Üzenetek megtekintése
Oldalak: [1]
1  Karakterek / Inès de Saint-Vinant / Re: Cure de bien-être Dátum: 2025. 11. 02. - 20:43:18




full
of
 woe.

[+18: erőszak, káromkodás, drog]  
   A kimondatlan szabályok örömét gyakran okozta, hogy azok maradnak — ezzel a teljes Aurori Kollégium egyet tudott érteni, pedig ez általánosságban csak a kávé és az alkohol fogyasztását jellemezte. Cassian Vanderholt esetében azonban a kimondatlan szabályok valahogy mindig végül kimondásra kerültek: így fog történni, amint visszatér az értően puritán irodájába és ott megkérdezik tőle, hogy miért nem azonnal a külföldi hatóságok szakértelmére bízta a területükön zajló bűncselekményt. A választ is biztosan előre sejteni lehetett: mert Cassian Vanderholt egyetlen hatóságban sem bízott, ha az egy, az újlatin nyelvek családjához tartozó nyelven szólalt meg.
   Ennek a prekoncepciónak esett áldozatul a felajánlott lehetőség is az OMEN kényelmes székeivel kapcsolatban — bár attól a képtől nem tudott vagy akart megszabadulni a fejében, hogy francia kollégái bizonyára minden nap selymet hánynának az asztalára, lévén nem létezhet auror folyékony aranyban mérhető, káromkodásra szakosodott szókincs nélkül.

   — Hogy mit? — kérdezte még hátra-hátranézve, erősen megdöbbenve azon, hogy nem valamiféle kérdést szegeztek neki. Hallotta a rohanó lépteket még, de azt lehetetlen volt megmondani, hogy pontosan merről — távolodnak, közelednek? Ha lehet, még gyakornokból is elkerülte a nőket — ez pedig egy dühös kislánynak tűnt, az öltözéke alapján egy elkényeztetett típusnak, akit most is a karkötője érdekel a leginkább.
   — Talán egy köszönöm, hogy visszaszerezte, vagy egy köszönöm, hogy nem hagyta, hogy egy drogos megátkozzon?! — inkább dobta, mint adta a kezébe a visszaszerzett ékszert, de még most sem figyelt rá egészen. Természetesen kinyílik az ember zsebében a bicska — ez a remek eszköz, aminek a rokonai nem igazán ismerték az eredetét vagy pontos használatát, de ők is értették a hasonlatot. Cassian Vanderholt lassan, de biztosan kiöregedett abból, hogy magnix-mondásokkal botránkoztassa meg a türelmére méltatlanokat — vagy abból, hogy udvarias társalgást folytasson menekülés közben.

   A mellettük lévő sikátorban fulladozó köhögést lehetett hallani — hoppanálhatna éppen ezzel az idegesítő kislánnyal, de nem ismerte igazán jól még a környéket hozzá, hogy egy nyilván kapálózó és ellenálló utassal társas-hoppanáljon. Welch eszére értelmetlen volna hatni — a szóviccet elismerve is világos, hogy kábult állapotában bárkire rátámadna, ha azt sem mérlegelte, hogy melyikük az auror. Talán a paranoia, talán a váratlan helyzet — ha megpróbálja lefegyverezni, amihez a legkevesebb kedve sem volt, lesz egy nagyon hosszú éjszakája a magukat a kollégáinak nevező francia aurorok között, mi sem természetesebb, hogy fordító nélkül. Léteztek remek bűbájok erre a különben sem áthidalhatatlan problémára: csak ebben az országban tettek úgy, mintha a kommunikáció egyetlen elfogadható módja az orrhangon raccsolás lett volna, főleg az angol anyanyelvűek számára. Vagy csak Cassian Vanderholt számára.
   — Szót se! — lökte teljes súlyával a lányt az ajtó keretének, bízva benne, hogy a testével eltakarja, mikor Welch beéri őket.

   Bármilyen tapasztalt volt, a másodpercek egyetlen jól irányzott bűbájra elegek — ezeket ritkán gyakorolta, a rejtőzködés sem tartozott azokhoz a területekhez, amelyeket előnyben részesített a képzés folyamán.
   Welch leesett a lépcsőn mögöttük — először neki a kukáknak, aztán a szemközti falnak, végül pedig a térdének, ahogy megpróbált felállni. Cassian visszatartotta a lélegzetét — keze megkereste a mögé szorított karját, ha mégis hoppanálnia kellene, bár most sem bízott a helyismeretében. Miután sikerült nyilvánvalóan nem a karját kitapintania, már csak azért fohászkodott némán — rengeteg káromkodás között, hogy Welch mágiája saját magára is destruktív legyen. Az végül sikerrel felhúzta magát a földről egy, a falból kiálló tégla segítségével — és némi hunyorgás kezdődött mindkettőjük részéről, melynek keretén belül Welch megpróbálta a fodrozódó bűbájban meglátni annak forrását, Cassian Vanderholt pedig a szöget, amelyben elég gyorsan átkozhatja meg.

