett volna, mint így, már nem féltél tőle többet, még ha az ösztöneid óvatosságra is intettek. Elvégre te is zavarodottnak érezted magadat, nem, Gemma? Talán tényleg megőrültél, talán tényleg megroppantál a sok minden alatt, ami megint pár hét alatt szakadt a nyakadba. Nem akartál Archie testére gondolni. Nem akartál Ryan riadt tekintetére és vérző lelkére gondolni, amit otthon hagytál. Nem akartál Alistair gúnyos mosolyára és ajánlatára gondolni. Nem akartál a saját nehéz szívedre sem gondolni…

Lassan elérted az alakot, alig fél lépésre álltál meg előtte, felpillantottál az arcára. Hiába ugrott ki a szíved a helyéről, mégis furcsa megnyugvást éreztél. Hogy mi miatt? Először nem értetted… Lehet, csak át akart verni és le fognak csukni. Az sem volt baj már. De lehet, tényleg csak érdeklődött. Lehet, tényleg őrület csillogott a szemében, ki tudta. De neked már annyira megrágta a félelem, a rettegés, a spekuláció a szívedet, hogy éppen nem tudtál annyira óvatos lenni már, mint szerettél volna. Úgyis lebuktál. Finoman fogtad meg az alak két alkarját, még a térded is megremegett, annyira szeretted volna már letenni a terheket.

- Énekelsz nekem? – kérdezted csendesen tőle. Hangod téged is meglep, de annyira gyermekien ártatlanul csendült fel, ami talán tízéves korodban történt utoljára. De most rettenetesen jól esett volna, ha ő, akiről azt sem tudtad, valós-e vagy csak képzelt, az ölébe vett volna, hogy elringasson, hátha akkor megoldódik ez a folyamatos feszültség és fájdalom. Talán örökre is lehunyhatod a szemedet, ki tudja... Vajon nagyon fájdalmas lesz, ha magával visz majd?

- Biztosan a kiváló stílusom az – kacsintottam rá, ahogy felnevettem. Még hogy valami ragyogás! Szórakoztatott a gondolat, hogy tényleg így néztem ki kívülről, végülis ez volt a cél, akármennyire sem így éreztem magamat sokszor. De annak örültem, hogy legalább kívülről így tűnt, mert akkor mégsem voltam akkora faszfej, mint amennyire néha éreztem magamat.

Halványan elmosolyodtam, ahogy a veszély elhárult a királynőmre nézve. Egyelőre. Mondjuk, rohadt jó lett volna, ha nem olyat lépett volna, amiből semmit nem olvasok ki… Most mi a francot csinálok?! Ehh, picsába… Nézzük, nézzük… Próbáltam kitalálni, mégis mi a hosszútávú terve, de elakadtam. Na, nézzük akkor… Leellenőriztem, hogy nagyjából minden fontos bábum le legyen védve, aztán inkább egy teljesen random, abszolút váratlan és oda nem illő lépést tettem meg a futómmal. Abban bíztam, hogy ő majd belelát valami nagyon logikus vagy cseles gondolatot vagy eléggé össze fogom zavarni ezzel ahhoz, hogy kicsit kizökkenjen. Nem volt jobb ötletem, az az igazság, pedig már azt hittem, kezdtem belejönni, de hááát… Nem…

- Basszus, nem sikerült hát leplezni, hogy mennyire szociális vagyok?! – kaptam a szívemhez drámaian, de aztán csak vigyorogtam rajta. – Látszik rajtad… - mértem végig lazán. – A visszafogott mosolyod, a stílusod, a minimális távolságtartásod… Ne érts félre, nem negatívan értem, inkább felméred a veled szemben ülőt, semmint fejjel beleugrasz a helyzetbe, mint én. Valószínűleg te csinálod jól – rántottam meg a vállam. Az jutott eszembe, hogy lehet, most a sakkal kapcsolatban próbál majd elemezni, de ha a játékomból bármit ki tudott olvasni… Akkor nagy tehetség volt, mert hogy semmi logika vagy konzisztencia nem volt a játékomba, az kurva biztos volt. Cserébe én sem tudtam olvasni ebből, mert… Nem értettem a varázslósakkhoz, hehe. – Hát, ennek szívből örülök, mert rosszabb lenne a helyzet, ha nem beszélhetnék, hidd el. Néha megpróbálom, nem éri meg… Jobb kint, mint bent, én azt mondom! – kacsintottam megint rá, próbáltam elsütni egy Shrek referenciát, de igazából fingom nem volt, ismeri-e vagy sem. – Egyébként nagy teherbírásúnak is tűnsz így elsőre, úgyhogy bízom abban, hogy elviselsz legalább a meccs idejére, de hát… Nem vagyok én semmi rossznak elrontója – somolyogtam rá utalgatva, hogy én aztán nem bánom, ha a meccs után is volna kedve beszélgetni. Vagy ha úgyis idevalósi, csak ismer valami izgi esti programot itt a városban, még fiatal volt az éjszaka, kedvem is lett volna kalandozni. Jelentsen a kaland bármit is… Persze ezután úgyis tovább kellett mennie a következő meccsre, szóval igazán csak rajta múlott, mik voltak a tervei… Micsoda izgalmak, hát, ezekért érte meg társaságba menni! Ezek éltettek: vajon mit fog tenni a másik? Vajon ugyanazok voltak a gondolataink? A terveink? Vajon a mostani stílusunk alatt mik voltak a valódi gondolatok? Ilyenkor hálát adtam, hogy nem voltam gondolatolvasó: persze, sokszor hasznos lett volna, de ilyen helyzetekben elvette volna az élvezetét az egész estétől!

- HŰŰŰŰHA! – csillant fel a szemem az emléktörlés említésére. – HÁT, EZ TÉNYLEG NAGYON KIRÁLY! – dőltem előre nagyon, kis híján a boromat is feldöntöttem. Egyetlen pillanatig felmerült bennem a lehetősége annak, hogy Vivien vagy Alistair emlékeit ki kéne töröltetni… De biztos voltam benne, hogy nem tudnám megfizetni ennek az árát. Báááár, ha tudnék valamit nyújtani számára… Vajon ha Smithe mindent elfelejtene, ami szeptember elején történt, akkor a megszeghetetlen esküvel mi lenne? Továbbra is érvényes lenne? És ha elkotyogja magát, akkor meghal? Az talán kicsit erős lenne, bááár… Ajj, faszom, Tetsuya teljesen kilenne az élettől akkor és igazán nem szerettem volna még egy búcsúlevelet kapni a kishavertól, márpedig amennyire végletes tudott lenni, kinéztem volna belőle, hogy ha a nagy szerelmével történik valami, akkor Rómeó lesz nagyon gyorsan… Ehh, kár. De Alistairre még lehetne használni ezt, csak a büszkeségem nem engedte, hogy ne én oldjam meg a magam baját, meg akkor be kéne avatni valakit a sok szarba, azt meg nem akartam. Meh… Pedig jó ötletnek tűnt, na, majd gondolkodom rajta. – Részben? Akkor nem a Minisztériumban dolgozol? - gondolkodtam hangosan. Egyáltalán ez hogy működött? Végülis bárhonnan bemehettél dolgozni, nem? A varázsvilágban végülis nem voltak ilyen idióta korlátok, mint távolság és ingázás… Tulajdonképpen lakhatott itt is, aztán napi szinten mehetett be dolgozni a Minisztériumba. Ehh, de bonyolult ez a világ, még mindig meg tudott lepni.

Ahogy tippelt arra, hogy mit képzelt el nekem, egyébként kajak komolyan elgondolkodtatott. Eszembe sem jutott a diplomácia eddig. Magamban el is fintorodtam. Lett volna hozzá érzékem, ez igaz, de a kötöttségek, a formaiságok, az, hogy olyat is képviselnem kellett, amivel nem értettem egyet… Sosem ment túl jól ez a része, hacsak nem szolgálta az érdekeimet nekem is. És akármennyire is jó volt a beszélőkém és tudtam úgy fordítani az eseményeket, ahogy akartam, nem voltam benne biztos, hogy ez a varázsvilág legingoványosabb és legkiélezettebb területén is ment volna. Mondjuk, szerettem a kihívásokat, de én ennél kényelmesebb ember voltam, valljuk be. És az elmúlt hét évben elég izgalom és ügy volt ahhoz, hogy elegem legyen ezekből és csak valami chilles, nyugodt környezetet akarjak. Csak felhúzott szemöldökkel néztem rá, ahogy visszakérdezett, majd lassú vigyor terült el az arcomon. Nem tudtam, mivel buktam le, elvégre a felvételi tárgyakat soroltam fel, de nem volt baj. Jól reagált rá, szóval nem terveztem tovább húzni az agyát. Nagyon.

- Mármint ha végeztem ezzel a szakkal? – kacsintottam rá cinkosan megint. Lassan azt fogja hinni, hogy tikkel a szemem vagy valami… Kicsit a boromat nézegettem, lögyböltem benne a vörös italt, mielőtt belekortyoltam volna. – Nem tudom… Egyébként eléggé el vagyok veszve ilyen téren, de eddig a kríziselhárítás fogott meg talán. Őszinte leszek, a diplomácia eszembe sem jutott, de abszolút értem, miért mondtad – mosolyodtam el halványan, kissé elmélázva. Most talán egy fokkal nyugodtabbnak tűnhettem az eddigi laza, energiától felrobbanó énemhez képest. Hát, igen, ha a jövőm szóba került, sosem csattantam ki a jókedvtől, valljuk be. – Szerintem nem viselném el a kötöttségeket, de elgondolkodtattál, szóval kösz! – emeltem felé a poharamat, ahogy megint kortyoltam egyet. Lassan kell majd egy újratöltés… Vagy nem illene? Mikor is érdekelt ez engem, pfff… Sosem.

- Kár… Pedig menő lenne, még sosem kaptam senkitől autogrammot… - gondolkodtam megint hangosan. Kicsit sem zavart, hogy jelenleg a fele a gondolataimnak hangosan történt. Ha esetleg tényleg jártam volt a legilimenciában, akkor meg úgyis kurva mindegy volt, nem? Vagy akkor azért tudnom kéne róla, hogy a fejemben turkált? Igazából fingom nem volt. Ehh… De Dalton nem tűnt egy mocskos alaknak, aki kihasználna egy ilyen alkalmat, hogy olvasson bennem, már ha tényleg értett hozzá. Annak viszont külön örültem, hogy sikerült megnevettetnem, elvégre akkor kezdett feloldódni mellettem, ami jó jel volt! Meg is ajándékoztam még egy kedves mosollyal cserébe. - Már miért lenne creepy? – kérdeztem vissza zsigerből, zavarodottan néztem rá, mert tényleg nem értettem, hogy miért lenne ez fura. Habár tényleg visszahúzódóbb típusnak tűnt, szóval érthető is volt, hogy ódzkodott az efféle nagy közönség előtti megnyilvánulásoktól, de… Ha valaki író, azért eljön az a pont, mikor fel kell vállalnia magát nyíltan, nem? Úúú, vagy ő a tipikus árnyékokban meghúzódó őstehetség, akiről senki nem tudja a valódi kilétét? Menő lenne! – NA, ez érdekel, mesélsz erről kicsit? – dőltem hátra érdeklődve. – Elmeséled a kedvenc világodat? Tökre érdekel! Aztán ki tudja… Lehet, kedvet kapok és elolvasom az egészet! – somolyogtam rá a poharam mögül. Azt persze nem tettem hozzá, hogy egy vasam sem volt, hogy megvegyem a könyvét, gyanítottam, hogy a könyvtárban nem fogom fellelni, de hátha valahogy mégis a kezembe kerül majd így vagy úgy.

