Gwendolyn P. Jadisland · 2005. november 26. szombat
Monsieur Allard, a Gargouille főszerkesztője, Philomene ön-és kinevezett főnöke nem gondolt bele abba, hogy milyen megpróbáltatásokkal jár az, hogy pont őt, az egész újságból éppen őt bosszantják ezzel a feladattal.
Kevés híján az egészről lemaradt, pedig hétfő óta mantrázza azt, hogy szombaton korán kell kelni a Tusa miatt. Békés, lelki nyugalmából a reggeli cherrys kávéja és mentolos cigarettája elfogyasztása közben a Mérges Banya teraszán csak az zökkentette ki, amikor túlságosan gyanússá vált az őt bosszantó embertömegek hiánya. Nem volt tolakodás a pultnál a reggeliért, nem kapott kéretlen kérdéseket valamelyik nagy pofájú amerikaitól, nem kérdezték meg tőle, hogy ugye beszél-e angolul, és nem kellett feleslegesen udvariaskodnia. A bosszantó, hétköznapi rutin hiánya aztán furcsán nehézzé vált. A harmadik kávéjába belekortyolva, amit persze feljavított a zsebében hordozott likőrrel, kapott egyszer csak észbe, hogy már szombat van, a napot pedig mindenki megkezdte rajta kívül – nélküle.
A helyiek szókincsét a putain szenvedélyes ismételgetésével gyarapította (legalább tanulnak egy kis francia kultúrát), ahogyan felpattant a helyéről, és a szesztől bűzlő kávét, na meg jegyzetpergamenjét hátrahagyva sietett a Roxfort birtokára. Piros fejjel foglal helyet viszonylag elöl; kész szerencse, hogy még azelőtt ideért, hogy elkezdték volna a próbatételeket. Az első bajnok megmérettetését megelőző dolgokról mind sikerült lemaradnia. Nem is lényeg – biztos nem volt fontos.
Az már annál inkább, hogy Inés próbájára időben ideért.
- Oui, foglalj helyet, kedvesem. - recsegi dohánytól megrekedt hangján, és teszi el a székről az arra rárakott kistáskáját. Hiába, ha noteszt épp nem talál benne. Sebtében gyömöszölt bele egy szalvétát a fogadóból, melyet keresztbe font lábain, térdén pihentet. A piros kistáskát legalább nem hozta magával hiába, íróeszközt szerencsésen talált benne, ha mást nem is.
- Cirkusz a népnek. Talán megölniük nem kell őket. - a fejét csóválja a szerencsekerék láttán, bár úgy hiszi, a szerencse legfeljebb azé, aki a megfelelő helyre teszi a megfelelő tétet. Közben azon gondolkozik, kedves kollégája bundája vajon mitől ilyen királykék, és milyen állat szőre lehet.
- Nem hiszem, ez jó akár a bestiáknak, akár a bajnokoknak. Bár látszik, a szervezők beleöltek minden vagyont, mintha nem lenne holnap. - mindent megtettek azért, hogy az évtized legextravagánsabb rendezvényét tudják magukénak. Hallotta, hogy nyáron seprűgyorsasági verseny lesz az Alpokban, de annak sose lesz akkora hírverése, mint ennek. Igaz, nem is olyan izgalmas.
- Körbe is hugyozták a területüket a szponzorok. - ide érzi a szagukat. De ugye nagyon fontos tudatni a bajnokokkal, hogy kinek köszönhetik azt, hogy csinálnak belőlük valakit. Tizenhét évesen persze mindenki idióta, mindenki halhatatlan, és mindenki azt hiszi, a hírnév elengedhetetlen ahhoz, hogy boldog legyél.
- Cerbère. Nem a legrosszabb, csak ne a tarrasque legyen. - utálná bevallani, de őt is izgatottá teszi, hogy Inés végül milyen bestiát kap a kerékről. Lehetne sokkal rosszabb, bár semmiképp sem becsülné alá a kutya három fejét.
