A buborék halk pukkanással semmisült meg, ahogy az amerikai fiú orrához ért. Santiago látta, hogy miként homályosul el a kölyök tekintete, és hogy hogyan hullik szét egyik pillanatról a másikra a fókusza.
- Professzor...orr... váóó…
Mindez nem gyógyulás volt, hanem elkenés. Egy átlátszó kísérlet arra, hogy átverjék őt. És ez iszonyatosan bosszantotta a férfit.
Az auror ajkán lassan, sötéten kúszott végig egy félmosoly, mely ijesztőbb volt minden szónál. Ismerte ezt a trükköt. Nem a bűbájt - a szándékot. A takarást. A tanári gondoskodás mögé rejtett kontrollt. A fénybe csomagolt sötétséget.
Tekintete Adrianre emelkedett. A férfi kerülte a szemét, de ez most már nem számított. Kettejük között nem a látás volt a lényeg, hanem az, amit már mindketten tudtak.
- Ejnye, túl erős lehetett az együtthatás… - hangzott a ZS-kategóriás színpadi előadás záróakkordja.
- Minő balszerencse. - dörmögte az auror.
A hangja alig volt több egy leheletnél, mégis súlya volt. A csend köré zárult, és egy pillanatra minden más eltűnt: a lépések zaja, a távolodó diákok moraja, még O’Hara halk káromkodása is, ahogy az amerikai fiút szidta az orra alatt.

Aztán Adrian vállon ragadta Morrist.
- Gyere, Orville, ideje tényleg mennünk.
Senor Herrera nem mozdult, csak figyelte őket, ahogy eltűnnek a folyosó kanyarulatában. A fiú még visszanézett, de a tekintete üres volt.
Aztán csend lett.
Az a fajta csend, ami nem megnyugtatja az embert, hanem mélyíti a pánikot. A folyosó hosszabbnak tűnt, mint korábban. A fény halványabb volt, mintha visszahúzódott volna a téglák réseibe. A verekedés romjai - törött üveg, félrebillent páncél – még ott hevertek szanaszét, szétszórt darabjaiként egy pillanatnyi erőszaknak.
Santiago csak ekkor vette észre, hogy a Roxfort férfibajnoka még mindig ott áll mellette.
- Elmehetsz, kölyök… - vetette oda neki szárazon.
O’Hara gúnyosan felvonta a szemöldökét, bizonyára zavarta őt, hogy az auror „kölyöknek” nevezte, de nem szólt. Egy halk ciccegés kíséretében sarkon fordult, majd az ellenkező irányba távozott.
Santiago egyedül maradt.

A férfi szótlanul figyelte a felborított lovagi páncélt, ám a gondolatai messze jártak.
Orville Morris…
Úgy ízlelte magában a nevet, mintha egy zamatos bort kóstolgatna éppen odahaza. Aztán lassan megemelte a pálcáját. Aprót pöccintett, és a világ engedelmeskedett. Az üvegszilánkok megmozdultak, és hangtalanul visszarendeződtek az ablaktáblába. A páncél darabjai egymásba csúsztak, a fém tompán sóhajtott, ahogy újra egy egésszé vált. A por leülepedett. A nyomok eltűntek. Fény és sötét visszaállt a megszokott rendbe. Mintha semmi sem történt volna.
Santiago azonban nem hitt az ilyen rendben. Mert a nyomok nem a folyosó kövein maradnak hanem az emberekben. És végre-valahára, a nyomozása irányt kapott. Az ittléte végre kezdett értelmet nyerni. A kopó szagot fogott…

Mindig is foglalkoztatta a kérdés, hogy hol húzódik a határ. Nem törvényben, nem életkorban - hanem belül. Az a pont, ahol az ember már nem bújhat el a „csak egy gyerek” kényelmes hazugsága mögé. Mert a gyerekkor nem az ártatlanság szinonimája, csak a felelősség elodázásáé. És vannak döntések, amelyek nem várják meg a nagykorúságot. A vér tisztaságáról szóló eszmék, a zárt körök, az egymásnak suttogott jelszavak… Ez már rég nem volt játék. Santiago szemében Morris abban a pillanatban, hogy ujjára húzta a bagolyfejes gyűrűt - még ha ezt pusztán pózolásból, vagányságból tette csupán, és nem is azért, mert valóban tagja lett volna a Noctua Tenebrosa-nak - kilépett abból a fényből, amelyben még mentegetni lehetett volna. Onnantól nem lefelé nézett rá az auror, hanem szemből.
A csettintés szárazon hasított bele a levegőbe. A sóbálvány átok feloldódott, és Morris teste újra engedelmeskedett a gravitációnak. A fiú megmozdult, és mint aki nem tanult semmit, ott folytatta, ahol abbahagyta.
- Tudtommal nem volt gongszó, jóember - vetette oda, hangjában gőggel és rosszul tanult becsülettel. - Szerintem gyávább hátulról támadni és beleszólni mások dolgába. Hát nálatok nem divat a becsület?
Santiago arca mozdulatlan maradt. Sem düh, sem mosoly nem futott át rajta. De a levegő megváltozott. A folyosó szűkebbnek tűnt, a fény fakóbbnak, mintha egy vihar gyülekezne valahol a mennyezet alatt. Madrigal érezhette. Az auroroknál ezt hívták előérzetnek.
- Jól van, jól van, mindketten megtanultátok a leckét - lépett közbe az igazgató. - Ha meg nem, a büntetőmunkát pont erre találtuk ki.
Santiago nem nézett rá. A szavak lepattantak róla, mint eső a hideg kőről. Tekintete Morrisra szegeződött, és a hangja, amikor megszólalt, olyan volt, mint a fém, amit sokáig tartottak jégben.
- Ha szemtől szemben támadnék rád, félő volna, hogy összepisálnád magad, kisfiam - recsegte. - És azt javaslom, hogy nagyon gyorsan tedd azt el, vagy olyan helyre dugom, hogy pironkodva bányássza majd elő belőled az itteni javasasszony.

Madrigal újra próbálkozott, ezúttal hivatalosabb hangon.
- Köszönjük, Señor Herrera, a deszkalációt, de mint képzett pedagógus, átvenném a terepet. Irány a gyengélkedő. Mindkettőtöknek.
Santiago füle megrezzent a pedagógus szóra. Nem nézett az igazgatóra, de észrevette, hogy az kerüli a tekintetét. Pont úgy, mint aki fél attól, hogy egy elkapott pillantás egyenes út volna az elméjébe. Santiago elgondolkodott. Mitől retteg? Mit rejteget ilyen elszántan?
- Én ugyan nem megyek gyengélkedőre - vágott közbe O’Hara, vállát rángatva. - Nincs semmi bajom. Ez a pöcsfej úgy üt, mint egy lány…
Santiago nem reagált. Az ír fiú hangja zaj volt csupán, egyszerű háttérzörej. Figyelme visszatért Madrigalra, aki most Morris felé fordult, és régi emlékeket húzott elő, mint egy szakállas trükköt.
- Morris, ez majdnem olyan, mint amikor negyedévben egymásnak estetek Blackwar-ral… Emlékszel? Hasonló intenzitású büntetésre számíthatsz.
Nevetséges - gondolta Santiago. Magasság helyett mélység, fenyegetés helyett nosztalgia. Pedagógia... Talán működne is. Egy másik világban.
- Szép gyűrű… - szólalt meg végül, és a hangja megállította az amerikai párost, mielőtt egy lépést is tehettek volna.
A fény megcsillant a bagoly fején. A csend újra mély lett.
De itt… És most…

Amikor a lány felpattant a székből, és lelkesen a kezét nyújtotta felé, Santiago egy pillanatig habozott, mielőtt elfogadta volna a jobbját. A kézfogás határozott volt, meglepően fegyelmezett, nem az a kapkodó gesztus, amit egy tizenévestől várna az ember. Nem szorította meg túl erősen a lány kezét, és nem is tartotta azt tovább a kelleténél. Meglehet ez csak egy kézfogás volt, de egyben ígéret is, szerződés. Vianne talán épp most adta el a lelkét az ördögnek.
- Hogyan kezdjük? És most állunk neki, vagy…? - kérdezte a lány, levegőben hagyva a mondat végét.
Santiago tekintete végigsiklott a szobán, az íróasztalon hagyott üres poháron, a félretolt aktákon, az ablakon túl sötétedő égen.
- Nem most - mondta végül.
A hangja nem volt elutasító, inkább csak végleges. Olyan, mint amikor az ember becsuk egy ajtót, nem azért, mert fél attól, ami mögötte van, hanem mert tudja, mikor szabad nyitva hagyni, és mikor nem. Santiago a zsebébe csúsztatta a kezét.
- Amit ma tettél, az egyelőre elég - folytatta. - Nem az ígéretedre gondolok, hanem a döntésedre. Arra, hogy nem próbáltál meg alkudozni, és nem hazudtál. Ez ritka erény.
Nem nevezte tanítványnak a lányt, ahogy nem adott címet sem annak, ami közöttük formálódott. Csak keretet hagyott maga után, egy halvány krétavonalat csupán a sötét padlón.

