Legutóbbi hozzászólások: Lolita Delacour

Üzenetek megtekintése
Oldalak: [1] 2 3 ... 5

1	2005/2006-os tanév / A Trimágus Tusa / Re: A Második Próba	Dátum: 2026. 04. 22. - 09:07:15
sojourn —◦◦◦— ~~light~~ of my fire A következő marás akkor érkezik, mikor nem számít rá — a Beauxbatons férfi bajnoka nem is néz le, anélkül is tudja, hogy a kígyók a társukat védik, rettegnek tőle. Nem tőle, a bajnoktól — tőle, az embertől, aki egyike azoknak, akik betörtek ide, épp ide, ahol a nap nem jár, ahol az angolok adóznak a maguk szégyenének. Avalon azonban sosem adózott féltérden, nem ismerte a guillotine utolsó szavait sem — képtelen volt megválni a maga koronájától, gondolta most, képtelen volt elbúcsúzni a hegemóniától, amely az ipar zajában veszett el, és épp úgy képtelen rá a gyermeke is. Unokái most is itt voltak — hirtelen közösséget érez velük a reménytelenség örömében, mielőtt a harapás nyomán hirtelen.. a bőre érzéketlenné válik. A fájdalom megmarad, az nem tűnik el, csak a felszíntől a mélyig terjed — szorosabban markolja a pálcáját, különben úgy tűnne, mintha az sem lenne ott. Tudja, hogy perceik maradtak — perceik, amelyeket nem tapinthat ki, és amelyek máshol fájnak. Ellenáll a kísértésnek, hogy azonnal lefagyassza ezt is — elméje szélén a hang, amely ostoba kurvának nevezi, figyelmezteti arra is, hogy mi történik a szövettel, amelyet megszokott intenzitású bűbájjal kezelnek. A percek szétgurulnak benne — az utolsót pedig a körülmények választják számára, az ember számára, akinek meg kell mentenie valaki mást. Ha már magát nem tudta. Persze miért kellene magadat? Ez nem rólad szól, te ostoba kis kurva. Az ágyhoz hátrál, dereka, háta Cryushoz ér — Cryus alvó testéhez, ami nem válaszol, nem mozdul. Nem veszi észre az ágy alól a kavarodásban, a káoszban menekülő kígyót, inkább csak érzi — és csak sejti a vöröset a tengerben. Az ágyra visszamászva a kín egyértelművé is válik: mintha a bőrének üvöltenie kellene, de nem volna szája hozzá. A szövetek, idegek megcsavarodnak önmagukban — az érzék hiányában is vissza akarnak találni rendeltetésükhöz, de két lehetetlen között a fájdalom nem veszik el. Önkéntelenül is oda akar harapni, mint a szenvedő vadállat, amely ösztönösen szabadulna a csapdából, amelyet a teste állított — a mágia felvillan, de a bizonytalanság okán közel sem úgy, ahogy megszokta. A hideget nem érzi, az elméje azonban tudja, mi történik azzal, aki élő szövetre használja a bűbájt — az orvosság is méreg, amint túladagolják. Még egyszer nem teheti meg — és meg fogja, ha kell, mert a húsában utat kereső fájdalmat képtelen elviselni a tudat összeomlása mellett. A véla fájdalma befogja az ember száját. A toluló tömegben látja itt-ott a rózsaszín kígyó útját, hogy testvérei a testükkel védik — Cryus mellkasára tenyerel, mintha abból merítené a mágiát, tőle szívná el, és céloz. Tudja, hogy gondolatai hosszú, függőleges, hisztérikus benyomásai csupán a mágiának, de abban kell bíznia, hogy az ember, akit megtalált — hogy az ő kiszámított bűbájai, ha nem is érződtek ösztönösnek, megtalálják az utat. Jópár kígyót eltalált, egy részük rettegve menekül — az áldozatok megtérnek a Laokoón-i iróniához. Lehetetlen alakjaik között a vergődő rózsaszín és annak ikre — de most nem fogja észrevenni, kényszeríti magát, hogy csak azt az egyet lássa, ne azt, amelyik arra várt, hogy egy nála vidámabb, életerősebb kéz markolja meg. Az a kéz, amelyet utoljára elmerülni látott az iszapban, mielőtt eltűnt volna a tudata szélén. Ujjai megszorulnak Cryus ingén — ahogy ül a testén, szobor lehetne ő is, és még rezzenéstelenségében is a júliusi napot idézte fel benne. Ha kinyitná a szemét, és rá nézne — mit látna? Egyszer a nap úgy elfáradt, elaludt mély, zöld tó ölén.. Fejezd be. Fejezd be, te ostoba kis kurva. A bukástól való félelme nagyobb a teljes tudatánál — a bajnokok armageddonjában tekintete az iménti megfagyott áldozatok felé fordul, a testüket körbevevő, csipkézett, foncsorozott jeges kitüremkedésekhez, és megcélozza azt, amely a rózsaszínre fagyott. Bár érezni aligha érzi, combjaival, térdeivel, szabad, égő karjával ráfonja magát Cryusra, vele együtt rántódik át a tükörré dermedt, alig méternyi felületre, a csapdába ejtett kígyók közé. — Je donne ma langue aux chats! — a becsapódás után a fájdalom közel elviselhetetlen lesz, Cryus teste is rá érkezik, a szöveteiben most is élénk harapások nyomára, és kétségbeesetten felüvölt. Maga sem egészen biztos benne, hogy mit akart mondani — de ezt biztosan nem. Még ha igaz is. Az egyik, testében félig fagyott kígyó még megmarja kétségbeesetten — talán abban bízott, ha ő nem menekülhet, a Beauxbatons férfi bajnokának miért mérnének könnyebb szívvel. Nem mérnek — a marás a pálcás kezét éri, a hang, amelyet előcsal belőle, már nem emlékeztet nyomaiban sem emberre. Varázslények pusztulnak el így. Utolsó erejéből rámarkol a jégszoborrá varázsolt kígyó szabadon maradt farkára — és mielőtt az visszatérhetne önmagában, mert a sors humorérzéke nem csupán szimbolikus, mindig drámai is volt Marianne tekintetében. A rántás minden levegőt ellop a tüdejétől — az amfiteátrum hangja erőszakkal követel utat magának megmaradt érzékeiben. Megdermedt, lüktető tagjai most is ölelik Cryus éledő testét — a július soha nem ér véget. De Lolita Delacour abban már nem biztos, hogy a telet nem csak képzelte-e. Büszke vagy magadra, te ostoba kis kurva? Nem. - Az első glacius: sikertelen (Elrontott erősség és kiterjedés a bőre érzéketlensége miatt) - A második glacius: siker (Találat, a nagyobb mérték miatt ezúttal dramaturgiailag) - Carpe retractum : sikeres (Ennek következményeivel) (Harapások a két reagban: - lila, piros, kék, piros, piros)

