Morrison látom, hogy nagyon is szeretne válaszolni Santiago szavaira, amennyire ismerem a tagadhatatlan wampusos természetét, egyenesen kihívásnak élheti meg az auror fenyegetését. Nem lesz ez így jó. Santiagoval azt ígértettem meg, hogy nem támad rá a diákjaimra, de elég egyszerű kijátszása az egyezségünknek, hogyha kiprovokálja, hogy ők maguk támadják meg. Hónapok teltek el az első találkozásunk óta, és még mindig nem sikerült teljesen megbíznom benne. Abban sem vagyok biztos, hogy ez lenne az igazi neve. Az egyetlen dolog, ami hitelt ad a szavainak, az az OMEN védjegye. Most mégis ostobának érzem magamat, amiért egyáltalán ennyire közel engedtem a diákjaimhoz.

O’Hara szavain normál esetben mosolyognék, de most leginkább felselges nagyfiúskodásnak tűnik. Hihetetlen, mennyi büszkeség képes szorúlni ezekben a tinédzserekben. Az ő korukban egy ilyen jelenet után köpni-nyelni nem tudtam volna, és megszeppenve követtem volna a tanáromat a gyengélkedőre. De az ír fiú előbbi tekintetének súlya még bennem él. Hogyne lenne büszke, az ő generációja az első, ami belépett a Roxfort falai közé a háború után, és annak sebei még mindig látszódnak a lelkén. Ez legalább tiszteletre méltóbb és megérthetőbb, mint Morris veleszületett gőgje. Csomó rándul a gyomromba, most érzem igazán csak annak a szelét, hogy milyen időket élünk és mi várhat még ránk. Mindeddig csak a felnőttek politikai játszadozása volt a tét, de ha már a gyerekeket is bevonják...

Persze Santiago átlát a próbálkozásomon és azonnal is terelni próbálja Orville gondolatait a neki kedvező irányba. Nem tudom eldönteni ezen a ponton, hogy piszkos szőke diákomnak van-e bármi fogalma az okklúenciáról. Vajon a Yaxley lány tanított neki bármit is? Nem merek kockáztatni. Hogyha itt és most az auror belenéz diákom fejébe és olyan információt derít ki, ami egyértelműen visszavezethető rá.. bele sem merek gondolni hogy a többi bagolygyűrűs mit csinál vele vagy az éppen Ilvermornyban lévő húgával. Akárhogy is, Orville az én diákom, és egy multikulturális verekedésen kívül semmit nem lehetne bizonyítani róla. Legalább is remélem.

Az ír nagyfiú szavaiba kapaszkodva töröm meg a csendet és idétlen mosolyt csalva az arcomra, pálcával a kezemben próbálom bagatelizálni a dolgokat, mielőtt még Orville válaszolhatna a gyűrűjével kapcsolatos megjegyzésre.
- Rendben van, akkor megspóroljuk a gyengélkedőt – közlöm - de azért egy-egy fájdalomcsillapítót mindketten kaptok, Morrisnak meg jár egy hippkrax is – pálcám legyintésével két szappanbuborék jelenik meg. Az egyik O’Hara állkapcsára szál, egy enyhe fájdalomcsillapítást előidézve. Ami Morris törött orrára szál a kelleténél nagyobbat pukkan, és bár az orra ropogva helyre jön, a srác egy pillanatra keresztbe néz a bűbájkoktélba rejtett konfúziós ártástól.
- Professzor...orr... váóó – hebegi én pedig eljátszom meglepettségemet.
- Ejnye, túl erős lehetett az együtthatás – sápítozok, egyetlen pillantást sem vetve Santiagóra. - Gyere, Orville, ideje tényleg mennünk – vállon fogom ismét és sietős léptekkel hagyjuk el a folyosót. Orville még bágyadtan hátranéz a válla felett, de ember legyen a talpán, aki bármit is kiképes venni ebből a pillantásból.

