Raelyn

Nos, rendben, úgy néz ki, hogy mégsem fogok irtózatosan lebőgni. Legalábbis nem akkorát, mint úgy általában szoktam. Mert az elég ciki lenne, főként leesni a seprűről egy lány előtt. Na jó, ezzel ne foglalkozzunk, mert akkor még bejön, és fel kell mosni a pályáról engem. Annak ismételten nem örülnék.
 - Jó, menj csak – mondtam halkan, mikor elillant átöltözni. Valamiért olyan érzésem volt, hogy nem fog visszajönni. Nem tudom, hogy miért gondoltam erre a borús eshetőségre, de a lényeg, hogy gondoltam rá. De amikor visszatért, egy boldog mosollyal fogadtam. Aztán elindultunk a seprűtároló felé, hogy felszerelkezzünk a szükséges kellékkel. Felszedtem valami gyorsabb seprűt, de még így is csak egy Jólsep-R darab jutott ki nekem hirtelen. Jó lesz ez is, hiszen a cél szentesíti az eszközt. És ez a cél most a játék volt.
 - Nem rossz ötlet, szívesen dobálnám a kvaffot. De mit szólnál, ha én beállnék a karikákhoz, és te támadnál – vázolom fel én is az ötletem, miközben felkapom a nagy piros labdát, ha engedi, hogy én vigyem. Majd elindulok a pálya felé, ott pedig felpattanok a seprűre, megvárom, hogy ő is hasonlóképp tegyen, majd felemelkedem a levegőbe, nem magasra, csak valamivel föléje. Arcomon elterül a vigyor, amikor végre újra fellendülök a földről.
 - Na mit szólsz? Elindulhatok a karikák felé? - néztem, még mindig mosolyogva. Ha igent mond, akkor el is indulok, de még mindenképpen visszaszólok: - Jó ötlet volt! Tényleg.

Raelyn

Már kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam a földön, ahol ültem. Figyeltem az arcát, és azt, ahogy gondolkodik. Pontosan nem láttam a gondolatait, hiszen az is csak varázslat segítségével lehetséges, de az arcát figyelve láttam, hogy gondolkodik. Aztán mondta, hogy ő biztos róka lenne.
 - Nem olyan biztos. Inkább szerintem a belső tulajdonságok számíthatnak – majd felvetette az ötletet, hogy sétáljunk egyet. Nem rossz ötlet, már amúgy is elegem lett a fekvésből. - Rendben menjünk.
 Miután ezt kimondtam feltornásztam magam. Leporoltam magam, és igyekeztem nem kínos helyzetbe kerülni bármi miatt. Ha lányok voltak a közelemben majdnem mindig bajba kerültem. Vagy valami irtózatos hülyeséget csináltam, mondtam, tettem vagy akármi.
 Miközben sétáltunk ismét magamba mélyedtem. Most kellene valami vicceset bedobnom, de akkor nagy valószínűséggel érzéketlennek tűnnék a saját dolgaim iránt. Meg aztán, ha egy ilyen nap után eszembe jutna valami vicces, az lenne az igazi csoda. Hát igen, ez a nap be fog vonulni a személyes kis történelmembe, mint: „a nap, ami a legrosszabb címre pályázhat!”.
 - Igen, jó lenne repülni egyet – mondtam, mikor felvetette a kviddicsezős ötletet. Fellelkesültem a dolgon, hiszen már elég régen nem kviddicseztem. Pedig régen szerettem. - Passzolgathatnánk egy kicsit. Vagy amit csak akarsz. Csak nem tudom, hogy kell e valami külön cucc ehhez. Tudod, az a nagy helyzet, hogy két nyár óta nem nagyon röpültem.
 Vallom be kicsit szégyenkezve, majd elindulok a pálya irányába, persze csak akkor, ha ő is követ.

