Még egyszer, utoljára..

Fáj...
Fáj!
Ostobák az emberek, mikor azt hiszik a halál adja azt az utolsó kínzó érzést. Az utolsó kínzó érzést az előtte magasló percek adják. Azok a percek, amik sokkalta fontosabbak rövid életedből, mint bármely másik. Az a perc, mikor azt várod:
Mi lesz?
Miko legondolkodsz azon, hogy tényleg van e túlvilág, hogy tényleg van e Pokol és Menny, és hogy hová kerülsz majd... Hogy megérdemled-e a byugalmat, mit életedben nem kaptál meg...
Úgy fekszik a földön akár egy kivert, kutya. Egy olyan kutya, kit egy életen át bolhák martak, ki csapzott volt és rühes, akár egy korcs.
Korcs...
Fattyú.
Teste remeg, mintha csak áramot vezettek volna belé, s htalamas szemei még utoljára felnéz a Nagy Rodolphus Lestrange szemeibe. Azok a szemek, melyek úgy hasonlítanak talán még mindig áhított szerelmedre...
És talán, tényleg nem érdemli meg, hoyg éljen. Mert talán meglrdemel, egy ennél sokkal jobb világot, Egy olyan világot, hol minden olyan , mintha festmény lenne. Egy olyan festmény, melnek vonalait úgy alakíthatod, ahogyan szeretnéd...ahogyan sze..
Crucio...
Fájdalom.
Szenvedés.
Vergődés.
Akár egy bogár, mely már az utolsókat rúgja. Vékony ujjai beletúrnak hajába, üvölt és üvölt haját tépné, ha lenne annyi ereje, de nincs. Elfáradt. Pihenni akar. Mostmár végleg...
Szemeiből könnyke hullanak, melyek kosszal, s izzadsággal keverednek, Szemei táskássá váltak, mintha nem aludt volna már hetek óta. Hajába kapaszkodva néz fel a férfire. A férfire, aki végez vele. A férfire ki mindig is gyűlölte. A férfire ki felé olyan érzelmeket táplált mint még soha senkihez, Szemei ragyognak...Ugyan..csupán annak látnád, ám csak könnyektől duzzadnak, Az utolsó könnyektől. Képtelen szólni. Képtelen kérlelni a másikat, nincs már rá ereje. Sem ideje. Mennie kell. Mennie....
Zöld fénycsóva...
Sötétség.


Megkérem valamelyik Stafftagot, hogy legyen olyan kedves Beatricet eltávozott karakternek bekönyvelni. Köszönöm

Vigyázz! Ha még erősebben szorítod meg a karját, még azt találod vélni, hogy összeroppan... Hiszen porcelán baba, akár csak az anyja. Kiköpött másuk egymásnak. Csak belőled nincs semmi benne... Mégis a Te véred szökdös az ereiben.
Úgy vonszolták fel egészen idáig, mintha vállán keresztet kellett volna cipelnie, egészen a hegytető felső sziklás fokáig, hol már csak a korhadt fák törzsei emelkednek ki a porhanyós, semmi értékű földből.
Semmi...
Ha a föld kicsúszik a kezed közül, semmit sem tehetsz vele. Nem agyag, hogy házadat felépítsd belőle, s nem termőföld, hogy palánták nőjenek, melyek beragyogják életedet. Csupasz homok csupán, melyeket apró jelentéktelen szemek tartanak össze.
Mondaná, hogy életében talán ez a legszebb pillanat, hogy Ő, Ő maga hozzáért s bár úgy rángatja akár egy kapca rongyot, mégis minden egyes fájdalommal teli pillanatban, benne van az az öröm, mikor a harag hozzáérve porcelánt testéhez, átjárja a testét. S akkor a kérdés.
Egyetlen okot.
Ott fekszik a köves úton, s arra gondol mit nem adna eme férfi szerelméért, mit meg nem tudna tenni érte. Ám most is mint mindig, gyáva. Gyáva, és gyenge. Képtelen akármit is kimondani, vékony ajkai közül.
- Nem tudok... Kép..képtelen vagyok rá...
S mintha a földön egyre inkább összehúzódni, elbújni akarna, szemeit is kissé összeszorítja egy pár pillanatra. Most nagyon fél, kavarognak benne az érzések. Nem szabadott volna egyetlen sárga szélű pergament sem elküldenie. De most már..késő..késő a bocsánatra. Túlságosan is.
- Nem tudom..már nem ..emlékszem rá...
Érzi ahogyan vállait szinte majd összeroppantják a hatalmas kezek. Karjain a ruhát lassacskán felszabdalják az apró kövek, s hegeket vájnak bele, mélyvörös vért keltve ezzel.
Szenved...
most már..megakar halni...