- Amit csinálni fogunk, az lassú lesz, és időnként kényelmetlen - figyelmeztette. - Lesznek napok, amikor azt hiszed majd, hogy nem haladsz sehová. Ezek a napok a legfontosabbak.
Egy pillanatra elidőzött rajta a tekintete, mintha mérlegelné, mennyit mondjon még. A lányban ott volt a zaj, az ambíció, de ugyanakkor a túl sok fény is. Santiago tudta, hogy ezt nem lehet egyetlen mozdulattal eltompítani.
- A szabályok maradnak - tette hozzá halkan. - És nem azért, mert én mondom, hanem mert túl sok mindent látsz, hallasz és érzel ahhoz, hogy ne legyenek keretek.
Az ablak felé fordult, jelezve, hogy a beszélgetés véget ért. Nem udvariatlanságból, hanem mert a lezárás is része volt a tanulásnak. A csend ismét helyet követelt magának, és Santiago nem állt az útjába.
- Holnapután jelentkezem - mondta még. - Addig… figyelj! Nem másokra. Magadra. Keresd azt a pontot, amikor az elméd már rácsatlakozna valaki máséra, majd próbáld meg elkapni azt a pillanatot, és vágd el magad attól az embertől! Ez lesz az első feladat: megtanulni, hogy mikor maradunk háttérben, és ami még fontosabb, hogy hogyan tesszük ezt meg.
Nem magyarázta tovább, és nem búcsúzott hosszan.

- Most pedig indulj vissza a társaidhoz! Szép álmokat, Vianne!
Amikor az ajtó kinyílt, a folyosó zaja egy pillanatra betört a szobába, majd újra elhalt. Santiago ott maradt a félhomályban, egyedül a gondolataival, amelyek most kivételesen csendesek voltak.
Az asztalon az üres pohár tompán csillant meg. A férfi felvette, majd lassan a helyére tette. Az este még tartogatott számára mást is, olyasmit, ami nem antennákról, szabályokról vagy fegyverré váló tehetségekről szólt, hanem kivételesen önmagáról. És ezt az időt - legalább erre az egy éjszakára - nem volt hajlandó feláldozni. Elfeldára gondolt, és a másnapi találkozójukra. És ekkor a vaskapu ismét kitárult a férfi elméjében...

b data-role="other">- Mindent akarok.
A mondat ott úszott és terjengett a levegőben, de súlyosabban, mint az auror cigarettafüstje. Santiago nem felelt azonnal. Nem is mozdult. A félhomály lassan rákúszott a szoba sarkaira, a magas, cirádás mennyezet felől ereszkedve alá. A kinti folyosóról tompa lépések zajai szűrődtek be, a beauxbatonsos diákok hangjai, nevetései, és ajtók csapódása. Mindez távolinak tűnt, mintha egy másik világból érkezne. Odabent csak a lány lélegzete és a saját pulzusa volt jelen.
Az auror figyelt. Nem csak a szavakra, hanem arra is, ami mögöttük húzódott, és mérlegelt. A „mindent” nem gyermeki telhetetlenség volt, inkább követelés, jog. Egy kinyilatkoztatás arról, hogy a lány nem hajlandó választani két rossz opció közül.
Végül megszólalt.
- Ez legalább egy őszinte válasz.
A hangja csendes volt, érdes, de nem kemény. Nem ítélt, de nem is dicsért. Csupán rögzítette a tényt. A tekintete a lányon időzött, mintha egy térképet tanulmányozna, amelyről már sejti, hogy nem mutat bizonyos csapásokat, és titkos utakat. Vianne sokkal több volt annál, mint amit kifelé mutatott a nagyvilágnak. A lány már most taktikázott. Tudatosan vagy ösztönösen, de eltakarta a valódi mélységeit harsány képekkel és túlbeszéléssel. Ez a fajta álcázás akár még veszélyessé is tehette volna, ám Santiago mégsem félt tőle. Furcsa is lett volna, ha megijed egy tinilánytól. Viszont felismerte, hogy Vianne pontosan azt teszi már most, mint amit ő maga is tett évtizedeken át: elrejti a pengét egy mosoly mögé, zajt csap valahol máshol, csak hogy az emberek ne a lényegre fókuszáljanak. Még ha kívülről minden különbözött is - egy szőke tinédzserlány, könnyed mozdulatokkal, és csinos pofival, és egy negyvenes férfi, sötét ingben, ráncokkal, amelyeket nem az idő, hanem a döntések véstek az arcába. Fény és árnyék. Kezdet és vég. Belül mégis volt valami közös bennük: az ösztön, hogy ne hagyják magukat sarokba szorítani.

- Igaza van, Señor Herrera. Nem szeretném elveszteni ezt itt, idebent - kocogtatta meg a fejét a lány.
Santiago lassan bólintott. Egyetértett. Nem szavakkal, hanem azzal a fajta csendes beleegyezéssel, amely mögött tapasztalat állt. Tudta, milyen az, amikor az ember fejében egyszer csak túl sok hang lesz, és már nem tudja megkülönböztetni a sajátját a többiekétől. Tudta, mit jelent elveszíteni az irányt odabent. Ezért is kellett újból és újból az Imperius okozta, mámorító szabadságba menekülnie.
- Szeretném az életemet is megtartani, Señor Herrera. Ragaszkodom hozzá… - folytatta Vianne, amitől Santiago szemöldöke egy árnyalatnyit összeszaladt.
Az „élet” szó szöget ütött a fejében. Nem a hangzása miatt, hanem a mögötte rejlő jelentéstől. Mit értett alatta a lány? - tette fel magának a kérdést. Fenyegetést? Előérzetet? Vagy csak azt, hogy túl sok tekintet szegeződik már most rá?
Nem kérdezett, csak belépett.
Úgy merült bele a lány elméjébe, mint egy mélytengeri búvár, aki tudja, hogy nem maradhat sokáig lent. Először a felszín: színek, zaj, asszociációk, egymásba csúszó képek. Aztán egyre mélyebbre úszott. Egyre sűrűbb lett a közeg, a gondolatok nyomása nőtt, a káosz nem oszlott, csak sötétebbé vált. Ugyanolyan volt, mint Madrigal fejében: nem falak, hanem örvények védték az elmét. Nem zárak, hanem túlcsordulás volt jelen.
Santiago érezte, ahogy fogy az „oxigén”, és tudta, mikor kell visszafordulnia. És akkor, egyetlen pillanatra, mint egy igazgyöngy a mélyben, felvillant egy szó.
MACUSA.
Az auror azonnal visszatért a felszínre. A kapcsolat megszakadt, a zaj elcsendesült. Santiago lassan elfordult a lánytól, majd az ablak felé nézett, ahol a kinti ég már majdnem teljesen sötét volt.
Tehát az amerikai minisztérium is figyelte a lányt. Talán követelt is, ezt egyelőre nem tudhatta. A tét hirtelen sokkal nagyobb lett, mint amit egy problémás diáklány kezelése jelentett. Santiago nem akart fegyvereket adni egy lehetséges ellenség kezébe. Amikor Vianne újra megszólalt, Santiago már elpakolta magában ezt a gondolatot egy belső fiókba, amelyet ritkán nyitott ki, és csak is akkor, ha nagyon muszáj volt.

- De szeretnék jobb is lenni, mert tudom, hogy még csak a felszínét kapargatom annak, amire képes lehetek. Tetszik tudni, előfordult már, hogy sikerült tudatosan használnom.
Santiago lassan visszafordult. Bólintott.
- Helyes - egyetlen szó volt csupán, de súlya volt. - Mármint, hogy szeretnél fejlődni. Ez kulcsfontosságú. Belülről kell jönnie ugyanis a késztetésnek, és nem külső nyomásra.
- Van egy kérdésem. Mit kér érte, Señor Herrera?
Santiago elmosolyodott. Ezúttal nem volt benne szelídség. Inkább egy fáradt, mindent látott ember mosolya volt, aki tudja, hogy mindenért fizetni kell, csak nem mindig azzal, amire elsőként számítunk. Keresztbe fűzte a karjait a mellkasa előtt, a fekete ing anyaga pedig megfeszült rajta.
- Csupán annyit, hogy az én szabályaim szerint játssz - mondta.
Nem alkudozott. Nem emelt hangot. Egyszerűen kijelölte a kereteket. Már végigment azon az úton, amelynek elején most Vianne állt. Neki nem volt veleszületett ajándéka, nem voltak véletlen bepillantások mások fejébe. Mindent szabályok mentén tanult meg, keményen és fájdalmasan. És pontosan tudta, mi történne, ha ezek a szabályok nem lennének.
- Megtanítalak használni ezt a képességedet - folytatta -, de csak akkor, ha jó céllal teszed. Nem használhatod mit sem sejtő, ártatlanok gondolatait a saját céljaidra. És végképp nem fordíthatod azokat ellenük.
A tekintete a lányon nyugodott, most már élesebben, mint eddig bármikor.
- Mások elméjével játszani nem játék, Vianne. Nem trükk. Nem eszköz az unalom ellen.
Egy pillanatnyi szünetet tartott, hagyta, hogy a szavak leülepedjenek.
- Megértetted?

