Féltem. Féltem, hogy ki fog zárni és nem lesz hajlandó beszélni róla. Hogy az előbbi apró nyílás csak egy véletlen roppanás volt a maszkon, egy elkerülhetetlen rész, amit meg is bánt azonnal. Végtelen hosszúnak tűnt az az egy perc, amíg így álltunk, de mikor végre felemelte a kezét, hogy megöleljen, én is megkönnyebbülve felsóhajtottam. Akkor nem volt minden veszve. Akkor még meg tudjuk oldani. Nehéz volt úgy kapcsolatban lenni, hogy az ösztönös, mélyről jövő reakcióm az lett volna, hogy minden egyes nehezebb időszaknál, egy-egy nagyobb veszekedésnél vagy mélypontnál elengedtem volna a dolgokat. Hiszen ez voltam én: az életem nagyobb része lemondások sorozatából állt, mást sem ismertem, csak a menekülést, csak a könnyebb utat. Azt, hogy én harcoljak hosszan és kitartóan valamiért vagy valakiért… Azt eddig maximum a családomért tettem meg. Az elején nehéz volt, be kellett vallanom. Tudatosan kellett figyelmeztetnem magamat, hogy ez nem olyan, mint eddig. Pontosabban nem kellett olyannak lennie, mint eddig. Aztán egyre jobban belejöttem ebbe és most már sokkal határozottabban tudtam küzdeni értünk. Talán ez is része volt annak, hogy most kitartottam mellette, nem adtam fel és nem menekültem el azonnal, hogy nem kaptam visszacsatolást. Talán emiatt is tudtam olyan önzetlenül viselkedni vele most, pedig ez eddig nem volt jellemző általában rám.
Féltettem. Féltettem, mert tudtam, hogy neki is legalább annyira nehéz beismernie, ha szüksége volt a segítségre, mint nekem. Erős volt, de be kellett látnia, hogy az életben voltak olyan helyzetek, mikor egyedül kevés volt. És ez egy fájdalmas belátás, de utána sokkal egyszerűbb volt minden. Már az is hatalmas lépés volt, hogy ki merte mondani, hogy félt, de féltettem ettől az egésztől és attól is, hova fog kilyukadni az egész helyzetet illetően. Nem bántam, hogy elkapta a tekintetét, inkább az ágyához húztam, hátha stabil ülő pozícióban könnyebb volt. És hagytam őt. Hagytam gondolkodni, hagytam megemészteni az előbbi egészet, feldolgozni az érzéseit, kibogozni a gondolatait, összeszedni magát, bátorságot gyűjteni. Egy ideig a kezét simogattam, de aztán azt is elengedtem és némán, de türelmesen vártam, hogy döntésre jusson afelől, merre akart továbbmenni. Viszont mikor elfordította a fejét, megrántotta a vállát és azt válaszolta, nem tudja, megint összeszorult a torkom és a gyomrom.
Féltem. Féltem, hogy megint igazam lesz, akármennyire is az ellenkezőjére hajottam és nem fog tényleg kinyílni, sőt. Talán csak minden rosszabb lesz mostantól. Végtelen hosszúnak tűnt az az egy perc, amíg így ült lefelé nézve. Rettenetesen nehéz volt nem noszogatni, hogy mondjon már valamit. Vagy csak nézzen rám, hát a tekintetében is látok mindent! De az előbb is elkapta a pillantását, azóta sem nézett rám, úgyhogy biztos voltam benne, hogy csak nehezíteném a helyzetét. Türelmesnek kellett lennem. Ki kellett várnom, most nem baszhattam el. Most nem hagyhattam elszalasztani ezt a lehetőséget. Aztán mégis megszólalt.
Féltettem. Féltettem, mert úgy éreztem, ez volt az a mélypont, amiben vagy összeroppan vagy feláll és folytatja még nagyobb erővel, mint eddig. Úgy éreztem, túl nagy volt a felelősségem ebben, nem akartam, hogy két rossz mondatom miatt basszam el az egész életét. De ez most nem rólam szólt. Nekem csak meg kellett mindent tennem annak érdekében, hogy a lehető legjobban jöjjön ki ebből. Pontosan emiatt egyetlenegyszer sem szólaltam meg, amíg ki nem adta az egészet magából. Nem akartam sem megzavarni, se eltéríteni. Azt akartam, hogy fogalmazza meg a gondolatait, az érzéseit anélkül, hogy bármiféle reakciót, támpontot, kapaszkodót, utat adtam volna neki.
Féltem. Féltem, hogy rosszat fogok mondani, hogy csak rontok majd a helyzeten, hogy faszságokat hordok össze. Mit tudom én, mi van benne, nem? Nekem nem volt senkim, aki megmondta volna, merre menjek. Néha jó lenne, máskor meg hálás voltam a szabadságnak. Fogalmam sem volt, milyen egy túlságosan bekorlátozó szülő, de olyat már láttam, hogy a szülő a saját álmait projektálja rá a gyerekére és nem hagyja a saját életét élni és pont ezt láttam most is. Nagyon nem tetszett, mérges is lettem, de nem erre akartam kihegyezni a dolgot. Nem akartam ellentétet szülni rögtön apóspajtás és köztem, ráadásul látatlanban, szóval csak nagy levegőt vettem és rettenetesen hosszan engedtem ki. Ennek nem most volt itt az ideje. Majd egyszer talán, ha eljutunk odáig… Aztán rám nézett, én pedig vissza rá, de most már se harag, se csalódottság, se aggódás, se lágy pillantás nem volt ott: most már csak határozott voltam és Connor tudhatta, hogy a harag és a féltés után jött a józan ész és a nyers igazság tőlem. Mármint a saját általam gondolt igazság, azt már rábíztam, mit kezd majd vele.
