Legutóbbi hozzászólások: Cassia Carrow

Üzenetek megtekintése
Oldalak: [1]

1	Múlt / Roxmorts / Re: Szellemszállás	Dátum: 2025. 04. 27. - 18:55:03
SKYLAR & CASSIA "i'm the life of the party, gold confetti in my hair — i put on a show for the people, but inside i'm barely there." ✦───༓───✦ Figyelmesen, szinte bántó élességgel hallgatod. Skylar szavai — egyszerűek, nyersek, sallangmentesek — mégis rétegeket bontanak le benned, egyenként. Minden kimondott mondatával egy kicsit mélyebbre nyúl. Egy kicsit közelebb húz valamihez, amit talán sosem akartál, hogy bárki is megérintsen. Az érzés olyan, mintha a föld — a biztos, szilárd talaj a lábad alatt — lassan kihátrálna alólad, és a határ kettőtök között — ami még nemrég olyan egyértelmű volt, olyan megnyugtatóan éles — most mintha szétolvadna. Ahol ő véget ér, ott kezdődsz te. Ahol te szakadnál meg, ott épül bele ő. Nem gondolkodsz, nem mérlegelsz — csak válaszolsz, mert a válasz már ott feszül a bordáid mögött, régóta, türelmetlenül. — A büntetések megmérgezik az iránytűt. — A hangod száraz, de nem törékeny; pontos, mint egy penge, amit célzottan dobsz a sötétbe. — Egy idő után már azt sem tudod, merre lenne az előre. Egy lélegzetvételnyi szünet. Nem menekülés — inkább egy rövid fejhajtás az igazság előtt. Aztán visszanézel rá. Teljesen. Nyíltan. És keresed a szemében azt, amiről — ki tudja miért — biztos vagy benne, hogy ott lesz: megértést. Ismerős fájdalmat. Valamit, ami egy pillanatra híddá feszülhet kettőtök között. — Csak azt tanulod meg... — folytatod még halkabban, még élesebben. — ...hogyan legyél láthatatlan. És ebben az egyszerű, kíméletlen mondatban valahogy ott van minden: a gyerekkorok, amik túl korán véget értek. A bűnök, amiket sosem követtetek el, mégis megfizettetek értük. Az évek, amiket álcákban éltetek le, csak hogy ne keltsenek feltűnést azok a tüzek, amelyek belül égették szét a csontjaitokat. Egy halvány mosoly — nem örömteli, nem diadalmas, inkább... keserédes — suhan végig az arcodon, mintha bocsánatot kérnél valamiért, amit elmondtál, de visszavenni már nem lehet. Lehajtod kicsit a fejed, a hajad árnyékként borul az arcodra, és egészen halkan, de most már szinte mosolyogva mondod: — Talán mindketten csak... rossz kérdésekre keressük a válaszokat. Az ujjaid automatikusan követik a mozdulatot, ahogy a cigarettát ajkaid közé emeled — lassan, kimérten húzva belőle egy slukkot, mintha ezzel is időt akarnál adni magadnak, hogy ne remegjen meg a hangod az utolsó szavaknál. De mégis kimondod. Mert ez az igazság, amit már nem tudsz, nem is akarsz visszatartani. — De most már legalább tudjuk... nem vagyunk egyedül a tévedéseinkkel. És akkor — Nevet. Ismét nevetni kezd, halk és meleg vibrálással a csontjaid között, és amikor meghallod, valami gyöngéden, szinte észrevétlenül megreped benned. Számítanod kellett volna rá. Tudnod kellett volna, hogy bármilyen képet is alkottál róla — komor, hideg, mozdíthatatlan, mint egy borús égbolt, mint egy kitörni készülő vihar —, az már az első pillanattól kezdve téves volt. Skylar nem úgy nevet, mint aki csak tetteti. Nem méri meg minden lélegzetvételét, mielőtt szabadon engedné az éjszaka hűvös levegőjébe. Nem — úgy nevet, mint aki egy röpke pillanatra elfelejtette, hogy valaki másnak kellene lennie. Valakinek, aki keményebb. Sebezhetetlenebb. És valahogy ez az apró, hanyag hang jobban felmelegít, mint a cigaretta parázsa az ujjaid között. Bőröd alá szivárog, váratlanul és hívatlanul, belemar azokba a helyekbe, amikről azt hitted, már rég jégpáncél fedi őket. Természetesen megpróbálod elfojtani ezt az érzést — mindig, mindent csak elfojtasz —, elásva a megszokás, a cinizmus, és a lassú, gépies füstszívás rétegei alá. De az érzés nem hajlandó teljesen kihunyni, és talán éppen ez az, ami a leginkább megrendít. Nem mosolyodsz el — az túl sok lenne, túl hamar, túl valóságos — de ahogy a gerinced elernyed, az állad kissé megemelkedik, a pilláid pedig lejjebb ereszkednek egy majdnem gyengéd mozdulatban, mégis elárulnak. Mellette túl könnyű a létezés. És éppen ez a legfélelmetesebb az egészben. Átpillantasz rá a füstön keresztül, tekinteted szándékosan siklik végig a rakoncátlan hajon, a szájon, amely lusta humorral görbül, azon, ahogy a kezében tartja az italát, mintha észre sem venné, hogy közben dédelgeti. Egy pillanatra — alig hosszabb ideig, mint egy szívdobbanás — elhiszed, hogy talán csak álmodtad azt a fiút, akit látni számítottál. A