No hát hót böte dolog, hogy eddig nem repült rám mindenféle tanulási nehézségekkel, hiszen mennyit tudtam volna neki segíteni. Most is, teljesen indokolatlanul mennyi információt sikerült neki felszippantani az angol történelemmel kapcsolatban, máris hatásosabb vagyok, mint az a szerencsétlen sírbéli bolygó ártatlan, amelyik a Mágiatörténet darálja ezeknek a sótlan, stílustalan angoloknok. Ishidának is ide köllene járni, mer’ ehhöz az időhöz passzol az a pofájára fagyott, örökös búbánat. Borúra derű, szokták ugye mondani, tudja a boldogságos vérző seggű guadalupei barna Madonna, mert Ishida képéhez még életében nem fért derű! Meg is pusztú’na bele azonnal, ha mosolyognia kellene, bár azé’ igen kenetessen bazsalykodott Miguel újonnan megtaláltatott húgára -Biblia vagy latinamerikai szappanopera?-, ilyet meg még nem sűrűn láttam tőle. Lehet azt gondolja, hogy arra a szerencsétlenül járt leányra, hogy növény, amilyen csöndes meg takaros típus. Van rá biz esély, hogy el akarja ültetni, nála nem igazán lehet tudni, hogy ugyan mire készülődik.
-Hogy franc vinné őket kirándulni Pripyat-ba-teszem hozzá a dologho’, mert nemigen tartom fair találmánynak, hogy az én egyik legjobb barátnőmet itt KGB-s kihallgató tisztnek szíjja fel a hatalom orra, kizárólag a képessége miatt. Remélem legalább tudják róla azt is, hogy szórakoztató a személyisége, nagyon szereti a rózsaszíntet, és a figurás szívószálakat. Bizonyisten belefacsarodik a szívem az egész dologba, egész olyan a helyzet, mintha örökbe kellene adjam a komfortállatomat, amit szerencsére nem kell.

A szobám sarkában ugyanis lakik egy pók, akiről úgy gondolom, hogy hím, és Tikhonnak neveztem el. Már többször költöztettem hálóstul, hogy nehogy valaki rosszkedvibe’ ki találja baszarintani az ablakon vagy agyonverje a könyvével, az oly resveteg halál lenne Tikhonnak, én meg mán úgy megkedveltem. Mindig otthon van, nem nagyon megy sehova, ezé’ olyan, mintha várna engemet, pedig aztán tudja a bánatos Dimitrji Anatoljevics Medvegyev elvtárs, hogy mit gondolkozik egy pók ottan magában egésznap a falon?! Lehet semmit, lehet nem is tud így azon csesződeni, hogy miért ke’ neki itt benne lakni minálunk a lányhálóba, miért nem inkább a birtokon van neki szállása a többi pókkal. Talán Tikhon magányos, Tischának becézgetem, ha senki nem hallja. Tischát tán vissza kellene vinni a’ erdőre a többi pókok közé, hadd érezze ottan jól magát, pókolózzon, amennyit csak szeretne!
-Ezé’ mondjuk kár lenne megbukni, ha kell valami szóljál a száddal, segítek, ha tudok-ajánlom fel neki, mintha amúgy az én jövőm rendben lenne, no nem irigykedem ám az övére, cseppet sem…, de nekem mondjuk így mostan hirtelen, azt tudnám mondani, hogy nincs nagyon semmim, de ugye vissza is ugrunk az idestova nyolcszáz kerek éve halott gádzsókra- a szagáról nincsenek följegyzések, akkoriban mindenkinek átmenetet igyekezett képezni a szaga a halpiac meg a sajtpiac közt, gondolom a Fődetlen se vót jobban kimosakodva. De ha rám hallgatsz, nekem az Anne Boleyn tetszik, mondjuk még az előtt mielőtt sikerült vón’ lefejezni szerencsétlen asszonyt.

Nem akarom én feltétlen kirázni belőle, hogy ki homokos, ki szeparatista, de azé’ igencsak érdekel a dolog, bár bevallhatom, hogy megvannak a magam tippjei, mert amikoron Vianne a mások fejiben turkesztál, akkor én a kis érzelmeiket pislogom lelkesen megfelel, jobb esetben csak akkor, ha tényleg szeretném, mostanság meg úgy megy, ahogy...inkább az érzelmek akarnak engem, mint fordítva. Most is csak jelentősségteljessen pislákolok setét szemeimmel Vi felé, mert hát nekem aztán igazán elmondhatja, egyrészt nem adom tovább senkinek, mint a körúti kuruc a szájfájást, másrészt meg talán jobb is ha esetleg tudom, annál mondjuk sokkal szerencsésebb, mintha valaki olyan tudná aki énnálam sokkal rosszindulatúbb! Szerencsére nem kell sokat masszírozni, tudhassa, hogy tőlem aztán nem köll félni, de amikor elmondja láthassa, hogy nem vagyok elalélva. Tudtam én mán eztet, de ha nem is tudtam, há’ bőven vót róla harántimpulzusom.
-Hogy a pokol tüze grillezze meg a sarkukat, úgy tudtam!-csapom össze boldogan a két kezemet, hála égnek, hogy végre sikerült nekik kicsit összesöndörödni, mert, ami mindkettőben zajlik, az ész elmeroggyanat!- Megígérem, hogy még nekik se mondom el, ho’ tőled tudom. De, ami a fejébe megyen, Моя маленькая душа, az nekem se igen jópofa!
Csiná’nék én vele valamit, ha tudnék, de bármit is jutna eszembe mondani, hát nem csodálkoznám, ha azt válaszolná, hogy bizony csak a számat lebegteti a szél. Mindenteket el mondtam mán neki, amit csak tudtam, van, amikor nem lehet az embör lelkire beszélni.