2	2005/2006-os tanév / A Trimágus Tusa / Re: A Második Próba	Dátum: 2026. 04. 21. - 02:20:41
sojourn —◦◦◦— ~~light~~ of my fire Feltépi az ajtó kilincsét — tulajdonképpen oly mindegy, hova, merre vezet az út, most már mindig július lesz, a nap már mindig sütni fog. Égetni, mint fagyás a szövetben — a romlásnak nem kell, hogy színe legyen, eléri majd ezt is, eléri majd azt is, amit mindig győztesnek hittünk, különösképp azt. A Beauxbatons férfi bajnoka pontosan érzi, hogy a Júliusra a Február következett — 1848-ban és most. A kígyók tengerében az ágyak, azokon a báli partnereik — és bajnoktársai, akik megelőzték. A pillanat éles hevében a többség zsarnoksága az érzékeké: az nyilvánvaló, az alvók közül ki tartozik hozzá.. A kérdés az maradt — alkalmas-e egyáltalán arra, amire elhívták. Vér dobol a fülében, meggondolatlan minden zöreje — Cryus viseli a gyűrűjüket, Cryus hűséges volt ahhoz, amit megfogadott. A július hűséges maradt az augusztushoz — bilincs az örökléthez, teret ahhoz, amit most hiszünk, nevezünk annak. Az őrület kijegecesedik — épp mint a kifejezések, amelyeket mindig ismerni véltünk, és amelyeket nem akartunk elismerni. Hogy elbasztam egyszer. Hogy úgy elbasztam, mint még soha semmit korábban. És mi rá a biztosíték, hogy nem baszom el újra. A mondat kijelentő — mint pálcája végén a bűbáj, amely a gyűrűbe kapaszkodik, abba, aminek a szilárdságában bízni akar, mert legalább abban, ha a sajátjában nem. Elbasztam, elbasztam, elbasztam, elbasztam. Ez visszhangzik minden csontjában, míg a mágia átrántja a kígyók felett, a csizmája orra akkor csúszik meg, mikor Cryus talárjához ér, a combjához, melyet az borított. Elfelejt sikoltani, ahogy lehúzza a tehetetlenség — még meg tudja ragadni az alvó testét, vállait, melyek jobban megtartják a hűtlent, mintha arra próbálna ismét állni, amire először. Lebukó lába a kígyók közé csúszik, azok megijednek — érzi is már az első marást, az pont olyan mélyre hatol hirtelen, mint Sienna hangja a termen át. Lélegezz. Vegyél levegőt, te ostoba kurva. Visszahúzza magát Cryus mellkasára, a marás tudatában még látja elkúszni a többi között a lilát — hallja Siennát, hallja amit a mérgekről kiabál, megpróbál a jelenben maradni. Ez minden, ez a dolgod, hagyd abba, te ostoba kurva. Hagyd abba. — Faire la fête à quelqu'un! — nem ezt akarta válaszolni, nem így, legalábbis nem a lánynak. Nem rá néz, a kezeire, a kezeire, amelyek eddig sosem hagyták elbukni. Maguk sem buktak el soha. Cryus teste hallgat, körülötte mindannyian mozdulnak, mindannyian.. bíznak abban, amiben eddig ő is. Faire la fête à quelqu'un. Nem is volt annyira ostobaság — pontosan ez történt, ha kimondani nem is akarta. Franciául sokkal valódibbnak hatott — az elméje egy része most is dacolt vele, hogy ez lenne az anyanyelve, ez csak az első, az igazi a mágia.. a mágia, amely nem volt mindenható, amely nem mentette meg Inést, és amellyel most, mikor megpróbálja kétségbeesetten magához kötni Cryust, újra kudarcot vall. A Beauxbatons férfi bajnoka egy néma szívdobbanással adózik annak a francia mondatnak — az elvárásoknak: sajátjainak, másokénak. A mágia mindig elkísérte, a mágia mindig megválaszolta a kérdéseit, azokat különösen, amelyeket nem mert feltenni — hogy mi történik, ha mégsem képes rá? Ha tényleg az, amiről annyira akarta hinni, hogy csak mások ajka, szája, nyelve állítja róla? A bukás, mint élő szövetet a jég, fájdalmasan égeti egész lényét. Cryus arcára néz, lehunyt szemeire — vajon őt is hagyja majd elveszni? Ki a fasz tudja — gondolja, már majdnem komikus a gondolat, mert tulajdonképpen kinek és miért számít. A bukás az élet része — magánügy, egyéni szocprobléma. Az egyén zsarnoksága önmaga felett. Hagyd abba, te ostoba kurva. Nincs erre időnk. A régi hang most is ugyanazt mondja — majdnem igazat ad neki, mikor belegondol igazán így, a bukás mélyéről a semmit nézve. A régi hang nem változott — a régi hang időtállóbb volt a reménynél, a sikernél, a mágiánál. Talán a régi hang túlélése volt a mágia — talán az, ami a Beauxbatons férfi bajnokát emberré tette az embertelenségében. Mert az ember nem reménye volt — nem küzdeni vágyása, nem a kultúra, nem a gyakorlat, nem a bölcsességek, amelyek idáig nem értek el a tankönyveik lapjairól. Embernek lenni újabb és újabb foggal és körömmel kivájt definíciók sora volt — valami, ami suttog rólunk, hozzánk, nekünk a sötétben. Akkor is, ha már a sötét is elvesztette a maga értelmét. Testével kifelé fordul az ágyról, a kígyók közé néz — a palantír felsejlő színeire, amelyek a Serleg lángjaira emlékeztették. Mi örökkéltig áll.. A kígyók között színfoltok, mint a bajnokok a Nagyteremben. Hatan. Hat fényvillanás. Számtalan korok során enyészik... Az emberiség. Tesz egy lépést, élesen felszisszen a második marásnál — egy felriadó kígyóra majdnem rálépett figyelmetlenségében, ahogy a fellángoló színt követi a tömegben. A sikamlós, piros száj nyoma szinte azonnal égetni kezdi a pálcátlan kézfeje oldalát — oda sem nézve használja rajta a mélyre futó jeges átkot, tudva, hogy mit okoz majd vele. De inkább az ismerős fájdalom. Arcán semmi érzelem nem tükröződött, ahogy magában kimondta újra a demonstratét. - Carpe retractum: félsiker (Koncentráció hiánya és érzelmi hatás) - (Hozzá)Kötöző-bűbáj: sikertelen (-II-) - Glacius : sikeres (A marásra: de szöveti fagyás!) - Demonstrate: sikeres (A reag useri egyeztetéssel készült)

3	2005/2006-os tanév / A Trimágus Tusa / Re: A Második Próba	Dátum: 2026. 04. 11. - 09:09:00
sojourn —◦◦◦— ~~light~~ of my fire Az ellenállás nem természetes — az ellenállás jog, olyan jog, amelyet azok vívtak ki, akiknek a kokárdáját viseli. Ellenállni a természetnek, ellenállni a léleknek — a Jus Naturale mindenre érvényességének, az erőnek, ami nem is tenyér, dobogó szív. Meg kellene hajtania a térdét — mert a könnyek nem apadtak el, a kétségbeesés sem, ahogy július 14 sem punktum volt. Arra fog hallgatni, amit nem tudna kizárni: arra, ami nem tartozott az emberi világhoz. Semmi más nem adhatna erőt arra, hogy mély levegőt vegyen előbb, bátorságot utóbb, hogy ne hallja, mennyire fuldoklásnak tűnik az a gyásztól megfestvén — a Beauxbatons férfi bajnokának most nem emberségével, hanem azzal kell szembenéznie, ami amögött várja a jövőtől rettegőt. Mindegyiket. A gejzír peremének széléhez ugrik hogy megfagyassza a következőt, mikor a varangy nyelve a vállának vágódik — a messzeségből a lendület kevés, nem löki meg, de a tapintása még a talár, a ruhák anyagát keresztül is dühös morgást csal elő Lolitából. Ha nem undorodna tőle, hogy akaratán kívül értek hozzá, most megragadná azt a mechanikus nyelvet és — a dühös szisszenése nem embereket, varázslényeket idéz abban, aki hallja. Talán Inés elvesztése, talán valami, ami ott volt benne mindig és a föld mélyén, július tizennegyedikén tör utat magának — gyilkos haragot érez, amely egy figyelmeztető vicsorgásban ér véget. A varangynak nem fáj, a varangy nem érez — mechanikus teste egyre közelebb ér az iszapban, és mielőtt kivetődne belőle, válaszul maga is nyikorog még. Megadja magát annak, amire hallgatni könnyű — érte senki nem ölt majd Bleuet de France-t, az embert belefojtja abba, amiből mindannyiunk mágiája születik. Az ív feszes, szenvedélyes — ösztönös inkább, mint tudatos. Vészjósló a sikoly, mikor a varangy az átkot követően az iszapba nyikordul, darabjait hamarosan beissza majd a lassan bugyogó kétségbeesés, míg teste megdől. Az egyik kiálló szeme körbefordul, mielőtt — Mielőtt a Beauxbatons férfi bajnokának csizmája lendületében rajta érne földet — a bűbáj hangja, mint egy hurok, a valóságba rántja az érzékeket. A mozdulat közepén gyorsnak kell lennie, gyorsabbnak, mint a gondolat — a most már közeli túloldalon felsejlik egy ajtó körvonala, igen, ott a kilincse, szinte érzi is a markában. Másodpercek, mert a fém test ellenáll az elemeknek — a korábbi, felderítésre használt bűbáj elárulta, ha többet nem is. Félúton a két világ között, míg egyensúlya megtartja — tudja, hogy a mágia mindenre megoldás, míg nem ember kérdezi. Míg az ember nem hibázhat — míg az ember nem hagyja, hogy a társát, azt az ártatlant magába nyelje az ő saját hitványsága. A varangy testéből lassan kialszik a láng — és bár a pillanat végtelennek tűnik, míg magában számolni próbál a kudarccal, a veszteséggel, amelyet a tér és az idő nem gyógyít majd be.. Tovább kell ugrania róla, egészen az ajtóig. - A gejzír megfagyasztása: sikertelen (Koncentráció hiánya és a varangy támadása) - Taroló átok: sikeres (A varangy a becsapódáskor ment tönkre) - Carpe retractum : sikeres (A varangy még kiálló részeire)