 Raelyn

Kissé megnyugodtam, amikor azt mondta, hogy szívesen látnak. Annyira örültem, hogy az szinte elmondhatatlan. Itt heverésztünk a zöld fűben, teljes nyugalomban. Minden, ami ma történt, a rossz érzések, minden olyannak tűnt, mint egy rossz álom. Csak a felelősség nem. Majd jött az animágiás megjegyzése, mielőtt még belemerültem volna a gondolkozásba. Az oroszlános megjegyzésen jót nevettem volna normál helyzetben, de most csak kis mosolyra futotta. Majd megkérdezte, hogy ő milyen állat lenne szerintem. Na most mit válaszoljak? Gondolkoztam, de nem jutott hirtelen eszembe semmi, majd rá is néztem. Még mindig halványlila gőzöm sem volt a dologról, de azért megpróbáltam.
 - Szerintem te valami olyan lennél, aminek vörös szőre van. Tudod a hajad miatt. Hallottam valami olyant, hogy ilyen külső jegyek megmaradnak. Legalábbis valami. Vagy talán olyan lennél ami repül. Talán – mondtam, majd szégyenkezve lesütöttem a szemem – de igazából fogalmam sincs. Talán azért nem láttál lajhárt, mert akik megpróbálkoznak vele, nem lusták.
 Majd újra elterültem a fűben, alattam a kemény föld, és arra gondoltam, hogy most helyben el is tudnék itt aludni. Persze iszonyú hátfájásom lenne utána, de most őszintén, az már csak a napom betetőzése lenne.
 - Igen, az majd jó lesz! - mondtam. Valami vén szipirtyót megviccelni mindig élvezetes dolog. Ha nem az, akkor már komoly problémák vannak, például az, hogy öregszünk. Azt pedig valamiért nem akartam. Legszívesebben kivágtam volna ezt a jelenetet, aztán örökre, újra és újra átélhessem.

Raelyn

Jól esett, hogy nem vette észre a kis ebborulós manőverem. Jó is, nagyon nem akartam leégetni magam előtte. Valamiért úgy éreztem iránta, mintha a barátom lenne, pedig alig beszélgettünk egy keveset. Tehát tényleg igaz, hogy a barátságok úgy kötődnek, hogy nem is tudunk róla. Legalábbis nem érezzük, mikor kötődnek, csak rájövünk később, hogy igenis léteznek. Már tudtam róla néhány dolgot is, például, hogy elveszítette az édesapját, hogy segítőkész, és még sorolhatnám.
 Néztem magam fölött a felhőket, de gondolataim messze jártak, már túl a birtokon, valahol Londonban. Annak a klinikának a nevén gondolkoztam, amiben én is születtem. Az istenért nem jutott volna az eszembe. Majd kiderítem később, de ezt a szép napot nem akarom tönkretenni. Túl jó lett ahhoz ez az egész, hogy most megint elfelhősödjenek a gondolataim. Mikor meghallottam, hogy ott laknak, nem messze a várostól, még inkább jókedvem támadt. De most nem mondhatom el neki, hiába bízok benne. Elképzeltem a jelenetet: „ Tudod, Rae, amint kitör a nyári szünet, én gyakorlatilag hajléktalan leszek.” Azt hiszem, elküldene a fenébe.
 - Cambridge is szép hely. Néha majd meglátogathatlak? - csúszott ki a számon a kérdés, pedig egyáltalán nem akartam feltenni. Elvörösödtem, előbb csak a fülem, majd az arcom, és ekkor vettem észre, hogy egyenesen rám mered.
 ~ Na, most felhúzhattam ezzel a kérdéssel. Én hülye, én hülye, én hülye! ~ futott át a fejemen a gondolat. Aztán rájöttem, hogy nem dühösen mered rám, hanem úgy, mint akinek hatalmas felfedezése támadt.
 - Mire jöttél rá? - kérdeztem tőle.

Raelyn

 Egy halvány mosoly jelent meg az arcom szélén. Ez ma az első. Ezt az váltotta ki belőlem, hogy megígérte, hogy segít. Nem is tudta, talán nem is tudhatja, hogy milyen kő gördült le a szívemről ebben a pillanatban. Szinte már megkönnyebbültem, hogy nem kell egyedül belefognom a keresésbe. Olyan érzés, mintha az ember egy hosszú és furcsa alagútból kiérve a fény világítana az arcomba. De nem keverhetem bele őt is, ki tudja milyen dolgok lesznek ebből az egészből. Bár nem történhet semmi, hiszen ez a valóság, nem valami ostoba kalandregény.
 - Nagyon köszönöm – mondom ki végre. Ebbe a két szóba próbáltam belesűríteni mindent. Először nézek bele a lány szemeibe. Szép zöldek. Zöld szemű, és vörös hajú. Jó párosítás általában, és mellé még szép is. Áh, erre nem kéne gondolnom, nem támadhatom le, amikor ő segíteni akar nekem! - Azt hiszem Londonba fogok menni először, ha ott adták örökbe, csak lesz valami nyoma.
 Bólintottam egy aprót, amikor a elárulta, hogy a bátyjával lakik. De mégis árnyék vonult át az arcomon. Felötlött bennem egy kérdés, ami egész idáig elnyomva hevert belül, de mégis naponta többször is az eszembe ötlött:Hol fogok nyáron lakni? Annyi pénzem nincs, hogy még egyszer a Foltozott Üstben töltsem az időt, de árvaházba akkor sem megyek, ha kényszeríteni akarnak rá. Akkor, hiába a tiltás, hiába bármilyen rendelet, használni fogom a pálcám. Arra van, nem? Talán még egy kevés mugli pénz is maradt valahol nekem, nem tudom.
 - Animágia? - néztem rá kerek szemekkel. Veszélyes tudomány, igencsak problémás lehet úgy gyakorolni, ha az ember nem képzett varázsló vagy Boszorkány, mint ez esetben. - Az egy érdekes tudomány, és egész jó. Egyszer nekem sem ártana tanulnom. De majd később. Most vár rám egy szép, mozgalmas nyár.
 Egy kicsit hátradőltem ültemben, mintha fotelben lennék. Aminek vége az lett, hogy elterültem a fűben. Nevetve maradtam lent, jól esett kicsit megpihenni.

