M ondd Malachi, mitől félsz? Kellemes-meleg van, mondd, miért reszketsz? Miért sütöd le a tekinteted, mikor ennyi év után végre nem állnak köztetek lépcsőfokok, mikor egyazon szinten álltok? Miért szorítod kezed a füledre? Csak meg kéne hallgatnod őt, csak utat kéne engednek egy új valóságnak, a régi reményeknek, a halkan sóhajtozó fantáziának. Mondd, miért menekülsz még mindig? Elfáradtál, Malachi, meg kéne állnod. Csak hagyd, hogy segítsen, hogy megtartson, hagyd, hogy a szemedbe nézzen, hogy elvesszen a benned dúló viharban, hagyd, hogy te elsüllyedj az ő zabolátlan örvényében, hagyd, hogy a felszínen, a fejetek felett összecsapjanak a tajtékzó hullámok, hogy ott, egészen mélyen, távol a vizslató tekintetektől, távol az elvárások féktelen zümmögésétől, ott, ahol bárki más megfulladna rajtatok kívül, ti mégis egymásra leljetek. Hát látod te is, nem? Most már látod, hogy még most is, annyi év elteltével, annyi megpróbáltatás, fájdalom és könnycsepp után, még mindig ugyanazt szeretnétek, még mindig egy utat tapostok, még akkor is, hogyha más csapáson is indultatok neki. Nézd meg újra, Malachi, nézd meg és nevess, kacagj a sors képébe, hisz oly változatos módokon akart titeket végleg elválasztani. Ti mégis túljártatok az eszén, együtt és külön-külön is és ha valami feljogosít, hogy végre engedj a boldogságnak, akkor ez az. Ne várj más jelre, Malachi, ez az a pillanat, ez az a hely, ez a megfelelő alkalom.
Akkor mégis mitől félsz?
Nyugodj meg, Malachi, nincs semmi baj. Nem baj, ha félsz, nem baj, ha megrémiszt a gondolat, hogy most először, olyasvalaki akar téged, pont téged, aki gyenge, reszkető szívednek kedves. Akinek neve már akkor visszaköszönt gondolataid ingoványában, mikor még gyermeki ártatlansággal szemlélted a világot. Elég volt megpillantanod őt, azt a különc fiút azzal a különös tekintettel. Annyira… más volt, emlékszel? Senkihez se fogható, ő volt az, aki nem akart senkire sem hasonlítani, aki már akkor tudta, hogy ki is ő. Mindig is csodáltad, te, aki már egészen kisgyermek korában megtanulta álarcként hordani a mosolyt, hisz a te mosolyod mögött csak ritkán bújt meg a valóság. Jegyzeteid között, a könyveid lapjairól köszönt vissza a neve és te észre se vetted, hogy leírtad. Nem a pergamen emlékszik, nem, hanem a penna, az, amivel oly sok személyt keltettél életre röpke pillanatok lenyomataként, mégis csakis egyetlen egy vert fészket benne. Nem csak ez ijeszt meg, igaz? Rettegsz, hogy már nem bújhatsz el, hogy látja, ki vagy valójában, látja a sorvadó testet és örökké szomjazó lelket, látja az elméd, azt a sötétben kóborlót és a szíved, legfőképp a szíved, azt a mihaszna, mégis túlcsorduló szervet, ami örökkön magányos és szeretetre éhes. Most emeld fel a fejed, Malachi és nézz rá, hisz téged keres ő is, az önigazolást benned, nézz rá és lásd, hogy ugyanúgy retteg ő is. Látod már, Malachi? Végre nem vagy egyedül. Nyújtsd hát ki a kezed és szüreteld le a gyümölcsöt, minek fáját együtt ültettétek és neveltétek, könnyeitekkel, véretekkel trágyáztátok, amit tagadással és fájdalommal metszettetek és most az elfogdás és felismerés sarjasztotta a legédesebbet, amit valaha ízleltetek.

- Ne hívj így! Kérlek… - Élesebben csattan a hangom, mint elvárható lenne, de most az egyszer nem kérek érte elnézést, bár a pír az arcomon őszintén vall helyettem is. Ezt hiányoltad belőlem korábban, ugye, Solace? Az erőt, a tiédhez hasonló elveket. Itt egy apró szelet belőled, a mellkasom perzseli, a bőrömön pattog az idegen érzet, mégis könnyedén adom át magam neki. Előtted tagadom meg a nevem, nincs rá szükségem, árulója vagyok annak is. Megtagadom a vérem is, az aranyat, nem kell már vágyakoznod utána, sosem volt valódi. Átverés vagyok, a fajtám legnagyobb átverése és végre már látom. Látom, hogy nem illek az aranyketrecbe, a hatalom márványcsarnokaiba sem. Számkivetett vagyok, de tudod, örömmel veszem most vállamra ennek a terhét.
Ujjaid satuba vonnak és azzal áltatom magam, hogy nem tudom, mit vársz tőlem. Tagadok, mert megijedek a lehetőségtől, amit tálcán kínálsz felém és amire talán mindig is vágytam. Tagadom a könnyeid, amiket a gyengélkedőn hullajtottál értem, tagadom az érintésed, az összefonódó ujjaink emlékét, tagadom a leheletnyi csókod a kézfejemen, tagadom önnön nevetésem, a homlokom a válladon. Tagadom az eltévedt pillantásokat, tagadom a meghitt perceket, mikor újra és újra eljöttél. Tagadom a szavaink mögött megbúvó vágyakozást, tagadok én mindent, mert mi van, ha… valósággá válik? Nem érdemlem meg, Solace, nem érdemellek meg téged, nem érdemlem meg a boldogságot. Könnyen találok indokokat, te szolgáltattad őket, az üres szavakat, amik közé elbújhatok. Sosem szerettelek. Sajnálom, hogy megtörtént. Meg se kellett volna történnie. Engem nem érdekelsz, Maddock. Gyűlöllek.

Ne félj, Malachi. Nézz rá.

Magadhoz húzol és én megkapaszkodok benned. Elgyötört kékjeim rád emelem, a zöldjeidből olvasom az újfajta igazságot. Tudom, hogy el kéne küldjelek, hogy neked könnyebb legyen, hogy elfelejthess, mert én önmagamon kívül semmivel sem szolgálhatok. Mégsem vagyok rá képes, az egész lényem harcba száll az ész érvek ellen. Biztosra veszem, hogy hallod a szívem vad dübörgését, látod a ködbe vesző csillanást a szememben és érzed, ahogy ujjaim a karodba marnak, régi erőm árnyékával.
- Maradj… kérlek, ne menj el - suttogom, ahogy győzedelmeskedek önmagam felett. Én helyetted is könnyezek, Solace, könnyezem a múltat, az elvesztett időt, a sok fájdalmat és árulást. De könnyekkel adózom a jelennek és a jövőnek is, a reménynek és mindannak, amit közösen megélhetünk.
Már nem félek. Téged választalak, Solace.

É n nem küzdök haraggal. Nem dédelgetem mellkasomon, nem szítom tüzét, nem táplálom se oxigénnel, se tűzifával. Vízzel locsolom a bíbor parazsat, hogy sisteregve sikítsa kínját és gőzfelhőben ereszthesse ki könnyeit, amiért magára hagyom, mint egy nem kívánt gyermeket. Nem veszem magamhoz a dac és sértettség méregtől csöpögő kardját, nem mártom én azt senkibe, inkább önmagam ellen fordítom, elrejtem azt mélyen a bőröm alá, csontjaim között, hagyom, hogy az inakat szakítsa, nehogy más kezébe kerülhessen. Nem öltöm magamra az elvakultság fényes páncélját, nem rejtőzök név és vér mögé, nem párnázom ki azt pénzzel és hatalommal, én elásom mind, ott a sírgödör, a keresztfára a saját nevem véstem, hát ott fekszik félholtan mind, utolsó leheletükkel is a koporsó falát kaparják. Puszta kézzel szórom rá a földet, hogyha én nem is pihenhetek meg köztük, én döntsek arról, hogy melyik részemet hagyom élni és háborúba vonulni.
Az én fegyverem a megbocsátás, fakó-egyszerű gúnyámat is megértésből és elfogadásból szőttem. Mezítláb vonulok a front felé, a mocsokban taposok, épp csak nem ragad bele a lábam. Nehéz minden lépés, én mégis megyek tovább. Visítva közelednek felém az élet nyílvesszői, mindegyik tollazata más nevet suttog, én pedig nem győzöm kerülgetni őket. Pergamenre könnyezem a feladókat, hogy mikor elül a vihar, én vacogva, véresen és összetörten ugyan, de eléjük állhassak és jobbom nyújthassam mosolyogva; megbocsátok. Mégis miért lennél kivétel, Solace? Pont te, akinek nevét nem a kilyuggatott és vértől csatakos pergamen őrzi, hanem szívem sóhajtja azt minden dobbanásnál? Neked elnézem, Solace, elnézek mindent, tépd ki a helyéről a megfáradt szervet, hadd lüktessen ujjaid között, hátha akkor megérted, amit kígyó-nyelvem, az, amelyiket sosem kértem, mégis izzó vassal hasítottak ketté, az, amelyik már tüskés felületével beléd kóstolt, képtelen volt megértetni veled. Szegény ember vagyok, hidd el, a látszat ellenére valójában semmim sincs, hát ajánlani sem tudok mást önmagam helyett. De tessék, térdre borulok előtted, fejemet hajtva nyújtom feléd, ajánlom fel neked legbecsesebb fegyverem, hogy innentől téged, csakis téged szolgáljon; megbocsátok.
De te képes leszel valaha ugyanezt tenni értem? Már kérni sem merem…
Tekintetem zizzen kezedről a hasadra, ahogy felhúzod a felsőd. Pálcát szorongató kezem indul meg feléd, hogy kitapinthassam a sérülésed, de még idejében megálljt parancsolok magamnak. Nincs jogom, hogy hozzád érhessek, hiába a jószándék, a segíteni akarás, mégis bűnös tőből fakad. Önző vagyok Solace, mert akaratlan tolul gondolataim vad folyamába a késztetés; érezni akarlak. A bűntudat vaskos markával nyúl torkomért az ágy alól és én elfelejtek küzdeni ellene. Jöjjön csak, már jól ismerem, álljon csak szolgálatodba, hogy ne tehessek olyat, amit bizonyosan megbánnál. Hát csak kékjeim emelem rád, ajkaimon már formálódik az engedélykérés, de mégsem gördül alá, elveszek tekintetedben, abban a gyors sodrású, hideg folyóban és hirtelen elfelejtem, hogy tudok úszni. Sodorj magaddal, kérlek, fullassz meg, vesd a testem minden ellened dacoló kőnek, majd vess ki a partra és menj tovább, vissza se nézz, hagyd, hogy egyedül nyalogassam a sebeim.
Hirtelen felgyorsul a világ. Kérdésed azonnal érintésed követi és én újra elfelejtem az olyan egyszerű, mindennapi feladatokat, mint a beszéd vagy a légzés. Egyszerűen megszűnök létezni, félek megmozdulni, mert akkor felocsúdsz te is, rájössz, hogy még mindig csak én vagyok. A gyáva, a gyenge, az áruló, a kígyó-nyelvű, az ember-álarc mögé bújt reszkető árny. De te mégsem veszed észre magad, ujjbegyed érzem ajkamon, majd mielőtt felfoghatnám a szándékod…
Nem lehet. Te nem… ez nem…
Elkerekednek kékjeim, szívem kiszakad a helyéről, zuhanni kezd, hisz hogyan lenne képes felfogni a történéseket, ha az agyam se képes rá? Talán pont ezért… talán ezért engedek utat könnyeimnek, ezért kapok utánad és félve-vágyakozva csókolok vissza. Érzem a fémes-sós ízt, ami ajkaimról ajkaidra tapad, mégsem érdekel, nem tölt el se undorral, se iszonyattal, mert igazából… remény íze van. Remegve simítok arcodra, mintha egy érintés elég lenne, hogy eloszlasson téged. Te vagy az első korty levegő a fuldokló szívemnek, a fénysugár a sötétben kóborló elmémnek, a ropogó tűz a csontjaiig fagyott lelkemnek.
- Solace… - lehelem neved ajkaidba, majd a hangos szóval vállaimra szakad a valóság. Ijedten kerekednek el a szemeim és húzódok el, sütöm le a tekintetem. - Ne haragudj, én nem… nem gondolkodtam… - Úgy szabadkozom, mintha én kezdeményeztem volna, riadalom költözik a kékjeimbe, rád se merek nézni, mert megrémiszt a lehetőség, hogy ugyanazon szavak hagyják el ajkaid, most, mint a mocsár mélyén. Mégis hogyan hibáztatnálak érte? Azt is megbocsátom.
Hirtelen kelek fel és lépek a ládámhoz, hogy remegő-suta kezekkel kezdjek kutakodni. Egy tégelyt veszek elő és nyújtom feléd, de képtelen vagyok rád nézni, nem akarom, hogy lásd a kínt, azt a mohó vágyat, a remény szikráját bennem, ami érted kiált. - Ezzel… kend be. Enyhíti az égő érzést és… pár órán belül a vörösség is… felszívódik.
Mégis arra kérlek, Solace, bocsáss meg. Könyörgöm használd önnön fegyverem ellenem, mártsd meg bennem, forgasd meg, hogy újra képes legyek érezni a meleget és a napfényt.