- Hm? Jaaa, van két bátyám és két öcsém, így vagyunk öten! – mosolyodtam el szeretetteljesen, hát kívánni nem lehetne jobb tesókat. Na, jó, de, de ez nem volt lényeges. Imádtam a tesóimat és tudtam, hogy ez abszolút látszódott is rajtam. – Hmmm… - mosolyodtam el lassan, ahogy elképzeltem egy ilyen tájat, amit lefestett az előbb. – Én inkább hegyes-erdős kiránduló vagyok! – vigyorogtam rá. – Azért jársz egyedül, mert ilyenkor szoktál inspirációt gyűjteni, ötletelni vagy csak nem szereted, ha a természetben zavarnak? – kérdeztem rá konkrétan. Nem gondoltam, hogy ez kifejezetten illetlen vagy indiszkrét volna, de ha zavarja, csak szól, nem?

- Hm, amíg nem tudtam a buborékfej bűbájt és be nem töltöttem a tizenhetet, addig igen, varázstalan módszerekkel toltam. Azóta ez nyilván sokkal könnyebb! De szoktam magam trenírozni egyébként, hogy minél hosszabb ideig kibírjam a víz alatt levegő nélkül. Olyankor nem használok semmilyen felszerelést természetesen. Néha veszélyes, pláne ha egyedül vagyok, deee… Eddig nem lett bajom, szóval ja – rántottam meg a vállamat. – De egyébként a muglik búvárfelszerelése is hasonlóan működik, mint a buborékfej, csak nagyobb, nehezebb, körülményesebb és drágább persze. Azt még nem próbáltam, túl csilivili nekem. De ajánlom mind az úszást, mind a búvárkodást, egészen jól összeszedi az ember gondolatait, lenyugtatja a testet és az elmét is. Ha nem zavar, hogy vizes vagy – kuncogtam fel, mert ismertem pár embert, aki ódzkodott a víztől, mindig is viccesnek gondoltam. Nincs is jobb hely, mint egy hideg tó vagy folyó. Igen, a természetes vizek sokkal, de sokkal jobbak voltak, mint a büdös klórszagú uszodák. Brr...

Elgondolkodtam azon, amit mondott magáról és az életéről. Ha magamnak képzeltem volna el, valóban pár napig bírtam volna, ehhez én túl eleven voltam, de ez nem jelentette azt, hogy fintorogtam volna vagy kinéztem volna mást, hogy nem élte azt az elborult életet, mint én. Néha kívántam egy olyan életet, mint Daltoné volt, mert akkor nem kellett volna akkora faszságokkal foglalkozni, mint amikkel amúgy így tizenhét éves fejjel foglalkoztam.

- Nem gondolom, hogy csak azért, mert eltérő az életstílusunk, a tied máris unalmas lenne – rántottam meg a vállamat, ezt tényleg így gondoltam. – Lehet, hogy nem nekem való, de ettől még nem lesz rosszabb, mint az enyém. Érted, te legalább értelmesen töltöd az idődet… Én lehet, hogy élvezem jelenleg az életem, de hosszútávon nagyon meg fogom szívni, ha nem veszem kicsit komolyabban ezt az egészet – lögyböltem megint az italomat, ami lassan kifogyott. – Ha téged ez boldoggá tesz, akkor ne kicsinyítsd le csak azért, mert eltérőek vagyunk! – mosolyogtam rá kedvesen, előrehajoltam, hogy a sakktábla mellett egy pillanatra a kezemet az alkarjára tegyem. Ösztönös reakció volt ez, de ha azt láttam rajta, hogy nem örült neki, akkor elveszem a kezemet és nem zavartatom magamat. Nem mindenki viselte jól a testi kontaktust, na. Technikailag amúgy is idegenek voltunk, csak én voltam olyan pofátlanul hamar lelazulós, hogy nagyjából tíz perc beszélgetés után alig maradtak gátlásaim. Már ha amúgy voltak… - Szóval vállald teljes mellszélességgel, hogy téged ezek a tevékenységek vonzanak, ezek teszik teljessé az életed! Ha meg úgy gondolod, hogy unalmasnak tűnik és el is hiszed, akkor keress valami új hobbit is a meglévők mellé, ami felpezsdíti az életed! Annyi lehetőség van a világban és egy olyan típusú ember előtt, mint te, Dalton, rengeteg ajtó nyitva áll, csak meg kell találnod a megfelelőt a sok között! – mosolyogtam rá kedvesen. Ezt tényleg így gondoltam, és reméltem, nem voltam bántó a nyílt és kissé nyers stílusommal. Nem mindenki viselte jól ezt, de bíztam abban, hogy jól érti a szavaimat és nem veszi magára, elvégre a jószándék vezérelt, nem bele akartam gázolni. - Mellesleg mi az, hogy unalmas? Ember, hát, jól értem, hogy animágus vagy?! Azt mondja, unalmasnak tűnhet azzal, hogy ír, hogy kirándul, hogy animágus, beszarok… - csóváltam a fejemet, ahogy kiittam a boromat. – Így már értem, a mezőt, tengerpartot, kies terepet! – nevettem fel felszabadultan. – Mesélj, milyen ilyenkor? Meg mennyire volt para elsajátítani az egészet? Vágom a lépéseket, egy barátnőm idén csinálta, csak érdekel egy másik szemszög is, mert én is gondolkodom rajta, csak nem tudom, nekikezdjek-e, azért komoly a dolog… Meg örültél, hogy sólyom lettél? Fú, én is kipróbálnám, milyen lehet repülni! – révedtem el tök lelkesen egy pillanatra, utána hagytam, hadd beszéljen, nehogy véletlen szófosásom legyen megint lelkességemben. Utána szomorúan konstatáltam, hogy elfogyott az itókám, úgyhogy anélkül, hogy fáradnék a cipőm visszavételével, nemes egyszerűséggel felálltam.

- Továbbra sem hívhatlak meg valamilyen italra? – vigyorogtam rá játékosan. Mintha bármire meg tudnám hívni a közös étel-italsarok miatt… Ha esetleg mégis kérne valamit, akkor egy laza szalutálással jeleztem neki, hogy rajta voltam, aztán elsétáltam a pultig, ahol töltöttem megint egy pohár bort (sajnos, csak egyet, ígyis elég alkesznek nézhettem ki, nem kéne még kettő pohárral visszamenni, igaz?), illetve szerváltam valami harapnivalót mindkettőnknek, aztán amíg válogattam, innen távolról vetettem egy gyors pillantást a többi asztalra, ki hogyan állt a játékkal, de igazából fingom nem volt, szóval inkább ismét megnéztem magamnak Daltont innen messziről is. Addig volt ideje gondolkodni a játékon is, de ha véletlen idepillantana, akkor csak szélesen mosolyogva felhúztam a szemöldökömet, biccentettem a pult felé és kérdőn néztem rá, hogy mizu, szeretne-e még valamit innen. Sosem jöttem zavarba attól, hogy ha rajtakaptak, hogy valakit nézek. Mindig is úgy gondoltam, hogy ez az adott személynek egy néma bók, elvégre van mit vagy miért nézni, nem? Ahogy visszafelé tartottam, szórakozottan elvigyorodtam. Nem is olyan régen ugyanígy tartottam egy tök ismeretlen felé. Nem telt el sok idő, mégis teljesen más helyzetben voltunk és én nagyon örültem, hogy azt választottam, hogy leülök Daltonnal sakkozni és barátkozni. Sokkal jobban éreztem magamat, mint egy random házibulin, pedig általában nem zavart, ha kicsit kilógtam, most mégis jobban esett beszélgetni valakivel, akivel ugyanolyan szinten érdeklődtünk a másik felől, nem éreztem magam feleslegesnek (még ha a sakkban elég béna is voltam…) és kivételesen fasza volt csak így ismerkedni, barátkozni. El ne felejtsem megköszönni a végén a fantasztikus társaságot!

Shajj, tudtam én, hogy jó ötlet lesz a kishavert meglesnem, egyrészt mert amúgy is szerettem volna, másrészt meg mindig össze tud kaparni a béka legmélyebb segglyukából is kirángatva engem ugyebár. Eléggé csiganyálon csúsztam eddig, de ahogy haladunk tovább, kicsit kezd lemenni rólam a letargia, a pánik és az, hogy akkor itt most az egész életem egyszerre omlik össze. Bár tény és való, hogy azért lesz még itt ne mulass, de hát, azért kicsit túldramatizálom a helyzetet, azt hiszem. Vagy tudja a faszom egyébként, Tetsu egészen komolyan beszél itt a saját és az én dolgaimról és hirtelen rettentően megijedek attól, hogy mi történt a Halloweenkor részegen és bemindenezve rohangáló párosunkkal? Mikor fordult át ez az egész ebbe? Mikor történt meg az a változás, ami alapján csak szartunk a problémákra, hogy elmeneküljünk előlük, hogy még szabadok maradjunk, hogy még egy kicsit gyerekek legyünk? Most már egy ideje nagyon nem érzem magamat tinédzsernek, pedig rohadtul nem akarok felnőni még, de ez a beszélgetés is jó példája annak, hogy még ez a két szerencsecsomag is (mármint mi) kénytelen komolyan beszélgetni az élet nagy dolgairól, mert már nem tehetjük meg többé, hogy a homokba dugjuk a fejünket. És én félek, hogy akkor ez azt is jelenti majd, hogy szépen-lassan eltűnnek az életünkből a színek, a nevetés, a szórakozás. Mert látom ám a felnőtteket és fele annyit sem nevetnek vagy élvezik az életet, mint mi és erre még nagyon nem állok készen. Talán meg kéne próbálni még egy kicsit gyereknek maradni? Akkor miért érzem úgy, hogy ez nem visszafordítható már?

- Mindig is ilyen kibebaszott okos voltam, csak jól titkolom! – kacsintok rá. – Biztos? Megvan? – aggódva pillantok le a gatyájához, még le is hajolok kicsit, hogy közelebbről is megnézzem pár pillanat erejéig és ha megfelelően zavarba jött, akkor felegyenesedem (és nem szédülök meg annyira!!!) és gonoszan vigyorgok rá. – Hát, azért te szerencsétlen, mert egyből a faszerdőbe rohantál és a legnehezebb fába verted a faszodat… Erm, fejszédet! Na, igen… - forgatom a szememet, ahogy ugyanazt mondja, mint én, csak ha be tudnám kettő pillanatra fogni a pofámat, akkor nem kéne kurva feleslegesen félbeszakítanom… Na, mindegy. – Jól van, kishaver, te is bele tudsz tenyerelni a szarba, a rohadt életbe! – paskolom meg bajtársiasan a vállát. – De hát, te akartad ezt, szóval no picsogás, ugyebár?! Viccelek, picsogj nyugodtan, nem könnyű ez, na! Persze tuuuudom, úgysem akarod megosztani, mert nem a te szarod, de attól még a frusztrációdat kiadhatod, na! De persze mindig itt vagyok, ha mégis szeretnél valamibe belemenni. Mármint nem úgy! Azt meghagyom későbbre neked, mikor már nem boldogítalak itt, heh!

- HALÓ, JÓL VAN, MOST EZT FOGOM HALLGATNI EGY FÉL ÉVIG?! – pirítok rá zavartan, mert azért rosszul érzem még magam. – Moooondtam, hogy sajnáááálom! A lepcses csőr zárva maradt, mert egy balfasz madárról van szó… - biggyesztem le az ajkamat. – Ja, egyébként van benne valami, pláne az én esetemben. Azt nem mondom, hogy minden tag előtt lehullik a bugyim, de azért nem én vagyok a lakatos alsóneműt hordó egyén sem, de hát ezt tudod. A pénztárcája meg csak akkor érdekelne, ha fordítottan arányos lenne a farkának a vastagságával… - nézek rá komolyan, majd ha megfelelően elszörnyedt, hogy milyen barátja is van, beleütök egy nagyot a karjába. – Ajj, te fasz, mikor érdekelt az, kinek mennyi pénze van?! Mármint azon kívül, ha valakitől kifejezetten csak az kellett, hogy kihasználhassam, de talán elég nagy ódát zengtem bajnok urunkról, hogy nem ezért másztam bele a szájába, pontosabban ő az enyémbe ki tudja, mennyi idővel ezelőtt… Szóval látod, látod, működik nálam a szép szó is, nem csak a szép fasz! – bólogatok nagyokat vigyorogva. – Bár ki tudja, lehet, Connornak mindkettő megvan… A törcsi alatt nem úgy tűnt, mintha problémái lennének a méreteivel… - somolygok Tetsura, rettenetesen élvezem, hogy szenved attól, hogy Connor méreteit kell tárgyalnunk már hosszú percek óta, de hát ez a minimum azután, hogy baszogat azzal, amit jogosan kér ki magának. Ehh, mindegy! – De mindenképpen szólok neki, hogy kerested, már ha hajlandó még szóbaállni velem ugyebár! – forgatom a szememet nagy erőkkel. – Igazán kedves tőled, te világi öreg bölcs, hogy felavatsz padawanodnak vagy mi a töcs van most… Bár maradnánk inkább még egy kicsit szerencsétlen gyerekek, mi? – sóhajtok egy nagyot. – Inkább rohangálnék valami faszságot csinálva, mintsem életvezetési tanácsokkal bombáználak, de hát, ez jutott nekünk, nem?