A magasból mindent látni?
Olykor még azt is ami nincs a szemed előtt. Hallod a csendet?
Megnyugtató.
Megnyugtató . . .
Ugyan mit érne a szellő, ha nincs mit mozgatnia, és ugyan mit érne a kréta ha nem lenne mit összefognia. A hosszú, durva fekete szén mely lágyan simul rá a pergamen töredékeire, s hagy foltot egyaránt finom ujjainak bőrredőin. Foltot, nyomot. Mocskot?
Újbegyeit lassan beborítja a tiszta feketeség, s szemei - ahelyett hogy a koncentrálásba mélyülnének - kitágulnak s egyszerűen, pislogás nélkül követik a vonalakat. A szürke tekintetet, a hegyes állat, a tejfel szőke hajkorona minden vonulatát.
Színekre van szükségem. . .
Még mindig látja szemei előtt, a lapon szereplő arcképét. Azt az utánozhatatlan árnyékot a tekintetében, érzi azt az utánozhatatlan tiszta illatot, melyet otthagyott mikor elhaladt mellette. Hallja a szavakat, melyeket a vérszegény ajkak hagytak el, és érzi a pillantásokat, amelyek tökéletes hosszú szempillák közül jöttek elő.
Ujjbegyei rátámaszkodnak az enyhén elsárgult pergamenre, s lassan odanyomódva a laphoz, húzzák el magukat. Oda és vissza.
Oda és vissza...
Képtelen azt az árnyékot újra és újra felidézni...
Színekre van szükségem. . .
Remegő kezei leállítják az ütemet, s felemelve magukat ki-ki oldalazva egy-egy, tincset szeméből foltot hagynak fehér arcán. Kis, fekete, jelentéktelen foltokat.
Falnak támasztva hátát érzi a kőoszlop hűsítő menedékét, s tükör kék szeme egyetlen pillanatra a mélybe tekint. Majd összébb húzva magát s felemelve a portrét melyen az apró újbegyek számtalan vonása kerülgeti egymást, az immáron elmosódott arcképen, belebámul a vonalakba.
Egy pillanatra eszébe jut, hogy a gyengélkedőre kellene mennie. Egy pillanatra eszébe jut az otthona. Egy pillanatra eszébe jut ahol volt. Egy pillanatra eszébe jut a rét, a mező, a virágok. Egy pillanatra eszébe jut az otthoni kéz, fagyos, férfias érintése?
Színekre van szükségem. . .