S ötétben tapogatózok, bizonytalanul teszem egyik lábam a másik után. Nem töri meg se fáklya fénye, se csillagok tompa pulzálása a feketeséget és már azt sem tudom, hogy a világból vonták-e ki az összes fényt vagy egyszerűen én lettem vakká őrá. Talán már tényleg a túlvilág az otthonom, talán nincs igazad és egy részem valóban elhagyott, már a Révész csónakjában maradt, a deszkák között bújt meg, hogy máshová költözzön, vállalva az ismeretlent, mert úgy gondolta, ez az elkorhadt, bűntől csatakos hely már nem képes neki újat mutatni. Talán ezért nem lelem a helyem, hiába nem érzem, hogy bárki is a másik oldalra csalogatna, hisz egyedül maradtam a saját tudatom mélyén végre - mindenki más helyett viszont megteszem saját magam, de már önmagamra sem hallgathatok, mert falat emeltél közém, kettéhasítva a lelkem. Sötét van, Solace és bevallom, rettegek tőle, ironikus, nemdebár? Én vagyok a Hold, az örökké fogyó és dagadó égitest, mégis félem az éjszakai égboltot. Némán rebegem imám a Nap első sugaraiért, holott tudom, hogy a mélybe taszít, lelök a hatalmas kékségről, talán át azon a hatalmas falon is, hogy újra egész lehessek. Felhők lökdösnek, vonnak körém labirintust és én kétségbeesetten keresem a kiutat. Hallom a hangokat, édes, szívemnek kedves hangokat és éles, húsba maró átkokat egyaránt, visszhangjuk pattog a felhőfalakon, egyszerre érkeznek hozzám mindenhonnan. Mégis a te hangod a legtisztább Solace, feléd indulok, hisz már minden hozzád köt, hogy megfoghasd a kezem, hogy megtarts, ha megbotlom. Mert meg fogok botlani, a sötétség nem az én otthonom, nem ismerem benne a járást. Mégis téged választalak, az ígéretünk tart két lábbal a vérünktől csatakos földön és ha mosolyod rám talál, ha fénybe borítja a szívem, talán újra képes leszek látni. Akkor talán újra képes leszek hinni ebben az életben.
És én feléd nyúlok, Solace, hát nem látod? Levettem az általad oly gyűlölt ember-álarcot, elrejtettem a szekrény mélyére a reszkető csontvázak és vicsorgó-mosolygó szörnybundák közé, a nyelvem is összekötöztem, hogy újra egy egész legyen, hogy felhasított mivoltja ne marhasson újra beléd, ne mérget fecskendezzen elmédbe, hogy csakis az igazat szólhassa. Reszketve hullanak eléd a szavak, a szívem kis drágakövei, nyugodtan magadra varrhatod őket, hagyhatod, hogy megcsillanjon rajta a napfény, hogy szivárvány-szikrákat vessenek az ablaküvegen keresztül. Vagy el is rejtheted őket, dugd mindet a zsebed mélyébe, hogy ne lássa senki más, hogy értékét csakis te ismerd. Feléd nyúlok, Solace, akkor mégis miért lököd el újra a kezem?
Fájdalom hasít belém, mintha átkot szórtál volna, legszívesebben letépném magamról az inget, hogy szembenézzek az újabb ezüstös heggel, ami a mellkasom csúfítja. Arcom megvonaglik és megsemmisülten hunyom le a szemem. Fuldokolni támadna kedvem, mégis szabad útja van a levegőnek, árulóként vihog a lebenyekben, kitölti a rendelkezésére álló teret, majd engem gúnyolva hagyja el azokat. Tudod, nem hibáztatlak téged, a helyedben én se hinnék magamnak, mindazok után, hogy… Olyan naiv vagyok, reménytelenül hiszékeny és ostoba. Kapaszkodni akartam valamibe, kétségbeesetten, hogy igazolhassam Annie önzetlenségét, hogy létjogosultsága maradhasson annak a pofonnak, aminek láthatatlan lenyomata még mindig orcámat csiklandozza. Te voltál az első, aki ágyamnál termett, talán ott újra kicsit megszülettem, talán te voltál emiatt, aki bevésődött, akire a világom szűkült és akire mindent feltettem. Az érzéseim immár tiszták, nem maradtak kétségek, se kibúvók, se önámító kifogások. De mégis milyen jogon terhelhetnélek velük? A kudarc ízét már jól ismerem, most is a nyelvemre kúszik és képtelen vagyok levakarni róla. Kérlek, Solace, csak hagyd, hogy megbotoljak, hogy a földre zuhanjak, hogy a mocsokban fetrengjek, a saját véremben fulladozhassak, ott van a helyem.
Mire összeszedhetném magam, újabb csapással sújtasz le rám. Tévedsz, Mal. Lucindának van igaza. Hazug vagy, Mal. A szavaim, mint törékeny kártyavár, körülöttem omlanak össze. Fészket formálnak körém és úgy térdepelek közöttük, mintha még bármi is képes lenne megszületni a hamvaikból. De én nem vagyok főnixmadár, ahogy a mondataim is csak meghalni képesek, újjáéledni már nem. Fészek ez, de kígyó tekeredik benne, pontosan az, amilyennek látni véltél ott, a mocsár mélyén. Árulóvá lettem, saját magamé és a tiéd egyszerre. Eljátszottam a bizalmad, a legnagyobb értéket, amivel valaha rendelkeztem, ezt pedig nem lehet helyrehozni egy egyszerű varázslattal. Sajnálom, Solace, sajnálom, hogy én vagyok az, aki titkaid őrzőjévé vált. Még a sírba se tudom vinni magammal, mert kénytelen vagyok élni.
Röstellem, de képtelen vagyok újra szólni. Távolról hallak, mintha hirtelen hosszú mérföldek húzódnának köztünk, pedig tudom, hogy itt vagy előttem, alig egy karnyújtásnyira. Kiszáradt a szám, porzik az elvesztett lehetőségek súlyától, a hazugságnak könyvelt reménysugarak felperzseltek minden nedvességet benne. Nyelni szeretnék, de nem tudok, ahogy hang se képes formálódni, mintha hangszálaim tépted volna ki és még mindig az erőfeszítéstől elfehéredő ujjaid között szenvednének. Mégis miért jöttél, Solace? Miért, ha hazugod és árulód vagyok? Ha képességem pajzsként is használnám, hogy védjelek, te még mindig csak a véres kardot látod, ami feléd közelít? Nem tudok jót tenni, nem tudok megnyugvással szolgálni. Miért jöttél hát, Solace?
A csattanás térít magamhoz és mintha lelassulna a világ, miközben a pusztításod figyelem. Veled együtt kapok a bögre felé, de csak irányt vált és újra az ágykeretnek csapódik, még több darabkára robbantva az agyagot. Az egyik az arcomon szánkázik végig, keskeny vágást csókolva bal orcámra. Észre se veszem az apró sérülést. - Jól vagy? Megégetted magad? - kérdem, hangomból és kékjeimból is aggodalom árad most, hogy újra képes vagyok beszélni. Pálcámért nyúlok, hogy enyhén remegő kézzel, de egy egyszerű Tergeo bűbájjal eltávolítsam a ruhádból a folyadékot. Majd kezedért nyúlok, hogy megnézzem mennyire vágtad meg magad, de ahogy közelebb hajolok hozzád, megcsap az illatod és letaglóz. Hirtelen nehezedik mellkasomra újra minden gyötrő érzelem, a szavaid és mögöttes tartalmuk vernek visszhangot bennem és szégyellem magam, de nem tudom visszatartani a könnyeim. Lehajtott fejjel, némán hullajtom őket.
Kérlek, ne fogj meg, ne gátold a zuhanásom. Nem érdemlem meg.
Majd otthonra lelek a sötétségben.