fiút, aki a sebhelyei mögül gúnyosan nézne rád. A fiút, aki a Carrow nevet, mint méreggel átszőtt szövetet látná a bőrödbe hímezve. A fiút, aki ösztönösen tudná, hogy akaratlanul is sebeket, vágásokat ejtesz másokon, hogy puszta szavaiddal is romokat hagysz magad után. És egy lélegzetnyi, ostoba pillanatra majdnem elhiszed, hogy talán tényleg ezt jelenti, amikor azt mondja, nem olyan vagy, amilyennek elképzelt. Hogy rosszabb vagy. Hogy túlságosan az apád lánya vagy, túlságosan a nagynénéd árnyéka, minden hidegségeddel és kegyetlenségeddel, amit erőnek akarsz álcázni. De megérted. Mert megtanultad — fájdalmasan és lassan —, hogy nem csak a szavakra kell figyelni. Figyeled, hogyan vesznek levegőt az emberek, amikor beszélnek. Figyeled a kis szüneteket a magánhangzók előtt, azt, hogyan billentik meg a fejüket, mintha nem tudnák eldönteni, maradjanak-e vagy fussanak. És Skylar — Skylar nem hátrál meg. Nem húzódik össze, nem készül vicsorogva védekezni, nem élez szavakat fegyverré. Egyszerűen csak... meglepődött. Meglepődött, hogy ott, ahol romokat várt, még valami él. Meglepődött, hogy te nem a rom vagy maga, hanem valami, ami még mindig ott áll benne — és még mindig lélegzik. Egy részed — az a vakmerő, kíváncsi részed, ami mindig is szét akarta szedni a dolgokat, csak hogy megértse, hogyan működnek — majdnem felnevet az abszurditáson. Mit is gondoltál, Cassia, mit tettél volna, ha elhúzódik tőled? Széttépted volna szavakkal? Felvágtad volna a bordáit, hogy meglásd, mi az a ritka, eszelős dolog, ami ott, legbelül dobog? Megtennéd. Megtennéd, mert könnyebb lerombolni egy rejtélyt, mint hagyni, hogy az romboljon le téged. Elég jól ismered magad ahhoz, hogy ezt beismerd. És mégis — most, hogy itt áll előtted, kissé esetlen bájjal, oldalpillantásokkal, kínált cigarettával, és egy olyan melegséggel, amit nem tudsz hova tenni — most, pengeéles, könyörtelen tisztasággal érted meg: nem akarod bántani őt. Meg akarod ismerni. (És talán — csak talán — szeretnéd, ha ő is megismerne téged.) Lassan szívsz bele a cigarettába, a füst kísértetként gomolyog körülötted — mint valami, amiről még nem döntötted el, hogy elűzöd vagy magadhoz öleled. A tüdődben égő érzés ismerős, üdvözölt fájdalom. Valami szilárd kapaszkodó, miközben a többi részed veszélyesen hajlik valami felé, aminek még nevet sem tudsz adni. Amikor végül megszólalsz, a hangod mélyebb, mint általában, száraz, mint a porrá tört csont, de hiányzik belőle a szokásos, recés él. — Azt hiszem, meg kellene sértődnöm. Megannyi energia, amit arra pazaroltál, hogy valami hidegvérű gyilkost képzelj el. Egy pillanat szünet. Szándékos. Szike, nem kalapács. Épp csak annyira billented oldalra a fejed, hogy elkapd az arcára ülő kifejezést, ahogy a félholt csillagok fénye megérinti a szájának ívét. — Bár… — leheletfinoman lepöccinted a hamut a cigarettáról, egy lusta, szinte közömbös mozdulattal. — ...könnyen tudok csalódást okozni. A szavak keserűek, de valami sötét szórakozottság is összefonódik bennük — egy ősi, ismerős öröm: az alábecsülés tudatos választásának gyönyöre. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedsz utána. A csend elnehezül, vastagabbá válik, de nem kegyetlen — nem itt, nem vele. Aztán, szinte túl halkan ahhoz, hogy a világ meghallja: — Örülök, hogy nem olyan vagyok, amilyennek képzeltél. A vallomás érdesen kaparja meg a torkodat, miközben kiszabadul belőled. Idegennek hat. Ismeretlennek. Olyan vallomásnak, amit sosem lett volna szabad kimondanod. Elfordítod a tekinteted, a dércsípte udvar felé, ahol a sötétség egyre nehezebben telepszik meg — és érzed köztetek a távolság rezgését: feszült, sajgó, egyetlen kézmozdulattal szétvágható dolgot. De nem mozdulsz. Ehelyett lassan kifújod a füstöt, és újra felé billented az állad, a hangod halkabbá, érdesebbé zuhan. — Ami a hegeket illeti… Megengeded magadnak a leghalványabb mosolyt — olyan rövidet, hogy csak akkor veheti észre, ha igazán figyel. — Adj egy kis időt. Nem nézel rá, hogy lásd, hogyan veszi. Nem kell. A szavak ott maradnak kettőtök között, finom, halálos súllyal — mint egy ígéret. Vagy talán egy figyelmeztetés. És tudod: elég éles ahhoz, hogy megértse a különbséget. Kifújod a levegőt, a füst felkúszik és elenyészik az egyre vastagabb sötétben — és valahol a bordáidban, a fagyos élek és a régi páncél alatt, érzed. Egy furcsa, nehéz borzongást. Nem pillangók. Kések. És mindegyik, lehetetlenül, lehetetlenül - őfelé hajolnak.