A kastély ezen a délutánon is lustán lélegzett, a novemberi fény megakadt a boltívek peremén, a szél és a diáksereg zaja pedig tompán csorgott végig az ősi köveken. Az auror a szokásos őrjáratát rótta. Végigment a tornyokon, átvágott a könyvtár félhomályán, elidőzött a nagyterem peremén, ahol a diákok hangja egyszerre volt nevetés és moraj, mintha csak a jövő próbálta volna elnyomni a múltat. A férfi pedig figyelt, hallgatott, pletykákat gyűjtött, és tekinteteket, valamint olyan hangsúlyokat mért fel, amelyek túlságosan is élesek és tónusosak voltak egy tizenéves szájában.
A spanyol minisztérium persze nem a Trimágus Tusáért küldte ide. Az csak a díszlet volt, színes zászlók és nemzetközi mosolyok mögé rejtett ürügy. A valódi feladat az amerikaiak és a britek voltak. Santiagonak fel kellett mérnie, hogy mennyire fertőzte meg őket a Noctua Tenebrosa eszméje, mennyire szivárgott át a sötétség az Atlanti-óceánon. Egyelőre a roxforti folyosók nem adtak választ erre a kérdésre. Az auror értékelhető eredményei nem itt születtek, hanem Londonban, az irattárak mélyén, a minisztériumi betekintések során, ahol a kíváncsiság erősebb volt a lelkiismeretnél. Miss Greenberry - szegény nő - mit sem sejtett róla, hogy a pszichomedimágusi jóváhagyása egyben a kulcs is volt Señor Herreranak az országa titkaihoz. De a spanyolok valójában nem akartak rosszat, csupán túl bizalmatlanok voltak a szigetlakókkal szemben, amire - valljuk be - meg volt minden okuk. A briteknek sikerült két varázslóháborút is összehozni az elmúlt röpke harminc évben.

Az auror épp egy huzatos közlekedőben állt meg, háttal egy hideg falnak támaszkodva. A cigaretta parazsa apró narancsszínű csillagként lüktetett a félhomályban, minden slukknál felvillanva, majd újra elhalva. Santiago gondolataiba mélyedve egy apró kis kertet figyelt egy üveg nélküli ablakon keresztül, amikor robbanásszerű hanggal kísérve elszáguldott mellette két diák.
- Siessünk! Bunyó van a pincéknél!
Santiago elnyomta a cigarettát a kőpárkányon, a füst még egy pillanatig kapaszkodott az ujjai közé, aztán eltűnt. Akárcsak a férfi, aki ruganyos léptekkel a diákok után eredt.
Amikor a pincékhez vezető folyosóra ért, lelassított, és pár pillanatig távolról figyelt, felmérve a helyzetet.. Üvegcsörömpölés, fém csattanása, lovagpáncélok tompa nyögése töltötte meg a teret. Két test mozgott egymásnak feszülve, mint két rosszul irányzott átok. Az egyikük ismerős volt: Connor O’Hara, a Roxfort Trimágus Bajnoka, egy híres kviddicsjátékos - akire még fiatalkorából emlékezett az auror - fia volt.
A sajtó szét fogja szedni ezért - futott át a férfi agyán a gondolat, majd...
- Na jól van, nincs itt semmi látnivaló! - mordult rá a bámészkodókra. - Menjetek tanulni!
A tömeg moraja lassan elhalt, mint apálykor a tenger, Santiago pedig lassan elindult a verekedők felé, épp akkor, amikor tucatnyi szappanbuborék libbent elő a folyosó másik végéből. A verekedők egy pillanatra lefagytak, de tényleg csak egy pillanatra, mert az amerikai fiú már lendítette is az öklét, hogy a figyelmét vesztett O’Hara-nak befejezze, amit elkezdett.

Ez volt az a pont, ahol a várakozás véget ért. Santiago villámgyorsan rántotta elő a pálcáját. A mozdulat tiszta volt, gyakorlott, mint egy régi reflex. A sóbálvány átok némán robbant ki a pálcából, és egyenesen Morris hátán csattant, amitől az amerikai fiú azon nyomban megdermedt, egyetlen lélegzetvételre az ütés előtt. Ugyanabban a pillanatban az egyik szappanbuborék kipukkadt. Nem finoman, sokkal inkább robbanásszerűen. A lökéshullám eltaszította egymástól a két kölyköt.
Santiago már ismerte ezt a trükköt. Barcelona óta gyűlt róla egy csinos kis aktája. Vastag, tele jegyzetekkel egy különös tehetségről, egy férfiról, aki szerette a káoszt csillogásba csomagolni.
- Fáj az állkapcsod? Kérsz ráolvasást? - kérdezte Señor Madrigal, miközben lehajolt a földön fekvő O’Harához.
- Olvasson rá inkább a saját diákjára… - sziszegte a fiú, vérrel és daccal a hangjában. - Arról a faszszopó Halálfalóról beszélek ott.
Az ír akcentus nem hazudott. Santiago egy pillanatra elmosolyodott, de gyorsan rendezte az arcvonásait, majd szigort erőltetett a hangjába.
- Vigyázz a szádra, O’Hara! - szólalt meg végül, kilépve a folyosó homályából. Hangja csendes volt, de súlya volt. - Tudd, kivel beszélsz!
A pálcát visszacsúsztatta a kigombolt zakó belső zsebébe. Aztán Morris felé fordult, aki még mindig mereven feküdt a kövön.
- Te meg tudd, mikor ér véget a párbaj - mondta neki. - A gongszó után ütni aljas és gyáva dolog.
Csettintett, mire az átok feloldódott, az amerikai fiú teste pedig újra megmozdult. Ahogy ezt tette, Santiago pillantása megakadt a kézfején. A bagolyfejes gyűrű hidegen csillant meg a fényben. Az auror összevonta a szemöldökét. A csend hirtelen mélyebb lett, mint addig volt.

Santiago figyelmesen hallgatta a lányt, miközben a szoba lassan belesüppedt az alkonyatba. A magas ablakokon beszűrődő fény már nem arany, inkább fakó ónszínű volt, amely megült a bútorok élein, és hosszú, vékony árnyékokat húzott a falakon. A levegőben ott lebegett a sütőtöklé édeskés illata, keveredve a régi pergamenek és a fapolcok poros szagával, ám távoli illataromaként érezni lehetett Santiago szibériai fenyőket idéző parfümét is, amely majdnem teljesen elnyomta az ingébe ivódott cigarettafüstöt. Zaj és csend furcsa egyensúlya elevenedett meg a szobában, ahol a lány szavai még ugyan rezegtek a térben, de már nem voltak hangosabbak egy visszhangnál.
- Attól én még hallom. Azt is, ha olyan nyelven gondolnak, amilyenen nem értek.
Santiago arcán egy szelíd mosoly suhant át. Nem volt benne gúny, sem fölény, inkább olyan volt, mint amit egy szülő enged meg magának, amikor a gyermeke valami ösztönösen igazat mond, anélkül hogy tudná, mennyire az. A mosoly azonban nem maradt sokáig. A férfi egyelőre nem válaszolt. Hagyta, hogy a csend közéjük essen, mint egy hirtelen leeresztett függöny, és figyelte, hogyan mozog a lány ebben az üres térben, hogyan igazít a tartásán, hogyan keresi ösztönösen a következő hangot, amibe kapaszkodhatna.

Amikor Vianne megszólalt újra, hangja már kevésbé volt játékos.
- Madrigal azt akarja, hogy tanuljam meg kizárni a dolgokat.
Santiago végigsimított a borostáján.
- Engem nem az érdekel, hogy Madrigal professzor mit szeretne - mondta csendesen. - Hanem az, hogy te mit akarsz, Vianne. Ez a te képességed. A te életed.
- Én nem bánom a káoszt, Señor Herrera, és nem bánom a hangzavart. Nem nekem van problémám ezzel, hanem mindenki másnak.
- Most még… - felelte.
Hangja alacsony volt, szinte beleolvadt a szoba félhomályába. A tekintetét a lány szemébe fúrta, nem támadóan, inkább mérlegelve.
- Úgy vélem, ez a jelenlegi állapot idővel komoly gondokat okozhat az ép elméd megóvásával szemben. Ha a képességed tovább erősödik, de kontroll nélkül, úgy, hogy valójában nem te irányítasz… akkor egy idő után folyamatos zaj lesz odabent. És a végén a saját gondolataidat sem fogod meghallani már.
Kiitta az üdítő utolsó kortyait. A pohár alján maradt néhány csepp tompán csillant meg a fényben, majd eltűnt, amikor szórakozott mozdulattal megdöntötte azt. Újra a lányra nézett.
- Nem az a cél, hogy állandó csend legyen benned, Vianne - folytatta. - Az a cél, hogy tudd, mikor kell a csend.
Egy pillanatra belepillantott az üres pohárba, mintha ott keresné a választ, aztán unott mozdulattal visszatette az asztalra. A szoba ismét elcsendesedett.
- Szóval mi legyen? - kérdezte.

- Nincsen nekem semmi problémám. Madrigalnak van problémája az én legilimenciámmal, többek között. Az elmecsapdák mondjuk nem viccesek.
Santiago ajkán halvány mosoly futott át. A borosta árnyékában ez a mosoly inkább volt reflex, mint érzelem, és mire igazán megszülethetett volna, már el is tűnt. Az arca visszarendeződött a megszokott, zárt formába, mint egy ajtó, amit csak véletlenül hagytak résnyire nyitva.
Barcelona jutott eszébe. Ott találkozott először Madrigallal - akkor még nem igazgatóként, hanem célpontként. Az OMEN első neve volt egy olyan listán, amit Santiago nem igazán szeretett olvasgatni. Az auror ugyanakkor emlékezett arra a belső világra is, amit az amerikai épített fel magának: túlszínesített, csicsás neonlabirintus, ahol nem vaskapuk védték a gondolatokat, hanem maga az őskáosz. Mintha valaki konfettit szórt volna egy széf belsejébe. Nem volt elegáns megoldás, de valamilyen szinten hatásos volt. Nem mindent rejtett el ugyan - azt Santiago elől amúgy is nehéz lett volna -, de elég időt vett el a betolakodótól ahhoz, hogy az elfáradjon, mielőtt rálelt volna az igazán értékes gondolatokra. Volt tehát valami ironikus a lány félmondatában. Madrigalnak valóban gondja volt a legilimenciával - nem csak Vianne-éval, hanem Santiagoéval is.
És ekkor a férfi fejében lassan, óvatosan bontotta ki magát egy gondolat: mi lenne, ha a lány nem is teher lenne, nem csak egy szívesség az amerikaiak felé, hanem egy eszköz? Talán Madrigal akaratlanul is egy saját maga, és a diákjai ellen használható fegyvert adott az OMEN és a spanyol minisztérium láncos kutyájának. De Santiagonak előbb tudnia kellett, hogy mire is képes ez a fegyver valójában.

