Én nem hiszem el, amit mond, de csak mosolygok a dolgon. Mindig Daphné volt az, aki után fordultak a fiúk, és ő volt az, aki könnyebben megközelíthető volt kettőnk közül. Engem legfeljebb a túl hosszúra nyúlt lábaim miatt néznek meg, csak hogy aztán elijesszem őket azzal, ahogyan nevetek. Szóval akkor igazából levegőt is vehetek. Különben is úgy látom az életem, hogy valahol távol, elzártan élek majd a kis meg nem értett növénykéimmel. Daphné, Miguel és a Mandragóra klub meg majd meglátogathatnak.

- A macaron jól hangzik. Meg igazából bármi, aminek tápértéke van. - mert ha így megy tovább, reggelre a hajamat fogom megenni, vagy a körmömet rágom majd, pedig utóbbiról egész szépen leszoktam. Nem volt az olyan könnyű, a RAVASZ vizsgáim közeledtével pedig félő, hogy visszaesek ebbe a szokásba. Daphné vett nekem ilyen rossz ízű körömlakkot, talán még nem fogyott el teljesen, biztosan ott van az utazóládám alján.

Bár háttal ülök neki, amíg egyszerre babrál a hajammal, és tölti a kvízt is, a szemeim azért izgatottan felcsillannak a varázskertes séta lehetőségére, még akkor is, ha csak fantázia az egész. Az indokoltnál jobban felnevetek, mikor bejelenti, akkor bejelöli nekem ezt, még mielőtt magamtól válaszolhatnék a kérdésre. Ki gondolta volna? Szám elé kapom a kezem, hogy megpróbáljam elfojtani azt. Valószínűleg hamarabb érkeztünk vissza bárki másnál, még sem szeretnék zavarni.

- Imádom, hogy meg se fordul a fejedben, hogy a seprűlovaglást választanám. - hát tényleg nem, de szerintem aki beszélt velem valaha két percet, ami úgy néz ki, hogy én beszélek végig két percet, és levegőhöz se hagyom jutni szegényt, annak azért elég levágós a dolog.

A tollam már be is karikázza az „á” opciót Daphnénak, mielőtt tovább ugranánk a következő kérdésre. Megmosolygom azt, de hát mindenki tudja, hogy Élodie nem flörtöl senkivel. Élodie sok mindennel égeti magát, de vannak azért határok, amit itt meghúzunk. Jól emlékszem arra, amikor Daphnét is helyben hagyták, azóta azt hiszem, én sem bízom a fiúkban egyáltalán. Nincs is szükségem rájuk.

- Nem tudom, Daphné, én nem szoktam ilyet csinálni. Miért ilyen nehéz ez a teszt? Örülök, hogy osztályzat nem jár rá azért. - félek, hogy megbuknék. Sőt, egészen biztos, hogy megbuknék rajta.

- Legyen mondjuk a… cé? Talán az áll hozzám a legközelebb. - szeretem azt hinni, hogy tudok néha humoros lenni, és nem pusztán egyedül nevetek a mandragórás kaspós vicceimen. A saját magazinomnál ujjam az eggyel alatta lévő kérdésre téved.

- A barátaid azt gondolják, rólad, hogy… - de már nem jutok el odáig, hogy felsoroljam az opciókat. Soha nem tudom meg Daphnéról, hogy szerinte partiállatnak, fashionistának vagy kalandornak tartjuk. (súgok, a helyes válasz a bé) Érzem, hogy megremeg, és hallom azt, hogy furcsán veszi a levegőt.

Leteszem a magazint az ágy szélére, éppen ott, ahol kinyitottuk. Megölelem őt, és szépen fekvő helyzetbe terelem úgy, hogy közben nyugodtan meg tudjon ölelni, vagy akár belém kapaszkodni, ha szeretne.

- Itt vagyok veled. Semmi gond, Daph, itt vagyok. - megpróbálom álomba simogatni őt, akár a haját, az arcát vagy a vállait érem. Fluffy is érezheti, hogy van valami, biztosan azért feküdt hozzánk közelebb. Nem kérem, hogy beszéljen arról, mi történt, talán még nem áll készen rá. De ha majd az lesz, én itt leszek vele, mellette.

Köszönöm a játékot ♥

N em hiszem, hogy bármikor láttam Daphnét ennyire idegesnek, sőt, azt is megkockáztatom, hogy egyáltalán idegesnek se láttam soha a lányt, úgyhogy bármi történt, valami nagyon felpaprikázhatta őt, ami nem chili és nem jalapeno, mert azt úgy eszi, mint én a meggyet. Egy kicsit igazából meg is ijeszt ezzel, ahogyan a cipőjét a falnak veri, még ha a topánka félúton lendületét is veszti. Csupán szegény Fluffy vakkant fel tőle elégedetlenül, hogy ezt mégis mire vélje. Felháborodása jogos, én se szeretem, ha cipőket dobálnak mellém, amikor alszom.

