Üzenetek megtekintése
Oldalak: [1]
1  Karakterek / Lolita Delacour / Re: from the bloody cross on top of Calvary Dátum: 2025. 12. 21. - 02:05:09
y o u  a r e  t h e  m o o n — t h e n  i  a m  t h e  s u n
i  w i l l  n o t  a l l o w  y o u  t o  f o r g e t

l o l i t a  d e l a c o u r

! bántalmazás, szexuális tartalom említése

Még szórakozásában is udvarias - az a típusú ember, aki szerényen, az ablakból nézi végig a katasztrófát, még mosolyog is; azért, mert senki nem látja, azért, mert még épp közbeléphetett volna.
Mindig egy lépésre a szakadéktól - valami visszafordíthatatlantól.
Szereti az évvégét. Szereti azt a végtelenséget, olyan, mint a halál: mintha a füledbe suttogná az összes kis hibádat, amit vétettél, az összes elvesztegetett lehetőséget, ahol máshol dönthettél volna. Szereti figyelni ilyenkor az emberek arcát is: két pohár pezsgő, a tökéletes kérdés. Valami, ami mindig megbújik a mosolyok mögött; a válaszok eleganciája mögött, reméljük, a jövőév kellemesebben alakul.
Cryus Devereaux tudja, hogy sosem tanulják meg: nincs a vérükbe írva. Pontosan arra valók, amire ő is használja őket; finom zene, finom pezsgő, finom hazugságok, a márványról lepattanó csodálat. Mind hiába - minden elsuttogott ima felesleges, ha nem a megfelelőhöz címzik, ugye? Cryus nem kegyetlen ember - hajlandó esélyeket adni, újra és újra, hajlandó mosolyogva végignézni az ablakból, ahogy próbálkoznak, még hajlandó az ajtót is kitárni, ha épp úgy támad kedve; tudja, hogy nem mindenki a megfelelő isteneket szeretve születik meg, nem mindenki talál rá egyből a tökéletes útra. Ő megteremti rá a lehetőségeket. Újra és újra, ha úgy támad ízlése.
Még bocsájtani is hajlandó - van, amiért megéri.
Elvégre nem mindenki ismerheti egyből Cryus Devereaux nevét - vagy azt, hogy hogyan kell hozzá könyörögni.

Kissé oldalra billenti állát, figyeli, ahogy Lolita kimászik az asztal alól - érez a pillanatban valamit, valamit, ami egészen nyers a gerincén, már-már harap, mint a vörösbor éle a nyelvén, alsóajkán.
Lehetne dühös - hogy belépett valahová, ahol semmi keresnivalója, ahol talán még ő maga sem volt évek óta, valahova, ami szemnek sem érdemes: poros emlékek, a múlt egy darabkája, ami már nem számít; Cryus szerint a lépcsőtől felfele már semmi sem számít, időpocsékolás, emlékeztető. Nem neki, sosem neki.
- Szentimentális? - Kicsit összevonja a szemöldökét, billen még álla, hogy bepillantson az asztal alá, de végül nem teszi meg; úgy tesz, mintha teret adna megmagyarázni, mintha nem tudná pontosan, mi jelenthette az egyetlen szentimentalitást ebben a házban Lolita Delacour számára; udvarias, annyira borzasztóan udvarias, és még ünnepelni is csak akkor szokott igazán, amikor nem látják: vörösborral, nagyon sok vörösborral, a sötét, zsúfolt szoba közepén állva, kinevetve az éjszakába; még a rajzokat sem tépi le a falról, azt csak úgy szereti megtenni, ha ő is látja.
- Miss Delacour, kérem - ellöki magát az asztaltól, de a lépése a tetőablak felé visz; az eső zaja hirtelen annyira távolinak tűnik -, azt hittem, hogy ezt már sikerült kifejtenem önnek. Egyébként is - ennyire jellemtelen egy házigazdától, hogy aggódjon a vendégei holléte kapcsán?
Mosoly bujkál a szavaiban, nem a száján - figyeli, ahogy az ég összemosódik a megszaladó esőcseppek mögött. Úgy áll ott, mintha valóban nem lenne jobb dolga - részegedő nevetések és ezerfelé zuhanó gyertyafények között, a sötétlila talárral a vállán, egy pohár habzó pezsgővel a kezében. A tökéletesség, a pompa, a pazarság, amiről a társalgó suttog, amibe beleszületett, bele kellett volna születnie - valójában még csak nem is hazugság, valójában talán tényleg gyászol valamit, valamit, amit neki kellett megteremtenie.

De mindig is szerette magát megadni az ihletnek.
Visszafordul Lolita felé, tesz egy lépést - végül egy közelebbi asztalnál áll meg, annak támaszkodik meg. Kényelmesnek tűnik, uralkodónak - vagy valakinek, akinek még a porszőtte lélegzet is feloldozás a vendégsereg elől. Nézi a lány arcát - és csak azt. Nem a ruha ezüstjét, nem a gyöngyöket, az ékszereket, azt, ahogy haja omlik le a vállán, nem azt, ahogy beletúrhatna. Könnyű lenne; már túl sokszor elképzelte, hogyan feszülne meg tőle a nyaka.
Kérdezni szeretne valamit - érződik a könyvtár csendjének nehezében, a halovány, elfojtott gyertyafényben, a halk kopogásban, amit az esőcseppek hagynak az ablaküvegen. Olyan, mint egy kimondatlan dallam, valami megnevezhetetlen, mint a kifejezés Cryus arcán - olyan, mintha látna valamit, látni szeretne valamit, valamit a gyöngyökön és az ezüstön túl; olyan fájdalmasan odaadó, a naivitás már-már azt mondatná, hogy egy pillanatra hasonlít az öccsére - annak csendjére, annak figyelmére, annak ostoba, kiolthatatlan reményére.
Még, hogy nem szeret benne semmit, hm?
- Van újévi fogadalma, Miss Delacour?
2  Karakterek / Lolita Delacour / Re: from the bloody cross on top of Calvary Dátum: 2025. 11. 09. - 20:05:52
y o u  a r e  t h e  m o o n — t h e n  i  a m  t h e  s u n
i  w i l l  n o t  a l l o w  y o u  t o  f o r g e t

l o l i t a  d e l a c o u r

! bántalmazás, szexuális tartalom említése

Eláztatja az eső az ablaküveget - sötétebbre festi a kúria falát, hasonlóra, mint amennyire belülről az.
Cryus hallgatja az esőt, ahogy verdesi a falakat - szeret kétségbeesést képzelni bele: szeretne bejutni, szeretné megérinteni, végigfolyni az arcán, be az ingje alá, lemosni róla a parfümöt és a szégyentelenséget. Még itt, az újév derekán is - mintha csak valami érezné, mi következik. Mintha csak hallaná Cryus nevetésében, lent, a társalgóban - vagy amikor háta mögött hagyja azt.
Végigsimít a tapétán, ujjai alatt történeteket játszanak az aprócska minták, ettől is csak a tökéletlenség ízét érzi nyelvén; a kúriában halk zeneszó, felhallatszik az emeletre, de a lépcső nyikorgása talpa alatt hangosabb annál. Mintha csak a ház reagálna rá: minden lépése, minden lélegzetvétele, minden gondolata, minden pillantása, minden az övé - a régi fapadló karcolásai, a megfakult foltok a tapétán, a nehéz, csukott faajtók alatt kiszökő fénysugár. Minden róla suttog, mint az ódák szoktak isteneikről: valami kimondatlan tragédiáról, amit mindenki némán visel, de minden mozdulatában érzi a kúriában. Még Cryus is - csupán ő saját érdemeit látja, akárhová néz; mi mást?
Elsétál az ablak mellett, finom lenyomatot ver arcán a meg-megrebbenő gyertyafény; magábaissza, tenyere megáll a tapétán, szinte érzi bőre alatt az emlékeket: súlyuk van, szívverésük, mint megrezzenő hús, ami már nem menekül, már nem tudja, hogyan kell. Olyan, mint egy történet - egy mese, amit csakis ő mesélhet el.
Átnéz a folyosó másik oldalára - faajtó, csukva, meg sem rezzent szeptember elseje óta; egy elsuttogott történet ez is, aminek ő írja a lapjait, hm? Van benne valami… egészen intim, szinte érzi az ujjai alatt, végigverdesve bőrén: mosolyogni szeretne, meg belekapni alsóajkába, amíg vért nem érez.
Vannak dolgok, amikre Skylar is hasznos lehet, hm? Egészen sokat töpreng rajta, tud ő rajongani is, hívője lenni valaminek, ami éppen fogára való - és általában a fiú is csak hiányában az, ugye? Már-már édes; szinte szeretné, hogy moccanjon az a kilincs. Már-már megpróbálja látni maga előtt, ahogy lehunyja szemét egy pillanatra, ahogy menekül kifelé a kúriából - talán még apjuktól sem köszönt el. Vagy annak emlékétől. Mindegy is.
Elszívja cigarettájának maradékát, figyeli, ahogy a kis füstfelhő tekereg egy darabig arca körül, mielőtt elvarázsolná: szereti ezt, eltűntetni valami nyilvánvalónak a jeleit, nem, mintha nem volna szabad, nem, mintha nem ő írná a szabályokat ebben a házban, hm? Egészen ingerli így: mikor minden a keze alá játszik - jóformán anélkül, hogy akár csak meg kellene szólalnia.
Még alig múlt karácsony, hm?
Figyeli még az ajtót egy darabig - udvariasságból, valójában. Ő is képes rá - önzetlenebbül, mint bárki gondolná. Sakktábla, lépések egymásutánban, ő pedig mindig pontosan tudja, melyik mezőn áll - és melyiken a másik.
Lesimítja ingjét a mellkasán, mintha szüksége volna rá - mintha valójában eláztathatná az eső, mintha bármennyi hatással is volna rá a ház sötétsége, a gyertyafény melege tarkóján; mintha lenne esélye bármelyiküknek is.
Lenyomatot hagy maga után - valami ürességet, ha őt kérdezed. Valójában talán egy kiégetett foltot a tapétán, valamit, ami pillanatról-pillanatra mélyebb lesz - de vajon van valaha is legalja a fájdalomnak?

Mintha a ház valóban engedelmeskedne neki: a lépcsősor a tetőtérbe ezúttal hangtalan léptei alatt, odafent pedig egyenesen játszótársa a szőnyeg. Talárját ezúttal lenthagyta - pedig a sötétlila kiemeli szeme színét, a fehér ing csak a vért szokta. Vagy mosolyának élét.
Ezúttal csendben van - egy pillanatig, kezében pohár, csípője az egyik asztalnak vetve, élvezi a látványt, annál is jobban talán csak a pillanatot. Monsieur Devereaux a lehetőségek embere, és ezt akár ráfoghatná generációjára, de értelmetlen volna - apja vagyona nem tudatosság, egyszerűen csak szerencse, öccse pedig, ha az volna, már kiugrott volna valamelyik ablakból. Lehetőleg innen, vagy egyenesen a tetőről - minél magasabbról, ahogyan illik.
- Miss Delacour, koszos lesz a ruhája. - Nevetni tudna; beledörgölődzik hangjába, végigfut a mosolyán, és van olyan nagylelkű, hogy bearanyozza vele a padlást, vagy éppen őt.
Nézi őt odalent, a padlón, a levegőben körülöttük apró porszemcsék - talán a gyertyafény csillan rajtuk, talán Cryus, az ő szórakozása; mint gyermek, aki csokoládét talált eldugva, biztosan valaki másét, biztosan olyat, amit egyszerűen csak ott kellene hagynia.
Sosem volt az a típus.
Visszafogott szórakozást enged meg magának - nem lép közelebb, csak szájához emeli poharát, ezúttal nem pezsgő; talán már csak azért sem, mert az esemény annyira azt kívánná magára. Már tudjuk - Cryus írja a szabályokat, a szabályainkat, ugye?
- Kifejezetten… keres valamit? - Kissé oldalra billenti állát a korty után; még érzi nyelvén a vörösbor ízét. - Vagy neadjisten rejtőzködik valaki elől? Kérem, remélem, hogy apám rozé mimosája elől, azt igazán meg is tudom érteni, de biztosan találtunk volna önnek egy… udvariasabb búvóhelyet.  
3  Karakterek / Lolita Delacour / Re: moments Dátum: 2025. 11. 09. - 15:12:56
i — i  w a n t  y o u  p u r e, m i s e r a b l e
i  w a n t  t o  r u i n  y o u r  l i f e

l o l i t a  d e l a c o u r

! bántalmazás, szexuális tartalom említése

Óvatos, finom szellő - mint ami közöttük simít, mint amilyen Cryus Devereaux az este lágy fényeiben; egy gondolat, ami elől lehetetlen ellépni, egy ígéret, ami még nem teljesült be. Amit elég ideig formázott gondolatban, kóstolgatott - nem fogad el mást, mint a tökéletességet, azt minden ízében.
Eddig képzelte Lolitát is - de már látja nyakának kecses ívét, pillantása árnyékát, amivel mindent érdekesebbnek szeretne találni, mint őt, még nem tudja, hogy nála nincs érdekesebb, és ebben még van valami gyönyörű; áltathatná magát olyan gondolatokkal, hogy szereti, hogy nem úgy néz rá, mint mindenki más, de még saját magának is beismerné utóbb, hogy hiányolja - csupán hajlandó várni rá, ha pontosan tudja, hogy úgyis eljön majd.
Minden, lépések szerint - ahogy érzi az illatát az orrában, ahogy tudja, hogy Lolita is érzi az övét; közöttük felkavarodó fuvallat, valamit ígér, ígérni akar, fenyeget.