A sütőtöklé narancsos fénye melegen izzott a pohárban. Santiago letette a lány elé az italt, majd magának is töltött egy pohárral. A BudWizard említése elsiklott a füle mellett. Kortyolt egyet, és hagyta, hogy az édeskés íz elterelje a figyelmét - vagy inkább elfedje azt, amit közben tett: csendesen figyelte Vianne-t, néha elkapva egy-egy pillanatot, egy hangsúlyt, egy levegővételt, és olyankor hangtalanul beljebb lépett a lány elméjébe. Nem volt ebben semmi látványos. Nem feszegetett ajtókat, nem tépett le lakatokat. Úgy mozgott az elmében, mint egy betörő, aki tudja, hol nyikorog a padló, és hol nem. Ám ellentétben a betörőkkel, ő nem vitt el semmit. Csak megtapintotta a teret, megszemlélte a rendetlenséget.
A lány ugyancsak zajos volt, mint Madrigal, ám egészen máshogy. A gondolatai csapongtak, egymásnak ütköztek, mint vonatok egy rosszul szervezett pályaudvaron. Bár észrevette a vaskaput, amely az auror elméjét védte, a saját fejében nem volt képes rendet tenni. Santiago arca mozdulatlan maradt. Nem reagált arra, hogy a lány „hot aurorként” címkézte fel magában, sem arra, ahogy a gyűrűs ujját vizslatta, vagy ahogy a nem létező feleségén elmélkedett, és egy bizonyos Gemma krumplipüréjének emlékképe is úgy szállt el mellette, mint egy ártalmatlan illat. Talán Vianne nem is tudta, de a foglalkozás már elkezdődött.

- Nem látok én semmit, legfeljebb elképzelem, Mr. Herrera. De leszögezném megint, nem direkt csinálom - mondta a lány.
Santiago lassan bólintott, majd újabb kortyot ivott, mielőtt megszólalt volna.
- Nos, a gondolat valóban nem hang, hogy hallani lehessen - felelte halkan -, de nem is kép, amit lát az ember. A képzelettel nem állsz messze a valóságtól, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy a gondolat egy impulzus. Súly. Vagy irány.
A pohár alja finoman koccant az asztallapon. A lány közben a gondnokról beszélt, a Kwikspellről, a sajnálatról. Santiago végigsimított a saját borostás arcán, és ujjai alatt érezte a napok súlyát, amit csak a másnapi, Elfeldával közös randevú lazíthatott fel.
- Tudod - mondta elgondolkodva -, nem az a kérdés, hogy mit hallasz. Hanem hogy mit kezdesz azzal, amit meghallottál.
Pontosan látta, mi a baj. A lány nem tudott empátia nélkül szűrni. Minden bejött a nyitott antennáknak köszönhetően, és mindent magára vett. Santiago emlékezett, milyen volt ez régen, karrierje elején. Azóta annyi idegen terhet pakoltak rá mások gondolatai, hogy már meg sem érezte, ha újabb súly akadt a vállára. Egy Kwikspell tanfolyam? Semmiség volt számára. Vianne viszont egy olyan frekvenciára volt hangolva, ahol néha teljesen véletlenül befogható volt a kódolatlan HBO. És Santiago tudta: az ilyen antennák vagy megtanulnak irányt váltani… vagy előbb-utóbb belerokkannak a zajba.
- És mit szeretnél, Vianne? - tette fel csendesen a kérdést. - Megtanulni, hogyan használhatod ezt a képességet szánt szándékkal, akkor, amikor csak akarod… vagy megszabadulni ettől az egésztől, és elcsendesíteni ezeket az impulzusokat?

Az elmúlt napok úgy folytak egymásba, mint az esőcsíkok Miss Greenberry rendelőjének ablakán. A Roxfort tornyai magasan nyújtóztak az égbe, de Santiago számára inkább mélységet jelentettek: a falak vastagok voltak, a folyosók hosszúak, és minden kanyar mögött ugyanaz a csend lapult. Az a fajta csend, ami már nem megnyugtató, hanem éppen hogy gyanússá válik egy idő után. Túl tiszta. Túl fegyelmezett.
Meddő munka volt eddig. A Noctua Tenebrosa neve ott keringett az iskola levegőjében, mint egy ki nem mondott átok, de mindeddig nem öltött testet, egyetlen kivételt -, egy amerikai diák pecsétgyűrűjét leszámítva. Az aurort különösen bosszantotta, hogy Madrigal is látta a bagolymintás ékszert, mégis elfordította a fejét, annak ellenére, hogy Barcelonában egyezséget kötöttek: Santiago az Ilvermorny igazgatójára bízza az amerikai diákokat, és nem szaglászik utánuk, nem háborgatja őket. Ez volt az első törés a bizalomban. Santiago nem szerette megszegni a szavát, de még kevésbé szerette, ha valaki hülyének nézi, vagy ha az a bizonyos valaki nem végzi el megfelelően a feladatát. A saját kezébe vette hát a gyeplőt, és onnantól kezdve különös figyelmet fordított a Morris nevű fiú ügyes-bajos dolgaira, Madrigalt pedig átrakta egy másik polcra, oda, ahol azok szerepeltek, akikről nem tudta eldönteni hányadán is állnak.
Éppen ezért volt gyanús a levél. Madrigal kézírása ismerős volt, a sorok mégis idegen súlyt hordoztak. A férfi segítséget kért tőle egy diáklány ügyében. Békejobb vagy csapda - Santiago nem tudta eldönteni, de nem is próbálta. Elfogadta. Vianne Gardner személye túl érdekesnek tűnt számára ahhoz, hogy holmi sértődöttségből elutasítsa Madrigal kérését.

A szoba félhomályban úszott. A késő délutáni fény ferdén vágta ketté a teret: egyik oldalon aranyban csillogott, a másikon komor szürkesébe burkolózott a férfi hálókörlete. Ő maga könyékig feltűrt fekete ingben ült az íróasztala mögött és egy levelet írt. A súlyos márványlapon papírhalmok, akták, térképek, régi levelek sorakoztak és keveredtek, őskáoszba rendeződve. A rendetlenségbe csupán Santiago fekete öltönynadrágja és az oxford cipőjének éles vonalai vittek némi szabályt. Haját hanyagul vetette hátra, de a rakoncátlan tincsek újra és újra előrecsúsztak, mintha ők is tudni akarnák, hogy a férfi mit ír a pergamenre.
A toll sercegett a levélpapíron. Elfeldának címezte a levelet. Rövid volt, pontos, felesleges szavak nélkül - egy találkozási hely, egy időpont, semmi több. A gondolat, hogy másnap vele lesz, meleg foltként derengett fel benne, de nem engedte magához túl közel az érzést. Nem akart csalódni...
Éppen lezárta a borítékot, amikor a pecsételő koppanásába másik ütem vegyült: valaki állt az ajtaja túloldalán. Pálcájával rákoppintott a borítékra, az pedig eltűnt, mintha sosem létezett volna. Újabbat koppintott a dióvesszővel, ezúttal az asztal lapjára, mire a levelek és akták halmai egymás után beröppentek egy kicsapódó kartotékszekrény mélyébe.
Az ajtóhoz lépett és kitárta azt.

Odakint egy fiatal, szőke lány állt.
- Jó napot! Madri ap… Madrigal professzor küldött - mondta.
- Üdvözöllek - felelte Santiago, mély, rekedt hangján. - Igen, már szólt rólad a professzor. Kérlek, fáradj beljebb.
Ahogy félreállt, a tekintetük egyetlen pillanatra találkozott. Abban a szívdobbanásnyi időben Santiago elméjében döngve csapódott be egy hatalmas, nehéz fémkapu. Nem volt harag benne, csak véglegesség. Hideg vas, vastag zárak, és a csend. Erős jelzés: emögött nincs keresnivalója másnak.
- A nevem Santiago Herrera - kezdte, miközben becsukta az ajtót -, és a Beauxbatons biztonsági felelőse vagyok. Señor Madrigaltól tudom, hogy van némi gondod a legilimencia terén. Tudod, én a szakmámból kifolyólag meglehetősen jártas vagyok az elmemágiában, és meg kell mondjam, rendkívül szokatlan, ámde igen ígéretes, hogy egy magadfajta, ifjú hölgy képes mások fejébe férkőzni.
Szemei, melyek sötétek voltak, akárcsak egy mély akna szája, röntgenként pásztázták a lány arcát, minden rezdülést elraktározva, és minden mikroreakciót súlyozva magában.
- Ahhoz azonban, hogy segíteni tudjak, tudnom kell, hogy pontosan mivel is állunk szemben - folytatta. - Kérlek, mesélj egy kicsit arról, milyen mások fejébe látni! Konkrét emlékképeket is látsz, vagy csak hallod az alanyok gondolatait?
A szék felé intett: barokkos mintázatú, aranylábú, párnázott darab volt, túl díszes ehhez a beszélgetéshez, és túlzottan távol álló a férfi ízlésétől. Santiago nem ült le. Megkerülte az íróasztalt, a szekrényhez lépett, és kivett egy üveg sütőtöklevet meg két poharat. A folyadék narancsos színe meleg fényt vetett a hideg asztallapra, amikor kitöltötte.
- A britek kedvenc itala, mármint a tea után - mondta, miközben a lány elé tette az egyik poharat. - Bevallom, nekem kicsit szokatlan az íze, de nem rossz.
Megemelte a saját poharát, majd egy bátorító mosolyt eresztett meg a lány felé. Ezúttal ő maga sem tudta, hogy csak szerepet játszik-e, vagy vajon az Elfelda iránti gyengéd érzelmek tették őt ilyen barátságossá. Mindenesetre érdekelte a lány története, és megnyugtatónak találta azt a kapzsi érzést, amit a lány tehetségében rejlő, kiaknázatlan lehetőségek miatt érzett. Talán mégis csak szerepet játszott, és nem is puhult el annyira…