2	Múlt / Keleti szárny / Re: Jóslástan terem	Dátum: 2025. 04. 27. - 16:10:21
JÓSLÁSTAN "my crystal ball says you're full of shit." ✦───༓───✦ A torony felé vezető út alatt mintha a Roxfort is visszavett volna a lélegzetéből. Az ebéd utáni lusta órákban a folyosók félig kiürültek, csak a kövek alatt lapuló huzat emlékeztet arra, hogy az iskola él — és hogy figyel. Nem sietsz. Miért is tennéd? A Jóslástan terem — a maga kissé poros, kissé fülledt valóságával — úgy vár, mintha mindig is az egyik rejtett szobád lett volna az elmédben. Egy hely, ahol legalább a káosz értelmet nyert. Legalább néha. Amikor belépsz, a teaillat puha ködként telepedik a levegőre. A felnőttek már a helyükön vannak: Lutece professzor és az ismeretlen vendég, aki elegánsan, de meglepően természetesen mozog az asztalok között. Egy mozdulattal veszel el egy süteményt a tálcáról — Annie mellől, egy rövid, biccentésnyi elismeréssel. — Köszönöm. — mondod neki halkan, anélkül, hogy a hangodban túl sok érzelem tükröződne. Csak a puszta tény, hogy vetted a fáradságot megszólalni, volt a maga módján elismerés. Tudja. Te is tudod, hogy tudja. Egy rövid pillanatra oldalra pillantasz, ahol Amycus és Annie már egymás mellett ülnek. Amycus vállától egész a szeméig vezeted a tekinteted, mintha mérlegelnéd, érdemes lenne-e odamenni. Nem kell sokáig gondolkodnod. Ha Amycus oldalán ülnél, abból nem lenne munka. Csak szétszórt, sötét suttogás, vagy egy különös, veszélyes valóságba torkolló óra, aminek biztosan nem itt lenne a helye. És ha Annie is ott van... nos. Nem akarod megrontani az ártatlan lelkét a Carrow-ikrek morbidságával. Így a terem hátsóbb részében foglalsz helyet, ahol a fény tompább, és a világ csak egy kicsit távolibbnak tűnik. A tanóra elkezdődik. Lutece professzor hangja finoman tölti meg a termet, mint valami régi, jól ismert dallam, amelyről sosem tudtad, hogy szereted-e, vagy csak megszoktad. A vendégelőadó könnyedén beszél, elég érdekesen ahhoz, hogy figyelj rá — nemcsak az illemből, hanem mert valóban van súlya annak, amit mond. Körülnézel. A diákok csoportokba rendeződnek. Mosolyok, suttogások, helyezkedések mindenfelé. Te maradsz, ahol vagy. Egyedül. Nem zavar. Sőt. Már épp előredőlnél, hogy közelebbről is átolvasd a táblára írt jóslatokat, mikor halk lépteket hallasz közeledni. Nem kapod fel a fejed azonnal. Csak mikor egy ismerős, kissé bizonytalan hang megszólal melletted: — Szabad ez a hely? Sienna Scrimgeour áll ott, süteménnyel a kezében, kissé zavarban, de egyenes tekintettel. Felpillantasz rá — nem gyorsan, nem ridegen, csak mintha mérlegelnéd az időjárást. — Igen. Nyugodtan ülj le. — bólintasz röviden. Nincs benned melegség, de elutasítás sem. Csak egyfajta elfogadás, hogy ma így lesz. Hogy nem minden háború érdemel megvívást. Sienna halk megjegyzést tesz, hogy az első jóslat szerinte nem igaz. A szemed végigfut a szövegen — nem csak olvasod, hanem szétbontod a rétegeit, mint egy szövetet, aminek a szálai között hamis selyem csillog. — Egyetértek. — mondod halkan, de élesen. — Túl sok a szín, túl sok az érzés. A valódi látás nem ilyen. A tekinteted elidőzik egy pillanatra az első jóslat szavain. — Ha valódi lenne, kevesebbet mondana. Nem adna választási lehetőséget, nem játszana szimbolikával. Aki lát... az nem fest, csak mutat. A hangod csendes, de a szavaidban pengeéles bizonyosság húzódik. Oldalra pillantasz Sienna felé. — A hamis látomás mindig akar valamit tőled. Hogy félj, hogy vágyj, hogy fizess. — a hangod leheletnyit megkeményedik. — A valódi látás csak közöl. Aztán otthagy vele. Nem emelsz kezet. Nem jelentkezel. Nem vagy az a fajta, aki azonnal a világ tudtára akarja adni az igazát. Csak ott ülsz, az asztal pereménél, és a kezed csendesen a sütemény mellé simul. És amikor egy röpke pillanatra ismét Amycus felé téved a tekinteted — ahogy Annie-vel halkan súgnak össze valamit —, egy pillanatra sem bánod, hogy itt vagy, és nem ott. Legalább ma nem kell mások árnyéka alatt álmodnod. Csak a sajátodban.

