- Én sem tudtam még megjegyezni… Longboat? Vagy Longbow?- tudom, hogy valami ilyesmi. Azt tudom, hogy nem lehet olyan nagyon sokkal öregebb nálunk, ha jól értettem néhány roxfortos diákot, talán Harry Potter évfolyamtársa lehetett. Ami azt jelenti, hogy látta az előző delegációnkat- ettől még nem hiszem, hogy szívesen venné, ha ellopnánk valamit.
Arra ugyanakkor nem reagálok, hogy nem jó segítség. Lolita talán nem ért olyan jól ezekhez a dolgokhoz, mint Rosamundi, de az biztos, hogy sokat tud segíteni nekem. Még akkor is, ha a szépsége újra és újra elterel.
Talán ez az elterelés az oka annak is, hogy áldozatul esem a vad káposztának. Ez mindenesetre jó lecke rá, hogy több figyelemre lesz szükségem- különösen, ha bajnok leszek.
- Én mostanában gyakoroltam gyógyító mágiát… bár szerencsére nem harapott meg nagyon, úgyhogy nem derül ki, hogy ez mennyit ért.- messze vagyok még tőle, hogy gyógyító legyek… túl messze. Ahogy mosolyogva a lányra nézek, ismét eszembe jut, hogy az egyenes út Melvin meggyógyításához járhatatlan, mert túl késő lenne. Az én gyógyítói képességeim nem lesznek soha elég jók, maradnak az eddigi megoldások: fekete mágia, remény, hogy az egyik kalandom nem egy kávéra elég knúttal tesz gazdagabbá, és persze, a Tusa. Az a pénz talán elég lenne…
Ez persze még hónapok kérdése. Most itt vagyunk, és elmosolyodom, ahogy látom, hogy a haja tényleg tele lett levéllel.
Nem nehéz észrevennem, hogy nem akar az új Mr. Lolita Delacourról beszélni. Talán akkor is kiszúrtam volna, hogy kerüli ezt, ha nem csukja a könyvet a kezére, nem rángat olyan sietve magával. Vajon szégyelli, hogy férjnél van? Szerinte másnak látjuk?
- Jó… de kereshetünk máshol is. Igazság szerint nem is tudom, hogy minek örülne…- ha itt lenne, bizonyára be akarna hatolni az erdőbe, felfedezné a titkait. Örülne egyáltalán bárminek innen? Persze, ez nem állít meg benne, hogy megpróbáljam.
Elfog egy furcsa érzés, ezúttal azonban egyértelműen nem az, amit a lány vált ki belőlem. Ez inkább kellemetlen, nyomott idegesség- nem is tudom biztosan, hogy mi kényszeríti rám.
- Szerintem is van itt valami… - miközben felemelem a pálcámat, egy pillanatra átfut az agyamon az a sok sötét teremtmény, melyek ezeket az erdőket járják. Vajon melyik lehet itt? Nos, a legjobb ember társaságában vagyok, ha szörnytámadásra készülünk…
Persze remélem, hogy fényes nappal az erdő széle biztonságos. Hiába Tiltott Rengeteg a neve, idáig biztosan kijönnek a helyi diákok. Fejben azért összeszedek egy tucatnyi átkot.
- Rendben… akkor… Revelio!- annak ellenére, hogy talán félnem kellene, mosollyal az arcomon mondom ki a varázsigét. Valahogy jóval kevésbé ijesztő egy veszélyes kaland gondolata, az valami olyasmi, amitől otthon vagyok.
Még mindig a nyári gondolatokra, a kriptára, a világító szemekre gondolok néha zárt térben. Egyre gyakrabban hagyom hátra őket, nem utolsó sorban a barátaimnak köszönhetően, de most is jobban érzem magam a szabadban. Végül nem bánom, hogy megtettem azokat a lépéseket, amiket, még ha tudom is, hogy következményei lesznek mindennek. Szükségem van az ott talált tudásra, ha bajnok leszek, szükségem van pénzre, és nem hiszem, hogy győznék máshogy. Jó vagyok, és jó esélyem van rá, hogy kiválasztanak. A győzelem más.