Nem tudja, mit gondoljon a kérdésről. Az egész helyzet egyedi, hiszen először választanak iskolánként kettő – egy férfi és egy női – bajnokot. Hallotta, mi történt a Serleg választásakor, avagy inkább csak pletykákat, és nem tudja, hogy ebből mi lehet igaz. Találgatások mindig vannak; egyesek szerint a Serleget hibásan bűvölték meg, vagy egyenesen elrontották már nem most, hanem az előző Tusa idejében. Mások szerint a Serleg olyan hatalmas, mágikus erővel bíró tárgy, ami tudja, hogy mi az, ami túl veszélyes, és jogosan gondolta meg magát.
Philomene nem ezen az állásponton van. A Tusák alkalmával eddig is meghaltak, a bajnokok a kezdetektől fogva életüket teszik kockára, még ha a veszteségekbe nem is gondolnak bele akkor, amikor bedobják a nevüket. A Serleget nem érdekli, ha nem éled túl. Külső beavatkozásnak kellett lennie annak, hogy a Serleg „meggondolta” magát.
- A lányaink szenzációsak. Kiváló példaképek lehetnek. - megmosolyogja azért, hiszen Delacour és Saint-Vinant is szenzációsak voltak – akár csalás van a Beauxbatons férfi bajnoka címe mögött, akár nem.
- A ti bajnokotok viszont elég agresszív. - mutat rá Barbonra.Bate öltözéke mintha kopottabb lett volna az övénél.
Szalvétáját apró betűkkel írja tele. Éppen csak elfér majd rajta a végső pontozás.
Live. Laugh. Lurk. ···———–—⚜———–—··· @daphné ⚜ 2005. szeptember 10. szombat
Kellemes a fülnek a hazai nyelv és az ismerősen csengő szavak. Bár Franciaország reálisan nézve nincs olyan messze, mégis olyan, mintha egy szeletet visszakapnék a hazámból. Bár a káromkodásom talán a britek is értik. A titok nem a szavak jelentésének ismeretében rejlik, hanem abban, amilyen attitűddel közöljük azt. Hintalovakról és körfésűkről is beszélhetek. Van az a hangsúly, ami miatt inkább a föld alá ássa magát a franciát nem ismerő angol. Meg persze van az is, amikor inkább sikkesnek akarsz tűnni, és úgy olvasod el a tojásrántotta receptjét, hogy az úgy hangzik, mintha egy párizsi divatlapból idéztem volna. A legfurcsább az egészben, hogy a britek néha úgy bólogatnak erre zavarukban, mintha valami életre szóló bölcsességet mondtam volna. - Miért, miért, hogyhogy miért, Daphné? Hát nem olvastad a levelemet? – talán elfelejtettem volna elküldeni neki? Non, ce n'est pas possible. Akkor Angelique bizonyára elküldte volna helyettem a baglyot. Jobban mondva egészen biztos vagyok abban, hogy ő az oka annak, hogy a levelem célba ért. Már most látom, hogy nélküle az összes határidőmről le fogok csúszni, amin nem segít az a többszörösen elázott, gyűrött, helyenként cigarettanyomos napló sem. - Száműztek a Gargouille-tól! az indokoltnál erősebben csapok satnya kezem öklével az asztalra. Még mindig nem fogom fel, még mindig nem tudom elfogadni a történteket, hogy efféle bulvárias cikkek írására kárhoztatnak! - A főszerkesztő azt merészelte mondani, hogy Philomene, ez nagy lehetőség! Bazsalygott ott a csillogó képével, de én közben csak azt hallottam, hogy húzzam el onnan a képem. Miért nem küldtek valami újoncot, ha ez akkora lehetőség?