Pedig úgy tűnt, minden egészen rendben van. Láttam őt táncolni Rokuroval, vele nem veszhetett össze. Tudom, hogy beszélt Mariával is, csodálom is érte, én szerintem úgy tennék inkább, mint aki ilyen magasból nem hallotta a hangját véletlenül, vagy épp sürgős dolgom van akárhol másol, mondjuk meg kell öntözni a mandragóráimat, ami épp most, hirtelen jutott eszembe. Bármi jobb nála gyakorlatilag, úgyhogy továbbra is kerülök vele minden konfrontációt.

- Végre levegő… - sóhajtok fel, amikor kilazítja a fűzőt. Pedig este még jó ötletnek tűnt. Szerintem a bordáimat is összébb nyomta azért, hogy olyan vékonynak tűnjek, mintha egy torz tükrön keresztül nézném magam. De benne van ebben az is, hogy én választottam ezt; az óriások és a félóriások mind elég zömökek, elég csak Madame Maxime-ra nézni. Fantasztikusan néz ki, szó se róla! De mégis olyan kockás, vállas és éles mindenhol. Szerencsém van, hogy anyám alkatát örököltem, kevésbé vagyok így tipikus.

- Örülök, hogy két napunk is lesz kipihenni ezt az egészet. - szerintem mindenkinek szüksége lesz töltődésre. Arra persze nem is akarok gondolni, hogy hétfőn dolgozat SVK-ból, nem, nem, nem és nem! A Közelgő RAVASZ-okról se vagyok hajlandó egyelőre tudomást venni. Meglesz majd annak is az ideje, vélhetően a vizsgák előtti, utolsó pár hétben, amikor már kellően érzem magamon a nyomást. Nem is értem, Daphné hogy csinálja, én nem bírnék ilyen rendszerezett lenni, hogy hétről hétre készüljek a tananyaggal. Pedig néha rászánom magam, főleg tanév elején, aztán minden januárban, mert ezek mindig olyanok, mint egy friss újrakezdés. De aztán nem lesz belőlük érdemben semmi.

- Nagyon is! - engedem, hogy kiszedegesse a hajamból a hajcsatokat. Ha rajtam múlna, biztos maradna egy-kettő a hajamban, amit csak a következő hajmosáskor, vagy akkor se vennék észre. Azt mondjuk fontosabb lenne észrevennem, hogy kire is dühös így igazán, de továbbra is csak Rokurora tudok gondolni. Hiszen hárman érkeztünk a bálra, hárman is kellett volna elindulnunk. Izzik bennem a késztetés, hogy kérdezzek rá, hogy legalább tudakoljam meg, mi történt, de… aztán inkább mégis elnyomom ezeket magamban. Majd holnap esetleg, brunch közben az erkélyen.

-El nem tudod képzelni, milyen rossz, hogy fűzőben enni se lehet normálisan! - méltatlankodok egy sort, és török magamnak egy darabot a csokoládéból. Tényleg alig ettem az egész este folyamán, pedig bőven volt ám az ínycsiklandozóbbnál ínycsiklandozóbb finomságokból. Általában nem olyan jó a roxfortos koszt, nagyon egyhangú, és minden tele van krumplival. A britek szerintem titokban ilyen krumplinagyhatalom lehetnek.

- Aaaa, a Seven Serpent… - viszonylag új banda, nyáron volt is koncertjük, amire mehettünk volna, de épp akkor volt a világkiállítás Barcelonában. Két helyen egyszerre sajnos nem lehetünk, úgyhogy le kellett mondani egyikről a másik javára. Én utólag is úgy gondolom, hogy jól döntöttünk, ez a világkiállítás csak egyszer van, pláne ingyen, Serpent koncertre meg még el tudunk menni máskor is.

- Séta egy kertben? Van ilyen opció? A lényeg, hogy beszélgetni tudjunk, és az ebéd is mindig tuti nyerő, gondolom. - nincs túl sok fogalmam a randevúzásról. Ez az évfolyamunkon mindenkinek nagyon könnyen megy, sőt, van, aki már jegyben jár vagy házas. Nekem ez még mindig bizarr. Azt mindenesetre látom, hogy Daphné és Rokuro fokozatosan egyre közelebb kerülnek egymáshoz, kár is tagadni. Talán az a baj, hogy jöttem? Nem, Daphné nem hívott volna, hogy menjünk hárman, ha ez lenne a problémája. A kezembe veszek én is egy magazint, amiben egy másik teszt van. Daphné tőlem kérdez egyet, én pedig tőle egy másikat, ahogy csak szoktuk.

- Na lássuk, ez jó lesz, Daph. Mi legyen a hétvégi programod? - mutatom a színes magazin oldalt, ahol pár kérdés után fog javasolni neked egy kellően boszorkányos hétvégi tervet. Igazából lehet, hogy erre lenne szüksége utána, hogy kiverje a fejéből, ami történt. Vagy esetleg beszélni tudjon róla.

- Mi a kedvenc szabadidős tevékenységed? Á, a barátnőkkel lenni, bé, valami szórakoztatót csinálni, cé, kipróbálni valami újat. - a kérdés végén megeszem azt a csokoládé darabot, de már most tudom, hogy nem lesz elég. Hiszen szinte az egész bál alatt éheztem.