Raelyn

 Örültem neki, hogy tud titkot tartani. Ha ez kitudódik, oda minden kevéske hírnevem, amit eddig szereztem. Pedig az határozottan nem sok. Cserébe én is megtartom az ő titkát, ha kell akár a sírig is. Nem fogom bántani azt, aki rendes volt velem. Nem vagyok én Mardekáros! Az az ő kenyerük inkább.
 - Köszönöm, hogy segítettél. Jól esett – mondtam, közben gondolkoztam azon, hogy ezt a gyászos témát hogyan kéne magunk mögött hagyni, és vidámabb vágányra terelni a beszélgetést. De ő közbeszólt, és hozzátett valamit a húgos témához. Tényleg nem tudom, hogy ki az. Lehet, hogy nem is hasonlít rám. Ki tudja. De azért kicsit örülök a szavainak. Talán nem kell majd gondolkoznom ezen, aztán nyáron belevetem magam a keresésbe. Bár nem igazán tudom, hogy hol fogom kezdeni, talán ott, hogy az örökbefogadó szülők után kutatok egy kicsit. - Igazad lehet. Még ráérek megkeresni, a legfontosabb most, hogy befejezzük ezt az évet, letegyük az RBF-et, meg a többi. Meg kell keresnem, de nem tudhatom, hogy mi lesz ha rátalálok.
 Itt ültünk a víz mellett. Figyeltem, ahogyan valaki beledob egy követ a tóba, és láttam, hogy ő arrafelé nézett nemrég. A víz fodrokat vetett, már egyáltalán nem volt olyan nyugodt, mint percekkel ezelőtt. Vagy talán órák? Most komolyan, mióta ültem itt? Atya Úr isten, mióta! Nagyjából az utolsó óra vége óta, de az nem lehetett olyan régen. Ugye nem volt olyan régen?
 - És mit terveztél nyárra? - kérdeztem. Ez olyan átlátszó kérdés volt, hogy még a hülye is látná, hogy témát akarok váltani. Ő pedig, eddigi ismereteim szerint nem volt hülye.

Raelyn

 Egy nagyon picit összerezzentem, amikor a vállamra tette a kezét. Hát igen, jött a Te Jó Ég válasz, és ő is elmondta, hogy az édesapja meghalt mikor ő tíz éves volt. Most rajtam volt a szájtátás sora. Ezt én nem tudtam róla. Meglepett. Nem hittem volna, hogy van ilyen az évfolyamban, aki elveszített már valakit. De kinyitotta a levelet. Egy nagyon hálás pillantást küldtem felé. Ebben benne rejlett minden, ami csak lehet, hála, köszönet, talán még valami más is. Átvettem a papírt és olvasni kezdtem. Halkra fogva a hangom, de úgy, hogy ő is hallja. Ezt azért megérdemli, hiszen ő segített. Ha nem nyitja ki, még mindig itt ülnék, és sajnálnám magam.

 Fiam!

 Mikor ezt olvasod, már nem leszek az élők között. Ne mondj semmit. Ha a sors így akarta, akkor így történt. Remélem nyugodt halálom lesz. De tudod kell valamit. Nem mondtuk el neked apáddal, mert tudtuk, hogy hihetetlenül felzaklatna. Van egy húgod. Egy évvel lehet fiatalabb, mint te. Nem tudom, mi van vele, hogy felvették e az iskolába, vagy sem. Örökbe kellett adnunk, mert nem tudtuk volna felnevelni. Keresd meg, és kérlek, kérve kérlek, hogy gondoskodj róla!