Nem tudom, hogy mennyire lesz hasznomra, amit tanultam. Drelthror évszázadokkal ezelőtt élt, a mágiája lenyűgöző és rettenetes mai szemmel is, a legújabb varázslat, amit találtam, biztosan elveszett, de régen még a pajzsok egy jelentős részét nem fejlesztették ki. Könnyen lehet, hogy az összes erőfeszítésem kardnak felel meg, egy puskával szemben.
De nem ma fogom kideríteni. Ma élvezem a Roxfortot, az őszt.
Talán ezerszer láthatnám naponta Lolitát, és úgy is meg-megállna a szívem egy pillanatra ezredszer is; mindig elkap a vágy, hogy átöleljem, megcsókoljam, egy pillanatra el is képzelem, hogy mennyire lehet puha a kertben a fű, mennyire lehet a haja. Már nem jövök zavarba a gondolattól, tudom, hogy a szépsége ezt a hatást váltja ki, akkor is, ha inkább párbajtermekhez, mint szalonokhoz öltözik, és rosszabb, ha próbálom elnyomni. Az biztos persze, hogy túlzottan fontos nekem hozzá, hogy ezzel tönkretegyek bármit. Akár vele, akár…
- Köszi, hogy idejöttél! Rosamundi nem ér rá, Luciust meg meg sem akartam kérdezni. Szerinted az a Longbottom professzor adna el magot? Vagy a Roxmortsban nézzek körül inkább?- egy pillanatra elfordítom a fejemet, ahogy nem messze megmozdul egy növény… ez az, amire gondolok? Elmosolyodom.
- Látom, hogy van a kedvenc káposztádból. Emlékszel, amikor Selena megpróbált átugrani egyet, és… au!- reflexszerűen ugrok hátra, és fordítom a tekintetem Lolitáról a combomba harapó kínai káposztára. Tavaly még biztos csapkodni próbáltam volna (Rosamundi és Melvin nagy boldogságára), most azonban már tudom, hogy jobb egyszerűen csak megbénítani egy varázslattal. Hátrasántítok, közel a lányhoz, miközben az elégedett káposzta visszavonul a helyére.
Kicsit elvörösödöm, miközben gyorsan megjavítom a szakadt nadrágomat, és kicsit szégyenkezve nézek a lányra- nőre? Olyan nehéz elhinni, még mindig…
- Ezek jóval gonoszabbak az otthoniaknál… soha nem kívánnék ilyet, de örülnék, ha most itt lenne egy csapat német… megérdemelnék.- azért eldöntöm, hogy küldök Melvinnek egyet. Csak egy közepes méretű cserépre van szükségem hozzá, hogy neveljek egyet, elég gyorsan fog menni, és egy kis szerencsével leeszi apám arcát.
- Te mit gondolsz? Valami különlegesebbet küldjünk haza? Te gondolkodtál valami ajándékon a fér… Cryusnak?- furcsának érződik ezt mondani. Ha együtt lenne valakivel, nem zavarna, de még mindig nem tértem napirendre felette. Számomra olyan távolinak tűnik ez az egész. Talán akkor sem lenne másképp, ha nem lennék szegény, és emiatt nem lennék magányos életre ítélve.
És rövidre, ha nem vigyázom a hegyes fogú dolgokkal.
Bólintok, miközben Zaniah a tanulmányairól beszél, és közben, ahogy az állatok irányításáról beszél, önkéntelenül is eszembe jut az Imperius-átok, amit Drelthor könyvéből tanultam. Nem látok a lány varázslatában semmi kivetnivalót, különösen így nem, hogy szándékosan nem veszi el a kontrollt- állatokat én sem akarok irányítani. Az embereken már gondolkodtam- talán ez lenne a legjobb megoldás a szüleimmel, de túl kockázatos lenne. Ha nem is túl jó varázslók, soha nem használtam ezt a varázslatot, és nem látok rá módot, hogy biztonságosan gyakoroljam.