E gy beszélgetés közepén ragadott el az érzés, hogy ideje hátrahagyni az eseményt. Bár a Yule bál már a zárórához közeledett, nem mi voltunk az elsők, akik elindultak onnan – pedig szívem szerint valamivel korábban is nyugodtan megtehettük volna. Valójában csak a Wunschpunsch miatt maradtam ilyen sokáig; régóta követtem őket bátyám jóvoltából, aki személyes jóbarátja Bibinek, és jó volt újra élőben hallani őket. Mégis hirtelennek hatott, ahogy Daphné a kezemért nyúlt, és szinte elviharzott velem.

Dühösnek tűnt. Dühösnek, pedig ez nem igazán jellemző rá. Még Mariával is képes diplomatikus small talkba bonyolódni. Én inkább kerülöm őt, amikor csak tehetem.

- Mégis mi tör… – kezdenék bele a faggatózásba, amikor megérkezünk a hálókörletünkbe. A szót azonban még idejében elfojtom magamban. Talán nem ez lesz az a nap, amikor választ kapok a kérdéseimre. Fluffy, a szobánk legújabb, apró termetű lakója meglehetősen elégedetlennek tűnik a késő éjszakai érkezésünk miatt, és egyáltalán nem olyan ábrázattal néz rám álmosan a kiságyából, mint aki értékelné a spanyol nyelvű narrációt.

- Egyet se félj. Szombati Boszorkány, Teen Witch, Howler!. Hozom is! Csak előbb még… – kezdek kibújni az anyám által készített ruhából, ami szép, szép, de a fűzője olyan szoros, hogy levegőt is alig kapok benne. Előbb a cipőimet veszem le, amik már hólyagosra nyomták a talpam. Úgy tűnik, Daphné is hasonló elhatározásra jut a kényelem terén, amikor az ágyról a falnak hajítja a cipőjét. A lendület nem elég: a topánka félúton koppan, alig fél méterre Fluffy kiságyától. A jutalom egy hangos vakkantás. Hátha a szomszéd szobában sem tudnak majd aludni.

- Nem bánom, ha ma csak csokoládéba fojtod a bánatod, de tudod, ugye, hogy meghallgatlak bármikor, ha mégis beszélni akarsz? – felveszem a cipőimet, és a helyükre rakom őket a sajátommal együtt. Talán mindannyian bánnánk, ha reggel elesnénk bennük – akár mi, akár valamelyik szobatársunk. Így is csoda, hogy tolerálják a kutyát.

A ládámhoz sietek, hogy elővegyem a kért magazinokat és a belga csokoládét. Most az egyszer nem lehetett panasz a kosztra a bálon, bár a fűző miatt nem igazán tudtam élvezni; alig erőltettem le pár falatot. Az ilyen kívánságokra, csokoládéról lévén szó, duplán nem lehet nemet mondani. Valami történt. Valami biztosan történt. Az is furcsa, hogy nem tudtam elköszönni Rokurótól. Talán ő mondott vagy tett valamit?

- Tessék, kezdhetjük ezekkel. De előbb… – leteszem a magazinokat Daphné ágyára, majd én is leülök az ágy szélére, háttal neki. Egyenesre és simára bűvölt hajamat félresöpröm a nyakamról, hogy a ruhám könnyebben hozzáférhető legyen.

- Szükségem lenne az arany kezeidre, hogy még levegőt tudjak kapni, mielőtt megfulladok. – a fűző teljesen leszorítja a felsőtestemet. Minek is a levegő, ugye. Földöntúli képességnek tűnik, hogy mindezek ellenére egész este képes voltam talpon maradni, nevetni és táncolni.

Ugyan, én nem lehetek királynő. Az egyedüli oka annak, hogy bárki felfigyel rám, a hosszú lábaim. Fel is emelem őket, és a falnak támasztom őket, mert valahogy ebben a pillanatban ez most sokkal kényelmesebb nekem. Nincs bennem semmi különleges – nem vagyok elég értékes ahhoz, hogy királynőnek nevezzem magam. Arra ott vannak mások, a cím az övék. Én csak a magas lány vagyok az idióta nevetéssel.

A derűs jókedv elillanni látszik, pedig alig néhány perce csupán, hogy együtt táncoltunk a parkettán. Holnap már kisebb csodának fog tűnni az is, hogy képesek voltunk erre, és nem estünk hanyatt mindenen is, bár már most úgy érzem, csak négykézláb lennék képes visszakúszni a hintóba a saját és a delegációnk szégyenére. Nem hiszem, még egyszer képes lennék Madame Maxime szemébe nézni ezek után. Nem, azt hiszem, itt megvárom, amíg már nem forog velem ennyire a világ, mintha kötelező lenne neki.

- Valóban az. - konstatálom, majd leeresztem a kezem, amivel az imént még a csillárt mutattam Daphnénak. Napról napra halványabbak az emlékeim róla, hiába a sok fotó. Megannyit meséltem róla neki – azt, ahogyan heti rutinként kísért el az édességes boltba, hogy megvegyen nekem mindent, amit kérek.

- Egyszer kimentett a strandon a vízből. Még sokkal kisebb voltam. Mármint nem úgy, érted. - bármilyen furcsa, de nem voltam mindig ekkora, nem kellett nekem mindig ennyi tér. Bár már gyereknek is általában idősebbnek néztek, mint ami vagyok.