 Szeretettel: Anyád

 Ernyedt kezeim közül kihullott a pergamendarab. Van egy húgom? Akiről gondoskodnom kell? Magamról sem tudok gondoskodni, nincs elég pénz még nyárra sem, nem hogy arra, hogy pesztráljam húgom, akit sosem ismertem! De akkor is a húgom marad, valaki, aki a rokonom. És akkor is összeköt valamiféle kapocs, ha egyikünk sem ismeri a másikat.
 - Erről, kérlek, ne beszélj senkinek! Senkinek az évfolyamból, de még a suliból se, kérlek! - hangom esdeklő. Már már könyörgő is lehetne. Egy újabb dolog, amihez nem szokhatott hozzá az, aki ismer. Mindenesetre nem mozdulok, most szerintem jobb a földön maradnom. Ha felállok, biztos elájulok. - Ez nagyon hirtelen jött. Túl hirtelen. Hiszen pénzem is alig van...
 A mondat végét elharapom, de már túl későn. Kicsúszott a számon a második legnagyobb titkom. Basszus! Talán kezdek megbízni ebben a lányban. Kedves volt velem, de ennyire még nem bíztam meg senkiben, nem hogy néhány percnyi beszélgetés után. Ismét esdeklő tekintet.

Raelyn

 Nem is néztem igazán a lányra. Nem tudtam ki az, de jól esett bárki közelsége. Mikor aztán leült mellém, végre oldalra fordítottam a fejem, és rájöttem, hogy egy évfolyamtársam ült le mellém. Sőt, még háztársam is. Raelyn ha jól emlékszem. Már pedig biztos, hogy jól emlékszem, mert ha ezt nem tudom, belegázolok a tóba és addig maradok ott, amíg már vége nem lesz ennek az egésznek. Na jó, ez így talán nem a legjobb ötlet. A fulladásos halált mindig szerettem volna elkerülni. Észrevettem, hogy egészen csinos lány. Mondjuk már régen észrevettem.
 - Fárasztó, igen, az volt – mondtam, még mindig magam elé meredve. Ha tudnád, hogy mennyire! Nem is értem magam. Sosem voltam ilyen visszahúzódó, miért vagyok az most? Talán ez a hülye pergamen az oka? Nagy valószínűséggel igen. Talán jó ötlet lenne kinyitni, túl lenni a dolgon, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. De a kezem úgy remeg, mint a nyárfalevél a téli szélviharban. Talán még ő is észreveszi. Már csak ez hiányozna nekem. Még le is járassam magam. Paul McDavson, aki fél egy átkozott levéltől. A kérdéseire nem is válaszoltam, csak egy apró bólintással jeleztem, hogy ki fogom nyitni, amint lesz hozzá elég lelki erőm.
 - Az édesanyámtól jött – mondtam végül. - Már egy éve meghalt, de ma kaptam kézhez ezt a levelet. Nincs erőm kinyitni. Mindkét szülőm meghalt, de ezt nem mondtam el senkinek. Mindkettejüket megölték.
 Ezután tovább üldögélek csöndben. Majd végül megint megszólalok. Hangom talán kicsit remeg.
  - Kinyitnád nekem? Én nem bírom... nem hiszem, hogy mostanában képes lennék rá.