Elvetem ezt a gondolatot, és félreteszem a kiürült tányért. Már gondolkodni sem biztonságos ilyesmin ennyi boszorkánnyal és varázslóval körbevéve.
- Gondolom, az sem mindegy, hogy milyen varázslény. Egy sárkány vagy mantikór biztosan nem lenne nyugodt… kíváncsi lennék, hogy mit gondol egy kígyó.- egy szarvas kígyó biztosan okosabb egy átlagos kígyónál, és szívesen meghallgatnám a gondolatait. Kicsit el is mosolyodom, ahogy elképzelem, hogy beszélek egyhez- a Varázsvilág rengeteg hihetetlen dolgot rejt. Sokan beérik persze olyan élettel, amit molduk élnének. Én nem akarom elszalasztani a lehetőségeimet.
Kicsit sajnálom, hogy nem ajánlhatom fel a lánynak, hogy jöjjön velünk a klubjainkba, akár játszani velünk. Tudom, hogy jó eséllyel most beszélünk utoljára, pedig úgy érzem, hogy a rövid beszélgetés ellenére kezdem megkedvelni a lányt. Tudom, ez a kiállítás arra is szolgál, hogy a boszorkányok, varázslók megismerjék egymást; ugyanakkor nem tudom elképzelni, hogy elmegyek Amerikába mostanában- aztán persze ki tudja, hogy mit hoz a jövő?
- Arra abszolút szükség lenne. A családomhoz mindig szorosan kötődött egy sárkányfaj, ami a múlt század során kihalt.- azt nem teszem hozzá, hogy mekkora szerepe volt a Lacroixoknak a Fehér Alabástrom sárkány kihalásában, Nem hiszem, hogy megértené, hogy mennyire nincs valójában szerepem benne, hogy mennyire megvetem én magam is a családomat sok szempontból- a sárkány kihalása remek metafora arra, hogy hogyan fűrészeltük le az ágakat, melyekre a házunk épült.
Egy pillanatra elfelejtem a problémámat, és a képre nézek, amit Zaniah elém tol. A neve természetesen nem ismerős, de ahogy felnézek a lányra, látni vélek néhány hasonló vonást közte és a nő között. Visszagondolok rá, hogy mikor voltam utoljára cirkuszban: a barátaimmal talán negyedév után járhattam ott, bár Rosamundi nem volt oda érte annyira, mert nem gondolta, hogy a varázslényeknek jó-e ott- valószínűleg tényleg nem az. Emlékszem légtornászokra.
- Két éve voltunk Marseille mellett egyszer az öcsémmel és a barátaimmal. Emlékszem seprűs trükkökre és légtornászokra is... lehet, hogy ő volt az. Nagyon ügyes volt, bár az arcát nem láttam jól. De gondolom, ez nem nagy segítség... azt hiszem, hogy még nálam van a jegy, nem nagyon dobok ki semmit, a ládám alján találtam a múltkor egy jegyet egy kviddics meccsre még ’99-ből. Szívesen megnézem... bár gondolom nem akarsz lejönni emiatt a szállásunkig.- az egyetlen dolog, amit kiderítek, a társulat neve, de nem hiszem, hogy az túl hasznos. Az anyja talán nem volt ott, talán azóta el is hagyta azt a cirkuszi társulatot.
- Hogyhogy keresed? Nem tartjátok a kapcsolatot? Bocsánat, semmi közöm hozzá. Szívesen megkeresem neked a jegyet, meg esetleg megkérdezek valakit. Ismerek egy lányt, akinek a bátyja is egy cirkuszban dolgozik, bár szerintem nem őket láttam.- megpróbálok mosolyogni, és kicsit elnyomni a zavart, amiért egy pillanatra bepofátlankodtam a lány magánéletébe, amihez semmi közöm nincsen.