- Belegabalyodott a lábam a hínárba. Nem tudtam kiúszni, majdnem megfulladtam. De résen volt, hallotta, hogy segítséget kérek és kimentett. - a pálcáját se használta hozzá. De ő volt a közönségem is az aktuális hóbortomban, legyen az táncolás, éneklés vagy versfelolvasás.

- Engedte azt is, hogy rózsaszín kis csatokat tehessek a hajába a kötelező, plüssállatokkal tartott teadélutánon, pedig alig volt már neki olyanja. - csavargatni kezdem az egyik irreálisan szőke hajfürtömet. Már nem emlékszem, apának milyen haja volt, pedig vannak róla fényképeink. Szőke volt? Barna? Vörös? Azt tudom, hogy anyámé olyan, mint nekem.

- Tudod, a mai napig álmodok arról, hogy visszatért. Nem halt meg, az egész csak egy nagy tévedés. Világot látott, és hozott nekem ajándékot. - mert apa ezt tenné. A mai napig álmodok széles vállairól és robosztus, de biztonságot nyújtó alakjáról. Kiderül, hogy nem is halt meg, mese volt az egész, nem több, csak egy hosszú és kalandos utazáson vett részt.

- Leveti csuklyáját, a huncut mosoly ott ül arcán, és talán egy kicsit megfázott, azért tüsszög ennyit, és azért ilyen vörös az orra. Anya már ágyba is parancsolja, és viszi neki a kalap-kúra bájitalt, én pedig alig várom, hogy megölelhessem, és megnézhessem, mit hozott nekem az útjáról. - aztán az utazások mindig mások. Általában a hegyekbe ment, felfedezte az Alpokot, talán épp azt a helyet, ahonnan származunk. Máskor az Óceánon is túl keres valamit, valami választ, amit itt nem lel. De a végén mindig visszatalál.

- De már nem látom álmaimban az arcát. - piszkálni kezdem hajam töredezett végét.  Nem tudok többet a családjáról, nem beszélt róluk. Neki mi voltunk a családja.

- Tudom, Daphné, és köszönöm. Nagyon, nagyon fontos, hogy senki nem tudhatja meg. - de ezt érti, ugye? Ha ez kitudódik, akkor vége, mindennek vége. Csak Madame Maxime ilyen szerencsés közülünk, hogy képes volt olyan helyzetet teremteni magának, ami elismeréssel jár, és nem megvetéssel. A növénykéim legalább nem ítélnek. Azoknak mindegy, mekkora vagyok, és nem hiszik rólam, hogy agresszív vagyok. Mert az óriásokról ez a hír járja, csak pusztítani tudnak, és mást nem. A vélák sarjait magasztalják szépségük miatt, de őket is csak apró ékszerekként hordják. Mi még erre se vagyunk jók a varázslótársadalom szemében.

Leengedem a falról lábaim, amikor megfogja a kezem. A szoknyám már a hasamra csúszott. Ügyetlenül igazgatom el, amikor felülök, aztán ahogy elmondja, amit mond, szorosan visszaölelem, mintha az életem múlna rajta. Teret adok a könnyeknek. Teret adok a fájdalomnak, a gyásznak, és annak a keserűségnek, amit ilyen régóta magammal cipelek. Pedig nem szoktam sírni, nem szoktam ennyit sírni, és ezelőtt is meséltem már Daphnénak róla.

Bizonytalannak érzem magam a vaksággal – főleg annak tudatában, hogy Maria is jelen van - , bőrömön pedig biztosan nyomot hagy majd a mai óra emléke. A fájdalmas találkozás Anne-Rose-zal, a tüskés ágakkal és bokrokkal (akitől nem győztem sűrűn és jó hangosan bocsánatot kérni). Nem kifejezetten figyelem azt, hogy ösvényen maradjak, hogy megtaláljam a fantom galócát. Williamék szerencséjére a látás hiánya legalább a tempómat csillapítja kissé.

Kezd elmúlni a főzet hatása, mire visszaérkezünk a tisztáshoz. A ládikó mellett a hajamba belegabalyodott faleveleket is hozom magammal, ami egy újabb szerencsétlen találkozás eredménye. Talán a többiekhez képest egy-két perccel korábban is múlik a bájital. Kicsit kár érte, kíváncsi lettem volna, még milyen növényeket és gombákat lehetek képes felfedezni vele, amik máskor rejtve maradnak fürkésző tekintetem elől.

Újabb doboz koppan az asztalon, és újabb instrukciók… Csak a jószerencsémnek köszönhetem a K érdemjegyem. Meg annak, hogy egyszerre nem öt főzettel és két placeboval kellett foglalkoznom a vizsgán. Elfog az idegesség a gondolatra, hogy megint elszúrhatok valamit. Nem az erdőtől félek, nem hiszem, hogy ne tudnék boldogulni a természetben, talán még a kentaurok is kevésbé lennének gorombák velem, nem mintha életemben akár eggyel is találkoztam volna. Nem is merem a kezembe venni az instrukciókat, sőt, a földről inkább felveszek egy kisebb, de súlyosabb követ és ráteszem. Preventív célzat, amilyen a szerencsém, egyszer csak felkapná egy hirtelen szél, vagy nem is tudom. Az biztos, hogy az én kezemben nem lehet, mert el találom hagyni azt,  vagy ami még rosszabb: azt hiszem, hogy elhagytam, és már mindenkinek kipánikoltam magam, mire kiderül, hogy végig mondjuk a belső zsebemben volt, vagy ilyesmi. Reménykedve tekintek Daphnéra, ő az eszem, ő az emlékezetem. Tudom magamról, hogy hajlamos vagyok igen szétszórttá válni. Szerintem a nevem is elfelejteném, ha nem lenne. Ő azonban a saját csapatával van. Nekem is meg kell bíznom a sajátomban.