Elfelda érintése libabőrössé varázsolta őt. Jóleső, szinte fájdalmas bizsergést érzett, ahogy a finom ujjak beletúrtak a hosszú, sötét tincsekbe. Abban a pillanatban minden zaj megszűnt körülötte: nem hallotta a szél zúgását, nem érezte a hideget, nem volt többé múlt, nem voltak titkok, sem parancsok. Csak az a biztos tudat maradt, hogy kell valakinek. Nem egy aktának, nem egy ügynek, nem egy minisztériumnak - hanem egy élő, lélegző nőnek, aki most ugyanazzal az elszánt gyengédséggel csókolta őt vissza, amellyel addig csak nézett rá.
A boldogság idegen érzés volt számára. Nem harsány, nem felszabadító, inkább csendes és súlyos, mint amikor az ember hosszú idő után végre leül, és rájön, mennyire fáradt volt. Santiago most először nem játszott szerepet. Nem volt auror, nem volt a spanyol minisztérium láncra vert vérebe, nem volt eszköz és nem volt fedősztori. Csak az az ember volt, aki lehetne - és akit Elfelda így is, sőt pont így csókolni akart. Ez a felismerés veszélyes gondolatot ébresztett benne: hogy talán valóban megérné mindezt maga mögött hagyni. Hogy talán a megmentés nem mindig egyirányú. Hogy talán, akaratlanul is, egymást húzták ki valamiből, amibe külön-külön már belefáradtak.

Elfelda kézen fogta, és maga után húzta a sziklaorom felé. Santiago mosolyogva követte őt, és engedte, hogy a nő vezesse. A varázsbuborék fénye puhán derengett előttük, mint egy meleg ablak egy hideg utcában. Nem menekülés volt ez, tudta jól. Csak egy ideiglenes tér, ahol meg lehet állni. Egy lélegzetvétel a nagyvilág két szívdobbanása között.
- Merlinre… hogy tudtad ezt kitalálni… és megteremteni? - hallotta Elfelda hangját, amely egyszerre volt ámuló és meghitt.
Santiago halkan felnevetett, a hangja megtört a hegyi szélben.
- Nem is rossz egy magamfajta, öltönyös aurortól, igaz? - mondta könnyedén, majd oldalra billentette a fejét. - De be kell vallanom valamit, amit még a kollégáim előtt is próbálok titokban tartani: végtelenül romantikus alkat vagyok.
Újabb nevetés szökött fel belőle, ezúttal oldottabban, aztán derékon fogta a nőt, magához húzta, és finoman összeérintette a homlokukat.
- Örülök, hogy tetszik…

- Tudod, ez most lehet, hogy furcsán hangzik, de számomra felfoghatatlan, hogy egy ilyen érzékeny és fényes szív hogy bírhat el ennyi sötétséget...
Santiago arca egyetlen pillanatra elkomorult.
- Sötétség nélkül nincs fény - felelte csendesen. - És ez igaz visszafelé is. A legfényesebb gyertyaláng veti a legsötétebb árnyékot…
A szemében ott ült az elmúlt évtized minden fájdalma, gyötrelme és kimondatlan borzalma, de valahol mélyen, szinte szégyenlősen, pislákolni kezdett egy apró fény. Nem hirtelen, nem látványosan. Csak annyira, hogy észrevehető legyen.
- Azt hiszem, ez a fény mindvégig ott volt bennem - tette hozzá halkabban. - De az igazság az, hogy még sosem találkoztam senkivel, aki képes lett volna kihozni belőlem mindezt… egészen mostanáig.
A szél ekkor felerősödött. Belekapott a kabátjába, majd összekeverte Santiago sötét hajtincseit Elfelda szőke fürtjeivel, mintha maga a szédítő magasság próbálná összefonni őket.
- De bárhogyan is, én szívesen görgetem veled tovább a bőröndöket… - mondta Elfelda.
Ebben a mondatban nem volt ígéret az örökkévalóságra, nem volt követelés, csak elfogadás. Egyfajta ajánlat volt ez, amit nem lehetett félreérteni. Mégis, a férfi lelkének legmélyén ott motoszkált egy keserű gondolat: egyszer majd kiderül, miért lépett valójában Elfelda életébe. És akkor minden más fénytörést kap. De addig is, próbált nem gondolni az elkerülhetetlen jövőre. Nem felelt szavakkal, helyette újból megcsókolta a nőt.

- Remélem, éhes vagy - mondta végül, kissé rekedten, amikor elszakadtak egymástól. - Mert valami igazán különlegessel készültem. Gyere!
Magával húzta a nőt a varázsbuborék belsejébe. Odabent eltűnt a szél, elhalt a hideg, és a külvilág zajai tompa emlékké szelídültek. A levegő meleg volt és fűszeres, finom ételek illata lengte be a teret, a fény pedig úgy simult köréjük, mintha mindig is ide tartoztak volna. A béke nem volt végleges, de most valóságos volt. És ez a délután, s talán még az este is, csak az övék volt, senki másé...

A falu zaja már csak tompa emlék volt mögöttük, elnyelte azt a fák sűrűje, a hóval pettyezett avar, és a levegőben terjengő gyantás illat. A magaslat felé vezető ösvény keskenyen kanyargott, egyik oldalon mélység tátongott, a másikon a hegyoldal magasodott föléjük. Santiago léptei egyenletesek voltak, de belül minden más ütemre járt a férfiban. A fény ígérete ott derengett valahol előttük, a sötét mégis makacsul kapaszkodott belé, és próbálta visszahúzni őt.
- Köszönöm, hogy így megértesz!
Elfelda szavai mosolyt csaltak Santiago arcára. A mozdulatban azonban nem volt diadal, sem önelégültség. Csak egy finom, visszafogott ív volt a férfi borostával keretezett szája sarkában, amely azt jelezte: itt van, jelen van, figyel, hallgat, együtt érez. Ujjai finoman rászorítottak a nő kezére, nem erősen, nem birtoklóan, inkább csak úgy, mint amikor valaki a sötétben hazabotorkálva meggyőződik róla, hogy a lépcső korlátja még a helyén van. A nő tenyere a hideg levegő ellenére is meleg volt, és Santiago érezte a bőre alatt szerteágazó erek lüktetését a saját pulzusában is, mintha a saját és Elfelda szívverése összehangolódott volna.

- Ezek szerint neked sem sikerült elfutnod a múltad elől… - folytatta a nő.
A mosoly elhalványult. Nem hirtelen, nem drámaian, hanem úgy, ahogy a fény szokott kihunyni a kihűlő cigarettacsikk végén. Santiago ajkait egy apró sóhaj hagyta el, a lehelete fehér felhőként vált le róla, és azonnal szétfoszlott a fák között. A hideg ugyan csípte az arcát, de az igazi maró érzés mégis belülről jött. A nő szavai csendben célba találtak, ám a megállapítása nem vád volt, inkább csak felismerés. Santiago tekintete egy pillanatra elsiklott Elfeldáról, végig a sötét fatörzseken, a hófoltokon, a távoli semmin, ahol az ember könnyen hihetné, hogy el lehet tűnni.
- Mint mondtam, az elől senki sem futhat el… - szólalt meg végül csendesen. A hangja mély volt, kissé rekedt, mintha a hideg és a kimondatlan szavak egyszerre ültek volna rá. - Én sem vagyok kivétel. Én is cipelem a magam bőröndjeit, ahogy mindnyájan tesszük. A kérdés csak az, hogy találunk-e olyat, akivel osztozni tudunk a terhen…
Finoman Elfeldára pillantott. A szomorú mosoly még mindig ott bujkált a szája sarkában, és a szeme körüli apró ráncokban, mintha az idő maga is megállt volna egy lélegzetvételre, hogy jobban lássa ezt a törékeny pillanatot. A fény és az árnyék váltakozva rajzolták ki az arcát, ahogy az ágak között átszűrődtek a halvány napsugarak.