Jól esik az ölelése, mert amúgy tényleg nagy energiákat mozgósítok, hogy ne savazzam minden harmadik másodpercben a csajt, de azért nem baj, hogy megtart. – Bármikor, ennél durvábbat is tudok, ha az jobban motivál! – kacsintok rá, aztán most én paskolom meg a karját. – Az a kurva szomorú hírem, hogy mindig el tudod kúrni! – mondom ki teljesen őszintén, de simogatom a karját megnyugtatásként. – De ezzel mindenki így van, aki valaha próbálkozott barátkozni vagy párt találni… Nyilván oda kell figyelni, de az sem jó, ha ezen emészted magad állandóan, mert akkor meg az összes lehetőséged elbaszod túlzott óvatosságodban. Bízzál abban, hogy azért csak ismered egy kicsit és ha nem is mindig, azért legalább néha bejön az, amire gondolsz és kitalálsz valamit, akkor máris haladtok. Várjál, volt értelme ennek a mondatnak? Mindegy… Meg baszkikám, nem vagy te a túlzott vekengés mestere, nem bánom, ha kicsit jobban végiggondolod a dolgokat előre és nem idegből rohansz neki a betonfalnak, de azért emiatt tényleg ne szabotáld saját magad, jó? Vágod, ez is olyan, hogy… - elgondolkodom, kurvára nem akarok megint az előbbi jelenetemmel példálózni. – Szóval gondolkodsz azon, hogy meg akarsz tenni valamit, de ha megteszed, lehet, kioffol vagy rosszabb, de ha nem teszed, akkor meg elszalasztod a lehetőséged. Akkor a faszért nem próbálod meg? A legrosszabb végkimenetel ugyanaz lesz, mintha nem próbáltad volna meg, csak legalább a rostos-fostos „mi lett volna, ha…” élmény nem lesz ott, mert te mindent megtettél, érted. Most hogy ezzel a nőd mi a faszt kezd, már nem rajtad múlik, ha te beleteszed az energiát és a gondolatot a dologba, vágod. Szóval ne legyél magad alá esve, maximum Vivien alá legyél esve, jó? – forgatom a szememet játékosan rá. Nem tudom hirtelen követni, hogy a mondataim szerkezete még egyébként rendben van-e vagy már gatya az összes, de ezt sikerült varázsolni, na. – Nézd, nem látok bele a fejébe a bestiádnak, de nem is akarok – elfintorodom. – Nem tudom, mi a retek jár az agyában, szóval ebben nem tudok segíteni. Azt tudom mondani, hogy ha te megteszel minden tőled telhetőt, hogy ez működjön úgy, ahogy te szeretnéd, akkor ez már nem rajtad múlik. Az, hogy ezt ő hogy fogadja vagy kezeli, megint megérne egy külön alkalmat, de ez meg már nem a mi körünk. Végiggondolhatjuk a dolgot, tervezhetünk nyilván, de megfejteni nem fogjuk, pláne nem én… Mellesleg mi a fasz?! Milyen szexuális zaklatásról beszélsz?! – fintorgok rá, nem akarom elképzelni azért annyira, de ha bántja a legjobb barátomat, akkor Vitrol előtt őt tépem meg. Végül inkább csak tisztelgek neki. – Igenis, Chikara elvtárs!

- HÁHÁ, ÚGY KELL NEKED! – bököm mellkason, ahogy arról szenved, hogy minket képzel el bármilyen szexuális tevékenység közben Connorral. Vihogok én is ezerrel, hát, szenvedjen csak nyugodtan ő is a képektől. Aztán előtte terem a mikrofon a rendkívül fontos és halasztást nem tűrő kérdésemmel. – NEEEE, TÉNYLEG?! – csillan fel a szemem, hát, ez új, de mielőtt folytatnám, megnyalja a kezemet. – HÉÉÉ, EMBER, MI A TOSZ?! – nevetek fel, ahogy előrelépek, hogy kihasználjam fogó reflexeimet és az arcára kenjen a kezemen lévő nyálát, majd kiröhögjem. – Ez valami elbaszott területmegjelölés volt vagy mi? – csóválom a fejemet, majd felcsillan a szemem, hát, nem vagyok arról híres, hogy ami érdekel, arról könnyen el lehet terelni a gondolataimat. - RÉSZLETEKET AKAROK, TETSUYA! Miből jött az gondolat, hogy egyszer így gondolj rám? És hogy képzeltél el, erre rohadt kíváncsi vagyok! – vihogok izgatottan, hát, ha valakinek a véleménye, hát az övé mindig is számított. – Bájdövéj, ha ez megnyugtat, én is képzeltelek már el – forgatom mosolyogva a szememet. – Nem is egyszer. Néha eszembe jut a gondolat, pláne mióta sokat változtunk. Azt nem mondom, hogy fél percnél többet szoktam ezen filózni, bocs, de nekem ezzel sosem volt bajom, mások is eszembe szoktak jutni – rántom meg a vállam. Vajon probléma, hogy részegen még őszintébb vagyok? Tudja a franc…

- Ha nem viseli el, hogy böfögök vagy ha fingok, akkor úgy kell neki. De Connort nem arról ismerem, hogy ilyen apróságok kifejezetten zavarnák, bár ki tudja, mi változott ezzel kapcsolatban is… Jóóó, nyilván nem az apja előtt tolnám be ezt az első talin, de érted, na… Meg baszki, azért hat évet lehúztunk egy házban, több évet egy csapatban, egy poszton… Azért vágja nagyjából, milyen vagyok ilyen téren – rántogatom a vállamat. – Áhh, nézzenek oda, Tetsu, veszítesz a szellemességedből? Katasztrófa… - csóválom nevetve a fejemet. Az ölelése egy pillanatra kiránt örvénylő gondolataimból és magamat is meglepve és valamennyire meghazudtolva bújok úgy a kishaverhez és kapaszkodom belé, mintha az életem függne rajta. Veszek pár mély levegőt, legalább abban segít, hogy a pillanatnyi elmezavaros sírórohamom elmúlik teljesen, mielőtt elhúzódnék. Próbálom logikusan végiggondolni, amit mond, de azért nem megy annyira egyszerűen.

- Tudna folytatódni, ha nem realizálná, hogy nem is én kellek neki, csak az érzések, amiket keltettem benne… - motyogom lesütött szemmel. – Nem hiszek abban, hogy szuperképességemnek hála én vagyok az egyetlen, aki ezt a hatást tudja kiváltani belőle… Ez ugyanúgy megy minden második embernek, aki időt és energiát áldoz arra, hogy erre figyeljen. Ennyi – rántom meg a vállam kissé kedvetlenül. – Ajj, de ilyenekben olyan kurva szar vagyok! Nem tudok magamról beszélni, Teeeetsu… - szenvedek hangosan, aztán inkább őt hallgatom, miközben lassan kortyolgatom a vizemet. – Hát, ez nem volt túlságosan kifejtve… De persze rádbízom, hogy akarsz kommunikálni vele, csak környörgöm: legyél türelmes, megértő, ne baszd fel magad az első mondatán, még ha amúgy felbaszós is lenne ééés… Nyugodtan fejezd ki a gondolataid és érzéseid, csak próbáld úgy az arcába tolni, hogy ne dobjon rögtön egy hátast, jó? – nézek rá komolyan. – Én bírom követni és jó helyre rakni ezeket a kitöréseidet, de azért nem mindenki ilyen csodálatos, hehe! – vigyorgok rá, persze nem gondoltam komolyan, majd elfintorodom, ahogy megint rám terelődik a téma. – Tudja a faszom… - legyintek, majd felsóhajtok. – Tényleg nem tudom… Azt se, hogy mit gondol, így elég nehéz. Eléggé lesokkoltam őt, hogy leléptem, azt hiszem… De lehet, csak Tavish jelenléte rázta meg vagy a tudat, hogy volt akkora balfasz, hogy sikerült engem megcsókolnia helyette… Nem tudom… Az biztos, hogy… Megígértem neki, hogy megkeresem még, szóóóval… Illene így tennem, igaz? Az meg, hogy mit mondok neki, majd elválik. Élveztem az estét vele, tényleg nagyon. De nem fogok se közéjük állni, se rákényszeríteni magamat és a rostos-fostos hátteremet. Valószínűleg az lesz a legyszerűbb, ha tisztázzuk, ki mit gondolt, aztán valami lesz vagy inkább nem lesz, osztán csókolom, hm? – nézek rá kérdőn, hogy megfelel-e a terv. – Már ha egyáltalán még látni akarna… De igyekszem megoldani a dolgokat, majd jó? - forgatom a szememet, majd lehúzom a víz maradék. Hangosan nem mondom ki, de érezhető, hogy kurvára semmilyen tervem nem volt egyébként, mit akarok mondani neki azon kívül, hogy magamtól meg akarom óvni. Majd elválik. Vagy mi. A zenekar egy lassabb ritmusú számba kezd bele, a táncolókra nézek, majd vissza Tetsuyára. – Bár még részeg vagyok… Szeretnék veled legalább egy számot táncolni, Tetsu… Valószínűleg ez az utolsó lehetőségünk így a suliban erre, aztán meg ki tudja, mit hoz a jövő, nem akarom elszalasztani ezt a lehetőséget, szóval… Megtisztelnél! – kicsit meghatódom ezen a pillanaton, fel is ajánlom neki a kezemet. – Köszönöm, Tetsu, hogy jöhetek hozzád mindig… Remélem, én is hasznos mozdony voltam és… Ha diákként talán nem is, azért remélem, a nagybetűsben is lesz még alkalmunk hasonlóan meghitt pillanatokhoz… Na, de, megint folyik a nyálam ettől a dumától, gyere, próbáljuk legalább másfél szám erejéig félrerakni a sok szart és élvezni egymás társaságát, jó?

Végre csend van kicsit…

Nagyon-nagyon köszönöm a játékot!

Miles from the surface and I ride out and weather the war

In a tin submarine where the seams couldn't hold back the shore

Valahol jó érzés volt ezeket kimondani végre. Annyira feszítettek már ezek belülről, hogy tényleg majdnem felrobbantam és erre csak most jöttem rá. Mégis tudtam, hogy túl sokat mondtam megint és még nem tudtam eldönteni, hogy ez melyik irányba fog elvinni később. De közben meg… Reszkettem megint. Szorosabbra fontam magam körül a karomat, ahogy éreztem, hogy ezzel a vallomással tulajdonképpen megint kicsit kevesebb réteg volt rajtam és féltem, hogy a hiányos téglák között át fog látni és megint be fog sétálni a falaim mögé, pedig most feltett szándékom volt távolt tartani őt magamtól. Neki mégis valahogy különleges képessége volt ahhoz, hogy megtalálja a legapróbb repedéseket is. Őrjítő volt… Minden értelemben.