- Aha, akkor ha enélkül főzzük le az ellenszert, - kiszedegetem a hajamba akadt faleveleket, majd rámutatok a papíron lévő, második bájital receptjére.

-…akkor nagy eséllyel nem fog sikerülni, mert nem tudjuk, melyik nem placebó. És ha ez hiányzik, - hosszú ujjam a harmadik elixírre téved.

-…akkor azt nem tudjuk biztosan, hogy melyikünk van megmérgezve. - úgy értelmezem, hogy a harmadik bájital már csak a siker maximalizálását jelenti. Az első két bájital sokkal fontosabb; ha nem is készítjük el a harmadikat, azért enélkül még így is kettő a háromhoz az esélye, hogy valamelyikünk, akinek erre szüksége van, elfogyasztja a helyes elixírt.

Sokan vagyunk; egy valós helyzetben valószínűleg megpróbálnék összefogni a többi csapattal és megosztani a munkát. Felesleges mindenkinek megcsinálnia a másodikat és a harmadikat, de az ellenszert is elég lenne fele ennyi csapatnak sikeresen elkészítenie. Értem azonban, hogy Oakley professzornak mi a célja ezzel a mai órával. Nem hiszem, hogy örülne neki, ha összefognánk a többi csapattal, még ha az mindenkinek egyszerűbb is volna.

- Az ellenszert rátok bízom, jó? Úgyis csak egy üst van, nem akarok sorban állni mellette. A harmadikat, azt én összedobom, megoldom üst nélkül. Szólok, ha kész. - még egyszer elolvasom a harmadik bájital receptjét, bár még biztosan sokszor vissza fogok térni hozzá. Üst, üst… Keresnem kell valamit, amivel helyettesíthetem.

Azért is a harmadik bájitalt szeretném megfőzni, mert azt nem kell a szó szoros értelmében főzni. Elég a forró vizet ráönteni. Bízom a növényekben és a növényismeretemben, hiszem, hogy megtalálom azt, amivel helyettesíthetem az üstöt. Biztosan nem merném ezzel kipróbálni a legtöbb bájital receptet, de erre szerintem működhet.

A fákat és bokrokat keresem. Lehetőleg olyan leveleket, amik elég nagyok, és semmiképp sem mérgezőek – az biztosan elrontaná a hatást. A növények levélrostjai sokkal erősebbek, mint ahogyan azt az emberek hiszik. Akár még főzni is lehet bennük. Miután megtaláltam az általam alkalmasnak vélt leveleket, a lehető legnagyobbakat, visszatérek a táborunkhoz, és először is megtisztítom őket. A földben kotrok egy kis mélyedést, amit utána ki is párnázok ezekkel a levelekkel, alá pedig köveket helyezek, amiknek megint csak meglesz a maguk szerepe. Egészen elmélyülök a folyamatban, ahogyan rendezgetem a kis üstöt. Hiányzik a Beauxbatons és a földmágia órák. A leginkább ezek voltak azok az alkalmak, amikor meg tudtam mutatni, hogy mire is vagyok képes. A végeredmény nem tökéletes, és nem hiszem, hogy csinálnék benne olyat, amit el is fogyasztanék, de ezt csak meg kell szagolnunk, semmi egyéb.

A nosztallang tollát beleteszem akkor, amikor már elég jónak és vízbiztosnak gondolom a kis gödröt. A biztonság kedvéért még egyszer elolvasom az utasításokat, mielőtt a forró vizet hozzáadnám; már nyúlnék is saját fejemhez, hogy megszabadítsam magam egy hajszállal, amikor megpillantom az utasítás egyik szavát.

- Ne haragudj! - kérek előre is elnézést Williamtől, mielőtt megfosztanám őt egyetlen hajszálától. Semmiképp sem kerülhet be az enyém, nem tudom, hogy milyen következményei lennének. Inés haja pedig talán jobban hasonlít az enyémre. William sötét haját kevésbé tudnám összekeverni az enyémmel.

Egy nyári sláger dallamára próbálok koncentrálni a kevergetés közben, amit még a bátyám mutatott nekünk. A tizenharmadik keverés után (amihez egy botot használok) még egy negyedet forgatok rajta, mielőtt hozzáadnám a hajszálat. Pálcám hegyét a kövekre irányítom ezután. A háztartási mágia sose volt erősségem, de a köveket megtanultam felmelegíteni. Ha pedig minden úgy sikerül, ahogyan szeretném, akkor Inés és William már jöhetnek is megszagolni.