- De azért próbáltad már? És hogy ment? - kérdezte Elfelda.
Santiago nem felelt azonnal. A léptei megtorpantak, mintha lábai elől hirtelen eltűnt volna az erdei ösvény. A zaj teljesen eltűnt, még a hó roppanása is elnémult. A férfi lelki szemei előtt képek villantak fel, élesebben, mint bármely emlék: egy kikötői raktárépület sós, olajos levegője; egy elhagyatott ház nappalija; egy üres pincehelyiség, ahol a falak magukba szívták a sikolyokat. Mindegyik kép közepén ő ült egy rozoga széken, a fa nyikorgott alatta, és vele szemben valaki felemelte a pálcát. Az Imperius átok megváltásként csendült, akár egy altatódal, ami selymesen bekúszik az ember bőre alá. És hirtelen ott volt ő és a boldogító nemlét, a lebegés, ahol a kötelességek eloldódnak, a felelősség súlya megszűnik, és a világ egyszerűvé válik. Ez volt az auror egyetlen menedéke. A sötétség egy fénnyel bélelt szobája. Legalább is addig, míg meg nem ismerte a nőt...
De minderről nem mesélhetett Elfeldának. Nem most. Talán sohasem…

Pillanatokon belül visszatért a valóságba, majd lassan a nő felé fordult. A mozdulat nem volt sietős, inkább megfontolt volt, mintha minden centiméter számítana. Kezével finoman végigsimított a nő arcán, kisöpörve egy kósza, szőke tincset a kék íriszek elől. A másik kezével a derekánál fogva közelebb húzta magához Elfeldát, áthidalva a maradék távolságot, amely még köztük feszült.
- Mást sem teszek… - mondta halkan, szinte suttogva. A távolság lassan elfogyott kettejük között. - És hála neked, egyre jobban megy.
A csók nem volt hirtelen, de nem is volt bizonytalan. Úgy érkezett meg, mint egy rég várt finálé egy fekete-fehér film végén. Santiago ajkai puhán, mégis határozottan simultak Elfeldáéra, és a csókban ott volt megannyi visszatartott lélegzet és elfojtott vágy lüktetése, az a kitörni kész erotika, amely eddig csak árnyékként kísérte őket. A világ megszűnt zajosnak lenni, de a csend most nem üresség volt, hanem telítettség. És akárcsak a csend-zaj, úgy a fény-sötét ellentét is feloldódott egyetlen, vibráló pillanatban.
Aztán amikor végül elszakította ajkait a nő ajkaitól, a levegő hirtelen újra hideg lett, mintha a varázs egy lépéssel odébb költözött volna. Santiago tekintete Elfelda mögé siklott, fel a magasba. A fák között, a sötét hegyoldal peremén derengeni kezdett a sziklaorom, amelyen a mágikus aurájú varázsbuborék halvány fénye pulzált, mint egy szívverés a mélység fölött.
- Megérkeztünk - mondta Santiago, ám azt, hogy a szó az ösvény végéről, és a buborék alatti asztalról, vagy kettejük beteljesedett pillanatáról szólt-e, nem lehetett tudni...

Santiago valóban olyan „szekrény” volt, akire bármikor rá lehetett tenni még egy könyvet, aztán még egyet, és még egyet - feladatot, felelősséget, mások életét - és akitől sosem kérdezték meg, meddig bírja még a terhelést. De nem panaszkodott. Sosem tette...
Ahogy sétáltak, a kezük véletlenül összeért. Először csak egy ujj, egy futó érintés, mintha a levegő maga próbálná ki kezeik között, hogy elbírja-e ezt a közelséget. A pillanat előtti várakozás ott vibrált köztük, fülledten, kimondatlanul, mint egy visszatartott lélegzet. Egyikük sem sietett, nem kapott utána a mozdulatnak, hagyták, hogy a döntés lassan szülessen meg. Aztán Elfelda ujjai finoman a tenyerébe simultak, törékenyen, mégis határozottan, és Santiago összekulcsolta velük saját ujjait.

Időről időre megállították őket. Arcok hajoltak Elfelda felé, mosolyok, kérések, és fényképezőgépek villanásai törték meg az ők kettejük pillanatát. Santiago ilyenkor hátrébb lépett, mintha árnyék lenne a fény mögött. Átvette a nő táskáját, aztán csak türelmesen figyelt, szemében csendes kíváncsisággal. Nézte, hogyan válik Elfelda egyszerre sokak számára elérhetővé és mégis elérhetetlenné. Amikor aztán újra kettesben maradtak, hallgatta a nőt arról, hogy meg lehet szokni ezt az ismertséget, hogy jólesik, ha „szeretik” őt.
Santiago belül mérlegelt. Ő sosem engedhette meg magának ezt a fajta láthatóságot. Titkokból épült, szerepekből és hallgatásokból, a veszély pedig állandóan ott lapult körülötte, mint egy árnyék, amelyet nem lehetett lerázni. Irigyelte Elfeldát a fényéért, de ugyanakkor sajnálta is, mert tudta, milyen ára van mindennek.
Amikor Elfelda rákérdezett, hogy neki is vannak-e hasonló élményei, csak elmosolyodott, amiben volt valami fáradt bölcsesség, és amely pillanatban öregebbnek tűnt a koránál.
- Igen - mondta halkan. - Az emberek néha félreértelmezik az érzéseiket. A hálából gyakran más lesz. De ezek az érzelmek többnyire nem valódiak… és ha mégis azok lennének, tilos viszonoznunk.

Ekkor suhant el mellettük a szakállas férfi. Egy pillanat volt csupán - egy repedés az időn. A csevegés kettétört, mint egy rosszul vágott filmszalag. Elfelda megmerevedett, arcán érzelmek ezer hada rohant át, gyorsabban, mint ahogy a férfi követni tudta volna őket. Santiago nem szólt, csupán figyelte, hogy a fiatal férfi miféle hatást vált ki a nőből. És ekkor az auror szívében idegen érzés lobbant fel: a féltékenység sötét, nyugtalan szikrája. Nem volt birtokló, nem volt versengő - de észlelte a súlyát a pillanatnak. Elfelda múltja arcot és nevet kapott, és ettől váratlanul Santiago számára is valóságossá vált.
Amikor Elfelda kimondta, hogy a férfi az exe, az auror már tudta. Aztán elmondta, hogy ezért nem akart a Csikóhalba menni, mire Santiago csak bólintott. Mikor a nő belékarolt, ő szabad karjával keresztül nyúlt rajta, és kissé magához ölelte őt, mintha csak fizikai horgony kívánna lenni Elfelda csónakjának az érzelmek viharában.
- Sajnálom, hogy egymásba futottunk.
- Nem vagy hibás azért, mert érzel - mondta csendesen. - A múltunk elől nem futhatunk el.
Nem mondott sokat, nem is akart. A szavaival nem megoldást kínált, csak jelenlétet mutatott, hogy ott van, figyel, együtt érez a nővel.

A falu zaja végleg elhalt mögöttük, ahogy az erdei ösvény beszippantotta őket. A fák sötétje sűrűbb lett, a levegő tisztább, a csend pedig mélyebbre vájt fülükben, és valahogy még nagyobb súllyal nehezedett rájuk. Valahol előttük várta már őket a mágikus helyszín, amelyet előkészített - fény egy buborékban, magasság a mélység fölött. De Santiago gondolatai csak örvénylettek, mit sem foglalkozva a csodás randevú színhelyével: Vajon az ő múltja is utoléri majd így, ahogy Elfeldát a sajátja? Meddig rejtheti el, ki is ő valójában, és hogy eredetileg miért lépett Elfelda életébe? Vajon egyszer ő is csak egy szakállas alak lesz majd a nő számára, aki után csupán fájdalom marad? Vajon a nő még mindig szereti azt a férfit? És ha igen - mennyi esélye van neki, Santiagónak, aki idősebb, terheltebb, és oly sok sötétséget hord magában?
A hegyek némán figyeltek. A sötétség mélyén ott lapult a fény ígérete - de Santiago most már tudta: odáig nemcsak emelkedni kell, hanem szembenézni mindazzal, amit magával hozott.

A nő minden egyes bókja olyan volt számára, mint egy váratlan reflektorfény: vakító, elbizonytalanító, de szépséges. Nem volt hozzászokva. A munkáját persze elismerték - egy-egy vállveregetés a főnököktől, biccentések a kollégáktól, rideg dicséretek, amik inkább illettek egy jó megoldásra, mint egy emberre, mint rá. De ez itt… ez most teljesen más volt. Elfelda minden szava élő fényként ütötte át a benne felhalmozódott sötétséget.
A férfi csak mosolyogni tudott. A szeme körül finom ráncokba simult a mozdulat, miközben néhány kósza, szélborzolta tincs árnyékot vetett az arcára. Zavarba jött - igazi, önkéntelen zavarba. A hópelyhek megültek fekete kabátján, megolvadtak rajta, apró vízcseppekké változva, ahogy Elfelda ujjai végigsuhantak a vállán. A mozdulat egyszerre volt könnyű, mint a szél, és súlyos, mint a vihar előtti csönd.
– Ugyan… Zavarba hozol – jegyezte meg halkan, alig hallható rekedtséggel, és ezzel ki is merült a bókokra adható teljes verbális repertoárja.
Aztán meglátta a nő szemében megcsillanó, visszatartott könnyeket. Mintha a világ egy pillanatra elnémult volna. A tér elcsendesedett körülöttük, a távolból érkező vásári zsongás halk visszhanggá vált, a fény tompábban táncolt a havas utcákon. Santiago mellkasában pedig lassan kitágult valami - talán egy elfeledett, eltemetett érzés, amiben már nem hitt, hogy valaha újjáéledhet. Már nem csak úgy akarta ezt a nőt. Beleszeretett. Egyszerűen, váratlanul, teljes természetességgel, mint ahogy a hó beleolvad a földbe.
Elfelda ebben a pillanatban nem a törékenységét fedte fel előtte, hanem valami sokkal becsesebbet: tisztaságot. Valami érintetlen szépséget, amelyhez Santiago úgy érezte, nincs joga hozzáérni. Egy lélek, ami fényből volt - túl sok fényből, túl sok reményből. Ő pedig… ő pedig egy félárnyékban élő ember volt, tele titkokkal, amiket nem lenne szabad a nő világába engednie.