Utállak. Gyűlöllek. Gyűlölöm a hangod mely oly érdes.
Gyűlölöm a lelked, mely oly kegyetlen.
Szeretlek. Csodállak. Leborulok lábaid előtt. Csak érj hozzám. Simíts meg. Had érezzem egyszer arcomon érdes ujjad simítását. Had érezzem erős karod szorítását.
Kínoz. Éget. Magához szorít a hang.
Kínozz!
Égess!
Csalj!
Üss!
Üss, ahogyan csak bírsz?
Szeresss!
Szeress, ahogyan sosem szerettél?
Mindegy csak? Csak érj hozzám?
Hallom, ahogyan az ajtó vészlesejtő nyikorgással bocsálytja be a fényt, az amúgy iis már-már elhagyatottnak tűnő dolgozószobába. Sosem szabad ide jönnöm. Soha. Csak ha Ő hív. Mert most Ő hívott.
Tükör kék szemeim megcsillannak a fényben. Miért érzem magam mindig mocskosnak? Miért érzem azt, ahogyan végigfut a hideg szellő a hátamon, mely füstölgő szivarjaiból tör elő? Szám nem szól, s talán akkor nem fáj semmi sem.
De igen fáj. Fáj a lesújtó pillantásod. Fáj, s mégis oly jól esik. Ha csak rám nézel, nézz rám. Egyetlen mennydörgő pillanatban.
S tekintetem csak bólint a villám csapására. Megszoktam már érdes hangodat. Megszoktam már a tüzet szemedben. S mégis. Sosem fogok tudni betelni vele. Soha?
Az ajtó záródik, majd a sötétbarna székhez indulok. Ujjaimon, melyen a megszáradt festék egy-egy foltja repedezik, körbeölelik annak karfáját, s bizalmat megingató lassúsággal húzzák ki a tárgyat helyéről.
Remegnek a kezeim.
Nem félek.
Az doktor is ezt mondta. Ez nem félelem. Csupán puszta változás. Ez is el fog tűnni.
Ez is.
Mint ahogyan az életem, a mezőkkel, a madarakkal, s a kis vidéki házzal együtt. Most már új családban kell élnem. Úgy érzem csak te maradtál. Csak Ő maradt nekem.
Vállaim megemelkednek. Kisebbnek akarok látszani.
Ne nézz rám. Zavarba hozol?
Üvegszemeim pedig apró fel, felugró tekintettel néznek fel rá, hallgatják éles, s simogató szavaid. Talán fel sem fogom, miről beszél.
Az iskola?
Vissza kell mennem. Vissza akar küldeni? Nem. Nem! Nem...
Ne tedd ezt Velem! Nem teheted?
Tervek. Mit szeretnék, Mit tennék?
Visszamenni a vidékre?
Festeni, álmodni?
- Nincs?
Hazudtam. Hazudtam és hazudok, mert féltem előled gyermeteg játékaimat. Sosem láttad a játékaimat. Soha?
- Anyám azt mondta jobb, ha itthon maradok, mert még mindig képtelen vagyok az okklumenciára?-

~ Ha tehetném, saját világot festenék magamnak?
Hol utánozhatatlan a kék ég. Hol a madarak úgy csipognak, ahogyan sehol máshol.
Hol nem csillognak úgy a tükörsima patakok? ~
? úgy ahogyan azt a saját szemével látja.
Vékony fehér kezei lassan emelkednek felfele, s a gyenge lószőr egyet, finoman húzódik omlik rá a hófehér vászonra.
Kék. Sárga. Vörös.
S a színek sorjában követik egymást. Hajtincseim gondozatlanul fonódnak össze egy ezüstszín csattal s mégis. Hajszálain meglátszik a fellegek színe. Orcáján ragyog a vörös nap sugara.
S mindezek csak foltok, s mocskok más szemében.
Ám Ő ezt máshogy látja.
Mindent más, ahogyan Ő elképzelte. Mert az álmok tartanak ébren.
S, az ecset végéről aranyszín csepp hullik bele a vizes pohárba, miközben az egy pillanat alatt színezi az átlátszó folyadékot.
Ujjai pedig lágyan tartják maguk között a vékony farúdat, mikor utánozhatatlan érdes hang törte meg a művészi csendet. Lényegtelen, hogy mit mondott.
Tudta ki volt az.
Ismerte ezt a hangot.
Ezer közül is felismerte volna.
Oly kemény volt, oly érdes.
Oly gyengés oly lágy.
Ó, bár tudná egyszer is lefesteni ezt a hangot.
De nem. Még törékeny kacsója is beleremeg. A vonalak megrándulnak, s a felhők beleremegnek egy ismeretlen érzésbe. Amit senkinek sem vallott be még.
Talán csak magának.
S léptei némán megindulnak, s hagyják el a szoba ajtaját, otthagyva az ecsetet, a vásznat.
A saját világát.
Tudja, hogy utálja, ha fest. Utálja, hogy él.
Gyűlöli, hogy levegőt vesz.
Ám sápadt, fehér orcájáról mégsem mossa le a színek foltjait.
Nincs rá ideje. Nem akarja, hogy várjon rá.
Puha pamut zokni siklik végig a lépcsők minden fokán.
Majd talpa újra és újra érinti a tükörsima padlót, s finoman markolják meg az antik kilincset. Benyit. Arcát színek díszítik?
Ó, bár letudná festeni ezt az érzést...

alapok


jelszó ?Szomorú időket élünk! ?
teljes név || Beatrice Diana Angela Lestrange
becenév ||Bea, Diana , Angie
nem || nő
születési hely, idő || 1981 február 2./ Lestrange - kúria
kor || 16
faj || ember
vér || arany
évfolyam || 6

         


a múlt


Angie, Angie, when will those clouds all disappear?