H a ez mind te vagy, Solace, kérlek mondd, mi vagyok én? Mégis mi maradt mostanra belőlem? Hisz éveken át hullajtottam a darabkáimat, a vérző-gennyes sebeket mosoly mögé rejtettem, drága szövet mögé bújtattam, hogy senki se láthassa, hogy én magam vagyok a fogyó Hold, aki lassan, észrevétlen sorvad el. Utat mutattam, a fényem hamisan pusztította a szembejövő árnyakat, amik valójában belém menekültek, a húsomból lakmároztak és az elmémben vertek tanyát. És én mosolyogtam tovább. Mindig megjelentem ott és ahol szükség volt rám, kiszámíthatóság lett mások szemében a legnagyobb erényem és későn vettem csak észre, hogy képtelenség egyszerre ennyi helyen jelen lenni. Én mégis megtettem, dacoltam az idővel és a térrel, a testi kapacitással is, hogy sose legyen egyenlő a nevem a csalódással, még akkor sem, ha kicsit mindig összeroppantam két állomás között. És én mégis mosolyogtam tovább. Éjszakákat virrasztottam át és gyakoroltam, egyre csak gyakoroltam, hogy ne valljak kudarcot, hogy könnyednek tűnjön minden mozdulatom, hogy nyomás alatt teljesíthessem a varázslatokat, amiket te oly könnyedén ugrottál meg. És én mosolyogtam tovább. Az egyre növekvő feladatok súlya alatt roskadoztam és kapkodtam hasztalan levegőért. És én mosolyogtam tovább. Elárultak és elhagytak, újra és újra és újra. És én mosolyogtam tovább. A padlón véreztem a fájdalomtól kétrét görnyedve. És én mosolyogtam tovább. Összetörtem, elvesztettem a fényt, elhagyott az élet. És én mosolyogtam tovább…
Már nincs erőm mosolyogni, Solace. El akartam tűnni, észrevétlen válni semmivé, ahogy a Hold az éjszakai égbolton, mikor a csillagok veszik át a szerepét. Mégis itt vagyok, újra növekedni kezdtem, de hogyan vehetném újra magamra a felelősséget? Túl nagy a gúnya, már nem illik a mihaszna, sorvadt testre. Hatalmas kráterek pettyeznek, a leszakadt darabokat pedig egyedül nem lelem, túl sok helyet kéne átkutatnom. Egy részem a kviddics pálya gyepén, a fűszálak között reszket, figyeli soha véget nem érő harcunk. Egy részem a tantermek padjai közé rejtőzött, szemtanúja minden feleletnek és dolgozatnak. Egy részem Thaddeus Maddock dolgozószobájában vérzik, nyüszít a sarokban, míg az újabb ostromra vár, egy részem a kúria tetején áll a peremen és elborzadva figyeli a tettének következményét, egy részem az ágyam alól figyel, hogy mikor tér vissza a bűnöm fizikai megtestesítője. Egy részem ott van az Ilvermorny minden szegletében, tovább szórja a mosolygó igeneket, egy részem a tengerpart homokszemcséi közt vérzik, egy részem itt van a Roxfortban, az elhagyott mosdó egyik csészéjéhez ragadva nézi önnön tükörképét, egy részem a mocsárban szórja a kéretlen igazságokat, egy részem még mindig az üvegházban haldoklik, egy részem pedig a gyengélkedőn próbál újra rálelni az élet értelmére. És a végén egy igazán aprócska részem itt van veled, Solace, vérezve, csontjait törve, nehezen lélegezve, rettegő tekintettel, keresve azt, ami maradt belőle. Szóval mondd, kérlek, mi vagyok én? Mi maradt belőlem, ha mindazt, amit eddig ismertem, felemésztette a méreg? Te ismersz, ugye Solace? Hát bizonyítsd be, mutass be kérlek önmagamnak.
De nem érsz rá, igazam van? Nem baj Solace, én ráérek. Csak tartok tőle, hogy túl sok kreditet adsz ennek a szétszabdalt, csonka léleknek.
- Fordított esetben ugyanúgy az ágyadnál térdepeltem volna és könnyekkel mondtam volna köszönetet, amiért életben vagy. - Talán tényleg erre volt szükségünk, a végletekre, hogy felfedezzük önmagunkban egymást. Pír szökik arcomra a szavaim nyomán, tekintetem is lesütöm. Könnyelmű válasz volt, a szavak súlytalanok is lehetnének, mégis úgy vélem, hogy te is érzed a bennük megbúvó vallomást, amire talán még nem is álltam készen. Nem szándékoztam ilyesfajta terhet róni rád, kérlek inkább tegyél úgy, mintha nem mondtam volna semmit.
Lágy mosollyal pillantok rád, ahogy a bögréért nyúlsz, csak kékjeimmel közlöm, hogy botorság, ami elhagyja ajkaid. Szinte észre se veszem, ahogy ujjam kissé lejjebb csúszik, csak, hogy egy pillanatra a tiédhez érjen, hogy érezzem bőröd melegét, amivel előbb még az egész kézfejemet illetted. Azonban gondolataim szerencsére hamar más irányba terelődnek és ahogy eljutnak hozzám szavaid, már bánom, hogy csak neked készítettem teát. A félelem ködbe vonja elmém, rettegek, hogy kevés leszek ehhez a feladathoz és már értem, hogy miért hozzám jöttél, hisz nincs más, aki ismerné a titkaid, ugye? Muszáj vagy velem beérni, azzal, ami belőlem maradt. Sajnálom, Solace, őszintén mondom, sokkal jobbat érdemelnél nálam.
Fájdalom hasít belém, ahogy magadról beszélsz. Tiltakozni szeretnék, meggyőzni az én igazamról, hogy kettőnk közül nem te vagy a sérült, mégis torkomra fulladnak a szavak, holott a megítélésem nem változik. Lelki szemeim előtt felelevenedik a kép, ahogy a mocsárban önmagad ellen fordulsz és belefacsarodik a szívem. Soha többé nem akarlak úgy látni. Lassan guggolok le eléd, majd térdem halkan koppan a padlónak. Csakis úgy értjük mostanában egymást, ha az egyikünk térdepel. - Lucinda azt mondja, amit hallani akarsz. Nem megoldást kínál, csak egy üres ígéretet, amivel behálózhat és dróton rángathat. Őszintén sajnálom, Solace, de bizonyosan tudom, hogy nincs semmilyen csodaszer a birtokukban. - Óvatos, együttérző mosoly kúszik arcomra, kékjeim lágyan simogatják a rettegő zöldjeid. - De nincs szükséged semmi ilyesmire, Solace. Sokkal jobb ember vagy, mint hiszed magadról, mert önként vetted a válladra őseid bűneit és annyira vezekelni akarsz értük, hogy már nem látod, hogy azok valójában nem a tieid. Megértelek és lenyűgöz az elhivatottságod. Én úgy látom, hogy egyetlen módon… javíthatod meg önmagad. - Idegen ízű a szó az ajkamon, mert a tiédről loptam le, hogy kígyó-nyelvem bizonyosan fogást találhasson rajtad. Nézd el nekem, Solace, kérlek bocsáss meg, de ennyire futja, a legaljasabb fegyveremhez tudok csak nyúlni, hogy megváltással szolgálhassak. - A döntéseid határoznak meg, mindaz, ahogy az életed éled. Nem a véred kell másra cserélned. A tetteiddel tudod tisztára mosni a nevet, amit örököltél. Ezt senki más nem teheti meg helyetted, legfőképp Lucinda, Orville nem vagy bármelyikükről is legyen szó. - Mélyen nézek a szemedbe, ha te nem fordítod el a sajátod, mert meg szeretném mutatni, mennyire komolyan gondolom minden egyes szavam. Hiszek ebben, épp tudom is, miről beszélek, hiszen ezt a harcot vívom évek óta. Ez az, amiért lenéztél, amiért gyengének neveztél. Most megadom a lehetőséget, hogy talán önmagadon át, engem is kicsit másképp láss. Hogy újra alkosd egy részem általad.

O ly sok szereppel ruháztuk fel egymást az évek során. Voltunk vetélytársak, olykor egymás tükörképei majd a mágnes ellentétes vagy épp azonos pólusai. Te voltál a dagály, én az apály, te a Hold és én a Nap. A sötétség és a fény. A békés csend és a tompa hangzavar. Kiegyenlítettük egymást és pontosan ez ösztökélt minket többre és jobbra, hogy egy nap pontot tehessünk a végére és egyértelműen győztest avathassunk. Voltunk barátok, Solace, ott a virágos ajtó mögött, mikor nem fűtött minket a közönség moraja, mikor nem várt tőlünk épp senki semmit, mikor sodródhattunk kellemesen egymás mellett. Olyankor őszinték voltunk a magunk módján, olyankor leeresztettük a páncélzatunk egy részét, én kenyérrel kínáltalak, te borral és közösen fogyasztottuk el a mosolygó sóhajokat és hangos ígéreteket. Talán voltunk kicsit többek. Megbújtunk két lélegzet között, egy óvatlan érintésben, két pislogás között. Fájdalmas szívdobbanások és zavarba ejtő gondolatok, definiálatlan érzések vallanak csak erről, valahol egy sarokban, porosan, elfeledve. Majd ismerősökké sorvadtunk, te jobbra mentél, én balra, ha kereszteztük is egymás útját, már nem futotta többre egy visszafogott biccentésnél. Idegenekké váltunk, vicsorgó árnyékká a másik talpa alatt. Idegenekké, akik mégis túl sokat tudnak egymásról. Ott kavargott a neved a bőröm alatt, a tekinteted kereszttüze égette azt a csontjaimig. Te is így éreztél, ugye? Voltunk ellenségek. Hagytuk elburjánzani az ismeretlen érzéseket és a kimondatlan vallomásokat, te voltál a bika, én a vörös posztó. Te voltál a tűz, én az olajjal itatott pergamen, majd én lettem a kígyó, a méreg maga és te az áldozat.
Talán érted is tettem. Talán érted is cseréltem fel végül a végső szerepet és akartam önnön mérgem áldozatává lenni. Mégis itt vagyok, Solace, lélegzem, újra fájdalmasan félrever a szívem és téged nézlek, de nem ismerem a válaszokat és félek kérdezni. Mégis mik vagyunk mi most?
A könnyeid mosták el a csatáink, térdepelve vezekeltél és bocsátottál meg, ahogy én is tettem, eltemetve minden sérelmet és fájdalmat, amit neked köszönhetek, ám saját árulásom nehezen tudom feledni és nem értem, te hogyan vagy képes ilyen könnyen… új szerepbe öltöztetni? Mik vagyunk most, Solace? Egymás titkainak őrzői? Egymás ítélethozói? Egymás megbocsátói? Barátok? Kicsit többek? Mindegyik? Talán egyik sem? Olyan táncot járok, aminek nem ismerem a lépéseit és félek, hogy orra fogok bukni, ha nem vezetsz. Mohó vagyok és önző, miután napokig kitüntettél a figyelmeddel, mindig kicsit közelebb jőve, mindig kicsit közvetlenebb hangnemben és én félénken idomultam, majd gyarló módon többre vágytam. Rettegek, hogy tánc közben a lábadra lépek, te pedig újra elfordulsz és idegenekké válunk ismét. Hát vezess, kérlek.
- Azzal nem lesz gond. - Hatalmas sóhaj szakad fel belőlem, ujjaim végigszántanak a tincseim között, majd a mennyezetre emelem a tekintetem. Épp csak egy pillanatig habozok, bűntudatom van a saját érzéseim miatt. Legalább valami nem változik, talán én magam nem vagyok képes erre. - De bevallom, nehezemre esik mások mellett lennem, mert látom a tekintetükben azt a feszült figyelmet, amivel minden mozdulatom kísérik, mintha csak arra várnának, hogy mikor fordulok ismét önmagam ellen. - Hálátlan vagyok, nem tudom hogyan is várhatnám el tőlük, hogy másképp cselekedjenek? Talán nem is tudatosan teszik, Merlin tudja miért, de mégis törődnek velem, én pedig ezzel mondok köszönetet a jogos aggodalmukért. Mégis, te megint más vagy, Solace. Te hagysz élni, nem veszed ki a kést a kezemből, amihez nem kellett más, csak egy újabb ígéret. Köszönöm, hogy bízol bennem, még akkor is, ha én magam erre nem is vagyok mindig képes.
Visszafogom a fintort, ami az arcomra szökne a szorításod nyomán, nem szeretném, ha emiatt elengednéd. De te mégis így teszel, hirtelen hidegnek érzem a bőröm is. Ujjaim kicsit megmozgatom, majd sután visszaejtem az ölembe a kezem. Együttérzőn pillantok rád, megfeledkezve minden másról, a saját gyászomról és bizonytalanságomról, az egész szobát megtölti a kétségbeesett jelenléted. Kékjeimbe aggodalom és sötétség vegyül, ahogy Orvillet említed, ismerem a módszereit, talán nincs olyan diák az Ilvermorny falain belül és immár azon túl, aki ne hallott volna már történeteket róla. Akaratlan keresem a jeleket rajtad és most még azok hiánya sem nyugtat meg. Némán hallgatlak tovább, gyűjtögetem általad az információ morzsákat, hogy most az egyszer tényleg hasznos lehessek számodra. Bevallom, csak akkor nyernek értelmet a szavaid, mikor az üvegcsét az ujjaim között forgatom. - Ó, Solace… - Sóhajtom, amint leesik, hogy pontosan mit is tartok a kezemben. Ez a részlet még homályos volt, ám mindazok után, amiket a kígyó-nyelvemmel hozzád vágtam a mocsár mélyén, amivel fényt gyújtottam elmémben a hiányos részek felett, már könnyen összeáll a kép. Tekintetem az ezüstös folyadékról a dátumra vándorol és összeszorul a gyomrom. Kékjeim ismét rád emelem, de azon nyomban bennreked a lélegzetem. Felsőd felcsúszott, ahogy elfeküdtél és hiába láttalak már félmeztelenül is, most bőröd látványa pírt csókol az orcámra. Ujjam rándul, hogy megérintselek, de azonnal elszégyellem magam. A fiolát a takarón hagyva kelek inkább fel és az íróasztalomhoz lépek ismét. Pár morzsolt növényt és port öntök egy bögrébe, majd a pálcám segítségével engedem fel forróvízzel és keverem meg. Azzal együtt lépek vissza hozzád, immár kicsapongó gondolatoktól mentesen.
- Mindig is sokat szorongtam, édesanyám készítette ezt a keveréket, hogy segítsen megnyugodni és feloldódni. Hozzátartozik az is, hogy kisfiúként igen finnyás voltam, ezért meglepően finom, vaníliás és áfonyás íze van. Kérlek. - Lágy mosollyal nyújtom feléd. Nem segít, ha most úrrá lesz rajtad a kétségbeesés, tiszta fejjel kell döntést hoznod, ami bizonyosan nem lesz egyszerű, ám ha elfogadod, én itt leszek melletted és támogatlak, mégha a gyomrom borsónyivá is zsugorodott az aggodalomtól. - Ha jól értelmezem, maradt egy hónapod döntést hozni. Ha… esetleg megbízol bennem… - Összeszorul a torkom és ráeszmélek, hogy mennyire rettegek a válaszodtól, de megmakacsolom magam és folytatom. - Mit ajánlott Lucinda cserébe? Nem úgy ismerem, mint aki csupán a zsarolással próbálja elérni a céljait, először nem. - Arcomra nyugalmat erőltetek, nem akarom, hogy lásd, mennyire megvisel a súly, amit rám helyezel. Legszívesebben térdre vetném magam előtted és könyörögve kérlelnélek, hogy fordíts nekik hátat, mert én jobban ismerem őket, mint te, ismerem a szándékaikat és nézeteiket, hisz a családom java része egy közülük. Mégsem engedek teret önmagamnak, mert most, mindazok után, amin keresztülmentünk, mindenképp a te érdekeidet szeretném szem előtt tartani. Talán ez a szerepem. Ennyi és nem több. Én pedig most, legalább most, nem fogok kudarcot vallani.