   Végül az utóbbi győzött — az éles fényvillanást megnyugtató puffanás kísérte. Welch úgy elfeküdt előttük, mintha eddig is ártalmatlan bámészkodó volna, akit balsorsa egy rablás áldozatává tesz — a felületes tekintet Cassian Vanderholtot inkább láthatta a bűncselekmények elkövetőjének.
   — A picsába.. — sóhajtott fel, és arra kevéssé ügyelve, hogy védencét még mindig belepréseli hátával az ajtóba, megbökte a férfi hozzájuk közelebb eső kézfejét. Jól esett arra gondolni, hogy az ébredése már valaki más problémája — bizonyára egy empatikus, drogprevencióval foglalkozó ál-auroré, aki hasznosnak érezheti majd magát, legalábbis Cassian ezt mondta volna. Annak a kellemetlen valósága, hogy megátkozott valakit, aki ismeri őt, ezt pedig egy idegen országban — egyetlen szemtanún múlott, hogy az egész éjszakájába kerül-e, csak most ülepedett le igazán benne.
   — Ugye nem fog most sikoltozni? Nem tudom, miért magát szemelte ki, de.. hát, fel nem kel már. Egy ideig, mielőtt félreérti! — köhintett egyet, aztán a zakója zsebébe nyúlt egy cigarettáért: azaz, nyúlt volna, ha nem hagyta volna a teraszon.. A nap egyre jobb és jobb volt, ahogy ez a franciáknál megszokható egy amerikai auror számára.
2  Karakterek / Inès de Saint-Vinant / Re: Cure de bien-être Dátum: 2025. 09. 20. - 23:13:02




full
of
 woe.

[+18: erőszak, káromkodás, drog]  
   A lányról majdnem meg is feledkezik — nyilván illene most valami megnyugtatót mondania, lehetőleg franciául, csakhogy se nem képes rá, se nem akar. Ebben a pillanatban csak az foglalkoztatja, hogy Welch nincs rendben: ebből kifolyólag a helyzet sem, következményei sem. Eleinte is gyanúsan vakmerőnek tűnt az egész, még ha könnyen megoldható is lett volna eltűnnie a többi ember között — de az a fényes bármi nyilván drágább annál, mintha csak a londoni metróban túráztatta volna az ujjait a középosztálybeli ingázók zsebeiben.
   Cassian Vanderholt utált a pénzre gondolni, vagy eleve, annak gondolatát is — Welch olyan volt, amilyen, de valamiből bizonyára meg kellett élnie abban a légkörben, amikor egyiküknek sem sietett senki munkát kínálni. Vágták az ő fejéhez is, hogy bátran menekül az akkor már halálfalókkal teli Kollégiumból: és kurva felesleges lett volna vitatkozni ezzel, de kétségtelen, hogy neki volt hova hazamennie. Azt nem tudta senki, hogy a haza egy örökölt, majdnem üres lakás — előbb halt volna meg a társai után, minthogy a szülői házig meneküljön, ezt pedig akkor és most is biztosan tudta.

   — Fogja be.. — kezdte volna az ebből a szögből inkább kislány, mint hölgy felháborodására, de Welch rögtön rá kezdett figyelni, mintha tőle remélte volna a menekülést szorult helyzetéből. A zsebére csúszott a keze, és ahogy lassan elvigyorodott, Cassian Vanderholt már nem kételkedett benne, hogy ez a beszélgetésnek alig nevezhető istenkísértés a rosszabb ötletei közé tartozott. Épp, mint Franciaország.
   — Ez?! Ez nem az, ez csak.. — már ő is a pálcája után keresgélt, ez a mozdulat ismerős volt. Cassian a legkevésbé azt remélte, hogy mindjárt kölcsönösen megátkozzák itt egymást — mediátorként különösen rossz volt, azon a kurzuson csak valami erős jóindulat segítette át. Sem azt nem akarta, hogy a kislány kezdjen átkokkal hadonászni — de Welch drogban forralt ötletei is hasonló végkimenetellel kecsegtettek.

   — Csak add vissza a kislánynak, ami az övé, utána pedig -! — elméje utolsó, reménykedő kis szegmense még bízott benne, hogy ez ugyanaz a Welch: a bögréjével a folyosón sietve haladó, a faviccek szétszórója. A titkár, aki minden reggel vidámabban köszönt neki, mint amit megérdemelt volna akár ő, akár a körülmények — de ez a késlekedés vezetett oda, hogy Welch, aki már nem sokat őrzött meg magából, talán anyagi nehézségei, talán leépülése okán, először a lány pálcáját ragadta meg, utána a karját.
   — Vagy nem?! Nem! Jönnek most is, Cassis, és ha én nem.. ezt nem adom, mindegy, számít már nem, kell most.. tudod, amit, amit mondtam! De még menni fog! Elmegyünk, most, jó?! — Welch magával rángatta a lányt: Cassian tett ugyan feléjük egy ösztönös lépést, aztán felemelte a kezeit, látván, hogy a másik férfi pálcájával az áldozata nyakára mutat. A szemei vérben forogtak — a mediáció pillanatai nyilvánvalóan kínhalált haltak az imént.
 
   Nem próbálja megyőzni — ebben legalább annyira rossz volt, mint tulajdon apja, mikor marasztalni próbálta az óceán túlsó felén. Welchnek bizonyára hitelezői lehetnek, mellettük pedig egy olyan drogproblémája, amellyel értelmetlen egyezkedni — ez maradjon azokra a hatóságokra, amelyek képesítve érezték magukat. Cassian Vanderholt legalább ennyire vakmerő volt, és legalább annyira rossz emberismerő, mint egy átlagos szociológus per drogprevenciós szakember — de Welch helyzetével kapcsolatban sokkal magabiztosabb, mint ami egészséges. Egy gyors mozdulattal kihúzta a férfi zsebéből az ékszert (és néhány üres, muglik által használt műanyag kis zacskót), aztán hátrálni kezdett.
   — Itt van! Látod, nem! Itt van nálam! Ha kell.. miért nem veszed el? Drága, nem? Drágább, mint -! — ijedtében az egyik kukának ütközött, mikor Welch a lányt a földre ejtve-rúgva nekirontott teljes súlyával.