~ Mikor fogunk felhőkön szárnyalni?
Mikor jön el az a pillanat, mikor nem rángatnak drótokon?
Mert mind bábuk vagyunk?
Én az vagyok?
Óh, úgy fáj, hogy rángatsz, de én nem szólhatok, mert ajkamon pecsét lapul. Csak szemeimmel tekintek rád. Csodállak, hallgatlak... Érzem az illatod?
Légy itt mellettem!
Rángass..
Szükségem van a zsinórokra.
Mert akkor már semmi sem tartana meg? ~

1981.
Fattyúnak született, s az is marad. Örökké. Lemoshatatlan dolog ez. Olyan akár egy nehéz kő, melyet életed végéig cipelned kell a hátadon, s az csak marja és dörzsöli a finom, puha bőrt. Te, pedig csak szótlanul tűröd, mert félsz.
Félsz a holnaptól, a mától, a múlttól.
Kísértenek téged.
Ne mond, hogy sosem voltál szorító karok között. Mert azok mindig körülvesznek téged. Árnyak, melyek sosem felednek, s melyek mindig melletted lesznek. Melyek veled vannak akkor, mikor feszül a zsinór, s újra rántanak rajtad. Mert bábú vagy?


~ Túl nagy volt nekem a Világ. Még mindig az. Túl nagy. Túl véres. Túl zajos. Nem voltak megnyugtató szavak. El kellett menekülnöm. Ezt mondták, mert akkor én még semmit sem értettem mindezekből.
Kisgyermekként mentették meg az életemet azzal, hogy elvittek anyámtól. Már nem is emlékszem rá, hogy kik voltak, kik elvittek. Már nem is emlékszem az arcukra. Már nem látom magam előtt a kis vidéki házat. A tarka mezőket.
Csupán a vonatot hallom zakatolni újra és újra. Ahogyan annak füstje beszennyezi a kéken csillogó eget. Ami oly utánozhatatlan.
Már csak arra emlékszem. A kövér felhőkre. ~


Vidéken nőtt fel. Egy hatalmas ház, hatalmas falai között, ahol megtanult és megkapott mindent, amire szüksége lett volna. S ekkor úgy tűnt minden oly tökéletes. A fakóbarna hajú kislány oly vidám volt. Nem volt semmi, mely boldogságába vághatott volna.
Etikettet tanult, írni, olvasni, énekelni.
Kezei oly élethűen rajzolták meg a Világ összes vonulatát.
Egy saját álomvilágban nőtt fel.
Semmi sem tudva a múltjáról. Arról, hogy ki várhat rá a vastag hideg kőfalak között. Hogy ki szülte Őt valójában. Csak naphosszat bámult ki az ablakon. Csak naphosszat szaladt csupasz lábbal a mezőkön, érezte a fenyők illatát.
S mikor levelet kapott az iskolától oly nehezen fogadta a változást. Mert azokat sosem lehet könnyen fogadni. Ott hagyni a völgyet, a fákat, a virágokat.
Kihullott egy darab az álomvilágból.


~ Mikor fogunk újra felhőkön szárnyalni?
Olykor látom magam álmaiban.
Mezítláb a zöldellő völgyekben. Hallom a madarak csiripeléseit. Érzem, ahogyan hajamat a szél újra, és újra felkapja. Ahogyan markomban az iszap oszladozik, s ahogyan kifolyik ujjaim közül. Nem bírom megfogni. Kicsúszik. Szép lassan. S én csak szótlanul bámulom, mert nem tehetek ellen semmit. Cseppenként tűnik el tenyeremről.
Vissza a tükörsima vízbe, melyben egy arc tekint vissza rám.
Ugyanaz az arc, melyet reggelente a tükörben látok. ~


Te nem látod a felhőket. A felhőket, amik közé megbújik. Ahol Ti nem vagytok. Mert felhők között él. Végtelen felhők között. Hol semmi sem igaz. Hol nincsenek a gátlások. Hol nem lát mást, csak a tiszta eget. Hol nem hallja a szavakat.
Hol nem látja azt, ki visszanéz rá, mikor a suhogó vonat elviszi a vastag falak közé.
Oda, hol háta mögött szállnak a szavak. S Te csak értetlenül meredsz tükör kék szemeiddel. Hová kerültél.
Miért suttognak?
Miről suttognak???