4	2005/2006-os tanév / A Trimágus Tusa / Re: A Második Próba	Dátum: 2026. 04. 06. - 21:19:39
sojourn —◦◦◦— light of my ~~fire~~ Mintha ezer év telne el két pillanat között — az idő megelevenedni látszik. A Beauxbatons férfi bajnoka mindennél jobban érzi emberi testének határait — a száj nem mozdul, az izmok hallgatnak, a tekintet inhalál. Érzékei összekeverednek — Inés keze kicsúszik az övéből, az ujjaik végén megszakad a lendület és— — NE! INÉS! — nyelvén, a másodikon, a francián a kétségbeesett üvöltés könnyebben szakad fel, mint a valóság szövete. Mindig azt mondta, ez csak az anyanyelve — a valódi a mágia, de ez a gondolat nem éri el, ahogy megtántorodik a lendülettől, a varangy nyelve pedig a gejzír mellé csap. A fémes nyikordulás és hörgés éles placcsanásban ér véget — ügyetlenül tesz még két lépést, majdnem bele az iszapba, míg a haja kibomlik addig is rendezetlenségéből. Élesen liheg, arcán a könnyek egymás követik — ha utólag szégyelli is, az ösztönös átka ezúttal az, amellyel messzebb lökheti magától a mechanikus varangyot, mielőtt az hozzáérne. Az érzékek július 14-jén vér ismét a szabadságból fakad — de meg kell mentenie, meg kell mentenie.. — Inés, Inés, a picsába, hol.. hol vagy.. INÉS?! — hiába keresi, csak a tragédiát látja. Talán Inésnek nem fáj, talán nem látja, nem érzi, nem is tudja.. talán csak elalszik.. de ő nem tud megszabadulni tőle, hogy a lány szemébe, fülébe, orrába az iszap hogyan ömlik be és.. Hogyan veszti értelmét előbb a vörös — aztán a fehér, és hogyan nyeli el a rémálom a kéket. És aztán nincs többet. Azt ígértem, hogy minden rendben lesz. Hogy itt vagyok veled. Hogy.. meg foglak menteni. Azt ígértem, és aztán az egészet.. elbasztam. Tudja, mi volna a dolga — tudja, mit mondott Fleur arról, mit érdemel az, aki azt képzeli, bárkit valódi bántódás érhet. Tudja azt is, hogy a feladata nem Inés volt — a feladata valahol mélyen tudatlan álomban várja még, a valami, ami lámpavasra húzza júliusban. A valami, aminek megvédésre hívták el — a valami, aminek megmentése őt már nem menti meg önmagától. Önmaga kurva hitványságától. A picsába, Inés. Érte most nem tehet semmit — ahogy a lelkéért sem, mert amit az iszap elnyelt, az nem támad fel harmadnapra. És ő talán nem felejtett el kiáltani, mielőtt a földre roskadt — a teste most is tartotta, az évek gyakorlata nem hagyja a párbajnoknak, hogy féltérden várja szellemét, hogy az mit felel, miként felel a szükség óráján. A boszorkányok óráján a sír kitátja a száját — a Beauxbatons férfi bajnokának ujjai megfeszülnek a pálcáján, jobbjának hátával dörzsöli meg arcát, hogy átlásson a saját gyásza felett érzett könnyeken. Most.. most menni kell.. menni kell tovább, mert itt nem maradhat. A non-verbális demonstrate az első — azzal kezdi, azzal folytatja. Nem Inés halt meg — és nem is a mágia. Én buktam el. - Inés kihúzása az iszapból: sikertelen (Érthető okokból az itt tett kísérlet is) - A varangy ellökése: sikeres (Pár méterre csak) - Demonstrate : sikeres (A bűbáj sikeres, az eredménye még kérdés)

5	2005/2006-os tanév / A Trimágus Tusa / Re: A Második Próba	Dátum: 2026. 03. 31. - 19:25:28
sojourn —◦◦◦— light of my fire Ahol csendet türelem lélegzik, valaki mindig enged az ősi késztetésnek — annak, amely hörögve nyeli a levegőt ösztönből, pánikból, sietségből. A Beauxbatons férfi bajnoka utólag azt reméli majd, mondhatja azt magának, a tükörnek, hogy látja előre — de akkor is bűnösnek érezné magát, ha a sima felület elismeri azt. A kifogások máskor messzire kerülik — most szerencsére az idő sem engedi, hogy a hullámzó félhomály megszülje őket. — Inés..— udvariasabb volna sikoltani, vagy valahol teret engedni a hirtelen félelemnek — de a pálcája mindig gyorsabb volt a szavainál, hangosabban is őszinte. A Beauxbatons férfi bajnoka először mágiával akarja elkapni a társát — de a páni félelem ránt rajta egyet, mire szabad kezével oldalról ragadja csuklón. Marianne természete utoljára Dreyfusban világlott így meg — az visszhangzott a csatorna falai között most is. Elnyomta a csobbanást, amelynek forrását nem kutatta most — a sérülésre nézve innen is egyértelmű volt, hogy ő nem fogja tudni meggyógyítani. A pálcás kezével vonja magához, ahogy az imént, remélve, hogy még nem süppedt be a bokájáig az iszapba. — Minden rendben, itt vagyok. Minden rendben, Inés, nem engedlek el. — a hangja hóvihar egy markoló tenyérben, és a karja, mellkasa, combjai minden izmára szüksége van, míg hátralép, a lányt is húzva magával a csekély kis földnyelvre, amelyet lassan ellep megint a gőz, ha épp a fejük felett szivárogva is. — Tudsz így varázsolni? Megpróbáljam mégis ellátni a kezed?— a második sikerében egyáltalán nem bízik, de ha kell, meg fogja próbálni. A jegessé bűvölt sál most is ott volt a megszaggatott talárja zsebében, talán azt a kezére szoríthatják — a pálcája mindig fasces volt, akkor is, ha gyógyítania kellett vele. Akkor a leginkább. Értelmet a hang iménti szándéka csak most nyer — még jónéhány ugrás, de bármi is csatlakozott hozzájuk, azt ez az iszap nem zavarta meg benne. Hirtelen nem tudta elképzelni, milyen teremtmény lehet, varázslény-e egyáltalán — de a Titkok Kamrájában a próba nélkül is élhetett a rémálmoknak számtalan prima esszenciája. Abban volt valami, helyzetet tagadó irónia, hogy mit gondolna épp Mardekár az ő jelenlétéről — vagy a létezéséről. Már csak ezért is meg kell tennie — Mardekár bizonyára büszke volt rá, hogy szent tereiben csak a legtisztább forrásból merített, amely véletlenül sem Az Északi Csatornán eredt. A pálcájából előtörő kis, fényes golyók az iszapban landolnak majd, ha célpontjukat el nem is érik most — mindent a szemnek ott, ahol minden a lehunyt szemhéj emlékét őrzi. Ha elkerülhető, ezzel sem harcolna — nem szívesen mondaná ki hangosan, de Inés sérülései és az ebből következők ezt nem teszik könnyűvé, de a járat vége is a sötétbe veszett. Még legalább három hibátlanul végrehajtott ugrás, és ezúttal nem figyelhet másra a gejzír megfagyasztásán kívül.. Első ötlete pedig egyre távolabb került tőlük minden körülménnyel. — Nem tudom, mi van az iszapban, egyáltalán érdeklődik-e irántunk, ha nem kerülünk bele, de.. Ha úgy alakul, fagyaszd le a következő gejzírt és ne várj meg. Utolérlek majd. —int állával a felszín felé, ahol a golyók épp elmerülnek kihunytukban. - Mágikus kísérlet Inés visszahúzására: sikertelen (Érzelmi hatás a bűbájon) - Inés kihúzása az iszapból: sikeres (Az ő közreműködésével, mágia nélkül Lolita részéről) - Liathegens : sikeres (Az átok sikeres, az eredménye elhanyagolható)

6	Karakterek / Lolita Delacour / Re: i can hear the sirens	Dátum: 2026. 03. 31. - 08:59:34
sanguine —◦◦◦— fire walk with me (18+) ◦ TW: szexuális utalások ◦ Talán a magabiztossága tette — az egy márványfal volt, ritka, elismerhető, szilárd. A fény rajta járt, mintha idomulni igyekezne hozzá — mintha a természet képlete is meghajolt volna ott, ahol kedvenc teremtéseit sejtette, amelyekből maga identitását merítette. Azonos az azonost — fonákján, színén felismeri, mert ha máskor nem is érezte ezt, mint pálcával a kezében.. A márvány rendíthetetlenségét jól ismerte, mélyen talán tapintotta is. Illett rá — és illett rájuk, az alkohol erre a képre csak újabb árnyalatokat csenhetett, át nem rendezhette azt. — Erre így még sosem gondoltam, de.. tényleg.. mert.. maga dönthette el.. igaz? — az önszabotálást — egy ilyen férfi számára az is szórakoztató, amin veszít. Amin veszít, azon is nyer — talán ezért ismerte el óhatatlanul a bőre az érintését, a nyugalmát ebből merítették az idegszálak, amelyek máskor úgy rebbentek meg egy határozott hangra, hogy össze többé ne fonja őket idő vagy elvárt türelem. — A felkínált hasonlatokból.. én a füge szeretnék.. lenni. — mondja elsősorban a korlátnak, míg az ujjait ráfonja a biztonság kedvéért, pedig hol van már a biztonság igazán. Szívesen megkérdezné, ha a szavak nem úgy pattantak volna el a szájában, mint a buborékok a pohárban — hogy mégis mi késztette épp egy ilyen elegáns péniszhasonlatra, vagy csak az ő fantáziáját fertőzte meg végleg a közeg, amelyből kinőtt, és amelytől úgy tűnik, el nem tudott válni. Persze, hogy nem, elég volt egy pohár bor neked, te kis kurva — suttogják az évszázadok, megannyi féltékeny asszony és lány kórusa az emlékezetből, amelyet nem tudott.. és nem is akart elnyomni. — A banán asswzicoációkra.. asszociációkra ad okot.. — de olyan bátran mondta, idegesítse, hogy efölött már nem érez külön bűntudatot. Rögtön a pálcáját keresi a szoknyája oldalában — csak azért hagyta, hogy Maman kiválassza pont ezt, mert emlékezett a zsebre, amely alkalmas volt annak elrejtésére. A félelem pillanatában nem érinthetett volna semmi mást — a mágia volt ott, a mágia volt a legelső gondolata, és biztos volt benne, hogy az lesz az utolsó is egyszer. — Signore.. mégis.. miért.. — miért mászik lefelé, hol a pálcája, miért menekülünk, miért mászik lefelé, miért nem használ egy bűbájt, miért tűnik a horizont olyan vörösnek, mennyit ihattam mégis? Te kis kurva. Nem mintha a ruháját sajnálta volna, azt bármikor kész volt tönkretenni — de egyáltalán nem értette, sőt, egyre kevésbé, miért érezte magában a férfi a késztetést, hogy kéz a láb után, lemásszon a meredek sziklafalon. Belecsípett a saját combjába — gyerünk, koncentrálj már, te kis kurva, mire való a pálcád, és egy lépéssel követte mindenféle racionális gondolatok nélkül. Azok tartalma amúgy is szétgurult már a márványon.. A lebegésre alkalmas bűbáj még részegen sem volt nehéz — csak tiltott, de a mai éjszakán minden az. Ügyetlenül, megtántorodva ér földet, válla a sziklának ütközik, a csókjuk pedig nem finom — a gyógyításhoz jóval kevésbé, majdnem semennyit nem ért, ez a horzsolás már vele tart majd. — Én nem.. tudom, hova megyünk, de.. — a karját nyújtotta, a sérülésre ügyet sem vetve. A haja megadta magát az elemeknek — és a lendületnek, úgy bomlott ki, ahogy viharok az öböl felett. Rendezetlenül és nyersen — de nevetni is kedve volna, mert mennyivel szabadabb az egész, mint képeket nézni, mint hagyni, hogy másik tekintete definiálja újra meg újra.