M égis milyen szabadságról beszélsz, Solace? Kérlek avass be, mutass be neki, mert egész életem során kínos gondossággal került el és most sem látom. Nem ismerem és kezdem azt hinni, hogy már magával a fogalommal sem vagyok tisztában, ahogy a szó is idegen nyelven gúnyol engem, halandzsának érződik a nyelvem alatt, a fogaim között, hát már kimondani sem merem, mert félek, hogy hülyét csinálok magamból. Naiv ostobaság, nem más, amivel az ártatlan gyermekeket ámítják, csukott szemmel képzelik maguk elé, vibráló színekben és formákban ölt testet, szinte tapinthatóvá is válik, puhán simul az ujjbegy alá, legördül a nyelőcsövön, édes az íze, mint semmi hozzá foghatónak, a széllel dalol, gyönyörű szirénhangja könnyeket csal a szembe. Én is elképzeltem, nem telt el nap, hogy ne kapaszkodtam volna belé, térdre borulva könyörögtem érte, becézgettem, szép szavakkal illettem és ígéretek sorával édesgettem, mégsem ölelt magához, de még a kisujját se nyújtotta felém. Lassan beértem kevesebbel is. Naiv hazugságokba ringattam magam, sokkal kézzel foghatóbb formákat adtam a megfoghatatlan képzeletnek, mint a seprű alattam, a szél az arcomon, a zongora billentyűi ujjaim alatt vagy egy virágos ajtó a hátamnak feszülve. De már tudom, hogy mind csak önámítás, pár percnyi boldogság, hogy a világ mohó jókedvvel teperjen a földre újra.
A szabadság nem más, mint a remény szinonímája. Remény egy jobb életért, még több boldog percért, remény a szerelemre, remény az önfeledt nevetésre, remény, hogy a saját életem felett rendelkezhessek. Csak egy baj van a reménnyel; egy szempillantás alatt semmivé foszlik, akár a gondosan font pókháló, amibe beleharap a szél. Nekem pedig nem maradt már belőle egy sem. Lángra kapott mind, ahogy a mocsárba léptél és hagytad, hogy dróton rángassalak, hogy apám akarata legyen a tüske a kígyó-nyelvem korbácsán, mi húsodba mart. Pillantok alatt ellobbantak, mégis csak utólag eszméltem rá a bensőmet véresre kaparó hiányra. Tudod, azóta nem mertem újat ültetni. Sóval hintettem a talajt magamban, mert a folytonos csalódás rosszabb, mint a kongó üresség. És mégis… megjelensz előttem és elég egy tekintet, egy lélegzetvétel, egy félreverő szívdobbanás, hogy újra életet lehelj a halott-aszott földbe, hogy újra sóvárogjak azért, hogy kitöltse valami, bármi a magányos űrt bennem.
Szóra nyílnak ajkaim, majd mégis jobban átgondolom a választ. Olyan könnyen szakadt volna fel a hazugság a kérdésedre; jól vagyok, de mégsem érzem már illőnek. Hisz ezen már túl vagyunk, ugye, Solace? A Halálnak ajándékoztuk a játszmáinkat, zálogba adtuk az őszinteségünket, hogy tiéd legyen minden egyéb jog. Illene ehhez méltóan viselkednem nekem is. - Nem igazán tudom… Üresnek érzem magam, mintha… elvesztettem volna valamit, önmagamból. Hat a bájital - félénken teszem hozzá, de nem részletezem, pontosan tudod, hogy melyikről beszélek, őszintén vallottam neked mindenről. - Olyan érzésem volt, hogy mindenki engem figyel, míg átsétáltunk a birtokon… Nyomasztónak találtam. - Oldalvást sandítok rád, a tekintetem kérdez a hangos szavak helyett; Te mégis hogyan tudod elviselni? Kérlek mutass utat, tanítsd meg minden praktikád, hogy legalább most ne bukjak el, ne sóvárogjak a könnyebb megoldásért. Szükségem van rád, Solace, hisz talán sosem hasonlítottunk még ennyire. De nem is voltunk még ennél különbözőbbek sem.
Odébb lépek tőled, mert félek, hogy meghallod, hogy milyen gyorsan zakatol a szívem. Az íróasztalomig visz az utam, hogy a búcsúlevelem vegyem kézbe a te ujjaid helyett és sután forgatni kezdem a borítékot. Hiába érzem, sejtem, hogy okod volt ide jönni, egészen másféle, mint azt botor szívem kívánná, nem tudok nem a lehetőségekre gondolni, mindarra, amiket korábban elhalasztottunk. Mégsem merek eléd állni, mégsem merem immár őszintén és saját akaratom feletti teljes irányítással megtenni azt, amit mocsárral erőszakkal nyomtam le a torkodon. Nem érdemlem meg és bevallom, gyáva is vagyok hozzá. Nem bírnám elviselni a visszautasítást, holott mi másra is számíthatnék? A remény sem állt mellém igazán soha.
Mosolyogva pillantok rád ismét és csóválom meg a fejem, bár bevallom, a szóhasználatod zavarba hoz. Alig egy pillanatra csupán, hisz hamar folytatod és szavaid minden reszketeg vágyakozást elmosnak. Aggodalom villan a szememben, a levél visszahullik az asztalra, én pedig immár ösztönből cselekszem - remélem büszke vagy rám emiatt. Újra melléd lépek, a kezed után nyúlok és ha nem húzod el, az ágy felé húzlak, hogy leülhess - már egy szinten mozgunk, egyikünknek sem osztályrésze a rideg föld. Veled szemben, félig törökülésben helyezkedem el, közben próbálom kisilabizálni a szavaid jelentését.
- A Próbáról van szó? Mire kényszerítenek, Solace? Hogyan tudnék segíteni? - Nyugalmat erőltetek a hangomra, bár idegességem kézzel tapintható - hát érezheted is, kezed véletlenül az enyémben maradt, ha nem húztad még el. Bizonyítani szeretnék neked, Solace, bizonyítani, hogy bízhatsz bennem, hogy melletted állok. Kérlek, higgy nekem. Kérlek engedd, hogy reménykedjek. Add meg ezt az ostoba szabadságot nekem.

T ükröt állítotok elém és én mindannyiszor mással nézek farkasszemet. Én vagyok - felismerem önmagam az idegenben, látok bizonyos hasonlóságokat, de mégis torz a kép. Mindegyik csal, elmismásolja a repedéseket, a könnyeket és a vért, az aranyat és a vöröset egyaránt, mosollyá görbíti a lecsüggedt ajkakat, fényt villant a fakó tekintetben és pírt kölcsönöz a szürke arcnak. Nem állom a saját-idegen tekintetem, nem merek a látvány mögé nézni, nem akarok és nem is merek szembenézni azzal a lélekkel, amit a húsba csavarodva képzeltek, mert önnön látomásotokat festettétek a visszatetsző felületre, igaz, rólam, de mégsem engem. Ti mégis egyre közelebb toljátok a keretet, és egyre győzködtök; ”Nézd meg Malachi, nézd meg ki vagy! Nekem pedig nincs választásom, újra elveszítem a lehetőséget, hogy én határozhassam meg önmagam. Hisz én mindig másokért léteztem, a környezetem aggatja a nyakamba a szerepeket, amikben helyt kellett állnom és én mosolyogva vettem újra és újra magamra őket. Nehéz a mosoly, belesajdul az arcom és a vállaim túl gyengék még a jószándékú elvárások édes-savanyú terhéhez.
Mégis mosolygok, hogy komfortot nyújtsak neked, hogy abba a törékeny álomba ringassalak, hogy mindez nem is olyan komoly, hogy a pletykák, amik túl korán kaptak szárnyra, csak túloztak. Mosolygok és a tekinteted tükréből próbálom kiolvasni az általad kreált önmagam, de tudod, most mégis egyedül téged látlak és ez csöppet zavarba ejt. Látom az érzések vad örvényét, beleszédülök a kavalkádba, de a kezem nyújtom feléd, hogy lehorgonyozhass. Meglep a művészien nyers őszinteséged Will, valahol üdítőnek is találom. Elképzelni sem tudom, hogy mivel érdemeltem így ki a figyelmed és azt sem, hogy mindazok után, aminek mutatni szerettem volna magam, most miért nem undorodsz attól az összetört, gyenge húskupactól, ami előtted hever. Hisz talán te vagy az egyetlen, akinél tudatosan alakítottam a tükörképem, formáltam előtted önmagam, hogy egy kicsit mégse olyannak láss, mint mások. Melletted még itt, a ködbe veszve is erősnek látszottam, összeszedettnek, egy kerek egésznek, nem egy tucatszor foltozott és hiányos tálkának, amit mások próbáltak csordultig tölteni. Melletted látszottam valakinek, de most… megint nem vagyok senki sem, egy ripityára tört edény, ami elvesztette egyetlen célját. Önmagam hazugsága vagyok csupán.
Ezért kérlek, hogy ne szánj és ne bánj velem kesztyűs kézzel. Igenis légy dühös, fordíts hátat és vádolj csalással, nevezz árulónak. Ha más nem is képes rá, te legyél őszinte velem, Will...
…Majd bocsáss meg, térj vissza és tégy úgy, mintha mi sem történt volna, mintha még mindig egész lennék a szemedben. Talán mégis szükségem van rá, hogy mások határozzanak meg, mert nélkületek… nélkületek lennék senki sem.
Torkomra forrnak a szavak, még a gondolatok is szétoszlanak, mielőtt fizikai formát ölthetnének. Nyugtatni szeretnélek, elsimítani benned a vihart, mégis minden hazugságnak érződik a nyelvem alatt és ámítani mégsem szeretnélek, mert tudom, hogy átlátnál a csalárd szóvirágokon. Ehelyett inkább a teret szakítom át, amit közénk húztál fel. Kezedre simítom az enyémet és óvatosan megszorítom, hogy érezd, tényleg itt vagyok, nem az elméd űz csalfa játékot, nincs kit gyászolni, nincs kiért rosszul érezned magad. Kérlek nézd el nekem, hogy másra most nem vagyok képes.
- Mit szerettél volna mondani? - kérdem, tán kissé félve, de gondosan leplezem előtted. Legyél dühös, vágd hozzám, hogy önző voltam, hogy elárultalak téged és mindenki mást, hogy gyűlölsz a tettemért, amiben ugyanúgy kudarcot vallottam, mint minden másban. Felvértezem magam, hogy ne előtted törjek még jobban össze, mert a következő pillanat nem rólam szól, hanem rólad, a te érzéseidről és sérelmeidről. Jogod van hozzá, jogos, amit érzel és nem fogom könnyekkel elmosni vagy elbagatellizálni. Csak ne felejts el utána meg is bocsátani…
- Nem megyek sehova. - Kicsit belefulladok a szavakba. Ijesztő a valóság, ahogy lassan ismételtem rámtelepszik, mégis… édes fájdalom borzongat, miközben gondolataim tengerébe úszik az újabb ígéret. A csontjaimat fogja égetni, újra és újra a földön találom majd magam miatta, de nem válok ismét esküszegővé. Nem válhatok árulójává megint, helyette… pír szökik az arcomra a szemtelen képzelet nyomán. De most elhessegetem a képet, tekintetem újra rád talál a fantázia helyett és terád mosolygok őhelyette. Most a te időd van, hogy meghatározz, hogy bemutass önmagamnak.