Far out of reach and a thread from coming undone

Frayed as I pray, disarray's had its day in the sun

Az is rettenetesen őrjítő volt, hogy én akármennyire is feszült és ideges és szorongó voltam, ő továbbra is halk maradt, óvatosabb… Mikor történt a váltás, hm? Mikor lettem én az agresszív kismalac kettőnk közül? Eszembe jutott a barátsággyűrű, amit Tetsunak készítettem még első félévben alkímián, abba is egy agresszív kismalacot véstem neki. Heh, mindig is az voltam, igaz? Végül csak rettenetesen hosszan kifújtam a levegőt, ami eddig bentragadt és intettem a kezemmel, hogy övé a pálya, végeztem. Le nem vettem volna a tekintetemet róla, ahogy beszélt. Legalábbis szerettem volna… Hát, ez egészen addig tartott, amíg oda nem ért, hogy nem talált a klubhelyiségben, mert akkor kissé lesütöttem a szememet, ahogy eszembe jutott, hogy kirándulni mentem és jeges fürdőt is vettem és elrendeztem magamban mindent, hogy utána véletlenül se tudjak még találkozni vele egy este erejéig… Másnap már nem volt vele problémám, de aznap még nem ment, ezért bujkáltam előle. Úgyhogy igaza volt, egy szavam nem lehetett, mert kurvára nem könnyítettem meg a helyzetét. Szerettem volna megállni, hogy ne szóljak bele, ahogy ő sem szakított félbe, de persze a lepcses pofámra nem tudtam ráülni eléggé, szóval felpillantottam, mikor arról beszélt, hogy meg kellett volna várnia.

On a bed made of "what have you done?"

- Hát, ja… Vagy valami üzenetet hagyhattál volna… De bevallom, szombaton nem tudtam volna veled találkozni, nem véletlen menekültem előled… Kellett egy kis idő, hogy ne essek szét, ha rád nézek, szóval kerültelek. Úgyhogy emiatt ne fájjon a fejed, miattam nem találtál meg – rántottam meg a vállam, ami már egészen jól viselte ezeket a mozdulatokat. Te jó ég, a gurkó és a lapockám esete mintha egy másik életben történt volna… Ahogy az is, ami kettőnk között történt ott. Kicsit tényleg olyan is volt, mint egy másik élet. Utána megint hallgattam kicsit, de megint nem tudtam szó nélkül hagyni a dolgokat. – Nincs igazad, Connor és ne is tegyél így: nem miattad indult meg az éjszakának és nem miattad támadták meg. Hanem miattunk… - járattam a mutatóujjamat kettőnk között és ezt most nagyon komolyan mondtam. Akármi is lesz ennek itt a vége, azt szerettem volna tisztázni, hogy nem viheti el a felelősséget egyedül, mert nem volt így. – És nem vállalhatod magadra az egészet, mert nem te kezdted… Lehet, hogy te csókoltál meg, de ha én nem teszem előtte azokat a… Mindent, eszedbe sem jutott volna, azt hiszem. Szóval nem a te felelősséget ez csak és ne is vedd feleslegesen magadra, akármennyire is örülnék, ha nem kéne részt vállalnom ebből… Együtt vagyunk benne és kész - forgattam a szememet. Azzal az érzéssel egyelőre semmit nem terveztem kezdeni, hogy mekkora ijedt, de izgatott bukfencet vetett a szívem, mikor kimondta, hogy bárcsak szerelmes lenne belé. Ez önmagában még nem jelentett ugyebár semmit és nem is akartam beleélni magamat egy pillanatra sem. A fejemet is nekidöntöttem az ajtófélfának, mintha a kifakadásomba belefáradtam volna és úgy néztem rá megint egy ideig kussban. Oké, elég nagy kussban. Nagyon sok mindenre fel voltam készülve, hogy mikor újra látjuk egymást, hogyan fog reagálni rám, mit fog mondani, mi lesz a végkimenetel… De egyiknél sem szerepelt ez. Csak pislogni tudtam, majd képtelen voltam ismét tartani a szemkontaktust és ahogy kissé elpirultam zavaromban, lesütöttem a tekintetemet is. Te jó ég… A rohadt, mocskos, kurva életbe… Connor O’Hara itt és most bevallotta, hogy gyengéd érzelmeket táplál irántam. Nem picit vallotta be, nem egy dolgot említett. Azt akarta, hogy vele legyek. Megint kimondta, hogy engem választott. Megint megerősített abban, hogy a faszkodás és a sok hülyeség ellenére is mellettem maradna. Megcsóváltam a fejemet.

Tone-deaf with a headache for one

- Kurva nagy baj, ha pont belém habarodtál, Connor… - morogtam még mindig kicsit zavarban, de letagadni sem tudtam volna, mennyire jól esett és hogy kicsit felderült tőle az arcom. Francba, pedig nem akartam, hogy lássa. De tényleg, mi a fasz… Nagyon sok gondolat cikázott a fejemben. Elképesztően jól esett a vallomása, de… Egyrészt még jobban meggyőződtem arról, hogy amit kifejtettem abban a levélben, amit Zafirának írtam, amíg ő éjszaka aludt és mellette ültem a gyengélkedőn (és amit soha nem fogok odaadni neki természetesen, mert gyáva voltam), az tényleg így volt: egyetlen kibaszott másodpercen múltak ők ketten. Egyetlenegyen. Egy pillantás. Egy mosoly. Egy ugratás. Egy csók. Egy szórakozásnak induló nézés, ami mindent megváltoztatott. Megint belenyilallt a bűntudat a gyomromba: ha ennyin múlt, akkor tényleg mit csinálok amúgy? Tényleg szerettem volna nekik szurkolni, de… De már mindegy volt ezek szerint, szóval csak el kéne ezt engednem, igaz? Másrészt mennyire szólt ez rólam valójából? Mennyire szólt ez rólam és mennyire arról, hogy a megfelelő nézéssel és szavakkal ki tudtam hozni belőle valamit, amiről eddig nem tudott? Mennyire voltam ez én és mennyire voltam az igazából, akit ő szeretett volna?

Back to the water below

- Én járok a fejedben vagy a rólam alkotott kép, amit mutattam? – vágtam rá reflexből, majd megcsóváltam a fejemet, hogy inkább ne is válaszoljon. Úgyis az utóbbi, mert az előbbit nem ismerhette. Nagyot sóhajtottam, ahogy beleharaptam a számba, majd inkább rágni kezdtem a nem létező körmömet, amit az előző négy nap tövig rágtam nagyjából. Nem akartam ezt kimondani, de kicsúszott. Szétszóródtak a gondolataim, mint a tárgyak a teremben. Hirtelen úgy éreztem magamat, mintha én magam is ott lebegnék és képtelen voltam koncentrálni rá. A szavai visszhangzottak a fejemben: Nem akarom, hogy békén hagyj… Nekem más sem jár a fejemben, csak te… Egyszerre dobogtatta meg nagyon a szívemet, aztán töltött el jeges rémülettel: most mi lesz?! Örültem, hogy a torkomra forrtak a szavak, mert még ki mertem volna mondani, hogy nekem is csak ő járt a fejemben (na, jó, azért helyet kapott Mal, Annie és Tetsu is néha, ha nagyon letaglózott Connor gondolata) és képtelen voltam még elengedni és hogy ez mennyire ijesztő volt nekem, mert egész életemben a legkönnyebben az elengedés ment, akkor ez most mi?! Alig egy este alatt forgatta fel ő is az én világomat, de szerencsére most nem jöttek a szavak a számra, inkább hallgattam tovább, bár az elejénél még nem tudtam figyelni, ahogy önmagammal viaskodtam.

I'm alone, as I float like a stone

Kár volt. Ahogy a Szent Mungóról kezdett mesélni, hányingerem lett. Nagyot nyeltem, ahogy megjelent előttem az apám képe, aztán Tavish képe, aztán Connor arca. Szorosan lehunytam a szememet. Nem kívántam én senkinek sem azt a vergődést, amit az jelentett, hogy egy olyan embert kellett időről-időre meglátogatni, aki nagy százalékban már biztosan nem jött vissza közénk. Mit nagy százalékban… Soha nem fog felkelni már, mégsem adod fel teljesen a reményt, mert ott van az a minimális esély... És nem akartam elképzelni, hogy miattunk került volna oda Zafira is. Azt meg végképp nem, hogy Connor is ott fekszik köztük akármi miatt is… Csak bólintottam egy nagyot hát arra, hogy nem akart belegondolni. Hát, ne tegye, valóban kurva szar. Szerencsére gyorsan átvezette az egészet, szóval hamar eltűnt apám kórházi ágya is. Felpillantottam az arcára, látnom kellett, hogy így történt-e. Tényleg megmondta neki, hogy nem akar semmit… Majdnem zsigerből megszólaltam, hogy miattam aztán nem kellett volna összetörnie a szívét, de pont az előbb mondta el, hogy tényleg így akart cselekedni, tényleg így érezte, szóval csak erősen ráharaptam a nyelvemre, megéreztem az ismerős, fémes ízt. Csak bólintottam neki arra komolyan, hogy megbántottam, természetesen nem volt célom, de ezt ő is tudja. Értettem, miért mondta. Egyébként tapasztalatból mondhattam, hogy tényleg nem tartozott az eszköztárába a hazugság és a legtöbb esetben tényleg egyenes volt. Kegyetlen, de egyenes.

Sinking to the bottom, lost but not forgotten

- Bocsánat… - szúrtam közbe röviden, mert már folytatta is hevesen, én pedig koncentráltam, nagyon is, bár még mindig az előbbi vallomásának foszlányai terelték el a gondolataimat, mikor… - ÁCSI! – mondtam hevesen, még a kezemet is felraktam, amitől az üvegek összekoccantak a táskámban. – Te komolyan… Te komolyan azt hitted, hogy én és Mal…? – prüszkölve felnevettem a helyzet abszurditásán. – ANNYIRA IDIÓTA VAGY, CONNOR O’HARA! – nevettem továbbra is, mintha a frusztráció egy része kiszakadt volna most belőlem, de sajnos, nem elég, majd a fejemet csóváltam és mérgesen néztem rá, ahogy megütött még egy gondolat. – Azért a rohadt életbe, hát, ennyit értek neked a szavaim?! Hát, nem megmondtam, hogy jól éreztem magamat veled, hogy rég nem esett ilyen jól csók, hogy alig várom, hogy elhívjál?! A büdös picsába, hát tudom, hogy van egy hírnevem, hogy nem vagyok egy kapcsolatfenntartó lány és sok mindenkivel összefekszem, de ha valakinek egy ilyen vallomást tolok, akkor az igenis jelent valamit… - néztem rá morcosan, most azért kicsit megsebezte a nőiességem… Meg féltem, hogy tényleg ennyire nehezen megbízhatónak tartott, amihez egyébként minden joga megvolt. Eddig tényleg nem volt senkivel semmilyen komoly kapcsolatom, miért gondolta volna, hogy bármit is értek volna a szavaim? Teljesen jogos volt a reakciója, tényleg mindig más karjában voltam, ha szórakozásra vagy testi élvezetekre vágytam… De a bál óta kicsit sem akartam senki más karjában lenni, csak az övében, mert végre valami olyat tapasztalhattam, amiért megérte küzdeni. Amiért megérte megélni az érzéseimet, amiért megérte a félelem ellenére is óvatosan tapogatózni felé. Legalábbis eddig azt hittem, most túl erősek lettek a falak és kicsit elakadtam ezzel. - Oké, igen, Malachi jól néz ki és jó társaság… Nem tagadom, hogy ha lett volna elég időnk és ő is úgy gondolta volna, lehet, meg tudott volna tetszeni – megforgattam a szememet. – Bár ahhoz nagyon ideálisnak kellett volna lennie sok mindennek… De az a nagy büdös helyzet, hogy valaki már amúgy is kurvára beelőzte a nemlétező sorban a bál óta, szóval ha lett is volna esélye, akkor sincs már péntek óta… - mosolyogtam játékosan rá, ahogy csípőre vágtam a kezemet, majd lehervadt a mosolyom a vallomásom miatt és egy nagyot sóhajtottam, aztán csak néztem rá hosszan. Néztem a kócos haját, néztem a feltűrt ingjét, néztem a barna szemeit, a borostáját, a száját, a karikáit… Szerettem volna odamenni hozzá, szerettem volna azt érezni, mint legutóbb, szerettem volna, ha mindketten megnyugodhatnánk végre, ha csak elfogadhatnám ezt az egészet és folytathatnánk úgy, mint előtte. De túl sok minden történt azóta és a szépen felépített útja a szívem felé visszakerült jó pár lépést és rengeteg új akadály magasodott előtte. És annyi, de annyi mondanivalóm lett volna neki és annyira, de annyira nem tudtam megszólalni. Virágokat növesztettél a hangszálaimban szavaiddal, Connor, úgy éreztem kivirágoztam sok szempontból miattad, és bár gyönyörűek, kurvára nem kapok levegőt. Örültem, hogy hirtelen másra terelődött a téma, így nem kellett belesüppednem még a saját gondolataimba, ahogy kezdett kicsit feloldódni. Éreztük mindketten a félreértések abszurditását, de ellenben vele, én még nem lebegtem ám a megkönnyebbülés súlytalanságával. Engem még fojtogatott a realitás lánca és egyre szorosabbra fogta a nyakamat, ahogy egyre egyértelműbb volt, hogy nem, nem az lesz a vége, hogy leüvölt és faképnél hagy, miután megmondta, hogy többet látni sem szeretne.