Nézem, ahogy a kebelbarátosném kirobbantja ’ja gardróbot és szinte villódzik a szemem a sok rózsaszíntű’, én aztat se igen tudtam a megismerkedésünk előtt, hogy ennek ennyiféle változatja vóna. Magam a feketét kedvelem, a szürkét, a sápatag fehéret, ha nagyon jó kedvemben vagyok, netalán a setét zűdet vagy bordót-lilát, de ezeket leszámítva…? Az első dolog, amit a kapott ruhával csinálok, hogy szépen feketére bűvölöm, majd magamra rángatom úgy, ahogy vagyok, pendely né’kül, engem aztán nem zavar.
-Ebbű’ kilóg, aminek nem kellene?-fordulok a két szőkeségem másik feléből ez egyik fele, majd megmutatványozom néki, hogy milyen a történet hátulról, me’ ha nagyon nem brit-és családbarát, akkor megnyújtom egy kicsit.
Örvendek vala, hogy van ki megértse azt, ami vélem történik, de amit válaszol, az kicsit seggreejti bennem a szent lelket. Egy ideig csak összevont szemöldökkel álldigállok a rémrövid ruhámban és gondolkodom. Eztet meg hogy érthette?
-Én nem…nem gondolom aztat, hogy mink…ugyanolyanak vónánk-rázom meg a fejem, az viszont nehéz letagadni, hogy éreztem egy ilyen furcsa kapcsolódást a lánnyal, amit mással nem szoktam, de az az üresség… Nem, az nem az enyém volt, én nem vagyok hideglelősen üres! Nem! Nem lehetek az!
-Jaaaj, drága Jézus a szent kereszten lógicázvá! Hagyjá’ engem Mordrake-kel, eddig is kilelt tőle a liba, de idén még a szokásosnál is jobban meg van húzatva. Már nem fizikálisan, gondolom az neki a baja!-legyintek miközben megigazítom a rúzst a számon. Az egy dolog, hogy nem bízom Mordrake-ben meg a tudományába’, az meg hogy nemigen akarok tudnyi semmit, na az egy másik.
-Vi, nem tudok róla semmit-sóhajtok csalódottan, mert há’ ez vala a sanyarú igazság-a neve Jenna, valami…nagyon nincs rendben benn, me' latinul mondott nekem dolgokat, és Gyengélkedőn futottam bele, mikor az orrvérzéseim szemvérzések lettek. Azóta mégcsak nem is láttam, tudod…-nehéz eztet csak így kimondani, ezért inkább a ruhakupacba bámulok bele- nem is vagyok benn’ biztos, hogy létezik, szóval látod? Ugrani se nagyon bírok! Csak nem kezdek megzeberedni, ugye?
Mintha ez egy normális dolog lenne, hogy találkoztam egy fehérnéppel, aki nem is van.
-A jóisten haragja mentsen meg a rózsaszíntől, már sértésnek ne vedd!-rázom nevetve a fejem és elismerően mosolygok a barátnőmre és a szép új, szintén nem tanóra hosszúságú ruhácskájára.
-No, ha ebbe se engednek bé, felgyújtjuk a kócerájt?

-Há’ egyébnek iránta szólhattál volna a száddal, hogy mondjam el neked a teljes mágustörténelmet pletykákon keresztül, osztán akkor nem kellett vóna  ez az egész blama-rázom a fejemet nevetve, mer’ eddig is itt vótam, én meg ez a fene nagy tudásom, ami amúgy nem annyira jó semmire azonkívül, hogy engem amúgy egészen jól elszórakoztat, meg lehet itten villogni vele, mint ahogy a színestelevízióu teszi nagy viharokban Harpers Ferry szerte.
-Na, most ez nem kapcsolódik nagyon semmihö’, de kíváncsi vagyok, meddig fogsz rá emlékezni. Vót ezeknek a marha dicső angoloknak egy királya, akit úgy hívtak, hogy John. Na ez a John, ez írtó gedva stratéga volt, és hát sikerült neki elvesztenie a britek összes francia területit egész egyedül, mint a kisujja, még segítség se köllött neki hozzája-mesélem, egészen belelovallva magam. Valahogy mindig is ez vót velem meg a történelemmel, izgalmas volt, ezért aztán bármiféle ezer éve lezajlott baromságot képes voltam a fejemben tartani mint tyúk a magot a begyibe, többek között ez a szerencsétlenül járt fődönfutkározó John-t is- szóval ez Johnny fiú kapott egy jó kis gúnynevet és a mai napig úgy ismerik, hogy Fődnéküli John, mert hogy egész életibe ezt az egy dógot sikerült neki abszolványi, ami amúgy azé vót igen kellemetlen, mert előtte meg az Oroszlánszívű és bizonyos források szerint egészen oroszlánszagú Richard vót porondon, aki meg ugye ezeket a területeket vót oly szíves összeharácsónyi.
Na itten be is fejeztem az indokolatlan fejtágítást, mert nyilván tudom, hogy Vi-nek már sok szüksége nincs rá, de egyszer életében még jól jöhet, ha esetleg valaki a fejiben akarna turkesztálni, aztán belenyomhatná ezt a se köze, se bűze sztorit a illetékes képibe, végül is ez is lehet egyféle hadviselés, ehe?

Arra, amit mond, vagyis hát ugye nem mond, mert valamilyen okná’ fogva nem lehet  neki, azért felfigyelek. Nem mondom, hogy nem élem lefelé az életemet nyugodtan és boldogon mindenféle pletykák nélkül, mint a lourdes-i Szent Bernadett, de hogy az őszintétet megválljam, éppen azért nem én vagyok lourdes-i Szent Bernadett, amellett, hogy már igencsak meghalt, hogy én azé’ mégis örömmel fogadnám a híreket, szóljanak bárkiről is, bár azért, ha lehetek ilyen bátor, megvannak a magam sanda sejtései a homokot meg lapátot illetően is. Hasonló. ugye hasonlónak meleg, én meg azért csak tudok egyet s mást a saját nememhez való vonzódásról!
-Nya…akkó’ mi lenne, ha éppen csak kiböknél valami utalást, én meg rájönnék, de aztán mindketten úgy csinálnánk, mint aki mit se sejt,hmm?-pislogok rá sokat sejtetően, mert há’ rettenetes lenne azzal a tudattal létezni, hogy az én kedves barátosném, ki a gondolatok s vágyak nagy tudója, bizony olyat tud, amit én nem tudhatok! Jó embör vagyok én, ha a Biblia parancsolati alapján meg is feszíttetnék, ha nem akarja, én ugyan nem nyomkorálom erőszakossan, akkor marad az, amire én gondolok, meg, amit ő tud, aztán sosem jövünk rá, hogy a kettő tud-e é ugyanaz lenni.
-Oh котенок, egy szép nap még megmented az egész nőtársadalmat, ahogy van-mosolygok szélesen, me’ én biz hiszek benne mindenek felett, egyenesen az Úristen felett is, mert az Úristen nekem nem segített soha, ellenben Vianne már tucatszor, így ha logikusan akarunk vala működeni, hát előkelőbb helyen vannak nekem a barátaim, mint az, aki azt sugallta Mózesnek, hogy a havivérzésével döglődő nő tisztátalan állat, aztán utána biz nem szabad nyúlni semmihö’. Akkor legyenek tapintattal, oszt ne legyenek miránk tapintattal. Ennyit errül!
-Az a véleményem a férfiakrul, ami lámáró’-jelentem ki, mert Grisha kivételével, én ebben az egyben vagyok a világon a legbiztosabb ezeket a’ elmebeteg ürgéket illetőn- hogy szép, szép, de azé’ otthonra nem kő, az hétszentség!