[ Bah! Cirkuszi porond! – a szakma népszerű, mint mindig. Tolonganak nálunk a gyakornokok. Lepkehálóval lehet fogni őket! Fiatalok, lelkesek, naivak, és mindenképpen rátermettebbek! Mégis hogy fogom felháborítani a köznépet sportcikkekkel meg bulvárral? Ez nem büntetés, ez már kínzás! Azt pedig diák koromban sem toleráltam, különben elmentem volna prefektusnak inkább. - Igazán semmi szükség, Daphné, van még hely a naplóban. – lapozom fel az üres, ennek ellenére már most hullámos oldalakat, amik valóban üresek nagyrészt. Bár valahol az üres lapok közepe felé mégis ott egy indokolatlanul teleírt oldal az aktuális heppjeimmel, ötleteimmel. - De a kávé remek ötlet. Te mit kérsz? Képzeld, dohányozni sem engednek itt. Neked mit kérjek, kedvesem? – természetesen a vendégem. Amint kihozzák, amit kérünk, körbenézek, hogy mennyire figyelnek minket. Pulóverem ujjába rejtek egy kis üvegcsét, amit kinyitva az erős, cseresznyés szesz-szag érezhető. Nemes egyszerűséggel öntöm bele a tartalmát a kávéba úgy, hogy közben úgy rejtem az alkoholt, mintha még tinédzser lennék. Tudom, persze, az íreknek ott a whiskeys kávéja, de még sem tehetem, hogy egyből alkoholistának néznek, amiért ezen a kellemetlen délelőttön azzal kezdem a napomat. - Így már tényleg nem olyan rossz, igazad van. Azt az egyet az olaszoknak azért hagyjuk meg, hogy náluk még mi sem főzünk jobb espressot. Bedobtad már a neved? Vagy az később van? Tudod-e, milyen próbatételek voltak legutóbb? – kevergetem a kiskanállal az őszies, sikkes cherry-pressomat, ami mellé egy szelet száraz süteményt kaptam, pohár vizet meg egyet sem.
Live. Laugh. Lurk. ···———–—⚜———–—··· @daphné ⚜ 2005. szeptember 10. szombat
Se napfény, se kék ég, csak a szokásos, brit mélabú – elég nehéz volt eladni, hogy Nicholasék azért költöztek jó pár éve Devonba, mert hirtelen megtetszett nekik a nyugalmas, békés, vidéki angol élet. Bátorságuk előttem is példa lehetne, hogy titkoljam azt, hogy ez a kis kirándulásom nem több, mint büntetés, de mindig is siralmas voltam abban, hogy befogjam a pofám. Se napfény, se hőhullám, se napozás és délutáni kávé, likőr vagy bor a teraszon. A briteknek csak langyos víz jutott fűvel, és azt is lopták. Nálunk Franciaországban bezzeg a legkisebb faluban is van valamiféle stílus és elegancia. De itt? Roxmortsban? Bah! Csak a köd és a bagolyszag. Ha a Le Cri De La Gargouille büntetést akart, akkor megtalálta a tökéletes helyet hozzá. Kelletlenül lapozgatom a sarokasztalnál a határidőnaplót, amit még unokahúgomtól (fogjuk rá, hogy az, és ne bonyolódjunk bele a rokoni szálak tisztázásába, mert az egy külön fejezetet érdemelne) kaptam. Haszontalan eszköz arra, amire kitalálták. Még soha egy időpontra nem érkeztem meg vele. Angelique szervezettsége jól ellensúlyozta az engem ölelő káoszt, így viszont fogalmam nincs arról, hogy miként leszek képes időben odajutni helyekre. Lapozok egyet a láthatóan megviselt, kávéval és borral legalább kétszer lefröcskölt, gyűrött, elsárgult naplóban. Épp a jövő hétre beírt időpontokat próbálom kistabilizálni, már ami még olvasható belőle. Van, amit egy reparo sem hoz helyre. Ilyen például a cigaretta lehullott parazsa által alakult égésnyomok, amik olvashatatlanná változtatták az egész lapot. A határidőnapló maga ironikus módon talán kicsit olyan, mint az életem – épp olyan szétesett, és én épp ennyire élvezem. A szélek mentén még látom az apró firkákat és jegyzeteket, amiket néhány hete fontosnak tartottam. Most az egész inkább úgy néz ki, mintha valami részegen hozott kelta jóslat lenne, és csak annyit sikerül kihámoznom a lapból, hogy kedden valakit találkozóra hívtam. De kit és