Raelyn

 A Mai napom valamiért nem úgy telt, mint a többi. Igazából nem hiszem, hogy meg tudnám mondani, hogy miért. Felébredtem, tompán észleltem, hogy az egyik szobatársam ütlegel, hogy ideje lenne felkelni. Jó sok szitkozódás közepette aztán végre valahára feltápászkodtam, lezuhanyoztam, felöltöztem, meg minden, ami csak kellhet. A reggelinél aztán kaptam egy levelet. Aztán a nap további része nagyjából összemosódott, de semmi érdemleges nem volt benne.
 Most viszont itt vagyok. Már nem tudom, mióta nézem a sima víztükröt, de nézem. Kezemben még mindig szorongattam a levelet, ami egész álló nap nálam volt, de még mindig nem nyitottam ki. Istenigazából időm sem lett volna rá, hiszen ma is pörgés volt. A kései kelés miatt még a reggelimet sem tudtam elfogyasztani, de ezt bepótoltam az ebéddel.
 Igazából a feladó neve volt az, amiért nem mertem kinyitni a levelet. Az anyától jött, ki tudja mikor írhatta. És nem volt bátorságom kinyitni. Pedig talán az van benne, hogy ő és apa élnek, hogy jól vannak, talán valami más. Annyira érdekelt, hogy nem bírtam kinyitni a levelet, túlságosan is remegett a kezem.
 Nem hiszem, hogy túl sokan lennének itt ilyenkor, így aztán végül leülök a földre. Még mindig a sima, fekete víztükröt nézem, és érdekel, hogyan tud ilyen nyugodt maradni. Ezt az embereknek sem ártana megtanulnia. Jó is lenne. Mindenesetre legalább annyira le kéne nyugodnom, hogy ki tudjam nyitni ezt az átkozott levelet.
 Tompán észleltem, hogy valaki közeledik felém. Vagy talán a léptek halk hangjából tudtam? Meg nem tudnám mondani. Remek. Még valami, amit nem tudok! Listát kéne írnom.
 - Szia! - köszöntem az érkezőre. - Mi vezérelt ide?

Abbey

 Újabb jó napnak nézek elébe. Legalábbis reméltem. Eddig úgy zajlott, mint a többi. Magyarul: felkeltem, megmosakodtam, tanultam, de nem tudom, hogy miért, majd reggeliztem, még többet tanultam. Lassan már úgy gondoltam, hogy ebből elég, így ismét a folyosókra szabadítottam magam. Sétálgattam valahová, nem tudom, hogy hová. Senki nem szólított meg, és én sem szóltam senkihez. Pedig még csak egyedül sem akartam lenni.
 Menet közben vettem észre, hogy ma némileg jobb hangulatom van mint az átlag. Ez mosolyt csalt az arcomra. Beszélgetni támadt kedvem valakivel, de senki ismerőst nem láttam errefelé. Mentem tovább, a lábam elé sem figyelve, mikor azt vettem észre, hogy egy olyan helyen vagyok, amit ismerek valahonnan. De honnan? Az istenért nem akart beugrani, hogy honnan ismerem a helyet. Békalencse, pocsolya, mohás sziklák... Megvan! Ez az az útvonal, ami az üvegházakhoz visz! De mit keresek én itt? És hogyan kerültem ide? Remek, most már észleges amnéziám is lesz? Ezért nem szabad úgy menni valamerre, hogy nem is látom, hogy merre megyek.
 Ott álldogáltam, saját hülyeségemen merengve, amikor azt láttam, hogy valaki mellém lép. Csak oldalra fordítottam a fejem. Biztos valami fiatal, aki poénból kijött ide. Remek, már kezdek úgy beszélni, mint valami negyvenéves.
 - Szia – köszöntem, mikor láttam, hogy egy évfolyamtársam az. Abbey, ha jól emlékszem. Vele feltűnően sokszor találkoztam mostanában. Nem is baj az, ő jó fej velem.
 - Csak kijöttem ide, gyönyörködni, igen – feleltem, majd kicsit halkabban hozzátettem, hogy ha mennek is el mögöttünk ne hallják – Igazából csak mentem a lábam után, valahogy pedig ide keveredtem.
 Most vártam, hogy kinevessen. Kezdett rajtam kiütközni valami üldözési mánia. Ne már! Engem nem üldöznek hála istennek, legalábbis egyenlőre nem. És reményeim szerint nem is fognak.

 Abigail

 - Egész szép – feleltem a lánynak. Ez a nap már határozottan nem úgy fog telni, mint a tegnapi vagy az azelőtti. Azelőtt alig akadt nőnemű beszélgetőtársam, az meg, hogy a saját évfolyamunkból valaki, az majdnem lehetetlennek tűnt.
 - Elmélkedek – válaszoltam – Tudod, csak az élet nagy dolgairól, mint például mi lesz ebédre, nehéz lesz e az RBF, és arról, hogy mit csinálhatnék nyáron – fejeztem be a monológot. És a nyár alatt nem az elhelyezkedési dilemmámra gondoltam, hanem arra, hogy mit fogok csinálni. Kiruccanjak valahová, vagy éppen miket szerezzek be nyáron.
 A sötét gondolataim tovaszállnak mint a felhő, és újra kezdem derűsen látni a világot. Hiszen süt a nap, kék az ég, zöld a fű, és van egy nagy tavunk is, igaz abba nem lehet belemenni, de akkor is van.
 - És téged mi hozott ide? - néztem rá Abigailre. Bár már sejtem a választ. Ő is elunta a tanulást, vagy éppen valami mást és idejött.

na egyszer már írtam, de azért megteszem még egyszer: Őrző posztra jelentkeznék!