Mosolyogni akar - nevetni, bele a karácsonyba, amíg már az ő hangja szól a csengők helyett, amíg a szobrok is meghajlanak előtte; éppen úgy, hogy ízlésére való legyen, Cryusnak mindenből csak a legjobbat, arcélből is. Szeretne szórakozni rajta - Lolita bátorságán, vagy annak hiányán, amivel olyan kedvesen kifáradt vele egészen idáig, amivel még azt hiszi, hogy vannak esélyei; hogy hátat fordítson neki, hogy megtegye, amit minden jóérzésű ember megtenne ezen a ponton - akikről Cryus szíve szerint könyvet írna, balladát, bibliát. 
- Talán önnek is egy leheletnyivel álmodozóbbnak kellene lennie. - Kedvesen szól: talán akkor látná azt, amit ő lát - látná annak összes feketéjét, összes elmosódó tintafoltját egy papíron, ami sosem volt üres; régi, kezdetleges vázlatok, elmaszatolt grafit-foltok, még a rajzait is gyűlölte, valamit, ami itt van köztük: ami létezett a pillanattól kezdve, hogy Skylar levegőt vett, hogy először Lolita nevét mondta, meggondolatlanul, mit sem sejtve. Nem érezve a veszélyt - sosem tette, hm? Nem úgy, mint Cryus - ő érezte, értette, teremtette, öccse otthagyott lapjaira festette tovább; mert a gyönyörű dolgokra csak várni kell, ugye? A borzalmas dolgokra pedig néha annál is inkább.

- Ezt gondolja magáról? Egy kevés semmi? - A kérdés költői, valahol ő maga is az; figyeli Lolita arcát egy pillanatra, mintha válaszokat várna, de csak egy lélegzetvétel, mielőtt elpillantana - mintha elengedne valamit, ezt is kettejük közt; ezt az egészen kicsi semmit. Lehetne saját maga művésze - egy költő, semmiképp sem festő, szobrász már annál inkább, újraalkotná a világot is, elveszne az utolsó, apró részletekben, mint a lány szavainak az éle; hogy hogyan csendülne, amikor combjába harap - vagy amikor könyörög neki.
Gyönyörű dolgokat tudna papírravetni - egyenesen a világ elé, mert mit ér valami, ha nem imádkoznak érte, ha nem érzi közben saját magán valaki leheletét? A fülében, a gerincén, a hasfalán lefelé; előtte térdelve, ott, ahol mindenkinek helye van - vagy csak a legkiváltságosabbaknak.
De létezik a vadászösztön - a vér illata, annak veszélye a levegőben, valami, amit Cryus érez saját bőre alatt, mintha csak a sajátja lenne: mintha a lány már a bőre alá fúrta volna magát? Valamilyen formában egészen biztosan megtette: mesélhetne neki az éjszakákról, amiket vele töltött, a gondolatokról, a mozdulatról, ahogy Skylar odakínálja neki azt a pezsgőspoharat - ha valakit hibáztatniuk kellene, az ő, ugye? Figyeli a lehulló pántot, szinte gyász - vagy diadalének.
Csak egy pillanat - egyetlen pillanat, amíg végigbizsereg a gerince, amíg nyelve megérinti szemfogát. Mielőtt elfordulna.
Megteszi azt, amit nem szokott - Lolita daca közben, valami közben, amire csakis ő nyújthatna megváltást, ki más, amiben egyszerűen csak ki kellene nyúlnia felé. Ezt diktálja a logika, a szellő, a tél hidege, a karácsony illata a kertben, a szavak éle, amik vágni akarnak; de Monsieur Devereaux talárja túl fehér ahhoz, hogy hibát lehessen ejteni rajta.

Valami ott feszül közöttük - valami kimondatlan, valami, ami Cryus torka körül csavarodik, mint a felemlegetett drótkerítés éle; valami, amire talán nyár óta vár. Alaposan, lépésenként, borízzel a szájában, halkan nevetve a tiszafa mágiája felett - pontosan tudta, ismerte, felkészült rá, és mégis: egy pillanatra mint ha ő sem kapna levegőt. Egészen természetellenes, ahogy figyeli a ház verandáját: az oszlopokon és áthidalókon tekeredő elhalt rózsaindákat, az akörül ragyogó kis fényszilánkokat, amiket még a délután bűvölt. Megérez egy jéghideg hókristályt az arcán - mintha csak saját feszületükben sírná el magát a tél is.
- Egészen nem szükséges, Miss Delacour. Tudja, ahogy említettem: talán túl közvetlen vagyok. - Még akkor is kedves, amikor nem néz rá - valami még ott húzódik a hangjában, mint a fonal, amit futni engedtek, és nem kapták el időben; a hópelyhek szinte szemtelenül kezdenek záporozni körülöttük. - Kérem, élvezze tovább az estét.
Lép egyet előre, válla rezzenéstelen a dísztalár alatt - egészen pofátlanul tökéletes, mint a kis mozdulat, amivel hátrapillant még válla felett; gyorsan, egy lélegzet csupán az egész, mégis - mintha emlékezni szeretne azokra a barnákra. Arra, ahogy néztek rá - arra, ahogy most itthagyja őket.
- Kellemes ünnepeket, Lolita.

Hagyja a nevet visszhangozni maguk közt, ahogy elsétál - mint az utolsó korty ital, ami mélye rezonál az emberben, amit sokáig ízlel, amit annyira hiányol utána. Amire visszagondol, ami után visszanyúl a pohárért, még akar valamit, többet akar, mindig az utolsó a legédesebb, ugye? Nem az első. Mégis elsétál - a hópelyhek alatt, vissza a karácsonyba, vissza abba a színtelen társalgóba, ahol az este végéig azzal fogja tölteni az időt, hogy megtartsa ezt az ízt a nyelvén. Vagy talán a következő találkozóig.
Mert édes - édesebb, mint a bor, hasonlóbb, mint a vér. Egy üzenet. Egy kedves szó. Egy szemtelen gesztus. És figyelmeztetés - amit majd megérez, mikor már túl késő lesz; mikor már az övé lesz.
Cryus Devereaux pedig türelmesen várja, amíg eljön a pillanat - mert a tökéletes alkotásoknak mindig idő kell.   

k ö s z ö n ö m  a  j á t é k o t!
4  2005/2006-os tanév / Nyugati szárny / Re: Mugliismeret tanterem Dátum: 2025. 10. 06. - 15:22:25
h a n d s o m e - a s  l i f e  a n d  
p o i s o n; s u n - b l o o d; b l e e d i n g  s u n

g e m m a  j e n k i n s

! a karakter nem képviseli a user nézeteit, elveit

Kellemetlen porszag az orrában - eltörpülhetne, de ő érzi; végig, mindig, örökké.
Egyszerű, logikus, már-már halálos, mint a jég; meg mint a mosolya, amitől szinte felragyog az ócska tanterem. Egyesek ezt ízlésnek, hangulatnak nevezik, Cryus csak szánalomnak - mint a legtöbb dolgot az életben. Azok szerint talán elég lenne egy portalanító mágia is, odébbtolni néhány bútort; ő porig égetné az egészet.
És az a mosoly mégis finom, szinte már… illetlen, hiszen egészen biztosan nem ennyire kedvesen illik osztani a büntetést - de ő pontosan így szokta. Még valaminek az árnyával a szemében, valaki suttog hátulról; nevezhetné istennek, néha meg is teszi, de valójában mindenki sejti, mit gondol mögé. Kit.

Ha kérdeznék, természetesen sorolná az okait, miért vállalta el a felügyeletet - pedig egyértelmű, mi másért volna itt, ha nem a diákság jólétéért, az alaphangulatért, azért, mert a Roxfort neki is az otthont jelentette, valami kellemesen puha, valami illat, ami sosem szabadul igazán az ember orrából, évekkel később sem; a hűvös szellőt hozó fellegek odakint, az ablak üvegét mosó hullámok, a sutyorgások a sellőkről a klubhelyiség sarkaiban, ahová már nem ér el a gyertyák fénye. Nosztalgikus, finom, érzi a vacsora ízét az ajkán, a pennát ujjai alatt az öreg pad mögött, elsuttogja: locomotor, újra és újra, elsőre is tökéletes, a tanár mosolyog, amikor legközelebb használja, már csak ő mosolyog.
Leplezetlenül nagylelkű, lelkes kolléga, igazán szava sem lehet rá senkinek; igazán mindenki nagyon örülhet, hogy látja.

Rámosolyog a lány szavaira - kellemesen, rezdületlenül, ahogy megtámaszkodik a főasztalnál, valóban tanárnak érzi magát, professzornak, tényleg erre születhetett: hogy igyák a szavait, hogy csillogó szemekkel figyeljék, hogy meg akarják érinteni, hogy utánamenjenek az óra után, hogy várjanak rá a folyosón. Hogy mindenkivel megértesse az igéket, azt, ami igazán fontos; valamilyen módon.
- Nos - a tiszafáért nyúl talárja alatt; ma sötétkéket visel, a Beauxbatons finom, leheletnyi világosával megfűzve, apró, kanyargó minták, messziről egészen kivehetetlen, közelről túl bonyolult. Finom suhintás, a papírok pedig megelevenednek, épp csak addig, amíg kicsusszan közülük az, ami Miss Jenkinst illeti. Egy rövid pillantást méltat csupán a pergamenre, mielőtt az megtelepedne a lány előtt, az asztallapon. - Akkor sajnos rögtön el is kell Önt szomorítanom; bár leszúrni valóban nem fogom, de cserébe a Legendás Lények és Gondozásuk tárgy sem volt kifejezetten… a specialitásom.
Még egy mosoly, már-már van benne valami bensős, valami játékos; még csak udvariasan, ő mégiscsak Mr. Devereaux, az egyetlen és az igazi - lerakja maga mellé a varázspálcát, egy lélegzetvételig figyeli a neki szánt papírokat, majd végül felül az asztal tetejére.
A kérdésre halkan nevet; hangja már-már zongoraszó az ócska tanteremben, ima vagy himnusz; késve, de követi a lány pillantását az ablaküvegen át az esőfoltokra.
- Nem, nem büntetésből vagyok itt. Tudja, Miss Jenkins, a Beauxbatons képviseletében egészen… különféle feladataink is adódnak, par exemple. - Körbebiccent az állával arra a néhány padnyi távolságra maguk között, jelezve az egyértelműt. - Nem volt természetesen kötelező elvállalnom, de az az igazság, hogy nem bánom, hogy újra felfedezhetem a kastélyt. Nem is olyan elképesztően régen még én ültem ott, ahol Ön.
Talán túloz, de valójában az idő meglehetősen relatív; és az ő is, ha a történeteiről van szó.