I degen a világ. Idegen a fakó napfény, a szellő, a dús felhőtakaró az égen, idegen a szürkévé aszott fű és idegen a lombját vesztett fa is előttem. Idegenek az arcok, a szempárok, mik rám szegeződnek, idegen a suttogás a hátam mögött és idegen vagyok én is. Egy kitaszított, egy száműzött, hisz már elbúcsúzott tőlem az élet, elengedte a kezem, hogy békére lelhessek valahol máshol, én mégis… még mindig itt vagyok. Arcon köptem a kedves gesztust, visszaéltem a jóindulatával és egyre csak visszhangzik bennem egyetlen szócska; miért? Bevallom, az elmúlt szűk hétben volt időm nem egyszer átrágni magam a döntésem következményein, ám válaszok helyett csak újabb és újabb kérdésekre leltem. A mérleg két tányérjára helyeztem magam és a nyelve azóta is ingázik - hiba volt a szívdobbanás mellett dönteni? Vagy tényleg tartogat még számomra valamit a világ? Bárcsak tudnám, bárcsak valaki elém állna a megoldással, akit nem vakít a kudarcba fulladt gyász köde. Nem, mintha már akadna választásom; a halálom már más kezében nyugszik.
Bizonytalanul helyezem egyik lábam a másik után, mintha még csak most tanulnék járni, mintha számomra ismeretlen földet taposnék. Minden ugyanolyan, mégsem lehetne másabb. Hiába kísér Sullivan a buszban rejlő szobánkig, mégis egyedül vagyok, annyira, mint már nagyon rég nem, A gyász újra a szívemre ült, mióta torkomon legördült az első adag Sepelio bájital, azóta is sóvárgok a visszhangért, azóta is a sarkokat figyelem visszafojtott lélegzettel, hátha újra felbukkansz, TJ. Még él bennem a megszokás iránti vágy, a szükséges rosszba való beletörődés. Még hiányzik az ujjaid szorítása a nyakamon, még szükségem van a becsmérlő szavakra, mert egyedül… fogalmam sincs, hogy hogyan kell élni. Rettegek egyedül döntéseket hozni. Ellened ismertem az ellenszert, előled el tudtam rejtőzni, ellened ki tudtam néha állni magamért… De mégis hogyan tegyem meg mindez, ha én váltam saját magam legnagyobb ellenségévé?
Vagyis… második legnagyobb. Thaddeus Maddock sosem tűri a dobogó alacsonyabbik fokát.
- Merlinre esküszöm, én próbáltam rendet tartani Mad- Malachi, de egyszer csak minden a feje tetejére állt. Mondjuk úgy rémlik ennél jobban nézett ki, mikor reggel elmentem. - Sullivan a fejét vakarja, én pedig nem tudom magamban tartani a futó mosolyt. Furcsa érzést vált ki belőlem a szobánk látványa. Egy hét. Ennyit voltam csupán távol, mégis egy egész örökkévalóságnak érződik. Sully szerteszét heverő holmija alatt azonban megfagyott a pillanat; az ágyam gondosan bevetve, a könyveim patinás rendben sorakoznak a polcon és az íróasztalomon… még mindig ott van édesanyámnak szánt levél, érintetlenül. Minden pontosan ugyanolyan, csak én lettem teljesen más.
- Lenyűgöz, hogy bármit is megleltél ebben a káoszban, Sully - jegyzem meg magamhoz képest meglepő derűvel, majd ujjaim habozva ugyan, de pálcámra simulnak. Azóta nem vettem kézbe, hogy a gyengélkedőre kerültem, most mégis könnyű sóhaj szakad fel belőlem a hideg fa megnyugtató érintése nyomán. Egészen… otthon-íze van, ahogy egy intéssel varázsolok rendet. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire szétszórt Sully valójában. Mellettem sosem mutatta meg ezt az oldalát.
- Kösz, de megcsináltam volna… de mindegy is, a lényeg, hogy mihez lenne kedved, ha már szabadlábra helyeztek? - Szélesen vigyorog, én pedig zavarba jövök a kérdéstől. Kopogásod ment meg, én pedig nem vagyok rest élni a mentőövvel. Bocsánatkérően pillantok Sullivanre, majd ajtót nyitok előtted és földbe gyökerezik a lábam, ahogy megpillantalak, Solace. A szívem tótágast vet, egészen furcsa érzést kelt bennem, hogy itt látlak. Mikor legutóbb a szobámban jártál… Kettőnk háta mögött egy egész örökkévalóság feszül. Megpillantom a zöldjeidben ülő komolyságot és máris elveszik a kísértés, hogy tekintetem szemeidről lejjebb csusszanjon.
- Sully, esetleg visszatérhetünk később a kérdésedre? Megengeded, hogy beszéljünk? - fordulok ismét a szobatársam felé, aki igen szkeptikusan méreget téged, Solace. Bevallom, nem feltétlen tudom hibáztatni érte, hisz végigasszisztálta az elmúlt időszakot, ami véres éket vert közénk.
- Biztos vagy benne? - Elmosolyodva bólintok, majd pár feszült másodperccel később morogva elmegy melletted. Megvárom, míg beljebb lépsz, majd torkomban dobogó szívvel csukom be lassan az ajtót. Ez nem a virágos ajtó, ez nem a régi terem, ahol rejtőztünk, ahol ígéreteket tettünk. Én mégis hirtelen pont annak a suta kiskamasznak érzem magam, aki akkor voltam. Mert te, Solace Barbon, képes voltál újjáépíteni a felégetett hidakat és betemetni a tátongó mélységet kettőnk között. Lehetne most ez a mi új örökkévalóságunk? Egyedül te nem vagy idegen…

O ly könnyű most az álom. Úgy hiszem, minden alvással töltött óra, egy csöpp halál és a révész csónakjában pihen meg az anyagtalan szív. Sose tudni, hogy épp merre vezet az útja, hogy napsütés melengeti-e majd az arcot vagy viharos tengeren ér majd el a lidércnyomás. Én most az édes semmiben lebegek, nem húz a test ólom súlya, nem fáj se a lélegzet, se a szívdobbanás, nem nyomasztanak a gondolatok és nem fojtogatnak az érzelmek sem. Most elkerülnek önnön démonaim, az ágy alól se bújik elő a szörny, a csontvázak is a szekrény mélyén reszketnek tovább, a bájitalok meleg takaróba burkolnak és megvédenek saját magamtól. Most épp nem fúj a szél, nyugodt a víz a csónak alatt. Én mégis erővel cipelem magam a nagy Halál elé, hogy a bocsánatáért esedezzek, hogy hosszú időre búcsút intsek neki, hogy osztozzunk egymás fájdalmában egy utolsó, érzéki tánc közben. Elárultam őt, többször is az elmúlt órákban. Először az Üvegházban, mikor mégis Annie kezét szorítottam reszketegen, mintsem az övét, majd azzal, hogy a saját halálom más kezébe adtam. Végül elrebegem neki az utolsót is, amit még magamnak is félek bevallani, mert olyan, mint a lángok közé lehelt kívánság; ha hangosan kimondom, megszűnik valósággá lenni. Én mégis kockáztatok, mert a mai végtelenül hosszú, mégis mozgalmas nap után, reszketegen rebeg a mellkasom közepén az érzés - talán mégsem vágyom már annyira nagyon a halált. És ő megbocsát, mert mindig így tesz. Lágy csókot lehel homlokomra, hogy örökre emlékezzek a pillanatra, egyszer már az övé lettem. Az arcomon simít lágy elfogadással és beletörődéssel, hisz tudja, hogy úgy sem kerülhetem örökké. Övé a világ összes ideje, a türelem a legfőbb fegyvere és addig is találkozunk majd álmaim zavaros tengerén újra és újra, hogy mindig egy egészen csöppet meghaljak érte.
Fáj az ébredés. Testem börtönnek érzem, ami korlátoz és gúzsba köt. Éget a lélegzet a tiszta semmi után, én pedig mégiscsak félem a valóságot. Félek a tettem következményeitől, ahogy a sajnálkozó és kétségbeesett tekintetektől is, akik minduntalan válaszokat követelnek tőlem. Félek beszélni, de már hallgatni is, félek az ígért segítségtől és megijeszt a függönyön túli sötét világ. Nem nyitom ki egyből a szemem, még ragaszkodom az édes lebegéshez, a táncpartneremhez, az elnéző bírámhoz. Reszketeg sóhaj szakad fel belőlem, ahogy újra elfogadom a saját életem. Megérzem az apró érintést, mégis először azt hiszem, csupán képzelődök. Lassan nyitom ki a szemem, még a határok és élek elmosódnak az álomtól ködös kékjeim előtt, nem látom, nem fogom fel, hogy te vagy az, Will. Röstellem, de a fény és a színek játéka gúnyt űz az elmémmel. Mosoly vet árnyékot arcomra és ha már te nem mered, én fogom meg a kezed és szorítok rá gyengén.
- Sola- - egyszerre töri meg a csendet a hangunk és a tiéd végre felébreszt. Szememből kipislogom az álom maradékát és végre meglátlak téged, Will. A szégyen kölcsönöz némi pírt az arcomra és mielőtt feltűnhetne a botlásom, korrigálok. - Szóval te is hallottad. - Sóhajtok halkan. Ujjaim elhúzom a tieid közül, hogy két kézzel toljam fel magam félig ülő helyzetbe. Nem szeretnék gyengének tűnni, hiába érzem magam annak, valahogy előtted nem bírnám elviselni ennek gondolatát. Melletted mindig annyira könnyű volt erősnek mutatkozni. Magabiztosnak. Eltökéltnek. Sajnálom Will, hogy most látnod kell a valódi arcom. Pedig hidd el, én nagyon szerettem volna, hogy az legyen a valóság, ne csak egy újabb jelmez. De már nem maradt erőm újra magamra ölteni a fénylő gúnyát.
- Hogyan? Nehéznek. Védtelennek. Zavarodottnak. - Úgy, mint aki kudarcot vallott. Mint aki kapott egy rémisztő második esélyt. Mint aki mázsás súlytól szabadult. Mint akinek újra meg kell tanulnia a fényben járni. Mégis megeresztek feléd egy mosolyt, még ha a szavaim nyersen őszinték is voltak. Valamiért olyan érzésem van, hogy ha más nem is, te megérted a bennem kavargó vihart, vágyakozást és félelmet. A te szemedben is láttam már visszatükröződni a Halált, Will és bevallom, akkor megijesztett. Most mégis úgy érzem, hogy valami összekapcsolt minket. Biztosan a bájitalok szórakoznak az elmémmel, bocsásd meg a tévelygésem.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek. Nem hittem, hogy… - Hogy mi, Malachi? Hogy ennyire számítok bárkinek is. Mégis alig volt pár percem csupán egymagamban egész nap, kézről kézre járt a stafétabot a gyengélkedői ágyamhoz. Mintha a Halál szele általam titeket is arcon csókolt volna és rohanásra kényszerített volna. Arra, hogy hagyjátok az ajtón túl az udvariaskodást és most az egyszer, ebben az időn és valóságon kívül eső pillanatban álarcoktól mentesen mutatkozzatok előttem. Mintha arra vágynátok, hogy én adjam a feloldozást azért, mert nem vettétek észre azt, amit nem akartam, hogy észrevegyetek. Megadom, Will. Megadom ugyaanúgy, ahogy az előtted lévőknek is és nem lesz olyan nehéz dolgod, mint az első látogatómnak.
- Te hogy érzed magad, Will? - A támlának döntöm a fejem és úgy billentem oldalra feléd. Kékjeim a tieid keresik és mosollyal ösztökéllek az őszinte válaszra. Kezem a tiéd mellé teszem, mert előbb is az érintést kerested, hátha abban komfortot nyújthatok számodra. Megérdemled, miután akaratlan másra számítottam helyetted.