- El sem tudnád képzelni – forgatom újra a szemeimet és mosolygok a „normális emberes” kontrázáson. Jó érzés, hogy már is könnyebben tudok beszélni, még ha csak csevegés jelleggel is. Ad egy könnyebbséget és lendületet, ami nem árt az elmúlt pár óra vitái után.
- Oh, sajnálom – jegyzem meg, igazából meglep, hogy azt mondja megviseli az itthonlét. A fejemben azt képzeltem, hogy nagyon kis idilli neki így hazalibbenni egyet, de a válaszból és a pillanatnyi elmélázásból úgy veszem ki, hogy több dolog is lehet Gwenda költözése mögött, mint a kalandvágy. - Ha ez segít, akkor a pörgéshez jobban hozzá tudok járulni, de erről inkább majd az irodában.
Mire elérünk az ajtóhoz már az iskolai házakról beszélünk. Érdekes az egész roxforti koncepció és bár tudom, hogy történelmileg rajtuk alapul a mi rendszerünk is, valahogy más lehet hogy itt konkrétan beosztanak egy házba, míg nálunk a ház választ téged vagy te a házadat. Az értékrendszerük is teljesen másképpen működik és az eddigiek alapján nem tudnám megmondani hova illenék náluk.
- Ők az eszesek ugye? – valakitől azt halottam, hogy a Hollóhát a különcök és flúgosak gyűjtőhelye is de talán ezt nem kéne Gwenda arcába tolnom mielőtt szívességet akarok kérni tőle. Még mindig furcsa, hogy konkrétan benne van a ház nevében hogy „Holló” erre egy sas a címere. A britek mindent túlbonyolítanak. Vagy mi lennénk túl egyszerűek? Vicces lenne ha itt is csak annyi lenne a házak neve hogy Kígyó, Borz, Sas meg oroszlán. - Érdekes, azt hittem volna hogy Hugrabugos voltál – ők az emberközpontubbak ugye? – olyan baromi vicces ez a szó. Hugrabug. Mint valami furára sikerült csuklás.

Ahogy belépünk az irodába jól hallhatóan kifújom a levegőt. Néha az ember csak akkor jön rá hogy milyen kibaszottul feszült is valójában, amikor van egy pillanat, hogy lenyugodhat. Pislogok egyet-kettőt és érzem szememben a fáradtságot. Legszívesebben betolnék egy napközi szundit. Ha a Tusa és a körülötte zajló politika nem lenne elég, nincs olyan nap, hogy valamelyik szörnyecském ne csinálna valami baromi nagy ostobaságot. Reflexből nézek is rá az íróasztalon lévő digitális órára, amin meglepő módon nem villog semmi botrányos viselkedés. Vannak még csodák.
Pálcám intésére a bakeliten elkezd szólni a háttérben egy lágy bosa nova én pedig másik reflexemnek eleget téve a bárszekrényhez lépek miközben válaszolok Gwendának.
- Szolgálhatna – nevetek - bár talán a hálóm kényelmesebb. Mondjuk nem ez lenne a legextrémebb hely ahol.. – el is harapom a mondatot mielőtt befejezném. A végén még az orrára kötöm, hogy mit csináltunk Crowforddal a rengetegben. Szegény Hagrid, valószínűleg azóta is keresi a lényt, ami olyan hangot adott ki. Mondjuk úgy, hogy egy banshi megirigyelte volna azt a nyögést. Na de az italok!
- Teát? Kávét? Valami erősebbet? Egy jó koktélt? – házigazdáskodom és magamnak bűvölők egy pina coladát majd elkészítem Gwenda rendelését is és lehuppanok a vele szemben lévő fotelbe.

- Talán inkább úgy fogalmaznék, hogy az ittlét kínoz mintsem a honvágy – merengek el - őszintén megvallva, nem hiszem hogy otthon sokkal jobb lenne –
Így is kikészítenek az újságok. Egy napos késéssel érkezik meg ide a New York Ghost és undorodva olvasom az otthoni történéseket. Megkezdődött a kampány időszak és Yaxley nagyon bevetette magát. Szeretném azt hinni, hogy nem vagyunk mi amerikaiak ennyire hülyék, hogy megválasztunk egy egyértelműen fasiszta bűnözőt, de mindig csalódnom kell népünkben. Talán jobb, hogyha elkezdem magamat otthonosabban érezni a britek között.
- De térjünk is a témára! – csapom is össze a kezeimet - az a helyzet, hogy Crowford lerobbant. Tudod a vörös srác, a sajtósunk. Kicsikém túl kíváncsi-fáncsi volt és patrónus nélkül akart pacsizni az ozarki süvitővel. A lényeg, hogy éppen a Szent Kungóban – így hívják? nem valami más volt, mindegy - ápolják és próbálják kihozni a depresszív kómából. Mi pedig itt vagyunk sajtós nélkül. – vázolom fel gyorsan a helyzetet és figyelem Gwenda arcát, annak rezdüléseit. Nagyot kortyolok koktélomba majd felteszem a kérdést, ami a felvezetés után már adta magát.

