Jenkins seprűje vadul csapkodja a levegőt, Morgenstern pedig szinte árnyékként tapad rá – alig pár méter választja el őket. A közönség felhördül, mikor egy gurkó süvít el mellettük, Travers már ott van, de Tuffin azonnal visszaküldi a gurkót a pálya közepe felé. O’Hara közben már a kvaffot keresi, Florance árnyékként követi Scrimgeourt, a levegőben kavargó talárok között nehéz eldönteni, kinek sikerül előbb újabb pontot szereznie.
everything she wants 2005. július 30. < Connor & Roxanne >
Ahogy hallgattam Connort, valami furcsa kettősség járt át. A szavai élesek voltak, mintha minden mondatot penge élére húzott volna fel, mégis, ahogy a seprűkről beszélt, ahogy a kviddicsről, ott volt benne valami, amit nem tudott eltakarni. A játék, a sport szeretete. És ez volt az, amitől nem tudtam megsértődni, bármilyen szúrós megjegyzést is szánt felém. Ujjbegyeimmel végigsimítottam a seprű nyelén, mintha tényleg meg akarnám érteni, mit mesél nekem a fa. Sosem volt még saját seprűm, mert sosem mélyültem bele a céljaim elérésébe így bele se gondoltam, hogy vegyek egyet, de most, hogy itt az utolsó év, változtatni akarok. Elakarok érni valamit. – Én nem félek attól, ha bénázni fogok, mert legalább kapok építő kritikát és tanulhatok belőle. De van egy olyan érzésem, hogy helyt fogok tudni állni majd. – tettem hozzá, és megvontam a vállam. – Úgyis fogok hibázni. Mindenki hibázik. De azt akarom, hogy amikor fent vagyok, ne azon járjon az agyam, hogy a seprűm mikor száll el alattam, vagy hogy túl lassú-e a másikhoz képest. Csak játszani akarok. A fiú közelebb húzódott, mozdulatában ott volt a düh és a dac, de láttam rajta, mennyi erőbe kerül, hogy egyáltalán tartsa magát. A bot koppanása minden lépésnél belém mar, és akaratlanul is összeszorult a torkom. Nem akartam sajnálni, hiszen pontosan megmondta, hogy azt utálja a legjobban. De emberből vagyok, és nehéz volt figyelmen kívül hagyni azt a kínlódást, amit látok rajta, hiába próbálja leplezni. – Connor… – kezdtem, de végül más irányt vettem. – Azt mondtad, a válogatón majd úgyis kiderül. Rendben. Ott leszek, és megmutatom, hogy az első megítélésed rólam hibás. - tudom, hogy mit gondol/gondolt rólam. Elkényeztetett vagyok és csak fejembe vettem, hogy játszani akarok, de semmit se értek hozzá. Egy pillanatra csak a seprűt néztem, aztán újra ráemeltem a tekintetem. – Ha elbukok, akkor legalább tudni fogom, hogy megpróbáltam. - próbálom lazán venni, de nyilván nem esne jól, ha nem kerülnék be. Egyetlen lehetőségem van csak erre, nem akarom elszalasztani. Ez volt az, amiben biztos voltam: hogy nem hátrálok meg. Nem akartam semmit könnyen megkapni, és főleg nem mások kárára. Megfogtam a seprűt, felemeltem, hogy jobban szemügyre vehessem. Könnyű volt, mégis szilárd, és amikor az ujjaim a markolat köré fonódtak, olyan érzés járt át, mintha máris egy darabka az enyém lenne. – Ezt viszem. – mondtam végül határozottan, és a bolt pultja felé indultam, a táskám zsebéből pedig előveszem az arany galleonokat. Szerencse, hogy bementem a bankba délelőtt kivenni valamennyit. A pénztárnál kifizettem a seprűt, majd a vállamra vetettem a csomagot. Még egyszer visszafordultam hozzá. – Tudod, lehet, hogy nem tűnik így, de én nem ellened akarok játszani. – Egy rövid, őszinte mosolyt küldtem felé.
Amikor Connor hangja végigvágott a pályán, olyan volt, mintha maga az ég is felmordult volna vele együtt. Az eső egyre sűrűbben verte a füvet és a lelátókat, a hideg cseppek végigcsorogtak az arcomon, beletapadtak a hajamba, de nem érdekelt. Nem volt bennem félelem, inkább az a furcsa, égető izgalom, ami belülről feszít, amitől a gyomrom összerándul, mégis mosolyra húzza a szám szegletét. Ez volt az a pillanat, amit vártam: nem könyvlapokon magolt átok- és védekező varázsigék, nem szűk tantermek fojtogató levegője, hanem igazi próbatétel, a pályán, ahol tényleg számít minden mozdulat. A füstkarikák lassan alakot öltöttek a levegőben, halványan izzottak az esőben, és mintha halkan biztattak volna: gyerünk, mutasd meg, mire vagy képes. A lebegő karók és bóják árnyékot vetettek, az esőcseppek körülöttük szikrázva pattantak szét, ahogy a mágia életben tartotta őket. A mellettem álló csapattársaimon nem tudtam eldönteni mit gondolnak, én viszont éreztem, hogy a testemben minden idegszál feszült figyelemre állt át. Nem engedhettem meg magamnak, hogy kételkedjek magamban vagy hibázzak. Connor tekintete végigsiklott rajtunk. Nem csak azt figyelte, ki fog gyorsan repülni – ő azt akarta, hogy lássa, kiben van bátorság. Ki az, aki nem hátrál meg a szlalomnál, ki az, aki zuhanórepülés közben nem húzza vissza a seprűjét az utolsó pillanatban, és én tudtam, hogy nem fogom. Próbáltam nem figyelni a többiekre és arra, hogy ki hogyan viszonyul Connorhoz. A fejembe vettem, hogy megmutatom akkor is neki, hogy nem az vagyok, mint amilyennek gondol. A Kviddics a Javából üzletben valami már elindult ezen a folyamaton, szóval a többiekkel ellentétben én nem adtam hangot semmiféle nemtetszésnek amit esetleg Connor vált ki az emberből. Nekem nincs kimondottan bajom vele. Amikor a startjel elhangzott, nem maradt idő gondolkodni. A lábam elrugaszkodott a földtől, és a seprű úgy emelkedett el a földtől, mintha maga is tudná, mennyire vágytam erre a repülésre. A szél azonnal belém csapott, az esőcseppek apró tűként martak a bőrömbe, de csak még élesebbé tették a pillanatot. Az első karika felé hajoltam, és úgy szeltem át, mintha mindig is ezt csináltam volna, pedig csak álmodoztam erről és számtalanszor játszottam le fejben a dolgokat. A karók között cikáztam, testem automatikusan döntött jobbra-balra, a seprű nyelét szinte eggyé olvadt kezem szorítása irányította. Hallottam a mellettem repülők hangját, láttam a perifériámban őket, de minden igyekezetemmel próbáltam a körülöttem lévőket kizárni a tudatomból. Csak magammal kell foglalkoznom. Be kell bizonyítanom, hogy itt a helyem. A szlalom után egy pillanatra egyenesbe jöttem, és megláttam előttem a zuhanórepülés jelzőpontját. A szívem úgy dobbant, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Tudtam, most jön az a rész, ami igazán számít. Lehetett volna óvatosnak lenni, lassítani, kontroll alatt tartani a süllyedést, de mi értelme lett volna? Connor szavai a fejemben visszhangoztak: ha nem bírod, nincs helyed a csapatban. Előredőltem, és egyszerűen hagytam, hogy a gravitáció tegye a dolgát. A szél sípolva hasított el a fülem mellett, az eső cseppei szinte fájdalmasan vágtak bele az arcomba. A világ összeszűkült egyetlen zuhanásra, egyetlen célra odalent. Minden más – múlt, név, előítélet – eltűnt mögöttem. Csak az számított, hogy bebizonyítsam: képes vagyok rá. Amikor a seprűm hegye egy hajszálnyival a föld előtt megállt, én pedig éles ívben felrántottam, tudtam, hogy sikerült. Az adrenalin szétáradt bennem, és abban a pillanatban biztos voltam benne: nincs kétség. Itt van a helyem.