3	Múlt / Roxmorts / Re: Szellemszállás	Dátum: 2025. 04. 18. - 01:15:26
SKYLAR & CASSIA "i'm the life of the party, gold confetti in my hair — i put on a show for the people, but inside i'm barely there." ✦───༓───✦ Sosem gondoltad volna, hogy a hallgatásnak lehet íze. Ennek azonban van. Úgy tapad a szájpadlásodra, mint a por a sírban, fémesen és sűrűn — mint régi vér, mint az el nem ontott szavak, amelyek az összeszorított fogak mögött megalvadnak. Nem a szokásos fajta. Nem a társadalmi hézagok vagy rég elfeledett vacsorák steril csendje. Ez lélegzik. Vár. Úgy ül melletted, mint egy második jelenlét, könyöktől könyékig, nem kérdez semmit, csak tanúja mindennek. Arra gondolsz, hogy megtöröd. Arra, hogy hagysz valamit — bármit — kicsúszni a szádon, csak hogy kitöltsd az űrt. De van valami súlya annak, amit mondott, valami, amihez nem akarsz túl hamar hozzányúlni. Valami, ami eltörhet, ha túl hirtelen nyúlsz érte. És már így is eleget törtél össze, nem igaz? Skylar hangja még sokáig visszhangzik, miután elhallgatott. Elhúzódik. Mint a füst a torkodban. Mint valami, amit nem kellett volna megtartanod. Nem vártál kedvességet — nem tőle, nem itt. Nem számítottál a bocsánatkérésre, nem akkor, amikor azt hitted, hogy elsétál, vagy kinevet, vagy megforgatja benned a kést, ahogy a hozzá hasonló fiúk gyakran teszik. Fiúk, akiknek maguknak is pengévé kellett válniuk. De ehelyett... megenyhült. Valami mást kínált. Valami éleset a maga szelídségében. És ez valahogy rosszabb. Ismered a durvaságot. Erre épültél. Ezen nőttél fel. Ezt élted túl. Édesanyád pálcát tartó kezében él, ahogy a nevedet kimondta, mint egy ítéletet. Túl élénken emlékszel arra az egy alkalomra, amikor bocsánatot kértél, és komolyan gondoltad — egy dadogás, miután megpróbáltál egy házimanót a védelmed alá venni a haragja ellen. Kilenc éves voltál. Aznap tanultad meg, milyen érzés a Cruciatus-átok. Azóta soha nem kértél bocsánatot. Szóval amikor Skylar azt mondja, hogy "köszönöm", és ez nem kötelezettségként, hanem kegyelemként érkezik — nem tudod, hova tegyed. Szinte azt kívánod, bárcsak ne mondta volna egyáltalán. Mindened megfájdul tőle. Rápillantasz. Csak egy villanás. Csak annyira, hogy lásd, ahogy a vonásai megnyugszanak, amikor meghallgat, ahogy a szemében ugyanaz a fajta csend van, mint egy vihar után. Van valami nyílt az arcán, valami csupasz. És ez túl sok. Elfordítod a tekinteted, mielőtt valami hülyeséget csinálnál. Újra beszélni kezd — valamit a színjátékról. Hogy ez a buli, ez a romos éjszaka a legvalóságosabb, amit valaha is érzett. És ez majdnem megnevettet. Majdnem. Mert ha ez számára valódi, akkor nem látott téged rendesen a Nagyteremben. Az anyád szalonjában. A tükör előtt reggel hat órakkor, semleges arckifejezéseket gyakorolva. Az életed abból áll, hogy azt a szöveget szajkózod, amit valaki más írt neked. — Nos... — mormogod halkan. — ...ha igazad van, akkor azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki még mindig olyan közönségnek színészkedik, amely már rég elhagyta a színházat. Nem keserű. Még csak nem is szomorú. Csak igaz — annak a csendes, rezignált módján, aki már olyan régóta ugyanazt a forgatókönyvet éli, hogy elfelejtette, hogyan kell improvizálni. Újra megszólal, valami könnyed, valami... szinte incselkedő, és ez arra sarkall, hogy a szempilláidon keresztül ránézz. "Tényleg? El sem tudom képzelni, mi okozhat ebben nehézséget." Saját magad meglepetésére a szád sarka felemelkedik, lassan. Száraz, kissé görbe. A reakció félúton van az önlebecsülés és a felismerés között, hogy talán, csak talán, bóknak szánja. Egy furcsa, mellékes bóknak. A legjobb fajta. Oldalra billented a fejed, mintha a kezedben mérlegelnéd a megjegyzésedet, mielőtt válaszolnál vele. — Tudom. Megdöbbentő, igaz? Azt