Az esőcseppek tompa alapzenét festenek alá kis találkozójuknak; az óra a háta mögött, katt-katt-katt, már-már a fényképek mozdulatlansága is egészen hangos a jellegzetlenségtől. Visszapillant a lány arcára, figyeli egy pillanatra - csak egy mardekáros, sokkal jobban is járhatott volna, persze; de ő nem az elvesztegetett lehetőségek embere, nem jellemző az sem, hogy ne használná ki a dolgokat, amik kínálkoznak. Önként, vagy valamelyest… saját kéznyoma után.
- Tudja, sajnos… nem áll hatáskörömben eltekinteni a különfeladata felett. - Megáll egy pillanatra; hangja most sem szigorú, egészen könnyed, egészen barátságos, mintha valójában ő is sajnálná, hogy ezt kell mondania - hiszen ő mindenkinek jót szeretne, egy könnyebb világot, feloldozást. Mindent, ami azzal jár - finoman lesimítja talárja aprócska gyűrődéseit a térdén. - De talán, miközben halad vele valamennyit, mesélhetne nekem, mit gondol a tanév… izgalmairól, hogy volt-e már szerencséje a delegációk diákjaihoz. Óh, Ön hetedéves, ugye?
5  2005/2006-os tanév / Nyugati szárny / Re: Mugliismeret tanterem Dátum: 2025. 09. 16. - 00:00:40
h a n d s o m e - a s  l i f e  a n d  
p o i s o n; s u n - b l o o d; b l e e d i n g  s u n

g e m m a  j e n k i n s

! a karakter nem képviseli a user nézeteit, elveit

Kifejezetten… lelkes.
Egészen konkrét képe volt a jövőről - arról, hová nem tér vissza sosem.
Egyszerűen csak mert méltatlan. Nem ő, természetesen nem, egészen meggyőződése, hogy a kastélynak csakis kifejezetten jót jelenthet az, ha ő egyszer mégis úgy határoz, hogy beteszi ide a lábát, de mentségére szóljon - vagy inkább a világénak -? Sosem volt rá oka. Még a fejében sem fordult meg a gondolat.
Nos - a legjobb dolgokra csak várni kell. Cryus Devereauxra meg? Kifejezetten.
Tisztelet minden lépés - valakinek adózik vele, leginkább valószínűleg csak saját magának; minden lélegzete ima, minden elhagyott cigarettacsikk a birtokon saját lenyomata. Itt van. Senki sem kérte, mindenki könyörgött érte - ő pedig olyan elismeréssel gyűjti be a kollégák mosolyait, mint Skylar rémületét a reggelinél.
Hajlandó elismerni, ha bármiféle siker rajta kívülálló okból is megszületik - kedveli a viharos éjjeleket, a jó bort, a Tusa lehetőségét. Ha őt kérdezik, micsoda állampolgár volna, ha nem mutatná… kifejezett rajongását?

Okai kifogástalanok - az ő maga is, még nem felejti el kikészíteni a csésze kávét a kollégák asztalára, még nem felejt el mosolyogni, nem rágyújtani a diákok előtt. Egy másabb világban lehetett volna akár tanár is, hm? Ha létezne tantárgy, amely felérne hozzá.
A nyugati szárny. Még a levegő is más, pedig valahol pontosan ugyanaz, mint évekkel ezelőtt - részében az Cryus is. Ugyanazon eleven, őszinte segíteni akarás, csupán a préda változik; mosolyának éle tökéletes volt már akkor is, mindenki rá akart csókolni; talán az egyetlen új csupán a gyűrű az ujján.
Léptei kellemesek, halk visszhangot vernek a folyosón, ilyenkor már másfele ólálkodnak a diákok; valószínűleg a birtokon vagy a… hogy is nevezték? Klubhelyiség? Halványan mosolyog, talán a festményeknek szól, talán saját tükörképének a keretekben; talán azoknak a falaknak, amik messziről még ismerik a nevét. Amik próbálnak visszaemlékezni - szinte ingerli, mi lenne, ha megtörténne.
Nem az a típus, aki a múltban el. Ha őt kérdezik, még felejteni is képes; kellemesen megbocsájtani, bimbózó rózsák a falon, a ház aljában, a birtok padjainak lábánál. Ha őt kérdezik, ő a valódi megváltás, mindennek az eleje és a vége; most ennek a folyosónak. Máskor valaki boldogságának.

Valóban nem türelmetlen, sosem volt az - hagyja a feleségét ismerkedni, belélegezni a skót levegőt, élni egy kicsit; a saját szabadságát, kíváncsiságát, öntudatát és akaratát, mert persze a látszatok hazudnak csak igazán, nem ő. Kifejezetten odaadó - elfoglalt marad, páratlan lelkesedéssel vállalkozik a plusz feladatokra, hiszen önszánt kedvéből van itt, hiszen minden oldalra ejtett kis pecsétfolt szándékos, hiszen minden lélegzet édesebb, minél tovább tartjuk bent a levegőt; bűn, hogy hiányol egy kis megbecsülést?

Még érez valami keserűt a nyelve alatt, miközben belép a terembe - talán az mindig ott van, olyan, mint a rózsaillat, ennyire távol sem tudja igazán levetkőzni, olyan, mintha ott volna a bőre alatt; néha még a tüskéket is érzi. Vagy mások. A tanterem kicsi, fülledt, por és tintaszag az orrában, érez valami kis zsibbadást a tenyerén; talán letépni a talárját volna kedve, talán kifordulni innen.
- Miss… Jenkins, ugye? - Lepillant a kezében tartott iratokra; papírmunka, kifejezetten méltatlan, ellenben a célért némán és teljességgel odaadó; rámosolyog a lányra, miközben az ajtó egy szótlan, apró kis varázslattal puhán csukódik mögötte. Az asztalhoz sétál, lerakja a papírokat, nekitámasztja csípőjét, miközben a diáklány felé fordul - már-már bájos így ketten, esőcseppek halkan az ablakon, a másodpercmutató finom kattogása a háta mögött; nem kellene ennyire élveznie a helyzetet. - Cryus Devereaux vagyok, úgy sejtem, még nem volt szerencsénk találkozni. A kollégáim megkértek, hogy felügyeljem a… büntetőmunkáját, remélem, nem nagy csalódás, hogy nem valamelyik tanára.
Kedves az a mosoly - puha az a hang. Nem is hazugság; szavai, az, ahogy mondja. Nem bánja a feladatot; azt már inkább, hogy a lány nem griffendéles.
Neadjisten francia.
- Ha volna olyan kedves, és kisegítene, melyik tantárgyából is kapott plusz feladatot? - Megérinti a papírokat maga mellett; ezek neki szólnak, de a szükséges instrukciókat is feljegyezte magának Miss Jenkins kapcsán valamelyikre; persze az úgy túlságosan… unalmas volna.
Nem kifejezetten adminisztrálni van itt - de mikor elvállalta a feladatot, azt nem ígérte, hogy nem fogja valamelyest… saját képére szabni, hm? Mint minden valamire érdemes dolgot a világon.
6  Karakterek / Lolita Delacour / Re: moments Dátum: 2025. 09. 14. - 12:32:09
i — i  w a n t  y o u  p u r e, m i s e r a b l e
i  w a n t  t o  r u i n  y o u r  l i f e

l o l i t a  d e l a c o u r

Tetszik neki a helyzet - nyilvánvalóan tetszik neki.
Az a törékeny, fiatal lány a rideg tájban, a tökéletesen tökéletlen szobrok között; fantáziát lát benne, felpezsdül a vére, egészen kívánna beleharapni, ha nem félne most még fognyomot hagyni benne. Nem fél, ez nem a megfelelő szó, nyilván. Cryus nem fél, nem tart semmitől, minek is, ha minden az ő szabályai és tervei szerint halad? Ami meg esetleg nem, azt majd úgyis belekényszeríti a formába, ugye - az ihlet megvan rá, a gondolat hibátlan.
Könnyű rajongani érte. Elveszni benne, abban a kedvesen távolságtartó mosolyban, abban az érzékeny pillantásban, azokban a szavakban, amiket valahogy olyan pontosan tud minden helyzetben forgatni. Cryus beleilleszkedik minden társaságba, mégis megtalálja a módját, hogy kitűnjön belőle; ő nem csak egy hervadó gondolat, egy elsuhanó vágy - ő visszatérő, ő állandó, ő folyton ott van. Először csak gondolatban, aztán már a hátad mögött, ajkával a válladon, a torkodon.

- Az illúziókat... - Megáll egy pillanatra, mintha csak látna valamit - mintha túl sok dolgot látna hirtelen, egyik sem illúzió, egyik sem valós még. Lát valamit - Cryus Devereaux mindig lát valamit. A foltot a falon, a kopást az arany evőeszközön, a gyűrűdést a haloványkék ruhán, a habot a vörösbor tetején, a habozást a festő ecsetében. - Talán meg fogja lepni, Miss Delacour, talán nem, de... egészen álmodozó típus vagyok, igen. Egykor szerettem a meséket is, tudja, de aztán rájöttem... nos, rájöttem, hogy az egésznek igazán kevés értelme van, ha nem tanuljuk meg közben az igazságot is látni benne. Valami... valódit.
Mintha csak Lolita volna az a valóság? A szépségével, az ártatlanságával, a tudatlanságával? Cryus mindegyiket ünnepli - és mindegyik köré mesét sző.
Látja - látja, ahogy figyeli. Ahogy ránéz, és ahogy sokkal őszintébben teszi azt, mint odabent, mint ezelőtt valaha is. Talán így néz Skylarre is? Reméli - de úgyis lesz még alkalma megfigyelni. Nem az a típus, aki elcsurran a részletek felett, csupán... nem mindig érkezik meg az ihlet egészen időben.
Annál könnyebb építkezni rá utána, persze.

Szeretné, hogy úgy nézzen rá, mint az öccsére - vagy akit annak kell gúnyolnia -, annál is szebben, annál is mélyebben. Szeretné, ha egészen rácsavarodna, ha egészen belekapaszkodna a reménybe, a gondolatba, hogy talán... talán ezt szalasztotta el, amíg a fiatalabb figyelmét kergette? Kíváncsi, az az aggodalom mennyire őszinte - az a törődés mennyire hosszéletű. Szeretne lefejtegetni róla a rétegeket, szíve szerint kezdené a ruhájával - a bizonytalan pántokkal különben fedetlen vállán. És szeretné, ha végül maga nyögné a fülébe, mennyire nem számít már a fiú - ennél is jobban szeretné még azt, hogy az hallja is.

- Kérem - egészen biztosan létezik mindkettő. - Talán ha elég sokáig álldogállnak idekint, ő is rájön. Egyikre biztosan, másikra pedig? Amikor már teljesen mindegy lesz. - Mi másról szólnának különben az évszázadok tragédiái, ha nem à propos de l'amour, Miss Delacour?
Itt ő még nem sejtheti, persze - de Cryus már pontosan tudja, miért mosolyog bele ebbe.
A szerelmet pontosan azoknak találták ki, mint Cryus Devereaux - ha őt kérdezik, persze. Eléggé szenvedélyes, eléggé érzékeny másokra, eléggé tud csodálni is, csupán? Eddig még saját magán kívül nem érdemelte ezt ki senki.
Különösebben a karácsonyi hangulat sem - eddig.
- Reménykedni még szabad, nem? - Mosolyának nincsen éle. Nem tolakodó, nem túl erős, nem próbál közölni valamit, ami még rejtőzik a sorok között. Talán még tényleg viccel. Talán el is lehet neki hinni.
- Miss Delacour. Mondja, tényleg ennyire... elképzelhetetlennek tartja azt, hogy élvezem a társaságát? - Nézi az arcát. Azt a finom barnát a szemében. - Persze, azt is vallja be nyugodtan, ha ön inkább a szomszéd telkéig rohanna előlem. Ígérem, előzékeny leszek, és hagyom, hogy visszatérjen a társalgóba.
De valamiért a szeme nem abban hisz, hogy Lolita menekülni fog - nem, ahogy közelebb lép, ahogy saját magát árulja el vele. Nem, ahogy az a pánt mintha még lejjebb sodródna a vállán. Épp csak lepillant rá, nem elég hosszasan, hogy feltűnő legyen. És nem elég észrevétlenül ahhoz, hogy ne legyen mégis... valami.
7  Karakterek / Lolita Delacour / Re: moments Dátum: 2025. 09. 14. - 12:11:42
i — i  w a n t  y o u  p u r e, m i s e r a b l e
i  w a n t  t o  r u i n  y o u r  l i f e

l o l i t a  d e l a c o u r

Ő értékeli a szép dolgokat - talán egyedül csak azt a világon.
Könnyebb is elpusztítani azokat, nem? Apránként, darabkáról-darabkára lenyúzni a felszínt, amíg felbukkannak a hibák - azok a tökéletlenségek, amelyeket ölelgetve rejtegetünk, amikről elhisszük, hogy már nem érheti napfény. Ha az nem is, de Cryus Devereaux érni fogja. Ez a lételeme. Mi más is számítana a világon?
Szép, bájos, elbűvölő, vonzó. Az, aki után megcsúsznak a tekintetek a társalgó kövén; akinek a válla ívén végigsimítanának, rácsókolnának a fedetlen bőrrészre. Akinek a szoknyáját feljebb sodornák a combján. Akinek a nevét némán suttogják, ahogy ellép - akit mindenki ismer, akit mindenki lát, de nem annyira, mint ő. Soha, senki nem annyira, mint ő - mert Lolita már az övé.
Talán már tudják is, érzik, ahogy utána lép. Ahogy lebben a talár, ahogy ellebeg ujjai közül az üvegpohár, ahogy még mosolyog. Ha még csak sejtik is: ki merne Cryus Devereaux elé lépni? Elhúzni Lolita kezét, mielőtt túl késő lesz?
A Nap tudja magáról, mennyire pofátlanul ragyog, ugye? Azt is, hogy mennyire halálosak a sugarai - és azt is, hogy csak olyasvalamit égethet meg, ami igazán körülötte kering.