- Érdekel a pozi? –

Halálfaló. Ízlelgetem a szót magamban. Hiába tudom a jelentését mégis furcsán cseng. Számomra eddig ez egy külföldi kifejezés volt. Egy objektív megnevezés. Egy modern történelmi jegyzet. De a hangsúly, a megvetés és a düh, ahogy O’Hara szinte köpi a szót, megráz. Ennek a fiúnak ez nem csak egy szó. Nem csak tudja, hogy mi a jelentése, hanem pontosan tudja, hogy kik viselték ezt a nevet. Tizenhét éves. Biztosan vannak emlékei a háborúról. Talán több is mint képzelném. A furcsa pillanatban fürkészem a barna szemeket. Szomorúak és dühösek. Ilyet jó esetben az ember csak kelet-európai melegpornóban lát. Érdekes. Megrázó, de érdekes. Lekövetem a gyűlölettel telt tekintet és ismét rásandítok Morrisra. Halálfaló. Valami hűvös megmarkolja a szívemet.
Látom, ahogy Orville beáll a terem közepébe és mind a négy ház kiválasztja. Ahogy másodévben a bűbájtan órámon görcsöl mert sorra rontja el az igézéseket. Harmadévben jobb kedvre derítem, mert valami szerelmi bánat érte. Bár inkább csak magamat égetem, a végén sikerül egy mosolyt kifacsarnom belőle. Ez egy kisfiú. Az én egyik kis szörnyecském. Véresen, törött orral, kővé dermedve. Egy halálfaló.

Santiago hangja kizökkent a gondolataimból, ahogy rászól O’Harára majd Morrishoz beszél. Én pedig igyekszem villámgyorsan eltüntetni a döbbenetet az arcomról. Nem bírok szabadulni a gondolattól. Tudtam. Tudtam, hogy tudtam, de elhessegetem. Homályosítottam saját magam elött. Naiv lennék? Vagy gyenge?
Feltűnik a csend és követem az auror tekintetét. Érzi az ember amikor elsápad? Én úgy érzem megteszem. Ez egy kisfiú, éppen, hogy csak betöltötte a tizenhetet. Mit keres rajta ez a gyűrű? Egyáltalán, milyen gonosz és kegyetlen ember szervezne be egy gyereket?

Agyamban zakatolnak a mentális jegyzetek. Nem tudni semmi biztosat a Noctua Tenebrozáról. Pletykák, szóbeszédek persze vannak. Egy titkos társaság, régi, akár csak a családok, akik a tagjai. Ők irányítják az amerikai varázsgazdaságot, meg politikát. Mint a szabadkővűsek a magnixeknél.
Halálfalók – rémlik fel bennem megint O’Hara hangja.

Persze a salemi boszorkányüldözések és a Rappaport-törvény országában senki sem csodálkozik hogy a felső egy százalék nem kedveli a magnixeket. Miért is lenne különös? De én sem kedvelek sok mindent, az még nem jelenti hogy... Morris... és Brown?... Robertson is? Nem az nem lehet. Esélytelen. Gyerekek.
Halálfalók ?

Elkapom Morris tekintetét. Gőgös és büszke, mint mindig. Idióta, nem is méri fel, hogy mibe keveredett és hogy kicsoda Herrera.
- Tudtommal nem volt gongszó jóember – tápászkodik fel, de pálcája már a kezében -  szerintem gyávább hátulról támadni és beleszólni mások dolgába. Hát nálatok nem divat a becsület? –   úgy beszél az aurorral, mintha legalább is egyenrangúak lennének. Ez nem lesz ez így jó.
-  Jól van, jól van, mindketten megtanultátok a leckét, ha meg nem a bűntetőmunkát pont erre találtuk ki –  lépek közbe oldva a szikrákat és ráteszem a kezemet Orville vállára, hogy arrébb vonszoljam.
-  Köszönjük Señor Herrera a deszkalációt, de mint képzett pedagógus, átvenném a terepet. Irány a gyengélkedő. Mindkettőtöknek. – a pedagógus szót erősen megnyomom és igyekszem kerülni a szemkontaktust Sanitagóval.
-   Morris, ez majdnem olyan, mint amikor negyedévben egymásnak estetek Blackwar-ral.. Emlékszel? Hasonló intenzitású büntetésre számíthatsz –  próbálom terelni diákom gondolatait a wc súrolásra, nehogy egy váratlan spanyol látogatót találjon fejében. Kérlek Santiago, hagyj minket el menni.

