Suhogva forog a férfi körül. Vad táncot jár az idegennel, ki tudja ki lehet. Őrült pörgés, végtelen vágta. A férfi vagy húsz évvel idősebb. Igaz egész mutatós, de így is túl sokat enged meg magának. Keze szinte falja Amythia egész testét, de a tizenévest ez mit sem zavarja. A férfi vörös fürtjei közé túr, koordinálatlan mozdulata még épphogy betalál. Szeme előtt pörög a világ, nem csak táncuk bolondítja meg a szobát, még táncpartnerére sem bír két másodpercnél tovább koncentrálni. Hátradönti egész testét, mindene a férfi karjaiba omlik. Tűnjön el, tűnjön el az egész világ! Váljon semmivé a szoba! Ah, kellene még egy pohár likőr..
Az ajtó egy pillanatra kinyílik a kocsmában, utat adva az eddig kint várakozó, irdatlan hidegnek, ami most udvariatlanul betör némi hóval együtt. Az ajtócsukódáskor megcsendül a félfára aggatott fagyöngyhöz kötött csengettyű.
- Csingiling, karácsonyi csókra kér fel a szív! – kezdi kántálni a jól ismert régi ír nótát. A közeli asztaloktól rögtön be is lép a dalba két basszus, ő pedig az ismeretlen férfi mellkasát jelöli ki újabb támaszául.
- Mi lenne, ha ezt egy csendesebb helyen folytatnánk? – búgja mély határozottsággal Amy fülébe az idegen, miközben vadul fenekébe markol. Nem ez lenne az első eset, miért hátrálna meg?
- Itt van! – hangzik fel valahol halkan, mintha Lor hangját hallaná, és lám, szinte a haját is látja itt lángolni a szeme előtt, vagy ez azé a férfié lehet? Mi a neve..? Érdekli egyáltalán? Erre az egyre határozottan tudja a választ. Vállaira valami szorosan rákulcsolódik, mire zuhanni kezd. Olyan mélyre esik, valószínűleg soha nem fogja megállítani semmi. Milyen tragikus, karácsonykor fog meghalni.. Pont egy kocsmában? Amythia, jobban is időzíthetnél!
A táncpartnere gyorsan utánakap, de hiába, túl késő. Bizonyára már túl mélyre esett, de nem. Meleg kezek érintését érzi hátán. Az ismerős érintés magabiztosan talpra állítja. Fáradtan pislog oldalra, Lor vöröslő üstöke mellett, mintha még valakit megpillantana..
- Trav..? – nyökögi elfúló hangon, nyelve folyamatosan akadályba ütközik. A látomás válaszra sem méltatja, csak egy „Tartsd meg!”-et lök oda a vöröskének.
- Vöröske.. – kuncogja fennhangon Amythia, mire valaki gyengéden megsimogatja puha tincseit.
- Hé, vegyétek le róla a kezeteket! – nyúlna Amythiáért az idegen férfi, hangjában mély megvetéssel. Bizonyára igen ellenére van, hogy célegyenesben így keresztbe húzzák terveit. Mikor a Foley-szerű szellem ellöki kezét Amyről figyelme inkább felé irányul.
- Mi a.. Mit képzelsz magadról, vakarcs?
- Inkább te vedd le róla a kezed, te utolsó szemétláda! – ezzel több sem kell, Foley jobb keze alaposan helyreigazítja a kötekedőt. Tompa puffanás, ennyi az összes, amit Amythia felfog. A táncpartnere eltűnt, egyedül maradt. Egyre homályosabban lát, szeme megtelik könnyel. Akármennyire is ellenkezik, érzi, ahogy könnycseppjei végigszántják hófehér arcát. A következő pillanatban bőrét éles hideg csípi meg kegyetlenül. Félő, hogy odafagynak arcára a könnycseppek, de nem érez annyi erőt magában, hogy letörölje őket. Abban sem biztos, hol vannak a kezei, vagy hogy képes-e egyáltalán mozgatni még őket. Az az ismerős két kéz ismét erősen megragadja vállainál fogva.
- Üdv néked, szellem. – köszön a jelenésnek, de egyáltalán nem fogadják jókedvűen udvariasságát.
- Mi a szart művelsz, Amythia?! Tönkreteszed magad!
- Sajnos nem tudom, miről beszél.. – döbbenten figyeli a szemben álló alakot. Valamivel hátrébb ott áll a kis vörös is, arcát tenyerével takarja el- Bizonyára eltévedtek, itt nincs senki..
A két kéz hevesen megrázza az apró teremtést. Most ez valahogy jobban fáj, mint kellene. Mintha nem csak testét ráznák, a lelkét is el akarják rángatni valahonnan.. A biztos menedékből.
- Eltévedtek.. Mégis mit kerestek ti itt? Nem kellene itt lennetek, nem kellene.. Nem kellek.. – a szavak igen ügyetlenül bukdácsolnak elő nyelvéről.
- Amythia! – újabb rázás, mintha már derengene is valami. Arca egyre jobban fázik, merre lehet? Hópihék hullnak gyors egymásutánban hajára és ruhájára, a Travis-jelenést is teljesen befedik. Igen.. karácsony van. De akkor hol van?
- T-travis.. Menj el! – sikít fel, és próbálja ellökni magától a másikat. Sikítása is karácsonyillatú. Lehelete olyan átható tojáslikőr szagot áraszt, hogy már attól rendesen be lehet csiccsenteni. De a másik nem enged.
- Nem megyünk sehova! Itt vagyunk! – rázza meg ismét az apró testet. Orra szinte súrolja Amythiáét. A fiú közelsége egyre közelebb rántja a valóságba. Karácsony van..
- Nem.. Nem! Nem kellek senkinek.. nem kellek nekik! – szeméből megfékezhetetlenül törnek elő a könnyek, melyek szinte érthetetlenségig torzítják szavait. Lassan össze is áll a kép. Karácsony van, őt pedig itt hagyták. A szülei nincsenek Dublinban, egyes egyedül van a házban. Mert nem elég jó. A szülei még karácsonykor sem akarnak vele lenni. Biztos megtudták, miket tett. Már soha többé nem akarnak visszajönni.. Mindig ez történik, egyedül van újra és újra.. Ráborul Foley mellkasára. Legalább ma el akart feledkezni erről az egészről. Dühös, hogy eszébe juttatták mindezt. Nem volt joguk hozzá! De ahogy Foley meleg tenyere átfogja Amy fejét, egyszerűen nem tud haragudni. Szinte azonnal érzi, ahogy még két kéz kulcsolódik teste köré.
- Nem hagyunk egyedül! – hallja fülében Lor suttogását.
- Nekünk kellesz, te ostoba nőszemély! – dorgálja Travis, és erős csípést érez vállában. Legszívesebben felnézne, minimum egy hálás grimaszt vágna; megnyugtatná őket, hogy most már minden rendben, de nem meri elemelni Foleyról az arcát. Fél, hogy ahogy felnéz, minden szertefoszlik.
- Vigyük haza. – töri meg a csendet ismét Foley, hangjából is hallatszik, hogy az egyik világnyertes mosolya játszik épp a száján. Mintha egy buta gyerekről beszélne.. De most nem rójja fel neki. Csak menjenek már.. haza.
Lassan indulnak el a hóval borított, macskaköves úton. Foley végig nem veszi le kezét Amythiáról, és Lor is kígyószerűen dereka köré fonja egyik karját.
- Már megint elég extrém karácsony, mi skacok..? – hangja el-elcsuklik a szakadozott levegővételtől, és megkockáztat egy bocsánatkérő pillantást a többiek felé. Senki nem válaszol, mint ahogy holnaptól ezt senki nem fogja szóvá tenni sem. Egyszerűen csak vannak ilyen dolgok. Dolgok, amiket el kell viselni, amikkel meg kell küzdeni, vagy amiket hosszan ki kell heverni. Mert ezért barát a barát.

Csörömpölés üti meg a fülét. Szemhéján lágy napsütés bugyog át, bizonyára reggel van. Milyen kellemes reggel. Valahonnan édes illat szűrődik be, mintha egy pékségben lenne, és közvetlenül mellőle pedig ez a bódító.. Hmm, mi is lehet? Ismerős, mégis idegen, olyan megfoghatatlan. Ez az illat, mintha nyáron egy pipacsokkal teli rét közepén állna. Olyan meleg, vidám. Akarja érezni, ha lehet még jobban. Oldalra fordítja arcát, és belefúrja a finom szatén anyagba. Ez is milyen puha; ez az ágy, milyen kellemes! Lassan azonban eljut a tudatáig, hogy azt nem tudja, hol is van pontosan. Abban a pillanatban, ahogy ez tudatosul benne, vadul felpattan szemhéja. A napfény most még vakítóbbnak hat, ahogy a szemközti három apró ablakocskából betör, a csörömpölés olyan agresszívnek tűnik, hova került?

Logikusan megpróbálja visszapörgetni az eseményeket. Tegnap az Abszol úton találkozott a Mágikus Tudományos Társaság egyik tanszékvezetőjével. Rendesen lefárasztotta a megbeszélés, így beült a Foltozott Üstbe egy kávére. Egy lány ült le mellé, vele beszélt beszélt, igen, igazán bájos teremtés, de olyan haragos lett egy idő után, nem is mert utána hozzászólni. Kár is kicsit, hogy itt vége szakadt a beszélgetésüknek, érdekes teremtésnek tűnt, vagy nem szakadt vége? Nem.. Mintha beszéltek volna még ezután. Miért emlékszik mindenre ennyire rosszul? De igen, még határozottan csevegtek. Még egy kör lángnyelv whiskeyről is rémlik valami, de azután? Merlinre, hiszen berúgott! A meglepettségtől és a másnaposságtól kiszáradt szájjal tátog, ijedten húzza magára a szaténtakarót. Mégis hol van most? És vajon..? Leírhatatlan az a rémület, amit érez, mikor tudatosul benne, milyen aktívan érzi testén a szatén selymességét. Halálos rémülettől meggyötörve pillant a takaró alá. Úgy érzi, tonnányi súly esik le vállairól, mikor látja, hogy hű alsó nadrágja még mindig rajta van.
Rendben, összegezve a tényeket egy ismeretlen helyen van, a ruhái ki tudja merre, nem emlékszik a tegnap estére.. De jól megfontolva ezt a megállapítást, kijelentheti: mindenkinek kell egy ilyen este. Hisz egyszer él! Ugyan-ugyan, kit akar át verni, kell a fenének ilyen este?! Emlékezni akar mindenre, életének minden percét mélyen a memóriájába akarja vésni.

Az az édes illat ismét megostromolja orrát, kicsit oldva a reggel feszültségét, így ráveszi magát, hogy jobban körülnézzen a szobában. Milyen szűk, de így is egész otthonos. Letagadhatatlanul a francia ágy foglalja el a legnagyobb helyet. A három apró ablak épp elég fénnyel tölti be a szobát, még akkor is, ha mindegyik el van takarva vékonyka, vidám, virágmintás függönnyel. Az ágy mellett égerfából készített magas könyvespolc, megpakolva igen súlyos könyvekkel, néhány helyen a könyvek előtt világos keretben pár kép, bennük izgő-mozgó alakok. Az ágy másik oldalán termetes, öreg szilvafaszekrény, melynek ajtajára egy fehér köpeny van felakasztva. A köpeny félig eltakar egy vörös zászlót, így elrejtve a rajta álló szöveget is, csak egy oroszlán ásít álmosan a képről. A szekrény mellett széles lyuk van a falba vájva, bizonyára az ajtó helye, ami most szélesre van tárva, így eltűnt a képből. A lyukon még több fény árad be, a csörömpölést is onnan hallja. Már csak azt kellene megfejtenie – bár lenne egy elég erős tippje, hol lehet pontosan. A könyvespolc képkereteire néz. Az egyik képen négy fiatal vigyorog. Két fiú, és két lány. Az egyik fiú, valamivel szelídebb képpel, nagyban társalog egy vörös hajú lánnyal, szemmel láthatóan a másik kettőről értekeznek, míg a háttrébb lévő két alak igen közel áll ahhoz, hogy megtépjék egymást, igaz arcukról egy pillanatra sem olvad le a mosoly. A tarajos fiú vadul köröz a rasztahajú szőkeség körül, aki nagy hahotázás közben figyeli a másikat. Az a szőke lány, annyira ismerős.. És milyen vakmerően néz szembe azzal az eszeveszett tarajossal, aztán a fiú ugrik..
- Rég volt nagyon. – szólal meg egy csilingelő hang a háta mögött, mire szinte felugrik a meglepetéstől. Hátra fordul, a tegnapi lány áll az ajtóban, vállát a félfának támasztva, nyílván észrevette, hogy a képet figyeli. Haja borzoltabb, mint tegnap, és Anton legnagyobb meglepetésére az ő ingjében van. Az álla szinte leesik a döbbenettől. A lány egyet csettint, mire egy tálca úszik be a szobába, rajta tojásba forgatott kenyér kisütve, valami piros szósz zöld fűszerrel megszórva, és egy irdatlan nagy pohárban narancslé. A tálca puhán zuttyan az ágyon Anton mellett, de épp elég helyet hagyva ahhoz, hogy a tegnapi teremtés is az ágyra másszon. A szőkeség négykézlábra közelít Anton felé, arcán pajkos mosoly.
- E-e-e-elnézést.. – úgy tűnik, már sosem tudja befejezni ezt a mondatot, annyira dadog zavarában – I-i-igen kellem-metlen ezt megkérdeznem, d-de m-mi… m-mi..
- Nem történt semmi. – válaszolja meg a fel nem tett kérdést a hölgyemény, hangjában mintha árnyalatnyi csalódottság bújkálna, de az arcán bujkáló makulátlan mosoly felhőtlen jókedvről tanúskodik, azonban a közeledéssel végleg felhagy. Inkább kézbe vesz egy szelet kenyeret, és az ágyra dől. Apró szájával parányit harap reggelijéből, a levendula színű szaténtakarón szinte hófehérnek tetsző tincsei gyönyörű keretet adnak arcának. Furcsa, milyen szívesen megérintené ezt a lányt. Legszívesebben köréfonná kezeit, hogy megtudja, milyen érzés lehet megérinteni azt a makulátlan, puha bőrt.