Down I go again, heart swinging like a punch bag

- Nincs… Töménnyel tudok szolgálni csak… - néztem rá kérdőn és ha kért, akkor kivettem a bontott üveget és egy pontos, egészen kecsesnek mondható dobással megindítottam felé az üveget. Próbáltam belekalkulálni a terem tulajdonságait, reméltem, nem számoltam el. Aztán nehéz szívem ellenére is felnevettem. – Nem, szerintem még sosem hallottalak ennyit beszélni… Pláne nem magadról! – vigyorogtam vissza rá a fojtogató érzés ellenére is. Jó érzés volt mosolyogni. Jó érzés volt vele mosolyogni. Lehetséges volna, hogy egyszerre lett könnyebb és nehezebb a szívem? – Ja, hát, igen… Tényleg kicseszett idióták vagyunk, de hát, ez nem újdonság, nem igaz? – nevettem tovább fejcsóválva, majd felpillantottam rá, ahogy kimondta, hogy összeillünk. Én is éreztem. Azóta éreztem ezt, mikor először mondtuk ki ugyanazt a mondatot még a folyosón. Akkor még nem volt erős, de már lágyultam. És a táncnál… Akkor már biztos voltam, hogy elvesztem valamilyen szinten, már akkor tudtam, hogy az a bizonyos fonal rátekeredett a csuklónkra és nem volt menekvés. Lehet, azóta elszakadt, de mintha a terem furcsa fizikájában ismét táncra perdültek volna, hogy egymásra találjanak. Közel voltak hozzá, de még kerülgették egymást, pont elvitte az egyik áramlat, pont nem érték el egymást. Mekkora szenvedés volt ez az egész, nem igaz? Utolsó mondata engem is nevetésre késztetett. – Nagyon romantikus és lovagias a kérés stílusa, Connor O’Hara! – nevettem vele egy rövid ideig, mert egy másik helyzetben rendkívül viccesnek találtam volna. Egy másik helyzetben szórakoznék vele egy kicsit, megviccelném, kéretném magamat, majd persze megadnám neki, amire mindketten rettenetesen vágytunk. Hagytam, hogy egy pillanatig a beálló csendben ez a jelenet jelenjen meg mindkettőnk arca előtt. Így is lehetett volna. Ennyire egyszerű is lehetne az egész. De kurvára nem ilyen egyszerű… A szívembe hasított a fájdalom és az arcom is eltorzult, ahogy bennszakadt a nevetés és vennem kellett egy mély lélegzetet, mielőtt lassan, fájdalmasan megráztam volna a fejemet.

Waiting on you to pull me through

- Nem, Connor… - olyan nehezen és súlyosan jöttek ki a szavak a számon, mintha fizikai fájdalommal jártak volna. Mintha a terem légiességét ellensúlyozva rámszakadt volna minden, ami a teremből hiányzott. Valójában így is volt. Legszívesebben most rögtön elrugaszkodtam volna a küszöbről, hogy pár másodperc alatt átöleljem, mélyen a szemébe nézzek és meggyőződhessek arról, hogy igazat mondott-e. Mégsem tehettem. Tudtam, hogy most én jövök: háromszor csókolt meg ő, háromszor mondta ki így is, hogy engem választott, teljesen jogos volt tőle, hogy most nem neki kellett ezt bizonyítania. Nekem kellett volna, de rettegtem a kötődéstől és attól, hogy mit is jelentene az, ha odamennék hozzá. – Én… Nem… Nem tehetem... – ráztam meg a fejemet, éreztem, hogy a szívverésem felgyorsult és megint kerülgetni kezdett az a bizonyos szorító érzés a mellkasomban, pont mint a kviddicspályán, mikor azt kérdezte, hogyan tovább. Akkor sem tudtam megfogalmazni, csak nagy nehezen. Akkor segített az érintése, a támogatása, most rettenetesen messze volt és tudtam, hogy ha hagyom, hogy a közelembe kerüljön, akkor elvesztem. Teljesen. És valószínűleg ő is. Menekülni akartam, de nem tettem, mert tudtam, hogy nem előle akartam eltűnni… Saját magam elől akartam eltűnni már olyan régóta.

Everything to prove, got nothing left to use

El akarom neked mondani, Connor. Az egészet. Attól kezdve, hogy milyen volt először egyedül lefeküdni aludni a szüleim nélkül, azon keresztül, hogy először vert meg a faszkalap nagybátyám, amíg felkelni sem tudtam a padlóról, azon át, hogyan éltük túl a testvéreimmel az összes megpróbáltatást, egészen addig, hogyan váltam azzá a rettenetes személlyé, aki előtted állt most. Szeretném, ha hallanád ezeket a szavakat, melyeket annyira félek kimondani. Félek, mert ha elmondom neked ezeket, akkor úgy fogsz látni engem, mint én magamat. És azt nem akarom. Mert ha meglátsz… Ha tényleg meglátsz úgy, akkor… Be fogod látni, hogy nincs értelme küzdeni értem, hogy borzalmas vagyok, hogy undort keltő vagyok… És azt nem élném túl, ha egyszer megadtam neked a bizalmat. Tudom, önző vagyok… Attól is félek, hogy ezek ellenére is engem választanál és téged húzlak le ezzel. Nem akarlak… És akármennyire is lesöpörted számtalanszor ezt, akkor is bennem van és akkor is így érzem magam és akkor sem fog elmúlni. És az utóbbi három napban azon voltam, hogy visszaállítsam a falaimat és Connor, túl jól ment… Túl jól, a rohadt életbe, egy hang nem jön ki a számon most, amikor a legfontosabb lenne. Állok itt veled szemben, nézek rád kétségbeesve, fogom egyik kezemmel a torkomat, mintha ezzel szóra bírhatnám, belemarok inkább, fájjon, hátha attól életre kel, de nem történik semmi, most én fuldoklom, de nem csak a te szavaidban ám, hanem abban a rengeteg mocskos és rothadó iszapban is, ami beterít engem: az összes szar, amit tettem az elmúlt években, a félelem a mélyebb kapcsolattól, a félelem a bizalom megelőlegezésétől, a félelem a valódi énemtől... A te szavaid kicsit még talán oldják is ezt, de aztán visszasűrűsödik és nincs menekvés, összecsap a fejem felett. Szédülni kezdek, leguggolok inkább és megdörzsölöm az arcomat, de a pulzusom és a légszomjam csak emelkedik, mintha egy pillanatra elhomályosulna a terem is, ahogy látom magam előtt, hogy megunod a bénázásomat, ahogy látom, hogy elszalasztom a lehetőséget, pedig fontos vagy nekem, Connor, fogalmad sincs, mennyire, mert egy idióta vagyok és nem merem rendesen megmutatni neked, mert akkor nincs visszaút. Ezért sem mehetek most oda megcsókolni téged. Az üvegek összekoccantak a szatyromban, most mégsem érzem a vágyat, hogy igyak, leveszem a pántját a táskának, érzem, hogy meg kéne szólaljak, túl sokáig hallgattam, de nem megy, még mindig nem, egyre jobban nem, lassan megfulladok a saját ki nem mondott szavaimtól, Connor, mit tegyek? Neked miért ment ilyen könnyen? Nekem miért nem megy? Egyszerű lenne pedig, másra sem vágysz, minthogy végre én is kimondjam a szavakat, igaz? Vagy ha a szavakat nem is, akkor végre közelebb menjek, igaz? Miért nem tudok megmozdulni? Miért nem tudok megszólalni? Nem akarlak elbizonytalanítani, Connor, esküszöm, hogy nem játszadozom veled. Most nem. Még sosem voltam ilyen komoly és még sosem rettegtem valamitől ennyire, mint ettől. Mert az elvesztésed egy újabb reménysugár után… Rettenetes volna. De nem is tehetem meg veled, hogy csak úgy engedek az érzéseimnek, pont az előbbi gondolataim miatt. Nem értek máshoz, mint a pofázáshoz és a fizikai kontaktushoz, hát, ha előbbi megtagadtatik tőlem, akkor marad az utóbbi, akkor hátha valahogy a fájdalom megereszti a nyelvem, de nem, hát, hiába kaparnám véresre az egész testem, hiába fosztanám le az engem védő bőrt, hátha akkor meglátnád, amit képtelen vagyok megfogalmazni. Hányingerem lesz, Connor, egyre jobban belespirálozódtam saját gondolataimba és abba, hogy most foglak elveszíteni, pedig milyen közel vagyok ahhoz, hogy soha többet el se engedjelek. És mégis kicsúszol pániktól remegő kezeim közül, mert egy idióta vagyok, s rettegek az egésztől. Mert nem tudom elengedni azt, aki vagyok. Mert féltelek magamtól, akármennyire sem érdekel ez téged. Mert féltem magamat tőled. Mert képtelen vagyok befogadni téged. Annyi szar van az életemben, hogy nem tehetlek ki ennek, Connor. Tudom, ellentmondásos vagyok: vágyom rád, hogy mellettem állj, de amint itt vagy, ellöklek… Hülye vagyok, igaz? Pedig dehogynem képes lennék befogadni téged, érzem magamban, hogy a testem és a lelkem is érted áhítozik most is. Olyan közel a megoldás és mégis annyi a fal előttünk, melynek nagy részét én építettem. Rettenetesen sok percig hallgatok, ahogy próbálom a rakoncátlan gondolataimat megzabolázni, ahogy próbálom a szívverésemet és légszomjamat csillapítani. SZÓLALJ MÁR MEG, TE SZERENCSÉTLEN! De nem megy, akármennyire is üvöltök magammal…

Want the truth? I need you

To pull me through

So won't you pull me through?