Lehet nem kellene eztetet tőle csak így megkérdezni, de valakihö’ csak illene beszélnem mán a bajomról és bár én nem vagyok olyan nagy talentum, mint ő, talán az, amivel sújtva lettünk valahogy közel áll egymáshoz és a válasza, majd segít egy kicsit megérteni, hogy mé’ mükszöm vagy épp nem mükszöm úgy, ahogyan. Éppen ezé’ örvendek is néki, mint átlagos férfi a még átlagosabb faszaládéjának, hogy kettesben vagyunk a buszba’, legalább nem hallja senki a jeremiádomat, ha kikívánkozik belűlem.
Hallgatom a válaszát és Isten neki fakereszt, nekem az fut végig a fejemen, hogy nem ő fog itten megbolondú’ni, hanem én magam. Megtámaszkodom a falnál és várom, hogy hozzám vágjon valamit, amibe a ministránsfiú beenged elsőbálozni, közben meg azt gondolom, hogy értem a dó’got, mert valahol az érzelmeik is épp úgy működnek, mint a gondolataik, csak nem olyan tiszták.
-Áhhá,Понятно-mondom, me’ ez aztán világos, csak minden más tűnik ippeg olyan setétnek, mint a vakablak, amin a vakond pihenteti a fekete seggit. Jut eszembe segg, mikoron a kezembe kapom a gúnyát, amit választott nékem, me’ azon parádésan lehetne segítnyi, hogy ez biz rózsaszín, na de azon, hogy tán kilógik belőle az aljam...
No mindegy, igazábul, ha má' a feljemre nem vótak kiváncsiak, csak ez jár nekik, szóval mindenféle gondolkodásnak né’küle csak bólintok Vi ruhájára, hogy szerintem ez meg fog felelni az ajtónállónak, magam pedig állok neki vetkőzni, örömire annak, hogy szégyenérzetbül csak annyi szorult belém, mint a csesztohovai fekete Madonnába libidó.
-Mindjá’ meglássuk-mondom cihelődés közben, aztán visszakanyarodok a nyomorra, ami épp rágcsálja a mindenem- Találkoztam valakivel, aki…szóval olyan más vót érezni, mint a többieket. Hirtelenjibe nem tudtam, hogy hol kezdődik, ami bennem van és, hol ér véget ő. Érted?
Magamra rángatom a cuccmókot és kérdőn nézek rá, fehérnemű eddig se igen vót rajtam, nem bírta vón el a harisnya, így most se nagyon kuncsorognék kölcsön.

Hát nem olyan mindegy nekem ez, mint Harpers Ferryben a szüreti mulatság, amitő’ aztán egészen kislány korom óta vagyok eltiltva? Ezután már nem, hogy átöltözni nincsen nagy passzióm, de egyenest vissza se battyognék ezekhez a orrfönhordós népségekhez. Hát honnan szalasztották ezeket? Pökhendről? Degecről? Az egyetlen dolog, amiért én még kénytelen vagyok erre egyetlen percet is vesztegetni, az a tény, hogy Vianne kis párja vagyok -na nem abban az orosz leszbikus lányzenekaros értelembe’, mert aztat mi aztán nem, soha- és még Vale-t meg Barbont is jó’ meg köllene tekinteni, mielőtt is feladom ezt a kínos forgolódást.

Nem vót életem legfenntarthatóbb ötlete ez a harisnya, azt mán én magam is meg tudtam állapítani, nemigen kell hozzá doktornak lenni, hogy feltűnjön, hogy harisnyában bálba menni kicsit csabrádi dolog, de hát mégsem jöhettem egy szál bundában. Pedig ezek aztán megérdemelték volna, hogy így tegyek, azt egyszeriben ledobjam magamról a jószágot, mikoron villan a kamera s biz villantsak magam is. Rohadt prűd népség, gondolom ezeknél is csak azért nincs annyi tiniviselősség, mer’ előbb dobálják meg az embör lányát fogamzásgátló bájitallal, mint hogy elmondanák neki melyik lyuk mire is való.
-Sajnálom, дорогая -simogatom meg a válltá, ahogy az angolok, angolos távozásra késztetnek, hogy a kurvanyját az összesnek, majd nem feledem el jól megnézni, hogy ezek itt mibe suhannak, de ha csak egyetlen seggig dekoltált neglizsét meglátok, megmutatom nekik az orosz népharagot!
-Nem, ha te se hallottad sehonnan, meg én sem, akkor jön szépen vissza-mosolyodom el, végül is ő csak többet ke’ mán tudjon jómagamnál, aki mostanság kerülöm az emberi lelkekbe való belehesszelést, nehogy véletlen még a bájitalom ellenére is megeredjen itt bármiféle vér, bár…lehet ijedtében beengedett volna ez az öntött ürge, ha találkozik a rémületes vérkönnyeimmel. Ezt csak oroszul merem gondolni, me’ nemigen szeretném, ha Vianne úgy egyébként arra cseszné el az idejét, hogy érettem feleslegesen dévánkodjon. Mondjuk ebbe bele kellett vóna bújni, akkor nem kéne azon aglálódni, hogy ugyan mi a szart érez egy ilyen erkölcscsősz!