N

ehezen tudom elrejteni zavarom a nálam is magasabb vadőr láttán. Madame Maxime-on, és talán a bátyámon kívül nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy bárki magasabb lenne nálam. Láttam már egyszer-kétszer a birtokon, főleg, amikor ritka növényekre vadásztam a Rengeteg szélén, vagy amikor épp Madame Maxime-mal beszélgetett az abraxanok kapcsán. Valaki azt mondta, hogy állítólag tanár volt. Mégis, talán a kettőnk közötti különbségek szembetűnőbbek, mint a hasonlóságok. Nem szeretném, ha azt feltételeznék, hogy közöm lehet hozzá, mert első és második ránézésre is csak erősíteni képes a sztereotípiákat.

Az erdőben sétálva szorítom meg Daphné kezét; azt csak időnként engedem el, amikor épp találok egy-egy érdekesebb növényt egy fa törzsén, vagy a mohában, avarban. Egy elhullott virágot, amit az ösvényről letérve találtam, a hajamba is tűztem. Ha nem lenne elég a vadőr, az erdő mélyén Maria társaságát is el kell viselnünk, aki finoman szólva is nem a szívem csücske. Évek óta kerülöm; elég volt belőle ez az elmúlt néhány év, amit jelentősen megnehezített számomra a jelenléte. Örülök annak, hogy nem a kígyó mosolya köszön vissza rám a magazinok és újságok címlapjáról, és örülök annak, hogy nem kell attól rettegnem, hogy az ő szemei pislognak vissza rám akkor, amikor kibontok egy csokibékát. Inés és Lolita a Beauxbatons méltó bajnokai, akik megérdemlik a bajnoki címet.

Szomorúan mosolygok rá Daphnéra, amikor kiderül, hogy a professzor külön csoportba rak minket. Pedig esküszöm, tudok én viselkedni is! Mindegy is, mert minden jobb annál, mintha Mariával osztottak volna egy csoportba. Bármit, de tényleg bármit, csak azt ne.

A biztonság kedvéért kitapogatom világoskék egyenruhám zsebében a pálcám. Ilyen mélyre sosem mentem az erdőben eddig, és hallottam, hogy furcsa dolgok tanyáznak itt. A pletykákkal nem tudok mit kezdeni, de egy dugboggal talán igen. Azért ezt a Gondát örülnék, ha el tudnám kerülni.

Megszemlélem a kikészített bájitalokat az asztalon. Az instrukciók nem teljesen tiszták még, de ha jól értem, majd menet közben tudjuk meg a többit. Az Oakley professzor által adott jegyzetek alapján egy rövid fordítást adok Williamnek, hogy ő is képben legyen - hármunk közül talán csak ő nem értheti, mi volt leírva.

- Azt hiszem, a feladat ezen része rám vár, ha nem haragszotok. - emelem meg a lidércfény főzetet. Testhezálló a feladat, talán nem lesz belőle vita, hogy a növényes lány keresse a növényt (bár technikailag a gombák nem növények). Mindig is látni akartam egy ilyen galócát, de soha nem volt még alkalmam rá, mert arrafelé nem terem, amerre én lakom. Szereti a frissen túrt földet, legyenek azok sírok vagy más ásatások. Felpattintom a fiola tetejét és lehúzom a bájitalt, ami szinte azonnal hatni is kezd. Furcsa, olyan zöld íze is van, nem tudom meghatározni. Innentől kezdve rá vagyok utalva a Beauxbatons női bajnokára, és a Hollóhát poétájára.

Különös élmény egyébként. Nem is azt mondanám, hogy elsötétül a világ, hanem azt, hogy olyan, mintha más megvilágításban látnám azt. Állítólag a madarak is olyan fényeket látnak, amiket az emberi szem képtelen érzékelni. Mélyet szívok az erdei levegőből. Tisztában vagyok a Rengeteg veszélyeivel, de ezek a természetközeli helyek azok, ahol igazán otthon tudom érezni magam. Látni is vélem a fonalakat; olyan, mintha egy csermely lenne, nem több, ami azt akarja, kövessem.

- Arra. Azt hiszem, hogy... íhh! - az indokoltnál talán bátrabban vetettem bele magam az erdőbe. Érzem, hogy valami a bokámnak ütközik, talán egy fa gyökerei lehetnek; csak azért nem esek térdre, mert egy fa kinyúló, alacsonyabb ágába ütközöm fejjel. Meg is kapaszkodok benne a kezeimmel, mielőtt még nagyobb kárt tudna okozni nekem, a bokám azonban továbbra is fáj.

Két kézzel előre tapogatózva tartok a hely felé, ahol a galóca lehet. Talán ha valaki megfogná a kezem és vezetne, akkor minimalizálhatom a sérüléseket. A tőlem telhető legsebesebb tempóval (hosszúak a lábaim, úgyhogy a bizonytalan és vak léptek ellenére is egész gyors vagyok) juthatunk el oda, ahová a fonalak vezetnek. Ott aztán négykézlábra ereszkedek, hogy kitapintsam a fantom galócát; valóban van itt belőle egy kis földkupac tetején. Pár napja egy erdei ragadozó, valamilyen vadállat áshatott el alatta egy csontot.