~ ? Suttogjatok?én már tudom?
?
Talán csak a gyertyák azok, mik nem vágnak kést a hátamba. Mert azok tudják milyen rövid életet élni. Tudják milyen egyre csak elgyengülni, s végül teljes sötétségbe merülni. Én nem szeretem a sötétet. Gyűlölöm a sötétet. Az összes rokonom szemében azt látom. Hiszen ugyanolyanok vagyunk nem? S mégis sötétség furdal. Sötét szemek, sötét szavak.  Nem vesznek észre. Nem akarnak észrevenni.
De én látom őket?
Mindnyájukat? ~

Egyszer úgyis minden kiderül. De mi van akkor, ha az, akiről suttogtok végig hallott mindent? Mi van akkor, ha mindvégig tudta, miről beszéltek? Mert tudta Ő, mi szól szátokon.
Csak senki sem látta a szemeken, hogy mindent ért.
Senki sem akart hinni a tükör kék szemeknek. Hisz azok oly értetlenül csillogtak mindig.
De tudott ... mindenről.
Hogy ki az anyja. Hogy ki az apja.
Hogy mi ő? Hogy ki ő?

~ Azt kérték legyek csendben. Azt kérték hazudjak. Azt kérték, hogy ne értsek semmit, s tegyek úgy, mintha semmiről sem tudtam volna. Gyermekként nevelték belém az ártatlanságot. A kényszert. Belém nevelték a türelmet, s a hallgatást.
Elviseltem a szavakat?
Elviseltem az ujjakat?
Elviseltem azt, hogy mindent, amit mondtak úgy tűnjön, mintha semmit sem értenék?
Egyszer majd úgyis vége lesz?
Tudom ? ~


Megtörtek a rácsok. Omlottak a falak. Féltek az emberek, s Ő hazatérhetett.
Otthagyva a vidéket. A fákat, a mezőt, a patakokat, s a madarakat. Csupán a felhők kísérték az útját. Azoknak köszönhet mindent. Mert kik 16 évig nevelték, meghaltak.
S az óta üresen áll már a vidéki kúria.
Vár valakit? visszavár.
Ám már új otthonra lelt. Egy új otthonra, mely eddig sajátja volt. Egy új otthonra, hol anya várja. Ki akkor megszülte, s most karjaiba zárja. S szemében izzó tűzzel védi anyatigrisként kölykét. Megvédi tőle, ki oly közel áll hozzá?
Ki szemével mindennap, hátába döfi a kést?
Kinek sorai pergamenen jutnak hozzá.
Őt csodálja. Ő kell neki.
Csak egyszer nézne rá, s látná meg?



~ Óh, úgy fáj, hogy rángatsz, de én nem szólhatok, mert ajkamon pecsét lapul. Csak szemeimmel tekintek rád. Csodállak, hallgatlak... Érzem az illatod?
Légy itt mellettem!
Rángass..
Szükségem van a zsinórokra.
Mert akkor már semmi sem tartana meg? ~


Angie, Angie, where will it lead us from here?

          jellem

Üvegbe van zárva. Mindent lát, hall és érzékel maga körül, de úgy tesz, mintha ez nem lenne igaz. Mintha semmit sem értene. Pedig sokszor veri az üveg belsejét. Dörömböl, ordít, hogy engedjék ki, de senki sem hallja. Senki sem látja. Csupán nézik? s mutogatnak rá?
Emelet nagyon érzelmes lélek. Érzi a környezetet, s hamar felismeri az érzéseket maga körül. Befolyásolható, s sokszor hiszékeny. Vannak emberek, akiknek szemeiben valamiféle ragyogást lát, s azokban képes vakon bízni. S örökös megfelelés jár fejében. Megfelelni mindennek.
Mindennek, s mindenkinek.