– Nagyon szerencsés vagyok, hogy az életemben tudhatlak…
Santiago mellkasába jeges tűként mart bele a bűntudat. A nő nem tudta, ki ő valójában. Nem tudta, miért lépett az életébe, honnan jött, mit keres. Nem tudta, hogy a férfi érkezése nem teljesen a sors ajándéka, hanem valami sokkal sötétebb és veszélyesebb fonal része.
De a bűntudat gyorsan, kontrolláltan elnyelődött benne. Santiago úgy hallgattatta el a belső hangokat, mint egy besúgót, aki kihátrálni készült az egyezségből. Most nem ronthatta el. Most inkább… táplálkozott abból a fényből, amit Elfelda sugárzott. Falta a nő boldogságának minden morzsáját, s bár ezt nem vallotta volna be senkinek, még saját magának sem szívesen, egy pillanatra eszébe villant a gondolat: úgy szívja magába ezt a boldogságot, mint egy dementor. Ettől a gondolattól pedig ismét ránehezedett valami súlyos, sötét bűntudat, és irtózni kezdett saját magától.
Mégis mosolygott.
Amikor Elfelda zavartan elutasította a csikóhalas ötletét, Santiago érezni vélt a szavak mögött valami mélyebb történetet, és mintha… fájdalmat is. Nem az aurori ösztönei mozdultak benne, ez most valami egészen más volt. Tényleg tudni akarta, mi történt ott. Nem interrogálni akarta a nőt, hanem megérteni.
– Oh, ne haragudj, nem tudtam… De biztos akad még más hely – mondta finom hangon, amely mellőzött minden sürgetést.

Aztán csak nézte, ahogy Elfelda varázslattal megszárítja a fapadot, leül rá, majd gondosan felpróbálja a bakancsot. Santiago örömmel látta, hogy a méret pontosan stimmelt - persze, hogy stimmelt. Megvoltak a trükkjei. De egy igazi bűvész soha nem fedi fel azokat.
– Remekül áll – jegyezte meg halkan.
A kezét nyújtotta felé, finoman, udvariasan, de mégis olyan természetességgel, mintha ezerszer megtette volna már. Felsegítette a padról, s közben egy könnyed csettintéssel magához rendelte a nő levetett cipőjét, amely engedelmesen suhant vissza a megüresedett dobozba.
– Ezt itt ne hagyjuk – emelte fel a lebegő dobozt, egy félmosollyal. – Akkor hát, indulhatunk?
És elindultak. A falu utcáin át a hegyek felé. A levegő friss volt, harapnivalóan hideg, a vékonyka hóréteg ropogott a lábuk alatt, és a világ olyan érzést keltett, mintha egyszerre lenne végtelenül nagy és otthonosan kicsi. Beszélgettek, nevettek, időnként egymásra pillantottak, mint a tinédzserek, akiknek a világ minden sötétsége ellenére is csak az számít, hogy a másik mellett lépkedhetnek.
A falusiak sorra köszöntek Elfeldának.
– Művésznő, szép napot!
– Művésznő, szabad egy aláírást?
Santiago csodálattal figyelte ezt a természetes, mégis mágikus aurát, ami a nőt körülvette.
– Milyen érzés, hogy ennyien ismernek? – kérdezte kissé féloldalas mosollyal. – Hozzá lehet ehhez szokni egyáltalán?

A kérdésre nem kapott azonnal választ, mert ekkor egy fiatal, kócos, szakállas férfi sétált el mellettük.
– Szia… sztok – mondta bizonytalan mosollyal. A tekintete azonban nem volt bizonytalan. Nem is kedves. Inkább… szomorú. És talán túl sokáig időzött el Elfelda arcán. Santiago tekintete összetalálkozott a férfi pillantásával. Egy röpke, alig egy másodperces töredéknyi időre… de mindez elég volt hozzá, hogy a másik végigmérje őt. Utána pedig... mintha mosolygott volna. Egy olyan mosollyal, amit csak az ért, akit olyan veszteség ért, amit nem akart beismerni.
Santiago szemöldöke alig láthatóan megrezdült.
– Hmm… Úgy vélem, ő nem igazán örült nekünk – állapította meg halkan, kissé ironikus tónussal. – Vagy inkább nekem…
A hó lassan, finoman hullott köréjük, a falu zsivaja távolodott mögöttük, és a hegyek felé vezető út sötétebbé vált, ahogy beértek pár fa árnyékába - de valahol a sötétség mélyén ott volt a magasság ígérete, és a felhőcsúcsok felett a fény. És Santiago most először életében úgy érezte: valóban a fény felé tart. Tévedések, bűntudat és hazugságok ellenére is a nő mellett. A nő miatt...

Santiago egyetlen nagy lélegzetvétellel vette tudomásul Elfelda megérkezését, amely olyan volt számára, mint a viharfelhő mögül előbújó napsugár első meleg érintése az arcán. A nő ölelése először idegennek tűnt számára, mintha valami rég elfeledett mozdulatot próbálna újból megtanulni, mégis: jólesően simult bele, s karja ösztönösen fonódott a nő köré. Egy pillanatra felemelte őt, csak egy ujjhegynyi lebegésre, hogy Elfelda lábai a levegőben kalimpálva keressék a talajt. Santiago belélegezte az illatát, mélyen, hangtalanul - s egy pillanatra megtorpant. Valami más volt. Valami új, melegebb, finomabb árnyalat. Olyan volt az egész felismerés számára, mint mikor az ember rájön, hogy ugyanaz a dallam más hangszerelésben egészen máshogy hat a lélekre.
- De jó végre látni.
A férfi nem szólt, csupán finoman visszaengedte Elfeldát a talajra, majd kézen fogta őt, s egy puha, félköríves mozdulattal megforgatta, mintha táncba hívná szíve hölgyét a fény és az árnyék vékony peremén, a hópelyhekkel keretezett, roxmortsi főtéren. A mozdulat minden másodpercében sűrűbbé vált köztük a levegő.
- Mesésen festesz ma is - mondta egy fáradt, de őszinte mosollyal. - Látom, készültél… Új frizura… És mintha az illatod is más volna. Tetszik.
A hangja mély volt, és kissé rekedt, mint egy régi gramofon a hideg, téli estéken.

Az elmúlt hetek lopott percei, a futólépésben váltott mondatok, a sietve elrebegett ígéretek mind súlyos hiányt hagytak Santiagoban. A rohanás közepette Elfelda csak egy villanás volt: egy mosoly a kötelesség árnyékában, egy félmondat egy szigorúan titkos feladat elvégzése előtt, egy érintés, ami túl rövid ideig tartott. Most viszont… most többet akart. Nem akart hivatást, sem parancsot hallani. Malik Yavuz és Dél-Szudán valahol mélyen hullámzott benne, mint egy távoli vihar a hegyek mögött, de ma ez nem számított. Most pihenni akart. Lélegezni. Elfeldával lenni. S anélkül, hogy tudatosult volna benne, ez már egy olyan döntés volt, amely akár az egész karrierjét is megrengethette.
- Nagyon vártam már, hogy újból lássalak - folytatta csendesen, és tekintete végigsimította a nő arcát, mintha félne, hogy egyetlen pillanatkép is elveszhet. - És erre az alkalomra valami különlegessel készültem… Arra gondoltam, ha már legutóbb Andorrában a mélységeket jártuk be, most meghódíthatnánk a magasságokat. Ne aggódj, nem akarlak megint hosszú túrázással fárasztani. Viszont attól tartok, lesz egy kis bökkenő…
A férfi elhallgatott. A csend lágyan közéjük ült, mint pelyhedző hó a főtéri fenyő ágaira. Aztán halvány, kissé játékos mosoly húzódott az arcára.
- De szerencsére felkészültem minden eshetőségre.

A kabátja tágítóbűbájjal kezelt, belső zsebéhez nyúlt, s mintha egy ügyetlen bűvészmutatványt adna elő, előhúzott egy cipősdoboz méretű tárgyat a semmiből. A doboz súlytalan eleganciával simult a tenyerébe, és amikor Elfelda felé nyújtotta, arcán halvány, szégyenlős félmosoly villant.
- Nem hozhat mindig virágot az ember. De… ennek talán most nagyobb hasznát veszed. Remélem, eltaláltam a méreted.
Egy matt, krémszínű, sárkánybőr bakancs pihent a fedél alatt; egyszerre nőies és vad, egyszerre divatos és harcra kész, pont mint Elfelda maga. Legalább is az andorrai trollkalandban ekként ismerte meg őt a férfi. Santiago azonban nem a bakancsot, hanem Elfelda arcát nézte mindvégig, kíváncsian, akárcsak egy kisgyermek, aki arról próbált megbizonyosodni: vajon tetszik-e a másiknak az ajándéka.
- Idefelé jövet láttam egy üzlet kirakatában - magyarázta, mintha mentegetőzne. - Egy hangulatos kis utcában. Egyébként volt ott egy érdekesnek tűnő ivó is. Azt hiszem… Csikóhalnak hívják. Belestem az ablakon, és izgalmas helynek tűnt. Ha gondolod, később megihatnánk ott valamit. Persze… csak akkor, ha visszajöttünk onnan, ahová most vinni szeretnélek.
Hangja csendesen úszott a téli levegőben, mint egy régi fekete-fehér film narrációja, s közben valahol mélyen benne lapult az izgalom halk, finom borzongása is. A randevú szó súlya, újszerűsége még mindig idegenül feszült testére - mint egy ritkán viselt, túl elegáns kabát - de ahogy Elfeldára nézett, ez az idegenség lassan kényelmessé puhult rajta.