A

z ajtó felől beszűrődő zene teljesen más attól, amit én dúdolok táncom közben. Úgy teszek, mintha lenne partnerem a tánchoz, az ujjaim hozzáérnek a láthatatlan és nem létező alak vállaihoz, holott annak az alaknak legalább egy magasnak kellene lennie velem. A lépéseim könnyedek ugyan, de nem tökéletesek. Többször megakadok, ahogyan beleütközök a tisztítást ki tudja, utoljára mikor látott szőnyegbe, vagy épp az ágy sarkába – a kettő közül amúgy az utóbbi fáj jobban, ha bárkit érdekel. Otthon ne próbáljátok ki!

- Te pedig egy sakktábla királynője vagy. – lehetne legalábbis, bár tudom, nem annak öltözött, de az is fekete-fehér, és épp ilyen elegáns.

- Olyan szép vagy, mint egy időtlen, régi fénykép. – kuncogok fel a tánc közben.

Még mindig nem veszem észre az elszólalásomat, ahogyan a tánc közben megélem a saját világomat. Felhúzom magamhoz Daphnét, hogy legyen társam ebben a táncban. Először mindkét kezét megfogom, és kezdek el körözve sétálni vele, tekintetem pedig egyenesen az övét keresi a gyertyákkal kivilágított szoba félhomályában. A klasszikus keringő lassan átalakul valami más dalba. Egy fiúbanda dalába, amit még a nyáron találtunk. Hasonló a ritmusa, kellemesen pattogós, és furcsa módon majdnem ugyanúgy lehet táncolni is rá.

- Igen, én azt mondtam, hogy… – megemelem a karom, épp csak egy kicsit, hogy még ne kelljen olyan magasra nyújtóznia, de Daphné kényelmesen megpördülhessen alatta.

Aztán realizálom a kimondott szavakat.

Mindig is tudtam, nem ért váratlanul, amikor apa leült mellém és elmagyarázta nekem, mi is történik velem tulajdonképpen. A lelkemre kötötte viszont, hogy soha, senkinek, semmilyen körülmények között nem beszélhetek erről, még akkor is, ha úgy érzem, megbízhatok benne.

Először csak megfagyok a levegőben. Érzem kezének szorítását, és azt, ahogyan a tekintete megkeresi az enyémet. Tagadni akarom, amit mondtam, meg nem történtté tenni. Miért nem engedelmeskedik a testem az akaratomnak?

- Igen, azt. – a lábaim adják fel a harcot, vagy az elmém? Talán mindkettő? Az elfogyasztott alkohol legyűrt, mint egy dögöt. Pedig a mérgező növények dolgaitól nem szokott akkora bajom lenni.

És itt emlékeztetnem kell magam arra, hogy az alkohol akkor se gyógynövény, ha gyümölcsből hozták azt létre.

- Szerintem Madam Maxime is az, legalább félig, de nem illik ezekről beszélni. Te nem találkoztál soha apámmal, ő legalább, hát… – Először az ágyra dőlök vissza. Majd a szavak, kifele, belőlem.

Fiatal voltam még, amikor elveszítettem őt, de még mindig tele vagyok szép emlékekkel róla. Arra is emlékszem, hogy anyánál is sokkal magasabb volt. Nos, most már én is magasabb vagyok nála. Rámutatok a csillárra, amibe minduntalan bevertem a fejem.

- Látod ott az illesztést? Azt a díszest, amit felrúnáztak. Nagyjából olyan magas lehetett. – a pánik amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt. Csak a szóáradat maradt hátra, és a következmények teljes figyelmen kívül hagyása.

P

ersze, hogy nem, mert most találtam kihiiiii! – kuncogok fel a párnába omolva. Nem hallhatta még, tőlem biztosan nem, de aztán nincs gurgugarancia arra, hogy másnak nem jutott eszébe rajtam kívül ugyanez. A titok, hogy hülye pofákat kell vágni hozzá. Anyámnak nem volt igaza, amikor azzal fenyegetett, hogy ne grimaszoljak annyit, mert úgy maradok. A biztonság kedvéért, ahogyan ez eszembe jut, letapogatom az arcom, hogy minden megvan-e.

Nem olyan kényelmes a párna, mint amit a Beauxbatons hintójában megszokhattunk. Miért érzem úgy, mintha nem csak feküdnénk az ágyban, hanem mozogna velünk, mint a hintóban? Lelógatom az egyik kezem az ágy szélén, mintha azzal megállíthatnám a világ forgását. Talán lassul is egy kicsit, és kevésbé akar kicsavarodni magából.

- Vizet? Azt nem kérek, inkább valami mást. – ellenállok a gravitációnak és felülök, hogy ihassak a pezsgősüvegből, amit eddig magamnál babusgattam. Csak sajnos az nem került mágikusan újratöltésre, micsoda csalódás! Nem adom fel persze, biztosan találok majd itt valamit, amit meg lehet még inni.

- Hát Pierre, a bálna, Daphné, a bálna! André pedig a tejesember, úgy hallottam. – hevesen magyarázom számára. Nem tudok ám sokat a moldukról, a tejesemberről is csak a bátyámtól hallottam.