Aztán, ahogy sétafikálunk a magunk bajával a buszig, nem bírom magamba tartani az összes random dágványt, amit Angliáról a királyaikról, meg úgy általában a politikájukról tudok és akkor még nem is mondtam semmit Lady Di-ről, pedig atyám a mennyekben…micsoda nő volt! Annyi jóindulat azé’ van bennem, hogy csak olyan részleteket említsek meg neki, amik érdekesek lehetnek, tehát nem csúszik bele végtelen dögunalmába egy árokba tőlem, hogy ott igyekezzen addig némán feküdni, míg meg nem szabadul a töridilimtől.
A Merlin-figurán azé igen jócskán szórakozom, mert legalább öt percnyi szemöldökrángatózásomba kerül, mire kitalálom, mi az istenről van itten szó tulajdonképpen. Arra meg már ki sem akarok bukkanni, hogy a félig-egészen-negyedír az milyen lehet, mert én is csak úgy vagyok orosz, ahogy az import szmetana, amelyiket csak úgy leveszed a polcró’ anélkül, hogy valaha is látta volna Vlagyimir Vlagyimirovics Putyint medvegelni.
-Gondolom én, Merlin-figura alatt Dumbledore-t érted, mert ám az is nagy franc volt a maga idejében, ahogy olvastam és esélyes, hogy ő is nagyon kedvelt homokozni-vonom meg a vállam, há’ szoktam én ilyen teljesen indokolatlan dolgokat olvasgatni, mikor le illik foglalni magam, mert hát a téli szünet minden resvedt percében sajnos mégsem lehetett Grisha nyakába lihegni, pedig jó lett vón, mert korábban már kezdtem azt gondolni, hogy képes lennék egészen elfelejteni, amit vele érzek, ha nincs folyton a számban, vagyis a közelemben.

Azé’ azon ritka jót derülök, milyen szomorúan pislogtak vóna az írek az üres fődjüket turkálva, ha nagy és jóindulatú Anglia odavetett volna nekik egy kis borravalót, szerintem azok mán a bornak magában is tudtak volna örvendeni, de hát ölég szegény írekből, mert csak nevetve bírom forgatni a szemeimet arra, hogy Vi két szép szónak is így tud örülni. Jó, hogy még kis pállott szájú kölökgólya koromban össze volt kedves szedni, mert lehet, hogy nélküle ebbe a rohadt életbe’ nem lett volna egy barátom sem, ha rajtam múlik. Megszólalni is alig bírtam az ijedtségtől, hogy majd kiröhögnek azért, ahogy beszélek, de Vi soha az életben nem röhögött rajtam, csak akkor, ha én is azt akartam és ezért örökké hálás leszek neki.
-Mi? He?-pislogok jobbra-balra, mint az ellő tehén, aztán meglátom a mandrót, aki valamiért itten le igyekszik kapni az embereket és, hogy hathatós legyen a kontraszt, szétnyitom a bundám, miközben a szokásos russian bitchface-emet villantom meg a kamerának. Na ha belőlem ennyit kap a média, az úgy látom ippeg ölég lesz mindenkinek, csak ugye Grisha meg ne lássa!
-Hát szivike, vagy újságíró volt vagy valami perverz]-nézek a fazon után gyanakodva, mert ezeknél itt a hidegbe-esőbe ugyan mit lehet tudni? – de nekünk már oly mindegy.

Érdeklődvén kagylózom a kérdésre, bár, mikor a testvéri szeretetet említi, ami ugye úgy tudja melengetni a keblemet, már nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék válaszolni, de azé’ bólintok,  Maddock fater említésére pedig csak diszkréten vágok undorodó fejet, végül is…férfiak, elrettentő példának vannak, meg annak, hogy megcsinálják azt, amit én nem akarok. A kérdése után meg csak még biztosabbá válok ebben, baszki há’ hogy tud valaki ilyet mondani a szájával?
-Aki erre veri, az csak magának veri-állapítom meg, me’ nekem aztán vannak gondolataim a szexuálitásomról, amiről sokáig azt se tudtam, hogy eszik-é vagy isszák, de switcher, my ass!
Ennyi erővel én is jártathatnám a lepcses szám hosszan arról, hogy hány nőt tudnék felszedni, aki állítja, hogy olyan egyenes, mint főút, aztán valójában szerpentin az egész.
-Oh отвратительный-legyintek, nincs oly férfi a földön a bátyámnak kívüle, aki egy kicsit is tudna érdekelni, túl a jócimboraságon, főleg nem az , ami a gatyájukban van, na nem, az viccnek is rossz- nekem erről az a véleményem, hogy ha szerintük a legjobb dolog, ami történhet velem, az az ő egylukú tilinkójuk, akkor csak azt tudom mondani, hogy nekik is azt köllene próbálgatni, nem pediglen az én türelmemet. Én férfiakkal…kártyázni se szeretek -legyintek rá. Switcher, há’ meg köll egybül bolondúni, mi lesz a következő, a witcher?
-Akkoron most én kérdezősködnék, ha lehet-igazítom meg a hajzatom kicsit majrésabban, mint szoktam- mikor te hallod aztat a sok mindentet, ami ezekből itt jön…nem keveredsz meg? Mindig tudod, hogy mit gondolsz te és mit ők?

Tudhatnám, hogy minden szavam legalább annyit ér, mint döglött lovon a patkó, mert ide akkor se megyünk, ha térden állva állunk neki imádkozni a boldogságos ifiasszonyho’, de azért kiengedem magamból a feszültséget, nehogy aztán még a végén én kapjak gutaütést és ne ez a babzabáló pudinghuszár. Már, mikor ideérkeztünk, se nagyon tetszett, hogy itt agglálódik az ajtóban, mint valami taláros félfa, csak sz-szel a végén.

Látom, hogy az én drága kebelbarátosném oly vadítóan próbálkozik ennek a gigerlinek, hogy még az elő fa is megállana tőle, na de nem ez! Há’ ennek egyenesen szeme se rebben, csak rázza a fejét, hogy szédű’ne bele a parasztja! Magam legyintek, nem fogok itten alázatoskodni egy angolnak sem, angol férfinek meg még annyira sem. Dögevény egy dolog, hogy igazgatónőjük van és az se áll ki egy kicsit a magunkféle mellett, de hát ez van, meg idegbajom az egésztől.
-Hagyjad csak fenébe-nézek Vi-re lemondóan forgatva a szemeim- úgy néz ki ez itten pirkadatig jót kíván állani magáért, ugyan ne zavarjuk benne a társaságunkkal.
Azért csak nyújtogatom a nyakam, mint valami görcsös gúnár, hátha megakad a szemem valakin, de csak azon tudok a messzeségből ápénkodni, hogy Barbon milyen kecsesen suhan ottan azzal a szép kisjánnyal. Jól van, hát jól van, valakinek legalább nem rontották el az estéjét a nagy angol erkölcsök. Közben bólogatok Vi-nek és gondolatban hozzá is teszem, hogy ezt a kis pink baszárkát mindenképpen retúrjeggyel kell visszahozni, csak, hogy ez a devernyés tudja, hogy mi vár a fajtájára.