---

Royal Blood - Pull Me Through

Ádám és Éva az almafáról egy almát lop le éppen

Éreztem én is, hogy a teremben mintha megfagyott volna a levegő. Nekem is légszomjam lett attól, ahogy a harag megemelte pulzusomat. Próbáltam szabályozni, de egyszerűen olyan hirtelen vágott pofán ez a bugyborékoló érzés, hogy egyelőre örültem, hogy nem hordtam le megint a sárga földig. Nem akartam, hogy ugyanaz legyen, mint tavaly. Nem akartam, hogy ugyanaz legyen, mint szeptemberben. Nem akartam, hogy ugyanaz legyen, mint eddig… Ahogy lehajtotta a fejét és meg is csóválta azt, ökölbe szorult a kezem. Annyiszor éreztették már, hogy csalódtak bennem, annyiszor mutatták, hogy idegesítő, hogy felesleges, hogy zavaró volnék… Egy idő után persze megtanulja az ember elengedni és nem felvenni ezeket, de nem akkor, amikor valaki olyan reagált így, aki számított. Olyankor kurvára fájt, hogy megint csak úgy tűntem, mint egy idegesítő, hisztis kisgyerek, aki követelőzik, de feleslegesen. Utáltam, ha lenéztek, utáltam, ha azt érzékeltették velem, hogy nem értek valamit vagy hogy érdemes sem vagyok a megértésre. Tudtam, hogy nem én vagyok a legokosabb, se nem a legbölcsebb és megítélésem javulásához az itt nyújtott teljesítményem sem járult hozzá. És most pont úgy ült ott a lehajtott fejével, hogy azt sugallta, nem éri meg belém ölni egy csepp energiát vagy áldozatot sem, úgysem fogom megérteni. Vagy csak meg sem érdemlem valamilyen ismeretlen oknál fogva. Hát, menj a francba, Connor O’Hara, tavaly már eljátszottad velem, hogy szart sem érek, mikor kibasztál a csapatból, hónapokig szenvedtem azon, hogy ismét örömmel fel tudjak ülni arra a kurva seprűre, ami előtte éltetett. Elhitetted velem, hogy semmit nem érek, hogy ami eddig a mindennapjaim kedvenc elfoglaltsága volt és amiben azt hittem, jó is vagyok, valójában csak képzelgésem volt. Aztán persze rájöttem, hogy nem így volt és még mérgesebb voltam rád emiatt. Mennyi elpazarolt idő! Hát, most nem fogod újra megtenni ezt velem! Nem! Milyen kár, hogy túlságosan egyetértettem veled abban, hogy nem vagyok érdemes erre sem, így a haragom sem ellened irányult, csak fájdalmamat lepleztem vele. Mint eddig is.

Mi is ennénk egy nagy kosárral, ha ott lennénk a fánál,

Nem fogtam vissza magamat. Vele sosem… Se akkor, amikor leüvöltöttem, se akkor, amikor gyűlöltem, se akkor, amikor hagytam neki, hogy belépjen egy olyan ajtón, ami szinte mindenki előtt zárva volt eddig. És nem kellett hónapokig vagy évekig keresnie a nyamvadt kulcsot: egy kicseszett este alatt nyitotta ki azt a kicseszett ajtót és lépett be rajta, úgyhogy nem, ezen a téren sem fogtam vissza magamat a körülményekhez mérten. Éppen ezért csúsztak ki a szavak a számon, pedig én komolyan hittem, hogy mosolyogva és lazán el tudom majd rendezni ezt az egészet, de úgy tűnt, megint tévedtem. Igazából fogalmam sem volt, mit vártam, nem volt tervem, nem volt célom a szavaimmal, ami már önmagában is meglepő volt, hiszen mégiscsak ez volt általában a legerősebb fegyverem. De vele sokszor csak úgy kiestek a számból a mondatok, nem volt előre elgondolva, hogy mit miért mondok. Na, jó, ötleteim voltak, mit vártam tőle reakcióként: hogy leüvöltsön, hogy elküldjön a francba, hogy azt mondja, soha többet látni sem akar, annyira borzasztó személy vagyok, pláne ha ilyeneket tudok neki mondani. De nem, ő egyetlen mondatot ejtett ki a száján, hangja úgy zizegett a visszafojtott érzelmektől, mint akit csak egy apró, halvány szakadás választott volna el attól, hogy mindent rám zúdítson. Hát, gyere, Connor O’Hara, zúdíts rám mindent, másra sem vágyok, csak hogy told a képembe, mi jár a fejedben és értsem meg végre. Az sem érdekelt már, ha azt mondod, hogy megint csak egy hiba voltam. Akármennyire is üvöltöttem belül, hogy éppen meggyőztem magamat arról, hogy ez megéri, hogy elfogadtam, hogy elengedhetem magamat, éreztem, hogy megint csak egy kurva lecke lesz az életemben ez. Pedig végre szerettem volna, ha ez más, tényleg, de végülis mindig figyelmeztetnem kellett magamat, hogy a te érdekedben ez biztosan jobb lesz majd. Csak legyen végre egyértelmű… Megőrültem a ki nem mondott szavaktól és hiába rendeztem le magamban és hittem, hogy elengedtem, amíg nem köpsz le a szavaiddal, hogy nem volt ez semmi, addig egy nagyon apró, mélyre temetett részem vágyakozni fog még egy ideig rád és… Reménykedik. Reménykedik, hogy visszafordulsz még hozzám, hogy nem csak egy rossz döntés leszek, hogy nem csak egy pillanatnyi komfort vagy jóérzés… Akar a faszom reménykedni, hagyj! Mondd a szemem közé, hogy kész, ennyi, azzal tudok mit kezdeni, de megint csak terelsz, Connor, nem reagáltál lényegében, megint úgy érzem magam, mintha...

De csak ülök a padlón, magamba bújva,

- Te most szórakozol velem, O’Hara? – sziszegtem olyan halkan és remegő hangon, hogy ha nem lenne néma csend a teremben, biztosan nem hallotta volna. Egy pillanatra visszavedlettem abba az agresszív és pofátlan Jenkinsbe, aki még elviselhetetlennek tartotta ezt a fiút és muszáj volt mélyen belemarnom mindkét felkaromba, hogy ne robbanjak én előbb. Úgy éreztem, hogy azzal büntetett, hogy pattanásig feszítette a közöttünk lévő feszültséget. Ott remegtek mindkettőnk gondolatai egymással szemben és se ő, se én nem engedtük le azt a falat, ami hagyta volna, hogy egymásra borítsunk mindent. Nekem egyértelmű volt, miért tettem így: nem fogom még egyszer hagyni, hogy meglásson és utána kénye-kedve szerint belém rúghasson és összetörhesse a szívemet. Azt azért nem, most már védtem magamat és feltett szándékom volt minden támadásától megvédenem magamat – legyen az negatív… Vagy esetleg pozitív.

És nincs veszély, nincs sziréna, nyugodt a lidércálom,

A bál óta nem hívtam a vezetéknevén, még gondolatban sem és ahogy kimondtam, már meg is bántam. Idegenül csengett az ajkamon, mintha egy teljesen más emberhez intéztem volna a szavaimat, mint szerettem volna. Ő még mindig képes volt becézni engem, és a rohadt szívem még mindig képes volt megdobbanni, mikor kiejtette a nevemet attól függetlenül is, hogy nem tudtam eldönteni, hogy ez most őszinte volt vagy ezzel is csak belém akart marni, mint én az előbb saját magamba. De annyira felidegesített ezzel a mondatával, hogy csak úgy kicsúszott. Éreztem rajta, hogy ő is ideges. Kis híján gúnyosan felnevettem. Te miért vagy ideges, Connor? Nem téged hagytak ott a Nagyteremben, hogy utána futva vesd magad más karjába… Nem téged hagytak ott a Nagyteremben egy hazugsággal, mely már akkor érezhetően erőtlen volt, mikor kimondtad. Nem téged hagytak ott a Nagyteremben akkor, amikor már éppen kezdted elhinni, hogy fontos vagy, esetleg értékes… Nem téged hagytak ott a Nagyteremben… Nincs jogod dühösnek lenni csak azért, mert éppen kellemetlen a szituáció neked vagy túl sok. Tetsu jól mondta: rohadt meggondolatlan volt tőled ez az egész, pláne hogy most hogy is állunk vagy inkább nem állunk ugyebár. Persze, takarózhattam azzal, hogy nem én csókoltam meg őt, hanem fordítva, de azért nem tiltakoztam ellene egy pillanatig sem. És nem is ő volt az, aki az ugratást kezdte. Vagy aki végigsimított a hátán. Vagy aki megfogta a kezét. Vagy… A kurva életbe, még mindig meg tudok lepődni, mennyire vak voltam az egészre, pedig ott volt az orrom előtt az egész. Már a bál eleje óta jól éreztem magamat vele, de azt nem fogta fel a csökött kis agyam, hogy a tetteim és szavaim már rég átlépték a „jól érzem magamat vele” kategóriát. Aztán csodálkoztam, hogy megcsókolt… A rohadt életbe!

A párna csendes, a takaró hüs, én mégis másra vágyom

Ahogy megmozdult, hogy végre felém forduljon, továbbra is csak dacosan és haragosan néztem rá, védekező ösztönöm még erősebben kapcsolt be – most már látott. Láthatta csökönyösségem, harciasságom, az összefont karomat, ahogy lazának tűnő pózban nekidőltem az ajtófélfának, mintha nem érdekelne az egész, mintha csak zavarna… De láthatta a felkaromba görcsösen maró ujjaimat – a fizikai fájdalommal tudok mit kezdeni… -, vagy a szememben a harag mellett a fájdalmat, a megbántottságot… És a kiszolgáltatottságot, a bizonytalanságot. Mert bár minden egyes szavammal belevágtam egyet, valójában ez csak és kizárólag azért volt, hogy ne ő tegye meg velem.  De én is láttam őt és akármennyire is szerettem volna haragudni, megmagyarázni, láttam a szemét és ez egy pillanatra megtorpanásra késztetett. Láttam a sebeit, láttam, hogy nem húzódott vissza és ez sokkal jobban megrémisztett, mintha nekem jött volna. Erre nem számítottam, ezzel nem tudtam mit kezdeni. Kizökkentett az addigi tombolásomból és egy lépést hátraléptem, ahogy megéreztem a gyomrom tájékán a bűntudat mardosását. Miattad ilyen, Jenkins. Ha nem is amiatt, mert hiányzol neki, akkor azért, mert megnehezítetted az eddig is kurva bonyolult helyzetét. Tusa, kviddics, RAVASZ, élet… Zafira… Egy este alatt törted meg őt. Egy. Pedig Connor O’Hara nem volt híres arról, hogy szétzuhant volna. Most pedig vészesen közel került hozzá. Talán éppen ezért volt ebben a szobában: míg ő a könnyed súlytalanságot választotta, mely talán a lelkén is könnyített, én továbbra is két lábbal álltam a talajon, jelen esetben a küszöbön topogtam. Sosem mertem a szárnyalást választani, még most sem, micsoda irónia. Most is hagytam, hogy a valóság láncai visszatartsanak attól, hogy felemelkedhessek, pedig valahol vágytam arra, Connor, hogy kinyújtsd a kezedet és feloldozz. Hogy magad mellé húzz, hogy megszabadíts a láncaimtól, hogy végre szárnyalhassak én is, hogy veled legyek... De nem léptem át a határt, mintha ezzel is csak védeném a törékeny falaimat, melyeket annyira könnyen rombadöntöttél több alkalommal is már. Ha átlépem a küszöböt, ha én is a lebegést választom, akkor azzal már egy lépést tettem feléd és nem tudtam, hogy akkor mi lesz, de azt nem akartam, hogy megint fájdalmat okozz. Gyáva voltam ismét.

Tudom, alszol, ha ébren volnál,

A hátrahőkölésem és pillanatnyi megtorpanásom vad vérengzésemben egy hátulról jövő, halk és rettenetesen fájdalmas gondolatot hagyott előtérbe kerülni: végülis nem tagadta le. Egyiket sem. Se azt, hogy szégyellné az egészet, se azt, hogy taszító lennék, se azt, hogy nincs igazam… Se azt, hogy nem kellek neki. Nem tagadta le… Nem tagadta le, csak hárított. Hát, még most is össze tudta törni a szívemet… Örültem, hogy támaszkodtam az ajtófélfának, mert olyan szinten vágott mellkason ez, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy ne látszódjon rajtam túlzottan. Egy pillanatra megremegtek a lábaim, de ahogy még erősebben martam a karomba, már vissza is állt minden a régi kerékvágásba. Éreztem, hogy most rendesen sikerült felkaparni a bőrömet is, de hát, ez sosem zavart annyira, meg a ruháim jótékony takarása alatt nem volt baj, a konstans égető érzés pedig folyamatos emlékeztető volt, hogy ne inogjak meg. Pedig eddig mindig hevesen ellentmondott nekem, ha ilyenekről volt szó, azért tartottunk ott, ahol. Egy pillanatra egy rövid nevetés hagyta el a számat, de nem volt ebben sem semmi vidámság, ahogy kicsit lehajtottam a fejemet. A maradék reménysugarak is lassan kialudni látszottak és én megremegtem belülről. Nem baj. Már egyszer meggyőzted magad. Így akartad, Gemma.