Nézi, ahogy a lány előresiet. Nem tesz rá megjegyzést, nem szólal meg, a szája szélén meg meg is jelenik valami, ami mosolynak tűnik. Mint aki szórakozik, mint aki értékeli a gesztust - vagy annak hiányát -, és talán itt, ezen a ponton? Még valóban megteszi. Még tetszik neki az ellenállás. A tökéletes dolgok, és a csontjukról lenyúzott hús, ugye? Látnia kell ezt is, minden kis szegletet, minden kis őrjítő, rosszízű szegletet, amitől a varázspálca megrezzen az oldalánál - talán elégedetlenkedik, talán kergetőzésnek veszi. Vagy lehetne figyelmeztetés is - talán még próbálkozik, talán még nem sejti, hogy mennyire felesleges. Talán még nem fél eléggé, hogy Devereaux egyszer csak megelégeli. Vajon képes lenne a megfelelő pillanatban még a saját pálcáját is elpusztítani? Ha elég sokáig ellenkezik, eleget felesel?
Különös dolog a gyász. Cryus azt nyilatkozná, hogy nem ismeri - mert ami veszett, annak már igazán itt volt az ideje, így volt ez az anyjával is, így van ez az öccsével is, utóbbinak egyszerre ünnepel és ingatja fejét elégedetlenül, mert sosem elég jó, sosem elég édes. Vajon mi lenne az - ha már teljesen lecsupaszította volna saját magáról, ha már néha-néha sem pillantana meg benne semmit abból a gyerekkori arcból? Ha egyszerűen csak eltűnne, és többet gondolnia, beszélnie sem kellene róla? Ha egyke lehetne hivatalosan is, kimondva, büszkén a nap felé mosolyogva? Ha egyszer... visszatámadna? Ha egyszer ő nevetne az arcába, ha észrevenné benne saját magát? Mi volna elég ahhoz, hogy végleg eltörölje? Ahhoz, hogy akár még gyászolja is?
Talán Lolitát gyászolná, ha nem lenne - már most is, itt, ebben a sivár kertben, ami egykor boldog volt, zöld, lelkes, ékes, ahol egyszer az öccse rohangált, rajzolt, mosolyogott rá. Ahol az anyja szeretettel pillantott a rózsáira - talán kedvesebben, mint fiaira valaha, de őszintén, ki hibáztatná érte? Az egyik Cryus volt, a másik meg... sosem elég, mindig bűntudat.
Talán őérte még Cryus szíve is megrezenne. A szépségéért, azokért a szomorú íriszekért. A kulcscsontjának vonaláért. Az ajkának ívéért. A gondolatért és a jövőért, amit már elvár tőle. Ami közéjük van írva, talán volt mindig is. Már érzi a gyűrűt a saját ujján - Lolitáén már egészen nyár óta.

Figyeli őt a szobrok között - illik oda, egészen veszélyesen illik, talán egy napon meg is rendeli. Nem volna túlzás, az ember csodáira büszkének kell lenni. Vallhatja majd szerelemnek, suttoghatja a fülébe a párnák között, a dereka bőrébe, a combjai közé. Neki tökéletes lesz - most még ígéret, akkor majd emlék.
Tényleg mindig gyűlölte azokat a rózsákat - de talán csak azért, mert valahol szórakozását lelte bennük. Mert olyan kellemes volt elpusztítani őket a végén.
Hasonlítanak Lolitára - finomak, törékenyek, halványrózsaszínűek, és szúrnak a kis tüskék, amint végigsimítjuk. Amíg már nem.
 
- A szerelem? - Úgy ejti ki, mintha jelentene valamit: de még ő sem tudja, mit. Mint aki szeretne hinni benne, mint aki képtelen. Mint aki lát valamit - valamit abban a távolabblépésben a szobrok között, valamit abban a vallomásban.
- Tudja... - Közelebb lép; nem Lolitához, a szobrok felé. Finom női márványalak - kinyúl, de csak az aprólékosan formázott ujjbegyeket érinti a csípő leomló íve helyett. - Talán igaza lehet. Sosem gondolkoztam el igazán, miért rajongott értük édesanyánk. De amit mond... abban lehet valami. Az emberek szeretnek illúziókat kergetni, csak hogy ne kelljen látniuk a valóságot.

Figyeli őt - mintha kérdezne. Hogy ugye ő is azt érzi, mintha nem látná senki? Mintha csak egy idea, egy elvárás, egy előre felfestett kép volna a falon? Egy név, amitől mindenki elvár valamit? Majd akaratlanul, elkerülhetetlenül csalódik.
Lép utána, ahogy elindul - mosolyog már megint, ezúttal a menekülésen, szinte mintha kedvesnek gondolná. Nem úgy tűnik, mint aki haragszik az illetlenségért. Sőt, egyenesen mintha értékelné azt. Mint akihez még sosem beszéltek őszintén? Mint aki szomjazik rá.
- Mármint szerelembe, vagy abba, hogy egyetértsen Önnel?
Már-már szórakozik a hangja - mint a nyári napsütés, a finom szellő, ami belekap a hajadba. A következő szavakra Lolita felé fordítja a fejét: olyasmi a figyelme is, mint a Nap fénye.
- Miss Delacour. - Lelassít. Reméli, hogy megáll vele együtt a lány is, de felkészül rá, ha nem - nem nyúl ki, hogy megérintse a karját érte, még nem. - Gondolja, hogy azért rángattam ki önt ebbe a... meglehetősen lelombozó hidegbe, mert közben inkább a többi vendéggel váltanék erőltetett kétmondatokat? - Őt nézi. Akkor is, ha nem viszonozzák a pillantását. - Különben is... - Figyel - egészen idáig. Mert itt elpillant a fák árnyékában, mintha csak a szavak érzékenyek volnának; nem olyasmik, mint eddig. - Ön sokkal érdekesebb, mint bárki odabent, aki épp a forraltbortól próbál végre igazán karácsonyi hangulatba kerülni.
8  Karakterek / Lolita Delacour / Re: moments Dátum: 2025. 09. 13. - 20:49:48
i — i  w a n t  y o u  p u r e, m i s e r a b l e
i  w a n t  t o  r u i n  y o u r  l i f e

l o l i t a  d e l a c o u r

Cryus Devereaux semmibenézi a férfiakat - éppencsak annyira, mint a nőket.
Az ő szemében mindenki egyenlő, és mégsem. De az biztos, hogy ugyanolyan alacsonyról indul az összes, ugyanabból a mélyreszántó mocsokból, ami felett Devereaux nyilván fényévekre lépdel. Nem az előre megszabott tényeket becsüli; a bizonyítást. A szándékot. A gondolatot, ami felcsillan a szem mögött. A potenciált. Ez az egyetlen dolog, ami érték a szemében, ami ráveheti, hogy érjen valaki bármit a szemében - persze ez még nem garancia a túlélésre.
Az öccse? Ér neki dolgokat - megérdemli, hogy a földbe döngölje, hogy időről-időre többet szakítson belőle, hogy tönkretegye, hogy eltüntesse. Talán egy nap még sajnálni is fogja, ha vége. Talán a maga elcsavarodott módján még hiányozni is fog neki. Nem a fiú - nem a ténye, nem az alapvetőség. Az, amit kreálhatott belőle.
A Delacour lány? Nem több számára, mint egy gyönyörű, már-már lélegzetellálító penna, amivel a legvéresebb verseket írják. Mint a vörösbor illata a naplementében - akkor még csak kellemes, de egyértelműen lefelé vezet, mindenki tudja, még csak a pohár nem. Az éjszaka végén, összetörve a padlón? Majd már az is.

Van benne valami megfoghatatlan, hazug ártatlanság, amit szeretne magának - talán még akkor is, ha nem volnának hátsószándékai? Devereaux híve annak, hogy nem szükséges mindenre válasz az adott pillanatban, elég a reakció. Elég az, amit lát, majd összerakja később - éjjel, álmából felkeve, nappal, a reggeli felett, a vörösbor felett.

Vagy abból, ami marad belőle.
- Tényleg? - Erre még neki is felszökik a szemöldöke. Pedig nem meglepő egy Delacour lánytól, ugye? Aki a szép közé születik, akihez szépen beszélnek, akit szépen etetnek, akire szépnek néznek, akit szépen öltöztetnek, akit széppé tesz a neve, az illata, a vére. Cryus ellenben? Helyette is értékeli az ilyesmit. A maga módján. Úgy, ahogy függő belélegzi a port, letüdőzi a füstöt, véressé marja saját ujjait az üveg nyakán. Ám ő mindig is annyira rettenetesen mértéktudó volt, ugye? - Ez egészen biztosan nem teljesen igaz. Csupán még nem találkozott annyira széppel, ami megüti a szintet.
Nem magára gondol, természetesen, ugye? Nem, nem most - a jövőben. Abban a pokolian közeli jövőben.
Türelmes, igen, persze - bizonyos végletekig.
Tulajdonképpen még van néhány hónapja.

De ma este? Úgy tesz, mintha semmi más nem számítana - a hatalmas fa a hátul mögött, a csilingelő dallam, a doromboló zongoraszó, a fahéj és a vanília édes illata, a vállukra hulló hópelyhek, a mágia szava a levegőben, már-már némán, de mindig ott, benne a lehetetben, a gondolatban, minden mozzanatban. Talán ő nem aranyvérű, de talán csak egy generációkon átívelő átverés az egész - talán ahhoz születni sem kell, vagy talán éppen csak azt kell, mit számít a vér, mit számít a genetika, sokkal inkább csak a gondolat, az érzék, a potenciál. Cryus Devereaux elméjében valószínűleg már maga alá taposott megannyi tisztavérű családot, akiket nem tartott elég méltónak a címre, és arra az értékre, amit az képvisel.
A Delacour lány? Egy újabb lépés az úton. Ugye? Annyira tökéletes, hogy vér ízét érzi tőle a szájában - senki nem tudná tökéletesebben, mint ő.
- Ne aggódjon rajta, tényleg. Biztos vagyok benne, hogy egy kis ideig édesapám is tudja szórakoztatni kedves vendégeinket.
Mosolyog, de ebben azért van már valami - valami, ami tűnhet őszinte menekülnivágyásnak, olyasminek, mintha tényleg szeretne kicsit megszabadulni a terhekről a vállán, attól a súlytól, amit apja rak rá. Ő is megváltozott az asszony halála óta. Persze az ő gyásza is érthető, elvesztett egy feleséget (akit szeretett vajon valaha is?) és egy gyermeket - és ki tudja, melyik volt a fájdalmasabb, ha az egyiket beárnyékolta az átverés, a másik pedig... nos, szellemként létezik a sarokban.
Kívülről tűnhet az a mosoly fájdalomnak - egy darabokra tördelt család, ami évek óta csak próbálja felszedni magát a földről, talán egyre inkább sikertelenül. És aztán ott van Cryus Devereaux, az aranymadár, a főnix, az, aki túlragyog a gyászon, és aki úgy tud mosolyogni, mintha valójában komolyan is gondolná azt.
Vajon létezett-e valaha olyan gondolata, ami őszinte volt?