Úgy elgondolkozik, hogy azt sem veszi észre, a lány smaragd szemei szinte lyukat égetnek íriszeibe. Gyorsan elkapja pillantását.
- M-megkaphatnám az ingem? – A lány arca megnyúlik a meglepetéstől, és kissé sértődötten felfújja arcát. Ez aztán az ő formája, most megbántotta valamivel?
- Hát persze. – veti oda ismét a tegnapi hangon a lány. Még mindig nem érti, hogy történhetett ez. Ez annyira nem rá vall. Felönt a garatra, idegen lakásban ébred, egy nőnél ráadásul, egy ilyen fiatal nőnél! Jó ég, lehet kiskorú? Ijedten rántja fejét az időközben mozgásba lendülő lány felé, aki most már az ágy mellett áll, háttal Antonnak. Nagyon megsérthette valamivel, lehet tegnap?
- E-e-elnézést, ha.. – kezd bele lomhán a mondatba, igazán nem szeretne valami olyanért bocsánatot kérni, amire nem is emlékszik, ám torkán akad a szó, mikor látja inge mögül előbukkanni a lány vállát.
- Ha..? – les át válla fölött a szőkeség, szája széle pajkosan felfelé görbül. Trükkös egy teremtés, annyi biztos, és milyen gyorsan változik a hangulata, milyen szeszélyes.. Egészen úgy figyeli, mint egy kísérletet, egy új, felfedezésre váró kultúrát. Mindaddig, amíg arcon nem találja saját inge. Ahogy a pamut mögül kikandikál, pillantja meg, hogy a lány még mindig ott áll, fedetlenül. Szőke göndör tincsei épp csak megsimítják hátát, bőre olyan fehér, mint a tej, nincs rajta anyajegy, vagy egy apró hiba. Testét csak egy parányi alsónemű takarja, apró bugyi, fehér alapon eprekkel mintázott. Annyira elpirul, hogy azt elképzelni is rémes. Olyan sebességgel kapja el fejét, hogy az szinte süvítő hangot ad. Merlinre, biztosan kiskorú! Ugyan, akkor mégis hogy tanulhatna gyógyítónak? De az a bugyi, az az apró epres bugyi. Gondolatai legnagyobb meglepetésére földön túli erővel ragadnak le a lány alsóneműjénél. Ezzel a lánnyal töltötte a tegnap estét, ez mennyire nem rá vall. De azt mégis csak bántja férfiúi büszkeségét, hogy nem történt az ég világon semmi.
- Ez hogy történhetett? – kérdi vádlón magától, mégis a háta mögött álló válaszol rá.
- Kicsit felöntött tegnap a garatra. Rosszabbul bírja az italt, mint hittem. Nem voltam biztos benne, hogy tudja, merre lakik, így inkább magamhoz hoztam fel. – mindezt olyan rosszallással a hangjában mondja, mintha valami bűncselekményt próbálna Antonra bizonyítani. Megint mi ok van a sértődöttségre? Ekkor jut el Anton tudatáig, hogy a lány valószínűleg azt hitte, azt sérelmezi, hogy idegen helyen ébredt. Már pedig most – furcsamód- nem erről van szó.
- F-félreért, n-nem.. – kapja ismét hátra fejét. Mire eszébe jut, hogy előzőleg, miért fordult el, addigra már késő, de már nincs ok a szemérmességre. A szőke lány ismételten fehérben feszít. A ruha mellrészén ott virít a gyógyítóképző emblémája, dekoltázsa most valahogy óvatosabban van bekapcsolva, mint tegnap.
- Lefogadom, hogy a nevemre sem emlékszik! – vágja oda rosszallón Antonnak, de a hangja többről árulkodik, mint cseppnyi sértődöttség. A hunyorogva pislant párat, míg összeborzolja valószínűleg így is eléggé torz üstökét. Igaz, ami igaz, az est nagy része a homályba vész, de erre az egy dologra tisztán emlékszik. Milyen gyönyörűen egzotikus név.
- Amythia Lixfise. – formálja ajkaival a szavakat. Amythia szája halvány mosolyra görbül, de szinte azonnal hátat is fordít Antonnak.
- Igyon a narancsléből, rendesen ki lehet száradva.. - szól, miközben göndör fürtjeit kontyba kényszeríti. Mennyire nem illik ez a tiszteletet parancsoló hang, és külső ehhez az apró csodálatos lányhoz. Olyan, mintha egy manó lépett volna elő egy megelevenedett gyermekhistóriából, de ez a fehér köpeny.. Ismételten felemlegetné, milyen tiszteletre méltóan felelősségteljes munkát gyakorol Amy, de a világért sem akarná ismét azt a haragos hangot hallani. Inkább a narancsléhez fordul. Igaz, ami igaz, alig bír már nyelni; torkát szúrja a szárazság. Nagyot kortyol poharából.
- Jobb lenne, ha enne is valamit. Nekem muszáj mennem az ispotályba. – Amythia aggódó pillantással fordul ismét a férfi felé- Remélem hazatalál. A kulcs az ajtóban, miután elmegy, rakja a virágcserépbe az ajtó mellett.

Milyen meggondolatlan, itt hagyna egy idegent a lakásban? Ráadásul csak így itt hagyja? És egy együtt töltött éjszaka után még mindig magázza? Annyi mindent mondana hirtelen, de semmi nem jön ki a száján. Az is zavarba hozza, hogy a lányban van valami furcsán protokollszerű, mintha már ezerszer lerendezte volna ezt a reggeli párbeszédet. Tekintetét inkább a takaróra szögezi, olyan furcsán megszégyenítve érzi magát. Mintha megint tizenéves lenne, de még akkor sem keveredett ilyesmibe. Arcán apró ujjak lágy érintését érzi, ahogy finoman próbálják elfordítani. Enged a gyengéd húzásnak, a macskaszemű lány szinte leheletnyi távolságra van tőle. Időközben egyik lábával az ágyra térdelt, és előredőlt, de feje még így is jóval Anton álla alatt van. Lábujjával előrelöki magát, és ajkával épp csak felfoghatatlanul rövid időre találja meg a férfi ajkait.
- Remélem, még látjuk egymást, Anton Holland. – leheli mosolyogva a férfi felé, majd szinte rögtön az ajtóban terem. Minden olyan gyorsan történik, túl gyorsan. Valamivel még marasztalná. Gyorsan kutat fejében valami ürügy után, és hirtelen igazi alibit talál. A holmija iránt érzett aggodalom ebben a pillanatban villámszerűen csapódik tudatába. Már nyitná is magabiztosan a száját, hogy elpanaszolja hiányát, mikor a lány még hátrafordul.
- A könyvét az asztalon hagytam a nappaliban, a ruhái a kanapén. – kacsint kacéran az ágyban heverőre. De olyan kacéran, hogy az az egy alsónadrág is leolvadni készül Antonról, amit nagy nehezen magán tartott eddig.


Már jó ideje annak, hogy az ajtó tompa kattanással bezárult a szobán kívül, Anton pedig magára maradt a lakásban. Az ingjét már félig magára húzta hirtelen felindulásból, miközben Amythia vetkőzni kezdett, de a szatén lepedő alatt még mindig fedetlen lábakkal tapossa a selymes lepedőt. Egyedül maradt a lakásban, tegnap esti „randija” magára hagyta. Ahogy beszélgetett a szőkeséggel, egészen megtetszett neki a gondolat, hogy ilyen vadul töltötte előző estéjét. Ebből a nőből csak úgy árad a szabadság, és bizony ragadós! Ha már egyszer itt hagyták, miért ne használná ki az időt? Gyors ötletétől vezérelve feltérdel az ágyon, mire a szaténtakaró szégyenkezve hullik alá, szabadon hagyva Anton lábait, és még két évvel ezelőtti karácsonyra kapott, egyik kedvenc alsónadrágját. Igen, így fogja körbejárni a lakást! Kigombolt ing, és egy szál alsónemű! Talán, ez mégiscsak túlzás. Felmarkolja a finom lepedőt, és maga köré kanyarintja. Talpát lassan ereszti le az ágy melletti szőnyegre, majd a szobából kiérve mezítláb tapogatja ki az utat az elkopott hajópadlón. Amythia szobájából egy jóval tágasabb helyiségbe ér, egészen ismerősnek is tűnik számára – ez normális lehet, hiszen tegnap este már járt itt. A kanapéra hányt ruhái is erről árulkodnak. Először megcélozza a kanapét, de nem, még nem fog felöltözni! Inkább hátat fordít az ülőalkalmatosságnak, így a nappalitól csupán egy magas pulttal elválasztott konyhával fordul szembe. A konyha igen takaros, vidám színű edények vannak mindenütt az ember feje fölé aggatva, ki tudja az apró Amythia hogy érheti fel őket. A kék tűzhely fölött sorban fakanalak, vastag pamutból készült kesztyűk, és egyéb sütéshez használható ketyerék vannak felakasztva, míg valamivel feljebb opálos ajtajú konyhaszekrényeket szögeztek a falra. A szabadon maradt falterület sem teljesen üres, a fal élénksárga, és szorgos kezek mázolták tele virágokkal, és egyéb firkálmányokkal. Még a konyhából is üvölt az élet, Anton is szinte feltöltődik tőle. Ez egyszerűen elképesztő, hogy valaki ilyen elvarázsolt legyen, és hogy ez a furcsa erő még őt is így hatalmába tudja keríteni, egy röpke görbe éjszaka alatt, amire nem is emlékszik. Ez az Amythia igazán boszorkányos. Kurtán felkuncog ezen, hiszen magától értetődően boszorkánynak kell lennie, különben nem is találkozhattak volna.

- Merlinre, hogy az a jószagú hétszarvas gnómtalp! – a háta mögül jövő hisztérikus női hangtól megperdül a tengelye körül.
- Sz-szent Rufus! – kiált fel ő is sikítás közeli hangon, mikor megpillantja az előző hang tulajdonosát, de hogy a kissé nőiesre sikeredett sikkantást ellensúlyozza párszor megköszörüli torkát, ezzel utat engedve hangja lehető legmélyebb tónusainak. Most már eléggé valószínű, hogy mégsem hagyták teljesen egyedül. Talán, ha a nappaliban jobban körülnézett volna, észrevette volna, hogy nem csak Amythia ajtaja nyílik innen. Közvetlenül mellette egy másik ajtó is szélesre tárva áll, melyen kacskaringós betűk hirdetik, hogy az bizony Lor birodalma. Most pedig ott áll az ajtóban valószínűleg maga Lor. Az illető hölgyemény arcáról már eltűnt a gyorsan jött rémület, helyét valami megszokott közöny veszi át. Igen helyes teremtés, az ő szemei is zöldek. Igaz nem olyan élesen villogók, mint lakótársának, inkább az a selymesebb zöld, mint amilyen zöld egy lóherékkel teli rét friss tavaszi zápor után. Arcát puha tincsekben élénkvörös fürtök keretezik. Valamivel magasabb lehet Amythiánál, de járása nem olyan magabiztos, kiállása sem annyira határozott, de megjelenése mindenesetre így is elég jellegzetes. Ha Amythia manó, ez a lány bizonyára valamiféle kobold lehet. Vagy tavi tündér. Tavi kobold.. Van egyáltalán ilyen lény? Emlékszik, mikor legutoljára a Karib tengeren kutatott a kelpik egy ritka fajtája után, találkozott tengeri kobolddal, de az bizonyára teljesen másképp néz ki, mint tavi testvére. De ezt rendesen ideje sincs végiggondolni, a tavi kobold mozgásba lendül.