Ahogy átfésültem a hajamat a tükör előtt, a gondolataim egyáltalán nem az órára koncentráltak. Az Ilvermornyval közös Sötét varázslatok kivédése órától mindenki azt várta, hogy valami izgalmas, éles helyzetet szimuláló gyakorlat lesz – valami, ami tényleg próbára teszi, ki mennyit ér. A folyosón már hallani lehetett a vegyes morajlást, a Roxfort és az Ilvermorny diákjai egymást méregették, mintha valami láthatatlan versenyben állnánk. Én is azt éreztem, hogy ez most lehetőség lesz: megmutatni, hogy nem vagyok a szüleim árnyéka, hogy a Montague névhez társulhat valami más is. A terembe lépve azonban minden lelkesedésem pillanatok alatt elszállt. Azonnal kiderült, hogy a „felmérő” mindössze egy szánalmas kis feleletválasztós teszt. Olyan kérdésekkel, amiket egy elsőéves is álmából felkeltve, csukott szemmel meg tudna oldani. Oldalra pillantottam, láttam, hogy a többiek is nevetségesen könnyűnek tartják a tesztet, én csak forgattam a szemem. Ez lenne a hírhedt összevont óra? Így akarnak lemérni bennünket? Amikor leültem és elővettem a pennát, már tudtam: ez a teszt nem arról fog szólni, ki mennyire képes valóban megvédeni magát, hanem arról, ki mennyire tudja visszamondani a tankönyvet. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, vajon direkt aláznak így bennünket? Mintha csak azt akarnák bizonyítani, hogy még mindig gyerekek vagyunk, akiknek nincs fogalmuk a valódi veszélyről. Sóhajtva kezdtem írni. A válaszok maguktól jöttek, minden kérdésnél csak az lebegett a fejemben: ha ennyi az elvárás, akkor talán tényleg rossz helyen keresem a bizonyítékot arra, hogy több vagyok a családom múltjánál.
Az idei reggelem furcsán békésen indult. Talán mert már tudtam, hogy ez lesz az utolsó évem a Roxfortban, és minden apróság hirtelen fontossá vált. A szobám ismerős rendetlensége, az ablakon beszűrődő kora őszi fény. Felvettem a ruhámat, amit előző este gondosan kivasaltam – szokatlanul lelkiismeretesen, de valahogy fontosnak tűnt. Nem is értem mi van velem, sosem készülődtem még ennyire az első napra. A bőröndöm záródását hallgatva szinte éreztem, ahogy a nyár is bezárul mögöttem. Nem volt különösebben eseménydús, néhány nap Londonban, Világkiállítás Barcelona-ban, és a megszokott levelek barátoktól, amiket mindig mosolyogva olvastam. Annie üzenetei azonban különösen feldobták – tudtam, hogy Ophi születésnapja pont a vonaton lesz, és az egész társaság készült valami apró meglepetéssel. A peronon szokás szerint káosz uralkodott. A gőzfelhőbe burkolózott Roxfort Expressz látványa mindig megdobogtatta a szívem. Ahogy átsuhantam a kilenc és háromnegyedik vágány oszlopán, újra elfogott az otthonérzet. Nem számított, hanyadszorra éltem át – mindig különleges maradt. A kupéban hamar megtelt a hely, nevetés, zsivaj, csokoládébékák papírjának zörgése. Ophi születésnapja volt a nap fénypontja: előkerült a csomagolt sütemény, apró ajándékok és sok-sok nevetés. Jó volt látni, hogy még itt is, a vonaton tudunk igazi ünneplést varázsolni. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy szerintem a vonat tőlünk és a jó hangulatunktól volt hangos. A vonatút gyorsabban telt, mint szokott. Egy-egy pillanatra az ablakhoz tapasztottam a homlokom, és bámultam a rohanó tájat: a barnuló fák, a távolban felbukkanó dombok mintha mind ugyanazt suttogták volna – „hazatérsz”. A kastély látványa, ahogy felértünk a csónakok és kocsik után, most is lélegzetelállító volt. A Nagyterem fényei, a lebegő gyertyák, az új arcok izgatott pillantásai. A hetedik év súlya pedig halkan telepedett rám: utoljára láthattam így, újra, minden ősz elején. Amikor McGalagony felállt, minden szem rászegeződött. Éreztem, ahogy a társaság elcsendesedik körülöttem. Az igazgatónő mindig is tiszteletet parancsolt, most azonban mintha ő maga is izgatottabb lett volna. Az elsőévesek üdvözlése után, ahogy Neville Longbottom professzort bemutatta, halvány mosoly futott át az arcomon. Egykori hősök, most tanárok – furcsa, de valahogy biztonságot adott. Az igazi fordulat persze akkor jött, amikor bejelentette: ismét lesz Trimágus Tusa. A teremben azonnal fellángolt a morajlás, az izgatott kiáltások. Én is éreztem a mellkasomban a dobbanást – olyan hír volt ez, amitől a vér is gyorsabban szalad az erekben. Mégis, ahogy a részleteket hallgattam – két bajnok minden iskolából, a Serleg döntése, a felelősség –, egy pillanatra elfogott a józan aggodalom. A Roxfort múltja sosem volt mentes a veszélyektől, és a Trimágus Tusa neve sem csenghetett igazán nyugodtan a falak között. Szerintem nincs olyan ember aki ne emlékezne a legutóbbi Tusánál történtekre. A Sötét Nagyúr, Cedric Diggory... de ezek már csak a múltat képezik, idén minden más lesz. Veszélyes lesz az biztos, de meg lehet majd ugrani. A mellettem ülők nevetve találgatták, vajon ki fogja bedobni a nevét, én csak próbáltam összerendezni a gondolataim. Valahol mélyen bennem motoszkált a kíváncsiság, de nem hagytam, hogy felszínre törjön. Tudtam, hogy ez több, mint egyszerű játék. Aztán persze megérkezett Blaze, teljes lendülettel, ahogy mindig. Már a belépésével feldobta a hangulatot: vigyorogva, félig szemtelenül, félig ellenállhatatlanul. Szinte figyelmen kívül hagyta McGalagony szavait – legalábbis úgy tűnt –, míg végül a Trimágus Tusa híre teljesen lekötötte. Láttam rajta, ahogy szinte felvillan a szeme: egyetlen gondolata a Serleg körül forgott. Amikor ismét megszólalt félmosollyal pillantottam rá. Nem bírtam megállni, hogy ne válaszoljak – Blaze túl harsány volt ahhoz, hogy szó nélkül hagyja az ember. - Ha nem, te biztosan remekül elmutogatod nekik a termeket meg a klubhelyiséget.. a szavaim mögött volt némi él, de inkább játékosan, mintsem bántóan. Mardekáros voltam, igen – de nem élveztem, ha valakit teljesen a földbe döngölnek. Inkább szerettem kicsit finoman visszaszúrni, aztán figyelni, mit kezd vele a másik. – Egyébként… – tettem hozzá, miközben a többiek mással voltak elfolgalva – kiváncsi vagyok mennyien fogják kijátszani a rendszert az alsóbb évesek közül és próbálkoznak be valamivel, hogy részt vehessenek. - elgondolkodok a mondaton, majd vállat vonok jelezve, hogy részemről lezártam ezt a gondolatmenetet. Egy pillanatra elhallgattam, és a gyertyák fényében végignéztem a termen. A diákok arcán lelkesedés és várakozás keveredett. Bennem is. Ez az év más lesz, mint az összes többi. Talán az utolsó nyugodt vacsora, mielőtt minden a feje tetejére áll. De hát… nem erről szól mindig a Roxfort?