gondolnád, hogy valaki, akit egész életében arra idomítottak, hogy kifürkészhetetlen legyen, mostanra már elsajátította az alapvető emberi interakciókat. — egy pillanatra elidőzöl, aztán egy féloldalas pillantást vetsz rá, nem kapkodva. — Mindegy. Most te következel a túlzott önfeltárással. Ezt sosem mondanád ki hangosan, de tetszik a hangja, amikor feléd irányul. Mintha valami olyasmi lennél, amit nem csak eltűr — hanem választ. És Merlin, ha ez nem a legveszélyesebb varázslat. Felemeli a poharát, és figyeled. A szája sarka ismét felemelkedik, most már lágyabban, védtelenül. Egy kis részed felmelegszik, ahogy trófeaként emeli fel. Mintha büszke lenne, hogy talált valamit. Vagy talán csak büszke arra, hogy még mindig itt van. Amikor felajánlja neked — kéretlenül, könnyedén —, valami ismeretlen szikrázik a bordáid alatt. Egy idegen forróság. Elveszed tőle. Bólintasz, határozottan, illedelmesen. De az ujjaitok összeérnek az átadásnál, és a pulzusod hirtelen megugrik, mintha valami olyasmire emlékezne, amit még meg sem éltél. Iszol. Túl sokat, túl gyorsan. A legjobb módon éget. És egy futó, nevetséges pillanatra elgondolkodsz, mit mondana Amycus, ha most kilépne a buliból, és így látna — egy idegen italával a kezedben, szokatlan mosollyal az arcodon, valaki mással beszélgetve, nem csak vele. Elhessegeted a gondolatot. Ezután egy cigarettát húz elő a zsebéből, és te hangtalanul felhorkantasz. — Szóval tényleg csak lopkodtad az enyémet. Most már értem. Csak viccelek.... köszönöm. Elfogadod az ajánlatát, most már ügyelve arra, hogy az ujjad ne súrolja az övét. A cigarettát az ajkaid közé csúsztatod, a másik kezedben a pálcád megrezdül. De mielőtt meggyújthatnád, mond valamit, ami megállít. "Hogyan képzelted?" Nem válaszolsz azonnal. Hagysz időt. A cigaretta ott pihen az ujjaid között, meggyújtatlanul, súlyként, ami legalább a kezeidnek ad elfoglaltságot, miközben az elméd lassan örvényelni kezd. Az első válasz, ami eszedbe jut, kegyetlen. Lenyeled. A második túl szomorú. Úgyhogy végül megállsz a lehető legőszintébb válasz pereménél. — Nem igazán képzeltem el. A vallomás halkabban esik ki az ajkaid közül, mint ahogy szeretted volna — kicsit nyers, kicsit éles a szélein. Habozol. A kezed ösztönösen zárul a most már meggyújtott cigaretta köré, mintha védenéd. A tekinteted ismét lesiklik, és amikor legközelebb megszólalsz, a hangod már más. Még mindig száraz, de lágyabb. Valami sebezhetőség közelében, szarkazmusba burkolva. — Azt hittem, nem is tudod a nevem. Egy ideig. Úgy… könnyebb volt. Kicsúszik, mielőtt megállíthatnád. És ezúttal nem is próbálod visszaszívni. Találkozik a tekintetetek, most már teljesen. A benti fény pont annyira esik az udvarra, hogy éppen elég fényt vessen az arcára — épp csak annyit, hogy lásd, hogyan lágyulnak meg a vonásai, hogyan válik szinte... kedvessé. És éppen ez az, ami fáj. Úgy néz ki, mint akit talán egyszer lerajzoltál volna — gyerekként, amikor még hittél abban, hogy bármit meg lehet menteni. Nem mosolyodsz el, de nem is nézel félre. — Talán valami jeges közönnyel számoltam. Rideg pillantások, talán egy halálos átok. Valami klasszikus tragédia. A hangod tompa, de nem bántó. — Tudod, igazán kiismerhetetlen vagy, és ez... bosszantó. Oldalra pillantasz — valami halvány, kesernyés mosoly kíséri. Vagy csak megkönnyebbülés, hogy az első beszélgetesek nem úgy alakult. — De meglepően... civilizált vagy. Emberi. Már-már zavarba ejtően. Még egy szünet. És aztán — valami lágyabb. Nem egészen tréfa. Nem egészen biztonságos. — És... olyan vagyok, mint amilyennek elképzeltél? Nem nézel rá, amikor kimondod. Csak egy apró mozdulat, egy vállrándításnyi elterelés — mintha nem számítana. De számít. És most először, őszintén reméled, hogy képes gyönyörűen hazudni.