Egyáltalán nincs zavarban, nyugodt léptekkel a konyhába sétál, és egy kancsóból kávét tölt egy pipacsokkal teli bögrébe. Antont szinte semmibe sem veszi, amitől ő csak még jobban szégyenkezni kezd. Mennyivel jobb volt, amíg a tavi kobold elméletébe temetkezhetett.
- B-b-bocs-csán-nat.. – kezd bele magánszámába. Nagyszerű, ismételten egy évbe fog telni, mire egy mondatot el tud majd nyökögni. Ez a dadogás néha igazán zavaró tud lenni.
- N-n-nem t-tudtam-m, hogy m-más is-s..
- Semmi baj, nyugodjon meg. Ön bizonyára egy nagyon kedves fiatalember. – ismét az a protokollszerű hangnem, amit már Amynél is hallott. A lány szavaiban hátborzongatóan furcsa unalom bujkál. Anton legnagyobb meglepetésére a bögrét az ő kezébe nyújtja, hátát pedig együttérzőn megpaskolgatja.
- Magával semmi baj nincs, Amythia nagyon elfoglalt, de sokat jelentett számára, higgye el nekem. Az hogy nincs közös jövőjük, nem a maga hibája.
- H-hogy micsoda? – csattan fel, mikor felismeri miféle jelenetbe is keveredett. Kávéját szinte kilöttyenti, annyira zavarba jön, csak reménykedni tud benne, hogy ez az egész csak egy ostoba átverés.
- K-kérem, én n-n-nem az a fajta férfi vagyok! – húzza ki magát szigorúan, iszonyatos erőfeszítésbe került, hogy ezt ilyen gyorsan el tudja mondani.
- Hát persze.. – mondja a vörös leányzó hangjában mély együttérzéssel. Anton csak hápogni tud a meglepetéstől, miféle nővel keveredett össze? Hát ilyen megszokott a lakótársának reggelente idegeneket találni a házban?
- K-kérem, fo-forduljon el-l! – dadogása miatt alig érződik hangján a mély döbbenettel vegyes sértődöttség. Kávéját egy közeli apró asztalkára teszi, de olyan sietve, hogy arra sem ügyel, ne löttyintse ki a forró italt. Amint Lor eleget tesz kérésének a kanapéhoz lép, és a szaténlepedőt a földre dobva kezdi magára rángatni holmijait. Minél hamarabb szeretne kikerülni innen. Mit is gondolt? Felfedezni a lakást? Anton Holland, te címeres ökör.
- Ugyan, nem kell ezt így mellre szívni. – kezdené ismét az együttérzéstől csöpögő monológot a lány, és ismét Anton felé fordul, annak legnagyobb tiltakozására. Igaz, Lornak már csak azt sikerül elkapnia, ahogy nagy küzdelmek közepette próbálja nadrágjába tuszkolni széles bőrövét. Csak azért sem fog válaszolni. Azt sem tudja, mit érezzen. Szégyen? Hát az garantáltan ott játszik vonásain. De agyában mégis inkább méreg dübörög. Haragos tekintettel keresi előző este szétdobált cipőinek balját, jobbját már kezében szorongatja. Hamarosan meg is leli a bejárati ajtó előtti hatalmas szobanövény vázája mögé hajítva.
- Kérem, maradjon még. Készítek pirítóst, vagy kávét. Van itt egy doboz zsebkendő, megbeszélhetjük a dolgot.
Anton ezt már főképp nem tudja mire vélni. A dühtől kiszáradt torokkal hápog párat az infantilis, vörös nőszemély felé, majd bal cipőjét felkapva kiviharzik a lakásból. Hátát az ajtónak támasztva piheg párat, míg végiggondolja, mi is történt odabent. Miféle őrültek házába került előző este? Ha minden átmulatott éjszaka ilyen rejtélyekkel teli, akkor egy biztos: soha többé nem fog inni.

A helyiségben félhomály uralkodik. Különösebben senki nem töri meg a tompa duruzsolást, egy vendég sem kurjant hangosan, vagy zajong különösebben, mindenkit megtört a mai nap, és most fáradtan fogyasztják el kávéjukat, vagy isszák ki az utolsó kortyokat, mielőtt hazatérnének otthonukba. Még csak négy óra. A nagycsaládosak kapkodva sietnek a mugli világ felőli bejárat felé, míg az itt maradók ugyanolyan lassúsággal ténykednek, mint előtte. Ők különösebben nem sietnek semerre. Számukra megáll az élet itt, a délutáni frissítők elfogyasztásánál, és majd folytatódik este, mikor alaposabban felöntenek a garatra.
Különösebben senki nem figyel fel a nyíló ajtóra, még akkor sem, ha az végre megtöri fájdalmas nyöszörgésével a kocsma feszült hallgatását, de aki odanéz, az azonnal érezheti, hogy megérte egy pillanatra kiszakadni a lankadtságból. Aprócska, igen mutatós teremtés lép be az Abszol út felől. Olyan fiatalnak tűnik, de a férfi szemek számára elkerülhetetlen formás testre a Szent Mungó emblémájával ellátott, gyógyítókra jellemző ruha feszül, mély dekoltázsa szinte köldökig kigombolva. Milyen furcsa, kacér teremtés, már megjelenése alapján, pedig sokan nem is látják a kocsma félhomályától miként villognak zöld macskaszemei mindenfelé. Szőke haja hátul copfba fogva, de dús fürtjei így sem simulnak teljesen fejére. Kezével hátranyúl, és kihúzza hajából hajgumiját, majd alaposan szétrázza az egész napos fogságtól összeállt tincseit, de úgy tűnik göndör fürtjei hamar alkalmazkodnak a rendezetlen formához, és vidáman ölelik körül gazdájuk üstökét. Fiatal arca megtört, kiül rá az egész napos fáradtság. Látszik rajta, hogy nehéz napon van túl. Ugyan még gyakornok, de jócskán megdolgoztatják a Mungóban, nem beszélve a ma érkezett tömeges seprűkarambolt elszenvedett betegekről. Csúnya látvány, szálkák, félbetörött seprűlécek lógnak ki az emberekből mindenütt. Nem is tudja, mikor történhetett, hogy így belecsöppent az életbe, mikor tűntek el a felhőtlen hétköznapok? Persze nem minden nap ilyen rémes. Általában gyorsan megoldja a problémákat, ellátja a sebesülteket, feldobja a kórház alkalmazottait, de ma a megszokott vidám hangulatát sehol sem lehetett látni, energiatartalékai is igencsak fogyóban voltak. Ma, amikor születésnapját kellett volna épp ünnepelnie. Nagy levegőt vesz, megpróbál megnyugodni. Hisz most azért jött ide, hogy ünnepeljen. Egyedül.. Legalább egy kis pohárkával, mielőtt hazamegy és kipiheni a fáradalmakat.
Összeszedi magát, és megindul a pult felé. Járása letagadhatatlanul ragadozóé, de most egy prédára sem akar lecsapni, mindenesetre még így sem engedi, hogy bármelyik rátapadt szem elkalandozhasson. A belépője megvolt, de a műsornak még nincs vége, még akkor sem, ha nem tervez semmit. A puszta kinézete elég ahhoz, hogy elszórakoztassa bármelyik helyiségben lévő hímneműt. Bármelyiket..?

Odaballag a legközelebbi üres székhez, egy mélyen könyvébe bújt férfi szomszédságába, és kecses kis hátsóját kipucsítva lehuppan rá. Egy darabig figyeli a lapok fölé hajolt férfit, aki valami idegen nyelven írt könyvet olvas, miközben halkan motyorászik néha maga elé, majd inkább más felé irányítja a figyelmét. Parányi zsebéből elővarázsolja cigarettás dobozát, öngyújtóját, és egy szálat elővéve rágyújt, majd mélyet szippant a szájába bűvölt dohányrúdból. Miközben elrakja előkapart dolgait, a kíváncsi szemek elgondolkozhatnak, hogy mégis hol a fenébe fér el ezen az apró ruhán egy zseb. Nem szokása ugyan, de ma nagyon jól esik rágyújtani. Jólesőn szippantgat, majd száját ráérősen nyitva hagyva, hagyja, hogy lustán szivárogjon kifelé a füst. Mikor a kocsmáros elcaplat előtte a pult túloldalán, rávillantja macskaszemeit.
- Egy kupa vajsört, és egy kupica lángnyelv whiskeyt! Szíverősítőnek.. – teszi még hozzá, látva a csapos kétkedő pillantását. Hitetlenkedve pillant a férfi után. Érzi, hogy hajszál választotta el attól, hogy kérdőre vonják a korát, pedig már jócskán elmúlt 17.
Ismét mélyen beleszippant cigarettájába, miközben a csapos már fordul is, és kihozza a rendelést, a szomszédjának szánt kávéval együtt. A férfi ekkor néz fel először az olvasásból, haja kócos, és csapzott. Látszik, hogy rég nézhetett utoljára tükörbe, valószínűleg már régóta itt van. Szeme alatt fáradt karikák húzódnak, amiket alaposan megdörzsöl, mikor olvasmányából felnézve leveszi szemüvegét, hogy megpihenjen. A csapos egymás után lepakolja a rendelt italokat. A kávét, a lángnyelv whiskeyt, majd a kupa vajsört, egyenesen rá a férfi szemüvegére. Amythia szemei nagyra tágulnak a meglepetéstől, és előredőlve köhögi fel a füstöt, ahogy megakad torkán a nevetés. Mégsem szeretne olyan tapintatlan lenni ismeretlen szomszédjához, hogy kiröhögje balszerencséjét. A szerencsétlen férfi csak hápogni tud. A csapos mérgesen dörmög valamit, ma ő sem hozza a csúcsformáját. A férfi kiemeli a kupa alól szemüvegének roncsait, úgy látszik, ma már nem tud tovább olvasni. Ezzel legalább is nem.
- Úgy látom, a maga napja is hasonlóan kellemes, mint az enyém. – hajol közelebb kuncogva a férfihoz, miközben háta mögött lepöccinti cigarettája végéről az összegyűlt hamut. Az idegen láthatóan meglepődik, hogy valaki megszólította, ám lehet, csak az lepi meg, hogy ülnek mellette, hiszen ezt szemmel láthatóan eddig még nem vette észre.
- U-ugyan, megesik.. – dadogja a férfi, majd gyorsan elkapja tekintetét Amythiáról, nem úgy, mint ő. Amy alaposan szemügyre veszi szomszédját, eddig fel sem figyelt rá, hogy egészen szemrevaló. Amúgy is mindig esete volt az elesett típus.. De nem ma.. emlékezteti magát. Felhajtja gyorsan lángnyelv whiskey-ét. Érzi, ahogy jólesőn marja torkát az ital, egy pillanat erejéig összehúzza csinos vonásait, majd belekortyol vajsörébe is. Ennek máris sokkal lágyabb az íze, az ital kellemesen cirógatja száját, és gyomrát. Alig nyelte le a kortyot, máris int a csaposnak, miközben megszólítja a mellette ülőt.
- Diákfizetésből ugyan, de fogadjon el egy italt kárpótlásul.
- U-u-ugyan.. Sz-szü-szükségtelen. – a férfi egyre jobban dadog. Meglepetten kapja el tekintetét szemüvegének roncsairól, és pillant a fiatal nőre, míg amaz int a kocsmárosnak, hogy küldjön nekik még egy kör whiskeyt.
- Kérem.. – néz bájosan a férfire – így legalább nem ünneplek egyedül. – Általában ez csak egy ócska kifogás lenne, egy lehetőség az ismerkedésre, de ma, ezen a megkopott napon a hangjába vegyült keserűség árulkodik arról, hogy őszintén beszél. Mélyet szippant eddig parlagon hagyott cigarettájából, hátha a füst majd lemarja a keserűséget torkáról.
- M-miért.. mégis m-mit ünnepelne? – kockáztatja meg a férfi a kérdést. Láthatóan nehezére esik a beszélgetés kezdeményezése.
Amythia összeszűkített szemekkel pillant a férfire, miközben vékony csíkban kifújja a füstöt.
- A születésnapomat.. történetesen.
- Igen? – a meglepetéstől úgy tűnik, még a dadogásról is elfeledkezett – Én is most ünneplem! Te-tegnap volt. – a férfi megkockáztat egy mosolyt, ám ez már Amyt is megdöbbenti. Neki is most lett volna? És olvasással ünnepel? Csodálkozó pillantását a férfin pihenteti, miközben a kocsmáros lerakja a whiskeyket a pultra.
- Ő-őszintén sz-szólva, el-elfeledkeztem róla.. E-ezért ünneplem cs-csak ma. – kuncog halkan a férfi, láthatóan zavarban van, de Amythia nem bírja visszafogni magát, kirobban belőle a nevetés.
- Elnézést.. –szabadkozik- de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valaki elfelejtse a születésnapját. – dallamos nevetése szabadon gurgulázik szájából. A férfi fülei teljesen elpirulnak, szerencséjére ezt a kocsma jótékony félhomálya teljesen eltakarja.
- Hát akkor igyunk a születésnapunkra! – valamelyest mérsékli nevetését, és a férfi felé emeli poharát. Az idegen félénken somolyogva összekoccintja Amythia poharával sajátját, majd felhajtja annak tartalmát, ám közel sem olyan könnyedén, mint szomszédja. Miután lenyelte az italt, vad köhögésben tör ki, mire Amy ismét kuncogni kezd, de csak szép halkan, hogy ezúttal ne hozza zavarba a másikat. Az idegen hálásan pillant fel a hölgyeményre.
- Vi-visszahívom én is, h-ha egyszer már magácskának v-van pont m-ma a születésnapja. – szólal meg a felestől felbátorodva a kócos üstökű férfi, és zsebéből nagy hirtelen előrántja erszényét. Ám a gyors mozdulattól kinyílik az erszény szája, és jó pár érme, illetve néhány, tompán csillogó kő zuhan ki belőle, és gurul szét a kopott fapadlón. A férfi mellkasából fáradt nyöszörgés tör fel, Amy elcsigázott mosollyal figyeli a földön pergő köveket, amiknek még így félhomályban is legalább olyan szép színük van, mint macskaszemeinek. Lepattanva székéről a földre guggol, nem csekély belátást engedve így méretes dekoltázsába. Az idegen férfi oda sem pillant, már a puszta gondolattól kipirul az arca, hogy milyen laza öltözetben van ivótársa. Inkább sietősen ő is a földre csúszik, hogy felnyalábolja erszénye tartalmát. Amythia kézbe fog egy követ, felemelve alaposan szemügyre veszi. Opálosan csillogó mélyzöld kő, kívülről mintha valami porral lenne behintve. Leküzdi magában a kényszert, hogy ruhájába rejtse legalább ezt az egy követ. Ha már mástól nem kap ajándékot, ő meglepheti magát születésnapjára.. De nem. Valahogy nem szívesen verné át ezt a naiv férfiembert.