Egyébiránt sose tudok eleget hálálkodni a kis szőke elvtársnőnek, hogy itt van nekem, mert hát ugye a harmadik felünk éppen nagyon fontos és szomorú kötelessége értelmében araszolgathat odabent, szóval neki nem is csekeghetem el a mindenféle meglátásaimat a történelemmel meg az itten kialakult helyzettel kapcsolatban. Pedig szerintem az angol egy egészen sokat feleslegesen bajmolódó nemzet, csodálom, hogy egyáltalán ennyi királyuk volt nő, vagyis királynő.
-Há’ most csak kezdjük ottan, hogy kinézték őket azért, mert katolikusak, mindezt olymód, hogy az istenük az éppen egy, csak a körülötte lévő deákolás más -állok neki elmagyarázni a mindenséget, csak hogy tudja mivel állunk szembe’- amúgy meg kitermeltették velük, amit ki kellett, aztán elhordták az országból mindegy szálig, míg ezek a szerencsétlenek mán kínjukba a fődet, meg egymást vótak kénytelenek fölenni. Tiszta holodomor!
Nem egy szép dolog ilyenről beszélni az ilyen mulatságokon, de hát, ha már feljött a dolog…
Nem tudtam magamban tartani, pedig lehet jobb lett vóna, mert a hangulatot nemigen szokta emelni egy kis éhínségrül való elmélkedés, de hát Vi pontosan tudja, hogyha egyszer nekiállok erről karattyolni, hát igen nehéz belémfojtani a szót, bár azé' a bugyis megszólalása erőst megtorpanásra késztet, mint keresztes vitézt a lepra.

-Na az enyémhez ugyan nem-mosolyodom el, mert engem aztán bé nem búgatnak, már a férfiak, a nőkkel egész más a helyzet, arról egyenesen nem tehetek, hogy néhány óra erejére bizony én szerelmes tudok lenni minden nőbe és ezt nem is kívánom titkó’ni. A férfiak kilencvenöt százaléka meg csak azé’ van, hogy ne legyünk kevesen a bolygón, de azé’ egészen minek, a maradék öt százalék meg vagy foglalt, vagy egyéb okból nem érdekel, vagy a rokonom. Ezutóbbira jobb lett vón oroszul gondolni, mert még érzem és magamon az én kedves bizalmasom pillantását, aki sajnos ebben nem akart igazán bizalmaskodni, de így járt, mikor egyszer nem kapcsó’tam át időben a nyelvet.
-Хороший-adom meg magam, rábízom én már ezt az egészet, az egész kalákába összekapaszkodott díszes receruca összeteheti a két kezét, hogy egyáltalán hajlandó vótam rájuk pazarolni két egész kapcát -de az államhatóság nem juthat be bugyidba, ha nincs rajtad. Én ehhez tartom magamat.
A villán már csak nevetek, nem tudom adnának-é a kezembe villát, vagy csak az ábrázatomból kiindulva attól remegnének, hogy bele találom állítani valakibe.
-Egyébként meg igen csinatosakvagyunk, ezt senki se veheti el tőlünk-mondom és most egyenesen a másik irányba igyekszem befele mereszteni a szemem, de ugyan minek? Teljesen röhejes, hogy így bitangba vagyok.

Most mit tudjunk mán csinálni, ha egyszer elfelejtettem azt a’ istenmegverte ruhát! Grisha megg húzta elő azt a rettenetes fekete bekecset – i mean, örvendek én annak, mint pásztor a subának- de mit kellett volna csinálnom? Mondtam vóna néki, hogy szíves elnézését kérem, amiért az összes rühös spórolt pénzét elköltötte erre, de ha úgy van adjon már egy százast, mert hát a bálon csak nem lehet egyszál bundában forgolódani?
Bezzeg, ha bárány lennék, annak más se kell csak a gyapja, nem szól rá senki, nem zavarogják körbe ilyen szerencsené’küli népek, hogy mit lehet és mit nem.
-Na idefigyejjé’, te pápágáj-mondom a manusnak és teljesen elfelejtem lenyelni a tájszólást, mert éppen azt  nyelem, hogy oda ne vágjak véletlenül, me’ ugyan honnát veszi a bátorságot ez a  kivakaródzott zsúrpubi, hogy beleszemtelenkedjen az esténkbe. Egyébként pedig tulajdonképpen semmim sem lóg ki a két harisnyábul, amit igen kreatívan találtam magamra rángatni, a minimum, amit elvárhatnék egy ilyen macskajánostól, hogy megdicséri és útjára fordul, mielőtt még én fordítanám – osztán mi vágy te? Válámi udvári fogás, hogy így tudod kin minek köll lógáni?
Nem is jó az ilyennel szóba ereszkedni, de hát bizon nehezemre esik ezen szó nélkül átmenni, mert ez valahun a személyiségi jogaimat, a nőiességemet és az önkifejezésre való jogomat egyaránt megsérti és ez a honcsokképű félnótás mégcsak nem is tud róla.

Nem tartom én véletlennek, hogy ezek éppen a mi kettősünket válogatták ki a lencsébő’, de örömömre szolgál, hogy a szuperszöszke elvtársnőm se igen hagyja magát, főleg mert mikor a sátor szó elhagyja a száját, úgy kell elfolytanom a lajholást. Abban a sátorban ugyanis három orosz család tudna lakni meg négy besúgó, ezt igyekezem egészen hangosan gondolni, nehogy csak én tudjak róla. Az bezzeg nem furcsa, hogy Rokuro őfaszsága népviseletben van, az angolok nagy része meg egyenesen olyan unalmas, hogy akkor se tudnának érdekelni, ha keresztre lennének feszítve.
Ezért is jó, hogy úgy alakult, hogy Vi-vel jöttem, mert a végén még itt blamálódott vóna valami pasassal, hát nehogy hagyjam már, hogy bolha legyen a kedvenc kutyámon!  Jobb ez így, egyikünk se héklizi magát fölöslegesen, én mondjuk Grishán nem, amire csak óvakodva merek gondolni mióta ugye kiderült, hogy milyen típusú az a testvéri szeretet, ami melengeti a keblemet, de most ezen kívül is van egy kis dévánkodni valóm, mondjuk ez a vankuj itten!
-Mácskát szárni, mádárat tollárul-mondom rá a zárszavamat, mert úgy vagyok, hogy ezzel a verébbel még csehetelni is felesleges, úgyse érti, há' olyan angol, hogy sírni tudnék tőle! Csak fenyegetően meregetem a szemem, pedig tudom, hogy ez olyan, mint a nagyerdő, ha már benne vagy, csak menni köll valamerre, ebből pedig akárhogy nézem cihelődés lesz, pedig éppen lenne ennél izgalmatosabb elfoglaltságom is.