4	Múlt / Északi szárny / Re: Belső udvar a kerengővel	Dátum: 2025. 04. 15. - 17:01:53
ANNE-ROSE & CASSIA "my dreams are slipping away again — melting, withering." ✦───༓───✦ A belső udvar ilyenkor szinte mozdulatlan. A kastély fala megtöri a szelet, így nem harap, csak simít — mintha a tél is megtanulta volna, hogyan kell viselkedni, ha Cassia Carrow jelen van. Lassú léptekkel haladsz a kavicsos úton, ahol már csak nyomokban tapad meg a hó, és egy-egy vékony csipkefátyol borítja a bokrokat, mint egy elrontott báli ruha. Mögötted alig hallani lépteket. Nincsenek nevetések, nincsenek sálba suttogott tervek. A diákok többsége már órákkal ezelőtt elvonult Roxmortsba, keresve valami meleget, édeset, vagy legalább egy kis figyelmet, amiben feloldódhatnak. Te viszont nem. Ez az udvar — ezzel a szürke ég alatt álldogáló, fagyott szoborcsenddel — a tiéd. Vagy legalábbis úgy viselkedsz, mintha rajta lenne a névjegyed. A tenyeredben egy gömbbé gyúrt hógolyó pihen. A kesztyűd sarka már vizes, ujjbegyeid érzik a hűvös súlyt, ahogy forgatod. Egy pillanatra elképzeled, milyen lenne, ha Amycus most fordulna be a sarkon, hanyag eleganciával, túl hangosan beszélve, túl biztosan lépve — egy szánalmas célpont. Dobnál. Nem is kérdés. Talán a vállát találnád el. Vagy a szívét, ha lenne. De nem jön. Nem hallatszik semmi, csak valami hó alatt mocorgó ág, egy varjú rekedt hangja messzebbről. A hógolyó végül a másik kezedbe kerül, elvész az időben. És akkor oldalra fordulsz. Ott van Annie. Még mindig. Mint mindig. Szinte észrevétlenül húzódik egy halvány mosoly az ajkadra, nem ér el a szemedig, de ott rezeg a hangodban, mikor megszólalsz. — Hogyhogy nem mentél Roxmortsba? — kérdezed, mintha nem lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy ő is itt van, veled. — Galleonokat mertem volna rá tenni, hogy valamelyik fiúnak van annyi vér a pucájában, hogy elhívjon. A mosolyod ördögi. Nem kegyetlen, csak... karcos. Csipkelődő. Olyan, amiből a legtöbben nem értenék, hogy szeretet is van benne. De Annie talán igen. És ez épp elég.

5	Múlt / Anglián kívüli részek / Re: Koh Mak szigete	Dátum: 2025. 04. 15. - 16:35:29
AMYCUS & CASSIA "these gays, they're trying to murder me!" ✦───༓───✦ Már a második mondatánál tudod, hogy ez valóban hosszú lesz. De most valahogy nem bánod. A cigarettád lassan ég, de nem figyelsz rá — az egyetlen mozgás, amit teszel, az az apró, rezignált oldalpillantás, amivel követed Amycus szavainak ívét, ahogy elegánsan csúszkál egyik kiábrándult képtelenségből a másikba. Mintha egy hosszúra nyúlt divatbemutatón ülnél, ahol minden ruha ugyanarra az élettelen modellre van szabva: sikkes, túlgondolt, és sehova sem tartozó. A vállad alig észrevehetően megrándul, mikor Tethys kerül szóba. Közös nyelv. Közös pokol. — Félmillióért legalább a gyógyvízben fojtottak volna meg. Ez így... túlságosan száraz halál. — jegyzed meg, mintha csak egy outfitet értékelnél, és nem a családotok mentális állapotát. — Azt hiszem, mi vagyunk az egyetlen család, ahol az anyai szeretet passzív-agresszív glükózfruktóz szirup formájában érkezik. Meg narancsszeletek között elrejtett testképzavarban. Miközben újból egy kortyot iszol az italodból — valójában még mindig az övé, de nincs elegendő életenergia benned a személyzet hívására, és amúgyis, ami az övé, az a tiéd is — a tekinteted az üres medence túloldalára siklik, ahol valaki próbál jógázni a tűző napon. Semmi sem néz ki úgy, mintha valóban élne. Minden mozdulat koreografált. Minden naplemente fizetett statiszta. A következő pillanatban Amycus természetesen átvált valami egészen undorítóra. Valami tipikusan "Amycusosra". Nem húzod el a szádat, nem reagálsz látványosan, csak hátradőlsz és hagyod, hogy a füst kitöltse a tüdőd. — Az Incestria nagyköveti címéhez talán kérhetsz majd hímzett köntöst. Vagy valami plakettet. Mondjuk, ha a következő családi vacsorán a köntösben jelensz meg, legalább nem kell többé magyarázni, miért nem maradtak barátaink. A tested kifelé mozdulatlan, de belül már rég dőlsz a nevetéstől — nem igazi, inkább valami görbe, nyikorgó hang, amit csak ő hallhat, ha figyel. Amycus természetesen visszavált valami szürreálisan morbidra. — Hét? — ismétled meg, hitetlenkedve, de inkább az abszurdum előtt tisztelegsz vele. — Ez valami nemzetközi rekord? Vagy csak egy újabb pont a "dolgok, amiket meg fogok bánni, mire harminc leszek" listádon? Újból az ajkaidhoz emeled a cigarettádat. A csend elnyúlik egy kicsit. De nem rosszul. Inkább úgy, mint amikor két régi hangszer egymás mellett pihen, és egyik sem próbál szólni, mert már megtettek mindent. — Menjünk. – mondod, kis késéssel, mintha csak most dolgoztad volna fel az utolsó kérdését. — Bárhova. Minden jobb, mint még egy délután, ahol öreg brókerek próbálják kitalálni, vajon hányadik lányunoka vagyok, és elég-e az örökségem ahhoz, hogy megérje nekik szórakoztatni a gondolatot. Kortyolsz egyet. Az ital keserű, de legalább felmelegíti a belsődet, ott, ahol a nap fénye már nem ér el. — Csak ne menjünk messzire. Ha Tethys meditáció közben tényleg levegőt vesz, meg kell hallgatnom, mit mondanak a szellemek. Talán most végre kérnek egy csendes válást.