Bólint - persze, hogy szeretné, már el is indult, már át is lép a tömegen, az engedelmesen utat szab neki, mintha csak így rendelkezett volna, és fejben persze meg is tette. A megjegyzést egyelőre szó nélkül hagyja, de nem felejti - aprócska kis kirakós, amelyet az éjszakákra tartogat, az aranyszínű, édes napfelkeltékre, a borús, felhős délutánokra.
A birtok a franciákhoz képest visszafogott - valahol az a Devereaux név is, ha nem volna a legidősebb fiú. Egykor legfeltűnőbb éke a mindent beszövő rózsakert volt Skylar ablaka alatt. Egy színes kis folt, a lüktető szív, a mélyre kapó lehelet, a mára elfeketedett halál - az, ami a szívekből marad egyébként is, ugye. Az a bokrokkal és fákkal teleszórt szoborkert lefelé a birtokon már olyan régen érintetlen, elhanyagolt, koszos - talán még Cryus mágiája is megrebbent, amikor ő maga közéjük lépett kora-délután, hogy elmossa a piszkot, hogy varázsoljon egy kis repedező életet a növényekbe. Utóbbi nem volt igazán látványos; ő sosem ahhoz értett igazán, hogy hogyan javítson meg dolgokat, hogy hogyan tegye őket széppé. Akkor sem, ha ő ebben cserébe teljes szívvel hisz.
Felé fordítja arcát, ahogy lassacskán elmaradnak a társalgó hópelyhei, ahogy a zene és az illatok elhalkulnak, ahogy lelépnek azon a néhány lépcsőfokon. Nagyon udvariasan nyújtja ki a kezét, hogy segítsen, ha szükséges - de nem várja el, hogy meg is fogják, még nem, pillantása pedig nyugtázza a pálcát - mint a folyton háttérben nyugvó veszély, sosem látványosan éber, sosem alvó.
Visszanyalja azt a felkívánkozó mosolyt alsó ajkán. Már-már szinte ártatlannak tűnik.
Aggódónak.
- Valóban, nincs hozzá hasonló. Vagy nem volt, persze. - Előrefordul, ahogy lassan megindul a lány mellett a téltől derengő fűben. Cipője alatt alig hallhatóan nyikorognak a jégkristályok. - Tudja, mielőtt... Nos, az egész előtt.
Tart egy kis szünetet, habozik. Az egykor mézszínű padok felett apró kis fényszilánkok, elvezetve később a kiégett rózsakert mellett, egészen lefelé, a szobrok felé.
- Néha már rá sem ismerek, fogalmam sincs, hogyan tudnék neki segíteni, hogy valami... változzon. Hogy visszatérjen a régi önmagához. - Szeretne rágyújtani egy cigarettára, már csak a műsor kedvéért is, de nem teszi. Csendesen talárja zsebébe csúsztatja kezeit helyette. - Néha... azt érzem, hogy az én hibám. Hogy nem vettem észre elég hamar... hogy nem tudtam elég hamar...
Vesz egy mély levegőt. A levegő hideg, szinte égeti az orrát, a torkát, a száját - szereti ezt az érzést, éppen, mint a nyár forrását.
- Sajnálom. Tudom, hogy ön is elveszített egy barátot.
Visszapillant a lányra; valami csillan a szemében, valami, ami nem lehet valóságos, talán még Lolita szerint sem - valami fájdalom, valami együttérzés, valami gyász, aminek odabent nyoma sem volt, vagy nem lehetett. Valami, ami több, mint egy karácsonyesti séta, ami több, mint egy ragyogó arc, hófehér talár, kivillanó, fehér fog a mosolyban.
És aztán, mintha csak mi sem történt volna - mintha ösztönszerűen jönne, mintha erre nevelték volna, mintha visszatérne a tudat, hogy ő az, akinek nem kell máshoz értenie, mint mosolyogni, mint továbblépni a fájdalmon, mint eltemetni mindent, ami egykor volt. Elmosolyodik, halványan, egyik oldalt valamivel élesebben; még nem annyira, hogy vágjon is.
- Szóval nem kedveli a rózsáinkat, Miss Delacour?
9  Karakterek / Lolita Delacour / Re: moments Dátum: 2025. 09. 13. - 11:53:44
i — i  w a n t  y o u  p u r e, m i s e r a b l e
i  w a n t  t o  r u i n  y o u r  l i f e

l o l i t a  d e l a c o u r

Furcsa az a kontraszt, már-már természetellenes - nem olyasmi, amire ne számított volna.
Furcsa az, ahogy az emberek arcáról visszaverődik a fény, ahogy a szemükben csillog a gyertyaláng, ahogy együtt dúdulnak a kellemes, ünnepi dalokkal, ahogy a fiatalabbak csodával bámulják a plafonról lehulló kis hópelyheket, óvatosan a fát díszítő üveggömbökér nyúlnak - amelyek azelőtt futnak el ujjaik elől, hogy ez megtörténne, hiszen valahol még a fa is Devereaux -, ahogy nevetnek, mert ezekben a napokban csak nevetni lehet. És ott van ő - ő a csend, ő a valódi csend, ő a fenyőágról lehulló hó, ő a befagyni kész tó, ő az, aki már vár valami mást; talán a tavaszt, talán a nyarat, talán valami egészen mást, valami érinthetetlent. Nem olyasmit, amit Cryus Devereaux meg tud adni - de ha őt kérdeznék? Mégiscsak; csupán még nem tud róla.

Hideg, fagyos az ujjai között a pohár, olyan, mint ő. De idővel minden kiolvad, még a mágia sem elegendő hozzá - vagy éppen csak az szükséges? -, bármennyit is kell várni. Cryus nem türelmetlen, vagy legalábbis nem képtelen felismerni azt, hogy mikor nem érdemes annak lenni. Még nem rezzen az arca sem - pedig egyszerre szeretne vicsorogni és mosolyogni, hirtelen saját maga sem tudja, hogy melyik elégíteni ki jobban, talán semelyik, talán valami harmadik, valami sokkal sötétebb, de nem; butának sem buta, és tudja, pontosan tudja, hogy ez a saját maga költeménye, milyen művész volna, ha már az első lapon áthúzná, összegyűrné, elégetné, tönkretenné? Nem - a halál csak akkor mutat jól, ha kiérdemelték, akkor elég fájdalmas, akkor lehet igazán könyörögni érte, ha már túl hosszú az a vers.
Megrándul valami az arcán - nem vicsor, nem mosoly, még csak nem is sötétség, valami más. Már-már... szomorú? A karácsony fényei alatt, a meleg gyertyafénnyel, a pohárral a kezében, a fehér, ragyogó talárban - nem tűnik természetesnek, és éppen ezért lehet az.
- Skylar? - Az ő nevét nem ízlelgeti. Nem, azt már ismeri - véríze van, száraz vörösbor, égetett cukor. - Sajnos lebetegedett, így inkább a kastélyban maradt az ünnepekre. Próbáltam persze meggyőzni, hogy itthon egyébként is hamarabb meggyógyulna, de... hát már a karácsony sem ugyanolyan, tudja.
Persze, az anyjuk elvesztése - elveszteni olyan dolgokat szokás, aminek értéke is volt, talán ez az oka annak is, hogy még életben van a fiú? De Cryus olyan tökéletességgel húzza el a száját, hogy még a gondolat sem sejti, hogy ő tulajdonképpen? Észre sem vette a nő elmúlását.
- Pedig egészen biztosan jót tett volna neki, ha most itt van. Néha... egészen aggódok miatta. De ne haragudjon, Miss Delacour, miért is önt terhelem ezzel? - És már mosolyog. Túl gyorsan, túl hirtelen - mintha el akarna tüntetni valamit, valami fájdalmasat, ami tulajdonképpen? Meglehet, hogy valóban ott van. Meglehet, hogy valójában még Cryus Devereaux is érzett fájdalmat életében - csupán ő akkor, amikor valaki más a legboldogabb kellett volna, hogy legyen. Amikor az öccse egyáltalán világrajött.

Csalódás volt az első pillanattól kezdve - nem úgy, mint ez a pillanat. Nem úgy, ahogy a lány elnéz a kert felé; nem az, ahogy habozik azzal, hogy visszanézzen rá. Nem, Cryus valójában nem is lehetne elégedettebb - gyönyörűnek találja, pompásnak, lélegzetelállítónak. Már majdnem hibátlan - de az csak ő lehet, ugyebár. Persze? Vannak azok a hibák, amelyek a nap végén értékelendők. Ilyen Miss Delacouré is - az a szimpátia a fattyú felé meglehet, hogy a halálos ítélete, de Cryusnak ebben a pillanatban éppen kedvére tesz vele... és ez épp elég a hosszú élethez, ugye?

Nem tud nem mosolyogni rá. Vagy rajta, de talán ritka alkalmak egyike, amikor nem gonosz az él, amiből indul - kedvére van a látvány is, nem csak a jelenet, nem csak az alapgondolat. Tetszenek neki azok a finom vállak, a nyak íve, a bőr, amire puhán érkeznek a hópelyhek, talán még volna kedve lenyalni is őket onnan; de nem ma, nem most, még csak gondolatban sem, mert tudja, hogy legyen saját magának ura bármennyire is, annak a szemben akkor is nyoma van.
A válaszra megrezzen, de ezúttal szinte játékkal, olyan hazugsággal, ami könnyedén lehet is az.
- Ne vicceljen, kérem... inkább csak összetörte a szívemet, de úgy teszek, mintha nem tette volna. Csakis az ön kedvéért. - Könnyedén lehetne túl sok. Túl erőszakos, túl leplezetlen - de mégis, inkább... kedves? Már-már finom az a játék Cryus Devereaux hangjában, ami némán, elegánsan kér fel valamiféle ártalmatlannak tűnő keringőre, ami a szakadék felé vezet majd. Nem jelenti azt, hogy ne volna közben jópár lépés, eléggé kitervelt koreográfia ahhoz, hogy a másik fél? Követni se tudja, merrefelé haladnak. - Ezesetben úriember leszek, és nem kínálom önt, pedig hozzá kell tennem, hogy van egy gyanúm, apám forraltbora talán még az ön ízlését is megváltoztatná. De majd egy másik alkalommal. - Igen, lesz másik alkalom, hogyne volna? Ez még az úriembersége mellett sem tud kérdés lenni.
Még mindig nézi a lány arcát; úgy tűnik, nem tud betelni vele, így, hogy már visszanéznek rá. Ő nem júliust lát - telet, finoman csillogó hótakarót, nyíló hóvirágot a tavasz sarkán, fulladást.

Nem töri meg a szemkontaktust akkor sem, amikor iszik. Elképzeli, hogy milyen íze volna a lánynak, ha tényleg belekóstolna - de sajátosan, önmaga ízlésében, rózsatüskék között.
- Ne haragudjon meg, ha túl közvetlen vagyok, rossz szokásom - szólal meg hirtelen, hangja gyengéden, már-már puhatolózva szól. - De úgy tűnik, mintha nem érezné jól magát. Tudok szolgálni valamivel? Esetleg... egy rövid séta odakint? Persze tagadhatatlan, hogy apám kitett magáért a dekorációval és a hangulattal, de... de néha valóban mintha kissé túl sok volna.
Nyújtja a karját - nem azért, hogy megfogja, hogy megérintse, hanem, hogy mutassa, merre, hogy vezesse.
10  Karakterek / Lolita Delacour / Re: moments Dátum: 2025. 09. 13. - 00:04:43
i — i  w a n t  y o u  p u r e, m i s e r a b l e
i  w a n t  t o  r u i n  y o u r  l i f e

l o l i t a  d e l a c o u r

Sokáig várta, hátha a rózsaszirmok egyszercsak elkezdenek lehervadni a falról - de nem tették sosem.
Hervadtak helyette a fák a Devereaux birtokon, ahogy megérkezett a szeptember; negédes volt, egyszerre fogadta már-már örömmel, és mégis, volt benne valami szürkeség, valami apró hiány - mert egyszerre epekedett egész nyáron a pillanatért, amikor öccse végre visszatakarodik abba a lyukba, de mégis... dühös volt érte minden évben. Olyan volt, mintha kicsúszna az ujjai közül. Mint elveszteni egy sakk-bábut - csupán egy paraszt, szinte értéke sincs, de mégis az övé.
Persze ezúttal valami más volt. Más volt, ahogy ült az ebédlőben, ujjai közt üvegpohár, ajkán vörösbor, szemei pedig az érintetlen tányéron pihenve, amelyet a manók az asztalon felejtettek; orrában virágillat és az ősz hűse. A helyiség félhomálya visszaverődve az arany evőkészleten, a vihar csendesen, szerény hatalommal feltámadva odakint; de az ő gondolata kék volt.

Dér húzódik az ablakon; olyan, mintha csipke lenne.
Cryus finoman végighúzza az üvegen az ujját. Aprócska, jelentéktelen pusztítás, de tulajdonképpen illik hozzá. Olyan, mintha semmi szépet nem tudna elviselni az életben - a puha porhavat a birtokon, a fekete kovácsoltvas kerítésen, a faágakon, a kipusztult rózsakert helyén. A gyertyasort a plafonon, amilk végigderengenek a társalgón, a puha zenét, ami valamelyik sarokból olvad végig bőrén, az apró, csillámló hókristályokat, amik lustán szállingóznak idebent. Azt a hatalmas karácsonyfát, amit három napig díszítettek a manók - háromszor kezdték újra, mire tökéletes lett.
Mindennek tökéletesnek kell lennie.
Nem is lehetne máshogy. Cryus Devereaux nem adja semmihez a nevét, hacsak nem makulátlan, sőt, annál is jobb - lenyűgöző, lehengerlő, olyasmi, amit nem lehet elfelejteni. Ő azon emberek közé tartozik, aki rajong az ünnepért. A pompáért, a drámáért, a drága díszekért, a jeges pezsgőért, a forró borért, ami naranccsal és fahéjjal égeti az ember nyelvét; amiben elrejtőzik néhány szegfűszeg, amire valamelyik szerencsétlen időről-időre ráharap. Imádja a tűz melegét, imádja, amikor már éget, szereti azt a pillanatnyi békét is - de csak mert tudja, hogy ez az a pillanat, ez az övé. Amikor senki sem számít rá, amikor mindenki boldogságot remél. Ha övé a pálca, ami ezt a csendet tartja? Hát ő az ura annak is, hogy mikor szándékozik elragadni azt.
A terv tökéletes.
Túl hosszú volt az ősz. A szeptember sosem akart kihűlni, az október túl hamar fodult jégbe, majd mire már megszerette volna, visszalobbant. Hazugság lenne azt állítani, hogy haragszik érte, vagy hogy unatkozott volna. Gyerekként sokszor megtette, semmi nem volt elég, de utána? A világ kinyílt, az övé lett, megállíthatatlan lett. Egy pillanatig sem kereste benne a helyét, valójában, azt az őfajta emberek nem szokták - ő az, aki belép, és olyan, mintha mindig is itt lett volna. Ő a kitörölhetetlen tintafolt a lapokon, az a zúzhatatlan dallam a füledben, az a kis seb a szádban.
Még az sem tudta kedvét szegni, hogy a fiú nem volt hajlandó hazajönni karácsonyra - beteg, persze. Vért lett volna kedve inni tőle, amikor apja megemlítette a napokban; és helyette csak mosolygott, elegánsan és kedvesen, meghagyta neki, hogy mindenképpen kívánjon neki jobbulást az ő nevében is - nem kellett saját levelet fogalmaznia, nem volt rá szükség. Tudta, hogy az ő neve? Apja betűin keresztül is elérnek majd az öccséhez, pontosan ott, ahol szeretné.
De valójában nem számít - ezúttal nem. Ezúttal tényleg nincs szükség rá. Cryus pedig? Van olyan nagylelkű, hogy megvárja őt az ajándékkal - eszébe sem volna csak azért kidobni, mert egy kicsit késik a meglepetés varázsa.
És talán ettől csak jobb lesz.