miért? Vagy nem lehet, hogy épp lemondtam? - Ah! Quoi de neuf, Daphné? – pillantok fel az élettel teli lányra. Egyértelmű volt, hogy ő is jelen lesz a tusán, miután egyszer már kiszúrtam a nagyon magas barátnőjét, vár rá azonban elég izgalom ebben a tanévben nélkülem is. Satnya kezemmel intek is neki a mellettem lévő helyre, hogy üljön le, ha akar. - Hogy tetszik Skócia? Hallottam, a tökpite népszerű. Desszertnek zöldséget, ki hallott még ilyet! Meg az a sok főtt krumpli… – csóválom a fejem, és csak megszokásból tartom a fogaimhoz a pennát. Pedig eredetileg rágyújtottam, ott is az elnyomott cigaretta a fülem mögött, de szóltak, hogy itt nem lehet dohányozni. Ha nem lett volna elég, hogy a macskaköves utakon minden második lépésnél beakadt a cipőm sarka…
…mais putain, y'a des jours où c'est lourd, c'est lourd
Alapok
jelszó || a macska, az egyszarvú és a furkász nem || nő születési hely, idő || Párizs; 1950. 11. 19. kor || 55 vér || fél iskola || Beauxbatons munkahely || Le Cri De La Gargouille
A múlt
Mágikus tér védte születésem olyan távol innen, hogy ha varázslattal gyökereket növeszthetnék, sem találnám meg azt a forrást, ahonnan származom. Körbevettek a páfrányok közt megbúvó dzsungel szellemei, hogy óvjanak a villámtól és a tűztől, a bólintérek pedig éjszaka talán még aktívabban játszottak rajtam, mint napközben. Jótékony humusz segített táplálni a földem, lombkoronámat pedig liánok kötötték össze az erdő többi fájával, és orchideák csempésztek színt a környezetembe, mintha nem lettek volna többek, mint ragyogó ékszerek. Cserébe oltalmat nyújtottam a dzsungel élőlényeinek. A papagájoknak, akiktől először hallottam emberi szót, az atlaszlepkéknek, akik pillanatnyi felfrissülést kaptak a rajtam megtelepedő harmatcseppektől, és annak az akromantulák elől menekülő demiguisenak, aki, bár az időt nem számoltuk, talán még nálam is idősebb lehetett. Eljött az a nap, amikor készen álltam arra, hogy többet ismerjek meg a világból, mint az eső illata és a levelek reszketése. Gyökereim végesek, én azonban utazni kívántam. Maradt még bennem némi nyugtalanság, amikor az ágam önként a varázsló lába elé hullott. Az időről alkotott képem az elmúlásban és újjászületésben ütközött ki, és nem tudtam, hogyan fogom mindezt megélni az utazás során, amíg egy másik kontinensre visznek. Hosszú volt az út, én pedig hosszú álmot választottam. Időtlen idők teltek el addig, amíg a pálcamester elő nem vett engem egy viasszal lezárt ládából. Az álmom olyan elnyúlt volt, hogy szinte el is felejtettem lélegezni, mindaddig, amíg az unikornisszőr meg nem érintett. A pálcamester méltósággal ért hozzám, én pedig ugyanezzel a méltósággal tanultam meg újra levegőt venni. Emlékszem, hogy a kezein, amik formáltak, milyen vastagra keményedett a bőr. Majd újabb kezekre emlékszem, amik hozzám érnek, de nem tudnak megérinteni. Türelmesen vártam tovább, egyik gyermek a másik után, én pedig tovább porosodtam, ám ezúttal egy kisebb, díszesebb dobozban. Lépését azonnal megéreztem a térben. Hallottam, ahogyan a mester azt mormolja bajsza alatt, hogy „nem, ez sem az”. Éreztem, amint a dobozban előrébb csúszok, majd azt, ahogyan hosszú idő után ismét összeölelkezem a napfénnyel, még ha az csak az üzlet ablakán is szűrődött csak be. Kislány volt csupán. Tizenegy éves, ahogyan a többi is, akiket rendre