Ne itt, ne most.  

És amekkora számító kis törpemaffiavezér naná, hogy egy Trimágus-bajnokot nézett ki magának. Biztosra veszem, hogy nem véletlen ecpec-kimehetszel találta meg mardekáros srácot. Amikor irodám asztalán hangosan jelezni kezdett az órám, fennakadt a szemöldököm. „Morris verekszik O’Harával a déli szárnyban”. Az ember egyszer szeretné yugalomban meginni a milkshake-jét erre tessék. A texasi tuskó nekiesik az ír fenegyereknek. Mint valami rossz vicc.

Az egész Morris féle banda aggaszt. Nyár óta jóval magabiztosabbak és valahogy.. sötétebbek? Mármint nem ostobák, nem, egyikőjük sem – ellenben úgy viselkednek, mint akiket üldöznek a vadászok amiért meztelenül táncoltak a sátánnal. Sötét sarkokban sugdolóznak, figyelik hogy valaki hallgatózik-e és esküszöm hogy láttam, hogy Robertson elő kóstolja Yaxley kajáját. Vagy csak éhes volt, no body shaming de akkora testnek tény, hogy kell a kalória. Persze pontosan tudom, hogy milyen körökben mozognak a szüleikkel együtt, de a szemben még mindig tizenegyéves kis taknyosok. A diákjaim és felelőséggel tartozom értük. Abban is biztos vagyok hogy Morris egoját felcseszte, hogy a Tűz Serlege nem köpte ki a nevét. Szent meggyőződésem, hogy ugyan úgy járt volna mondjuk, mint a francia srác – egek, Olympnek sem lehet könnyű dolga éppen.

Szerencsére az előreküldött buborékjaim nyomát könnyű követni szóval én sem tévedek el az ősöreg kastélyban. A mágia pedig mindig a legcélszerűbb utat választja.
Bokacsizmám mély nyomokat hagy a birtok sarában, amit sajnos be is hordok a kastélyba ahogy a nagyterem felől ráfordulok a déli szárnyra. Igyekszem nem eltaknyolni a lépcsőkön. Kanárisárga pulóveremen kavarognak a falevelek, pálcámat pedig előrántom, kitudja mennyire volt hatékony a lefegyverzésem. Két túlbuzgó tininél sosem tudni mire számíthat az ember. Az órám furcsa mód verekedést írt, nem pedig párbajt és ritkán téved. Bármennyire is kézenfekvő még is furcsán hat, hogy két hetedéves varázsló előbb lendíti az öklét, mint a pálcáját. Ez vajon a divat? A mai gyerekek inkább verik egymást? Az én időmben bezzeg még összecsomóztuk a másik nyelvét meg denevérré változtattuk a taknyát. Azok a régi szép idők!

Követve buborékjaim nyomát és a zajokat befordulok a folyosón, pont elkapva ahogy a két begőzőlt hülyegyerek nekicsapódik a folyosó két falának. Üvegtörmelékek, lovagipáncélok meg vér a földön. Csodálatos látvány. Mint amikor arra érsz haza, hogy doxyk szétszedték a lakást. Nagyot sóhajtva, nyelvemmel ciccentve lépdelek közéjük és nézek végig rajtuk. Mindkettő véres. Maszatos kis szörnyecskék.
- Az igen fiúk, szépen elbántatok egymással – mondom be színpadiasan és lehajolok, hogy szemügyre vegyem O’Harát – fáj az álkapcsod? Kérsz ráolvasást?
Eközben a földön fekvő Morrisra és rápillantok, aki ahogy nézem még bekapott egy sóbálvány átkot is. Igyekszem elég sokáig nézni a törött orras, véres arcát ahhoz, hogy merengőmben a legjobb minőségben nézhessem vissza. Várjunk csak, O’Hara kezében nem látok pálcát. Ki bénította meg?

Ééés megcsap a cigarettafüst szaga, ami beivódhatott már a bőrébe is. Komolyan, legalább a diákok között figyelhetne rá.
- Áhh senor Herrera. Micsoda meglepetés! – Tárom szét kezeimet szívélyesen, gyengén megjátszott örömmel. Pálcát emelt egy diákra. Túllépte a hatáskörét. Ráadásul az én diákomra emelt pálcát.. csúnya, csúnya rossz fiú ez a Santiago, fúj, fúj, fúj...