7	Karakterek / Lolita Delacour / Re: lavender haze cold brew	Dátum: 2026. 03. 31. - 08:26:57
sophrosyne —◦◦◦— our lavender ink (16+) ◦ TW: grooming; ◦ Szívesen válaszolna az összes kérdésre — és nem csak azért, mert egyiket sem érezte nehéznek, úgy biztos nem, ahogy az augusztusi napot a bőrén, az alatta futó vérerekben. Csakhogy ez óhatatlanul azzal járna, elismeri, a döntés szabadsága közel sem adott — távolra pedig olyan udvariatlan volt tekinteni, mint amennyire a gyűrűjét viselni nem az. Daphné okos lány, okosabb, mint ami javukra válik: mint ami lányoknak általában javára válik tapasztalatai szerint. — Az imént.. elfelejtettem válaszolni, ugye? Medimágiai és párbajetikai cikkeket olvastam tőle, tanulmányokat az előbbiben írt inkább. — talán csak nem volt elég íze vagy aromája annak, amit mondani lehetett. Fawcett az volt, ami a férfiak általában: egy éles kijelentés, önmagától értetődő, magyarázatra nem szoruló pont a mondat végén. Nem sokkal több vagy kevesebb. Persze kellő rosszindulattal elismerhető volna — még Daphné előtt is, talán pont előtte igazán, hogy valójában kit érdekel jelen pillanatban Fawcett vagy bármelyik férfi. Ha azt mondaná, suttogná közelebb hajolva, ezt sokkal jobban élvezem, mert sokkal inkább magamat érzem benne, mint a szemük tükrében — a lány talán hinne neki, de nem is tehet mást. Lolita kevéssé hitte, hogy tanulótársa meg tudna hasonulni önmagával — a nap sem kelt fel nyugaton. — Az nem kifejezés, hogy meglepődtek, igen. — most könnyebb a kávé felszínét figyelni. Természetes, hogy volt véleményük — Roscoff úgy tudott hallgatni, ahogy más beszélni, hangzatosan, mélyen, érzelmekkel túlfűtve, akár a nyári kánikula kúszó fokai az idegrendszeren. Az övén biztosan — ha ezt árnyalta is Maman állandó aggodalma azzal kapcsolatban, vajon mit lehet tartani egy házasságról, amelynek második hónapjában az ifjú feleség rögtön egy másik földrészre vágyakozik, ha épp tanulmányai, ambíciója okán is. Lolita ironikusnak találta, hogy épp Maman aggódik egy botrány miatt. Mamannál jobban senki nem tudta okozni őket — és úgy tűnik, mégis van bennük közös. — Biztos vagyok benne, hogy minden meg fog változni. Gyorsabban, mint gondoltuk, mert mikor legutóbb láttuk a hálótermünket.. te sem hitted volna, hogy utoljára, ugye? — nem tudott szabadulni tőle, hogy ott, ahol egy ajtót kellene látnia kinyílni, az összes többi csukódásának árnyékát veszi csak észre. Kettőjük közül persze nem ő volt az optimista — ilyesmivel biztosan senki nem vádolta volna. — De azt mi döntjük el, mi mit adunk fel a változásban, igaz? — nem biztos benne, hogy valóban így van-e, de az olyan dolgok, mint a jövő, rögtön értelmüket vesztik, ha nem teszi hozzá. A levendula nem illik a kávéhoz — és főleg nem az augusztushoz, valami búcsújához, a nyár halálához. Épp csak Lolita tudta, hogy a nyár sosem hal meg — ami ilyen diadalmas, örökre ragyog, főleg akkor, ha azt hittük, véget ér. Az ajtó-ablak résein át az augusztus akkor is belopja magát, ha a bőre igazán csak a telet szerette — nyilván épp ezért. — Viszont bárhogy alakul, kétlem, hogy egy ilyen átlaggal aggódnod kellene amiatt, hogyan tanulsz tovább, Daphné. Bármit is választasz végül, elég pontod lesz hozzá. — az empatikus sem ő volt — de hazudnia sem kellett, hogy pontosan ezt gondolja, amit az imént megállapított. Daphnénak ettől nincs félnivalója. A minden mást meglátják még. — Kezdhetjük az ismétlést? Ha még valaki Madamenak szólít, a harag prima materiája leszek.. — és habár elvárható volna Madame Devereauxtól, hogy most udvariasan a pohara mögött nevessen, az iménti gondolat mentén Madame Devereaux megbaszhatja magát. Az augusztus is várhat még egy kicsit — most még azt akarja tenni, amit önként választottak.

8	2005/2006-os tanév / A Trimágus Tusa / Re: A Második Próba	Dátum: 2026. 03. 27. - 15:04:39
sojourn —◦◦◦— light of my fire Inés szokatlan szótlansága remekül felelt az előttük elterülő akadályra — ha előbbit le is nyűgözte az utóbbi mértéktelensége, a feladat nagysága a Beauxbatons férfi bajnokát is önreflexióra késztette. Mintha a próba minden lépése arról akarta volna meggyőzni, hagyja hátra a társát, gondoljon természetére — mindkettőjükére külön, a maga módján. — Ezen úgy nem tudunk átjutni, mint eddig.— a számlálóval nem törődik most, annak nyomása nyilvánvaló öndefiníciója módjában is. Két megoldás lehetséges: míg letörli az arcáról az imént szerzett sérülésből származó vércsíkot, a második mellett dönt. Vichy emléke a megadásban, hátrahagyásban meg-megvillan a falakon — de Mariannenak csak testvérei vannak, kisebbséget nem ismer. Ha mégis használniuk kell az első megfejtését, csak.. pontosan kell fogalmaznia — mert azt most sem tartotta elképzelhetőnek, hogy a könnyebb haladásért egyedül folytassa. — Kettőnk közül én vagyok a könnyebb, én leszek elöl. Inés, emlékszel arra a bűbájra, amelyet valahol negyedévben tanultunk, amivel magunkat húzzuk oda dolgokhoz..? — lehajol, hogy közelről is megvizsgálja az iszapot. A nivalis passum a kedvencei közé tartozik — de miután elvégzi és kipróbálja, ha a csizmája orra lassabban is süllyed, annyira biztosan nem, hogy ezzel keljenek át. Ha az iszap egy része nem volna víz — ez nem lehetne a vészmegoldás sem, bár nem szívesen gondol rá, vajon mennyire tudnak gyorsan futni ilyen körülmények között. Inés jégbűvölő képességei is a maguk próbájára vártak — jobb meghagyni az első megoldását a másodiknak. — Nincs igazán időnk rá, hogy elmagyarázzam, de tudom, hogy tudod követni. A varázsige a carpe retractum.— a narráció talán bosszantó, de szükséges — a feltételezések pedig a bukás előszobája, ezt a hatszög épp úgy ismeri, ahogy bármely más mértani testek. Megfagyasztja a legközelebbi gejzírt — biztosan gyorsan felenged, megmozdul majd, legfeljebb 30-40 másodperc, de minden szívdobbanás életet jelent a sötétben. Annak foncsorozott teste szerencsére kiemelkedik itt-ott — a bűbáj azt kapja el, és míg az így megtett métereken felett repül át, a Beauxbatons férfi bajnoka sötét árnyékot vetett az elvárásokban a Maginot nyugati oldalán. Tenyere a nyers jéggel találkozik — rövid, ujjait szabadon hagyó kesztyűje élesen felszisszen, ő maga nem. A föld mélyén az elemek épp úgy hordozták magukban a mágiát, ahogy odafent — a heves szívdobogás a hazatérésnek szólt a pánik helyett. Azt tapintva, amely magától született varázslatból, telve azzal, amely tőle származott el — tekintete a fogságból szabadult madár volt, ahogy hátranézett Inésre. Intett neki, hogy megvárja itt — biztosabbnak érezte, hogy a lány végezze el a bűbájt, ne próbálkozzanak a különböző, begyűjtésre szolgálókkal, ha esetleg szüksége volna a kezére a gejzír csillapításában. Ezúttal bizakodva nézett előre a sötétben, ha az iszap bugyogott is körülöttük — de a Nagypéntek nélkül nincs feltámadás. Hogy miért jutott eszébe Grandpére régi mondása — talán rejtély marad. - Nivalis passum az átkelésre (a saját varázslatok listáján): sikertelen (Az nem működik úgy, ahogy hóban tenné) - A legközelebbi gejzír megfagyasztása : sikeres (Szakterületi mágiaismeret okán, ahogy korábban, más mértékben, amellett, hogy vannak hidegvizes gejzírek) - Carpe retractum: sikeres (Egyeztetve a mesélővel annak használatáról)

