summer in Barcelona
2005. július 15.
< Annie and Solace & Roxanne >
A nap sugarai úgy simogatták a bőrömet, mintha direkt rám akarták volna bizonyítani, hogy teljesen fölösleges volt reggel felvenni a vállamra azt a vékony kendőt. Már érzem, hogy piros vagyok itt-ott, a sós levegő szinte égeti a karomat, de nem törődöm vele. Inkább Annie szavait hallgatom, és próbálok nem túl feltűnően elmosolyodni, amikor belelendül a terveibe. Jó hallgatni, mennyire tisztán látja maga előtt a jövőt. Én sosem tudtam ilyen konkrétan megfogalmazni, hogy merre mennék tovább a Roxfort után.
– Egy varázslény gyógyító? – szólalok meg végül, őszinte elismeréssel a hangomban. – Hát, Annie, ezt nagyon is el tudom képzelni rólad. Amikor te beszélsz a növényekről, állatokról, mindig olyan, mintha egy másik világ nyílna meg körülöttünk.
Közben lopva ránézek Solace-re is. Valamiért úgy érzem, hogy ő és én nem fogunk jól kijönni. Nem tudok feloldódni a társaságában, nem tudok ráállni a rezgéseire. Bennem van a hiba? Pedig próbálok mindenkivel jóban lenni, már csak a rólam alkotott sztereotípiák miatt is.
– A piros szerintem kifejezetten jól áll neked. – vetem közbe könnyedén. Nem bóknak szánom, inkább ténymegállapításnak, de tudom, hogy az ilyesmi sokat jelenthet, ha valaki nem biztos abban, hogyan illeszkedik a többiek közé.
Amikor Annie átadja a tégelyt, ujjammal finoman végighúzok a krém tetején. Az illata gyógynövényes, hűvös és friss. A vállamhoz érintve már érzem is, ahogy csillapítja az égető érzést. Felnevetek, mert valóban működik. Zseni egy barátnőm van az már fix.
– Ez valami csoda! – szólalok meg, majd egy kicsit játékosan hozzátéve: – Ha tényleg orvos leszel, én leszek az első törzspáciensek egyike. Vagy inkább reklámarcod. Látod, a nap megtámadott, de Annie balzsama megmentett! – a színpadias hangsúly végén szélesen mosolygok.
A kérdés, amit Solace nekem szegez, kissé elgondolkodtat. A Roxfort utáni jövőm mindig is homályos volt, és sosem szerettem túl sokat beszélni róla, de most valahogy nincs kedvem elviccelni. Ha belegondolok, sok lehetőség nyitott a számomra, mert az RBF vizsgákon jól teljesítettem, mostmár csak el kell döntenem hogyan tovább.
– Hogy mit kezdek az iskola után? – ismétlem meg halkan, mintha ízlelgetném a szavakat. – Őszintén szólva, nem tudom. Van bennem rengeteg kíváncsiság a világ iránt, és talán ez az egyetlen biztos pont. De ott van az is, hogy vonz az auror szakma, főleg az átoktörői szakma. – A hangom nyugodt, de mélyebb, mint máskor, mintha egy pillanatra felfedném, hogy a bohókás mosolyok mögött komolyabb gondolatok is keringenek bennem.
Amikor Annie hirtelen felcsillanó lelkesedéssel kérdez rá a viharmadarakra, oldalra sandítok, és nem bírom megállni, hogy el ne mosolyodjak. Olyan szenvedélyesen tud lelkesedni mindenért, ami varázslényekkel kapcsolatos, hogy szinte ragadós.
– Téged minden szárnyas, szőrös vagy pikkelyes lény úgy vonz, mintha mágnes lenne benned. – nevetek fel lágyan.
Amikor a homokvár témája kerül elő, szórakozottan húzom végig a lábujjamat a homokban. A romok már félig eltűntek a szélben és a vízben, de a formáik még felismerhetőek. Annie története arról, mit is kellett volna jelképezniük, egyszerre mesés és túlzó, pont úgy, ahogy tőle megszokhattam. A fantáziáját mindig is csodáltam, mert olyan színeket adott a legegyszerűbb helyzeteknek is, amiket én sosem tudtam volna. Majd a tekintetem Solace-re téved, aki közben a pálcájával alkot. Az üvegszerű hegyek lassan kibontakoznak a homokból, és akármennyire is szerénykedik, a látvány lenyűgöző. Egy pillanatra teljesen el is hallgatok, csak figyelem a színeket, ahogy a fény megtörik rajtuk.
– Ez... gyönyörű. – szólalok meg végül. – Lehet, hogy nem vagy művész, de hidd el, én a Roxfortban láttam bőven olyan próbálkozásokat, amik se közel, se távol nem néztek ki ennyire jól. – A szavaim őszinték, és talán meglepően komolyan hangzanak tőlem, de tényleg így érzem.
Amikor Annie felajánlja a sütit, rögtön megcsillannak a szemeim.
– Meggyes süti? Na jó, ezért örök hála. – mondom nevetve, miközben el is veszek egy darabot. – Az a baj, hogy ha mindig nálad lenne valami finomság, felhizlalnál minket. – Teszek egy játékos oldalpillantást rá.
A nap lassan süllyedni kezd a látóhatár felé, és a fény narancsosra festi a homokot. Előrehajolok, könyökömet a térdemre támasztom, és körbenézek a két társamon. Annie lelkes, Solace szűkszavú, én meg ott ülök köztük, mintha valami különös egyensúlyt teremtene ez a hármas, és valamiért úgy érzem, hogy pont ez a nyár ad majd választ arra a kérdésre, amit korábban tettem fel magamnak: merre induljak tovább. Talán nem kell azonnal tudni. Talán elég most csak itt lenni, a homokban, a tenger mellett, két ember társaságában, akik más-más világból jöttek, de mégis valahogy egy pillanatra összekapcsolódtunk.