Santiago a roxmortsi főtéren várt, mozdulatlanul, akár egy szobor, amelynek a deles fény hosszú árnyékot vetett. A novemberi szél jeges ujjaival végigsimított a macskaköveken, papírdarabokat görgetve magával, és időnként felszökött a férfi kabátgallérjáig, hogy aláférkőzzön a finom textilnek, megérintve a férfi olívaszínű bőrét. A falu csendes, délelőtti moraja lassan átváltott zsongássá, ahogy a falusiak elindultak haza munkahelyeikről, hogy elköltsék szerény ebédjeiket; a háttérben a Három Seprűből kiszűrődő zsivaj pedig olyan volt, mint valami távoli, meleg dobbanás, éles ellentéte a köd hideg csendjének, amely a tér szélén kezdett leszivárogni a háztetők közé.
Santiago zsebre tett kézzel állt, arca félig az árnyékban, ahogy megszokta. Így könnyebb volt figyelni. Így kevésbé látszott, mennyire számolta a perceket. Combközépig érő, fekete kabátot viselt, amely mintha ráöntve simult volna testére. A fazon finoman hangsúlyozta vállait és derekát, és bár az anyaga vékony volt, a bűbáj, amelyet beleszőttek, olyan melegen tartotta viselőjét, mintha csak egy kellemes, tavaszi nap lett volna. A haját – hosszú, sötétbarna, fényében néha feketébe forduló tincsekkel és itt-ott ősz szálakkal – hanyagul elegáns ívben, rendezetlenül tökéletesen hátravetette. Arcán a gondosan nyírt, rövid szakáll finoman követte az állkapcsa vonalát, kiemelve a férfi keményebb vonásait, miközben mégis valami melegséget kölcsönzött neki – mintha csak a fáradtsága is jól állna viselőjének. Le sem tagadhatta volna mediterrán származását, amely itt, a skót felföldön meglehetősen idegenül is festett.

Egy nap volt még az első próba előtt, és ezt az egyetlen napot ő arra választotta ki, hogy lélegezni próbáljon az OMEN, a Noctua Tenebrosa árnyai, és a brit minisztérium rideg folyosói, na meg Miss Greenberry könyörtelenül pontos kérdései közepette. Mindezt Elfelda társaságában akarta megtenni.
Elfelda…
A gondolatára szinte azonnal elmosolyodott, de a mosoly éppen csak megvillant, mint egy gyertyaláng, amit azonnal el is fújt a hideg, novemberi szél. Még mindig csodálkozott rajta, milyen könnyen tér vissza a nő arca a gondolataiba, akár az Elfelda által jól ismert színházi reflektor, amely váratlanul gyullad fel a világot jelentő deszkák sötétjében. Ha becsukta a szemét, csak egy röpke pillanatra is, még mindig ott vibrált szeme előtt a barlang szívének fénye, és fülében hallotta a dermedt csendet, amelyben majdnem megtörtént az a csók. Az a mozdulat, amely azóta is ott feszült köztük, mint egy félbemaradt varázslat.

Most pedig itt várta őt, a főtér közepén, miközben az ég lassan megnyílt fölötte. Apró hópelyhek kezdtek szállingózni, melyek megültek a kabátján, a vállán, a hajában - fényes kis kontrasztokként felvillanva a sötét szálak között. Santiago úgy érezte, hogy a hó lassan patinát von köré, mintha valaki gondosan megkomponálta volna ezt a jelenet, finoman ügyelve a díszletére annak. A férfi kissé megemelte a fejét. A pelyhek puhán olvadtak el a bőre melegén, de a kabáton megmaradtak, mintha csak követni akarnák őt. Az auror zsebre tett kézzel állt tovább a téren, újból és újból arra az egy pontra pillantva, ahonnan Elfeldát várta.
Gondolatban végigjárt újra mindent, amit korábban előkészített. Látta maga előtt a titkos fennsíkot – a kis, rejtett teraszt, ahol a sziklák elnyelték a külvilág zaját, de ahonnét belátni a falut és a környező erdőket, hegyvonulatokat, távolban pedig magát a Roxfortot. Látta a lampionok finom fényét, amiket ő maga helyezett ki, ahogy a papírbúrájuk finoman megremeg a szélben, és látta az üvegbúrához hasonlatos burkot, amelyet ő maga bűvölt oda, hogy melegen és szárazon tartsa a szőnyeget, az asztalt és a székeket, és persze a terítéket. Orrában érezte a citromos, chilipelyhekkel szórt garnélát, a kecskesajtos saláta friss zöldjeit, és a boros, mazsolás mártással leöntött sertésszüzet; szájában pedig összefutott a nyál, ha a Crema Catalana narancshéjas-karamellás vegyületére, vagy a finom cortado kesernyés melegére, netalán arra a testes vörösborra gondolt, ami még odafent várta őket.

Elképzelte, ahogy majd leülnek az asztalhoz. Ahogy először megmutatja neki a völgyet, a távolban úszó ködöt, azt a csendet, amely nem fenyegető, hanem meghitt. Ahogy a nő hangja megtölti a fennsíkot, mint amikor valaki egy fekete-fehér felvételre színt rajzol.
A tér óraütése lassan egészet ütött. Santiago felpillantott, és egyszer csak ott állt Ő, érkezésével egyből mosolyt csalva a férfi arcára. Andorrában a barlangtúrájukkal megjárták a mélységet, mely végül nem egészen úgy sült el, ahogy azt a férfi tervezte. Úgy remélte,: a mai találkozásuk a magasságok meghódításáról szól majd.

Santiago hallgatott. Egy ideig csak a nő teáscsészéjén szélén megcsillanó fényt figyelte. A csend, ami közéjük telepedett, feszült, és metszően éles volt, mint a penge, amelyet mindketten láthatatlanul markoltak. Miss Greenberry feltételei még a levegőben függtek, súlyosan és megmásíthatatlanul.
A férfi végül lassan hátradőlt. A szék megnyikordult alatta, mintha tiltakozna az ellen, hogy az auror gondolatainak súlyával együtt ránehezedjen. Az ujjai lassan körbejárták a kávéscsésze fülét. Úgy nézett a porcelán mélyébe, mintha benne lenne a megoldás, amivel kibújhat a pszichiáter feltételei alól.
– Maga szörnyetegnek tart – szólalt meg végül rekedten, a szavak közt némi szünetet hagyva, hogy Artemis a szívverését is hallhassa a köztes csendben. – Azt hiszi meg kell menteni engem… önmagamtól, vagy a rendszertől.
Ujjaival az üres csésze fülével játszott, melynek alján sűrű, fénytelen kör maradt csupán, akár egy apró, besűrűsödött univerzum. Egy világ, amelynek minden színe kifakult. Valahogy pont olyannak tűnt, mint az ő lelke – makacsnak, kimerültnek, és kiégettnek.

Aztán végül eltolta magától a csészét. A mozdulatban volt valami végérvényes. Felszabadult kezével beletúrt és hátrasimította hosszú hajfürtjeit.
– Ha ez az ára… ám legyen – mondta csendesen. – Ha ettől Miss Greenberry megnyugszik…. Eljövök magához heti egyszer, hogy… beszélgessünk.
Felállt. A mozdulat lassú volt, megfontolt, katonás. Megigazította az öltönyét, végighúzta ujjait a mandzsettán, majd egy rövid pillanatra még a nőre nézett. A tekintetében semmi nem árulta el, mi zajlik benne – de valahol mélyen ott vibrált valami különös fény.
- Akkor hát, várom az engedélyemet. A viszont látásra!
Elindult az ajtó felé. A cipője sarka tompán koppant a kórházi padlón, minden lépése egy-egy kimért mondatnak tűnt, amit sosem fog kimondani. A kilincshez ért, de nem lépett ki. Megállt.

A csend most nem a távolságot, hanem a közeledést jelentette.
Nem fordult meg, csupán a vállán át, rekedten, mégis tisztán szólalt meg:
– Tudom, hogy lelketlen szörnyetegnek tart. De téved. Egy ilyen szörnyeteg… nem tudna szeretni. Én mégis épp szerelmes vagyok. Talán először az életemben. Nem vagyok szörnyeteg, Miss Greenberry.
Nem várta meg a választ. Talán félt tőle, talán már nem számított. A tekintete egy pillanatra megtört, aztán ellobbant, ahogy kilépett az ajtón. Elfeldára gondolt, miközben a kórházi folyosó zsibongása lassan elnyelte alakját, míg a fehér köpenyek, az üveglapok, a hideg neonfény lassan magába nem szívta.
A kávéscsésze ott maradt az asztalon, az alján sötéten örvénylő lével – Santiago Herrera lelkével, egy cseppnyi sötétséggel, amelyet csak egy valaki menthetett meg a teljes enyészettől.