9	2005/2006-os tanév / A Trimágus Tusa / Re: A Második Próba	Dátum: 2026. 03. 20. - 16:58:12
sojourn —◦◦◦— light of my fire Nem szokott csapatjátékokhoz — Lolita idegensége az ablakon megütköző pára volt egy napos reggelen, mikor a nyirkos tél ragaszkodott még a megszokásaihoz. A számláló gyorsuló jegyeit nézve világos, mit kell tennie — ha a Beauxbatons férfi bajnoka lovagias is volt, ha arról a szárról két virág is fakadt, győztese csak egy lehet. A levegő fojtogató, bőréhez tapad: az elvek még senkit nem mentettek meg önmagától. Vagy önmaga hülyeségétől. Mégsem fogja hátrahagyni — akkor sem, ha minden tagja efelé mutat oly zsigeri kívánalommal, akár az iránytűt vonja magához észak. Nem érdekli, ki figyeli, hallgatja őket: azok véleménye akkor sem lehetne védernyő, ha bízna benne. Szorosan markolja Inés kezét — csendet lélegzik most a türelem. — Nem foglak itt hagyni. — mondja inkább magának, mint neki. Számtalan érv ütközik egymásnak oktrojált várakozásban, míg lehetőségeiket mérlegeli — Inesé, az övé, a győzelemé és bukásé. Egyiküket sem várja koszorúzásra senki — és éppúgy világos volt az angolszász akarat megviláglása ott, ahol félhomályt az európai hagyomány teremtett. Maguk voltak, meg a tiszta önzés, amelyet választhatnak. Marianne mégsem hagyta el övéit soha, akkor sem, mikor azok árulták el, akikben a legjobban bízott — a bűbáj, amelyet nagyobb tárgyak mozgatására használnak megvillan a pálcája hegyén figyelmeztetés nélkül, inkább ösztönből, mint számításból. Gyorsan követi a reménytelenség — Inés teste nem mozdul ilyen könnyedén az iszapból. Talán a kamra is simulékony, magányában volt ideje biológiai képletét efelé nevelni — nem lepné meg Calaistól nyugatra. — Ez lehet, hogy fájni fog és utána kedvedre kritizálhatsz érte. Mikor szólok, használj majd egy pajzsbűbájt. Utána ráérünk megbeszélni. — nem kétli, hogy Inésnek lesz véleménye, csak a pillanat heve tarthatta vissza attól, hogy eddig is felrója neki a külsején inkább nyers akaratból, mint ügyes megfontolásból ejtett változásokat. Az iszap egy része víz — az úgy fagy meg, ahogy mások szoktak a jelenlétében. A kedvenc fagyasztó bűbáját használja, amelyben jobban bízik, mint emberi mivoltában — mint erek, futnak szét a tél ujjai, hamarosan elérik Inés csizmáját is. Talán kihúzhatná így, a lány bizonyította már, hogy a praktikum asztalánál foglal helyet, ha az vetélytársa lesz az esztétikumnak.. De ehelyett a bombarda szótagjainak alakja elevenedik meg a fejében — így mozdul pálcája ívén a mágia. A karja bölcsebb — így húzza magához Inést, testük egy megelevenedő freskó, mintha a természet ölelné magához legtökéletesebb teremtését. A Beauxbatons lány bajnoka jóval magasabb volt nála — hogy magához karolhatta, csak a szög teszi, de hevesen dobogó szívvel tudja, sejti, tanúságot tesz róla, hogy a párbajok bajnoka is maga mögött hagyhatja önzését, ha ezzel is nevelték. De a társát soha. Az imént felpattant jég talán megsebezte őket, de erre most nincs idejük — neki képessége sem a gyógyításra. Így vonja maga után ismét — előre, beljebb, a zöld sötétbe. - Inés bűbájjal való kihúzása: sikertelen (Az iszap valószínűleg mágikus mivoltából adódóan) - Az iszap megfagyasztása : sikeres (Szakterületi mágiaismeret okán, ahogy korábban a sálnál, más mértékben) - Bombarda a megfagyasztott iszapra: sikeres (Annak darabjaiból adódó sérülésekkel)

10	2005/2006-os tanév / A Trimágus Tusa / Re: A Második Próba	Dátum: 2026. 03. 13. - 18:48:42
sojourn —◦◦◦— light of my fire A Beauxbatons férfi bajnoka nem sietett úgy semmivel, mint talárja színét megváltoztatni — sötéten a sötét, míg szárát is megvágja. Ha valamire egyiküknek sincs szüksége, az látszani — az anyag ügyetlenül szakad, utat tisztít a csendben, melyet hamarosan felvált majd lépteik zöreje, és ahogy ismeri a versenyt, a váratlan. Maguk mögött hagyják a lemetszett darabot, de míg nem ragaszkodik hozzájuk kiálló rész, gyorsabban haladhatnak — mert esze ágában sincs hátrahagyni Inést. Keze, mely az iménti bűbájt ügyetlenül hajtotta végre, biztosan fonódik Inés ujjai közé — biztos szándéka, hogy együtt érjenek a végére. Az érte érzett felelősség helyére ül tudata asztalánál annak, maga mit várhat — a már fekete, szakadozott aljú talárja alatt megbújó harapások és körmök nyoma úgy alszik kötelességtudata alatt, ahogy a vér dermed a Titkok Kamrájában. Fleur nem fogta vissza magát, mikor a maga második próbájáról beszélt — sorai most is ott kísérték, ahol kétségnek helyet bizalmatlanságát felejtette. Mégis, a bukás tűnt a valódi ellenfélnek: hogy úgy hagyják el majd az országot, ahogy érkeztek, színeik érdektelenségében mások tekintete számára. Ennek közelsége épp így lebegett körülöttük azóta is, ha nem is volt rá mód, hogy kimondják. Ekkor hallja csak a sziszegést — éjfél után órakongás, szinte fájdalmasan érthető, kiszámítható. Haragot érezni afölött, hogy villámlást a mennydörgés kíséri, épp olyan gyermeteg volna, mint most megállni a járatban, melynek félhomálya jótékonyan borult rájuk. Talán illúzió, talán valóság — nincs jelentősége, kihívás lesz, akár a bőrükre, akár a fejükbe kúszik majd a sziszegés megannyi tulajdonosa. — ...megkérhetlek, hogy te használd a követ? Utálják a dermesztő hideget, kettőnk közül én vagyok jobb az elementáris mágiában, és ha lefordítod hogy nem akarjuk bántani őket, talán egy kisebb bűbáj is megteszi. — suttogja fegyelmezetten, világosan Inésnek, nem kételkedve benne, melyikük ér célt jobban szavaival. A kígyókban nem bízik úgy, ahogy a viharmadárban — bár félnek az embertől, bizonyos varázslényektől is, ezúttal ők kísértik sorsukat lakhelyükön, a sarokba szorított vad pedig ösztönei örököse. Nem akar harcolni velük, kés akar lenni a vajban — amíg nem kényszerülnek rá, haladni fognak. Tudja, hogy Inés sem vágyik hősies pillanatokra, vagy tapsra, amelyet itt lent amúgy sem hallanak — ha nem féltette Cryus életét, önmaga felé forduló becsvágya étvágyát annál inkább. — Menjünk tovább, és ha látsz valamit, ne várj rám. A válaszuk épp olyan egyértemű lesz nekem is. Úgy emlékszem, vannak olyan növények, amelyek összezavarják az érzékszerveiket, például a citromfű..? De nem véletlenül nem tudok megkülönböztetni igazán két parfümöt egymástól.. — halványan elmosolyodik, utalva rá, hogy ennek megidézésében Inés jeleskedik kettőjük közül, és hamarosan szükségük is lehet rá. Csak a biztonság kedvéért a dermesztő bűbájjal kezeli a nyakából lehúzott sálat — annak funkciója amúgy is csak esztétikai volt. Maguk előtt tartva elindul újra, mélyebbre, egyre mélyebbre.. - A talárja színének megváltoztatása: sikeres (Az eredeti világos kékből lényegében fekete) - A talárja aljának levágása bűbájjal: sikertelen (Az anyag alján szálak állnak ki, a nadrágja anyaga is sérült) - Glacius a nála lévő sálra: sikeres (Annak dermesztő hidege átható) A későbbi post egyeztetve a Játékmesterrel.