N em vagyok jó barátod, Annie. Kegyetlen és önző vagyok, fürdőzöm a saját nyomoromban, mert épp abba a hitbe ringattam magam, hogy nekem nehezebb, mint bárki másnak. Hogy az én terheim jobban húznak, az én lelkem lóg csak cafatokban, hogy csak az én szívem hasadt és vérzik el lassan, hogy csak az én elmémre borul végzetes köd. Bevallom, nem gondoltam a következményekre, mert egyszerűen nem hittem el, hogy lesznek. Hisz annyira ragaszkodtam a feledhetőségemhez, ahhoz, hogy ne engedjek túl közel senkit, hogy ne lássa senki a titkaim, hogy… tényleg nem hagytam volna magam után semmit. Nincs lenyomatom a világban, nem alkottam maradandót, nem hagytam igazán nyomot senki szívében. Nem maradna más, csak egy név egy sírkövön, pár fakó emlék olyan… kellemes-meleg, de jelentéktelen. Anyám siratott volna, Thaddeus pedig némán forrongva kidobta volna a terveit, hogy újakat írjon. Van, akinek felüdülés, egy megoldott probléma lettem volna, de többnyire… fel se tűnt volna, hogy valami megváltozott.
Nem vettelek számításba téged, Annie. Se akkor és most sem, hisz észre sem veszem, hogy mennyire bántanak a szavaim. Hogy régi-új sebeket vágok rajtad, hogy mély gödörbe taszítalak, miközben épp engem próbálnál felhúzni. Mégis mindezek mellett, hogy lenne bátorságom a barátodnak nevezni magam? Bár elmondanád, bárcsak rám ripakodnál, hogy fejezzem be! Bárcsak pofon vágnál és felnyitnád a szemem, hogy nem én vagyok a világ közepe. Hogy más is küzd, másnak is vannak gondjai és érzi magát kilátástalan helyzetben. Bárcsak elmondanád, hogy ez a valaki Te vagy… Hogy ugyanúgy fojtogat a kétely, ugyanúgy arra vágysz, hogy megpihenhess. Ugyanúgy érzed a fájdalmat, ugyanúgy kétségbe vagy esve. Bár kimondanád, hogy mennyire önző vagyok, mekkora bolond…
Éles csattanás rázza meg a törékeny, mélabús csendet. Kikerekednek a szemeim, a levegő hirtelen nem találja a kivezető utat reszkető, sipákoló tüdőmből, pedig a tenyered okozta sajgás sokkal később ér el hozzám, mint fülsüketítő hangja. Egy pillanatra nem is hallok semmi mást, csak a visszhangját nyomatékodnak és az alatt a szívdobbanásnyi idő alatt, mint fuldokló a levegőért, kapok a pofon okozta nyugalomért. Az a röpke időre elsimulnak a gondolatok, a szívem újra képes dobbanni az őt szorongató vaskos marok között, ami már a Halálé, Végre hallak téged, Annie, végre látlak téged. A saját nyomorom vízesésén keresztül nézek rád, de kezemmel kettéválasztom a fátylat és a lezúduló víztömeg immár kettőnk könnyeiből tevődik össze. Mély a meder, van helye benne mindkettőnk bánatának és összekapaszkodva könnyebb a felszínen maradni, mint egyedül. Kérlek ne haragudj rám, hogy csak most látlak először igazán, hogy csak most tudatosul bennem, hogy nem csak értem küzdesz. Hogy szavaid valójában önnön magadnak szólnak, hisz velem ellentétben te erős vagy, te önmagad is fel tudod emelni. De segítek felállni, Annie, most még itt vagyok, most még támaszkodhatsz rám, most még sirathatjuk együtt önmagunkat.
- Nem vagy hiba, Annie - megremeg a hangom, bocsáss meg, jelenleg képtelen vagyok olyan határozott lenni, mint te vagy. Lágy mosollyal pillantok rád és míg te pofonnal józanítottál ki egy rövid időre, én óvatosan érintem arcod és törlöm le hüvelykemmel a könnyeid. Végigsimítok vele a bőrödön, hogy érezd, nem vagy egyedül, hogy lehetsz gyenge te is, amellett, hogy elhordod az egész világot a válladon. Nézd el nekem, hogy még reszketek, hogy még nem tudom az én életem vagy halálom kísér tovább, de bárhogy is lesz… tudnod kell, hogy mindig vigyázni fogok rád. Én leszek a személyes őrangyalod, én támasztom majd a szelet a szárnyaid alá, hogy könnyebben repülhess, mert ha valaki, te képes vagy elérni a legnagyobb magasságokat is. Nem fogom hagyni, hogy lezuhanj, Annie. Se míg élek, se halálom után. - Kérlek bocsáss meg… - suttogom csupán, hogy ennek nyomán, a könnyeimmel küszködve döntsek önnön sorsomról. Meglepnek a szavaim, a földi fájdalomhoz való ragaszkodás, ami csakis miattad kúszik abba a makacs, de gyenge szívbe, ami az enyém. Hallom a nevetésed, érzem a karjaid kedves szorítását, mégis letaglózva bámulok magam elé. Szédülök és zsong a fejem, fájnak a csontjaim és szinte fizikálisan érzem, ahogy a méreg egyre csak kúszik felfelé, már bizonyosan közel jár a céljához. Ami megkönnyebbülést hozott alig egy órával ezelőtt, most megrémiszt. A könnyeim utat találnak, fuldokolva kezdek zokogni, míg odavagy, gyászolom a saját halálom, a perceket, az órákat, sőt, az egész életem, amit eddig mégis neki áldoztam. Visszhangoznak önnön szavaim, amik az én hangomon pecsételték meg a sorsom imént, mégis idegennek érzem. Mintha más ragaszkodna ehhez az élethez, mintha más kívánná a jövőm. Félek, hogy elkésel, Annie. Félek, hogy időben ideérsz…
Csüngök a szavaidon Annie, hangod elnyomja a sípoló-kapkodó lélegzetvételeimet. Hinni akarok neked, annyira kétségbeesetten hinni, hogy igazold életem legkétségbeesettebb döntését; élni szeretnék. Rád koncentrálok az utolsó előtti lélegzetemmel, hogy ne halljam, ahogy TJ a háttérben ordít, hogy ne lássam, ahogy a Halál bánatosan zokog. Mert a szavaim megmásíthatatlanul lógnak köztünk a levegőben és én nem szeretnék csalódást okozni neked, immár soha többé. Kezeid melegnek érzem, de nem kellemes-melegnek, te nem vagy feledhető - jelenleg te vagy számomra az egész világ.
- Barát… - Ízlelgetem a szót, ami reménysugárként kúszik a gyenge szívbe. Sosem voltak barátaim, Annie, de ha téged annak nevezhetlek, valamit már mégiscsak elértem ebben az átkozott életben. Reszkető, suta kézzel nyúlok az üvegcséért, de érezheted, hogy segítségre van szükségem, hogy ezt együtt kell csináljuk. Lehunyom a szemem, ahogy meghozom a legfontosabb döntést és könnyeket hullajtva, kezeddel a kezemen térek vissza az élők sorába.
- Úgy félek… - épp csak lehelem, erőtlenül feléd, mielőtt testem enged az elmúlt napok összes megpróbáltatásának. A világ elhomályosul körülöttem, én pedig ájultan hanyatlok rád.
Mégsem leszek az őrangyalod, Annie. Igaz barátod leszek inkább, ahogy te az enyém.
Köszönöm, hogy vagy nekem.