elutasítottam. Már akkor határozott és karakán volt. Nem éreztem benne a bizonytalanságot, amikor kivett a dobozból, éreztem helyette hajszálereiben életerejének lüktetését, lelkében pedig azt az eltökéltséget és makacsságot, ami nem engedett senkinek se beleszólást a dolgaiba. Éreztem az erőt és az akaratot, és éreztem azt, hogy mennyire megfeszül azzal a világgal szemben, amibe beleszületett. A kísérőjévé akartam válni. Azt akartam, hogy magával vigyen, engem válasszon, holott valójában én voltam az, aki kiválaszotta őt. A mozdulatával összefontam a saját akaratom, hogy az első, pálcás varázslatával nyilvánvalóvá tegyem: értem jött. Én vagyok az, akit keres. Igazán félelmet először a jogmágia vizsgáján éreztem, pedig aközben hozzám sem érhetett. Másodjára pedig akkor, amikor gyakornokként valami mocskosba tenyerelt. Ott voltam az útján, amíg kislányból fiatal nővé vált, és ott voltam vele akkor, amikor a mindent elkorhasztó métellyel először találkozott. Az emberek korrupciónak nevezik, mi korhadásnak. Csak míg a korhadás a természet szerves része, hogy az erőforrások visszaforogjanak a harmóniába, addig azok az emberek, akik a korrupcióból lakmároznak, nem adnak vissza semmit úgy, ahogyan az apró bogarak és férgek. A fenyegetésre először félelemmel reagált, ami hamar dühvé és cselekedni akarássá alakult, én pedig stabil társként tartottam ki mellette akkor is, ha a villámok összecsaptak a feje felett. Ahogyan az őserdő szellemei és a bólintérek engem, most én védelmeztem a társam úgy, hogy ne tudjon sérülni, de közben mégis úgy fejlődhessen, hogy ő nyújthasson oltalmat azoknak, akiknek erre szükségük lehet tőle. A világból és az emberekből pedig egyre többet láthattam vele együtt és általa. Egyikükhöz még hozzá is kötötte magát, ahogyan annak idején az én lombkoronám is kapcsolódott más fáékkal a liánokkal. Új dolgot tanultam általuk az emberekről és a barátságokról. És arról, hogy milyen áldozatokat jelent számukra a szabadság. Az ébenfa nem ad úgy pálcát, ha elveszed. Ha erőszakkal veszed le, a legügyesebb mesterek sem képesek rávenni arra, hogy megmutassuk mágiánkat. Ágainkat önként adjuk, annak, akit méltónak találunk, és akkor, amikor készen állunk rá. Philomene azonban nem volt még készen a leválasztódásra, amikor ez megtörtént, pálcás kezét pedig erőszakkal nyomorították meg. Hosszú ideig hibáztattam őt ezért. Ha felvett a másik kezébe, kimondhatatlan ideig nem voltam hajlandó reagálni. Egyre ritkábban nyúlt hozzám, és egyre gyakrabban nyúlt inkább az alkoholhoz és a dohányhoz. Lassan nem csak tőlem távolodott el, hanem a világtól magától is. A bizalom megtört. Egy darabig mindketten azt hittük, hogy én büntetem őt csenddel, amiért hagyta, hogy ez előforduljon. Később kellett rájönnünk, hogy mélyebb, alattomosabb, felettünk álló dolog az, ami diszharmóniát hozott közénk. Kínosan lassan kellett belátnom azt, hogy a magja nem változott, sőt, a harctér sem, csak a fegyvert cserélte le rólam az írógépre. Újabb átkok repültek ki kezéből, azonban nem általam, hanem azáltal, ahogyan ujjai az írógépen kopogtak ritmikusan. A korrupciók és igazságtalanságok, amelyek annak idején felháborították, ugyanúgy táplálták azt a tüzet, amik cselekvésre késztetik. Éppen csak a bilincset nem az én mágiám, hanem a közvélemény akasztotta azok karjaira, akik célpontjává váltak.