11	2005/2006-os tanév / A Trimágus Tusa / Re: Az Első Próba	Dátum: 2025. 12. 21. - 17:55:13
sojourn —◦◦◦— light of my fire A Beauxbatons férfi bajnoka csak annyit válaszol, mikor Madam Pomfrey kérdezi, hogy ő-e az utolsó lány, hogy előbb a hölgyek, és vele már az urak. A javasasszony nem kommentálja, bizonyára kisebb baja is nagyobb a hasonló talányoknál — de Lolitát valami szikár öröm égeti, ahogy ajkai az urak szót formálja. Sokkal inkább, mint a feladat teljesítését illetően — a Viharmadár tekintete még akkor is kísérte, mikor nem látták többé egymást. Emberi testének alakja, szögei idegenek, elhagyatottan lengő ajtók a szélben — ki tudja, mi jár azokon ki és be pontosan. Zaj a fény, zaj a lélegzet — ahogy a tüdeje befogadja a levegőt, ahogy a lépései a sátor belsejéig viszik, mind-mind tanult, mind-mind feleslegesnek tetsző minta egy értelmetlen anyagon. Eleinte a földet nézi — mintha ott lenne magyarázat, vagy csak valami.. irgalom, amelyet magával szemben gyakorolhat. Inés karja, ölelése itt tartja, a sátor falai között, ahogy Sienna öröme és a még utána jövők küzdelme. Csak mintha.. kint maradt volna — a viharos ég alatt, amelyet eloszlat a megszokás, a hétköznapok sóvárgása a valami után. Szinte mechanikus, ahogy viszonozza azt az ölelést — izmai újra akarják tanulni a teremtésben nekik utalt íveket, kétségbeesetten próbálkoznak még. Lolita nem nézi meg a zsákot — fekete talárja szárnyai minduntalan beleakadnak valakibe, mintha hirtelen túl sok helyet foglalna el, és megfeledkezett volna önmaga szilárdságáról. Szellem a kagylóban. Udvariasan biccent az utána érkező bajnokoknak — az amerikai fiúnak, az angol fiúnak. Sérüléseiknek, túlélésüknek — szótlanul, ünnepélyesen, mint aki temetéshez öltözött, de elfogadja akkor már az érzékek egyéb örömeit is a dobogó szív felett. A pillanat kásás, akár a zajló jég — szélein felfeslik minden ígérete arra, hogy megszilárdul.. valamivé. A valami visszafogja lélegzetét — még akkor is, mikor ki kell menniük, ő pedig nem változtatta talárját vissza az eredetire. Talán dühösek lesznek — gondolja, míg a hat elindul, egymás után, ahogy az Arénába mentek, vakon és.. remélve, hogy bármi is várja őket odakint, kevésbé fáj majd, mint ami épp most múlt el. Szeretne súgni valamit Inésnek, megfogni a kezét — mintha az lenne az egyetlen kötél, amely megragadhatja, amit ő megragadhat magából. Hallgatná, ahogy Sienna idegességében ismét túl sokat mond — és újra gyerekek lennének egy versenyen, mintha minden.. rendben volna. Mintha mindig rendben lett volna. Megismerné az amerikai lányt — megnézné, üresen kong-e az a mosoly, vagy a megszokás az ajkak fölött is uralkodik-e. Megkérdezné, kire dühös mindig Solace Barbon — a világra, magára, rájuk? Connor O'harától nem kérdezne — neki gerince, ajkai elmondanak mindent, amelyet sebei nem sikoltanak. Beszélnének, és.. könnyebb volna. De nem tudja, lesz-e könnyebb igazán, ahogy fekete talárjában, szótlanul várja a pontjaikat. Nem tudja, lesz-e olyan, hogy — visszatér igazán, és nem vágyik többé a viharba, a tollak, csapkodó mennykövek közé, ahol mindenre válaszol a mágia, mindent elfed, minden idegszála égő fáklya.. Minden olyan, mint az, amiből vétetett. Talán hamarabb, mint gondolja — ezeken a falakon túl ott van a valóság, egy emberi, lélegző valóság. Ez az egész pedig.. egy pillanat — egy pillanat, amelyet együtt éltek át: egyedül.

12	Karakterek / Lolita Delacour / Re: from the bloody cross on top of Calvary	Dátum: 2025. 12. 13. - 10:19:26
even the iron still fears the rot —◦◦◦— hiding from something i cannot stop Épp úgy gyűlölte az ünnepeket, ahogy azok, akiknek okot életük szolgáltatott rá — és ezek az emberek mind egyetértettek volna abban, hogy Lolita Delacour egy hálátlan kis kurva, amiért nem tudja megbecsülni második látogatását sem ilyen hamar a Devereaux-házban. A szókapcsolat minden értelmében — de ha ők több figyelmet szenteltek volna a pohár kiváló pezsgőnek, vagy épp Angélique esztétikai diadalának, melynek részét a lánya ruhája is képezte, Lolita akkor is hálátlannak nevezte volna magát. Hazudni épp olyan rosszul tudott, mint úgy tenni, mint aki hálás — mintha idegen lett volna mindkettő arcától. Nem is időzött sokáig közöttük — hiába nincs itt az, akiért érdemes volna, úgy ismerte a lépcsőket, egészen illetlenül, ahogy azok a nők, akik fel és leosonnak rajtuk. Cipője sarkát egyre-másra elnyelte a vastag, drága szőnyeg — itt érintette Skylar térde a lépcső korlátját, itt ültek később. Ez az a zug, ahol elbújtak, mikor keresték őket — az emlékek mintha összesűrűsödnének az év utolsó éjszakáján. Picsába az év utolsó éjszakájával — gondolja, míg kéretlenül benyit a tetőtéri könyvtár ajtaján, minden olyan lehet épp, mintha Skylar hagyta volna itt. Semmi rendetlen, minden.. kimondatlan — haragudnia kellene és haragszik is, de csak úgy, mint aki udvarias. Persze, hogy nincs itt, persze, hogy nem válaszol majd — de hát idén már el sem küldtem az unalmas, kötelező köszöntést. Nem fárad azzal, hogy elrejtse a jelenlétét — rögtön azt az asztalt kezdi keresni, amely egykor az övék volt. A ruhájával nem törődve — soha nem törődve, ezt Maman megtanulhatta volna mostanra, rá kár az ezüst, a gyöngy, nem tud és nem is akar vigyázni rá, bemászik négykézláb a négy láb között. Különös, de nem használ varázslatot — ujjaival tapintja az öreg fán mintákat, a domborzatot, melyet gyermekségük hagyott. A hetedik az — igazán nem panaszkodhat, amiért ilyen ügyetlen, nosztalgikus módszert választott. — Skylar.. — mondja halkan, inkább a térképnek, melyet zsírkrétával titokban az asztal aljára rajzoltak, mint magának. Háta a padlóra hengeredik — haja szétterül a porban. Az ezüstből szürke lesz egyszer. Ott vannak a kacskaringós vonalak — a biztosak, és azok, amelyekkel ő próbálta utánozni a fiút. Utolsó látogatásán a bűbáj, amely tartósította, még most is ott tartja, helyén — mikor minden más már összetört, és csak ő van itt, hogy emlékezzen rá. Elmosolyodik, majdnem meleg minden árnyalata — azt ígérted, hogy mindig barátok leszünk. Hogy mindig barátok leszünk, együtt fogunk felnőni, és majd mikor szabad, koccintunk Szilveszterkor — hogy minden év együtt ér véget, minden új együtt kezdődik. Becsukja a szemét, mutatóujja végigfut a térkép egyik leghosszabb vonalán — ki tudja igazán, hová vezetett volna, Skylar messze van, talán eljutott oda. Talán a nem is egyenes vonalak valahol végül.. mégis metszik egymást. Majdnem fel is ül, mikor meghallja a hangját — a mozdulat megszakad, mint a szív. Hirtelen — levegőt is elfelejt venni, mikor meglátja Cryus lábszárát, cipőjének orrát az asztalon alatt ebben a szögben. — ...ez nem az, aminek látszik. — nem tudja megmondani, minek látszik. Röhejesnek? Azzal tud mit kezdeni, a szánalmassal is — azzal már kevésbé, ha valóban meg is kapja. Azért már aligha érzi magát kellemetlenül, hogy gyakorlatilag fekszik előtte a padlón, még ha az asztal fölé is magasodik — ez csak formaiság, nincs közöttük valódi vonala az udvariasságnak. Monsieur Devereaux mindig akkor érkezik, mikor a ruhája kiszolgáltatja másoknak — általában jó érzékkel pont neki. Lolita sóhajt egyet, visszafogja valódi gondolatait — azok nemcsak nem tűrnék meg a nyomdafestéket, de fel is oldanák azt egy könyvtárnyi kötet lapjain. — Nem, én.. csupán ostobán szentimentális vagyok. Az elől nem lehet elbújni. — kimászik az asztal alól, hosszú szoknyáját húzva maga után. Az anyag fájdalmasan sóhajt egyet, ahogy rátérdelve felegyenesedik. Mégis, Cryus Devereaux nem tűnt kifejezetten dühösnek — a derűs érdeklődése már-már bántó is lehetett volna, ha nem rejtett volna bizonyára valamilyen prekoncepciót. Talán sok nővel volt dolga, ezt arca, annak élén a megcsillanó augusztusi napsütés az év utolsó napján indokolta is — talán csak remekül szórakozott az ő esetlenségén, valódi lényegén, amelyet láthatóan még egy ezüst, ünnepi ruha sem tudott igazán palástolni. — És ön? Megint az én műveletlen társaságom választja, ezúttal a padlón a vendégei helyett? Mintha egy mintát látnék kirajzolódni. — a rozéról nem tud véleményt formálni, nem kóstolta. Ezúttal nem esik ugyanazokba a hibákba — Lolita mindig csak háromszor lépett ugyanabba a folyóba, negyedszer legalább káromkodott, mielőtt megtette. Leporolja magát egy bűbájjal — bár igazán nincs rá semmi szükség, megszokás csak, a háztartási bűbájokban sosem jeleskedett. Megáll így, és figyeli a férfit — várja kérdéseit, amelyek nyilván lényegretörő fájdalommal érkeznek majd, mint az utolsó óra utolsó percei, míg azt kívánja, hogy.. bár lenne több belőlük, bár lenne mire válaszolni, mint.. gondolkozni a válaszok között.