-Úgy nézem kénytelenek leszünk mink idomulni…ezekhe’-veszem le a nyakamból a fekete rózsafüzért és tekerem a kis kezire, ha már éppen se bilincs, se kötél nincs nálam, közben pedig arra gondolok, hogy mennyire visítnivalóan kegyetlen a táskája. Oda vagyok meg vissza! Legalább ettől, ha mán más örömem nem nagyon van.
-Ez szexizmus-kezdek neki a szokásos mokorgásomnak, amit ilyen sanyarú helyzetekre tartogatok- egy olyan országba, ahol a királyi családba’ má’ nem csak az urat meg asszonyt kell megjegyezni, hanem a szeretőt is. Egy olyan országba, ahol a drága Henrikük, a nyolcadik -egy is sok az ilyenbű’- csak azért összedandározott magának egy saját vallást, hogy mindig épp azt tudja megszegelni, akit kedve szottyan. És akkó’ még ki sem fejtettem, hogy mit csináltak Írországgal, itt meg hódít az álságos prüdéria!
Summásan történelmileg nem dorzasztana engem nagyon helyzet, de azért ez…hát ez mán sértés!
-Most aztat mondjad meg, hogy mit vegyünk mágunkra?-nézek rá, ahogy összehúzom magamon a fekete bekecset, aztán, ha mán úgyis vissza kell caplatni, én isten neki fakereszt, hogy meghúzom a kis vodkásüvegem. Há' ezekhe' inni köll, méghozzá masszívan.

Ez az este, ez a hely, ez a lány, minden furcsa és idegenszagú, minden csontig hatolóan sajog. Talán nem kellett volna idejönnöm, nem csak ide, a Gyengélkedőre, de ide, ebbe az országba sem. Itt billent ki alólam a talaj, kezdve az erdőben talált szerzettől, az első próbán át egészen eddig a pillanatig. Nem értem miért így és miért most kellett elveszítenem a kontrollt, talán túl sok borzalom történt ebben a hideg, nyirkos kastélyban, végül is olvastam. Halálesetek, eltűnések, gyilkosságok, lehet, hogy ez erősít fel itt minden jelet, mert úgy érzem magam, mióta ide érkeztem, mint egy rádió, ami egyszerre fogja az összes csatornát reggeltől napestig.
Nincs itt célom, nincs itt mit csinálnom, csak elnyelem mások örömét, fájdalmát és kétségbeesését, dögverem vagyok, az érzések dögverme, miközben már fogalmam sincs, hogy mi az enyém ebből a sok rezgésből, hogy mit is érzek valójában. Várom Jennát, a meleg kezét, hogy elvonja a figyelmem arról, ami bennem van, a félelemtől, hogy ez még csak valaminek a kezdete, hogy a vérzések csak tünetek és arról még ötletem sincs, hogy mi lesz a betegség, amivel meg kell majd küzdenem. Nézem a sötét, földes lábnyomom a fehér lepedőn, számolom a szívverésem. Sok ez? Inkább kevés? Nem számít, elvonja a figyelmem, addig sem keresem kétségbeesetten a lányt a szememmel túl a függöny könnyű anyagán.

Aztán belémhasít, hogy félek egyedül lenni, pedig eleinte azt hittem, hogy az a megoldás. Azért folyik rajtam végig mindenki jelenje, mert túl sokan vannak körülöttem és olyan rohadt hangosak, hogy elviselni is alig lehet, én pedig, mintha elhalkulnék mellettük, pedig sem az orrvérzés, sem pedig ezek az iszonyú könnyek nem jelentkeztek, ha társaságban voltam.
Nem tudom, miért erőlködöm, hogy értelmet találjak ott, ahol láthatóan nincs. A szavak motoszkálnak bennem, amiket csak úgy, félvakon olvastam le Jenna szájáról.
Miért mondana ilyet bárki? Főként rám? Könnyező Madonna?
Egy ilyen feslett, egy hitehagyott, egy vérfertőző, egy ferdehajlamú?
Senki nem tenne ilyet, talán meg sem történt, csak a józan eszem kóvályog, mint részeg ember vasárnap reggel. Mikor visszaér hálásan nézek fel rá. Észre sem veszem, hogy mennyire fázom, ameddig meg nem érzem magamon a takarót, előtte pedig a pillantását. A gondolataim valahogy szétesnek, így nem érzékelek sokat, csupán azt, hogy mennyivel jobb most, mint előtte volt. Lehunyt szemmel hagyom, hogy egy kicsit gondoskodjon rólam és óhatatlanul is azt képzelem, hogy Grisha ül a helyén, aki megjelenik ugyan a fejemben, de a homályos az arca, remeg a kontúrja és valahogy egyértelműen ott van mögötte Jenna, akinek a gyengéd, finom mozdulatait valójában élvezem. Mikor az állam vonalánál érzem kezét, Grisha képe elillan, elszökik előlem, mint füst a huzatba', jobbnak látom kinyitni a szemem.
Tudom, hogy ez a pillanat, a maga furcsa meghittségével nem tart sokáig, csak annyi időt akarok nyerni, míg elhitetem magammal, hogy talán ezúttal minden rendben fog menni, úgy, ahogy szokott.