A pillanatnyi izgatottság, enyhe idegesség egy pár másodperc alatt párolog el, és változik hitetlenkedéssé. Egy pillanatra oldalra nézek Luciusra, kissé kérdőn, mintha én lennék ennyire ostoba, én nem érteném, hogy mi történik. De persze, tudom, hogy bár nagyon jó vagyok ebben a témakörben (és magukban a sötét varázslatokban is jóval mélyebbre mélyedtem, mint talán bárki a teremben), nem én vagyok ennyire zseniális; ez a dolgozat csak simán nevetséges. Nem ez a szint lenne elfogadható.
Hallom, hogy egy ilvermornys lány megpróbálja megbűvölni a dolgozatot, és én is kicsit határozatlanul előveszem a pálcámat. Ha lenne egy valódi dolgozat ez alá rejtve, ha fel kellene tárni ahhoz, hogy sikerüljön... azt mondanám, hogy ebben az esetben a professzor lenyűgözött volna. Imádom a rejtett titkokat, és azt mondják, a Roxfort még gazdagabb rejtett dolgoknál, mint a Beauxbatons- igaz, nem hiszem, hogy annyi időm lesz, hogy felfedezzem, és nincs itt az öcsém. Én és Rosamundi biztosan nem fogunk annyi dolgot felfedezni, mint hárman tudtuk volna.
Bár, ha a többi tanár is ezt a szintet várja el, a világ összes ideje a miénk.
De ez akkor sem lehetséges... belenéztem a tankönyvükbe, miután megvettem, és ha nem is teljesen párhuzamosan haladtak velünk, azt semmiképpen nem mondanám, hogy objektíven hátrébb tartanak. Az egészen biztos, hogy nem ezt a szintet kérik a náluk ötödév végén tartott RBF végén, nem ezt a szintet tanulják hatodikban. Aztán, ahogy végigfutok minden kérdést, és szembejön velem az utolsó előtti, elfog a harag, és egy pillanatra eszembe jut, hogy meg akarom átkozni a professzort, az egyik átokkal, amit abból a könyvből...
Haragosan nézek körül. Lucius jobbat érdemel. Daphné is. Lolita idén (is) bebizonyította, hogy mennyire zseniális. Rengeteget leveleztem Rosamundival augusztusban az egyedül megtanulandó anyagról, és tudom, hogy nem csak én áldoztam fel az augusztusomat, hogy itt legyek, nem csak én mondtam le az órákról professzorokkal, akiket mindig tiszteltem, és akik soha nem taníthatnak nekem például mélyebb Jogmágiát. Rengeteget dolgoztunk érte, hogy itt legyünk- megpróbálom megkeresni a szememmel Zaniaht, aki tudom, hogy hasonlóan kemény munkát végezhetett. Talán azok a tálentumok könnyűek?
Persze, látom, hogy ezt a roxfortosok sem érzik.
Többször felveszem és leteszem a pennát. Megforgatom, sikeresen össze is tintázom a kezemet. Nem mintha ezeken gondolkodnom kellene- egyszerűen csak úgy érzem, hogy ez az egész megalázó. Tudom, hogy potenciálisan büntetést kapok, ha nem töltöm ki, de helytelennek tűnik együtt működni. Tudom, hogy a professzorok egyes iskolákban hajlamosak tekintélyelvűnek lenni, és bizonyára nálunk is sokan azok, bár én soha nem láttam ennyire egyértelmű példát. De ha meg akar büntetni... vállalom.
Az utolsók között végzek. Lucius bizonyára aggódik is, ha pedig a dolgozatomra néz, gondolom, tovább fokozza, hogy látványosan nem arra az oldalra írok, ahol a kérdések vannak. Arra az oldalra csak a nevemet írtam fel.