Idővonal I I
1950: született Párizsban 1962-1968: tanulmányai a Beauxbatonsban. A név kötelez – tanárai magas elvárásokat állítottak elé. Az alkímiát csak családi hagyományból veszi fel, komolyabban mágiaelméletben, SVK-ban és jogmágiában mélyül el. Kifejezetten népszerű diák volt, még ha az aranyvérűek udvariassági játékát nehezebben is viselte. 1968-1969: mágiajogi tanulmányokat folytat, gyakornokként pedig dolgozik is a francia Mágiaügyi Hivatalban. Tanulmányai alatt egy korrupciós ügybe botlik, ahol ő lesz a kulcstanú, ezért megfenyegetik. 1969-1973: nem az első gondolata volt, hogy auror legyen, az incidenst követően dönt csak úgy, hogy pályát módosít. Az általános aurorkiképzésen túl kriminálpszicho-mágus szakot végez. 1972: házasságkötése Anatole Vautrelle-lel. A házasság tisztán szövetség. Közepesen formális és nem túlzottan fényűző esemény. Bár együtt laknak, a nászt sosem hálják el, később sem születik gyermekük, illetve nem veszik fel egymás nevét. 1970-1981: első varázslóháború. Franciaország már ekkor megpróbált a lehető leginkább kimaradni belőle, bár ekkor még nem tanúsították azt a totális semlegességet, amit a második háború alatt képviseltek. Philomene 1973-ban kerül hivatalosan állományba. A francia aurorparancsnokságnál töltött ideje alatt rettenthetetlen nyomozónak és karakán személyiségnek ismerték meg. Kivételes emberismerete és varázsjogi előképzettsége miatt nagyon korán olyan ügyek kerültek a kezébe, amik túlmutattak a hétköznapi bűnözésen. Gyakran került kapcsolatba külföldről beszivárgó feketemágusokkal is, különösen azután, hogy a háború 1981-ben véget ért. 1983: egy brit aurorparancsnoksággal való együttműködésnek köszönhetően francia országhatáron belül rejtőzködő halálfalókon ütnek rajta. A rajtaütés során a pálcás keze súlyosan megsérül. Az átokheg örökké hatással van mágikus képességeire. Képtelen pálcás kezében forgatni varázspálcáját. Az évek alatt valamelyest megtanulja a nem domináns kezét használni, de soha többé nem képes ugyanarra az erőre és precizitásra, mint azelőtt. A francia aurorparancsnokságtól leszerelik. 1984-től: felkérik szakvéleményezésre egy újságcikkhez a Le Cri De La Gargouille-nál. Ezt követően megmarad a lapnál. Első sorban bűnügyi, illetve tényfeltáró cikkeket ír. 1989: Philomene és Anatole továbbra is egy házaspár a nyilvánosság előtt, gyakorlatilag azonban külön utakon járnak. Anatole diplomáciai megbízásokat vállal Európa más országaiba, és hosszabb időszakokra tűnik el. Egyesek tudni vélik, hogy Anatolenak állandó partnere van. Philomene-t néha látni a barátnője, Ms. Dubois társaságában. A férjével évente egyszer-kétszer jelennek csak meg a hivatalos eseményeken. Mindenki tudja, de senki se beszél róla. Legalábbis nem nyíltan. 1990: betörés Nicholas és Perenelle Flamel párizsi otthonába, mely során Quirinus Quirrel professzor megkísérli ellopni a Bölcsek Kövét. A kísérlet sikertelen. A családi gyűlést követően úgy döntenek, hogy Nicholas és Perenelle nagyobb biztonságban van Nagy-Britanniában, Albus Dumbledore közelében. Nicholasék Devonban telepednek le. A publikum felé azt tolmácsolják, hogy békés, nyugodt, vidéki életet szeretnének élni. A követ megőrzésre átadják Dumbledore-nak. 1993: Nicholas Flamel és Perenelle Flamel halála. A nekrológot Philomene hozta le, a temetés a francia fővárosban volt. 2000: reflexió a második varázslóháborúra. Két oldalas véleménycikket hoz le, amiben bírálja a francia semlegességet, és a háború alatti passzivitást. A cikk szerint a semlegességet nem humanista érdekek, hanem gazdasági megfontolás motiválta. 2005: a főszerkesztő azzal bünteti, hogy elküldi a Tusára tudósítani.