13	2005/2006-os tanév / Északi szárny / Re: Üvegházak és a kert	Dátum: 2025. 12. 12. - 09:48:09
laurian —◦◦◦— tout l’univers (18+) ◦ TW: káromkodás ; szexuális utalások ◦ Talán voltak üres, szürke, pergamenre aligha vethető napok, amelyeken álltatta magát azzal, hogy nem dühös — hogy ez a megnevezhetetlen, ősi harag nem neki szól, egyszerűen csak.. az életnek magának. Hétköznapoknak, hiányuknak — hogy nem jó sem bennük, sem remélni őket. Ezek a napok feloldódtak az ég lángtengerén, nyomuk sem maradt — a kétségbeesés, amelyet a tavaszi hideg idáig hordott, szárba szökken az ajkain. — Te is egészen más ember voltál azelőtt, Skylar, hogy meg akartál volna baszni. — sok minden elvisel, sok hibájának, ballépésének tükörképét a fiú szemén tükröződni, azt akkor és most sem, hogy vászonnak használja, míg a keze, melyben nem tartja az ecsetet.. Valami mást szorítson meg. Talán a haragját — az is merev lett a felismeréstől. Gyűlöli a szótagok között a levegőt, mindet — minden szívdobbanást, amíg kimondta, minden hidegrázást, amelyek kísérték. Ránézni most sem tud, még most sem — talán minél jobban ütni, annál ügyesebben fordul el előle. Sosem akarta még, hogy így figyeljen rá valaki — és sosem félt tőle, mi történik majd, amikor véletlenül sikerrel jár. Jelenlétében a bőre is szűk volt rá — mintha egyszerű bűnből szabták volna, és Skylar jelenléte mélyebb árnyékokat vetett volna rá. Ott volt, mikor először ült asztalhoz Cryus házában — és ott volt, mikor először állt fel az ágyából. Az ítélete, a néma ítélete — amely nem hagyta sem futni, sem megállni magától. — Ezt.. ismerem. Ezt.. hallottam már. Előtte és utána is. — ujjbegyei kifehérednek, ahogy megszorítja a szoknyája anyagát, el nem fordulva. Ez nem kellene már, hogy indulatot ejtsen — és Skylartól annál jobban fájt, mint korábban bárki mástól. Cryusnak igaza volt — undorító módon, felkavarodó őszi levelekkel, de igaza volt a maga módján. A természet mindig elvette azt kérdés nélkül, amit magáénak érzett — gyermekkoruk ártatlansága valahol egy használt zsebkendő lehet egy bölcsőben. Egy bölcsőben, amelyből koporsó lett. Üvölteni szeretne, megrázni a fiút, talán megölelni — egymás után, egyszerre, majdnem mindegy. Érezni, hogy nem löki el újra magától, ezúttal bűntudatos ájtatossággal, sűrű sajnálomok, nem a te hibádok között — bármi jobb volna, akármi. Még az is, ha Cryusnak mindenben igaza lenne — ahhoz tudna viszonyulni, azt.. megtanították már neki mások markai, tekintetei. — Mit sajnálsz? Hogy nem válaszoltál.. hogy sosem akartál igazán, a barátodat, és hogy.. mikor újra láttál, úgy mertél tenni, mintha én lettem volna az, aki.. hogy? — a tekintete hangosabb volt szavainál, Lolita afelé fordul, amerre a fiú is néz. Nyakát követi a vállainak íve, mellkasa, csípője — pont úgy, ahogy a nászéjszakájukon, és akkor sem.. hitte el, hogy igaz, amit lát. Egy pillanatra a világ hangjai három szóba költöznek — összesűrűsödnek, éles, rothadó édességgé. — ...a kurva életbe. — leheli, éles kontrasztban a szavak élével, karmazsinjával. Levegőt is alig vesz, hunyorogni nem mer — akkor sem tűnik el, akkor is ott lesz, persze, hogy ott lesz. Persze, hogy eljött utána, persze, hogy nem ért véget ez a fejezet — valakinek az ujjai akkor is a borító alatt járnak, ha rájuk csapták a fedelet. Cryus ujjai elérnek bárhová, és Cryus — még akkor is olvasott benne, mikor idáig menekült előle. — Nem! — a lehelet elvékonyodik, megsebzi rajta az ujját: leugrik az oromzatról, nem törődik semmivel többé. Cryus talán egy villanást, ha látott belőlük — kéket a feketén, freccsenő festéket, mikor valaki megszorítja a tubust. Lolita ellöki Skylart teljes lendületével, elejti a cigarettát is — kétségbeesett a mozdulat, a tüdő válaszol az izmok hullámain, mint vihar előtt a mező virágai. Minden üvölti: menj, menj már! De aztán megáll — tenyere még mindig a fiú mellkasán, felnéz rá, szemeiben valami kimondatlan. Mégis.. mégis mi a fasztól ijedtem meg.. ennyire? A hangodtól. A hangodtól ijedtem meg. — ...jó, menj.. mindjárt ideér.. nem akarod megvárni, ugye? Na mi az.. úgysem tudsz rám nézni, menj és.. — tudják mindketten, mire gondolt. Egy új zsebkendőre — a griffendélesek arany-vörös szegélyű talárja mélyén. Talán képzeletben — de ott marad vele. Hátrébb lép, levegőt vesz — nincs mitől félnie, maga sem tudja, mitől ijedt meg. Ostobaság — annyira jó dolga van, hogy már.. Skylarra, Skylar kidagadó vénákként pulzáló vágyaira a racionalitás helyett. Nincs mitől félnie — ez a dolgok rendje, igaz? És ő.. tartozik Cryusnak azok után, hogy otthagyta.