Felpillant, és leplezetlen mosollyal figyeli, ahogy a másik ide-oda kapkod érméiért. Már csak egy kő maradt szabadon, Amy kinyújtja érte helyes kacsóját, ám a férfiba ütközik. A másik ujjai egyenesen rákulcsolódnak Amy kezére, ami már fogságba ejtette az apró kövecskét, így pár másodpercig érzi a férfi kellemesen meleg érintését. A kézről az idegen arcára vándorol tekintete, egy pillanatra még levegőt is elfelejt venni. Macskaszemei csodálkozva fürkészik a másik arcát. Valahol eltűnt egy szívdobbanásnyi idő.. A férfi sietve visszarántja kezét, és visszaül a pulthoz. Bizonyára hosszabbnak tűnt ez a pillanat, mint amilyen valóban volt. De milyen ártatlan érintés volt ez.. Megdörzsöli karját, melyen még mindig ott játszik a libabőr, és szende félmosollyal visszapattan székébe, kezében ott lapul mind a két kövecske.
- Mégis mit dolgozik Ön…? - lógva hagyja a mondatot, kihagyva a helyet a férfi nevének.
- A-anton Holland, idegen kultúrák, nyelvek valamint a történelem professzora. Többek között. – a mondatot sármos mosollyal toldja meg, talán nem is veszi észre, milyen sármossal. Ha munkájáról beszél, mindig magabiztos, még a dadogással is felhagy. De Amyre a világ minden pénzéért nem nézne, inkább a csapost tűzi ki célpontul, míg rendel maguknak még egy kört.
- M-most é-éppen Dél-Amerikából t-tértem haza, ezek után a kis ap-apróságok u-után kutattam. – kinyújtja kezét Amythia felé, hogy visszakérje az őt illető köveket.
- Ja igen, persze. – puhán a férfi tenyerébe ejti rabul ejtett kincseit. Valami rémlik neki erről az egész beszélgetésről. Furcsa déjà vu érzése támad, mintha átélte volna már ezt egyszer.
- No és kegyed? – teszi fel a kérdést Anton, még mielőtt Amythia kitálalhatná érzelmeit az ismétlődő emlékekkel kapcsolatban. Ezzel az új kérdéssel más vizekre eveznek gondolatai. Kihúzza magát, és a szokottnál is jobban bedomborít, ruhájának mellrészén ott virít ugyanis a gyógyítóképző emblémája. Közben megérkezik a csapos, eléjük rakva a következő kört, pillantását hosszan pihentetve Amy dekoltázsán, nem úgy, mint Anton, aki arra se néz, inkább köveit vizsgálgatja, nem esett-e bántódásuk. Amythia durván előrebiggyeszti alsó ajkát. Még senkit nem esett ennyire nehezére rávenni egy kis ártatlan mustrára..
- Gyógyítónak tanulok. – veti oda a férfinak, miközben kézbe veszi italát, és aktívan szemezni kezd a benne lötykölődő alkohollal.
- Oh, az aztán felelősségteljes munka! – néz fel erre már Anton is, és egy bátorító mosolyt küld a lány felé, most azonban Amy nem viszonozza a pillantást, helyette inkább felhajtja italát, majd a poharat vadul az asztalhoz csapja, amitől a férfi kissé ijedten összerezzen.
- Való igaz. – erőltet bájos mosolyt arcára, de hangján is érződik, hogy ez csak komoly erőszakkal sikerül. A férfi nem tudja hova tenni Amythia hirtelen jött hangulatváltozását. Megpróbálja a tőle telhető maximális sebességgel lehajtani italát, majd ismét a munkája felé fordul, hátha meg nem történtté teheti az utóbbi párbeszédet. Könyvét ismét kézbe veszi, igaz két whiskey után már lassú keringőbe kezdenek szemei előtt a betűk, de nem baj. A kisasszony valószínűleg hamarosan úgyis távozni készül.

Amythia fejében csakugyan ez az egyik eshetőség. Összepakol, és hazamegy, a születésnapi „frissítő” már úgyis megvolt. A másik lehetőség azonban egyre kecsegtetőbbnek tűnik: még leküld pár felest az előző kettő után, majd kiválaszt találomra egy kellőképp gyorsan betörhető kant, aki még talán egész tűrhető – bár a kocsmában körülnézve ez elég valószínűtlen kívánság, és legalább a születésnapján nem kell egyedül töltenie az éjszakát. Mert ettől a lehetőségtől túlságosan fájón szorul össze a gyomra. Egy másik nap talán e mellett a férfi mellett maradna, imponálna neki, hogy ilyen nehezen adja meg magát, meg akarná törni. De nem ma. Ma olyan fáradt, könnyű játszmára van szüksége, gyors törődésre, a jól megszokott, unalmas, érzelemmentes szeretetre. Hátat fordít a pultnak, hogy felmérje a terepet, mikor az Antonnak nevezett egyén előtt egy újabb kör lángnyelv whiskey landol. Amy macskaszemei ismét hátravillannak, igen csak belehúzott a kis professzor.
- E-e-ez mi, k-kérem? – dadogja a legalább két fejjel nagyobb csapos felé.
- Maga mondta, hogy két kör! – dörög oda a pult mögött álló, majd a további reklamációt meg sem várva robog el a kocsma egy másik végébe. Igen, ez neki sem tartozik a legjobb napjai közé.
Amythia észre sem veszi, arcán már ismét ott terpeszkedik az a szende félmosoly, amit a férfi ügyetlenkedése csalogat szájára. A pulton felsorakozott poharak melletti hamutálra pillant, jól parlagon hagyta cigarettáját, egészen leégett. Na de nem baj, ismét előbűvöli aprócska zsebéből cigarettás dobozást és oroszlánfejű öngyújtóját, hogy rágyújtson még egy szálra. Pár másodperc, és a füst ismét jólesőn tölti ki tüdejének legkisebb zugát is. Nem fújja ki rögtön, jó ideig benntartja, hogy igazán ízlelgesse zamatát, legyen szinte fojtogató. Nagy felhőben fújja ki ezután a szürke felhőt, majd a férfire pillant, aki még mindig kétségbeesetten mered az előtte álló két lángnyelv whiskeyre.
- Ha gondolja, kisegíthetem. – dorombolja lágyan a férfi felé, aki óvatosan felé pillant. Haragnak immár semmi jele Amythia arcán, de azt azért feljegyzi magának, hogy a munkájáról többet ne kérdezze a hölgyet.
- K-ké-kérem. – ezzel az egyik poharat Amythia felé nyújtja. Amynek azonban eszébe sincs a kezével érte nyúlni, helyette odahajol, és ajkai közé fogja a pohár peremét, macskaszemeit megvillantva Anton felé, jelezvén, hogy azt várja, a férfi hajtsa meg poharát. A meglepetéstől vezérelve a másik automatikusan megemeli a poharat, de olyan zavarba jön, hogy szinte rögtön kiesik kezéből, Amy azonban résen van, és még mielőtt összetörne az üvegapróság, elkapja.
- És most Ön, Anton. – úgy ejti ki a szavakat, hogy gyilkolni lehetne velük. A nevet hosszan ízlelgeti, mielőtt még kimondaná. Kétségkívül a ragadozó szól belőle. Nem tudni mikor történhetett, talán túlságosan is rákészült a színdarabra, vagy csak a puszta véletlen, a csapos újabb köre, hozta elő belőle megszokott formáját. A férfi ijedten, még mielőtt Amy megfoghatná poharát, sietve lehajtja az italt. Három lángnyelv whiskey. Már a gondolattól forogni kezd a szoba, de hogy le is húzta ezeket.. A szemben ülő kishölgy sziluettje is mintha egyre jobban hullámozna. Szemeit összeszűkítve próbál még mindig Amythia arcára összepontosítani.

Amy elnézi a hunyorgó férfit, hogy az ördög vinné el, arcán már megint ott ül az a szende, ócska mosoly. Nem nagyanyó ő, aki az unokáját figyeli. Mindig emlékeztetnie kell magát, hogy ne essen ki a szerepből. De ez a férfi.. Milyen kis szerencsétlennek tűnik, az a szemüveg is.. Ahogy a szemüveg roncsaira pillant, hirtelen eszébe jut valami.
- Hát persze, hogy erre eddig nem is gondoltunk! – csap homlokára nevetve. Milyen két elkalandozott bolond! Pálcáját is előbűvöli, majd egy Reparo! igét küld a szemüveg felé, mire az ismét régi fényében tündököl.
- Tessék, jobb, mint új korában! – torkából ismét felgurgulázik a tündér kacaj, miközben a férfi arcára adja a szemüveget. Ujjaival ügyesen csúsztatja füle mögé a szemüveg szárát, ujjbegyeivel végigcirógatva Anton fülének peremét, és azt a pár kósza tincset, amit ér. A férfi keze automatikusan szemüvegéhez nyúl, hogy megigazítsa, de most csak Amy kezeit kapja el. Most Amythián a sor, hogy zavarában elrántsa a kezét. Tetten érték mozdulatait.. Pedig a férfi csak reflexszerűen nyúlt füleihez, így igazán nem érdemelte ki azt a pírt Amythia arcán. „Merlinre! Úgy viselkedek, mint egy szűz kislány!” Idegesen cigarettájához nyúl, és mélyet szippant belőle, de most még ez sem nyugtatja meg. Szíve valahogy egyre jobban kalapál mellkasában. Újabb szippantás a cigarettából, mire idegesen prüszköli ki a füstöt, de észreveszi, hogy nem ő az egyetlen, aki fulladozni kezd a füsttől. Óvatosan pillant oldalra, a férfi mintha közelebb lenne, mint eddig, de lehet, csak azért tűnik úgy, mert kétrét görnyed a köhögéstől.
- Elnézést, eloltsam? – kérdi sietve, de már bele is gyömöszöli cigarettáját a közeli hamutálba.
- U-ugyan nem fontos. – makogja a férfi, miközben Amythia mozdulatait figyeli – I-igaz, rettentőmód rossz szokás. – nyelve egészen megeredt az alkoholtól, Amy arcára pedig mintha odatapasztották volna azt a fránya szende mosolyt.
- K-kegyed n-neve. Mi is a neve? – a kérdés puszta megfogalmazása ismét előcsalogatja a gurgulázó nevetést Amythiából.
- Egy újabb kör mellett szívesen elárulom. – meg sem várva a férfi tiltakozását rendel.
- E-ezt igazán, tényleg nem. Nekem nem.. Nem hiszem, hogy kellene.
- Ugyan, kérem. – kacsint mosolyogva Antonra, olyan bájosan, hogy attól még az Északi-sark is készségesen olvadni kezdene. Kezét a férfi combjára csúsztatja, de most ez az érintés még hamisabbnak tetszik, mint egyébként. A várt hatást sem éri el, csak Amythiában dübörög fel valami vadul, legszívesebben elkapná a kezét, de erőt vesz magán, majd Anton felé tartja poharát.
- A születésnapunkra! – ezzel felhajtja italát, majd a férfi ugyanígy tesz
- I-igen, a születésnapunkra.. – szól fátyolos hangon, de kihez is szól, mit is mondott? Milyen homályosnak tűnik ez a mai nap, és minden egyes kimondott szó egyre jobban veszik el a délután kába sötétségében.

Pomfrey megint jól kiütötte magát.. Ujjával megpöckölgeti az ablakba kitett, szorgosan elrendezett apró üvegcsék tetejét. Smaragdzöld íriszei félszegen villanva veszik szemügyre a kristályosan csillogó apró kenceficéket, de a kilátást beárnyékolja az udvarról besütő szürkeség. Még a Napnak sem volt kedve bevilágítani a mai napot. Még az idő is olyan baljós.. Összeráncolt homlokkal pillant ki egy darabig az ablakon, majd egyik göndör, szőke tincse a képbe szökik, ezzel visszarántva a valóságba. A mai nap valahogy annyira furcsa. Valami van a levegőben, ami a plafonra tudná kergetni. Lehet, hogy csak a legutóbbi gyűlés miatt van? Meglehet.. De ez az idő, ez a furcsa feszültség, ami szinte tapintható a levegőben..
Miközben kisöpri arcából elrakoncátlanodott tincsét, elmélázva végigfuttatja még egyszer pillantását az udvar haragos zöld füvén. És ha esős az idő, vagy szürke az ég? Skóciában vagyunk, az istenért.. Ismét visszafordul az apró üvegcsékhez, kecses ujjait végigfuttatja karcsú nyakukon. Azért most mégis jó lenne, ha itt lenne Pomfrey. Na nem mintha hiányolná a vén boszorkát, de az egyedüllét csak tovább fokozza aggodalmát. A mai nap valahogy olyan komor. Még ahhoz sincs kedve, hogy lemenjen bosszantani Foleyt, de ha Pomfrey itt lenne, rajta legalább köszörülhetné a nyelvét. De nincs itt, mert a legutóbbi csatában majdnem otthagyta azokat a szépen álló fogait. A diákok nem is gondolnák, hogy mivel kell szembenézniük nap, mint nap, és a tény, hogy bármelyik pillanatban ők is ilyen helyzetbe kerülhetnek, az egyszerűen..
- Rettenetes. – ujjaival összekoccintja két üvegcse fejét, a koccanástól ismételten feleszmél. Észre sem vette, hogy hangosan folytatta gondolatmenetét. Az üvegkoccanás gyermekien csilingelő hangja még mindig ott csüng a levegőben, körüllengve az egész gyengélkedőt, elvegyülve a kastélyban lebegő vészjósló aurával, és ez az elegy valahogy most iszonyatosan hátborzongató.
Ajtónyítódás. Amythia villámsebességgel pattan fel, és fordul az ajtó felé. Hajszálhíja volt, hogy nem kapott a pálcájáért. Ez a mai nap tényleg igazán kiborító. Mikor meglátja, hogy egy diáklány tévedt be hozzá, azonnal erőt vesz magán, és felölti megszokott mosolyát, igaz nem sok sikerrel; szemei gyanakvó komorsággal szemlélik a hollóhátas lányt.
- Madam Pomfrey ma nincs itt. – közli minden kérdés nélkül a lánnyal, szavaira vidám hangsúlyt erőszakolva. Muszáj, hogy legalább ő nyugodtnak mutatkozzon.
Szemügyre veszi a lányt, miközben beszél. A vonásai egész ismerősek, bizonyára látta már a folyosókon, de arra nem emlékszik, hogy el kellett volna látni. Most sem maga miatt jött. Orrtörés. Ez a kellemes szó végre őszinte mosolyt csal arcára.
- Nagyszerű-nagyszerű. Menjünk is, ne vesztegessük az időnket, a végén még el talál vérezni nekem itt valaki. – csacsogja vidáman a lányra kacsintva. Már pedig az orrtörés most jó. Az orrtörés nem haláleset, nem leszakadt kar, nem tartós eszméletvesztés, égés, félresikerült transzformáció és még ezer egyéb szörnyűbbnél szörnyűbb baleset, amit sokkal inkább el tudott volna képzelni a mai napról.