   Az egész improvizáció ostobaság volt — kurva nagy ostobaság, ami súlyos következményekkel járhatott, és még bőven járhatott volna mindkettőjükre nézve. Cassian Vanderholt majdnem megbukott túsztárgyalásból, utána pedig mediálásból is: oktatói ezt látva bizonyára vitatkoztak volna átmenő jegyével, és nem véletlenül került a nyomozók közé azonnal, amint erre lehetősége nyílt. Mindig jobban teljesített, ha civilekkel beszélnie sem kellett — ezt kívánta most is, mikor egy lendülettel a sikátor belső vége felé hajította a karkötőt, és nagy szerencséjére Welch kétségbeesett lihegéssel vegyes futását nézte utána.
   Csak akkor gondolta az invitot, mikor már jobbja a lány karjára fonódott — Welch túl volt azon, amivel még joga, vagy ha már, képesítése lett volna foglalkozni a franciák között. Sőt, azon már bőven túl volt, amit az engedélyei és felettesei jóváhagytak volna — szerencsére a ronda francia városok sajátja, hogy minden sikátorból nyílik még egy, nem is olyan messze tőlük.
3  2005/2006-os tanév / Párizs / Re: Cimetière du Père-Lachaise Dátum: 2025. 09. 20. - 22:22:09



cold
cold
 cold.

Tw: 18! erőszak, káromkodás.
   Minden Rappaport egy ritka faszfej — legfeljebb jobban titkolja a többinél, és David Attenbourgh hamarabb akar róla műsort készíteni. Ez volt a meggyőződése, ezt mondta volna bárkinek, aki megkérdezi - persze ilyesmiről őt senki nem kérdezte már, mióta majdnem sikerült tönkretennie az egyszavas megjegyzéseivel a nővére eljegyzését. A szülei házassági-évfordulóját. A legutóbbi Karácsonyt, amikor olyan hülyék voltak, hogy meghívták — Cassian Vanderholt bármilyen társasági eseményt el tudott rontani a puszta jelenlétével, mégis, biztos volt benne, hogy Rappaportékat illetően igaza van.
   De most olyan kifejezéssel nézett a másikra, mintha arcvonásai egységesen mondták volna ki helyette, amit a helyzet nem engedett: mégis mi a fasz van?!

   Ha Cassian Vanderholt szégyellt is valamit - meglepően sok mindent, ha a lista nem is volt nyilvános - az egyik tétel az lett volna, hogy még mindig hagyta magát meglepni az emberek pofátlanságán. Rappaport, aki nyilván nem azért osonkodik itt a ronda talárjában, mert a francia síremlékek iránti olthatatlan vágy kínozza, pálcát akar emelni rá — miközben mindketten úgy lapulnak itt, mint ahogy az apja semmilyen körülmények között nem tartotta volna elfogadhatónak, de néha azért idézte: szar a vödör alján.
   Már majdnem megkérdezi tőle is, hogy mondd, mi a kurva életet művelsz, Rappaport — mikor megérzi a kamionok finomságával érkező legilimenciát, és felrémlik előtte az iménti gondolatsor a szarról a vödör alján (melynek eredete ismeretlen, sőt), meg arról, hogy JFR talárja miért ennyire ronda, ha biztosan nagyon drága is volt, és legalább néhány állat kínhalált halt érte, és hogy mennyire értelmetlenül francia a környezetük idefelé. Egykor az egyik oktatója azt mondta, hogy az első ütést mindig benyeli, különösen, ha legilimenciáról volt szó: nagy kár, hogy nincs mit keresni az elméjében. Most biztosan büszke lenne, ha nem szerelt volna le azóta arra hivatkozva, hogy ő ezt nem, ő ezt biztosan nem.

   Te kis fürdőskurva! - gondolta ösztönösen, mielőtt előrántotta volna egy jóval kevésbé elegáns mozdulattal a pálcáját a zakója rejtekéből. Nem érdekelte, hogy a férfi hallja-e — akár született legilimentor is lehetett éppen, ennek megállapítására nem nyílt elegendő ideje. Nem ez volt az első, és biztosan nem az utolsó alkalom, hogy valaki meglepte ilyen módon — de annak a padkának ott mindjárt érvényt szerez gasztro-kulináris szempontból, mikor JFR rákóstol a jóvoltából.
   Az átok gyors és aljas volt — de még a tudata szélén lebegett valami arról, hogy nem kellene lebuknia. Persze, ha ez az egyik kurva kis őrszemük, akkor lényegében értelmét veszti az elővigyázatosság: Cassian Vanderholt azért mégis Cassian Vanderholt maradt akkor is, ha valaki a fejében matatott használható dolgok után.  