- Járja a házakat titokban minden hajnalban és hozza a tejet üvegben. Sose látják, lehet, láthatatlan. Mi lenne, ha meglesnénk hajnalban, ide is jön-e? – vállalható tervnek hangzik, csak ébren kéne maradni hozzá. Nem akarom bevallani, de igazán kezdek már fáradni is, pedig még éjfél sincs. Talán ír kávét kellene nekem innom? Szigorúan tej nélkül. Gyanús, hogy nem is a tehénből jön.

- Awwww, pedig már nem kéne elpirulnom. Szerencse, hogy anyámra ütöttem, és nem a félóriás apámra. – mivelhogy apám vállas és nagydarab, mint Madame Maxime. Tudom, hogy az igazgatónő nem beszél róla, illetlenség feltételezni, de felismerem a hasonlót, nem idegen ez már számomra. Nem realizálom, mi is csusszant ki a számom. Inkább az elvesztegetett lehetőség az, amit észreveszek.

- Milyen igazad van! – leejtem a mogyorószemet az ágyra, amit az előbb még meg akartam enni. A só kicsit megtapadt az ujjaimon tőle. Felpattanok az ágyról, még egyszer beverem a fejem a baldachin lécébe, majd mintha mi sem történt volna, kezdek el táncolni.

- Mondhattam volna, hogy egy táncos vagyok egy festményről, ha kérdezik! Daaaaam-dam dadaaaaaam… - egy-két-há, egy-két-há, és kezdek bele a klasszikus táncba dúdolás közben. Már úgyis szédül velem az egész világ, mit számít már? Megpördülök a saját tengelyem körül minden lépésnél, a levegőáramlat pedig, amit előidézek, a fekete gyertyák lángjait is megtáncoltatja. Csak Daphné nem táncol velem. Így az egyik ponton megállok az ágynál és a kezem nyújtom felé, hogy csatlakozzon a keringőhöz.

K

ét bálna bemegy a bárba. – már most mosolyra húzódnak ajkaim, pedig még csak most kezdtem el ezt a buta viccet, ami az eszembe jutott aaaa, hát már nem is emlékszem, hogy jutottak eszembe a bálnák? Tisztán emlékszem, hogy onnan indultunk, hogy láttam valakiket kalóznak öltözni. Aztán tenger, óceánok, szirének, és igen, térjünk csak vissza azokhoz a bálnákhoz!

- A csapos odafordul hozzájuk, és megkérdezi, mégis mivel szolgálhatok, jó uraim? –  nekem például még egy üveg pezsgővel. Hopp, hát van is egy a kezemben már megbontva. Ez eddig is itt volt, vagy csak idekívántam? Hát nem csodálatos a mágia? Pedig azt hittem, elejtettem, amikor bevertem a fejem a küszöbbe, ahogyan Daphné beterel a szobába. Aztán még egyszer koccan a fejem a baldachinos ágy tartó gerendájában. Nem annyira érzem az ezzel járó fájdalmat. Talán a megszokás miatt, vagy talán tényleg igaz, hogy ennyi alkohol már fájdalomcsillapító hatású. Csak az a baj, hogy sokat kell fogyasztani belőle, meg erőset is, hogy működjön. A fehér fűzfa kérge sokkal jobban működik erre.

Azért ártani nem árt, ha a biztonság kedvéért iszok még. A szám elé tartom a palackot, de már csak egy-két csepp csurran a nyelvemre. Pedig finomabb volt, mint az a whiskey, amivel üvegezés közben kínáltak, bár aztán abból is fogyott. Fogyott egyszer, majd még egyszer, és még egyszer, a kettő között pedig az ízesebb pezsgők, borok és likőrök csillapították az égető érzést. Kipróbáltam Rokuro teáját is, semmiképp se szerettem volna megsérteni. Hármat is megittam, a tea finom volt, de nem éreztem különöset tőle.

- Az első bálna azt mondja: WEEEEEEEEE. WOOOOOOOO WEEEEEEEEOOOOOOO. WOOOOOOOOOO. – lassan, elnyújtottan utánzom a bálnák hangját, amihez olyan pofát is vágok, mintha fejben én is bálna lennék. Nagy teljesítmény mindezt egyetlen!!! lélegzettel végigmondani ebben a szoros fűzőben, amit az alkalomra felvettem. Kicsit sajnálom is, hogy nem öltöztem be valami vicces szörnynek, ahogyan azt mások tették. Lehettem volna múmia, vagy mondjuk egy szép szobor. Csak egyet sajnálok: húsz év és egy teljes kultúra választ el Lady Dimitrescutól.

- A másik bálna erre ezt mondja: kussolj, Pierre, részeg vagy. – nevetve dőlök be a kissé dohos párnák közé, és közben egészen biztos vagyok abban, hogy a szoba környékén bulizók inkább egy fókát fognak idehallucinálni bálna helyett.

A pezsgősüveg már üres, és úgy szorítom magamhoz, mint gyerekként a plüssállatokat. Pedig kicsit kezdek már rosszul lenni a szagától. Nem merem mondani Daphnénak, mert még a végén azt hiszi, részeg vagyok, mint Pierre. Persze, ittam ezt-azt, de annyira nem lehet rossz a helyzet. Még akkor sem, ha a lépcsőkorlátban végig kapaszkodnom kellett, hogy eljussak először a mosdóig, aztán pedig ebbe az üres szobába.