Jellem
Egész lényét a kaotikusság jellemzi. Philomene rettenetesen szétszórt, aki képtelen betartani a határidőket – elfelejti, hogy a pennáját szénaboglya hajába rejtette, megfeledkezik a reggeli kávéjáról, amihez csak késő délután ül le, mire az kellőképpen kihűlt, nem emlékszik rá, hova tette a lakáskulcsot vagy a jegyzetfüzetet, ami fél perce még a kezében volt, és ha a modern korban számítógépet használna, minden bizonnyal elfelejtené az összes jelszavát. Nem feltétlenül ő a legkellemesebb társaság – a likőr és a cigaretta szaga letagadhatatlan, és abszolút hiányzik belőle az aranyvérűek finomsága. Mindig nehezen viselte ezeket az udvariassági játékokat, makacs jelleméből fakadóan pedig folyamatosan kisebb, de jelentéktelen ütközésekbe keveredik nem csak családjával, de a szerkesztőséggel is. Minden negatív tulajdonsága mögött azonban egy makacs, karakán, idősebb hölgy lapul, aki ha a fejébe vesz valamit, akkor eltökélten dolgozik azon, hogy teljesítse azt. A legzűrösebb ügyektől sem retten meg. A Tusára a főszerkesztőjük küldi büntetésből, mert már nem bír vele és elege van.
Merengő || legjobb: a Madame Dubois-val töltött idők legrosszabb: nem maga az átok, amiben a jobb keze megsérült, inkább az utána következő folyamat, amíg meg kellett tanulnia a másik kezével forgatni a pálcáját Edevis tükre || az aktuálisan felgöngyölített ügy iránti sikerek; egészen pontosan nem is a saját sikerét látja, hanem azt, hogy megkapják a méltó büntetésüket azok, akik ezt eddig megúszták, különösen, ha a törvények és a korrupció ezt lehetővé teszik számukra Mumus || a szerettei holtan; mindig más személy alakjában jelenik meg az aktuális életeseményektől függően
Apróságok titkok || levendula-házasságban él; családi titok, hogy Nicholasék a támadás miatt költöztek Devonba. A publikum felé azt kommunikálták, hogy nyugodt, vidéki életre vágytak a nyüzsgő Párizs után. azt beszélik, hogy... || Személyesen ismeri Viktória királynőt Közvetlen köze van ahhoz, hogy Nicholas és Perenelle Flamel abbahagyták az elixír ivását Rávette Nicholasékat arra, hogy menjenek már el az országból A férjének és neki is szeretői vannak Sokkal idősebbnek tűnik az életmódja miatt annál, mint ahány éves valójában A cigarettafüst és a sok konyak konzerválta Igazából egy múmia A kézsérülést önmagának okozta egy hibás varázslattal
A család
apa || Pascal Flamel; 85; aranyvérű; visszafogott szeretet anya || Saturnin Perrot; 83; aranyvérű; visszafogott szeretet férj || Anatole Vautrelle; 53; aranyvérű; mély, baráti viszony, levendula házasság partner || Angelique Dubois; 43; kvibli; szerelem testvérek || Scholastique Flamel (60); Corentin Flamel (58); Chrétien Flamel (53); Ulysse Flamel (52) – hiába nőttek már ki a gyerekkorból, az öt testvér kapcsolatát rendszeres civakodások, sértődések, összeveszések, majd kibékülések kísérik, és valahogy mindig Philomene a káosz epicentruma állatok || 13 macska
Családtörténet ||