everything she wants 2005. július 30. < Connor & Roxanne >
Connor szavai halkan koppantak bennem, mint amikor egy kődarabot ejtenek egy tóba, és a hullámok lassan szétterjednek. Nem haragudtam rá. Talán más a helyemben ingerült lett volna, vagy elhúzódott volna, mert ki szeret a ridegséghez és gúnyhoz közel maradni? Én mégis ott álltam, és éreztem, hogy bármennyire is fájhatott neki minden lépés, minden kimondott szó mögött ott lappangott valami, amit én tiszteletben akartam tartani: az ő saját határai. Nem fényezhettem. Nem mondhattam neki, hogy milyen erős, vagy hogy mennyire csodálatra méltó, mert világossá tette, hogy nem akarja hallani. Így hát egyszerűen csak elfogadtam, hogy így van és elhallgattam. Eltudom képzelni milyen érzés lehet számára, hogy elveszítheti az egyetlen fontos dolgot az életében. Igaz, én eddig csak álmodoztam, de nem szeretném az orrára kötni az okát. A családom sosem támogatta azt, hogy kviddicsezzek, más jövőt képzelnek el a számomra, de elegem van abból, hogy úgy éljek ahogy ők akarják. Habár ez az utolsó utáni lehetőségem, de végre valahára magamért fogok cselekedni és nem mások szándékai szerint. Amikor végül visszakérdezett a seprűről, egy halvány mosollyal megfordultam, és végignéztem a sorakozó modelleken. Néhány évvel ezelőtt talán csak a legújabb típusokra néztem volna, mert a név és a sebesség tűnt a legfontosabbnak. De most… most más szempontok jártak a fejemben. Lassan végigsétáltam a sor mellett, ujjbegyeimmel megérintve a nyeleket. Egyik-másik seprű szinte felizzott az érintésem alatt, mintha várta volna, hogy kiválasszam. – Azt hiszem, olyat szeretnék, ami tényleg hozzám illik. Nem a leggyorsabbat, nem a leghíresebbet… egyszerűen csak azt, ami passzol hozzám.- megálltam a Nimbusz széria előtt amit Connor javasolt. Gyönyörűek. Megemeltem, és szinte rögtön egyensúlyba került a kezemben. Olyan érzés volt, mintha tudná, mit várok tőle – stabilitást, megbízhatóságot. Akaratlanul is ott motoszkált a fejemben a remény, hogy egyszer Connor megérti, hogy tényleg nem az ellensége vagyok, hanem a barátja szeretnék lenni, és talán egyszer majd segít nekem. Mert ha valakitől megéri tanulni, az Ő. Körbejártam a seprűt, ujjammal végigsimítottam a feliratot, majd a söprűvég szálait. Éreztem, hogy hevesebben ver a szívem, de nem engedtem, hogy az izgatottság túl nagyra nőjön. Ez még csak egy bolt volt, nem a pálya. A valódi bizonyíték az lesz, amikor tényleg jelentkezem a próbajátékra és nem égek le, mint valami bolond. Éreztem, hogy Connor még ott van a közelemben, de nem fordultam felé. Nem akartam, hogy úgy érezze, köré szervezem a gondolataimat. Ez az én utam volt, és tiszteletben tartottam, hogy ő a sajátjával küzd. – Szerintem ez lesz az. – szólaltam meg halkan, inkább csak magamnak. A seprűre néztem, nem rá, viszont nem tudtam tagadni, hogy fontos számomra a véleménye, így igyekeztem nem túl izgatottan és csillogó szemekkel ránézni. - Neked mi a véleményed? - kérdezem meg Connortól. Ha azt mondja nem jó, akkor persze nézek más fajtát más márkától. Szerencsére a pénz nem akadály, bár sosem szerettem a vagyonommal felvágni. Így is hallok pletykákat rólam amiket habár 7.év elejére sikerült megemésztenem, de attól még nem akarok újakat meghallani magamról. Képzeletben már láttam magam, ahogy felszállok rá, és a pálya fölött a szél az arcomba kap. Alig bírtam ki, hogy ne mosolyogjak, és muszáj voltam emlékeztetni magam arra, hogy egy vásárlás még semmi, ott lesz még a válogató ahol muszáj jól teljesítenem. Megigazítottam a táskám pántját, majd visszatettem a tartójára a seprűt, mert nem szándékoztam az egész beszélgetésünk alatt tartani. - Tudom, hogy nem lesz könnyű, egy seprű még nem garancia semmire. - pillantok a szemeibe. Próbálom kiolvasni belőle, hogy mi jár a fejében, de már annak is örülök, hogy hacsak egy hajszállal is, de a hangneme már kedvesebb az irányomban. Azt is eltudom képzelni, hogy nála ez a stílus és viselkedés valami hülye védelmi mechanizmus, de engem nem olyan fából faragtak, hogy elszaladok, ha valaki bunkó velem. Jaj ugyan, már megszoktam. Nem fogok megijedni csak azért, mert valaki így beszél velem. Inkább olyan vagyok, hogy ilyenkor még inkább azt érzem, hogy bizonyítani akarok, hogy nem az vagyok akinek gondol a másik illető.