Apró termetét meghazudtolva szedi gyors egymásutánban lábait. Tényleg nem szeretné, hogy az illető túl sok vért veszítsen a klubhelyiségben, ám valami sokkal jobban nyomasztja. Határozottan érzi, hogy valaki a nyomukban van, azt viszont nem szeretné, hogy ezt a hollóhátas lány is észrevegye, ám az aggodalmas arckifejezését látva, valószínűleg ezzel már elkésett. Nem biztos benne, hogy közülük való az illető, aki a nyomukba szegődött, de amíg megvan az esély, hogy esetleg valaki a sötét oldalról settenkedik a hátuk mögött, egy másodpercet sem vesztegethetnek el. Talárja alatt ujjai már rég rácsavarodtak pálcájára. Alsó ajkába harapva pislant fel a diáklányra. Meg kellett volna kérnie, hogy maradjon a gyengélkedőben, oda bezárhatta volna, valószínűleg nem esett volna baja. Hogy ez eddig miért nem jutott eszébe.. Badarság! Hol lenne nagyobb biztonságban, mint egy Rend-tag mellett? De mégis mitől fél? Mintha egy kisebb csatára készülnének, úgy viselkedik. Merlin szerelmére, ez egy iskola, mi történhetne?

Még jobban felgyorsítja lépteit, szinte már átrepüli a hideg padló köveit, de érzi, hogy még mindig nincsenek egyedül, igaz, a legutolsó Rend-gyűlésről felderengő emlékfoszlány egészen megnyugtató tényként lengi körül gondolatait. Szokása szerint éppen a bájitaltan professzort piszkálta, böködte, molesztálta, vagy épp bármi más idegesítő dologgal inzultálta, ám épp időben elkapta a pillanatot, mikor Foley megelégelte a zaklatást, így még pont jókor teljes koncentrációt színlelhetett, még mielőtt lehordták volna. Ebben a pár másodpercben, mikor épp minden idegszálával megfeszült, hogy Dumbledorera figyeljen, ne pedig azon röhögjön, hogy hamarosan ő koppint a teljesen felidegesített Travis Foley orrára azzal a felszólítással, hogy valaki itt figyelni szeretne, éppen arról folyt a szó, hogy több őrszemet is állítanak majd a Roxfortba. Bárcsak jobban figyelt volna.. Bár ha eszébe jut, hogy még Foley kért bocsánatot, amiért őt megzavarta, totál megérte a dolog.. Pedig jól tudja, hogy halál ideges volt. Ezt a belénevelődött udvariasságot valahogy ki kellene űzni.
- Miss Lixfise, én…- a hollóhátas lány vékony hangja szívfájdító kegyetlenséggel rántja vissza a valóságba. Macskaszemeit ismét felemelve pislant kérdő tekintettel a másik felé, teljesen feleslegesen. Ő is ugyanúgy érzi a feszültséget a levegőben, érzi, hogy valami nincs rendben, sőt, hallja azokat a neszező hangokat, amik olyan hátborzongatóvá teszik az ismerős folyosót.

~ Cyrus

Micsoda szokatlan este. Való igaz, nem így szokott vadászni. Mert igen, ő egy igazi ragadozó. Kiszemeli áldozatát, elkapja, majd hátrahagyja. Régóta éli már ezt az életet, megvannak a saját kis taktikái. És milyen élvezetes, hogy egy hozzá hasonló vadásszal akadt össze ma, így az éjszaka közepén. Talán izgalmasabb lesz az estéje, mint azt hitte volna. Jó vadászhoz híven mindig tudja mikor mit lépjen. A préda védelmező, gyenge törékeny nőre vár? Vagy legyen ma ő a domináns? Kinek mi kell, ő megadhatja. Az évek megtanították használni adottságait, talán ő erre született. Hisz mindenkinek van valami célja e világon.. De ez a férfi.. Macskaszemeivel hosszan fürkészi a nemes vonásokat. Ez a férfi vajon mire vár?
Ahogy előtör belőle a nevetés, a férfi elmosolyodik, és milyen jól áll azon az arcon a mosoly. Hiába, az aranyvér megszépíti az embert, fut át az agyán a suta gondolat. Készségesen elterül a férfi karjaiban, engedi, hogy tartsák, úgy ahogy a másiknak kedve tartja, közben egy pillanatra sem veszi le a férfiről tekintetét. Milyen hirtelen történt mindez, alig pár perce találkozhattak össze, és most olyan közel áll az idegenhez, hogy lehelete cirógatja az arcát.
Ki lehet ez a férfi..? Nem, nem a neve izgatja, vagy a foglalkozása. Inkább az, hogy melyik típusba tudná besorolni. Ahogy megpillantotta az utcán, elegáns, egyenes járása.. A jól megválogatott öltözék, a kifinomult mozdulatok, megfontolt szóhasználat. Mintha a férfi minden egyes lépésével előkészítené az este kellemes kimenetelét. Kacéran ívelt jobb szemöldöke homloka közepéig csúszik. No csak, talán nem egy csúcsragadozóval akadt épp össze? Semmi kétség.. A férfi nem krémje, ritka, mint a holló manapság, mikor úton-útfélen tutyimutyi selejtbe akad az ember. Semmi sem a régi már, évekkel ezelőtt még olyan könnyű volt szemrevaló, tetszetős hímeket találni diákként az iskola falain belül, de ma. Testében fokozódik az adrenalin-szint, akkor most igazán nincs szükség a színlelésre. Jöjjön Amythia!

A férfi közelebb hajol, lehelete vadul cirógatja Amythia makulátlan vonásait, beszökik csinos kis orrába, beköltözik száján át a tüdejébe is, ajkait pedig az övéihez érinti, de nem megy tovább. Macskaszemeit egy pillanatra sem hunyja le, végig a férfi lélektükreit fürkészi. Vajon most mindketten érzik, hogy ez pusztán a vihar előtti csend?
Fejét hátrahúzza, amennyire tudja, el a férfi ajkaitól. Neki most nem ez kell. Így is épp eleget hagyta, hogy a férfi pálcája a keblei körül kalandozzon. Jobb lesz, ha picit gyorsít az eseményeken. Lábait biztosabban megveti a hóval borított földön, és kihúzza magát, ezzel még jobban kidomborítva mellkasát, hergelve a férfit a cselekvésre. Hiszen itt vannak, most csak neki. Két kezével megérinti a férfi övét, ujjai lágyan simítják végig a bizonyosan nagyon drága bőrt, majd indulnak egyre feljebb. Végigfutnak a hason, bejárják a széles mellkast, hogy a férfi nyaka mellett szelíd simogatással elhaladva összekulcsolódjanak a tarkó mögött. Ajkain pimasz félmosoly ül, a szemkontaktust egy pillanatra sem szakítja meg. Fejét felszegve indul ismét a férfi ajkai felé, résnyire nyitott szájából kiszökő finom levegő egyenesen az idegen arcának csapódik. Ajkait alig érezhetően érinti hozzá az archoz. A levegőt mélyen beszívja, oldalra hajol; mintha mondani készülne valamit, egyenesen belesuttogni valamit a férfi fülébe.
Azonban a kocsma ajtaja vad robajjal kicsapódik, Amythia pedig megriasztott vadként rezzen össze. Villanó tekintetét most a kitámolygó részegre szegezi. Valószínűleg a pityókás férfi nem figyelt fel az ajtó közelében álló párosra. Halkan duruzsolva egy dalt továbbáll, de amint eltűnik a következő sarkon, Amythia már egy lépéssel a férfi előtt áll, továbbra is tartva a szemkontaktust. Reméli, hogy ez a kis incidens nem tereli el az idegen figyelmét.. Ajkait összeszorítva bujkál a mosoly az arcán, majd határozott léptekkel, a férfinak egy pillanatig sem mutatva a hátát, elindul a Három Seprű melletti kis mellékutca felé, és hagyja, hogy kecses alakja elvesszen a sikátor sötétjében. Most a férfin a sor. Most az egyszer rábízza az irányítást, döntsön ő az este további kimeneteléről.

~ Cyrus bocsi a késésééééért

Ajkait cigarettája köré préseli, izgatottan várja mi lesz majd a férfi válasza rövid gondolatmenetére. Túl sokszor lepődik meg.. Meglehet így van, bár többségében úgy látja, a legmeglepőbb eshetőségekre fel van készülve. Így már arról is megvan a saját elképzelése, hogy mit kereshet itt e kései órán ez a fekete ruhás férfi. Általában nem törődne mások dolgával, tőle aztán bizonyos határokon belül mindenki tehet, amit akar; de így, hogy a sors úgy alakította a ma estét, hogy kettejük útja keresztezi egymást, egyre jobban feszélyezni kezdi az álla alá peckelt pálca. Érzi, ahogy körüllengi a vanília édeskés illata, beszivárogva gondolatai közé, miközben a férfi ismét szólásra nyitja száját, ő pedig csüng minden egyes szaván, nem hagyva, hogy az édes illat elködösítse az eszét.
A férfi közelebb húzza magához, álla alatt még mindig ott a pálca, beszélgetőpartnerének kiléte még mindig ismeretlen, az éjszaka pedig még mindig veszélyes manapság. Csak nem elkezdett aggódni a kacérság királynője? Hát már mindenkit megfertőznek a Reggeli Próféta hazugságai? Hazugságok lennének? Talán egy picit elkezdett mozgolódni a szöszke fürtök alatt egy hang, miszerint talán óvatosabbnak kéne lennie, de Amythia tökélyre fejlesztette e hangocska kizárását a fejéből, így most sem hallja meg, csak épp annyira, amitől fokozott figyelemmel várja az elkövetkezendő szavakat.
És lassan eljut tudatáig az idegen bókja, ami kész hidegzuhanyként éri. Talán mégis túl sokszor lepődik meg.. Torkából csilingelő kuncogás gurgulázik fel könnyedén, eddig egészen merev teste ellágyul  a szavaktól, és engedi, hogy beleolvadjon a férfi karjába. Hát erre nem számított. Kit érdekel most már mi járatban ez a férfi? A lényeg innentől a szórakozás.
Hagyja, hogy elbódítsa a másikból áradó vanília illat. Saját cigarettáját kikapja szájából, majd eldobja háta mögé. Miközben a még mindig füstölgő dohányrudacska némán röppen a levegőben, Amythia ujjait összepréselve csettint egyet, mire a füstölgés végleg eláll, és a csikk végén haloványan parázsló papír halk szisszenéssel elalszik, majd a földre érkezvén - puszta ráadásként - egy láthatatlan láb párszor eltapossa a csikket. Bár ezt a sötétben álldogáló páros aligha látja már.
- És most, hogy rálelt.. - elcsigázva félbehagyja mondatát. Szavai várakozva lógnak a levegőben, míg Amythia alaposan végigjáratja tekintetét a másikon, kacéran itt-ott felejtve pillantását, majd a smaragd szemek lassan ismételten visszavándorolnak a férfi íriszeire - mit akar kezdeni ezzel a virágszállal?
Felemeli fejét. Álla így elválik a pálca hideg érintésétől, és arcát szinte csak egy leheletnyi levegő választja el a másikétól.