   Nem tartozott a kedvencei közé az átok, de általában hatásos volt: levegőre meg csak szüksége van Rappaportnak is. A nyelőcső hirtelen szűkülése nem volt bonyolult folyamat - még akkor is végre tudta hajtani, ha a férfi megpróbálja megtalálni a helyzet kulcsát az emlékei között. Csak most jutott eszébe, hogy ugyan minek szórakoznak ezzel, ha ő az őrszem — nem lenne egyszerűbb rögtön jeleznie a másik kettőnek ehelyett a néma faszméregetés helyett a kripták mellett, mögött?
   Ha az álcájának annyi, lehet, hogy megpróbálja egy jobb robbantó-átokkal is a szerencséjét — eggyel kevesebb Rappaport csak jót tesz a környezetnek, és legfeljebb befejezi, amit valamelyik kezdett pár évvel ezelőtt.
4  2005/2006-os tanév / A Világkiállítás / Re: Franciaország Pavilonja Dátum: 2025. 09. 20. - 21:49:07



je
suis
 prest.

[+16: káromkodás]
   Cassian Vanderholt úgy nézett fel a plafonra - ami természetesen túldíszített volt, akár minden, ami francia - mintha azt remélné, hogy az istenek, bármelyik is, de megáldja majd türelemmel. Az istenek is utálják a kotnyeles aurorokat — hát még az amerikaiakat.
  Persze, hogy a kölyök sem beszélt angolul - hogy nem akart, vagy nem tudott, lényegében teljesen mindegy, ezt már mostanra elég jól megtanulta. Még az legutolsó francia földművesről is feltételezte, hogy ki tudná őt röhögni a királynő nyelvén, ha épp arra lenne kedve — csakhát sokkal jobb nézni a vergődését, főleg, mert azt még a Parancsnokságon sem vették igazán komolyan. Néhány kollégája odáig merészkedett, hogy paranoiásnak nevezze — az ilyenekből szoktak lenni a hősi halottak. Néhány vélemény szerint erről ő maga gondoskodott..

   A divine intervention hiányában már majdnem mormolt valami nem kifejezetten választékos dolgot a kölyök attitűdjéről és annak hiányáról — és arról, hogy már túl öreg ehhez az egészhez, de szerencsére csak megszólalt valami olyan nyelven, amit még érteni is lehet. Ha korábban kétségbe is vonta, hogy a franciák valamiféle összeesküvésben vesznek részt mindannyian, cserébe a nem kifejezetten baráti történelem különböző pillanaiért — mostanra tiszta meggyőződésévé vált.

    — Keresek valakit. Egy.. egy szabót. — gyorsan helyet is foglal, mielőtt a kölyök megint szórakozni kezdene. Az akcentusa beszélt helyette — de emiatt soha nem érzett igazán szégyent, sőt, volt valami megnyugtató abban, ahogy a szótagok rárúgták a selyemből készült mondatokra az ajtót az óceánnak ezen az oldalán. Családja, rokonai most bizonyára a szívükhöz kapnának neveltetése halálának láttán — de ez épp így volt tökéletes, mindenféle bemutatkozás és elemi udvariasság nélkül. Bizonyára a kölyköt sem a vele való beszélgetés inspirálja majd arra, hogy jobb emberré váljon.
   — Valami.. SZEJN-LO-RÖJN? SZÁJN-LÓ-RÁNT? SZÖJ.. mindegy, egy híres szabót. Itt dolgozik, valami kurzust tart, de nem akarnak beengedni rá, mert biztosan attól félnek, hogy megint csúnyát mondok a kurva gyönyörű rökamiékra. Vagy mi. Ismered? A szabót, nem a rök.. azokat. — fáradtan dőlt hátra a széken, orrnyergét dörzsölte elkínzottan.

  Semmi kedve nem volt egy kölyöknek magyarázkodni, de most sem nagyon parancsolt az ellenszenvének a bármilyen ülőalkalmatosságokkal szemben, amelyeket nem lehet egyszerűen csak széknek, kanapénak nevezni. Illene rendelnie is valamit, de az sem ment itt egyszerűen, nem lehetett csak úgy rámutatni valami lapra, fotóra, hogy én kérem, a nagyon habos istennyilát kérem, ami talán latte, talán nem. Cassian Vanderholt valahol térben és időben távol még a szobafogság kísértetével a háta mögött sem volt megtanulni a francia gasztronómia legszebb kifejezéseit — és nem most fogja elkezdeni.
  — Egyébként auror vagyok, semmi más szándékom nincs. Tudsz segíteni? És mi az, amit iszol? Látte, vagy mi a jóisten haragja? Azt mondjátok a pultnál is? Latte, lethe? Mintha itt minden sokkal bonyolultabb lenne, mint az országotokban, pedig az is olyan jó élmény volt, mint a patraszállás, csak én kevesebbet értem el vele. — talán csak régóta nem volt kihez szólnia angolul, biztosan ez a magyarázat. Semmi köze az elveszettséghez.
  
5  Általános / Játékkuckó / Re: paparazzi Dátum: 2025. 09. 20. - 19:49:57



Leendő auror rejtőzködés közben, természetes közegében.
Utólag színezett.
Robert Pattinson
6  Karakterek / Inès de Saint-Vinant / Re: Cure de bien-être Dátum: 2025. 07. 27. - 19:06:46




full
of
 woe.