summer in Barcelona 2005. július 15. < Annie and Solace & Roxanne >
A nap sugarai úgy simogatták a bőrömet, mintha direkt rám akarták volna bizonyítani, hogy teljesen fölösleges volt reggel felvenni a vállamra azt a vékony kendőt. Már érzem, hogy piros vagyok itt-ott, a sós levegő szinte égeti a karomat, de nem törődöm vele. Inkább Annie szavait hallgatom, és próbálok nem túl feltűnően elmosolyodni, amikor belelendül a terveibe. Jó hallgatni, mennyire tisztán látja maga előtt a jövőt. Én sosem tudtam ilyen konkrétan megfogalmazni, hogy merre mennék tovább a Roxfort után. – Egy varázslény gyógyító? – szólalok meg végül, őszinte elismeréssel a hangomban. – Hát, Annie, ezt nagyon is el tudom képzelni rólad. Amikor te beszélsz a növényekről, állatokról, mindig olyan, mintha egy másik világ nyílna meg körülöttünk. Közben lopva ránézek Solace-re is. Valamiért úgy érzem, hogy ő és én nem fogunk jól kijönni. Nem tudok feloldódni a társaságában, nem tudok ráállni a rezgéseire. Bennem van a hiba? Pedig próbálok mindenkivel jóban lenni, már csak a rólam alkotott sztereotípiák miatt is. – A piros szerintem kifejezetten jól áll neked. – vetem közbe könnyedén. Nem bóknak szánom, inkább ténymegállapításnak, de tudom, hogy az ilyesmi sokat jelenthet, ha valaki nem biztos abban, hogyan illeszkedik a többiek közé. Amikor Annie átadja a tégelyt, ujjammal finoman végighúzok a krém tetején. Az illata gyógynövényes, hűvös és friss. A vállamhoz érintve már érzem is, ahogy csillapítja az égető érzést. Felnevetek, mert valóban működik. Zseni egy barátnőm van az már fix. – Ez valami csoda! – szólalok meg, majd egy kicsit játékosan hozzátéve: – Ha tényleg orvos leszel, én leszek az első törzspáciensek egyike. Vagy inkább reklámarcod. Látod, a nap megtámadott, de Annie balzsama megmentett! – a színpadias hangsúly végén szélesen mosolygok. A kérdés, amit Solace nekem szegez, kissé elgondolkodtat. A Roxfort utáni jövőm mindig is homályos volt, és sosem szerettem túl sokat beszélni róla, de most valahogy nincs kedvem elviccelni. Ha belegondolok, sok lehetőség nyitott a számomra, mert az RBF vizsgákon jól teljesítettem, mostmár csak el kell döntenem hogyan tovább. – Hogy mit kezdek az iskola után? – ismétlem meg halkan, mintha ízlelgetném a szavakat. – Őszintén szólva, nem tudom. Van bennem rengeteg kíváncsiság a világ iránt, és talán ez az egyetlen biztos pont. De ott van az is, hogy vonz az auror szakma, főleg az átoktörői szakma. – A hangom nyugodt, de mélyebb, mint máskor, mintha egy pillanatra felfedném, hogy a bohókás mosolyok mögött komolyabb gondolatok is keringenek bennem. Amikor Annie hirtelen felcsillanó lelkesedéssel kérdez rá a viharmadarakra, oldalra sandítok, és nem bírom megállni, hogy el ne mosolyodjak. Olyan szenvedélyesen tud lelkesedni mindenért, ami varázslényekkel kapcsolatos, hogy szinte ragadós. – Téged minden szárnyas, szőrös vagy pikkelyes lény úgy vonz, mintha mágnes lenne benned. – nevetek fel lágyan. Amikor a homokvár témája kerül elő, szórakozottan húzom végig a lábujjamat a homokban. A romok már félig eltűntek a szélben és a vízben, de a formáik még felismerhetőek. Annie története arról, mit is kellett volna jelképezniük, egyszerre mesés és túlzó, pont úgy, ahogy tőle megszokhattam. A fantáziáját mindig is csodáltam, mert olyan színeket adott a legegyszerűbb helyzeteknek is, amiket én sosem tudtam volna. Majd a tekintetem Solace-re téved, aki közben a pálcájával alkot. Az üvegszerű hegyek lassan kibontakoznak a homokból, és akármennyire is szerénykedik, a látvány lenyűgöző. Egy pillanatra teljesen el is hallgatok, csak figyelem a színeket, ahogy a fény megtörik rajtuk. – Ez... gyönyörű. – szólalok meg végül. – Lehet, hogy nem vagy művész, de hidd el, én a Roxfortban láttam bőven olyan próbálkozásokat, amik se közel, se távol nem néztek ki ennyire jól. – A szavaim őszinték, és talán meglepően komolyan hangzanak tőlem, de tényleg így érzem. Amikor Annie felajánlja a sütit, rögtön megcsillannak a szemeim. – Meggyes süti? Na jó, ezért örök hála. – mondom nevetve, miközben el is veszek egy darabot. – Az a baj, hogy ha mindig nálad lenne valami finomság, felhizlalnál minket. – Teszek egy játékos oldalpillantást rá. A nap lassan süllyedni kezd a látóhatár felé, és a fény narancsosra festi a homokot. Előrehajolok, könyökömet a térdemre támasztom, és körbenézek a két társamon. Annie lelkes, Solace szűkszavú, én meg ott ülök köztük, mintha valami különös egyensúlyt teremtene ez a hármas, és valamiért úgy érzem, hogy pont ez a nyár ad majd választ arra a kérdésre, amit korábban tettem fel magamnak: merre induljak tovább. Talán nem kell azonnal tudni. Talán elég most csak itt lenni, a homokban, a tenger mellett, két ember társaságában, akik más-más világból jöttek, de mégis valahogy egy pillanatra összekapcsolódtunk.
happy birthday, Ophi! 2005. szeptember 01. < to everyone >
Már hajnalban felébredtem, pedig az órám csak későbbre volt beállítva. A gyomromban az izgatottság és idegesség kavargott: a mai nap nem csak az iskolakezdés miatt volt különleges, hanem Ophi születésnapja miatt is. A bőröndöm már tegnap este félig készen állt, de ahogy lenni szokott, reggel még mindig rohangáltam a szobámban, hogy az utolsó pillanatban is mindent be tudjak pakolni. Különösen az apró ajándékdobozra figyeltem, amit gondosan a ruháim közé rejtettem, nehogy elvesszen az úton. Itthon nógattak, hogy igyekezzek, mert nem szeretnék, ha lekésném a vonatot, én pedig sietősen próbáltam magamra kapkodni a ruhámat. Közben azon kaptam magam, hogy a tükör előtt állva Ophi arcát képzelem magam elé – azt a pillanatot, amikor majd meglátja a feldíszített kupét és Annie hatalmas meglepetését. Ettől a gondolattól egyből mosoly szökött az arcomra, és úgy éreztem, semmi sem ronthatja el a napot. A pályaudvaron aztán minden a szokásos káoszban zajlott: szülők integettek, gyerekek szaladgáltak, baglyok huhogtak a kalitkájukban, és a gőz úgy gomolygott, mintha egy felhőbe sétálnánk bele. A szívem gyorsabban kezdett verni, amikor megpillantottam a skarlátvörös Roxfort Expresszt. Gyerekkorom óta varázslatosnak tartottam ezt a látványt, most viszont még inkább, hiszen tudtam, hogy idén mennyivel különlegesebb lesz az út. Mivel Annie már előrement, és a többiek is a 8-as kupé felé indultak, nekem sikerült egy kicsit lemaradnom. Az ajándékomat újra elővettem a bőröndből, csak hogy megnézzem, tényleg megvan-e, majd visszarejtettem. Tudtam, hogy nem én leszek az első, aki átadja Ophi-nak a meglepetést, de talán nem is baj: így láthatom először Annie grandiózus tervét kibontakozni. A folyosón végigszlalomoztam pár elsőéves között, akik túl nagy bőröndökkel próbáltak boldogulni, majd végre elértem a 8-as kupéhoz. Az ajtón át még csak részben láttam be, de már így is hallottam Annie csilingelő hangját, ahogy boldogan kiáltja: – Boldog születésnapooooot, Ophi! Az ajtóban megtorpantam, és lopva figyeltem, ahogy Ophi arcán lassan kibontakozik a meglepetés. A szeme elkerekedett, a mosolya pedig olyan őszinte és ragyogó volt, hogy még engem is kirázott a hideg. Szinte éreztem, ahogy a levegő megtelik szeretettel. Annie szorosan ölelte, és láttam, hogy a könnyeit törölgeti, miközben a kezébe nyom egy könyvalakú csomagot. Csak akkor léptem be, amikor Annie már éppen átadta neki a különleges levelekből összefűzött ajándékát. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, és egy mosollyal intettem nekik, természetesen akik előttem voltak az ajándékozásban, azokat türelmesen megvártam. – Bocsánat, kicsit lemaradtam. – jegyeztem meg, miközben beljebb léptem a többiek felé. – De nem akartam kihagyni a nagy pillanatot. - mondom kedvesen. Olyan jó látni, hogy már most ennyien itt vagyunk, hogy megünnepeljük a barátnőnket. – Boldog születésnapot, Ophi! – súgtam neki a fülébe, miközben megölelem. Sosem gondoltam volna, hogy őszinte, igaz barátokra lelek a Roxfortban a családi hátteremmel, de ezek a fantasztikus emberek itt körülöttem megmutatták, hogy nem az a lényeg, hogy honnan jövünk, hanem az, hogy kik vagyunk és hova tartunk. Amikor elengedtem, elővettem a kis dobozt, és kissé bátortalanul nyújtottam felé. – Ez… az enyém. Nem olyan nagy, de nagyon szerettem volna, hogy nálad legyen. A dobozban az apró ezüst nyaklánc lapult, rajta a félhold alakú medállal, amit napokig keresgéltem, mire tökéleteset találtam. – A hold számomra mindig valami állandót jelentett, olyasmit, ami akkor is ott van, ha éppen nem látjuk – magyaráztam kicsit zavartan, miközben a hajamat babráltam. – Olyan, mint te, Ophi. Akkor is ott vagy, amikor nem érzem, és mindig adsz valami biztonságot. - elmondani nem tudom mennyire izgultam, hogy vajon tetszeni fog-e neki az ajándékom. Világéletemben imádtam meglepni másokat és reméltem, hogy sikerült jó nyakláncot választanom a barátnőm számára. A többiek közben lassan körénk gyűltek, egyre többen gratuláltak és adták át a maguk ajándékait. A kupé megtelt nevetéssel, édes süteményillattal és a zakatoló vonat ritmusával. Én pedig csak ültem, és minden egyes percet igyekeztem elraktározni magamban. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: a Roxfort Express soha nem csak egy vonat lesz számomra. Ez a nap, ez a születésnap, Ophi öröme – mindennél különlegesebb emlék marad, és az, hogy ennek a részese lehettem, a szívemet megtöltötte melegséggel.
everything she wants 2005. július 30. < Connor & Roxanne >
A jelenlétét már akkor megéreztem, mielőtt igazán felfogtam volna, hogy Connor O’Hara áll meg előttem. A bot koppanása olyan élesen verte fel a bolt békés zaját, mintha mindannyiunkat emlékeztetni akart volna arra, hogy itt van, és őt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Felnéztem rá, és szélesen rámosolyogtam – nem azért, mert úgy gondoltam, ettől jobb kedve lesz, hanem mert őszintén örültem, hogy látom. A hideg pillantása úgy vágott belém, mint egy penge, de nem hagytam, hogy kizökkentsen. A kérdésem után gúnyos választ adott, minden szava úgy csöpögött a keserűségtől, mintha minden betű egy-egy forró csepp sav lett volna. Hallgattam. Nem az a fajta voltam, aki rögtön visszavágott volna. Sosem működött nálam az, hogy undok legyek valakivel csak azért, mert velem az illető az volt. Connor harapott, mert fájt neki – ez olyan világos volt számomra, mintha ki is mondta volna, és nekem nem az volt a dolgom, hogy én is marjak. Amikor végül kimondta: „Szóval hajtó.” – szinte hallottam a mögöttes gondolatát is: a helyemre pályázol. Nem, Connor. Soha nem akartam a helyedet. Csak a sajátomat. Lehunytam egy pillanatra a szemem, és mély levegőt vettem. – Tudod, én mindig is kviddicsezni akartam. – mondtam végül, a hangom nyugodt és tiszta volt. – Már elsőben, amikor megláttam a csapatot a pályán. Csak eddig mindig volt valami, ami visszatartott, de nem miattad jöttem most ide, és nem is azért, mert te megsérültél. Ez az én döntésem. Ahogy körbejárt, éreztem a feszültséget a levegőben. A bot koppanása szinte kísérteties ritmust vert a szívem dobbanásaihoz. Minden lépése arról árulkodott, hogy dacol a saját testével. Akaratból rakta egyik lábát a másik elé. És ez valahol… lenyűgözött. Nem tagadhattam, hogy megrázott a sérülése. Az a Connor, akit ismertem – vagy inkább akiről a legtöbb történetet hallottam – egy erős, magabiztos, sokszor arrogáns fiú volt, aki a pályán félelmet nem ismert. Most pedig itt állt előttem, mégis a szemeiben ugyanaz a tűz égett. Csak éppen máshogy. Keserűbb, nyersebb lánggal, de ott volt. Amikor rám vágta, hogy „van arról hír, mikor játszhatsz újra?”, szinte sajnáltam, hogy feltettem a kérdést. Nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert láttam rajta, hogy minden emlék újabb kés volt a hátában. – Hidd el – mondtam halkan –, senki sem veheti el tőled a csapatot, amíg te magad nem engeded. Ez a tiéd, Connor. És mind tudjuk, milyen jó játékos vagy. Keserűen felhorkantott, és én tudtam, hogy nem hisz nekem. Talán nem is hitt senkinek mostanában. De ettől még ki kellett mondanom. Néha az igazságot is ezerszer el kell ismételni, hogy egyszer végre átüsse azt a falat, amit valaki maga köré húz. Közelebb hajolt, és a szavai pengeként metszettek, de nem ijedtem meg. Inkább szánalmasnak is hathatott volna a fenyegetése, de én láttam benne a düh mögött lapuló félelmet. Hogy elveszíti azt, ami mindig is ő volt: a játékot, és ebben valahol nagyon is megértettem. Nekem a kviddics mindig álom volt. Neki az élete. – Nem azért jöttem ide, hogy elvegyem tőled a helyed. – mondtam végül, és a seprűre pillantottam, amit még mindig a kezemben tartottam. – Én csak… szeretném végre kipróbálni, hogy mit tudok. Nem ellened, hanem magamért. Aztán hallottam a kérdését, kissé dacos, de mégis kíváncsi hangon. Elmosolyodtam, és végig simítottam a seprű nyélen. – Mindig is a hajtó poszt vonzott, így olyat próbálok keresni ami tökéletes lesz a szezonra, ha beválogatnak. Nem tettem le arról, hogy a bizalmába férkőzzek. Eltudom képzelni mennyire nem bízik senkiben és mindenkiben a rosszat látja, de ez teljes mértékben érthető. Szerintem sokan át se tudjuk érezni, hogy min mehet most ő keresztül, de szeretném, ha tudná, hogy rám számíthat, még akkor is, ha most nem ezt érzi.