- Szóval itt kell aláírni? ? bökött ujjával a pergamen közepén lévő, pontozott vonalra. Sosem volt jó az efféle hivatalos lapok kitöltésében, egyébként sem szereti az ilyesmit. Sok unalmas munka, az ezernyi lapba és kisbetűs részbe pedig teljesen belekeveredik. De legalább ez azt jelenti, hogy most már hivatalosan is itt fog dolgozni. Sikeresen átköltöztette legtöbb cókmókját Londonból, a gyengélkedő melletti aprócska lakosztályt takarosan berendezte, és odamerészkedett a nagyterem tanári asztalához is. Eleinte elképesztően furcsa volt régi tanáraival társalognia, de ugyebár Amythiáról van szó, hamar feloldódott, nem beszélve arról, hogy a tanári karba némi friss vér is került, ami igazi felüdülés jelent a szöszke teremtés számára. Utolsó mentsvárát viszont sehol sem találja. Első találkozásuk óta Foley tökéletesen eltűnt. Na jó, mivel kis idő után a nyomába vetette magát, Amy rájött, hogy nem eltűnt, csupán őt kerüli. Ha megpillantják egymást a folyosón, Travis egyszerűen megfordul, és elindul az ellenkező irányba. Valahogy megtudhatta, hogy Amythia a vacsora tálalását követő első fél órában szeret étkezni, mert ekkor egyszerűen nem jelenik meg a nagyteremben. Ha esetleg mégis keresztezi egymást a régi jóbarátok útja, Foley egyszerűen könyvekkel takarja el az arcát. Amythiát iszonyatosan bosszantja a dolog. Foleynak hallatlan a viselkedése! Ő egyszerűen nem tűri el, hogy ennyire levegőnek nézzék, arról nem is beszélve, hogy nem szolgált rá az efféle viselkedésre. Sajnos mindig épp úgy ütközött a férfiba, hogy túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy jól ki tudja osztani, vagy legalább utána tudjon rúgni egyet.. Pedig most igazán szüksége lenne a segítségére, mint rutinos roxforti dolgozó.

Most, hogy sikeresen beköltözött, igaz ez is jópár hétbe telt, rászakadt a rengeteg papírmunka. Le kell adnia az első rendeléseket az elfogyott gyógynövényekből, hozzávalókból, ki kell kevernie új szereket, és rá kellett döbbennie, hogy bármennyire kiismerte diák korában az iskolát, javasasszonyként abszolút nem igazodik el benne. Ráadásul ez a sok ostoba aláírnivaló teljesen lebénítja.. igazán jó lenne most valaki, aki helyrerázza.
Miután pár napig feltűnően szenvedett, eszébe jutott, hogy Foleyn kívül még van egy-két felnőtt az iskolában. Először ódzkodott a segítségkéréstől, de miután Bimbát megostromolta a gyógynövény rendelés papírjaival, rájött, hogy ez a szituáció tökéletesen emlékezteti diákéveire. Így hát ezen felbátorodva, sorban rontott rá a tanerőkre. Trelwaney, Bimba, McGalagony, mindenkit elkapott, aki annak idején tanította, persze mindenkinek hevesen szabadkozott, hogy még nem sikerült beilleszkednie. Most épp Flitwicket sikerült utolérnie, aki hiába próbálta meg eltitkolni, hogy lyukas órája lesz, Amythia alaposan utánanézett a kis ember alibijének, így jól tudja, hogy a bűbájtan tanár ráér. Rendíthetetlen nyugalommal tanulmányozza a hivatali papírt, és mély elszántsággal mutogatja a szerinte értelmetlen részeket Flitwicknek.

- Egyszerűen nem értem. Szenilis Berta tiszteletére minden kártosz tizenkettedik napján (P. Bimbán kívül) az első üvegházba tilos a belépés. ? olvasta fel a szerződés egy részét ? Mi a doxi az a kártosz? ? pillant ismét Flitwickre, pár arasznyival lejjebb engedve a pergament tartó kezét.
- Doxinak éppen nem nevezném, Lixfise kisasszony.. ? kezd bele a magyarázatba vígan kuncogva a bűbájtan apró professzora, de Amythia figyelmét rögtön eltereli a folyosó végén megjelenő alak, és ezt Flitwick is észreveszi. Az iskola újdonsült javasasszonya zöld macskaszemeit a közelgő bájitaltan tanárra szegezi, reménykedve, hogy most végre felfigyelnek rá. Bármennyire is haragszik Foleyra, hiszen elmondhatatlanul rosszul esik neki ez a bánásmód, de iszonyatosan kívánja a férfi társaságát. Nem kell sok idő, Travis is észreveszi a javasasszonyt. Amy felemeli kezét, hogy integethessen, szájára pedig vad vágtával költözik a győztes mosoly, de a jókedv amilyen hirtelen jött, ugyanolyan gyorsan tűnik tova. Foley, amint észreveszi, kivel áll szemben, reflexszerűen hátat fordít, és lépteit felgyorsítva eltűnik az első beugróban.
- Mindig ezt csinálja! ? kiált fel indulatosan, mire az apró bűbájtan tanár összerezzen. Amythia éleset dobbant jobb lábával, közel áll ahhoz, hogy Travis után fusson, és az összes hivatalos pergament beletömje a szájába. Hangjába olyan mértékben vegyül a bosszúság és keserűség eddig ismeretlen keveréke, hogy azt még egy troll is kihallaná.
- Foley professzor? ? hallatszik Flitwick vékonyka, csipogó hangja- Igen-igen. A Flynn fiú halála óta teljesen kifordult önmagából.
Jó ideig némán bólogat. Igen-igen, valóban kifordult. Beletelik pár másodpercbe, hogy eljusson az agyáig a mondat értelme. Flynn halála? MIVAN?
- Flynn? Úgy érti.. Anthony Flynn? ? síri hangon mond ki minden egyes szót, arckifejezésével pedig letagadhatatlanul azt sugallja, hogy nem ajánlja, hogy erre a mondatra igen legyen a válasz. Ez biztos valami félreértés lehet. Valami ismeretlen Flynn. Ez biztos a keresztneve. Flynn Hawkins. Kit érdekel, hogy meghalt, nem igaz? Nap, mint nap történik ilyesmi.. Ó, Merlinre, add, hogy Flynn Hawkinsról legyen szó!
- Nos, i-i-igen.. ? hangzik el a dadogó válasz, ami felér egy hideg zuhannyal. Nem, inkább azzal ér fel, ha az embert valaki kihegyezett jégkockákkal dobálja meg, céltáblaként felhasználva testét.. És még ez sem áll közel az érzéshez, amit ekkor Amythia érez. Nem.. Ez nem lehet, egyszerűen nem. Tony? Travis haverja, Tony? Az ő barátjuk? Akivel annyit röhögtek a Griffendél asztalánál, vagy a klubhelyiségben? Akivel egy kviddicscsapatban játszott? Akivel együtt nőtt fel?! Ez csak valami félreértés lehet, ostoba Flitwick! Hazudozik össze-vissza, micsoda ripacs. Az nem lehet, hogy Tony..! A hirtelen támadt gondolatok szinte szétrepesztik belülről a fejét, talán ezért teszi azt, amit tesz, a következő pillanatban, bár ez még így is.. megmagyarázhatatlan.
- Hogy mit mondott?! ? üvölt rá Flitwickre, miközben talárjának nyaki részénél megragadja az aprócska tanerőt, és előrerántja. A folyosón körülöttük szlalomozó diákok megtorpannak a döbbenettől, hirtelen mintha minden elnémulna. Amythia tisztán hallja saját, vad zihálását, és a bűbájtan tanár halk pihegését. Igaz, a szöszke javasasszony csak másfél fejjel lehet magasabb Flitwicknél, így is kegyetlen képet nyújtanak, mégsem mer senki beavatkozni.
- No-no-nos i-i-igen.. ? úgy látszik zavarában ez a mondat gyakorta hagyja el Flitwick száját ? Anthony Flynn meghalt.. I-i-immár, hé-hét esztendeje.. Baleset tö-tö-történt.. Azt-azt hittem, tu-tu-tudja.. ? kéretlenül is belekezd a magyarázkodásba. Dadogásának hála olyan lassan adagolja az információkat, hogy Amy bármennyire is küzd ellene, minden apró részlet eljut a tudatáig. Hogyne tudna arról, ha Antony Flynn meghalt volna. Ostobaság. Ráadásul hét éve, valaki csak szólt volna neki, az isten szerelmére! Ostobaság.. ostobaság.. Mégis.. Ujjai elgyengülnek, és hagyják, hogy kicsússzon közülük Flitwick talárjának durva szövete. A bűbájtan tanár ijedten pislog egy darabig a javasasszonyra, de Amythia nem reagál. Meredten bámul egy pontot valahol Flitwick feje fölött. Az apró tanerő jelez a diákoknak, hogy itt nincs semmi látnivaló, menjenek csak tovább. Hét év.. Lehetetlen.
- Lixfise kisasszony..
- Hazudik. ? vág közbe kíméletlenül- Ostobaság. Ilyen nem történhetett meg. ? Igen, ő tudna erről. Micsoda butaság..
- Hazudik. ? ismétli újra, és hagyja, hogy torkából felbugyogjon a halk nevetés. Teljes képtelenség. Szeme mégis elvörösödik, kezét pedig szája elé kapja. Elhallgat. Még mindig ugyanazt a pontot figyeli Flitwick feje fölött. A hivatalos pergamenek és szerződések harsányan suhogva hullnak a földre. Flitwick ismételten szólásra nyitná a száját, mikor Amy egyszerűen hátat fordít neki, és elindul. Olyan furcsán légies a járása, mintha talpa nem is érintené a folyosó padlóját..

Travis

Nehéz összetéveszteni bárki mással. Ez tény. Sőt, lehetetlen. Amythia jelenség, belőle csak egy van. És ez az egy olyan mélyen belevési magát az emberek emlékezetébe, hogy savval sem lehet senki memóriájából kimaratni. De ez így van jól. Mindig élvezte, hogy felismerik, nagy mosolyok közepette figyelte az integető ismerősöket, és jóízűeket kacagott azokon is, akik a következő találkozások alkalmával inkább arcukat eltakarva elrejtőztek előle. Persze Travis egyik csoportba sem tartozott. Ő más volt. Egy azok közül, akiket a közeli barátai közé sorolt. Hiszen annak idején olyan sok időt töltöttek ők négyen együtt: Lor, Tony, Travis és Amy. Mégis szétszéledtek miután kiröppentek a Roxfortból.. Lorral szerencsésen újra összehozta a sors, de Foleyt lehetetlen volt megtalálni. Kereste Dublinban, de azt mondták, már nem lakik ott.. Gondolhatta volna, biztosan ő is elköltözött. És Tony, semmit nem hallott róla az évek során. Kicsit mérges is, amiért őt nem keresték a fiúk, de keserűen elkönyvelte magában, hogy ilyen az élet, semmi nem tart örökké. Meg volt a maga gondja, törődött inkább azzal. Milyen ironikus, hogy egy nap mégis újra látják egymást, pont itt, a régi, szép emlékek tárházában.

Elmélázva forgatja nyelvével szájában a nyalókát, közben egy pillanatra sem emeli le tekintetét Travisről. Hát igaz, tényleg itt tanít. Mi a franc történhetett ezzel a pasassal, hogy tanár lett belőle? Ám Foley következő kérdésén ő maga is megütközik egy pillanatra. Annak idején nem is említette neki, hogy a Gyógyítóképzőben fog továbbtanulni? Ezt szinte teljesen elfelejtette, mint ahogy azt is hajlamos mindig figyelmen kívül hagyni milyen felelőtlenül választott hivatást. Mindig is vonzották a veszélyes dolgok, még gyógyító-gyakornok évei alatt is óriási szívfájdalommal ment el a romániai sárkánykutatásra felszólító szórólapok mellett. Az lenne csak az igazi, ha valami effélét dolgozhatna.. Vagy ha minden nap pálcával kéne saját életéért küzdenie, nem pedig csontok fölött hadonászni, hogy helyes ponton forrjanak össze. Igaz, az évek alatt megszerette hivatását, de mikor eljött a pályaválasztás napja, Amythia motiváció híján csupán egy fekete sálat vett magához. Bekötötte szemét, az előtte lévő asztalra gyűjtötte a szórólapokat, és bökött. Na jó, igazából a Dolgozz te is gnómokkal - vár téged a bánya! szórólapra bökött, de őszintén szólva, ezzel nem szimpatizált annyira. Ekkor pillantotta meg a Gyógyítóképző szórólapját. Komoly, felelősségteljes, és alig marad ideje élni, családot alapítani legalább is biztos nem tud majd. Tökéletes! De azt hitte, a barátainak azért elmondta tervét..
- Hát tudod.. - mintha csöppnyi zavar vegyülne hangjába - Hirtelen döntés volt. Így legalább nincs időm hazamenni.. - utolsó mondatát igencsak elharapja, iskolás korában sem beszélt szívesen az otthoni állapotokról. Persze, odahaza minden szép és jó volt.. Csak épp a szülők hiányoztak az idillből.
- De tee? - jobbjával kiveszi szájából a nyalókát, hogy nyílt utat adjon az arcán megjelenő döbbenetnek - Travis Foley, mint tanár? Ki hallott még ilyet? Azt hiszem, ha annak idején valaki ilyesmit mondott volna nekem, hát én biztos jól kiröhögöm. - Nem törődik szavai hatásával, hiszen igaza van. A régi Travis Foleyból előbb nézte volna ki, hogy a konyhára jön manóként sütögetni, vagy hogy a vadőrlakba költözik, hogy uralma alá vonhassa az egész erdőt, minthogy tanárként visszatér, még hozzá egy új generációs Pitonnak!

A röpke pörgés-forgás után tekintete ismét a professzoron állapodik meg.
- Szokatlan viselet? - bugyog fel belőle lágyan a nevetés, miközben kezeit lassan leereszti dekoltázs-szintjéről. Na ezt a mondatot már végképp nem hagyhatja figyelmen kívül, bármennyire is próbáljon türelmet erőltetni izgatottságtól remegő lelkére. Mikor mondott volna ilyet Foley? Soha! Mi a fészkes kelpitrágya történt itt? Ismét megpörgeti ujjai között a nyalókát, majd hanyag mozdulattal a plafonra hajítja, bár most egyáltalán nem érdekli, meddig ragad ott az édesség. Ismét megvillantja macskaszemeit, majd lábai megindulnak, és egyre közelebb ér a professzorhoz, míg nem ismét mellkasán érzi a könyvek érintését. Félig oldalról közelíti meg Foleyt, hogy ezzel is csökkenteni tudja a közöttük lévő távolságot, bár feje így is messze van a férfiétól, hiszen Amythia jóval alacsonyabb.
- Ha tetszem, azt mondd. - kacéran csettint egyet nyelvével a mondat végén. Beszéd közben magától mozdul a keze: jobbjával alig érezhetően végigsimítja a férfi arcélét, majd ujjai elvesznek a barna tincsek között.