Un anniversaire vraiment heureux pour toi ! 2005. július 3. - Lolita&Sebastien
Úgy mosolygok, mintha megúsztam volna, vagy mintha tényleg találhatnék egy láda aranyat. Tudom, hogy Lolita átlát a mosolyon, az érzéseimen- biztosan látja, hogy már nem csak barátként tekintek Rosamundira. Lucius is látja- sőt, maga Rosamundi sem kizárt. Az utóbbi gondolat meglehetősen hátborzongató.
Többször gondoltam már rá, hogy elmondom, valahogy kifejezem, hogy mit érzek. Tudom, hogy Rosamundi kedvel, ahogyan azt is, hogy meglehetősen vonzó vagyok, úgyhogy a valódi probléma nem ez lenne- hogyan lehetnék jó szívvel bárki társa, amikor a Lacroix ház megsemmisül? Mit adhatnék így?
Gyűlölöm a pénzt, gyűlölöm a társadalmi rendünket.
- Nem tudom… én biztos dönteni szeretnék benne. Bár elég sok hely van, és gondolom sok jó hely nem olyan jó valójában.- azt azért furcsának érzem, hogy ezt nem tudták megbeszélni a vőlegényével. Biztosan vannak helyek, amelyeket mindketten szeretnének látni, furcsa, hogy rábízta másra. A nászút mindig különleges dolognak tűnt- a szüleim felélték mindenüket a sajátjukon.
Veszek egy mély levegőt, nyelek egyet, egy kicsit feszengek is, ahogy megint Rosamundi lesz a téma. Tudom, hogy kifutok az időből- minden nap folyamatosan kifutok belőle.
Veszek egy mély levegőt ismét. Kicsit ég az arcom- tudom, hogy kár titkolnom, hogy mit érzek. Lolita átlát rajtam, és közeli barátok vagyunk, de nem akarom traktálni a problémáimmal. Tudja, hogy mennyire más helyzetben vagyunk. Tudja, hogy a hátterem nem tesz méltóvá- és ha azzá is tenne, tudom, hogy Melvin is hasonlóan érez. Tudom, az utóbbi érv egyre kevesebb embert érdekel, egyre kevesebben hiszik, hogy élni fog.
- Igazad van… nem érdemes várni semmire. Ez a nyár is véget fog érni.- tudom, nincs messze, hogy eljegyezzék. Tudom, hogy úgyis el fogják- Melvinnek talán mindenképpen túl késő, nekem pedig könnyen lehet, hogy jobb, ha elfelejtem ezt. Rosamundinak nem hiszem, hogy szüksége van megszegett ígéretekre.
Beszívom a tengeri levegőt, miközben visszakényszerítem a boldogság mosolyát az arcomra. Most Barcelonában vagyunk, egy felejthetetlen nyáron, miért kellene a jövőért aggódnia valakinek, akinek nincs?
Ez a nyár is véget fog érni, de ma meleg az éjszaka. Most még itt vannak a pavilonok.
- Igen… a gyógyító mágia mindig lenyűgözött. Végigmehetünk az összes olyan pavilonon… aztán ha találunk aranyat, küldünk belőle. Nélküled nem sikerülne.- hogy is lehetne Beauxbatons a mi Lolitánk nélkül? Hogy is találhatnánk aranyat?
A végéhez közeledik a kedves állandóság, a remény, a visszhangzó léptek, a Kastély pedig csak múlt lesz majd egy sötétebb jövőben. De a jelen boldog- holnap pavilonok, ma este talán ráveszem Luciust, hogy csináljunk valami ostobaságot. Kár kihagyni bármit- keserű mosoly, amelyiket nem látja a holnap, de gyönyörű éjszaka a mai.