Nem tudom, mikor kezdtem el figyelni őt. A nyári éjszaka sűrű, lassan mozduló melege körbevett, mintha a levegő is megtartotta volna a nappal hőjét. A távolban tompa zajok úsztak fel, valahonnan a város széléről, de itt fent minden jóval csendesebb volt. Nem kerestem a társaságát. Nem akartam beszélgetni, sem történeteket hallani. Csak megláttam, és valahogy nem tudtam nem ott maradni. Volt a tartásában valami feszült, mégis törékeny, mintha a vállai alatt húzódna egy láthatatlan súly, amit nem lehet egyszerűen lerázni. Az árnyékok hosszúra nyúltak körülötte, a fények éppen csak elérték az arcát, és ez a félhomály még inkább kiemelte azt a sajátos távolságot, ami mindig ott volt közte és a világ többi része között. Nem volt nehéz felismerni, mi az – az ember egyszer megtapasztalja, milyen, amikor a gondolatai magukhoz láncolják, és utána minden mozdulatban, minden rezdülésben észreveszi ugyanezt másban. Éreztem a nyugtalanságot, ami ott vibrált a levegőben, mintha egy vékony húr állandóan feszült volna valahol köztünk. Nem a hideg okozta, mert abból most nem jutott semmi; a levegő meleg és párás volt, tele a nyár illatával. Mégis, a bőrömön végigfutott egyfajta bizsergés, ahogy figyeltem. Nem akartam túl közel menni. Tudtam, hogy az ilyen pillanatok könnyen összetörhetnek, ha túl erősen belenyúl az ember. Egy lépéssel közelebb talán már betörtem volna az ő terébe, és nem akartam tolakodó lenni. Ugyanakkor nem tudtam csak hátat fordítani sem. Valami bennem azt súgta, hogy maradnom kell, legalább addig, amíg nem biztos, hogy nem sodródik ki a peremre és veti a mélybe magát. A korlát támasztotta a karját, és valamiért eszembe jutottak a nyári hajnalok, amikor hosszú éjszakák után egyszerűen csak kint maradtam, és néztem a napfelkeltét. Mindig azt hittem, a reggel képes tisztára mosni az embert, hogy a fény majd lemossa azt, amit a sötét rám kent, de tudom, hogy ez nem így van. Van, amit a hajnal sem visz el, és van, amit nem lehet újrakezdeni pusztán azért, mert másnap van. A hajam a homlokomhoz tapadt a melegtől, és éreztem, hogy a bőrömön lassan gyűlik a nyári pára. Az ujjaim a zsebembe csúsztak, mintha keresnének valamit – talán egy régi szokást, egy régi kapaszkodót, de nem volt nálam semmi, csak ez a lassan hömpölygő, nehéz csend, amiben minden gondolat túl hangosnak tűnt. Egy pillanatra elképzeltem, milyen lenne odalépni, megtörni ezt a némaságot. A szavak íze ott volt a nyelvem hegyén, de valahogy nem találtam olyat, ami ne lenne túl sok vagy túl kevés. Így inkább maradtam, a távolból figyelve, a saját gondolataimba kapaszkodva. A város zajai ide nem értek el tisztán, inkább csak tompa morajként úsztak fel hozzánk. Minden egyes perc úgy nyúlt el, mintha az idő is nehezebben mozdulna ebben a melegben. A csillagok lustán pislákoltak, és én azon kaptam magam, hogy számolom őket, mintha ez megakadályozná a gondolataimat abban, hogy máshova kússzanak. Nem tudtam, mi lesz a következő mozdulata. Nem is kellett tudnom. Csak annyit éreztem, hogy maradok addig, amíg elég biztosnak tűnik a talaj a lába alatt, de igazából minél tovább figyeltem annál inkább kezdett egy rossz érzés úrrá lenni rajtam. Nem ismerem őt, de nem akarom, hogy ugorjon, pedig eléggé bajjóslatú az aura körülötte.
everything she wants 2005. július 30. < Connor & Roxanne >
Már évek óta gondolkodok azon, hogy jelentkezzek a ház kviddicscsapatába, de eddig mindig akadt valami kifogásom. Hol az volt a baj, hogy nincs elég jó seprűm, hol az, hogy túl sok a tanulnivaló, vagy egyszerűen nem voltam biztos magamban. Persze, ez mind csak mellébeszélés volt — valójában féltem. Féltem, hogy nem vagyok elég jó, hogy kinevetnek, vagy hogy elbukok az első próbajátékon. De idén más lesz. Idén nem hátrálok meg. Ezért is találtam magamat délelőtt a „Kviddics a javából” üzlet előtt állva. Még az orromhoz is felért a friss, lakkozott fa illata, amit a résnyire nyitott ajtó engedett ki. A kirakatban sorakozó seprűk, fénylő talárok és kviddicslabdák látványa olyan volt, mintha gyerekkori álmaim jelentek volna meg előttem. Szinte hallottam a lelátó moraját, a szél süvítését a fülem mellett, miközben a karikák felé hajtok. Vettem egy mély levegőt, és beléptem. Az ajtó csilingelve záródott mögöttem, a padló deszkái puhán nyikordultak a talpam alatt. Mindenhol mozgás volt: a pultnál egy alacsony boszorkány egy doboz gurkóhoz próbált alkudni, a bal oldali polcokon pedig egy pár fiatal válogatta a könyök- és térdvédőket. Én egyenesen a seprűk felé vettem az irányt. Kimondva is furcsán hangzott a hajtói szerepkör, mintha még mindig nem hittem volna el teljesen. Pedig most már nem volt visszaút. Ahogy végigsimítottam egy seprű nyele mellett, a padló halk koppanásokkal jelezte, hogy valaki közeledik. A ritmus lassú és nehézkes volt, és hamar feltűnt, hogy egy bot is kíséri minden lépést. Féloldalasan odafordultam, és megláttam Connort. Connor O’Hara-t nehéz volt nem felismerni. Magas, markáns srác volt, mindig is feltűnő jelenség a házban, a pályán pedig… nos, legendás. Csakhogy most nem úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban felpattanhat egy seprűre. Az arca kemény volt, a szeme pedig fagyos, de alatta ott lapult valami… törékeny. — Szia, Connor. — köszöntem halkan, egy őszinte mosollyal. - Hogy vagy? Hallottam, meg látom is, hogy nem vagy jó passzban. Őszintén sajnálom. - elképzelni se tudom, hogy milyen nehéz lehet számára. Nem tudni mikor térhet vissza - ha egyáltalán lesz lehetősége visszatérni. Ő a csapatkapitány így többszörösen is nehéz lehet neki. Nem tudom, hogy így mennyi beleszólása van a ház csapatába, de szerintem senki nem akarja, hogy elmenjen a csapattól. Ő a szíve-lelke az egésznek és szerintem az embereknek szükségük van rá. Bár hallottam olyanokról is, hogy többen is megakarják pályázni a helyét, pedig még csak ki sem hűlt, mint a dögkeselyűk a tetemnél. Látnak egy lehetőséget és már repülnek is rá. Viszont én határozottan nem ilyen vagyok, csak reménykedek abban, hogy nem hiszi azt rólam, hogy esetleg a helyébe lépnék. Sosem voltam egy főnök típus, nem is akarnék az lenni, túl sok felelősséggel és szervezéssel járna. - Van arról hír, hogy mikor játszhatsz újra? Remélem senki nem veszi el a helyed, nem lenne jó. Illetve, ha tudok bármiben segíteni, szólj nyugodtan. - mondom egy kedves mosoly kíséretében. Igyekszem kedves lenni. Nem akarom, hogy olyannak gondoljon aki átakarja venni a helyét. Párszor már összefutottunk a klubhelyiségben, de szerintem most beszélünk a legtöbbet.