Kirké

- Akkor erről inkább ne beszéljünk – mondta Paul. Igazából neki sem volt túl nagy kedve erről beszélgetni, de illemből megkérdezte. Az SVK-t ő sem kedvelte mostanában. Ehhez elég sok köze lehetett annak, hogy Piton tanította. Sosem kedvelte igazán azt a tanárt. Vészjósló és fekete. Mindig felélesztett az emberben egyfajta menekülhetnéket.
 A lapokra nézett, amiket a lány mutatott neki. Szorgalmi esszéknek nevezte őket, pedig még felcímezve is alig voltak. Nem lesz ez túl jó neki, de Paul elhatározta, hogy nem ártja bele magát a dologba. Most ahhoz egyáltalán nem volt kedve.
 Ismét szüleire gondolt, és egy árnyék futott át ettől az arcán. Voltak percek, amikor kifejezetten hiányoztak neki. Máskor pedig sikerült a gondolatait az agya legmélyebb zugába száműznie, ott lelakatolnia, és úgy élnie, hogy boldog volt. De hiába, mert az emlékek előtörtek egy idő után és akkor már mindegy volt, hogy hol van, vagy épp mit csinál, mert vége lett a boldogságnak, ha pedig éppen szomorú volt, csak rosszabb lett a helyzet.
 Most azonban minden eddiginél gyorsabban sikerült háttérbe szorítania ezt a kellemetlen érzést. Sosem szerette, ha éppen beszélgetés közben tör rá.
 Újra a lány felé fordult. Hang nélkül próbált jelezni neki, hogy vessen már fel valami témát.

Kirké

Paul megnyugodott, amikor a lány közölte vele, hogy semmi baja. Ránézve örült is ennek. Nem tudta miért gondol erre, de ez a lány törékenynek látszott. Biztos sok gondot kellett elviselnie régebben.
 Ennek hamarosan meg is lett a bizonyítéka. Tehát nem épp a legjobb tanuló. Ezen lehet segíteni. Persze az embernek meg kell értenie azt, akin segíteni akar. Nagyon-nagyon halványan elvigyorodott, hiszen eszébe jutott, ő hogyan tanult abból, amiből gyenge volt, elsős korában.
 - Miből vagy a leggyengébb? - kérdezte kissé tapintatlanul. - talán lehet segíteni rajta.
 Nem tudta, miért mondta ezt hirtelen, de eszébe jutottak az emlékei. Az apja, amikor kiskorában repülni tanította. Nem sok sikerrel. Aztán jött az a hetedikes, ő pedig megtanította, némileg egyedi módszerrel.
 A lányra függesztette a tekintetét. Csak most vette észre, hogy tulajdonképpen milyen kedves is vele. Ilyenben már régen volt része és azt, hogy valaki megnyíljon előtte, eddig lehetetlennek tartotta.
 Megrázta a fejét, és a gondolat tovatűnt. Várta, hogy Sunny mondjon valamit.

Kirké

 Nem fájt igazán, amikor rá esett. Paul ugyan később elismerte magában, hogy nem volt kellemes érzés, de akkor nem fájt. Az orra alatt elmotyogott szavakat a lány nem hallotta, vagy talán nem is akarta meghallani. Paul nem tudhatta ezt.
 Mindenesetre ülve maradt, és igyekezett másfelé nézni. Némileg kínos volt neki a szituáció, és amikor a lány megkérdezte tőle, hogy fáj e valamije csak akkor fordult újra felé.
 - Nem fáj semmim – válaszolta. Persze ez még nem jelentette azt, hogy később nem fog fájni a dolog. Hiszen voltak már olyan sérülései, amik csak később kezdtek sajogni. De ez talán nem ilyen lesz. - De ahogy látom, te megsérültél.
 Majd egy pillanatra föláll, és elmegy a lány táskájáért. Nem tudta miért teszi, talán mert belenevelték, hogy mindig segítsen a lányoknak. Gyorsan odaért, fölkapja, majd indul is vissza a Sunnyhoz.
 - Egyébként, hogy-hogy egy ilyen szép napon is tanulsz? - kérdezte tőle. A kérdés akaratlanul futott ki a száján. - Persze, ha nem akarod elmondani megértem – tette hozzá, mentve a menthetőt.