  Bármiféle jogosítványa a nyomozásra korlátozódott — ezt nem mondták el külön, mikor átnyújtották papírjait, de egyértelmű volt. Az is egyértelmű volt, hogy ez nem zavarja majd meg épp Cassian Vanderholtot abban, hogy adott esetben ne vegye figyelembe ezeket — a háborús aurorok kivételes bájaként.
   Csak azért lassított kicsit, mert rájött, hogy hamarabb cselekedett, mint érdemes volt — ez természetesen nem lehet épp Caius Rosier a rondán túlzsúfolt utca közepén, fényes nappal, amint luxustermékek bizonyára adó megfizetését reményeiben megkerülendő bevásárol. Ugyanakkor a gyakorlat éber volt, éberebb a haragjánál — felismerte azt az arcot, ha nem is a vágyottat. Volt kollégái közül többen voltak kénytelenek távozni kényszerből — egy ponton még maga Cassian Vanderholt is, bár ő nem várta meg ezt a pillanatot. Most egyikükkel szembesülni különös élmény volt a biarritzi iszonyatban.

   Welch még nem vette észre — Welch nem tartozott az aurorok közé, bár ezt nehéz lett volna megmondaniuk róla azokban a napokban. Minden egyetlen kapkodó, remegő kézben csepfolyóssá váló, már kevéssé titkolható folttá vált régi dicső aktáik hófehér lapjain — a vérfoltokat elkente az idő, talán a patina. Welch egyik sem volt: míg gyorsan lehajolt, szürke külseje elnyelte a tekintetek élét, egykor Caius Rosierhez hasonló hirtelenszőkeségét elnyelték az évek. Csak ő látta — és ő is csak azért, mert ismerték egymást, azaz, ismerték egymást valamikor. Caius élvezettel ugratta — de Caius Rosier mindig szerette hangsúlyozni, mit gondol az olyan joviális, irodában öregségüket türelemmel megváró patkányokról, amilyen Welch is volt.
   Talán valamiben mégis igaza volt — Welch alkalom szülte tolvajnak ügyesebb volt, mint az akták megfelelő kitöltésében. Sosem követte, mi történt vele, miután kirúgták — talán kellett volna, de hát sok mindent kellett volna, például előbb látnia is, mielőtt csak néz. Gyűlölte, hogy Caius Rosier még ezekben a pillanatokban is szilánkosra tudta törni majd közös emlékeik deszkáin szétszórni türelmét, aurori alkalmasságát. A lány személye már-már lényegtelen is volt.

   Páran szétrebbentek előtte — szorosan tartotta a pálcáját, zakójáról meg is feledkezett. Nem kereste a lány tekintetét — Welch mozdulatai szélén visszhangzottak azok az évek, amelyekben azt hitte, mindannyiak a szolgálatra esküdtek azon az osztályon. Miért törné valaki lelkét-testét, egészségének épségét, ha nem a kötelesség hosszú árnyéka alatt? A hatalomért — a szó íze még ennyi idővel később is bibliai haragot ébresztett benne.
   — Welch, rég találkoztunk, ugye? Mit művelsz!? — ostoba kérdés volt, amit azonnal meg is bánt. A férfi már el is süllyesztette zsebében az imént szerzett.. csillogó bármit, kefebajsza pont úgy remegett meg a felismeréstől, ahogy Cassian egy patkánytól várta volna. Inkább magára volt dühös — Welchnek meglehetett a maga oka erre, a nagy Cassian Vanderholtnak azonban senki nem adott volna feloldozást, főleg nem a nagy Cassian Vanderholt azalól, hogy már bárkibe bele tudta látni kétségbeesésében Caius Rosiert, akinek egy kis köze is volt hozzá.

   — Cassis? Én.. megbeszélhetnénk ezt nem itt? Ott. Jó? — úgy emlékezett, talán ötvenes lehet a férfi, épp csak öregebbnek tűnt. Sokat használt minisztériumi logós bögre — nőtlen, hobbija a sportfogadás. Szereti magát aurornak képzelni — egy az irodisták közül. Könnyen esett sorolni jellemzőit, nehezebb volt bólintani a kérdésre: az imént látottak nem tartoztak rá, mégha szemtanúvá tették körülményeik is. Ráijeszthet, de Welch valószínűleg nem érzett túl sok bűntudatot a bűnelkövetés okán — vagy ha mégis, nem jobban, mint az éhséget.
   Az egyik leágazó kis utca rögtön kényelmetlenné tette a lépteket befelé — ha nem ismerte volna Welchet, biztos lett volna benne, hogy csapda. Nem bízott magában — Biarritz, meg a nyomozás eredménytelensége. Talán stressz? Ostobaság, a stressz a whigek mentsége — és a szüleié. Cassian Vanderholt nem érez stresszt — nincs rá ideje.

   Meg akarta kérni, hogy ne szólítsa így — és hogy egyszerűen csak adja vissza a lánynak, amit elvett tőle, aztán beszéljenek végre értelmes dolgokról. Welch nem volt francia — de épp úgy ismerte Caius Rosiert, ahogy akkoriban minden kezdő aurort, gyakornokot, láthatta aktáit. Hogy nem jutott eszébe korábban felkeresni ezeket a régi alkalmazottakat?
   Meg akarta kérni — egészen addig, amíg nem látta közelebbről a férfi szembogarait, az azokat keretező vörös-lilás erek sormintáját. Hogy mennyire izzad — és hogy mennyire nehezen rejti el kezének remegését, hiába vágta azonnal zsebre, amint érzékelte figyelmét. Valami nem volt rendben — és nem csak erkölcsileg, az jóval lényegtelenebbé vált bizonytalan mosolya nyomán.
7  2005/2006-os tanév / Párizs / Re: Cimetière du Père-Lachaise Dátum: 2025. 07. 27. - 05:31:02



cold
cold
 cold.