          apróságok

mindig ||

# Rodolphus Lestrange
# Felhők
# A szél, az eső, a puha és fáradt talaj?
# Ragyogás
# Gyertyaláng
# Érintés


soha ||

# Rodolphus Lestrange
# Árulkodó pillantások
# Sötétség
# Fájdalom
# Hangos szavak, erős zajok

dementorok || Mindig egy zakatoló vonatot lát és hall maga előtt (ami a váratlan változásokra utal)


mumus || Rodolphus Lestrange
titkok ||

# Szerelmes Rodolphus Lestrangeba
# Szeretné látni szülőatyját

rossz szokás ||

# Ha fél gyakran remeg a keze
# Olykor képes vakon bízni az emberekben
# Megesik, hogy mikor válaszolnia kéne gyakran hallgat, és ez olykor bosszantó


          a család

apa || Rabastan Lestrange ; aranyvér ; 37
anya || Bellatrix Lestrange ; aranyvér ; 35
testvérek ||  (féltestvér) Olivia Lestrange ; aranyvér ; 11
családi állapot ||
állatok ||
Fekete macska: Ronnie


          külsőségek

magasság || 168 cm
tömeg || 53 kg
rassz || európai
szemszín ||  tükör kék
hajszín || fakóbarna
különleges ismertetőjel || Talán olykor beugrik valaki róla a régi időkből. Egy nő, kitől most oly sok mindenki retteg? S kire oly különlegesen hasonlít
kinézet || Hófehér bőr, tükör kék szemek, fakóbarna tincsek,s hosszú fekete pillák. Íreszei csak tágra nyílva figyelnek, míg ajkain némaság pihen. Nem kell, hogy elmondja érzéseit, a szeme az amit mindent elárul.

egészségi állapot ||
Gyenge szervezet. Gyakran hajlamos a betegségek megkapására.


          a tudás

varázslói ismeretek || A Roxfort eddigi éveinek tananyaga. A fekete mágiáról azóta ismer, hogy újra anyjával és Rodolphussal él együtt. Az okklumenciára egyszerűen képtelen,  a legilimenciához, pedig nincs elég ereje.
mugli képzettségek || zongora, beszél latinul, lovaglás, érzéke van a festészethez
pálca típusa || Diófa, egyszarvúszőr mag, 11 hüvelyk
különlegesség || Párszaszó megértése és beszélése a családhoz mérten


          egy darabka belőled

~ Ha tehetném, saját világot festenék magamak?
Hol utánozhatatlan a kék ég. Hol a madarak úgy csipognak, ahogyan sehol máshol.
Hol nem csillognak úgy a tükörsima patakok? ~
? úgy ahogyan azt a saját szemével látja.
Vékony fehér kezei lassan emelkednek felfele, s a gyenge lószőr egyet, finoman húzódik omlik rá a hófehér vászonra.
Kék. Sárga. Vörös.
S a színek sorjában követik egymást. Hajtincseim gondozatlanul fonódnak össze egy ezüstszín csattal s mégis. Hajszálain meglátszik a fellegek színe. Orcáján ragyog a vörös nap sugara.
S mindezek csak foltok, s mocskok más szemében.
Ám Ő ezt máshogy látja.
Mindent más, ahogyan Ő elképzelte. Mert az álmok tartanak ébren.
S, az ecset végéről aranyszín csepp hullik bele a vizes pohárba, miközben az egy pillanat alatt színezi az átlátszó folyadékot.
Ujjai pedig lágyan tartják maguk között a vékony farúdat, mikor utánozhatatlan érdes hang törte meg a művészi csendet. Lényegtelen, hogy mit mondott.
Tudta ki volt az.
Ismerte ezt a hangot.
Ezer közül is felismerte volna.
Oly kemény volt, oly érdes.
Oly gyengés oly lágy.
Ó, bár tudná egyszer is lefesteni ezt a hangot.




          egyéb


Az egészségi állapota sajnos nem a legderűsebb, emiatt gyakran kell otthon töltenie akár heteket is. Ilyenkor okklumencia képzésre jár..