summer in Barcelona 2005. július 15. < Annie and Solace & Roxanne >
A homok még mindig meleg a talpam alatt, mintha kis napsütötte szeletek maradtak volna ott, ahol korábban a kneazle szaladgált. A kavargó emlékek helyett most a mindennapi jelenre összpontosítok: Annie gyógyítja a karját, én pedig csak figyelek. Meglepően is megnyugtató ez a jelenet – egyszerre szelíd és hétköznapi, de valahogy pont ez benne a varázslat. – Tudod, mindig is csodáltam, hogy mennyi gyógynövényt ismersz. – mosolygok Annie-ra, miközben ő a jódot és a kenőcsőt helyezi fel a sebre. Hangomban van a meleg elismerés, de annyira finom, hogy talán csak saját magamnak szánom. – Amikor hónapokkal ezelőtt először kaptam tőled egy kis ajakbalzsamot, rögtön tudtam: ezzel akár gyűjthetnél népszerűségi pontokat is. – Nevetve rázom meg a fejem, de a mosoly megmarad. Amikor Solace bólint a bemutatkozásnál, először csak csendben válaszolok rá: – Roxy vagyok. – Egyszerűen és őszintén, mintha egy normális emberi bemutatkozást hallanánk. Nincs túlzás, nincs flanc. Ő rögtön visszakérdez, hogy „melyik iskola, milyen Baywatch?” – és én elmosolyodom. Ez a fajta egyszerű kérdéskezdeményezés épp olyan, amire szükség van egy ilyen helyzetben. – Szerintem elég beszédes ez a fürdőruhádról...– mosolygok Solace-ra tréfásan, utalva arra, hogy igen, „Baywatch” stilusú. Nem nevetek hangosan, csak finoman, de a tekintetemben ott van a vidámság. - A Baywatch egy amerikai sorozat vízimentőkről, akik hasonló gatyában rohangálnak a tengerparton, mint amilyenben most te is vagy. - magyarázom el neki mosolyogva a Baywatch dolgot amit még legjobb barátnőm említett nemrégiben. Személy szerint én imádom azt a sorozatot, jól kikapcsolja az agyat és megadja a nyári hangulatot. Kicsit megszólal bennem a kíváncsiság, úgyhogy megkérdezem – halkabban, mint ép korábban –: Solace válasza halkan szűrődik vissza: köszönés, majd egy egyszerű „köszönöm” a kenésért. Nem erőltetem őt arra, hogy bővebben beszéljen, de látom, hogy a szeme megpillantja a közelben a romokat – a homokvár maradványát, egy fél letört tornyot. Mosolyogva veszek el egy rántotthusis szendvicset, majd mikor beleharapok jól eső korgás hallatszik a gyomrom irányából. Eddig észre se vettem, hogy mennyire éhes vagyok. Ahogy falatozunk, megszólalok Solace kérdésére. - Próbáltunk valami homokvár-szerűséget építeni, de mint látható, nem nagyon megy ez nekünk. Igazából szerintem a Kneazle jót is tett nekünk azzal, hogy megjelent, mert a várunkat úgy sem tudtuk volna szebbé tenni, hiába ismerünk varázsigéket. Ezt leszámítva mondjuk jó buli, mert jól érzem/éreztem magamat. Jó érzés a tanévkezdés előtt kikapcsolódni, barátokkal és ismerősökkel lenni. Végig nézni a diákokon ahogy jól érzik magukat, új embereke megismerni. Mint például Solace-t is.
summer in Barcelona 2005. július 15. < Annie and Solace & Roxanne >
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg egy tengerparton fogok homokvárat építeni… önszántamból. Mégis itt vagyok, a világ legfényesebb napja alatt, a talpam alatt meleg, szemcsés homokkal, és valami elképesztően ronda kis tornyot próbálok egyben tartani, ami egyre jobban hasonlít egy megolvadt sütőtöktortára, mint egy mágikus várkastélyra. És ami a legviccesebb: élvezem. Nem hittem volna, hogy a spanyol nap ilyen brutálisan tud égetni – a legelső órában már sikerült is lepirulnom. Most úgy nézek ki, mint egy rák, amit túl sokáig főztek, de legalább harmonizálok a bikinim színével. Egyáltalán nem bánom. Egész nap csak nevettem, ragadt rám a só, meg a homok, de ki törődik vele? Egyszer az életben végre nem kell mások elvárásai szerint viselkednem. Senki nem figyeli, mikor kések el bájitaltanról, senki nem néz rám úgy, mintha tudná, honnan jövök. Most csak egy lány vagyok a parton, aki mágikus várat épít. Elképesztő. A körülöttem lévő zaj sem zavar – mindenfelől nevetés, kiabálás, a hullámok csapódása. Előttem emberek próbálják beállítani a legjobb szöget a mozgóképeikhez, a vízben pedig néhány elszánt fürdőző sikítozva próbál menekülni egy mágikus vízilufi elől, amit valaki túl messzire dobott. A távolban már valaki egy sárkányos homokvárat épít – na, az tényleg menő –, én meg közben próbálok rájönni, hogy egyáltalán minek kezdtem bele egy háromtornyos kastélyba, ha még egy sima falat sem tudok egyenesen megcsinálni. Kissé homokos kezemmel próbálom megigazítani a napszárító fejpántomat, ami már rég lecsúszott a homlokomról, és egy pillanatra elmerengek azon, hogy talán mégiscsak kellett volna hozni egy napernyőt. Vagy legalább egy flakon hideg vajsört. De túl kényelmes lenne. Így viszont minden korty víz, amit magamhoz veszek, olyan, mint egy díj: „Gratulálunk, még mindig életben vagy a déli hőségben!” Épp azon agyalok, hogy elvarázsolok egy kis zászlót a homokváram csúcsára, amikor hirtelen felbolydul a part. Először csak morajlást hallok, aztán egyre hangosabb kiabálásokat, és egyértelmű, hogy valami történik. A következő pillanatban pedig már emberek kerülgetik egymást, a víz fröcsög, homokvárak omlanak össze, és valami kis szőrös villanás cikázik a lábak között. Felszökik bennem az izgalom – nem félelem, hanem az az őszinte „mi a Merlin szakállát látok?” típusú meglepetés. Egy Kneazle? Itt? Komolyan? Ez a nyaralás kezd túl jó lenni, hogy igaz legyen. Felpattanok, és próbálok kihátrálni a zűrzavarból, miközben a lábam majdnem belerúg a saját váramba – szóval ott is vége a mesének. Sebaj. Majd építek újat. Vagy inkább csak figyelek. A kis lény teljesen megzavarodottnak tűnik, de valahogy mégis egészen fenségesen vágtat keresztül a parton. Az egyik srác – valószínűleg az egyik nyári hős típus – megpróbálja elkapni, de hát… nem jár túl jól. Az állat harap és karmol, és egy pillanatra egészen sajnálom a fiút, főleg mikor meglátom a vért. De nem megyek oda. Már elég ember van körülötte, és láthatóan akad, aki segít rajta. Én meg inkább csak hátrébb lépek, és próbálom nem elnevetni magam azon, milyen kaotikus fordulatot vett ez az idilli délután. Az egyik szélfútta napágyon ott maradt egy fél könyv, a homokban egy pár elhagyott napszemüveg fekszik, és a háttérben egy mágikus fényképezőgép kattog még mindig, mintha semmit sem érzékelt volna abból, ami történt. Miután barátnőm úgy dönt, hogy odamegy a sérült fiúhoz, követem én is. Ha jobban belegondolok igazából kiváncsi is vagyok a sérülésére. Mikor Annie bemutat minket, mosolyogva bólintok. Örülök, hogy megismerhetek egy új embert. Szerintem a Világkiállítás pont ezért izgalmas, mert új embereket ismerhetünk meg és új barátságok köttetnek.