Tw: 18! erőszak, káromkodás.
   A kiejthetetlen nevű temetők bizonyára elengedhetetlen színterei az ilyen napnál világosabb összeesküvéseknek — gondolta, míg belépett a stílusosan nyikorgó kapun. Hamarosan egy macska is megijeszti majd — kötelességtudóan sóhajtott egyet, mielőtt az égre nézett volna, várva a szintén hangulatért felelős eső súlyos függönyeit. Az egyelőre nem érkezett meg — Párizs lírai volt a naplementében, még ha baljóslatú is ezen minőségében.
   Cassian Vanderholt nyara a szokásosnál is elviselhetetlenebb volt — a nyomozás fonalai ezúttal éppen erre vezettek, és már hetekkel túlnyúlt a számára elfogadhatón, már ami a francia földön való tartózkodást illeti. Lassan indult el a kavicsos ösvények egyikén — zsebre vágott kézzel, mint akinek legnagyobb gondja csupán megtalálni a vágyott sírt, talán elszívni egy cigarettát tiszteletből is. A holtak már nem panaszkodnak — talán egyet is értenek vele, hogy ennél alkalmasabb hely aligha létezhet annak a szartengernek a megvitatásához, aminek magában nevezte a konzervatívok kis közösségét a tenger túlsó felén.

   Meghívót sem oda, sem most nem kapott — talán nehezményezhette volna, de miután épp úgy gyűlölte a családnevéhez tapadó előjogokat, mint mások önmagukat a napi negyedik kávét követően, ez az ajtó zárva maradt előtte. Rokonai mind apolitikus, közélettől még a felelősségnél is jobban tartó nem-szavazók voltak, őket érdemtelen lett volna bevonnia — ha utána akar járni bárminek is az ügyet illetően, csak a hasonló, kollégák között is gyakran fókázásnak titulált lehetőség maradt.
   Cassian Vanderholtnak a kemény munka nem tűnt olyan elfogadhatatlan végkimenetelnek — az sokkal inkább, hogy dolga végezetlenül kell visszatérnie Londonba. Caius Rosier bizonyára a szarrágó vigyorával élvezi valahol az erkölcstelenségek egyértelműen francia körülményeit — ő pedig csak azért szerzett tudomást erről a találkozóról, mert ritka szerencséjére Rosierék megemlítették, hogy őket is invitálták már ebben az időpontban ide. Jó oka nem volt rá, hogy feltételezze, ez viszi majd közelebb Caius Rosierhez és köreihez — de fájdalmasan kevés információ birtokában még a városnézés is csábítónak tűnt.

   Próbált feltűnést alig, vagy lehetőleg nem kelteni — a júliusi Párizs azonban kiüresítette a gyász ösvényeit. A házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom az övé is lehetett volna — ha megáll elmerülni látványukban, vagy ha csak egyetlen perccel is adózik saját mentális egészségének. Nem akarta, talán nem is tudta volna elismerni, hogy a nyomozás eredménytelensége egyre nagyobb vakmerőségre késztette — már-már a komoly nyomozati hibák is statisztikának tűntek mellette.
   Maga volt, látszólag — zakója sötétje alatt legalább a hűtőbűbájok nem vallottak kudarcot. Bejárta a közeli sorokat — elszívott két cigarettát a röpke óra alatt, míg a nap lebukott a háztetők között, szellemalakká nyúzva a kápolnák keresztjeit a horizonton. A találkozó bizonyára hamarosan elkezdődik — a mágusok bárhogy tagadták, ragaszkodtak megszokott rejtélyes szokásaikhoz, talán ezért nem is jutott eszükbe egy forgalmasabb helyszínen leülni megvitatni egy bizonyára kényes ügy részleteit.  

   Caius Rosier biztosan nem épp a szőlészet Napa völgyi hangulatait idézi fel — ebben egészen biztos volt, sőt, semmiben nem volt annyira biztos, minthogy régvolt barátja újra szervezkedni kezdett. A MACUSA árnyalatainak változásai, az a kurva pavilon, Yaxley — mind arra mutattak, hogy a gyanú végig bizonyosság volt, ők pedig a fától az egész Appalachiát nem látták idejében. Ez persze nem az ő dolga — egy angol auror nem hivatott rettegni az amerikai ostobaságtól, bár valóban kellemes volt a tudat, hogy igaza volt.  
   Richard Rappaport egyik kiváló embere — jogász ez is, mi más, a jogászok mind perverzek. Őt kereste most már halk, kimért léptekkel a sírok között — vészjósló volt a csend, melyet megtörni sem vágyott. Rappaporték bizonyára kiváló alanyai egy ilyen társadalmi kísérletnek, főleg azok után, ami pár éve történt — őket sejteni emögött nem is olyan komoly nyomozati gyakorlatot igénylő játék. Ez a Jones eleve egy ritka bélpoklos féreg volt — híre még Londont is elérte.