- Máris…- a lányra mosolygom, azután előveszem a zsebembe begyűrt papírt, amin kviddics formációk voltak, és penna híján néhány pálcaintéssel bűvölöm fel az éttermek nevét. Kicsit sajnálom, hogy elesik a lehetőségtől, hogy lássa a kézírásomat, de úgyis az számít, amit leírtam.
- Szerintem is jobb a mi rendszerünk. Bár benne van, hogy több ideig kell minden tárgyat tanulnunk, ami esetleg felesleges későbbi szakmákhoz.- mindenesetre, hálás vagyok ezért. Hány esszenciális tárgyból zártam volna ki magamat, ha az ötödéves eredményeim a véglegesek? Nem érdekelt volna a tanulás, ha nem történik semmi Melvinnel, és még annyi lehetőségem sem lenne rá, hogy megvédjem.
Sok más szempontból is örülök, hogy a Beauxbatonsba járok. Nem hiszem, hogy Melvin, Lolita, Rosamundi és Lucius mind ugyanabba a házba kerültek volna, furcsának érezném, hogy egy mágikus tárgy eldönti, hogy kik lesznek barátok, és kik riválisok. Introvertáltabb személyiségeknek segíthet persze, ha korlátozzák a lehetőséget, hogy mások hátrahagyják a szobájukat.
Zaniah tálentuma viszont meglep.
- Nem is tudtam, hogy a druidák ilyesmit is csináltak. Ez olyan, mint a legilimencia? Nem is tudtam, hogy ilyesmit lehet tanulni… az állatok gondolkodnak abban az értelemben, mint mi?- eszembe jut az utolsó alkalom, amikor Luciusra dobtam a macskát egy vita közben, csak hogy ő elkapja és visszadobja. Ahogy összekarmolt, nem az jutott eszembe, hogy gondolkodik. Persze, valamennyi esze biztosan van, mert tök jól alkalmazkodott a környezetéhez.
- Az állatok nem szoktak ellenállni? Van különbség, hogy melyik könnyebb vagy nehezebb?- talán ez a mágia túl erős, vagy annyira elrejtett a működése, hogy nem is lehet észrevenni, ha valaki elég jó benne. Vagy nem olyan, mint a legilimencia.
Elfelejtek enni is, ahogy gyorsan végiggondolom ezt a mágiát. Elönt a lelkesedés, mint olyan sokszor, amikor új varázslatokról van szó, de ez gyorsan elkezd elhervadni.
Ez a mágia biztosan nem lenne közvetlenül hasznos. Talán közvetve sem- melyik állat elméjéből nyerhetném ki a megoldást? Melyik állat adna gyógymódot, vagy vagyont a tudásával? Persze, idővel megszerezhetném az utóbbit, de biztosan sok idő megtanulni. Túl sok idő. Több, mint amennyi az öcsémnek van.
Ettől persze még érdekel. Talán egy napon, ha végre sikerrel jártam.
- Rengeteg klubhoz, például őrző vagyok a Mojo Doj… egy kviddics csapatban. De benne vagyok az iskolánk legnagyobb párbaj klubjában, néhány tanuló körben, egy sütemény klubban, egy varázslósakk klubban, meg szerintem nem léptem ki a köpkő meg az angol nyelvből sem… arról viszont fogalmam sincs, hogy mi leszek.- régen voltak válaszaim. Utazó. Kviddicsező. Auror. Talán cukrász. Ma már nincs időm erre. Minden időmet, minden gondolatomat felemészti a jövőről az öcsém. Kár karrieren gondolkodni: ha meggyógyul, miénk lesz a világ. Ha nem tudom meggyógyítani… számít akkor majd bármit?
- Te akkor állatokkal foglalkozol majd, ugye?- odatolom a papírt, megpróbálom ott hagyni a gondolataimat Zaniaháért és a nyárért. Örülni annak, amim most van, hogy egyedi lehetőségem van megismerni. A problémáim miatti kesergésre éveim vannak.
Üzenetek megtekintése