Ő van annyira előzékeny, hogy fehéret visel.
A dísztalár könnyeden, puhán rezzen a vállán. Elemében érzi magát, ő mindig, de ma különösen - úgy tűnik, jó hatással van rá a karácsonyi hangulat. Persze Cryus Devereaux mindig makulátlan, ehhez kétség sem fér: nincsenek olyan szemek, amelyek ne látnák. Az idősebbik Ms. Delacour pedig sosem volt vak - ez az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, amikor Cryus odasétált hozzá nyáron egy pohár pezsgővel, és kiinvitálta egy rövid sétára a birtok körül. Mindig is hamar pórázt talált az emberek; de a nő olyan könnyedén adta azt a kezébe, még igazán próbálkoznia sem kellett. Néha egyszerű kirakósok is kellenek a világon. Mondhatnánk, hogy különösebb célja nem volt azzal a kis sétával, de borzasztóan érdemtelen gondolat volna - Cryus Devereaux levegőt sem vesz cél nélkül.
Az ő fejében jelenleg? Ez a néhány hónap nem több csupán, mint elillanó percek. Egy lélegzetvétel csupán. Egy kimondatlan ígéret súlya.
Ajkát éri a pohár, a pezsgő fűszeres, a mozdulat elegancia és hatalom, az a következő néhány lépés céltudatos - és mire megáll a lány előtt, már egészen szelíd. Kedves, mint az a mosoly az arcán, mint a karácsonyfa a háta mögött, mint a zongoraszó a levegőben. Mint egy ígéret, amelyet még senki nem ért igazán.
Rajta kívül.
- Miss Delacour. - Úgy ejti ki a nevet, minta ízlelgetné - mintha most tenné először. Mintha nem teltek volna éjszakák azzal, hogy az ő nevét suttogta, mintha nem ismerné már minden szegletét. Mintha nem epekedett volna utána. De talán... talán mégis - talán az, ahogy a nevét mondja, éppen ez - valami elsimított vágy. Valami elsuttogott emlék, valami elharapott kívánság. Valami sokkal több. - Ne haragudjon, hogy megzavarom; csak szerettem volna megköszönni, hogy ismét elfogadták édesanyjával a meghívást. Tudom, hogy apám nem a szavak embere, de fontosnak tartom, hogy tudják, mennyire sokat jelent. - Iszik egy kortyot, mintha zavarban lenne, mintha figyelemelterelés volna - ahogy az is, amint válla felett hátrapillant a fára, aminek illata keveredik a rózsával és a finom vaníliával a helyiségben. És a mézzel.
Amikor visszafordul, már ismét mosolyog. Tökéletesen, makulátlanul.
- Persze hazudnék, hogyha azt mondanám, hogy csak ezért jöttem ide... - Habozik. Hagyja magát egy pillanatra megállni; egészen addig, amíg egy lélegzetre belefullad azokba a barna szemekbe. Ez? Talán valahol még őszinte is. A szépséget ő sem veti meg - attól, hogy ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy maradéktalanul elpusztítsa. -...de nem látok a kezében poharat, Miss Delacour. Kérem, ne mondja, hogy nem sikerült lenyűgöznünk Önt az alkoholkollekciónkkal.
Szabad kezével a szívéhez kap, mintha valóban fájna neki a gondolat, de a szeme? Ezúttal már nevet - és olyan, mintha őszinte volna. És ez a legveszélyesebb - mert még ő maga sem tudja megmondani róla, hogy nem az.
11  Karakterek / Lolita Delacour / Re: moments Dátum: 2025. 09. 12. - 22:17:59
i — i  w a n t  y o u  p u r e, m i s e r a b l e
i  w a n t  t o  r u i n  y o u r  l i f e

l o l i t a  d e l a c o u r

Rózsaillat - pedig Cryus Devereaux mindent megtett az anyja halála után, hogy ez is eltűnjön. Úgy tűnik, hogy van valami abban a mágiában, amivel még ő sem tud mit kezdeni.

Kellemesen halk a zene, párja a kellemesen esteledő tájnak odakint - az ég élénkvörös és magenta, pillanatok valószínűleg, amíg átmegy valami romantikus pasztellbe, és különös alkalmak egyike, de talán annyira mégsem meglepő, amikor még ez is kedvére van. Elemében érzi magát - bár ő mikor nem? A pezsgő jéghideg, finoman csípi a nyelvét, dísztalárja makulátlan, gyűrődésmentesen omlik le vállán, haja tökéletes, arca tökéletes, ő maga is az, ő mikor nem volt? Egyetlen aprócska porszem csupán - hiába próbálja meg újra és újra arrébbpöckölni -; még nincs szeptember.
Túl távolinak tűnik, ami azt illeti, pedig már csak két hét.
Ha rajta múlna, már visszaküldte volna a fiút. Vagy talán mégsem.
Egyedül így lehet elviselni, ugye? Szépen nevetve a vendégekkel és rajtuk, kristálypohárral a kézben, gyöngyöző pezsgővel, virágillattal, amitől hányna, hogyha nem volna közönség. Kétségtelen, hogy még azt is  tökéletesen tenné, kifinomultan, lenyűgözően.
És ha Skylart kérdeznék? Egészen biztosan inkább ezt választaná, százszor is, örökké, mintsem a vendégek utáni csendet, a kihűlt kúriát, tiszafát.
Szerencse, hogy őt senki sem kérdezi - olyan édesen tud fájni alatta.
Megrándul egy mosoly ajka szélében, pedig igazából nem hallja, hogy miről beszél a másik. Kiállítás Plevenben, mámorosan elköltött galleonok, másnapi megbánás - semmi új, elképesztően untatja, de tudja, hogy mikor kell mosolyogni.
Meg azt is, hogy mikor kell arrébbterelni kissé beszélgetőpartnerét, hogy az elcsábuljon a kikészített süteményeknek. Legalább ennyi haszna van azoknak a manóknak - és legalább már azt elérte, hogy apjuk a pincében tartsa őket, amikor ő is jelen van. Az ő tanácsa volt persze, mint minden előremutató ötlet, és néha komoly fejfájást okoz neki a tudat, hogy nélküle mennyire borzalmasan nem haladnak a dolgok. Az apja csak ül, csak van, még arra sem veszi a fáradtságot, hogy gyűlölje a fattyút, sőt, egyenesen házat ad neki. Borzalmasan... felajza a gondolat. Gyilkolni támad tőle kedve - inkább iszik még egy korty pezsgőt.

Az anyja gyűjteményéből van. Az rajongott mindenért, ami virágillatú, ízű - legalább valamiért -, Cryus pedig legalább két napig ünnepelt, miután rálelt a kollekcióra; kötelességének érzi az összeset elpocsékolni szánalmasanan édes vendégeiken.
Nekik csakis a legjobbat, ugye.
Még emlékszik arra a megvillanó fájdalomra apja szemében - addiktív volt, szinte érezte a nyelvén. Azóta is hajszolja az érzést. Hogyan is ne tenné.  
Otthagyja pillanatnyi áldozatát, átlép az emberek közt - természetes, hogy azok odébbhúzódnak, utat engednek neki, még azt sem kockáztatják meg, hogy talárja súrolja a vádlijukat, Cryus Devereaux túl fényes ahhoz, hogy egyáltalán merjenek hozzáérni, pedig ők? Ők nem sejtik, hogy egy pillanat alatt kettétörné őket, ha véletlen is megtennék - ők csak a kellemes mosolyt ismerik, a csillanást a szemekben, nem tudnak olvasni belőle, nem veszik észre, ahogy a fiatalabb Devereaux helyettük is megrezzen a társalgó másik sarkában.
A néma táncot sem veszik észre - ahogy a fiú Cryus minden lépésére reagál, természetesnek, akaratlannak tűnve, mintha volna köztük egy vonal, amelyen belül nem hajlandó meglenni; amelyet átlépve a mozdulat már menekülés volna, és azt még ő is tudja, hogy nem engedheti meg magának ebben a közegben. Valahol még ő is jólnevelt, elegáns - persze olyan tökéletes sosem lehet, mint a bátyja.
Azt meg persze zsigerből tudja már, amikor felvillan a veszély, nem is kell aktívan figyelnie - Cryus már-már szórakoztatónak találja, elismerésnek, hiszen a saját érdeme. Nélküle még ennyi ösztöne sem volna a kölyöknek, ugye? És úgy látszik... ma valahogy még ez is illékony.
Felkelti az érdeklődését.
Nevet. Nem hangosan, nem feltűnően, nem biztos, hogy bárki másnak megakadna rajta a szeme akárcsak egy leheletre is. De ő látja. Látja a kezében a poharat is, elképzeli, hogy hogyan mutatnának a szilánkok a bőrében, a nyelvén, a torkában - de kettőt lát. Deres, kandírozott ibolyaszirmokkal a pezsgő tetején. Még azzal a virággal is borzalmas dolgokat tudna művelni, akár itt, mindenki előtt is. Elég volna hozzá egyetlen mozdulat.
Megszorulnak ujjai a saját poharán. Már nem nevet, de mosolyog. Skylar nyújtja az italt, kínálja, még csak el sem pillant, le sem süti a szemét - ahelyett is üvegszilánkokat képzel, édes az íz a szájában, szeretne a saját nyelvére harapni, még a vér íze is jobb, mint ez -, és beszél. Szeretné hallani a szavait. Szeretné, ha vissza tudná idézni neki ma este. Annyiszor elmondaná, hogy kénytelen volna emlékezni, képtelen volna utána már másra gondolni.