   Neszezés ütötte meg a fülét, az egyik épület falának simult háttal — pálcája a zakó alatt a kézben. Rappaporték bárhogy szerethették a frankofón műveltségüket ringatni a beszédeik bölcsőjében — nem véletlenül jártak itt épp most családostul, és nem véletlenül találkoztak épp azzal a francia, Rosierék által is megnevezhetetlen 'összekötővel', akiről úgy vélték, remek kapcsolatokat ápolhatott Caiussal annak látszólagos halála előtt.  
   Jones hangját ismerte már — összeszorította az állkapcsát, felkészült rá, hogy közelebb osonjon, mikor a szemközti épület sarkánál egy egészen váratlan arcot látott. Csak egy pillanatra döbbent meg — arcán a kilincset az érzés rögtön a harag kezébe adta. John Fitzgerald Rappaport.
8  2005/2006-os tanév / A Világkiállítás / Re: Franciaország Pavilonja Dátum: 2025. 07. 27. - 04:33:14



je
suis
 prest.

   Azt még Cassian Vanderholtnak is el kellett ismernie, hogy létezik olyan, hogy röhejesen ostoba nyom — ezt hangosan nem mondta volna ki, de pontosan ezt gondolta, mikor már aznap másodszor tért be a francia pavilonba. Az itt dolgozó mágusok már-már megszokták a jelenlétét — attól eltekintve, hogy mostanra varázslatos módon elfelejtettek angolul, mikor kísérletet tett arra, hogy megszólítsa őket. 
  Még hibáztatni sem tudta őket érte — valószínűleg ő is süketnek mutatkozott volna saját anyanyelvére, ha azt valaki ilyen magabiztos keresetlenséggel mészárolta volna le előtte, ha a mostani alkalmat is beleszámítjuk, ötödjére. Ha nem lett volna ez az egyetlen épp elérhető szál, amelyet követhet, nem ragaszkodott volna hozzá, hogy sokadjára megismételjék az 1781-es Jersey-i csata esztétikáját ezúttal a franciák győzelmével — de az angol hadvezér csúfos halálának körülményei kezdtek fájdalmas realitássá válni.

   Eddig sem őrzött kifejezetten boldog emlékeket Barcelonáról — bár ez elmondható lett volna számtalan más világvárosról, ahová az emberek pihenni, izgalmakat keresni vagy épp felüdülni érkeztek. Cassian Vanderholt a felüdülésre is úgy gondolt, mint egy különösen undorító krónikus megfázásra — nemcsak emlegetni nem érdemes, kerülni is csak úgy, hogy nem is említjük létezését. Ez az életvidám megközelítés most azonban nem vált javára: nem mintha bármikor máskor a társaság lelkévé tette volna.

   Legalább megfelelően vagyok öltözve, a kurva élet basszon meg engem — gondolta kis vigaszként, amikor rájött, hogy néháy mágus már a teremből is inkább hirtelen teendőinek tudatában fordul ki, ahogy meglátja belépni. Persze a franciákat nem lehet túlöltözni — sem az itt dolgozókat, sem a véletlenül mindig tökéletes látogatókat, akik épp úgy kerülték, ahogy az előbbiek.
   Hiába hagyta hátra Biarritz emlékét, az érezhetően nem tartotta elégségesnek szenvedéseit a francia nyelv, vagy épp — a sanzonok terén. Célszemélye nem rendelkezett jellegzetes külsővel — a nagyobb problémát az jelentette, hogy néhány múltbéli eseménynek köszönhetően már nem fogadott megrendeléseket külföldiektől, így kikérdezése nem valósulhatott meg olyan egyszerűen, mint egy új öltöny megrendelése volna. Sokak szerint ez közel sem olyan egyszerű — Cassian Vanderholt szerint azonban minden egyszerűbb, mint boldogulni egy olyan kultúrával, amely érti az angolt, épp csak tagadja bárminemű jártasságát a nemhivatalos világnyelv ismeretében.

   Caius Rosier minden percben nagyobb, alkotmányba inkább ütköző kínhalált érdemelt — ezt minden lépéssel jobban meg is ígérte magának, mint önjelölt igazságosztó. Egészen biztos volt benne, hogy ha elmeséli feletteseinek a parfümök egyre csak sokasodó számát épp ebben a pavilonban, az mentesíti majd az elszámolás alól — és eleve, az, hogy már Caius utolsó ismert kontaktjait kutatta fel, sokat elmondott az elhivatottságáról. Valamelyikükéről.
   Egyetemi napjaik alatt irigyelte keresetlen eleganciáját — most azt kívánta, bár felgyújthatná az összes szövetet, amely valaha csak egy helyiségben tartózkodott régi szobatársával, beleértve akár a saját teljes ruhatárát is. Megállt végül ebben a kávézónak kinéző helyiségben, megpróbált nem úgy felsóhajtani, mint aki Calaisnál további angol társaságot kíván — az édes faszom szókapcsolat már nagyon is jól ment neki ezen a nyelven is.

   —Hé, fiú, ugye te legalább beszélsz angolul? Úgy nézel ki, mint aki igen. — tett egy kétségbeesett kísérlett arra, hogy megszólítsa a tőle nem messze ülőt, aki legalább feleannyira megközelíthetőnek tűnt. Ki tudja, lehet, hogy az eddigieknél is nagyobb hiba — de abban bízott, talán ő még nem annyira francia, mint amit a nagykorúság megkövetelhet Napoleon gyermekeitől. Vagy Marianne gyermekeitől — ha már az ellenállás pajzánságáról van szó.
   Sosem látta még a fiút — ez jelenthetett jót meg rosszat is. Cassian Vanderholt nem rajongott a gyerekekért — de határozottan jobb ötletnek tűnt az egyiküket talán lefizetni, mint megpróbálni elkapni a pavilon egyik dolgozóját, és remélni, hogy őt nem kapja el közben a saját szégyene.
  