~ Cyrus           (sajnálom, hogy megvárattalak ^^" )


Szippantás a cigarettából ismét. Érzi, ahogy a füst kéjesen beúszik szájába, majd mászik egyre lejjebb tüdejébe, és kitölti annak apró bugyrait. Kellemes. Talán ezért cigarettázik néha napján. Élvezve a pillanatot, hagyja, hogy tekintete elvesszen a távolban, addig is átgondolja az újonnan kialakult helyzetet. A férfi megjelenését, a kocsmában egyre inkább halkuló kurjantásokat. Az idegen ismét szólásra nyitja száját, és egy pillanat töredéke alatt előhúzza pálcáját, amivel magához vonzza Amythiát.
A nő szája résnyire kinyílik a meglepetéstől, ezzel utat adva a lassan kiszivárgó dohányfüstnek. Miközben odacsúsztatták az ismeretlenhez, cigarettáját reflexszerűen, letagadhatatlanul nőies mozdulattal kitartotta háta mögé, nehogy bárkit megperzselhessen a kecses koporsószeggel. Meglepetése csak szemhunyásnyi ideig tart, nem várta volna, hogy ilyen gyorsan történnek a dolgok, a férfiból legalábbis ezt a lépést nem nézte ki. Száját becsukja, macskaszemeit pedig a másik pillantásába fúrva félhold alakúra formázza az ajkaira költöző mosoly.

Általában nem szívleli az efféle lépéseket. Ha valaki kezdhet, az ő. Ő szemeli ki áldozatait, majd gyors szemrevételezés után ő az, aki lecsap rájuk. Ez az új helyzet egészen meglepő, de egyelőre esze ágában sincs kiszállni belőle. Nem is Amythia Lixfise lenne, ha megvetne egy olyan férfit, aki mer kezdeményezni. Bár volt hasonló eset, nem beszélve arról, hogy ha valaki, hát ő tud félreérthető jeleket küldeni.. Csak aztán a végén nehogy éjszakai pillangónak nézzék egyszer. Bár, talán ez sem lenne ellenére. Mindketten jól járnának, és ő még pénzt is keresne vele.. Micsoda gondolat.
Cigarettáját még mindig mereven háta mögött kitartott kezében tartja, a vékony rudacska bágyadtan füstölög magányosan. Amythia tűri a fülét cirógató pálca érintését, hagyja, hogy lassan elinduljon a nyaka felé, majd ő is szólásra nyitja száját.
- Nos, ha így lenne, azt kellene mondanom: Ez igencsak meglep. ? fejét játékosan oldalra biccenti, majd reflexszerűen rápöccint mutatóujjával a háta mögött tartott cigarettára, így leverve végéről az ott összegyűlt hamut.
- Tudja.. Egy ilyen fess fiatalember, mint Ön, ilyen későn érkezik, hogy társaságot keressen magának, mikor lassacskán már a legkitartóbb, partiképes nőneműek is hazaszivárognak a szórakozóhelyekről.. ? ajkai ismét cinkos mosolyra húzódnak, majd jobbját mozdítva újra szippant cigarettájából-  Ez igen meglepő.

Sosem volt az a fajta, aki magában tartja a véleményét. Most sem teszi. Többen is mondták már neki, hogy túlságosan is felvágták a nyelvét, vagy hogy beleüti az orrát olyan dolgokba, amik nem rá tartoznak.. De ha mindentől ódzkodna, hol maradna az izgalom?

Travis


Éés bingó! Elérte, amit akart. Bár nem ezt a döbbenetet akarta látni Travis arcán, sokkal inkább valami pajkos vigyorra számított, de hát, kezdetnek megteszi.
- Azt hittem már, meg sem ismersz. - feleli gyermekded mosollyal, talán maga is érzi ennek a mondatnak az irrealitását, hiszen alig változott iskolájának befejezése óta, bár ő megrögzötten hiszi, hogy akaratának ellenére, de valamicskét mégiscsak komolyodott külseje, bár más ezt eddig még nem vette észre.
- Na, azért ennyire nem kell nekem örülni. - habár arcán cseppnyi rosszindulat sem látszik, hangjába vegyül némi bosszúság a régi ismerős arcára fagyott álmélkodás láttán. Elrugaszkodik a faltól, és közelebb lép a férfihoz, már amennyire közelebb tud menni. Bordái szinte súrolják a tanár által oly nagy buzgósággal szorított könyveket. Ha a férfi nem csukja be magától, valószínűleg ő segített volna ujjaival bezárni Foley nyitva hagyott száját. Ehelyett most csupán visszadugja sajátjába a beteg kisdiáktól szerzett nyalókát.

Pár pillanatig szúrós szemmel figyeli Travis arcvonásait, mintha valahol a bőre alatt rejtegetné igazi érzelmeit, majd lába ismét megindul. Elhúzódik a könyvektől, kicsit távolabb lép, megfordul saját tengelye körül, majd megállapodik ismét Foleyval szemben. Apró rituálé, hogy levezesse a hirtelen jött izgalmakat..
- Hidd el, ez kölcsönös. - kezd bele saját mondókájába. Két kezét felemeli, majd ujjait összefűzi tarkója mögött.
- Azt hittem, én leszek az egyetlen, aki visszajön az iskolába dolgozni. Bizony, visszatértem, immár, mint javasasszony. - teszi hozzá gyorsan, ezzel megspórolva Foleynak egy kérdést, bár a férfi talán már össze is rakta magában a képet. Hisz mi másért lézengene itt Amythia csak úgy? A puszta nosztalgia eddig még sosem hajtotta vissza semmilyen helyre, Dublint is a háta mögött hagyta minden érzelgősködés nélkül, no azért kéthavonta visszajár egy pubba iszogatni, de a honvágynak elviekben ehhez semmi köze.
- Nem számítottam efféle kellemes meglepetésekre. - akármennyire kacérnak szánta a mondatot, meg kell, hogy kérdezze magától: Kellemes? Valamivel örömtelibb fogadtatásra számított egy esetleges viszontlátás alkalmával.

Gyanakvó pillantással méregeti egykori, vad mulatótársát, ám a szájszegleten éledező mosoly eltörli szeme sarkából a rosszalló ráncokat.
- Számomra is öröm. - feleli pajkosan, de valami azt súgja, inkább ne említse meg, hogy miféle elkövetkezendő örömöket vár már most a jövőbeli közös munkától.. Helyette inkább ő is diáklányokat megszégyenítő öltözékére pillant.
- Ó, hogy erre gondolsz. - ejt meg egy halk, de mégis élénken csilingelő kacajt a férfi irányába, miközben tenyerével saját öltözékére mutat, két kezével így félreérthetetlenül - habár a puszta ártatlanság vezérli mozdulatait - keretezi méretes dekoltázsát.
- Pedig, ha valamiről, hát erről felismerhetnél. - kacsint kacéran Travisre, hisz évekig efféle, csak talán kicsit szolidabb (bár Amythiáról beszélünk, dehogy volt szolidabb), ruhában láthatta.
Hirtelen őt is elönti a nosztalgikus érzelemhullám, csak valószínűleg ez teljesen más hatással van Amythiára, mint pár pillanattal ezelőtt Foleyra volt. Őszinte mosoly gurul arcára, hogy csak úgy süssön a férfi felé. Most, hogy így belegondol, micsoda öröm őt újralátni. Már vagy öt éve annak, hogy nem látták egymást, pedig annak idején egy városban laktak. És micsoda kalandokat éltek át együtt.. Legszívesebben a férfi nyakába vetné magát pár, röpke pillanatra, hisz ez a legkevesebb, amit megengedhet magának az iskolás évek után.. Ám a Foley testtartásában bujkáló tartózkodás mégis megállj-t parancsol Amythiának.
Ugyanaz az ember.. de mégis teljesen más.

~ Cyrus

Idegesen szippant cigarettájából. Hogy már ilyenkor kiürüljenek itt az utcák.. Olyan ócskának tűnik most ez a kis falu, pedig diákkorában hogy oda volt érte. Talán túlzottan hozzászokott a nyüzsgő, londoni éjjelekhez. Mindegy, annak már vége. Most egy másik korszak következik, ki tudja, meddig bírja ugyan, de egyelőre a kastélyban marad.. Legközelebb talán elhopponálhatna Londonba. Végül is ez könnyedén megoldható.
Akármennyire elmerült gondolataiban, a közeledő léptekre felkapja fejét. Résnyire nyitja száját, és hagyja, hogy vékony csíkban előtörjön az eddig ott tartalékolt füst. A sötétben megvillantja smaragdszemeit, csak hogy a közeledő alak is tisztában legyen vele: észrevették. Egy férfi sétál felé, és őszintén szólva, ez máris sokkal kellemesebb helyként tűnteti fel az eddig néptelen főutcát Amythia szemében. Ráadásul kellemes megjelenésű, markáns férfi. Egyre jobb lesz.
- Önnek is hasonlót. ? köszön az immár kellő közelségbe érkezőnek száján cinkos mosollyal.
- Természetesen. ? Alig ejti ki száján a rövid mondatot, máris kezében az oroszlánfejű öngyújtó. Közelebb hajol a férfihez, és a fém-vadállat füleit lenyomva ismételten előcsalogatja a tűzcsóvát. Mialatt a férfi előhúzza dobozából a barna szivart, majd meggyújtja, Amythia gyors mustrával felméri az idegent. Elegáns kabát, sétapálca.. Arcvonásaiból is tisztán látszik, hogy aranyvér csörgedezik az ereiben, de ha ez nem lenne elég, még a mozdulataiból és beszédéből is ez árad. Jobb szemöldöke leheletnyit feljebb kúszik homlokán. Tetszetős.

Miután a férfi meggyújtotta szivarját, elfordítja róla tekintetét, így még időben véget vet a feltűnő bámészkodásnak. Ismét szájába kapja vékony cigarettáját, mely meglepő lassúsággal fogy, öngyújtóját pedig visszacsempészi vastag kendője rejtekébe.
- A falap? ? pillant ismét újdonsült beszélgetőpartnere felé- Oh, az semmit. ?legyint szórakozottan, miközben ismét jobbjába fogja a magából folyamatosan füstöt ontó dohányrudacskát.
- Inkább a bentlévők.. Csupa öreg matróz. ? hangja könnyed, nem érezni rajta bosszúság legenyhébb árnyalatát sem, így talán még furcsább lehet, hogy alig pár perce oly nagy hévvel csapta be maga mögött a kocsmába vezető ajtót. Haragja mindenesetre csak úgy elszállt, ki tudja, talán a hirtelen jött idegen, vagy a kendő alól előkerült bűbájos dohány okozta ezt.
- Ma este inkább valami fiatalabb társaságot kívántam magamnak. ? teszi hozzá még, inkább csak úgy magának, de azért pajkosan csettint egyet nyelvével. Majd ismét szájához emeli cigarettáját, és tekintetét a férfin pihentetve mélyet szippant belőle.

- És Ön? ? húzza el szájától a füstölgő rudat ? Mi járatban errefelé? Csak nem csatlakozni akar a bent randalírozókhoz? Vagy szobát szeretne kivenni?
Meglehet az alig pár perces ?és elég felületes- ismeretség után merész kérdés ez így az éjszaka közepén egy idegentől, de Amythia nem az a fajta nő, aki visszariad az éjszakától. Persze, csak akkor, ha nincs egyedül.. de ez már teljesen mellékes.

Travis

Szinte már hallja, hogyan perzseli a férfi bőrét szemérmetlen pillantása, de nem, a másik csak azért sem figyel fel rá. És óóh, felcsillan a remény, hát mégis észrevették? Nem. A férfi ugyan megszólal, de fejét továbbra is leszegi, szavait pedig egy kisdiákhoz intézi, nem régi, fel nem ismert iskolástársához. Hajszál választja el attól, hogy felfújt arccal tarkón ne csapja régi háztársát, de birkatürelemmel vár tovább, meg se rezdül, csak támasztja a falat. Közel sem olyan könnyű ez, mint más hinné, hisz a férfi hangja olyan morózus és parancsoló, hogy Amythia pár pillanatig megint kisdiáknak érzi magát. Legszívesebben odavágott volna egy ?Máris tanár úr..?-t az elhivatott kollégához, csakhogy ez régen sem volt rá jellemző, most sem az. A röpke, már csírájában elhalálozott reflexet egy vad nyelvmozdulattal legyűrte, ahogy tovagörgette nyalókáját a szájában. Szemeit továbbra sem veszi le a másikról.
Igazán megváltozott.. Sőt, ha belegondol, hogy régen milyen volt, hát kacagnia kell! Ugyan, ez csak valami rossz tréfa lehet.. Nagyon-nagyon rossz tréfa. De ha már így tréfálkoznak, ő aztán belemegy a játékba.