- Nézd, attól nem izgulnék, hogy ne lennél elég jó. Mindenki tudja, hogy kurva jó vagy. És ha bekerülsz bármelyik csapatba, ott sem várják el majd tőled, hogy azonnal csúcskirály legyél. A csapatok dolga az, hogy felmérjenek előtte és reálisan lássanak és annak megfelelően edzenek téged. Igen, valszeg kurva leterhelő és fárasztó lesz, biztos sokszor fogsz elégedetlenkedni magaddal, ahogy ismerlek, de ha küzdenek érted, akkor az elég jel ahhoz, hogy látják benned, hogy elég jó vagy… Ismerve téged, te meg fogsz tenni mindent annak érdekében, hogy kihozd magadból a legtöbbet és ezzel meg is teszel mindent, amit elvárnak majd tőled. Hidd el, elég jó vagy! Mellesleg te vagy Connor kibaszott O’Hara! Ha valamelyik idióta ember az apádat is keresné benned, elég hamar meg fogod mutatni nekik, hogy te Connor vagy és nem Callum… De azt gondolom, hogy egy értelmes és jó csapat nem fog ebbe a hibába esni. Ők is tudják, mennyire ártalmas lenne ez a hozzáállás és ha a maximumot akarják kihozni belőled, akkor téged edzenek és nem egy képzelt alakot… - kezdtem megfontoltan, szemem nekem is a széthányt pergamenek között vándorolt. Nagyot nyeltem arra gondolva, hogy én voltam az a tornádó, ami így felforgatta ezt a szobát. Néha rendesen megijedtem magamtól. Ha nem tudom koordinálni magamat, akkor pusztítok, mint egy hurrikán és ez rettenetesen egészségtelen volt… - Az meg teljesen normális, hogy beszartál. Hidd el, mindenki más is így van. Lehet, nem mindenki kviddicsre készül, de ugyanígy van. Annyira bizonytalan, annyira kevéssé látjuk, mi vár ránk jövőre, kik lesznek ott, mik lesznek a követelmények, hogy lesz az egész, hogy ez ilyen… - magyaráztam. Az kurva mindegy volt, hogy például én még mindig nem voltam biztos benne, mégis mi a szart kezdek magammal a suli után, deeee jaaa… Kicsit kétszínűnek is éreztem magamat, hogy jártattam itt a pofámat, közben kicseszettül sehol nem jártam még. - Ez csak annak a jele, hogy legalább gondolkodsz azon, mi várhat rád és számolsz vele. Ez tök jó. De felesleges szarrá izgulnod magad, mert igazából nem tudsz teljesen felkészülni rá. Add a legjobb oldaladat, aztán vagy meglátják, milyen csodás személy vagy minden oldalról vagy elszalasztanak egy kibebaszott jó lehetőséget… Én hiszek abban, hogy minden okkal történik. Legalábbis próbálom magamat ezzel nyugtatni… - nyeltem egy nagyot, ahogy egy tizedmásodperc alatt futott végig minden egyes borzalom a fejemen. – Ha most úgy is tűnik, hogy szar helyzetben vagy, később ki fog derülni, hogy jobban jársz majd azzal, csak idő kell hozzá… De Connor… - mondtam neki, s itt lecsúsztam az ágyról, hogy elétérdeljek, majd ráüljek a sarkamra, s végül megfogjam a kezét egy pillanatra, ahogy megpróbáltam a szemébe nézni. – Itt egyetlen egy fontos kérdés van első körben: te akarod ezt? Teljes szívedből? Vagy csak rád van erőltetve a dolog? Ezt a jövőt képzeled magadnak, ha ábrándozol? Lelkesen, céltudatosan akarva? Amíg erre nem tudsz egyértelmű választ találni magadban és nem tudod elkülöníteni apád céljait a sajátodtól, addig teljesen felesleges bármi másról beszélni. Én bevallom, azt érzem, hogy neked van egy erős célod, amit többé-kevésbé egyezik Calluméval, de ő annyira ragaszkodik a saját elképzeléséhez, hogy rád projektál egy ketrecet, amit a saját bánatából épített és megpróbálja rajtad behajtani a saját álmait, ezzel megfojtva téged és a saját elgondolásaidat, céljaidat is. Ne hagyd ezt, kérlek! Ha eleged van ebből, akkor állj fel, törj ki ebből és mutasd meg, hogy ha egyezik is a kettő, te egy egyéniség vagy és a saját utadat akarod követni, amiben persze támogathat, de nem irányíthat, mert nem vagy a bábja. Ne hagyd, hogy megfojtson és szolgájává tegyen, mert bele fogsz fulladni! – néztem rá szinte könyörgően. Igazából nem is tudtam, honnan jött ez a sok gondolat, eddig nem voltak ezek bennem, de ahogy egyre többet beszéltem erről, úgy éreztem, hogy valóban így gondoltam és rettenetesen zavart az egész. Már nem az, hogy most realizáltam a dolgokat, hanem hogy így viselkedett a fiával, még ha jóindulatból is. Nem viseltem jó ezeket. Nagyon határozottan néztem rá, nem hagytam, hogy kibújjon a válasz alól, igyekeztem a lelkéig pillantani, akármennyire is kényelmetlen volt ez, mert ez itt most életbevágóan fontos volt. – Úgyhogy ez az első, amit tisztáznod kell magadban: te akarod ezt az egészet vagy csak szeretnéd ezt akarni, de valójában tök másra vágysz?
Remélem, tetszeni fog ez az apróság 