9  Karakterek / Inès de Saint-Vinant / Cure de bien-être Dátum: 2025. 07. 21. - 20:26:12




full
of
 woe.

   Cassian Vanderholt azok közé tartozott, akik határozottan gyűlölték a vízivásnak a gondolatát is — ennél jobban csak azt gyűlölte, ha erre fel is hívták a figyelmét külön. További súlyosbító tényezők lehettek, ha adott személy az egészsége érdekében szólalt fel — vagy ha kételkedett benne, hogy nem volt-e egyszerűbb az utálat szóval minősíteni az érzéseit a fizikai jóllét eme oszlopát illetően.
   Tulajdonképpen elmondhatjuk, hogy Cassian Vanderholt minden hasonló témakört gyűlölt, amit legalább olyan méla büszkeséggel dédelgetett, ahogy mások hazaszeretetüket — erről azonban akár akarta, akár nem, gondoskodott megnyerőnek a francia napsütésben aligha tűnő akcentusa most már sokadjára.

   Azon tényezők különösen hosszú listáján, melyeket Cassian Vanderholt gyűlölt, előkelő helyet kaphatott volna a francia nyelv, kultúra, vagy eleve, ennek elismerése — az ennek tanulásával eltöltött évek úgy elkerülték, mintha az apja legrosszabb rágalmainak megfelelő bostoni magnix eszétika gyermeke lett volna. Szókincsét, nyelvtani emlékeit illetően egészen biztosan — magabiztosan szeletelte a szótagokat, az elegáns, orrot csiklandó hangoknál pedig mostanra beletörődő krákogásából francia fülnek méltán gyilkos kakofónia lett. Páran udvariasan köptetővel, meleg teával kínálták — de miután a teával kapcsolatban is csak az egészségét féltők szándékait vélte felfedezni, semmit nem volt hajlandó elfogadni, ami nem hasonlított legalább illatában kávéra. Erős kávéra.

   Öltönyének zakóját már csak a karján viselte — mintegy gesztusként a nyaralók hangulatát javítandó, ha már az övén az időjárás kitartóan újabb és újabb sebeket ejtett. A hűtőbűbájok sokaságának ellenére már-már megfontolva, hogy felhajtja az inge ujját — és ezzel kockáztatja a gyakran szánakozó, vagy épp undorodó pillantásokat, végül annak  a kísértésnek mégis engedett a nagyjábó egy mérföldes gyalogtúra után, hogy leüljön az egyik kávézó teraszára.
   Azzal már nem is törődött, esetleg megsérti-e a nagy francia demokrácia szellemét, mikor csak rámutatott az itallapon az elfogadhatónak vélt ital nevére — a pénz bizonyára legalább ebben elég nemzetközinek bizonyul, ha már egyéb képességei kevéssé. Caius Rosiernek nyilván nem voltak hasonló problémái — az ördög nemcsak öltönyt viselt, de tapasztalatai alapján csak azért beszélt franciául, hogy az ő amúgy sem túl acélos idegeit végleg kikezdje.

   Nem gondolta ugyan, hogy valóban megtalálja az országban — de egyéb nyom hiányában azt kellett üldöznie, ami megmaradt egykori társa árnyékából. Rosierék francia ága ugyan segítőkésznek bizonyult, de érthető okokból nem kívántak mélyebben belefolyni a nyomozásába — ahogy ő sem azokba a társadalmi körökbe, melyekben jól érezték magukat, és amelyeket nem féltettek tőle úgy, mióta családnevét megtudták, mint szerette volna. Franciarország egyetlen előnye veszett oda aznap, mikor vacsorára is meginvitálták — amit legalább olyan lelkesedéssel fogadott el, mint egy nagy pohár tiszta vizet. Bizonyára ez is jót tett volna neki — pont ezért volt olyan visszataszító.
   Biarritz is Rosierék ötlete volt a gyermekkori nyarakkal — mintha minden gazdag francia örökségeként szolgált volna, ahogy az utóbbi napokban megállapította. Noteszában már számtalan oldal felismerése rajzolt újabb ívet arról, Caius Rosier milyen különösen undorító alak volt: Biarritz mintha csak igazolta volna mindezeket.

   Tett mégis egy kísérletet rá, hogy megköszönje a felszolgált kávét az ellenszenvesen túldíszített bevásárló utca teraszán — a pincér arckifejezését elnézve ez legalább úgy sikerült, ahogy a külföldieknek általában, szólni legalábbis semmit nem szólt. Cassian Vanderholt kezdte beismerni magának a vereséget — egy újabb gyűlölt dolgot, bár némiképp segített az undor békésen sétálók felé sugárzását mérséklendő a még szerinte is finom kávé.
   Nem ismert senkit, és őt sem ismerte senki — ez így volt biztonságos. Ügyet sem vetett volna arra a szőke lányra a sétányon, ha ruhájának feltűnő árnyalatai okán nem pillant meg mögötte valakit. Valakit, akit jobban ismert, mint szerencsés — és valakit, akit a francia nyelvnél, vagy a saját egészségének állandó említésénél is jobban gyűlölt. A fizetés hirtelen eszébe sem jutott, míg átvette magát a terasz alacsony korlátján — és a járókelők rosszallásától övezvén, pálcáját kivonva megindult az imént látottak felé.
Oldalak: [1]

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország

Az oldal 0.085 másodperc alatt készült el 26 lekéréssel.