O lyan sok mindenben különbözünk, mégis rá kell jöjjek, a makacsságunk egy tőről fakad. Másképp nyilvánul meg benned, mint bennem, te saját céljaidért vagy képes fejjel menni a falnak, az elhatározás tüzel fel és gázolsz át mindenen, hogy bizonyíthasd, neked van igazad. Te támadsz, te harcolsz, én védelmezek és védekezek… Olyan sokáig és oly konokul hallgattam, hogy elfelejtettem, hogy a szavak léteznek, feltalálták már a nyelvet, amivel a világ elé tárhatnám a valóságot. Én mégis ragaszkodtam a titkokhoz, amiknek elszenvedője voltam, sosem haszonélvezője, mert azt hittem, rögeszmeként élt bennem, hogy a név számít. Hogy az aranynak értéke van, hogy hiába árt, védelmezni kell. Óvtam a fájdalmam, ami a földre taszított, ami a csontjaimat égette, ami már hangot se engedett ki a vérző torkomon. Dédelgettem a megalázást, a szitkokat, amiket a fejemre olvastak, mert lassan, mégis elhittem; megérdemlem. Belém verték, hogy velem van a baj, hogy én tehetek róla, hogy a gyengeségem átok rájuk nézve, hogy a kedvességem métely, ami csorbát ejt a vér által kijárt hatalmon. Ezért hallgattam. Mosoly és féligazságok mögé rejtettem a név kegyetlenségét és én észrevétlen küzdöttem mégis tovább, kedvességgel és az agresszió teljes hiányával. Emlékszel? Te is lenéztél érte, gyengének tituláltál, azt hitted, megfutamodtam, hogy feladtam. Valójában sosem akartam behódolni, csatákat vesztettem csupán a hosszú háború során. Mégis a makacs hallgatásom vált saját magam árulójává.
Egy részem valóban meghalt, Solace Barbon, feladta a céltalan harcát az üvegház padlóján. Rátaláltam a hangomra és az igazság bármennyire is megrémiszt, mégis úgy érzem, felszabadít. Letettem a terhem, láthatod, itt van egy kupacban mellettünk, némelyik undorító bűzt áraszt, döglegyek repkednek körülötte, de van, amelyik aranyat rejt, de csak akkor, ha nem vakít el a fénye. Piszkos arany az, vértől csatakos, csakis akkor lehet értéke, ha türelemmel kezeled, máskülönben sárrá válik ujjaid között. Már nem akarok makacs lenni. Nem akarok hallgatni, mosolyogni, ha fáj. Nem kértem, mégis új esélyt kaptam és bármennyire csekély is az, bármilyen törékeny is a remény, én újra hinni szeretnék benne, hogy az életem, amit visszanyertem, lehet mégis csak az enyém. Muszáj elhinnem, ízlelgetnem, mégha halálra is rémít, mert másképp tudom, mit sem ért az áldozat, újra a halállal nézek majd farkasszemet… és ezt miattad mégsem tehetem, Solace Barbon.
- Ezért mi? - értetlenül pislogok rád, majd homlokráncolva idézem fel az iménti szavaim. Lassan áll össze a kép, mégis megelőzve esetleges válaszod. Tágra nyílnak a szemeim, megütközve nézek rád, amibe lassan szomorúság és hitetlenség vegyül. - Te tényleg azt hitted, hogy magamtól váltottam? Én, aki pálcát se rántott másra soha, aurornak akarnék állni? Annyira… - ...ostoba vagy, Solace Barbon. Magamban fejezem be csupán a mondatot. Hát ezért kezdtél kerülni? Ezért lett fagyos a tekinteted és élesek a szavaid, mikor ritkán méltóztattál megjutalmazni velük? Hogyan voltál képes megfeledkezni a történetünkben rólam? Megint csak magadat láttad, a saját sérelmedet, de nem az én veszteségem. Miattad hittem el, hogy van jövőm, Solace Barbon, hogy együtt tényleg képesek leszünk felülemelkedni mindenen, vállt vállnak vetve. Erre az első nehézségnél, az első gödörnél hátat fordítottál nekem, ahelyett, hogy megtartottál volna, én pedig arccal előtte estem a sárba. Azóta se sikerült felállnom, azóta is az iszapban fetrengek. Haragudnom kéne, azt hiszem. Számon kérni rajtad az önzőséged, mégis inkább nevethetnékem támad. A legnehezebb varázslatokat sajátítod el könnyedén, olyan fejtörőkre lelsz hamar választ, amiken náladnál tapasztaltabb varázslók véreznek el és mégis… annyira egyszerű vagy, mint egy darab fa, a magja nélkül.
Észre sem veszem, hogy visszatartom a lélegzetem, míg ítéletedre várok. Érzem a levegő érintését a csupasz mellkasomon, ujjaim meg-megremegnek a felsőm anyagán, mégis makacsul szorítom tovább, szokom a szégyent és a sebezhetőségem. Majd megszólalsz és már nem tudom újra visszafogni a nevetésem. Homlokom egy rövid időre a válladnak döntöm, tincseim a nyakadat csiklandozhatják. - Nem hittem, hogy ez is verseny. - Emelem meg kicsit a fejem annyira, hogy szemem sarkából pillantsak rád, egy olyan mosollyal, amit csak te ismerhetsz, réges-régről. Arcul csap a közelséged ténye, érzem, hogy szám kiszárad és tekintetem akaratlan vándorol zöldjeidről lejebb. Alig egy pillanat, mégis pír szökik arcomra. Lesütött szemmel egyenesedek fel. Szégyellem magam, már a gondolat miatt is, de tudd, hogy nem lennék képes rá. Azok után, ami a mocsárban történt, vajon meg tudnád különböztetni a kényszert a vágytól? Gyáva vagyok, eszemben sincs kockáztatni.
Bár tudnék válaszolni, Solace Barbon. Vállaim megereszkednek kissé és ahogy rád pillantok újra, jelzésértékkel meglapogatom magam mellett a matracot. Már mindent tudsz, már egyenrangúak vagyunk, ne térdepelj tovább. - Pár órával ezelőttig még úgy gondoltam, hogy megtaláltam a megoldást. Nem tudom. Előbb magamat kell összeraknom valamennyire, addig képtelen vagyok szembenézni újra vele. - Talán akkor sem leszek képes, talán örök bukásra vagyok ítélve Thaddeus Maddockkal szemben. De talán, egy kis részem most elhiszi, hogy nem vagyok egyedül, van, aki segíthet, ha mást nem, segítő kezet nyújtani, ami felhúz a földről, ha a név és a vér zsarnoka újra eltipor. Bár bevallom, ez a kérdés most kevésbé érdekel, gondolni se akarok rá. Ezzel szemben…
- Inkább arra lennék kíváncsi, hogy… mi lesz most? Mire készüljek? Mellettem leszel vagy amint kilépünk innen, újra azt kívánod, hogy feledkezzünk meg egymásról? - Nem nézek rád, minden erőm rámegy, hogy ne remegjen meg a hangom. Félek a válaszodtól, mégis tudnom kell, nem hagyhatsz mindezek után bizonytalanságban. Ha felültél mellém, kicsit neked dőlök, támasz gyanánt csupán. Véletlen sem azért, mert vágynék a közelségedre, hátha ez az utolsó alkalmunk…

F élek, hogy álmodom, Solace Barbon. Lázálomba ringatott a méreg, ami túl lassan hagyja el a szervezetem, becsap, magához édesget a szívem legeldugottabb csücskében reszkető vágyakkal. Félek, hogy szavaid csak a saját bűnös gondolataimból fakadnak, hogy a mosoly, ami oly idegen a te arcodon, valójában csak az enyém. Rettegek, hogy helyetted én fogom a saját kezem, én tartom magam, hogy a törött darabkák, amik engem hivatottak jelképezni, ne hulljanak még apróbbá, amit már könnyedén felkaphatna a leggyengébb szellő és a semmibe repíthetné a részecskéket. Nem merek pislogni, hisz elég egy óvatlan pillanat, egy gondatlanul elejtett pillantás és sóhaj, hogy kifordítsa sarkaiból az édes álmot és lidércnyomássá torzítsa azt. De ha nem is vagy valós, Solace Barbon, én mégsem akarok felébredni. Vállalom a kockázatot, vállalom a zuhanást, a pokol legperzselőbb tüzét még egy kellemes percért a látomásoddal, hagyom, hogy zöldjeid betakarjanak, hogy ujjaid láncra verjék az enyémeket. Ha ez nem is a valóság, a saját álomképeimben legalább bizonyosságot nyerek arról, amit mindig is tudtam; te is ember vagy, Solace Barbon, nagyon is emberi érzésekkel.
Hibázol, mint mindenki más. Tanulsz, tapasztalsz, irigykedsz, felháborodsz, nevetsz és félsz. Mint. Mindenki. Más. Nem vagy különleges, nem úgy, ahogy te azt magadról vallod. Nem vagy sátánfatty, nem vagy korcs, nem vagy véráruló sem, nem az őseid élete határozza meg a tiédet. Te is csak ember vagy, aki keresi a saját útját, aki eltéved a sötétben, aki hisz a szellemekben és babonákban, még ha ezt magának sem vallja be. Te is meghajolsz a társadalmi elvásárok előtt, félsz a rád szegeződő pillantásoktól és főleg attól, ami mögötte húzódhat, a rólad levont konklúzióktól. Ezért inkább erősnek mutatod magad, érzéketlennek, agresszívnak és megközelíthetetlennek, nehogy bárki is meglássa azt az örök tényt, amit vágyakozva üldözöl, mégis elméd börtönébe zársz; ember vagy.
Én látlak téged, Solace Barbon. Hosszú évek kitartó és gyötrelmes munkája volt, bevallom, többször fel is akartam adni, de valami mégis mindig feléd hajtott újra és újra. Most végre itt vagyok veled, végre hagyod, megengeded, hogy lássalak. Lássam a gyengeséged, a könnyeid, a vágyaid, az érzéseid, amikben ugyanúgy fuldokolsz, mint én a sajátjaim zavaros tengerében. Tudtam, hogy létezel, Te létezel a szörnyjelmez alatt, amit magadnak varrtál, mégis megleptél, mert egy dologra nem számítottam és félek, túl nagy lesz ez a teher mindkettőnknek – Én vagyok a gyengeséged. Látod? Mondtam, hogy ez nem lehet más, csak álom.
Kékjeim végigkísérik mozdulataid, én pedig hirtelen féltékeny leszek a saját kézfejemre. Bőröm bizsereg ajkad érintése nyomán, szinte izzik, biztos vagyok benne, hogy látható nyoma marad, hogy tüzes billoggal égetted belé a monogrammod, de tenyereddel temeted be, nem bizonyosodhatok meg az igazamról. De ha más nem is látja majd, ha a bőröm alá varázsoltad a jegyet, én már mindig tudni fogom, hogy ott van. Ez az ígéret, az előzővel ellentétben megszeghetetlen és hiába nem tudom, hogyan álljak újra talpra, hogyan tegyem meg az első lépést, az már egészen biztos, hogy meg kell tennem. A halálom immár a te kezedben van, Solace Barbon, kérlek légy jó gazdája.
Ajkam megremeg, ahogy igazolást adsz életem legszörnyűbb cselekedetének. Kékjeim lesütöm, képtelen vagyok rád nézni, letaglóz a szégyen és bűntudat, mindkettőt gondosan növesztettem, hagytam elburjánzani a lelkemben és engedtem, hogy virágot fakasszon, pollene az elmémet mérgezze. Én voltam, magamnak okoztam mindezt. Kezem meg-megrándul a tieid között és halkan kezdek őszintén vallani neked. Elmesélem az egész napot az átkozott Maddock kúriában, a fogadást, amit apám rendezett TJ beavatása után, a kötelező megjelenésem, azt, ahogy levegőért a tetőre menekültem és azt, ahogy TJ még ott is megtalált. Vallok a borgőzös tekintetéről, az engem gyalázó szavairól, majd azokról is, amivel édesanyánkat vette a szájára. Bevallom neked, hogy mit éreztem, hogy abban a percben csúcsosodott ki a gyűlöletem, pedig Merlin a tanúm, sosem gyűlöltem senkit soha igazán. Őt mégis. Beszélek a belőlem kicsapó mágiahullámról, a hirtelen síri csendről, majd a puffanásról és sikolyokról. Elmondok neked mindent, a legőszintébben vallom meg a legnagyobb árulásom a családom felé, a végére a torkom is teljesen kiszárad. - … ezután Thaddeus elvette tőlem a mediatikát és rákényszerített a TJ-nek szánt útra. - Fejezem be, szinte suttogva a gyónást. Most már tudsz mindent, illetve majdnem mindent. Hiába tiltakozik a tudatom egy része, mégis a nyelvem alá szöknek a szavak, bizonytalanul, szétesve, már csak sorba kéne őket állítani. Talán nem is vagy tisztában vele, hogy mekkora erőt adsz ehhez, Solace Barbon. Tekintetem újra rád talál, ahogy közelebb hajolsz, látom a csillogó tekinteted, ahogy megváltásért könyörögsz, ahogy vezekelni akarsz bármi áron. Halványan mosolyodok el, erőtlenül szorítok kezedre közben.
- Azzal, ha kvittek leszünk. Azzal, ha végre egyenrangúak lehetünk, hogy elfogadod titkaim súlyát, ha már én kicsikartam a tieid. - Válaszodat meg se várom, nehézkesen felülök, lábaim lelógatom az ágyról. Túl gyenge vagyok, beleszédülök az egyszerű mozdulatokba, szabad kezemmel a válladba kapaszkodok, hogy megtarthassam magam. Nem akarlak elengedni, nem most, Solace Barbon, mert félek, ha most szabadon engeded a kezem, már soha nem foghatom meg újra. Összeszedem magam és a bátorságom, majd bizonytalan, reszkető kézzel húzom fel a felsőmet, hogy láthasd az oldalam és fordulok kissé, hogy ugyancsak szemügyre vehesd a hátam, a bőrömön ejtett ezüstös átokhegeket. Tudom, hogy nem szorul magyarázatra, tudom, hogy fel fogod ismerni őket, mégsem bírom ki csendben önnön megaláztatásom, hisz a legfájdalmasabb kínzásnak nincsenek látható nyomai. - Nem az imperius volt az első főbenjáró átok, amit ellenem fordított és nem is csak azt gyakorolta rajtam. Bármire képes, hogy elvegyen tőlem mindent, ami én vagyok. Vagy valaha voltam. Ez vagyok én, Solace Barbon. Most már mindent tudsz. - Most már ismered azt, aki ellen harcot vívtál, akit gyűlöleted tárgyává fogadtál. Most már ismersz, most már dönthetsz belátásod szerint.