14	2005/2006-os tanév / Tiltott Rengeteg / Re: A sűrű rengeteg	Dátum: 2025. 12. 12. - 09:07:10
révolution —◦◦◦— the french Lolita Delacour sosem mulasztotta el kötelességeit — azok tartották felszínen még a fuldokláshoz oly hasonló pillanatok között is, olykor el-elmerülve a muszáj utolsó kis lélegzetvételeiben. Erről Daphnéval bizonyára most is tudnának beszélgetni — lépései megfontoltak, karba tett kézzel tart a csoporttal, esze a bájitaltan alapjain járt a hamarosan elérkező Próba helyett, vagy ahelyett, milyen.. ügyetlenül tüntette el aznap reggel Cryus nyomait a testéről. Azt nem vette észre, hogy míg egy gyökér felett lépett át, haját pedig önkéntelenül a füle mögé tűrte — egy árulkodó folt, lilába hajló, cakkos szélei még akkor is hangosabban beszéltek nála, mikor ő nem vette észre. Míg megáll, hallgatja a Professzor instrukcióit, minden rendben — a Rengeteg biztonságosabb, mint mások szája, mások kezei. Ha vakon kell végigsétálniuk rajta, talán annál inkább — a sötét és örökzöldek gyors egymásutánja legfeljebb egy természetes halál gondolatával ígérték az óra folytatását. Egészen addig minden rendben van (azaz, semmi sincs rendben, de ez már lényegében megegyezik a rendbennel), amíg a beosztáshoz nem érnek. Kevéssé ismerte évfolyamtársait, akik bizonyára még most is először megalkotott véleményük fényében látták — ezen a csoportmunka változtathatna, ha nem.. hallaná a nevét épp azok között, akiket a legkevésbé szeretne. Ajkain villámlás szalad végig — majdnem el is mosolyodik kínjában. Ki hitte volna, hogy ennyire zavar majd ez a félreértés — karjait szorosabbra fonja, mintha azzal visszavonhatná a gerincén égő elemi gyűlöletet. Nem a Professzor iránt, aki vétlen volt a tévedésében — a név iránt, amely még ide is követte, és amelynek jogos örököse, ha hármat kívánhatna, bizonyára gondoskodna annak visszavételéről. Skylar hallgatása még csak nem is sejti, hogy ezen vágyuk közös — ahogy bizonyára a tehetetlen indulataik végén parázsló harag is. Nem javítja ki az elhangzottakat — ennyi kín mindannyiuknak jár. Ki hitte volna, hogy szeretni valakit ennyire.. erőszakos is lehet. Legalább nem Sebastien az — az a seb élénkebb, még olvasható a bőrük fényén. Kénytelen közelebb lépni Skylarhoz és Skylar.. talán barátnőjéhez — az nyilvánvaló, hogy létezik, de nehezen tudja elképzelni, hogy épp ez a lány az a fonálként mindenhová szétguruló életörömével. Már majdnem profán — de egyébként mi közöm hozzá. Hangja befurakszik minden benyomásukba — becsukhatatlan ablak egy, az éghez közeli toronyszobában. — Lolita Delacour, még nem beszéltünk. Anne-Rose, ugye? Kötőjellel. — Anne-Rose kötőjellel már akkor is töménynek hangzott, mikor épp csak levegőt vett. Mégis, elhatározza, hogy több kegyelemmel fordul a már nem gyermekkori barátja talánlagos szerelmének, mint amit az vélt felismerni benne — a Devereaux-átok még abba is beitta magát, amelyben feloldódni kívánt. Hagyja a fiúnak lefordítani a sorokat, vagy ha kézen fogva kívánja vezetni a lányt — aztán figyeli, ahogy az csípőjével először az asztalt találja meg Skylar helyett. Lehet, hogy mégis Sienna az — gondolja, aztán kezében a pálcájával elindul a csapattársa után, hogy legalább abban megakadályozza, hogy súlyosabb sérüléseket szerezzen az erdő fái között. Látszólag minden lélegzete újabb ellentmondásba keveredik az előzőekkel — mikor Lolita látja, hogy már sokadszor botlik el, sóhajt egyet, és legalább egy bűbájt szór rá a komolyabb ártalmak ellen. Védővarázslatok terén nem volt igazán kiemelkedő, a vérében mindig a támadás lehetősége suttogott — de az mindenképp figyelemreméltó volt, milyen rideg Skylar még a saját barátnőjével is. — Ő is elkövetett valamit ma reggel, vagy miattam bünteted? — szúrja oda a fiúnak, ezúttal direkt nem franciául. Ahogy lehajol, hogy újra felsegítse a griffendéles lányt, haja előrekúszik, láthatóvá téve a bíbor nyomot a nyaka hajlatán — Lolita figyelmét a földhányás köti le, közvetlenül a gombák mellett. Egy gyors, ásásra is alkalmas bűbájjal elkezdi megkeresni benne a remélt ládát, hátra-hátrapillantva, hogy nem lepi-e meg őket közben valami — vagy épp valaki. Cryus jelenléte akkor is fojtogató maradt a tüdejében, ha a közelükben sem járt — visszavonhatatlanul, ahogy az tizenkettőt ütő óra utolsó hangját kíséri a visszhang. Végül felemeli a ládát, lehajtja fedelét — egy rövid recept, hozzávalók. Nem tudja, pontosan mennyi ideje lehetnek itt, az idő csak úgy repült a remek társaságban — legalább Anne-Rose a kötőjellel azt nem látja, ahogy néznek egymásra. Bármilyen sokat beszélt is, ha szerteágazó hangja nem töltené meg a csendjeiket — de ezt jobb nem befejezni. — Megkeresem az üstöt, vigyázz rá. — nem teszi hozzá, ami ott lebeg mögötte füstként — jobban, mint eddig. Jobban, mint.. más törékeny dolgokra. Az üstöket nyilván megbűvölték, nem lehet olyan egyszerűen szólítani őket.. de annál jobb, addig sem áll itt mellettük tovább. A bíborlila még akkor is ott volt, közvetlenül az inge nyaka felett, mikor az aljnövényzetbe lépett.

15	2005/2006-os tanév / A Trimágus Tusa / Re: Az Első Próba	Dátum: 2025. 12. 11. - 21:30:46
sojourn —◦◦◦— light of my fire Közelebb lép, bátran, nyugodtan — azonosságuk, mint égen a Tejút, felfénylik az érkezés örömében. Nem bántja, sosem bántaná — jobban szereti önmagánál, a tükröt, amelynek szárnyai, tollai egy viharmadárban érnek véget. Talárjának gombjait megoldja a szél, majd kezei - alatta az ing is sötétebb lesz a bűbájai által. Teljesen odaengedi magát a front színeinek: kékek, szürkék, égő fekete végül, a nadrágján, csizmáját — a Beauxbatons férfi bajnoka viharrá lényegül palettáján, míg felettük villámok harapnak egymásba. Mintha azok is felelnének egymásnak — nappali világosságban veszekszenek az égbolton, a feszültség megrajzolja az aréna légterét. Szél söpör, üvölt hullámokban — mintha harangszó volna valahonnan, ahová már nem térnek meg gondolataink, csak a lenyugvó napra tekintve, csak ott, ahol valami közös bennünk. Lolita karját az égre tartja, elvégzi újra az átkot: az felfelé cikázik, kibomlik a magasban, akár szalag a hajból. Az övén a vihar söpör végig, úgy ellenáll neki, akár a Viharmadár: egymás szemében látják már egymást. A mennydörgés elmossa a külvilág zaját — csak ketten vannak itt, ő mindjárt odaér hozzá. Karjait kitárja — lefelé, pálcáját az övébe tűzi. Az eddigi biztonságos menedéket, a pálca érzetét a kezében azonnal megdermeszti a jeges esőfüggöny, megvilágítja egy, érként az eget vérrel megtöltő villámlás. Narancsa, aranya tükröződik a szemükben — eléri a Viharmadarat. Itthon van — sehol máshol nem lehetne inkább. Mintha lélegezni is elfelejtett volna — mintha nem volna rá szükség többé. A pálca az övébe tűzve marad — mintha csak magát érintené meg. Kinyújtja a kezét a Viharmadár felé — hasonló a hasonlóhoz. Ez vagyok én, ez vagy te, ezek vagyunk mi ketten. Elsötétült csizmájának orra megteszi az utolsó lépést — feje, nyaka engedelmeskedik az ösztönnek, annak, amelyből formálták az évek. Ide vezettek, hónapjaik, napjaik egymásra akként rakódtak, mint fénykörök, melyek az utat világították idáig — vissza önmagához. A Viharmadárhoz. Ha teheti, megoldja ő maga a kötelet — gyorsan, könnyedén. Talárja zászló a tomboló szélviharban, amely az aréna természetes falainak feszül, dühösen zörgeti azokat, fenyegetvén a mögötte honoló nyugalmat. A vihar fogai a mágiába marnak — a Beauxbatons férfi bajnoka, ha sikerrel járt, leveszi a Viharmadár béklyóját, szabadon ereszti oda, ahová mindig tartozott: az égnek, a fellegeknek. Ha segítségre van szüksége, még mindig használhatja a pálcáját — egy egyszerű oldó bűbáj, gyermekek egyik első leckéje fűzőikhez. Egyikük sem való ide — mindketten szabadok akarnak lenni, testük a ketrec rácsának verődik, visszhangzik a gondolat maga. Szabadnak — megadni a viharnak azt, ami az övé, amelynek csontot, alakot a mágia ad, lényegét csak halkan teszi hozzá, mint fájó fejhez kínjaink annak félelmét, hogy nem múlnak el. Sosem tudtam, hogy van bennem egy ketrec — abban bújt meg az emberségem. A ketrec megbaszhatja magát — gondolja Lolita Delacour, tenyere finoman érinti a Viharmadár begyét, hasonló megtér a hasonlóhoz. Talárját, ingét, nadrágját, csizmáját, arcát csaknem ébenre festik a fellegek, a haragos bírák feketében — tajtékja a viharnak elér mindent, végigömlik rajtuk, tagjaikban, szívükben. Utánuk a bársony nesz nem inog többé — a mágia dühös, nem remegnek többé a jázminok. Csak ők maradnak benne — a Viharmadár, és a Beauxbatons férfi bajnoka. Csak ők érzik magukat otthon benne.

Oldalak: [1] 2 3 ... 5

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország

Az oldal 1.643 másodperc alatt készült el 25 lekéréssel.