A Flamel család közel nyolcszáz éves múltra tekinthet vissza. Kétségkívül Nicholas Flamel (1327-1993) a legismertebb név családjukból, aki mint az ismeretes, az első, és jelenleg az egyetlen ismert személy, aki valaha is képes volt létrehozni a Bölcsek Kövét. Nem a kő volt az egyetlen érdeme. Munkássága hozzájárult az európai alkímia alapjainak lefektetésében, és olyan nagy nevekkel dolgozott együtt, mint Paracelsus, Basil Valentine, vagy a lengyel illetőségű Sendivogius. Nicholas Flamel öröksége nem csupán a Bölcsek Kövéhez köthető, és ahhoz az aranyhoz, amit abból teremtett (melynek java részét a Beauxbatonsnak adományozta), hanem egy olyan szellemi hagyományhoz, ami megerősítette a mágiatudomány alapjait, és egyensúlyt talált a hatalom és a bölcsesség között. Ez a szellemiség végigkísérte a Flamelek vérvonalát, ami valószínűleg Nicholas és Perenelle folyamatos jelenlétének volt köszönhető. Már csak elvből se vállaltak politikai pozíciókat, és ritkán jelennek meg hivatalos eseményeken. Nicholas és Perenelle 666, illetve 654 évesen haltak meg, akik így a történelem legidősebb varázslói közé tartoznak. Az ő életüket a Bölcsek Kövéből készített elixír hosszabbította meg, ettől függetlenül a Flameleknél enélkül is nagyon gyakori a hosszú, 100 évet meghaladó élet, és 90 felett is kiváló szellemi frissességnek örvendenek.
Külsőségek
magasság || 166 cm testalkat || vékony szemszín || kék hajszín || szőke/ősz kinézet || Ha nem lenne ennyire kínosan francia, akkor még a molduk is távolról kiszagolnák, hogy boszorkány – már ha ezt nem nyomná el az olcsó likőr szaga. Talán az öltözködése, az össze-vissza haja, vagy az alapvető kisugárzása okozhatja ezt. Szénaboglya, szőke haja nem titkolja az eltelt éveket, abba ugyanis napról napra egyre több ősz hajszál vegyül. Régiesebb, klasszikusabb, ám alakjához illő öltözetet visel, általában sötét színekben, hogy biztosan látszódjon rajta a macskaszőr, és gyakran hordoz magán egy-egy hangsúlyosabb kiegészítőt, mint egy különlegesebb sál vagy egy hatalmas fülbevaló. Sérült jobbja kicsit satnya, mozgása már óvatosabb, mint fénykorában, arca pedig kicsit aszimmetrikus. Az egyik szeme alatt az izmok már gyengébbek, ezért olyan, mintha az egyik szeme már rég gyanakodna valamiről, amit a másik még nem is tud. avialany ||Carol Kane
A tudás
varázslói ismeretek ||
Hajdanán tehetséges és könyörtelen auror nyomozó volt. A bőrét ékesítő hegek még emlékeztetnek azokra a párbajokkal teli időkre, amikor a francia Mágiaügyi Minisztériumot szolgálta. Akadémiai tanulmányai alatt elsajátította a legilimencia és az okklumencia tudományát is, és képes volt manifesztálódott patrónus idézésére is. Mindez azonban megváltozott akkor, amikor egy átokheg visszafordíthatatlan sérülést okozott pálcás kezén. A legalapvetőbb varázslatokat is meg kellett tanulnia a másik, ügyetlenebb kezével – ebből kifolyólag nem olyan jó varázshasználó azóta, a magas szintű mágiákat pedig, az okklumenciát leszámítva képtelen újra művelni.
RAVASZ: Átváltoztatástan: V Bájitaltan: V Bűbájtan: K Sötét Varázslatok Kivédése: K Mágiatörténet: V Számmisztika: K Alkímia: V Mágiafilozófia: K Jogmágia: K
Üzenetek megtekintése