Smaragdszín szemeivel gyorsan végigfut a férfi egész alakján. Ránctalan talár, nagy kupac könyv.. végül is ez is jól áll neki; és ez az arc.. letagadhatatlanul az övé. A haja ugyan változott némiképp, de hát ezért nem hibáztathatja. Ő is teljesen más fizimiskával röppent ki az iskolából, mint ahogy visszatért belé. Legszívesebben megdörzsölgetné orrcimpáján a piercing hiányától ordító pontot, de ismét leküzdi magában a késztetést, mint már annyiszor. Javasasszonyi posztja ugyanúgy megköveteli tőle a testékszer nélküli orrot, szájat, mint ahogy eddigi gyógyítói tanulmányai. No de sebaj, majd testének többi részét kezdi el lyuggatni.. Hehe.

A férfira vetett első pillantás óta szöget ütött valami a fejébe, amit azóta nem képes kiverni belőle.. Az elmúlt másodpercekben az elképesztő teória csak nőttön-nőtt, és mostanra visszafoghatatlanul összeállt Amythia helyes kis kobakjában a kép. Travis ugyanúgy visszatért az iskolába, mint ő, csak épp? tanárként. Mi a csuda vihette erre rá? Mi lett a nagy tervekkel? De minden ezt támasztja alá.. A makulátlan külső, a bájitaltanról szóló könyvek, amiket a gyors mustra alatt irdatlan sebességgel szemügyre vett.. Urammerlin, hát pont bájitaltan tanár lett?

Akármilyen gondolatok gyötörjék is belülről Amythiát, bármi fusson át azon a piszkosul csúnya gondolatokkal kidekorált agyán, arca meg se rezdül. Még attól sem változik kaján arckifejezése, hogy irdatlanul diáklánynak nézték, és jelen esetben ez nem is olyan hízelgő, mint általában. Bár.. ha hízelgőnek akarja venni, annak is veheti. Akár.. Na de itt a cselekvés ideje! Majd ő tesz arról, hogy felfigyeljenek rá. Amythia Lixfiset senki nem hagyhatja figyelmen kívül, pláne nem felejtheti el. Testével még inkább behomorít, immár fejét oldalra döntve figyeli tovább a talárost. Jobbjával szájához nyúl, és hatalmas cuppanás kíséretében kihúzza szájából a nyalókát, nyelvét pedig végigfuttatja felső ajkán.
- Minden vágyam, tanár úr.
Eljátszik a gondolattal, annak idején mit reagált volna egy efféle mondatra az ő egyik professzora.. Kivéve persze a rúnatanárt, az a vén kujon.. Neki köszönhető az a rémes T osztályzat is, de hah, hagyjuk a csúf anekdotákat. És ha Foley nem állt be tanárnak? Elbaltázta ugyan a megszólítást, de még mindig ez lenne a jobbik eset. Az izgatottságtól macskásan villódzó tekintettel figyeli a férfi minden apró mozdulatát, kíváncsian várva a reakciót.

~ Valamikor télen - Cyrus

A kocsma ajtaja kicsapódik, éles fényösvényt festve ezzel a bejárat előtt felhalmozott magas hókupacra. Pár pillanatra az utca méla szemlélője is bepillantást nyerhet a vendéglő nyüzsgő, éjszakai életébe. Páran mélyen lapjuk fölé hajolva kártyáznak egy asztalnál, mások hangos kacajra tátják szájukat, ám torkukat az ital okozta túlzott jókedvtől már nem hagyja el más, csak néma kattogás, így, hangtalanul, tátott szájjal ásítanak bele az éjszakába. Madame Rosmerta csörtet keresztül az asztalok között, kupákkal jól megrakott tálcájával. Pár szemérmetlen vendég jól odasóz méretes sejhajára, mire a pirospozsgás kocsmáros színlelt bosszúsággal rendre utasítja az elkanászodottakat.

A Három Seprű életében semmit sem számít az a rakoncátlan, nyitott ajtó, mindaddig, amíg a hozzá legközelebb ülőket meg nem csapja a kívülről jövő hideg levegő. Öblös kurjantások közepette jól odakiáltanak az ajtóban téblábólónak, miszerint ?Csukja már be!?, majd, mint akik jól végezték dolgukat, ismét visszafordulnak az eddig folytatott tevékenységeikhez.
Az ajtóban ekkor aprócska alak jelenik meg. Feje kendővel körbetakarva, éppen szedelőzködne, mikor a hátulról jövő hőbölgéstől összerezzen. Hátrapillant, mégis kifia-milánya ordibál itt neki, de nem zavartatja magát, inkább visszaordít egyet istenesen. Nem találták épp a legjobb kedvében. Leruccant egy kicsit szórakozni a faluba, de csak későn vette észre, hogy a Három seprűben ma kiöregedett matrózok napot tartanak. Na nem, mintha nem szívlelné, ha túlkoros, vén szatyrok paskolgatják a fenekét.. De hát ugye jóból is megárt a sok.
A lendülettől, ahogy visszafordul az ajtóhoz, lecsúszik fejéről a vastag, télikabátként funkcionáló kendő, ám kicsit sem érzi úgy, hogy szőke tincseit jelen pillanatban vissza kéne tuszkolnia a meleg szövet alá. Kilép a fogadóból, és úgy vágja be maga mögött az ajtót, hogy, pár méterre egy újabb hóadag növeli az épület mellett álldogáló hókupac -eddig sem épp elhanyagolható- magasságát.
Idegesen csörtet pár lépésnyit előbbre, majd megáll, még mindig közel a Három seprű bejáratához, és körbepillant. A falucska főutcája üres, sehol egy kósza lélek. Pedig még nincs olyan késő, pár órája múlt csak éjfél. Minden esetre nincs ínyére ez a néptelen utca. Ez csak tovább fokozza rosszkedvét. Most úgy igazán, de igazán jólesne neki egy szál cigaretta. Nem szokása, de néha-néha azért rágyújt. Csak úgy, mert jól áll neki, és élvezi. Kezével matatni kezd a vastag kendő alatt, és pár másodpercnyi kutakodás után elő is húz egy szállal kedvenc márkájából, valamint egy fémesen csillogó kis szerkezetet, melynek tetején ordító oroszlánfej ásít a sötétbe. Pár pillanatig elnézi a papírba csavart dohányt. Varázslógyártmány.. Függőség? Az maradjon csak meg a mugliknak, ebből ugyanis varázslattal bűbájosan eltávolították a nikotint. Amy amúgy sem azért dohányzik.. Van neki már más mániája.
Szájába veszi a vékony szálat, majd ujjával benyomja az öngyújtó tetejébe faragott oroszlán füleit, mire annak szélesre tátott szájából apró, de élesen világító, meleg tűzcsóva csap fel. Közelebb hajol a lánghoz, párat szippant cigarettájából, míg az meg nem gyullad, majd elégedetten visszarejti öngyújtóját kendője rejtekébe. Tovább álldogál egyhelyben, pöfékel párat, apró füstfelhőket eregetve ezzel a hideg levegőbe, majd hallgatja a Három seprűből kiszűrődő kósza hangokat.

Tanár úúúúúúr


Nyílik a Gyengélkedő ajtaja. Egy diáklány lép ki az ajtón, látszólag semmi baja. Akkor miért volt odabent? De nincs is ereje továbbmenni, csak az ajtó mellé lép, és hátát a falnak vetve vár. Nyilván megszédült, és most kicsit összeszedi magát. Megesik, a Gyengélkedő gyógyszerektől fülledt levegője sokakra van gyengítő hatással. Milyen ironikus, hisz ide gyógyulni jönnek az emberek, és mégis, oly sokan beleszédülnek a helyiség, szinte már ártalmasan makulátlan levegőjébe.
Az illető szöszke leányzó is biztosan így járt. Arca, mint a porcelán. Elsápadhatott. De nem, azok a kajánul villódzó smaragd szemek nem erről árulkodnak. És mi az a szemérmetlen félmosoly, ami úgy ring ott az ajkain? Amilyen elesettnek tűnt még az előbb, olyan eleven most. Nem beteg diáklány ő, de még csak nem is diák. Az, hogy egyenruhát visel, csak a megtévesztés gonosz cselét szolgálja oly alássan. Fekete nyakkendője lazára engedve, ingje pedig olyan mélyen dekoltált (annak köszönhetően, hogy egy vandál ? nevén nevezve konkrétan Amythia ? leszabdalta a felső gombokat), hogy az nem való kiskorúak közé.
Lapockáját a falnak dönti, testének többi részét pedig vidoran eltolja a hideg kőtől. Az összes folyosón elhaladó diák megbámulja, és ezt kifejezetten élvezi. Még senki nem látta ezelőtt ezeket a lenszőke tincseket, ezt az apró termetet.. Vajon melyik házba jár? Ha gyakrabban sérülnének le, tudnák, hogy nemrég költözött be a Gyengélkedő melletti kis szobácskába, amit a javasasszonynak tartanak fent, és Pomfrey távollétének köszönhetően most ő veheti birtokba.
Egy darabig tétován kotor zsebében, gyönyörűen ívelt szemöldökei között halovány ráncocska jelenik meg; valamit igen keres, biztos fontos lehet. Talán már két hete is megvan, hogy megérkezett az iskolába, na igen ez is rá vall: év közben. De az ötlet hirtelen jött, és miért lenne szükség olyan hosszú ideig dédelgetett tervekre? Éljen a spontaneitás. Csak olyan dolgokból sülhet ki jó dolog, amik hirtelen születnek meg a játékosan lengedező, lenszőke tincsek alatt lévő kobakban. Mindig is ezt az alapelvet akarta szem előtt tartani. Ééés megvan! Arca egy pillanat alatt felderül, vonásai ismét makulátlanra simulnak, ahogy elővarázsolja zsebéből azt az epres nyalókát, amit még egyik páciensétől csent el a reggeli órákban. A harmadéves diák fiúcskának még úgysem kell egy jó darabig, miután sikeresen elintézte magát egy jó nagy adag Nyelvnyújtó Nyalánksággal. No meg.. aki nyelvet nyújt, az ne is egyék.. nyalókát.
Cowboyokat megszégyenítő eleganciával pörgeti meg szerzeményét ujjai között, majd szájába veszi a málna ízű gömböt. Az itt eltöltött két hét alatt még nem igazán sikerült beilleszkednie. De nem is csoda. Legtöbb idejét egyelőre azzal tölti, hogy ide-oda hopponál a Roxfort és londoni lakása között, pár dolgot ugyanis át kell még hurcolnia ideiglenes lakhelyére. Ideiglenes.. Vajon ideiglenes? Nem szívesen tervez hosszútávra.. De hát sosem lehet tudni. A Roxfort mindig olyan hely volt, aminek légkörét kivételesen sokáig tudta elviselni maga körül. De lényeg a lényeg, néhány diákot már sikeresen ellátott ilyen-olyan törésekkel, megfordult kezei között már csigahányás, gennyes kelés, félresikerült frizuraformázó bűbáj, de még nem sikerült beilleszkednie. Még egyszer sem evett a nagyteremben a tanári asztalnál, ettől egyébként is ódzkodik. Hogy őő menjen a nagyöregek közé, a frászt!  Úgyhogy eddig kapóra jött, hogy későn ért vissza a kastélyba, és csak a konyhára ment le a manóktól egy kevés vacsorát kunyerálni. Kevés vacsora.. Olyan szókapcsolat, amit a Roxfort manói nem ismernek. Pedig Amythiának egy falat kenyér is épp elég lenne, volt ideje hozzászokni a koplaláshoz a dublini otthon biztonságos fészkéből való kiröppenés után, így ez a mostani rengeteg pulyka, sertéskaraj, és ki tudja milyen levágott állattal próbálták megtömni még a fiatal gyógyító kongó gyomrát; jobban megterhelte bendőjét, mint a koplalás az évek során bármikor.
Elmélyülten szadulja a szájába zárt nyalókát nyelvével, egészen elgondolkozik az elmúlt hetek eseményeiről, mikor ismerős aurája csípi el, s ragadja meg könyörtelenül hatodik érzékét. Szeme sarkából figyeli a közelgő alakot, ugyanaz az arc, ugyanazok a szemek, a test? De mi ez? Ráöntött, ránctalan talár, hóna alá csapott könyvek.. Ki ez? Ez tényleg ugyanaz az ember?
A döbbenettől elakad a lélegzete, majdnem lenyeli az oly keservesen megkínzott nyalókát is, de sikeresen visszaküzdi szájüregébe. Csodával határos módon eközben arcán egy fikarcnyi izom se rezdül, a kaján félmosoly még mindig ott ring az ajkakon, bár inkább úgy tűnik odafagyott, és tulajdonosa, ha akarná, se tudná levakarni onnan. Pár pillanatra időutazónak érezte magát. Azt hitte valahogy sikerült visszaugrania azokba a gyönyörűséges iskolai évekbe, mikor egy ártatlan arc mögé bújtatott, ravasz szavába került, és más ment el helyette büntetésére, mikor egy mozdulatba került, és meg volt a prefektusi fürdő jelszava? De nem, ez valami teljesen más. A jövő csúf tréfája. Hogy itt találkozzon vele újra annyi év után. De ezúttal nem hagyja, hogy kiüljenek arcára érzései. No meg hát.. Ki tudja mi fog kisülni ebből.
- Nicsak-nicsak? - szólal meg csilingelő hangon, még mielőtt a férfi olyan közel érne, hogy meghallaná szavait. Kíváncsi, hogy vajon felfigyelnek-e rá. Szemeit szinte odaforrasztja a férfire. Íriszei olyan zavarbaejtően villognak, miközben a hím teljes egészét méregeti, hogy az a csoda, ha valaki nem figyel fel erre a mustrára.