Nem tudom miért nem eresztem a csuklóját, tán túlságosan megdöbbent, amit látok. Olyan, mint egy feneketlen kút, nem látok mást, csak ezt a végtelen betöltetlen űrt és mögötte valamit, amit nem tudnék megnevezni, túl hamar adom fel. Megrémítenek a patakzó vörös könnyek, mert nincsenek illúzióim arról, hogy mi is történik pontosan.
Elvesztem a kontrollt, kétségbeesetten kapkodok levegő után, nem is tudom, hogy mikor kerül mellém, mikortól érzem az érintését az arcomon. Nyugtat, valahogy otthonos a hangja, pedig arra kéne gondolnom, hogy biztonságot ígérni nagyon felelőtlen dolog, de csak lélegzem, ahogy akarja. Belélegzem az illatát, az érintését, az ittlétét, de nem tudok igazán lecsillapodni. Még nem.
-Honnan tudod ezt ilyen biztosan? -kérdezem, nem tudnám elmondani, hogy melyik kijelentésével kapcsolatban.
 Vérkönnyek és valós könnyek keverednek, ahogy ránézek, tényleg rá, mélyen bele a zöld szemeibe, amik beszippantanak és arra ösztökélnek, hogy pillantsak még egyszer mögéjük. Hiába minden, a pánik, a vérem, ahogy végigfolyik az arcomon, a kezén, a nyakamon, frissen és vörösen, nem tudok megálljt parancsolni magamnak, tudni akarom mi volt az ott a végén, amit nem sikerült megfognom és megteszem újra.
Koncentrálok az érzésre, ami elkülönbözik az ürestől, a zsibogásra, ami végigszalad rajta és ezáltal valahogy rajtam is. Honnan jönne? Én okozom? Képtelen vagyok tovább vizsgálni, túlságosan belefáradok a koncentrációba. Érezheti, ahogy előrebukik a fejem és ha nem tartja meg, a vállának dőlök. Bűntudat és izgalom kavarog bennem, mert erre tényleg nem volt szükség, nem is szabadott volna, főleg nem most, ebben az állapotban.
-Sajnálom-suttogom, nincs erőm többre- Nem kellett volna.

A lépteim nem ütnek hangot, nem érzem a lábam, hideg a föld, hideg a kő,a bőröm is megadja magát és fájdalmasan hideg lesz, ahogy rohanok végig mindenen egészen az ajtóig, egészen a lányig.
Ahogy meglátom átfut rajtam egy igencsak különös érzet, de ez most nem a képességem, nem idegen fájás, ez én magam vagyok egésziben, ez a furcsa valami, ami átszalad a gerincemen viszketést hagyva maga után, mintha csepp bogarak másznának a bőröm alatt. Ha egy sötét estén bekódorogna valakihez egy magamféle teremtés, sok mindent lehetne várni tőle, ijedtséget, hátrálást, keresztvetést, de ilyen túlbuzgó, rémisztő lelkesedést biztosan nem.

Úgy indul neki, hogy kishíján elvágódik. Amint botlog, én is mozdulok felé, mintha ilyen távolságból meg tudnám fogni, de végtére sikerül egyenesben maradnia a segítségem nélkül is. Nem reagál önmagára, nincs változás az arcán a szemeiben és érzem a zsigereimbe’, hogy ez nem normális. Mond valamit, nem hallom, a szájáról olvasom le azokat szavakat, amiket értek.
Könnyező Madonna? Megremeg az alsó ajkam. Nem tudok latinul, csak annyit, amennyi belém ragadt az imádságokból, a misékből, a zsoltárokból, abból az időből, amikor még…

Olyan emléket rángatnak elő a legmélyembül, amit már olyan rég eltemettem, hogy nem is vagyok benne biztos, hogy létezik. Érzem a templom dohos hidegét, a tömjén és szentelvíz illatát keveredni az izzadt testek savanyú szagával, akik mind látni akarják a kis prófétát.
Nyár van, fehérbe vagyok bugyolálva, mint valami áldozati bárány. Anyám józan, mosolyog, büszke. Grisha szemben áll a Szent Sebestyén ikonnal, mintha csak önmagát nézné tíz évvel később, a kék bányató szemekben aggodalom ül. Hicks atya keze a homlokomon, latinul mormol.

Domine non sum dignus…
Istenem, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…

Remegtem a keze alatt, tudtam, hogy nem szabadna tudniuk, senkinek nem szabadott volna megtudnia, de anyámnak kellett egy csoda, én lettem az. Nem az Úr küldöttjének éreztem maga, hanem a kutyájának, aki parancsszóra parádézik. Áll,ül,fekszik, csahol.
Akkor még nem tudtam, mert nem is tudhattam, hogy ez az én erőm. Nem szállt le rám, mint a galamb, hanem bennem volt.
Már akkor megingott a hitem? Talán soha nem is volt. A gondolatra fájdalmasan a felkaromhoz érek, mintha égne a tetoválásom, a kereszt és rátekeredő kígyó és az, amit jelent: Non est deus.
-Amen- suttogom vissza, nem tudom miért teszem, csak megtörténik, megijeszt. Ha van isten, az állapotom büntetés, semmi más, de nem hiszek benne. Nem vagyok Jónás és ez a hely sem a cethal gyomra, az egyetlen, aki büntetni tud engem, én magam vagyok.

A lány, Imogen, Jenna szavaira bólintok, gondolhattam volna, hogy nem ő gyógyító, talán csak túl zavarodott vagyok, lehet, hogy itt se kellene lennem, csak meg kellett volna nyugodnom. Átmennem Vihez és Vale-hez, valamelyikük mellé bebújni az ágyába, megölelni és hagyni csihadni mindent bennem.
Lehet, hogy nincs is akkora baj, mint gondolom, de már itt vagyok, elrohanni nem lehet, Jenna pedig nem beszél latinul. Lehet csak bolygóálom volt ez az előbbi, talán meg sem történt.
-Varvara- mondom meg neki nevem, lehet még mondani kéne valamit, hogy csak nyugtató főzet kell, csak egy tea, csak egy érintés, mert olyan kibaszottul fájdalmasan egyedül érzem magam, hiába vagyok színültig, csordultig tele mindenki más érzelmeivel…és akkor megérint. Meleg a keze, koncentrálok, hogy ne érezzem, hogy ne nézzek bele egy pillanatra sem, most sikerül irányítanom, nem történik meg csak úgy magától, csak engedem, hogy húzzon, ahova akar, majd leülök az ágyra és várok.
Felhúzom a lábam, aztán rápillantok, látván, hogy milyen mocskos, inkább visszaengedem, de már késő…a fehér lepedőt már összekoszoltam. Szégyellem magam azért, ahogy kinézek, azért amilyen állapotban vagyok, idegesen rágcsálom az alsóajkam, míg Jenna vissza nem ér.
Szavaira bólintok, nézem a gyertya fényét, felesleges lemosni az arcomat, mert egyszerűbb lesz megmutatni, mint elmondani, de nem utasítom el. Hiányzik az otthonom, a bátyám, a szeretet, amit tőle kapok és már attól is visszatér belém az élet, ahogy a szivaccsal az arcomho’ ér. Biztosan mindenkivel ilyen kedves, a gyógyítók mindig azok, szinte kötelességük. Elkerülöm a tekintetét, néhány másodpercig csak igyekszem nyugtatni magam, talán nem történik meg mégegyszer, lehet, csupán a rémálom járatta velem a bolondját.
-Van egy képességem, ami újabban átok -mondom halkan-bele tudok érezni mások lelkébe, kiolvasni belőlük dolgokat, azt az utóbb kicsit…-megfogom a szivacsot tartó csuklóját- egyszerűbb, ha látod.
És akkor belenézek a szemébe, de valahogy mégsem, elveszik a tekintetem, túl látok rajta és nem esik jól az, amivel szembenézek. Egészségtelen, fanatikus öröm, üresség…Máriám, micsoda üresség! És hiába tartok ellent, újra érzem, mintha valami megfeszülne és elpattanna, a szememből patakzik a vér.
Kitépem magam az érzései közül, visszatérek a sajátjaim közé.
Félek, nagyon félek. Fulladok,mintha hirtelenjében nem tudnám hogyan kell levegőt venni.