A csillagok közt barangolnánk,

- Mennem kéne, igaz? – kérdeztem erőtlen hangon. Egyértelmű volt belőle az üzenet: nem kívánatos személy voltam itt, csak rontottam a levegőt, csak megzavartam, csak probléma voltam. Nem akartam hangosan feltenni a kérdést, mégis úgy sikerült. Mennyire béna, mennyire gyenge voltam. Pedig eddig erősnek éreztem magamat. – Sajnálom, hogy így megkeserítettem az elmúlt napjaid, igazán nem ez lett volna a cél… - mondtam neki, ahogy felpillantottam rá. Ott lebegett köztünk a mondat ki nem fejtett második fele: hanem pont az ellentéte. De nem voltam benne biztos, hogy eljutott hozzá: lehet, ez is csak ott keringett a szárnyaló könyvek, a pörgő gyertyatartók és lustán hömpölygő fiókok között. Lehet, egyszer ez is bele fog ütközni a hátába és akkor végre megérti majd. Akkor majd talán meg is fog tudni bocsátani. Talán… És talán majd én is neki. Francokat... Én is magamnak. – Ég veled, Connor… - nem tudtam nem enyhén elfúló hangon mondani, a rohadt életbe. Azt persze nem tudhattam, hogy ő is ezekkel a szavakkal köszönt el Zafirától. Elfordultam tőle, kezemet a kilincsre tettem, hogy ismét magára hagyjam. Hogy ismét elfussak előle…

Megkereslek…

A szó úgy vágott gyomron, hogy még a kilincset is elengedtem, hogy visszadőljek a falnak. Majdnem biztos voltam benne, hogy neki is eszébe jutott a két alkalom, mikor faképnél hagytam. Vagy amikor ő engem. Lehajtottam a fejemet és mély levegőket vettem, hogy csillapítsam a légszomjam, ami olyan hirtelen tört rám, mintha elfogyott volna bentről minden oxigén. Eszembe jutott a szombat reggel, mikor magamra hagyott, mikor elfutott előlem, mikor elszakította a fonalat, ami összekötött minket. Az én sebzett és csonka fonalamat azóta húztam magam után, mint egy véres sebet. És minden egyes találkozás csak még mélyebbre vágott benne, nem tudott begyógyulni. Viszont azt megígértem magamnak, mikor ott hagyott, hogy soha többet nem fogom ezt tenni. Akkora egyedüllét, mint aznap, mikor magamra hagyott, nagyon rég nem szakadt rám. Annyira fájt, annyira mardosott, hogy nem akartam ennek kitenni senki mást, még akkor sem, ha nem volt kíváncsi rám, mert ezt eléggé egyértelművé tette az elmúlt napok kerülésével és a mostani viselkedésével is.

Körbe néznénk, a felhök csúcsán,

- Azt mondtad, megkeresel… - kezdtem vádló, de halk hangon, a düh és a harag már rég a teremben keringett valahol máshol. Talán elbújt a szekrényben vagy a zárt ablaknál próbált menekülőutat találni. – Azt mondtad, jó velem lenni. Azt mondtad, jelentettem valamit neked, hogy bejutottam… Arra kértél, adjak egy esélyt neked, én adtam… - megfordultam, hogy a szemébe nézzek, a védekező dac visszatért hozzám, miután felfedezte a szobát, de a hevességét és élét a te márványmaszkod mellett hagyta a tanári asztalon, Connor. Most nekem sem maradt semmim, amivel még egyet beléd marhatnék, csak a nyers, karcos őszinteség. Lehet, fájdalmas, lehet, erős, de ennek már nem célja a tudatos fájdalom okozása. Most már egyenlőek vagyunk, Connor. - És olyan… felszabadító volt másnak lenni. De ehhez te is kellettél. Ez más mellett nekem nem ment eddig… Mégis… Pofán vágott a valóság, amikor ott hagytál. Hogy hihetném azt, hogy ez a jó irány, ha közben menekülsz előlem, amikor ilyen vagyok? – idéztem fel a kviddicspályán mondott szavait, egy halvány, keserű és szomorú mosoly maradt csak az ajkamon utána, majd megráztam a fejemet és lehajtottam azt kicsit. Kár volt próbálkoznom, kár volt engednem az évek alatt kitapasztalt védekezési mechanizmusaimból is. Kár volt elhinnem, hogy érte megéri, ha most úgyis eldob, mint egy használt zsebkendőt. - És mikor végre úgy éreztem, hogy akkor meglépem azt, amit soha nem tettem meg úgy igazán, akkor fogtad magad és faképnél hagytál. Értettem én a döntésedet, természetes volt, hogy őt választod, nem lepett meg, ezt próbáltam neked pofázni azóta, mióta megcsókoltál, de mindig csak ideges lettél miatta. Nem leptél meg, de attól még fájt – megrántottam a vállam, mintha ilyen egyszerű lett volna az egész. – Még fáj, mert tényleg elhittem egy pillanatra azokat, amiket mondtál aznap este. Bevallom, először hezitáltam, hogy bemenjek Malhoz is, mert tudtam, hogy ott vagytok… Érted, mekkora önző fasz vagyok! Azon gondolkodtam, hogy nekem mennyire lesz szar látni titeket, mikor egy kedves barátom éppen csak visszatért közénk… Tényleg szar volt, alig bírtam rátok nézni... Mindegy… - ráztam meg a fejemet, mert éreztem, hogy megint jön a szófosásom és elejét akartam venni. Úgyis feleslegesnek éreztem minden kimondott szót. Ha lett volna értelme, nem véletlenszerűen találtam volna rá egy random teremben egy random este. - Nem fontos, készültem erre, csak azt vártam volna tőled, hogy legalább a szemembe mondd, hogy rájöttél erre és nem elégszel meg annyival, hogy láttalak titeket a gyengélkedőn két pillanatra – megint belenéztem a szemébe. – Tényleg nem haragszom amiatt, hogy Zafirát választottad, tényleg komolyan mondom, hogy örülök nektek, ennek így kellett lennie, még ha én csak egy köztes mező is voltam, nem baj, hát, ezt mondtam aznap éjjel is: teljesen rendben van, ha rájössz, hogy mégsem azt érzed irántam, amit hirtelen felindulásból gondoltál – védekezően felemeltem a kezemet, hogy lássa, tényleg így gondoltam. Egyébként tényleg számítottam is rá, hogy csak pillanatnyi elmezavarában gondolta úgy, hogy többet jelentek neki, tehát meglepetésként tényleg nem ért a dolog. – Szóval hogy mikor nem voltál őszinte? Annyi őszinteséget talán megérdemltnek éreztem, hogy ne csak így kerülgess. Kedd van, Connor. Kedd! Azt mondtad, megkeresel és én ostoba, vártam rád! – egy pillanatra megint mérges leszek, ismét belemartam a karomba, ahogy eszembe jutott, mennyire idióta módon vártam minden gondolatom és döntésem ellenére is, hogy hátha mégis megjelenik. Hátha mégis ellentmond nekem megint. De ezúttal nem jött és én az elmúlt pár napban visszazártam. Az elején lett volna esélye még visszafordítani az egészet, de most már úgy éreztem, hogy az elmúlt pár napban erősebbre építettem a falaimat, mint valaha. Nem ismételjük meg azt, ami volt. Úgyhogy hiába próbálnál meg gólokat lőni, hogy megingass, Connor, nem fog menni: hogy is mehetne, ha mind a három karika előtt magasodik egy megkerülhetetlen fal? Hidd el, így a legkönnyebb nekem is és talán neked is. Bár neked már nem is számít igazán, azt hiszem. – Annyi alkalmad lehetett volna, azóta még közös óránk is volt. Nem vártam sokat, kettő mondatot, hogy lezárd az egészet vagy hogy mit vársz majd, mi legyen az edzéseken, akármit! Szerinted nem értettem az egyértelmű jelet arra, hogy eszed ágában sem volt megbeszélni az egészet? Hogy ennyire sem tartottál, hogy legalább odaböfögd nekem, hogy hagyjalak békén? Vagy egy kurva levelet? Dehogynem értettem… Úgyhogy ne merj úgy ott állni és feltenni nekem azt a kérdést, hogy mikor nem voltál őszinte velem, mert ha az lettél volna, már rég elém álltál volna és elmondtad volna, hogy mi a szitu, ahogy kértem aznap éjszaka is, hogy ne ez a faszkodás legyen, mint most! – néztem kőkeményen a szemébe, eszem ágában sem volt elengedni a pillantását, látni akartam a reakcióját, hogy legalább abból olvassak, ha megint kitérni szeretett volna. De ezúttal nem fogom hagyni: ki fogja mondani és akkor mindkettőnknek egyszerűbb lesz az élete, nekem biztosan: akkor legalább elindulhatok a lezárás felé most már teljes szívvel. Úgyis ezt akartad, Gemma, nem? Így lesz a jó neki is hosszabb távon...

Megszületnénk egymás ajkán.

---

Esti Kornél - Ha ébren volnál

Akart a faszom még itt szombat délután is büntetőmunkával szopódni, de tényleg… Néha annyira nem értettem, mi értelme van ezeknek. Mármint baszki, most komolyan azt gondolták a kiváló tanerők, hogy ha elügetek a Tiltott Rengetegbe egy kis kakaszedésre, akkor majd hirtelen elfelejtem, hogy tilosban akartam kint járni vagy hogy egyébként szeretek füvezni vagy egyéb tudatmódosító szereket fogyasztani? Nem tudom, hogy a faszomba működtek a felnőttek, de nekem ez magas volt.

Oké, értem én, hogy lebuktunk Nate-tel. Egyébként vicces, hogy pont vele, nem volt hatalmas kapcsolatunk egyébként: ha mindketten nagyon unatkoztunk valami fos órán és éppen nem volt jobb dolgunk vagy társaságunk, akkor együtt bűnöztünk, de aktívan azért nem kerestük egymás társaságát a hétköznapokban. Jóóó, egyszer de… De akkor csak és kizárólag az volt a cél, hogy egy jót dugjunk és kész. Örültem, hogy mindketten ugyanúgy működtünk ilyen téren: szexeltünk egyet, aztán mentünk a magunk dolgára, csókolom. Nem kellett vekengeni azon, hogy ajj, de hát többet érzek, ajj, de hát most akkor csak ennyi, nem képzeltél bele semmit vagy egyéb faszságok. Mostanság ritkább volt ilyen faszit kifogni a Roxfortban, otthon nem volt ezzel problémám, bár ott is előfordultak azért szentimentális figurák. Arról nem is beszélve, hogy maga az aktus is toplistás volt, beszarás, hogy a stílusunk az ágyban is megegyezett, így jóval könnyebb és élvezhetőbb volt minden. Mindentől függetlenül egy pillanatig sem gondoltam tovább a dolgot, mert abszolút megőrjítettük volna egymást egy nap alatt nagyjából, úgyhogy tényleg kurva hálás voltam neki, hogy ő is úgy tudott ott hagyni utána, mintha nem is ismertük volna egymást nagyjából.