E mlékszem mindenre, amit eddig tettél, Solace Barbon és arra is, amivel mindazokra sarkalltalak. Emlékszem a torkomban dobogó szívemre, a gyomrom bukfencet vetett, mikor kettesben maradtunk ott, a virágos ajtó rejtekében. Emlékszem az ígéretünkre, ami akkor a világot jelentette nekem, majd némán vérzett el és hátra se nézve hagytuk, hogy kilehelje a lelkét. Emlékszem minden pillantásodra, a keményre, az unottra, a bosszúsra, a lágyra, még a játékosra is. Ugyancsak emlékszem a mosolyodra, a kihívóra, a ridegre, a lenézőre, emlékszem a megértőre is, pedig olyan rég volt már. Emlékszem a diadaladra, a vesztett csatákra, a sebesülésekre, arra, ahogy miattam hulltál alá az égből, majd arra, ahogy a hátamon mászol egyre feljebb újra. Emlékszem a közelségedre, majd a hiányra, aminek ketten voltunk okozói. Emlékszem, már tisztán emlékszem a tengerpartra is, Solace Barbon, emlékszem, ahogy akaratlan játszottam el a bizalmad, amivel újra megajándékoztál, majd a haragodra és az ösztön-vezérelte bűneidre. Ketten vagyunk vétkesek, együtt vagyunk ok-okozatok, épp csak a felosztás más minden alkalommal. Emlékszem a zaklatásodra, a gyűlöleted ízére, az értetlenségemre, ami gyengeségemből fakadt. Emlékszem a pálcádra a torkomnál, emlékszem a fájdalomra, a csésze rideg érintésére, majd a szakadékra, ami felett felégettük a hidat, ott a mosdó poros padlóján. Te jobbra indultál, én balra és úgy kerültük egymás tekintetét, mintha általa porladnánk semmivé. Emlékszem mindenre… a pár nappal ezelőtti árulásomra, a könyörgésemre, aminek hátat fordítottál. Ezek vagyunk mi, Solace Barbon. Egymás ok-okozatai, egymás jó és rossz oldalai, egymás kérdései és válaszai. Hiába próbálkozunk, nem szabadulhatunk egymástól, valami mindig visszahúz hozzád, ahogy téged hozzám, most is itt térdepelsz.
Haragudnom kéne. Gyűlölnöm kéne téged mindazok után, amiket elkövettél, amiért semmibe vettél, amiért fájdalmat okoztál, amiért lenéztél és alábecsültél. El kéne fordítanom a fejem, elhúzni a kezem, szitkokkal ostromolni, újra beléd marni a kígyó-nyelvemmel, ott, ahol a legjobban fáj, ordítva kéne elüldöznöm téged, két kézzel taszítani magamtól, téged kéne okolnom az üvegházban megkísérelt halálomért. Szörnyetegnek kellene nevezzelek…
Ezt várod, ugye? Ezért jöttél ide, jól gondolom? Vezekelni akarsz, sértődött felháborodásba csomagolni azt, hogy visszavághass, hogy újra ellökhess, hogy újra megfeledkezhess a létezésemről. Csalódnod kell, Solace Barbon, talán hazudtam is. Mégsem vagyok képes megadni, amire vágysz. Nem adok könnyű kiutat, mert megértéssel és megbocsátással fordulok feléd. Hisz tetteid számára én voltam a szikra, én égettem a kanócot, míg végül nem maradt más lehetőséged, minthogy robbanj. Ketten romboltuk ezidáig egymást, nem mosom kezeimet, nem bújok ki a felelősség alól, veled szemben már nem. Ismerem a titkaid, Solace Barbon és azok ellenére se nézek rád másképp, mint a virágos ajtó mögött. Megbocsátok neked, mindenért és elnézést kérek a hibáimért. Így talán egyszer… talán sok-sok év elteltével, te is meg tudsz majd bocsátani nekem.
Bennreked a levegőm, ahogy kezed megérzem a sajátomon és nagyot kell nyelnem, hogy ne induljanak meg a könnyeim. Tudom, hogy háborúban állunk, tudom, hogy a fehér zászló csupán ideiglenes felmentést ad, hogy nem tarthat örökké, mégis… mégis olyan természetesnek érzem, mintha mindig így lettünk volna ezelőtt, az acsargások leple alatt. Mintha ez a két kéz összetartozna, taszít és vonz, ellök, majd védelmet nyújt. Talán a bájital miatt vagyok ennyire szentimentális, talán a halál túlságosan közelről csókolt homlokon és újfajta csodával szemlélem az apróságokat. Másnak bizonyára apróság…
Csakis nekem, Mal. Szavaid visszhangot vernek bennem és torkomra forrasztják a sajátjaim. Érzem, hogy pír szökik az arcomra, hogy tekintetem elhomályosodik az előbb visszatartott könnyektől, de dacosan ellenállok nekik újra. Látom a mosolyod, amire nem emlékezhetek, mert még sosem láttam ezelőtt, de már tudom, hogy kísérteni fog álmatlan éjszakákon. Kezem fordítom a tiédben, úgy, hogy ujjaim a tiédbe kapaszkodhassanak és megszorítom a kézfejed - gyengén, talán túl gyengén, de én is az vagyok. - Rendben - suttogom végül, érzelmektől túlfűtött hangon. Lágy mosollyal viszonzom a tiéd, kékjeim belevesznek a zöldjeid dús tengerébe. Talán picit közelebb is dőlök hozzád, de ha így is van, én nem veszem észre. Talán most az ösztön hajt, amit ott, a parton nem engedtem a felszínre törni.
Kijelentéseden viszont megütközöm. Óvatlan voltam, mégsem érzem hibának. Jogod van tudni, én erővel vettem el a titkaid, hát elmondom az enyém. Mégis félek, hogy ő fog közénk állni, hogy nem leszel olyan megértő és kedves, mint Annie, őt hajtotta az idő és a megmentésem iránti vágy, te viszont túlságosan két lábon állsz a földön. Lehunyom a szemem és reszketegen, mély levegőt veszek, mielőtt gyónni kezdek neked.
- Tudom… én okoztam a halálát, miattam esett le a tetőről és ő… azóta is kísért… Látom és hallom őt, rohamaim vannak… - Kiszárad a torkom, nehezek a szavak, amiket alig pár órája mondtam ki először hangosan. Lassan nyitom ki újra a szemem és kékjeim téged keresnek. - Madrigal professzor már tudja… és azt mondta, kapok segítséget. - Fejezem be a vallomásom, a titkaim egy kis szeletét nyújtva feléd, de túl sok van még, amiről tudnod kéne… Amiről szeretném, hogy tudj, mégsem vagyok képes még kinyitni a szám. Túl sok a fájdalom és a bevésődött védelmezés.
- Nem mindtől… - suttogom, kimondatlan lebeg kettőnk közt az, amit más nem érthet, csakis te. Tőled nem félek.
Én elengedtelek, Solace Barbon. Szabadságot nyújtottam, akkor te miért láncolsz magadhoz?
Nem baj. Megbocsátom.

O lyan sok oldalad láttam már, Solace Barbon, hogy összeszámolni sem tudom. Mindig egy hangyányit többet mutatsz, egy kicsit közelebbről, majd hatalmasat taszítasz rajtam, hogy nehogy véletlen meglássalak téged. Ezerarcú vagy, egymásra rétegzett maszkok alatt létezel, de mondd, miért tagadod a létezésüket? Miért tapogatod orcád, mikor azt hiszed senki sem figyel, miért keresed a repedéseket, miért javítod inkább, ahelyett, hogy hagynád leesni és ripityára törni a lábaid előtt? Mitől félsz igazából, Solace Barbon? Most itt vagyok, egészen közel hozzád, hallom a zokogásod fojtott hangjait, érzem az ágy remegését ujjaid szorítása alatt, szinte téged is érezni véllek. Tudod, azt hiszem, végre megértelek téged, végre értem, hogy minden maszk te magad vagy, az erek behálózzák az újabb növesztett bőrt, hogy a szíved, az a reszketeg, bizonytalan szív, ami olyan kétségbeesetten dolgozik érted, a lelkedért és az enyémnél sokkalta egészségesebb elmédért, biztonságban legyen. Mert hiába hajtogatod a kígyó-nyelvem éles szavait, hiába növesztesz általa újabb arcot, próbálod magadba foglalni a bűnös vádat, valójában éppen cáfolni szeretnéd, ugye? Sóvárogsz a feloldozásért, sóvárogsz egy másik névért… Valójában nem is értem hullatod könnyeid, igazam van? Magadat siratod helyettem is, mert az én szenvedésem, az én kudarcba fulladt terveim csatamezején is a saját önigazolásod keresed. Legyen hát, legyen tiéd újra a figyelem, én tudok létezni a szürkeségben, az árnyékban, a félhomályban is. Úgy sem lelem még a helyem sehol máshol, még túlságosan friss, még fáj az első szívdobbanás emléke, a menekülésé. De az is a tiéd volt valójában, ugye, Solace Barbon? Ezen a világon semmi sem lehet igazán az enyém…
Nézz rám kérlek, nézz rám, most az egyszer vegyél észre, lásd, hogy az összes álarcom az üvegházban maradt, a kobraliliom tövében, repedten, fakón és piszkosan. Vedd észre, hogy én vagyok veled szemben, arcom talán túl közel a tiédhez. Nincsenek elvárásaim már veled szemben, már ismerem a titkaid, ismerem a cselekedeteid mögött húzódó miérteket, már nem keresek válaszokat az elsóhajtott félmondatokra. Most túl közel vagyok és csak idő kérdése, hogy mikor löksz el megint. De előtte megadom neked, amire vágysz, mert nekem már nincs vesztenivalóm. Romokban heverek, meztelen lelkem kiterítve fekszik a közöttünk feszülő falatnyi térben, szívem vérzik, könnyeiddel elegyedik és pontosan tudom, hogy csakis így tudunk kapcsolódni. Vér és könnyek kovácsolnak össze, míg végül ez ellen is álarcot növesztesz.
Belefáradtam az örökös küzdelembe, Solace Barbon. Tudod, olyan sok időm volt gondolkodni a cselekedetem előtti napokban. Minden percet erre áldoztam, nem szakítottam meg feleslegesen étkezéssel sem, a mély önismeret áldozatokat követelt. Már tudom, hogy mindig részem voltál és az is maradsz. Már tudom, hogy miattad nem engedtem magamhoz közel senkit, hogy a te visszacsatolásod szomjaztam, te voltál életem mozgatórugója, akár közel, akár távol. Már nincs értelme tagadnom, még akkor sem, ha felőröl a tudat, ha minden maradék erőmmel szabadulnék ettől az érzéstől. Nem ámítom már magam, nem keresek kifogásokat. Szeretlek, Solace Barbon és akit az ember szeret, szabadon engedi, nem kalitkába zárja. Hát tessék, szóljon rólad ez a perc is, megadom azt, amire vágysz és szabadon engedlek. Lökj el, jó messzire és vissza se nézz. Hisz ezt akarod, ugye?
Türelemmel várok rád, a világ is kedvesen hátat fordít nekünk, miénk a végtelen. Nem szólok, csak kezem csúsztatom ismét feléd, az ujjaid épp csak érintik az enyém, de meghagyom neked a következő lépést; kapaszkodsz vagy idő előtt taszítasz el újra? Kékjeim a tieidre találnak, amint felemeled a fejed. Tompán tükrözi a benned fellobbanó tüzet, de gondolom te se hitted, hogy szedálás nélkül hagynak egyedül létezni mindezek után.
- Eldönthetnéd, mit szeretnél igazán, Solace Barbon. Egyedül csináljam vagy mégis neked hagyjam meg? Összezavarsz - halkan kérdezlek, fakó mosollyal kísérem szavaim, most az egyszer mégsem szeretném, hogy túl komolyan vegyél. Tekintetem nem szakítom el a tiedről, lágyan ölelem vele a téged marcangoló érzéseket. - Nem miattad tettem. Nem a te hibád. Okold a bátyám, okold Thaddeus Maddockot, aki elvette az utolsó dolgot is, amit még talán tényleg uraltam… Magamért tettem, meg akartam szabadulni tőle, végleg. Magamért, és… érted. Sajnálom, hogy… - Sajnálom, hogy újra cserben hagytalak. Hogy újra kudarcot vallottam. Hogy újra túl gyenge voltam. De most egy picit erős leszek…
Szabad vagy, Solace Barbon.