Az álmokkal indult minden nyavalyatörés.
Mindig mindenki meghót, mindegy hogyan indult. Csak villanásokat láttam. Barbont, Vale-t a többi bajnokot, pálcával a kézbe’, azt vérbe úszva, boldogan mosolyogva, holtra válva, míg má’ aludni se igen bírtam rendesen. Megtanultam fölébreszteni magam a legrosszabb résznél, de addigra más elégszer láttam, tudtam én ébren is mi következik.
De én nem álmodom, ezek nem igaziak, csak a bolondját járatja a velem az agyam. Az álmaimnak nincs semmi veleje, azok csak vannak, hogy békibe’ el ne lehessek, hogy ne csihadjon az aggodalmam. Mintha a szívem sem találhatna nyugalmat a mellkasomban.

Mióta elindult a Tusa, azóta nem lelem a féket, csak dől rám minden csőstül. Érzelmek, megérzések, düh, fájdalom, félelem, bizontalanság. Előtte én tudtam ennek megálljt parancsolni, de most valahogy nem megy semmi sem, csak folynak át rajtam mások érzelmei, akkor is, ha nem akarom.
A az első próba előtt nem is tudtam beszélni egyik bajnokunkkal sem, ráhagytam a feladatot Vianne-ra és Ishidára, mert össze kellett tákolnom magam, hogy egyáltalán ki tudjak vonszolódni szurkolni nekik. Az agyammal pontosan tudom, hogy nem értek a politikához, de ha bárki megpusztulna a verseny során, az mindenkinek rossz reklám volna. Nekünk pláne. Itt jöttem csak rá igazán, hogy mink miben vagyunk hibásak. Azt mondják fasizmus, hogy halálfalók, én nem ismerem mi van itt, csak azt tudom, aminek utánaolvastam, száraz hírek,elemzések, nem értem őket.
Azt olvastam traumatizált generáció, lehet tényleg azok, azért akarnak ennyire. Meghasad a fejem az akaratuktól, az egyik menni akar, a másik jönni, megint a harmadik szerelmetes, a negyedik tagadja, az ötödik szégyell, a hatodik bűntudatos, a hetediknek rab az apja, a nyolcadik valakije gyilkolt, a kilencediké elkapta, a tizedik én vagyok, és nekem közöm nincs ehhez.
Nincs semmihez, nem tudok semmit, csak azé’ jöttem, hogy itt legyek, de olyan távol vagyok mindentől, amit ismerek és belebetegszem. Hiányzik a bátyám, az otthonom, legyen bármilyen undok meg szegényes vityilló, hiányzik az Ilvermorny, az egyszerűség, hogy a képességem szórakoztat és nem megbetegít.
Barbonnak igaza van, már rég foglalkozni kellett volna vele, mint, ahogy Vi is foglalkozott a magáéval. Én elzárkóztam, rángattam a vállam, hogy nekem nem köll, én meg vagyok.

Most kezdek félni.
Ülök az ágyamban, a hajam nedvesen tapad a nyakamra, nehezen lélegzem.Végigsimítok a karomon, a tetoválásaim mintha kidomborodnának, érzékenyek.
Meg kell nyugodnom, éreznem kell, hogy jól van, koncentrálok, elhomályosodik a tekintetem, megpróbálok Vale-re összpontosítani, lüktet a fejem.
És akkor jön a furcsa érzés, mintha elszakadna valami, nem érzek semmit, könnyezik a szemem. Halvány, alszik, minden rendben. Megtörlöm a szemem, véres marad a kezem.
Hat emeletet zuhan a gyomrom.
A tükörhöz rohanok. Véres az arcom, vér ül a bal szememben. Milyen rákfene ez?
Ez még nem volt, ilyet nem láttam, elborít a pánik, kényszeresen törölgetem az arcom. Ez nem úgy van, ahogy lenni kell, azonnal beszélnem kell valakivel, aki okosabb nálam.
Megfogom a kötött pulóverem és csak ráterítem a fekete kombinémra, a zsebébe belecsúsztatom a pálcámat és gyors léptekkel megindulok. Nem aglálódom cipővel, nem érdekel, hogy hideg van, hogy koszos lesz a lábam, megyek a gyengélkedő felé, mintha az ördög maga ülne a vállamon.

Nagy levegőt veszek. Belököm az ajtót, tisztul a látásom, egy fiatalka, egész csinos lyány látványa tárul elém, aki gyanúsan lelkesen érkezik.
-Добрый вечер!-lihegem, rémisztően festhetek, még szerencse, hogy a vér nagy részét már letöröltem az arcomról.
-Te vagy itt a nyavalyás?-kérdezem, mert igencsak érdekesnek tetszik, hogy ketten lehetünk harmincévesek, közben igyekszem minden energiámmal, ami még maradt nem kiengedni az otthoni  fonák beszédem – Mármint az én vagyok, csak hogy te… tudsz segíteni?
Lenyelem a pánikot, igyekszem nem érezni belőle semmit és mégis van benne valami, valami ijesztő, valami kellemetlen. Félek jobban megnézni, nem biztos, hogy akarok tudni róla, talán már nem is maradt bennem erő hozzá.