everything she wants 2005. július 30. < Connor & Roxanne >
Már napok óta a fejemben volt. Ott motoszkált minden percben, amikor csak kicsit is elcsendesedett körülöttem a világ. Reggelinél, amikor a sütőtöklevet kavargattam; esténként, mikor a klubhelyiség ablakából néztem a sötét, bársonyos eget – sőt még éjszaka is, mikor a baglyok huhogása ébren tartott, és a mennyezet repedéseiben képzeltem el a repülés ívét. Eldöntöttem. Jelentkezni fogok a kviddics csapatba.Nem csak beszélni fogok róla, meg álmodozni róla, mint az elmúlt években. Elég volt abból, hogy a lelátóról figyeltem, ahogy mások elrugaszkodnak a földről, és szélként cikáznak a pálya felett. Most én fogok ott lenni. Hajtóként. Nem volt kérdés, hogy mit csinálok elsőként, miután ezt végre tényleg kimondtam magamnak – és nem csak a párnámnak vagy Annie-nek dünnyögtem –, elmegyek a „Kviddics a javából” boltba. Látni akartam, milyen a világ a felszerelések, seprűk és taktikai kézikönyvek oldalán. Ezúttal nem csak álmodni akartam róla. Ki akartam próbálni. Megfogni. Érezni a súlyát a kezemben. A bolt már messziről csalogatott. Az ablakon túl színes zászlók és dicsőséges bajnoki fotók borították a falakat. A szívem gyorsabban vert, ahogy átléptem a küszöböt, mintha már ettől is közelebb kerülnék a célhoz. Elindultam a sorok között. Először csak nézelődtem, mint valami turista egy új világban. Ujjaim végigsiklottak a kesztyűk bőrén, megérintettem egy-egy aranypántos védőfelszerelést, de a szemem a seprűk felé húzott. A bolt végében sorakoztak, egymás mellett, mintha csak azt várnák, hogy valaki kiválassza őket a csatához. – Segíthetek? – szólított meg egy idősebb boszorkány, haja ezüstszürke kontyban, nyakában egy apró üst alakú medállal. – Csak… nézelődöm. – feleltem gyorsan, kicsit túl védekezően, aztán megráztam a fejem. – Vagyis… igazából... Jelentkezni fogok a kviddics csapatba. Hajtónak.- a nő szeme felcsillant. – Valami olyat keresek, ami... gyors, de stabil is. Még sosem játszottam csapatban, szóval… – megvontam a vállam. – Nehéz eldönteni, mire van szükségem, ha sosem volt még saját seprűm. - láttam ahogy a boszorkány elkezd gondolkodni és a készleten lévő seprűket vizslatja a tekintetével, majd elindult az egyik felé, én pedig követtem őt. Megfogtam a kinézett seprűt. A nyél sima volt és hideg, a markolat épp olyan vastag, hogy kényelmesen illeszkedjen a tenyerembe. Ahogy megemeltem, szinte magától egyensúlyba állt a kezemben. Egész testemben megborzongtam – ez volt az első alkalom, hogy valóban elhittem: képes vagyok rá. Hogy talán... nem is vagyok annyira más, mint azok, akik mindig is a csapat részének tűntek. Hogy végre közelebb kerülök ahhoz, hogy beilleszkedjek és kitörjek a családi béklyóból. Nem akartam „a halálfalók lányaként” ismert maradni. Tudom, hogy ez a generáció már más, de valahogy mindig olyan érzésem van, minta szúrós szemmel néznének rám, nem beszélve néhány pletykáról miszerint én is sötét varázsló akarok lenni. Eszem ágában sincs. A seprűt néztem. Tudtam, hogy ezzel elkezdődik. Egy döntéssel. Egy bátor lépéssel. Miközben a kezemben tartottam a seprűt, nehezen tudtam elszakítani róla a tekintetem. Minden apró részletét megfigyeltem – a sötét, lakkozott nyél finom erezetét, a gondosan elrendezett ágvégeket, amik tökéletes szimmetriában sorakoztak, mintha csak egyetlen lendületre várnának. A súlya pont jó volt: nem túl nehéz, de nem is éreztem játékosnak vagy gyerekesnek. Ez egy igazi seprű volt. Ahogy visszatettem a helyére, még nem voltam kész elmenni. Tovább sétáltam a boltban, lassan, szinte elmerülve minden tárgyban, amit láttam. Az egyik polcon kézzel varrott kesztyűk sorakoztak, mindegyik más színű díszítéssel – volt, amelyiket a Mardekár smaragdzöldje szegélyezte, másikat halványkék csillagok pöttyözték. Az ujjhegyemmel végigsimítottam egy puha, fekete bőrpáron. Elképzeltem, ahogy a markolat köré szorulnak, ahogy a labdát elkapom velük, ahogy a szél belekap az anyagba, miközben átsuhanok a pályán. A következő sorban aranygömbök pihentek üvegburák alatt, mozdulatlanul, mintha csak színlelve aludnának. Tudtam jól, hogy amint valaki megérinti az üveget, az aranycikesz szárnyai életre kelnek, és vad táncba kezdenek. Elmosolyodtam. Most nem ez lesz a dolgom, nem ez az én harcom – de mégis valami varázslatos volt bennük. Minden itt lévő tárgy mesélt valamit. Valakinek már része volt egy történetben, egy győzelemben, egy esésben, egy újrakezdésben. A falon régi poszterek lógtak, legendás meccsek emlékei. Volt egy, amin három hajtó épp egyensúlyozott a levegőben, mintha megdermedtek volna az időben, a gurkó néhány centire lebegett egyikük tenyerétől. A színek már kissé kifakultak, de a mozdulatokban ott volt az erő, a szenvedély, az az ősi, elemi lendület, amiért most én is itt voltam. A pult mellett elhaladva még rápillantottam egy apró polcra, ahol taktikai kézikönyvek és jegyzetfüzetek sorakoztak. Kézzel írt tanácsok, stratégiai rajzok, kviddicses naplók – valakiké, akik komolyan vették ezt a sportot, akik nem csak játékként, hanem életformaként tekintettek rá. Megragadtam egy vékony kötetet, „A hajtó ösztöne” címmel.
Üzenetek megtekintése