Na, de mindentől eltekintve azért néha-néha összesodort minket a szél: vagy órán bontottuk a rendet, vagy mint most is, üzleteltünk: én szereztem neki egy kis mugli drogot, amit még nem próbált, ő meg hozott nekem a kifogyóban lévő készleteimbe a varázsvilágból. Megkérhettem volna Fuentest is, de neki túl sokkal lógok, szóval ezt most másik forrásból akartam beszerezni. Egyébként a találkozó le is zajlott volna rendben, ha nem jár arra valami faszom amcsi tancsi. Nate faszán elrejtette a cuccost, szóval csak azzal buktunk le igazából, hogy tilosban jártunk ki, aztán csókolom, úgyhogy maradt a szarlapátolás – literálisan. Azért nem sietem el az érkezést és gyanítom, hogy így is előbb leszek ott, mint Nate. Indokolatlanul sok mindenben hasonlítunk, nem véletlen találtuk meg a közös hangot gyorsan, ettől eltekintve valahogy egyikőnk sem vágyott annyira a másik társaságára – talán túlságosan is hasonlítunk és ez már zavaró lett volna? Talán. A feladat mondjuk, elég egyértelmű: Hagrid kicseszett nosztalgikus hangulatba került és az előző Tusa emlékeire ismét eszébe jutott, hogy mennyire fasza volt az, amikor durrfarkú szurcsókokat tenyésztett és akkor megint milyen jó lenne, hátha most jobban sikerülnek. Hát, elárulom, kurvára nem sikerültek jobban… Ellenben most baktathatok ki az erdőbe, hogy a nekik létrehozott kis részen takarítsunk Noxszal. Bár tudja a faszom, hogy minek, mikor amúgy is rohadó halra emlékeztető a szaguk, szerintem kibaszott feleslegesen a szarjukat összeszedni vagy rendberakni a helyüket. Pláne úgy bazzeg, hogy azok a kis kretének ott lesznek velünk elvileg!!! Haló, ilyenkor hol a biztonsági figyelmeztetés vagy a testi épség őrzése? Beszarok… Mindegy, max ezt is elszórakozzuk Nox kollégával, mint amúgy minden mást is.

Hagridnak persze dolga lesz a közelben, szóval legalább szemmel nem fog minket tartani. Heh, akár még ki is használhatnánk az alkalmat egy újabb körre, de egyrészt Connor mellett eszembe sem jutott más faszi, másrészt mióta megtudtam, hogy a csaj, akivel rendszeresen rontják meg az alsóbb évfolyamot a folyosón látható jeleneteikkel, az nem csak egy másik csajszi, akivel kavargászik, hanem a KIBASZOTT MENYASSZONYA (!!!), azóta eszembe sem jutott. Mármint mi a fasz?! Bruh… Kurva fosul éreztem magam, mikor ez kiderült… Eddig azt hittem, Mordrake is csak ilyen kúrópajti, mint én, csak jobban ismerik egymást és gyakrabban összejárnak… De erre nem számítottam, a rohadt életbe is! Hát, mekkora egy büdös kurva vagyok, hogy valakinek a VŐLEGÉNYÉVEL kúrogatok, hm? Azért nekem is vannak határaim és ha nem is voltam a legtöbb erénnyel rendelkező ember, azért az kifejezetten fontos volt nekem, hogy soha, semmilyen körülmények között ne basszak bele valakinek a kapcsolatába. Nem akartam, hogy sérüljön valaki emiatt, elvégre ez nekem is csak szórakozás és élvezet volt. Mondjuk, nem tudom, mi a picsáról beszélek, hát, nézzük meg, mi lett Zafira és Connor kapcsolatával is… Már másfél hónapja annak is, mégis gyomorgörcsöt kapok minden egyes alkalommal, ha eszembe jut, hogy ha nem én lettem volna a bálon vele, nem lennék most sem mellette. Akkor Zafira lenne mellette és nem lett volna ekkora kurva nagy baj az egészből… Nem tudom, képes leszek-e valaha letenni ezt a bűntudatot. Talán nem. Pedig nem szoktam kifejezetten lelkifurkás lenni, de erre ugrottam azért.

Mindenesetre azért az már mindenen túlment, hogy a kishaverrel kúrogatunk, mikor nője van. Pedig egyébként full úgy tűntek, mint akik odavannak egymásért, szóval tudja a faszom, mi ez az egész, de lehet, ma rákérdezek, elvégre kettesben leszünk és kurva unalmas lesz kakát lapátolni, amíg ránk nem sötétedik. Viszont azt mondtam Hagridnak is, hogy nem vagyok hajlandó egy grammal több szart felszedni, mint Nate, szóval megvárom mindenképpen, addig pedig egy fának dőlve álldogállok, ha nagyon sokára jönne, akkor pedig azzal szórakozok, hogy kavicsokat reptetek be az elkerített részhez, hogy nézzem, ahogy a szurcsókok idegességükben szikráztatják a seggüket és néha egymást is eltalálják.

Asher külön ajánlására szereztem be ezt a kis csodaszert Fuentesnek és nekem. Nem is volt jobb partnerem egy kis megboruláshoz, mint Miguel Fuentes, habár mióta nőzött és a kedves húga is nyugtató hatást gyakorolt rá, azóta már csak tépni lehetett a kishaverral. Ehh, na mindegy. Kicsit sajnáltam, elvégre tökre jó volt, hogy idénre volt valaki még, akivel ezeket lehetett tolni. Annak viszont kurvára örültem, hogy erre a különleges alkalomra beadta a derekát. Bíztam Asherben, elvégre nekromágiát tanult, értett ahhoz, mi zajlott le egy emberben vagy mi milyen hatást fejtett ki, nem? Egyébként már azon is meglepődtem, hogy egyáltalán ajánlott valamit, mostanában ő is olyan kis jófiú volt, mint Fuentes. Na, mindegy.

Úgyhogy egyik kedvenc wampusos spanommal a megfelelő helyen el is fogyasztottuk a kis szert, ami valóban kurva jó állapotokba rakott minket. Kurva jól éreztük magunkat, de semmi komoly dolog nem történt, nem kellett aggódni senkiért, úgyhogy nagyjából két órával később el is váltak útjaink, addig legalább catchupoltunk egyet a sráccal, úgyis túlságosan le voltak kötve az energiáink mostanság.

Vigyorogva sétafikáltam visszafelé a klubhelyiségbe, bár fingom nem volt, mit akartam csinálni. Fejemben a tíz órás változata ment a Shreksophone című számnak és kurvára elképzeltem, hogy én is olyan kurva faszán kéz nélkül szaxofonozom (ugye, az egy szaxofon volt?), mint Shrek. Ha már úgyis olyan kriminális voltam, mint egy OGRE BASZD MEG, akkor igazán illett már, hogy hasonlókba legyünk is. Kéne egy mocsarat is szerezni, mi? Csak áztatnám a seggemet naphosszat a dagonyában, nem baszogatnának random emberek, néha rájuk üvöltenék a hagymás pofámmal és kész. Mint az a mém a kacsával, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha csak egy kacsa lennék, semmi felelősség, munka vagy akármi, csak kvak-kvak… Na, működik ez ogréval is: semmi felelősség, munka vagy akármi, csak *insert fing és büfögés*. Na, ez igazán én lennék már, kétség sem fért hozzá. Heh, élvezném.

Felkuncogtam a gondolatra, hogy valami kurva vicces basztatást eszközölök valakin, ha már úgyis a klubhelyiségbe mentem. Úgyis olyan kibaszott Connor, hihi komor volt az a szájbacseszett klubhelyiség, valakinek kellett életet vinnie a savanyú pofájú emberek közé, a rohadt életbe! Szemem sarkából láttam, hogy a fény irizálni kezdett a perifériámon és ez olyan kurva boldoggá tett, hogy hangosan kezdtem énekelni Michael Bublé - Feeling Good című számát (azért a Shreksophone így öt perc után elég monoton, pedig közben már háromszor a szamár-ló izé is voltam, aki zongorázott, de mindegy), ami hatalmasat ment idén, mellé táncoltam is, ahogy haladtam. Kibaszott jó ennek a számnak a szövege, muszáj lenne megnézni azt a szaros Napot. Valahogy úgy éreztem, hogy most lenne esélyem megnézni közelebbről. Majd megkérdezem a halakat a tóban, hogyan tudnám a szelet rávenni, hogy kicsit hozza már közelebb azt a világító gömböt, mert hirtelen rettenetesen kíváncsi voltam arra, hogy vajon sima-e a felszíne vagy rücskös, vagy lehet-e nyunyurgatni vagy sem. EGY KURVA NAGY STRESSZLABDA! Biztos ez volt a titka. Hm, az egész világ nyomogathatná, szerintem nagyot menne. MEKKORA PIACI RÉS EZ, KÉREM SZÉPEN! Megvan, mi faszt fogok kezdeni az életemmel! Tetsu és Annie is biztos nagyon fog örülni annak, hogy nem kell aggódniuk értem többé, hehe. A Napot fogom árulni. Vajon a lepkék vagy a szitakötők jobban rávehetőek arra, hogy a Nappal beszélgessenek? Vagy éppen…

Mekkorát modulálnak már ebben a számban a rezesek?! BESZA-BEHU! Lehet, zenész-táncosnak kellene inkább mennem? Ahh, nem hiszem, hogy be tudnám fogni a számat… Na, mindegy. Ó, de szép légy! Olyan zöldesen törik meg rajta a fény, mint ahogyan a perifériámon is szivárványt látok. Vagy ez a légy eddig itt világított? Lehet, egy szentjánosbogár? AKKOR ITT LENNE MAL IS? Ahh, nem, az tényleg egy legyecske.

- Gyere, gyere, legyecske, csak meginterjúvollak és jó lesz minden, heh! Kéne egy kis napocska, aztán gazdagok leszünk és nyitunk egy bárt, ahol kibebaszott jó dolgokat fogunk árulni és olyanra csinálom, amilyenre csak akarom és nem fog beleszólni senki és én leszek a főnök, hehe! Na, jó, ha segítesz, előkelő légypárnád lesz a pulton és onnan nézhetsz lefelé a pórnépre! Mit szóóólsz? – kérdeztem tőle, ahogy követtem, az már kurva mindegy volt, hogy most már a közelében nem jártam a tónak, hanem elég messze kerültem mindentől is. Aztán a légy eltűnt. – NEEEEM! NEEEEM! NEEEEM! MEGÖLLEEEEEK! MEGÖLLEEEEK! TE KUUUURVA!!! – üvöltöttem teli torokból, ahogy a közeli fának a törzsére rá is vertem vagy hármat, hogy kiadjam a feszültéget. Közben Bublé is befejezte a számát, most meg kurva ideges voltam, de csak egészen addig, amíg meg nem láttam a következő állatot: valami bogarat, tudja a faszom, mi az. De hangosan repült és lassabb volt, mint a légy, szóval könnyebb volt követni, mentem is utána, visszatért Shrek. Aki én voltam? Ja, nem, csak egy ogre. Réteges voltam, mint egy ogre. Igen.

Szóval mentem tovább, miközben toltam a faszságokat, már fűt-fát odaígértem ennek a bogárnak, ha eljuttatja hozzám a Napot és annyira belemerültünk itt az üzletelésbe, hogy észre sem vettem, hogy nem voltam egyedül először, amíg neki nem mentem annak a valakinek.

- LASSABBAN, CSÓRÓ, LASSABBAAAAAN! – kiabáltam, ahogy próbáltam nem felborulni, majd a színek alapján hamar felismerem ötödéves tanítványomat. – HÉÉÉÉÉÉZIMÉÉÉÉZ! – borultam a nyakába örömködve, pattogni kezdtem, annyira örültem. – Gyere, menjünk, mert itt hagy Jóska bácsi! – integettem neki, ahogy a bogarat igyekeztem megint követni. – Le fogja hozni nekünk a Napot és gazdagok leszünk! – meséltem neki lelkesen, majd megragadtam a kezét, húzni kezdtem magammal. – Ha nem árulsz el minket, akkor neked is speciális helyed lesz ám az épülő bárunkban, jó? Kívánhatsz mindent, megkapod majd! – kacsintottam hátra, aminek következtében megbotlottam. – OPPAPICSÁBA! – káromkodtam vidáman, majd mentem tovább, miközben újra a Feeling Good című számot énekeltem, de legalább most már nem üvöltve.

Külön köszönet a magyar trash videóknak és a Shreknek.