6	Múlt / Anglián kívüli részek / Re: Koh Mak szigete	Dátum: 2025. 04. 13. - 23:19:27
AMYCUS & CASSIA "these gays, they're trying to murder me!" ✦───༓───✦ Még mielőtt megszólalna, már sejted, hogy valami… sok következik. A mozdulatai túl biztosak, túl élvezettel engedi le magáról az inget, mintha valami isteni tett lenne, és nem csak egy újabb nap a családi nyomorúság szentélyében. Már akkor oldalra csúsztatod a könyvedet, amikor meghallod a nadrágzsebéből előhúzott cigarettát. Az oldal, amin már percek óta időzöl, mintha már százszor olvastad volna — mégsem emlékszel egyetlen mondatára sem. Képtelen vagy később továbbolvasni, nem csak a nap miatt, nem csak a forróság vagy a fülledt, túlillatosított levegő miatt — hanem mert ő itt van. És az mindig esemény. Mire kibontakozik az első mondatából a megszokott elegáns undor, te már kifújtad a levegőt az orrodon. Nem nevetés. Csak túlélés. Lassan lehúzod a napszemüveget az orrod tövéig, hogy jobban láss. Tekinteted oldalra siklik — nem rá, még nem — hanem a két idősebb lányra, akik épp előttetek haladnak el. Tizennyolc vagy tizenkilenc évesek lehetnek. Tengerparti fonott haj, drága bikini, és az a fajta nevetés, ami nem hangos, de mégis az ember gerince alá kúszik. Megállnak egy fél pillanatra, pont akkor, amikor Amycus kigombolja az utolsó gombot. A hang, ami kiszakad belőlük, nem is igazán sóhaj. Inkább valami édeskés kis halál. – Kérlek. — mondod félig a cigarettád mögül, ahogy újra hátradőlsz. — Ezért dobtunk ki félmilliót idén karácsonyra? Hogy úgy viselkedj, mint egy harmadosztályú görög félisten egy francia parfümreklámban? A könyv most már nem az öledben hever, hanyagul félrecsúszott a napozóágyon. Nem fogod újra felvenni. Nincs értelme. Ez az egész nap elveszett ügy. Az itala felé nyúlsz, és kérdés nélkül veszed el. Egy gyors korty. Túl gyors. Az íze éget, valami keserű és olcsó, de pont elég erős ahhoz, hogy elérje a véred. Érzed, ahogy feljebb mászik, a kulcscsontod alá. Visszaadod neki a poharat, mintha égetne. — Alfred legalább tudja, mikor kell csendben maradni. — jegyzed meg, inkább a levegőnek, miközben a cigarettád peremén koccannak az ujjaid. — Van benne valami... elegáns rezignáltság. Ahogy rád néz, mintha éppen statisztikát vezetne a család mentális széteséséről. Elég bizarr, de... becsülöm az erőfeszítést. A fejed hátravetve pihenteted egy pillanatra, fáradt vagy attól is, hogy másokat nézz. Hogy mások néznek. De legalább itt van Amycus, a saját dekadens bohóckodásával, és legalább… legalább nem unalmas. Minden mozdulatod lassú, megfontolt. Mint aki már unja a színjátékot, de nem tud kilépni belőle. Mint aki már mindent látott, és semmi sem elég új ahhoz, hogy meglepje. Kivéve talán Amycust — amikor nem próbál meglepő lenni, akkor sikerül neki a legjobban. — A jógatanár azt mondta, nyissuk meg a szívünket. Én meg azt, hogy zárjuk be az ajtót kívülről. Nem nevetett. Szerintem sírt, miután kimentem. Most már felé fordulsz. Nem teljesen, csak annyira, hogy lásd az arcát. Azt a sunyi, gyönyörű, idegesítő pofát, amit még a gyerekkorodból ismersz, csak most már veszélyesebb. Mert most már mások is észreveszik. — Egyébként... ne kérdezd, hány fagylaltgombócot fér a szádba. Csináld. Látni akarom, mikor fulladsz meg benne. Bár lehet, meghagyom a megtiszteltetést a bámuló családanyáknak. Ők legalább értékelik a show-t. Az arcod nem rezdül. De a szemed sarkában valami megrándul. Tudja, hogy ez nálad már szinte szeretet.