Cryus belekortyol a pezsgőbe ismét - már vészjóslóan fogy. De még egyetlen korty maradt a műsorra, még van egy perce felmérni mindent, még van lehetősége a végére jutni, látni a befejezést. Mielőtt egyszerűen csak elgyengülne, és megadná a fiúnak még ma éjszaka.
Egyetlen kis mozzanat, és már mosolyog - még az állát is alig biccenti hozzá, így már tökéletes a kép, annyira gyönyörű, hogy fáj tőle az állkapcsa, ahogy összeszorítja fogait. A hófehér bőr - a szőke, lehulló tincsek, amelyek között jól mutatna az ibolya, de még az apróra zúzott kristálydarabok is. Ismeri annak az állnak az ívét, a kecses torkát, a finom vállakat - ő mindenkit ismer, mindenkit lát, mindenkit elképzelt már holtan.
Szélesebb lesz a mosolya; gyönyörködik. Egyenesen csodál, a többi azt mondaná, hogy ha létezik szerelem első pillantásra, akkor ez az, vitathatatlan, lehetetlenség, hogy ne így nézzen ki. Talán a romantikus novellákat valóban Cryus Devereauxról írták - vagy legalábbis neki.
Arra senki nem gondol, hogy valójában ő írja őket. Övé a penna, ami néhány oldal után szétfolyik a pergamenen - övé, ami tovább lapozva valahol vörösre válik. Skylar bőrén már látszik, az övén még nem, az túl puha, túl ártatlan, túlságosan törékeny. Túl egyszerű megtörni, ha nem vigyáz, túl gyorsan lehet végzetes sebet ejteni rajta.
Rajongója a művészetnek, hogy is ne volna az? Annak a fajtának, ami sóhajokban, mosolyogban, könnyekben, könyörgésben lelik - festmény, amit sokáig kell nézni, hogy megérts, költemény, amit százszor kell elolvasni, hogy megérje. Cryus sosem volt lusta, kíváncsisága kioldhatatlan, elszántsága töretlen, oaadó, hűséges. Ő az, aki mindent érteni akar, aki mindenkit ismer - vagy ha még nem, akkor fog. Akinek az érdeklődése először virágillat - majd jéghideg, fullasztó bűz.
Cryus Devereaux már nem az öccsére mosolyog, de talán? Valahol mégis. Ezt senkinek nem kell tudnia, még Skylarnek sem - megtudja majd, ha itt lesz az ideje. Ő pedig? Kellőképpen hamar.
Mert az ihlet olyasmi, aminek akárcsak egy lélegzetvételig is ellenállni? Megbocsáthatatlan bűn.
12  Ősi tekercsek / Kötelezően ajánlott! / Re: Munkaügyi Központ Dátum: 2025. 09. 12. - 21:24:29
NÉV: Cryus H. Devereaux
VÉR: fél
SZAKMA: varázsműtárgy kereskedő
MUNKAHELY: la Galerie Devereaux
POZÍCIÓ: mindennek a közepe
MUNKAHELYEN ELTÖLTÖTT ÉVEK SZÁMA: 4 éve nyitotta meg a galériát
FIZETÉS: tökéletesen kielégítő
AZÉRT SZERETI EZT A MUNKAHELYET, MERT: ki ne élvezné az aukció-esteket?
AMENNYIBEN NEM DOLGOZIK, JÖVEDELME INNEN SZÁRMAZIK: az idősebbik Mr. Devereaux
13  Karakterek / Beauxbatons Delegáció / Cryus Devereaux Dátum: 2025. 09. 08. - 00:37:52
C R Y U S  H.  D E V E R E A U X


E A C H  M E N  C R E A T E S  H I S  O W N  G O D  F O R  H I M S E L F
H I S  O W N  H E A V E N
H I S  O W N  H E L L

! bántalmazás, erőszak (családon belül-kívül), halál, kínzás, szerhasználat, beleegyezés-nélküli szexuális tartalom említése
! a karakter és az előtörténet nem képviseli a user nézeteit, elveit

       
t h e  d e v i l - t h a t  y o u  f o r g o t

jelszó || mandragórafüggők gyülekezete
nem || férfi
születési hely, idő || Egyesült Királyság, Peak District; 1980. 06. 08.
kor ||  25
vér || fél
iskola || Roxfort, később Beauxbatons
munkahely || varázsműtárgy kereskedő

       
b l a c k  w o o d, d e c a y, c o l d  w i n d s - a  l i e, t w i s t e d

A vérfolt vagy a falon - és a szám sarkában.
Az a keserű gondolat vagy, amivel reggel kelek. Ami igazán nem hagyott el éjszaka sem.
A méreg édes utóíze. Túl tömény, elsőre nem tűnik fel. Amikor már igen, akkor túl késő.
Az a rothadó rész az almában.
És az a falat, amibe beletörik a fogam.
A nehéz függönyön átszökő napsugárcsíkok - egyre kevesebb, egyre fakóbb, egyre veszélyesebb.
Az elmúló nyár - az emléke, ami még szép volt, valami más a bőrödön, amit még nem értesz.
A süvítő szél a jéghideg esőben, te vagy az a gondolat, amellyel egyáltalán elindultam ebben az időben.
A könny sója, ami lefolyik a torkomon.
A szobor arca, amivel visszanéz rád - mindig mozdulatlan, mindig tökéletes. Mindig pontosan az, amit látni akarsz.
Az árnyék az ezüst evőeszközön - mindig valaki tükörképe.
Te vagy a lánc a csuklón - a drót fémes éle.
Az első baljós gondolat, az a szorítás a mellkasomban. Aztán a torkom körül.
A kiserkenő vér. A nyelv, ami lenyalja onnan.
Az a szorongató félelem, amitől forgolódok az ágyban, te vagy az a kis rezzenés a folyosón, amitől meg sem merek mozdulni.
Az a szó, ami örökké a fejemben ég - amit hallok a sötétben.
Te vagy a sötétség - mindenhol ott vagy benne.
A gyógyszer keserű íze. Ami aztán a torkomon akad.
Gyengéd suttogás, egy könyörgés - és az összes hazugság, ami belefér.
A hányinger előtti utolsó, baljósló gondolat - és az íz, ami marad utána.
Te vagy az aranycsík a pohár szélén. Az a kis szilánk benne, ami végigvágja ajkam.
Te vagy az ima a templom hátsó során - te vagy az, akit senki nem hall, de mindenki szeretne.
A nevetés a temetésen, a káröröm és a halhatatlanság gondolata - te vagy az, istennek képzeled magad, te vagy az átok, ami mindenkit sújt, amiért ők még könyörögnek is.
Aki miatt átnézek a vállam felett éjszaka - akinek a hangját hallom a felsíró faágakban.
A téli, jeges szél vagy - könyörtelen, alábecsült itt, túlbecsült ott.
Csontszilánk vagy, ahogy áttör a húson - minden vagy, egy elkínzott sikoly, az utolsó sóhaj.
A tó legmélye, az, ahol már a fény sem jár - mindenki meg akarja érinteni, senki nem tér vissza élve.
Vérfolt a lepedőn, egy elvérzett hazugság a torkom hátuljában. Már késő - mindig késő.
Ólomüveg ablakon megtörő árnyék vagy, nehéz esőfelleg, az első jégdarab a bőrömön - túl hideg, túlságosan forró.
Az a hideg félelem vagy a nyelvemen.
A kéz a sötétben, ami a válladra fog - amiről egy pillanatig elhiszed, hogy majd vezetni fog, de helyette csak magábahúz.
Apánk vagy - a nehéz aranygyűrű a pohár falának koccanva, az a pillantás, akit sosem érdekeltél igazán.
Anyánk - talán már életedben is halott.
Az a penge vagy, ami felnyúzza a bőrt. Az enyémet, az övékét - a sajátodat.
Az a fájdalom, ami kiűz a fejemből minden gondolatot - ami előtt már nem emlékszem, hogy ki voltam, ami után már nem tudom, ki leszek valaha.
Gyűlölet vagy - a legtömörebb, a legsötétebb, a legforróbb.
Szilánkok - aprón, az ágyamban, az ing gallérjában, a bőrömben, a nyelvem alatt.
Az álom, amiből képtelen vagyok felriadni.
Egy utolsó kérdés: miért?
Te vagy a halál. De te mindig is szerettél volna az lenni.


a  f i r e - t h a t  w a s  s e t ||
1980.06.08. - megszülettél; gyönyörű voltál, halálos, anyád zokogott, apád egy egészen kicsit büszke volt. Amíg el nem felejtett.
1987.10.28. - a nap, amelyet szeretnél elfelejteni örökké. Amikor minden elromlott, te végignézted, és már akkor is tudtad. Mert anyád már egy kicsit nevetett, apád pedig kibámult az ablakon. Talán ő is tudta - öcsédnek nem kellett volna megszületnie.
1994. 05. 29. - nem tudtad nem megtenni. Senki sem hibáztathat érte - nem is teszik. Az a házimanó pimasz volt. Te pedig ingerült. Túl sokat tűrtél. Egyébként is gyűlöltél mindent a Roxfortban. Akkor ott azt a legjobban. Megölted valami átokkal, amit a zárolt részlegről ismertél; elsőre nem volt halálos, másodjára, harmadjára, negyedjére már igen. Átkozottul büszke voltál.
1994. nyara - kénytelen voltál hozzászokni a francia nyelvhez, odaköltöztünk; gyűlölted, mert te mindent gyűlölsz, de az angol szürkeségnél bármi jobb, ezt még te is beismered, ugye? Még az sem probléma, hogy a következő éveket a Beauxbatonsban töltöd - a Roxfortnál csak jobb lehet.
1995. - hozzáérsz valakihez. Ennek ezúttal nem lesz hangja, nem tudja meg senki - olyan egyszerűen elhallgattatod, eléred, hogy ne csak rád, de másokra se tudjon nézni többet a folyosón. Ettől csak jobban akarod. Megteszed még néhányszor, mielőtt nem jön vissza a következő tanévre. Nem a te hibád. Annyira szép szája volt.
1997. - itt már számolod, nyomon követed, hogy hányan nem mernek rádnézni az iskola folyosóján - és rettenetesen tetszik. Néha magadat mártod beléjük, néha a mágiádat. Nem számít, megérdemlik bármelyiket. Ezt csak te döntheted el, csak te vagy ennyire fontos.
2002. augusztus közepe - meghal a nő, akit eddig anyádnak neveztél. Magad sem feltétlenül tudod, hogy miért, nem érdemelte meg. Borzalmasan bebaszol a temetésén, de te ünnepelsz. Nem tudod, hogy meddig vagy képes tűrni, itt még nem sejted, hogy már nem sokáig kell.
2002. augusztus vége - sosem ünnepeltél még annyira, mint mikor előkerül a levél - nem vagyok a testvéred. Ekkor már nem elég az alkohol, a világ összes tündérpora, semmi, csak a Cruciatus.
Mert senkin nem csattant még ennyire édesen, mint rajtam.


       
r a g e - g r i p p e d  i n  t h e  h a n d s, s t u c k  i n  t h e  t h r o a t, s u p p r e s s e d


Szeretné, hogy sajnáld - elmondja, hogy nem szerette az anyja, hogy az apját csak munkából menet és jövet látta.
Szeretné, hogy csodáld - mert az édesanyja mindig olyan szeretettel simította az arcát, mert az apja munkája igazából az volt, hogy őt mutogassa, mint egyetlen dicsőségét, örökségét.
Szeretné, ha félnél tőle - hogy foggal, körömmel harcolj ellene, hogy zokogj és sikíts, bármilyen hangosan, csak az ő nevét.
Szeretné, hogy higgy neki - addig hazudik, amíg megteszed.

A napnak látod - túl fényes, túl sugárzó, minden szava óvatossággal élezett penge, egyik pillanatban még súlytalan, a másikban már belédhatol. Ő minden, amik azok a nevek szeretnének lenni, akiknek megvolt az esélye - tökéletesség helyett tökéletesség, arany helyett arany. Túl könnyen megy - egyetlen pillantás, egyetlen szó, te a lába előtt heversz, ő meg valahol máshol. Ha szerencséd van, valahol messze - ha nincsen, akkor a hátad mögött.

Olyan, mint a nyár - szeretnéd elkerülni, de mindig utólér, talán akkor a leginkább, amikor már igazán menekülnél előle. Egy darabig édesebbnek tűnik, mint a méz; ahogy a nevét mondod, ahogy elfogadod tőle a poharat, ahogy a mellkasán simítasz, ahogy lelököd a talárt a vállán, ahogy nézed, azt hiszed, tudod, mit látsz, fogalmad sincs, mit látsz.

Rajong érted - rajong mindenkiért, aki nem ismeri, aki éppen a kedvére van, rajong azért, aki csodálja, rajong azért, aki megmentené. De talán mindig is csak egy leheletre volt a gyűlölettől; csak egy rossz lépés, csak egy félrepillantás.
Gyűlöl téged - gyűlöl, miközben megcsókol, gyűlöl, miközben megdug, gyűlöl, miközben mosolyog, gyűlöl, miközben hazudik. Egyetlenegyszer szeret - amikor szenvedsz, amikor annyira kurvára megérdemled.

Az igazságért létezik - a saját igazságáért, szépen lassan hiteti el veled, hogy az a sajátod, talán mert a te véredből való. Gátlástalan - egészen gusztustalan. De annyira mélyen, hogy már csak akkor veszed észre, amikor te is vele együtt rohadsz.

Talán csak játszik - játszik veled, játszik saját magával, játszik az egész világgal, talán próbálkozik, meddig mehet, hol vannak a határok; a saját világának egészen biztosan nincsenek, minden körülötte forog. Könnyű bedőlni neki - a szépségének, annak, ahogy figyel rád, annak, amit ad, ad, ad és ad; egészen addig, hogy többszörösen vegyen vissza. Elég volt egyszer megkínálnod - utána már nem tudja, hogy hol az elég.
Sakktábláján nem léteznek szabályok - ő írja őket, abban a pillanatban, úgy, ahogy épp tetszik, úgy, ahogy épp csillapítja az éhséget, úgy, ahogy épp eléggé vérzik.

Ő a mindenség - a középpont, a csillagod, az igazság, a gyönyör, minden, minden; és leginkább az, amitől inkább csak szeretnél meghalni.

merengő ||
✧ Ahogy az öccse könyörög neki, hogy hagyja abba.
✧ Amikor megszületik az öccse, és mindenki úgy ünnepli, mintha érne bármit is.
edevis tükre ||  saját maga - ki más, ha ő a leggyönyörűbb, a legfényesebb, ha mindennek a középpontján, ha mindenki a lába előtt.
mumus || saját maga - ki más, ha senki nem érhet fel hozzá?


       
i  a s k  h o w  i t  i s, y o u  s a y - i t  h u r t s. i t  h u r t s


százfűlé-főzet || túlságosan fekete - az illata émelyítő, parfümös, az íze túl sok, túl édes, a végén keserű; olyan, mint a sár a szádban
Amortentia || bőr, fahéj, égetett cukor, valami fémes, Égoiste
titkok || minden, amit Skylarrel művel - a cruciatus, a penge a bőrben, Lolita



       
a n d  i - a  p r o m i s e  k e p t, o n e  t e a r, o n e  f l e s h, o n e  b l o o d, s h a r e d; l i k e  a  g r a v e

apa || Douglas Jules Devereaux; 48; félvér ✧ közömbösség, bár valamennyi érdek szorult még belé
anya || Anneline Pierre; 45 (lenne); félvér ✧ életében sem zavart sokkal tűnt fel sokkal jobban, mint halálában
partner || Lolita Devereaux (Dolores Desdemona Danae Delacour); 17; félvér ✧ tökéletes
testvérek || Skylar Hervé Devereaux; 17; félvér ✧ gyűlölet
állatok || ✧ ✧

családtörténet ||
Ha őt kérdezik? Cryus Devereauxon kívül egyikük sem számít - az apja egy gyáva, az anyja halott, a testvére meg? Még csak nem is az igazán.

Beszél róluk, amikor muszáj - kontextustól függ. Felhozza a hatalmas kúriákat, hogy egykor bizonyosan aranyvér volt, hogy ezt nem lehet kimosni egy család tartásából, beszél a pénzről, a pazar partikról, az elismerő hümmögésekről, amikor valaki kiejti a száján, Devereaux. Ilyenkor nem beszél apja szürke, üveges szemeiről, amelyekkel átnéz rajtuk - nézett mindig is. Nem beszél anyja betegségéről, gyengeség, kiégetni való folt, nem beszél arról, hogy még csak méltósággal, szenvedve meghalni sem tudott, csak elaludt egyik éjszaka, és nem kelt fel többé.

Az öccse más téma. Az öccséről beszél, mert róla van mit. A hibáiról, a bűneiről, amit elkövetett - a születése, a létezése, a gyermeki mosolyai, a nevetése, ahogy beleakaszkodott kezébe kölyökként, ahogy magával húzta a tengerbe, ahogy örült a gyertyáknak a születésnapján, ahogy a Roxfortba került, ahogy griffendéles lett -, hogy még mindig itt van.
Persze ez csak azért lehetséges, mert ő így döntött. Újra és újra - ő engedi le a pálcáját, mielőtt túl sokat venne el. Ő sétál el, mielőtt túl késő lenne. Ő az, aki néha hetekig nem pillant rá, majd egyszer csak megjelenik, hogy utána ismét elsétáljon. Ő az, akinek döntés van a kezében - ő az, aki nem hagyja meghalni, mert az nem volna elégtétel, az nem volna érdemelt, az túl egyszerű volna. Ő az, aki hajszolja tovább és tovább és tovább, amíg el nem törik teljesen. Mert egyszer minden üveg eltörik.

Az apját gyűlöli, de nem gyűlöli eléggé. Végülis csendben van, pénzes, tiszteletbeli tag a francia Mágiaügyi Minisztériumnál, nincs sokat jelen, nem zavar sok vizet, szava van, valamelyest még szükséges. Üres a képkeret a polcon - nem teljesen haszontalan, egyszer még lehet benne valami.

Anyja rózsáit a halála után való nap gyökerestől kiátkozta a földből, már nem nőnek. Az emléke nem több, mint egy festmény a falon, ott még talán szép is volt, mint a teafüvei és szárított virágai a konyhában, mint minden csukott ajtó a roscoffi kúriában. Nem több, mint egy szó, amit kerülünk - de ha mégis feljön, akkor természetesen nevetünk rajta.
Mint egy emlék, ami ott volt - de igazából csak nem volt. Aki nem szólt, nem beszélt, aki mosolyogva ment Sky után, aki bárcsak hamarabb megdöglött volna.

A családi kúria hatalmas, már csak néhány manóval, akik nem mernek ránézni, elintézte, hogy ne tegyék - saját lakásán is tart párat, mert mindennek csillognia kell, még ha nincs is ott sokat. Általában a családnál van, szereti felügyelni, hogy minden rendben megy - és tenni róla, hogy otthon megjelenhessen bárki, bármikor, hatalmas partik, pazar aukciók, üzletek, ismerősök, italok, a mágia rettenete és bűze. Nem tudni, kitől tanulta ezt az életet, nem tudni, mikor támad hozzá kedve - és mennyire lesz halálos, amikor megtörténik.

✧

Mondhatnánk, hogy Cryus jelenleg az örökség, a jövő családfője, de ez olyasmi gondolat, amitől titkon mindenki fél; apjuk egy ponton már mindkét fiát elvesztette a feleségével együtt, és talán valahol arra is rájött, hogy neki már teljesen mindegy - de a név az név.
Persze Cryus valószínűleg sosem hagyná, hogy a családnév kitörlődjön a történelemből, a jövőből; Skylartől meg már senki nem vár semmit, jobban is teszi, ha megmarad a háttérben, nem zavarva senkit. Addig talán még életben is marad.

A 2005 tavaszán történt eljegyzés több szempontból is kapóra jött neki - még egy dolog, amit mutogathat apjának, még egy dolog, amit elért, amit meg lehet ünnepelni, és még egy valaki, akit uralni tud. Nem tudná kevésbé érdekelni a lány, azon kívül, hogy szép legyen és rendelkezzen egy olyan névvel, amit szükség szerint lehet mutogatni. Mert ezen kívül nyilvánvalóan semmi sem számít. Ő magára vállalta a Devereaux család megmentőjének szerepét, ezért pedig tessék mindenki tapsolni, és térdrehullani - vagy majd ő tesz róla.

Lolita? Kellően bájos, kellően csendben van, kellően irányítható - és kellően fontos ahhoz, hogy tegyen érte.
Még tökéletes - finom korty bor, meleg bőr, egy elsuttogott nyögés, egy mosoly a tömegen át. Valakire. Mindig valakire.

Valójában pedig? A házasság minden egyes kis része tervezett volt; Cryushoz illő, hibátlan, lenyűgöző - és valami, ami eddig pontosan azokban a léptekben halad, ahogy azt ő megkívánta.

       
f i n d  g o d  i n  t h e  l i n e  o f  y o u r  j a w - a n d  b r e a k  i t

magasság || 190 cm
testalkat || dühítően tökéletes
szemszín || világoszöld
hajszín || barna
kinézet ||

Állának éle, amiben látod magad - vagy csak látni szeretnéd.
Az a pillantás, ami néha túlságosan is sötétnek tűnik - olykor pedig szinte ragyogónak.
Nehéz róla levenni a szemed - mert pontosan azt mutatja, amit a leginkább látni szeretnél. A tökéletes elsőszülött, a kimondatlan családfő, a szoba középpontja, a méregdrága vörösbor a méregdrága kristálypohárban, az arany keserkés íze, amit hagy a fogadon. Egy figyelmes pillantás, egy tökéletes mosoly, éppen lehengerlő a kis gödröcske arcán, amikor épp megvillan, éppen szinte észrevétlen, ahogy megrándul a szemöldöke, szinte könyörögsz érte, hogy beleláss a fejébe. Vagy az ingje alá.
Aki mindig tudja, mit kell mondani, aki mindig tudja, hogyan illik viselkedni - akinek a nevét elsuttogod éjszakánként, de valójában mindenki tudja, valahol talán már ima a falon.

Égoiste - valami vonzóan fémes, valami vékony aranyperec a csuklóján, nedves tincsek a tarkóján, a neved az ajkán; mosolyog, és csak téged lát, sosem nézett még így senkire. A pezsgő jéghideg, ő pedig Hermèst visel a dísztalár alatt - mindig ropog, mindig finoman omlik le a vállán, mindig egy kicsit túlzás, sosem elég.
Rúzsfolt a pohara szélén, de ő abból többet nem iszik  - mintha ebben a fényben szinte szőke volna, a nevedet mondja, pedig abban sem voltál biztos, hogy tudja; ujja végigsimít a pohár szélén, bárcsak ne volna rajta a gyűrű.
Valaki mindig akarja - ő pedig mindig akar valamit. Talán túl gyönyörű hozzá, hogy észrevedd - talán nem figyeled elég alaposan, talán csupán annyit látsz benne, amennyit szeretnél. Nem tűnnek fel az anyajegyek, miközben végigcsókolod a gerincét, mosolyogsz, amikor megérinti a torkodat - amikor sikítani szeretnél, akkor már túl késő lesz.

A legjobbat gondolod róla - a legszebbet, ahogy elpillant, ahogy már-már bocsánatkérő az a mosoly a saját szenvedéséért, ahogy látod rajta az élet súlyát; mint ahogy a szobrokon szoktad. Mert a művész vérét már rég lemosta az eső.
A nevetése cseng, a foga kivillan, te kéred, hogy harapjon, mindig te kéred - ártalmatlannak gondolod, valakinek, akit meg akarsz szerezni, aki szeretnéd, hogy megszerezzen. A háttérben óarany és nehéz márvány, elkenődött sminkedet figyeled a kép fényes keretében, megkapaszkodsz a falban és imádkozol neki, ő pedig már más néven hív - de az is a sajátod, már az, az ő szájából minden.
Ő az, akiért egyszer létezni akartál - aztán ő az, aki lenyalja rólad a vért. Örömmel, a foga megkarcol, az arca is csak addig mosódik el, amíg sírsz - a vér lecsordul az állán, még az is gyönyörűen áll neki; csak mert sosem a sajátja.


pb || Marcus Hedbrandh


       
d i v i n i t y  w i l l  s t a i n  y o u r  f i n g e r s - l i k e  f i r e

varázslói ismeretek ||
Cryus Devereaux mágiája olyan, mint ő maga - szeszélyes, kiszámíthatatlan, lobbanékony; hazug. Talán még saját gazdájában sem bízik meg - miért is tenné? Valami egészen ősi, valami megfoghatatlan, valami mély; ami csakis akkor mutatkozik meg, amikor a leginkább nem számít rá senki.
Cryus ereje nem abban lakozik, hogy mennyi varázslatot tud, vagy milyen precizitással végzi azokat - sokkal inkább abban a megtörhetetlen elhatározottságban, amelynek pálcája sem tud ellenállni; próbálkozni, talán. Leginkább csak tovább fokozva a katasztrófát.
Varázslatai sokszor csúszósak, elmosódottak, összecsapottak - ebben nem a szépség a lényeg, hanem az eredmény, a pusztítás, a hatalom, a borzalom. Túlságosan jártas átkokban, ám sosem volt igazán jó párbajozó; kegyetlensége szinte kívülről is tapintható, amint megemeli a pálcáját, ott mocorog a levegőben, együtt mozdul vele, halkan zenél a füledben, szinte könyörög, hogy menekülj. Nem tudni, hogy ez a pálca alapvető természete, vagy valamely ponton tényleg megpróbált ellenkezni használójával - talán már azt is eléggé beidomította, talán még nem túl késő.
A tiszafa olykor szikrákat vet magából - talán még küzd, ellenkezik, talán csak annyira együtt pendül már Cryusszal, hogy már nem látja a pusztítás végét, már nem tud megállni. Talán olyan, mint a gazdája - hazudik, kívülről még kellemes, belülről valami már elrohadt; mint ahogy benned fog.
Cryus szereti magát különlegesnek tartani - szereti azt is mondani, hogy milyen érzéke van a varázstárgyakhoz. Talán egyszer még azt is elhinnéd, hogy a víz a kezében borrá változik; de ha ennél egy kicsivel okosabb vagy, sosem kéred, hogy meg akarja mutatni.
iskola || Roxfort (I-V. év), Beauxbatons (VI-VII. év)
végzettség || -
felsőoktatás || -
foglalkozás || varázsműtárgy kereskedő - sokkal inkább hobbiból, sokkal inkább csak látszatból; szélesen mosolyog és nagyot mond, ha kérdezed, de valójában? Nem sok befolyása van a dologban azon kívül, hogy néha pazar aukciókat szervez galériájában
pálca típusa || tiszafa, sárkány, 14 hüvelyk, teljesen rugalmas

        Egyéb

egyéb ||
✧ szeptembertől tagja a Roxfortba érkező francia delegációnak
✧ további részletek a karakter múltjáról és a családtörténetről megtalálhatóak az alábbi előtörténetben
Oldalak: [1]

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország

Az oldal 0.127 másodperc alatt készült el 26 lekéréssel.