7	Múlt / Roxmorts / Re: Szellemszállás	Dátum: 2025. 04. 13. - 22:01:27
SKYLAR & CASSIA "i'm the life of the party, gold confetti in my hair — i put on a show for the people, but inside i'm barely there." ✦───༓───✦ Nem számítasz rá — sem a bocsánatkérésre, sem a mögötte húzódó súlyra. Nem tőle. Nem itt, nem ebben a fagyos éjszakában, amikor már rég beletörődtél a csöndbe. Készen álltál a gúnyra, talán. Egy újabb pillantásra, ami úgy pereg le rólad, mint a víz, ahogyan mindig is tette. De ez… ez valami más. Ez beléd csapódik. Halkabban, mélyebbre. Még mindig a földet bámulod, amikor meghallod a hangját — puhán, de mintha a széleit valami bűntudathoz túl közeli feszültség tompítaná. Furcsa, hogy az ő szájából hallod. Még furcsább, hogy ennyire közel ér földet benned. Ahol a bordáid feszülnek. Ahol a tüdőd nem mer tágulni. Úgy beszél, mintha komolyan gondolná. Minden szót. Mintha még mindig ízlelgetné őket. Mintha számítana neki, mit gondolsz. Mintha számítanál. Te. Ehhez nem vagy hozzászokva. Nem így. Nem tőle. Nem egy olyan fiútól, akit addig akartál elkerülni, ameddig csak lehetett — és most mégis ott áll előtted, súlyosan, mozdulatlanul. Rá kellene nézned. Megpróbálod. De a tekinteted valahol félúton megakad. Nem tudod rákényszeríteni magad, hogy találkozz a pillantásával, nem akkor, amikor még mindig próbálod megfejteni, mit is jelent ez — hogy látott téged. Igazán. Hogy észrevette mindazokat az elfordulásokat, a kerülő tekinteteket, a kimondatlan szavakat, amiket éveken át nyeltél el magadban. Mert észrevette. És a legrosszabb, hogy nem dühös. Nem értetlen. Csak... jelen van. Valóságosan. Csendben. A szád kiszáradt. Az orrodon át veszel egy lélegzetet, megtartod, aztán kifújod — lassan, halkan. Nem segít, de legalább ad valamit, amire koncentrálhatsz. Összefonod a karjaidat. Nem a hideg miatt. A tested lángol, a bőröd alatt forr minden, mintha a vér próbálna menekülni tőled. Mintha a tested nem bírná el ezt a pillanatot. Mégis itt vagy, megmozdulni sem tudsz. — Ne. A szó kisiklik, még mielőtt tompíthatnád. Nyersen, túl hirtelen, túl csupaszon. Megfeszül az állkapcsod, és nem rá, hanem magadra grimaszolsz. Hogy ennyire bénán jön ki. Hogy nem tudsz jobbat. — Nem kell bocsánatot kérned. Most már egyenletesebben. Gyakorlottabban. Mintha már mondtad volna valakinek. Tükörnek, talán. Egy másik életedben. — Ha valakinek kéne, az én vagyok. A csend utána megnyúlik, elnehezedik. Már nincs cigaretta, amit a kezedbe foghatnál, nincs mozdulat, amiben elrejtőzhetnél. Minden kifogásod ott hamvad valahol a fűben, és most már csak ez maradt: ő, te, és a köztetek feszülő őszinteség, ami már nem védelem — penge. Amikor megmozdul, és odanyújtja a kezében tartott poharat, habozás nélkül elfogadod. Nem kérdezel. Nem nézed meg, mi van benne. Csak emelsz rajta egy keveset, és iszol — óvatosan, de nem túl lassan. Az ital erős. Túl erős. Az íze keserű, túl alkoholos, mintha azonnal el akarna párologni a nyelvedről, még mielőtt megértenéd, mit iszol. És már érzed is, ahogy végigsuhan rajtad, valahol a mellkasod alatt csavarva meg valamit, amit nem tudsz nevén nevezni. Nem lazít el. De elernyeszt valamit. Egy feszülést, amit eddig nem is tudtál, hogy tartasz. Néhány korty után visszanyújtod neki. Szinte azonnal. Nem akarod tartani tovább. Nem akarod, hogy azt higgye, többet kérsz. Nem akarsz többet kérni tőle. Futólag ránézel. Aztán a tekinteted rögtön elkapod. Még mindig nem mozdul. Nem nyúl feléd, nem sürget. Csak van. Ott, ahol más már rég elment volna. A szél végigsiklik az arcodon, hajszálakat sodor az ajkadhoz. Mélyebbre lélegzel, mintha újra tanulnád, hogyan kell. — A bátyám miatt vagyok itt. — mondod végül. — Ő hívott el. Nem volt elég jó okom, hogy nemet mondjak. A szavak furcsán csúsznak ki a szádból, mintha nem lenne teljes joguk létezni. Mintha túl sokáig őrizted volna őket, és most alig találnák a helyüket. Összefonod a karjaidat, szorosabban, mint eddig. Nem a hideg miatt. Az igazság mindig jobban vetkőztet. — Nem szoktam ilyesmit csinálni. Zaj. Pia. Emberek. Ez az egész... színjáték. Megállsz. Nem a hatás kedvéért. Egyszerűen csak nehéz továbbmenni. Nehéz beismerni, hogy mindez nem neked való. Nehéz kimondani, hogy nem tudsz része lenni annak, amibe mások olyan könnyedén belesimulnak. Aztán, szinte vállvonással: — Meg hát… a társalgások. Nem az erősségem, mint láthatod. Nem hangzik keserűen. Csak szárazon. Tisztán. Mintha csak megállapítanál valamit, amit mindenki tud, de senki nem mond ki. Lassan megmozdulsz. Áthelyezed a testsúlyod, mintha tükörként követnéd őt, még ha tudat alatt is. A szemed most egy kicsit tovább időzik rajta — az arcélén, a szeme sarkában húzódó feszültségen, amit csak az vesz észre, aki évek óta figyeli. Aki minden mozdulatát ismeri, anélkül, hogy valaha igazán beszéltek volna. Nem tudod, miért mondod ki a következőt. Talán az alkohol miatt. Talán mert a csend túl sűrű lett, és most már muszáj valamit visszaadnod. — Nem gondoltam volna, hogy először itt fogunk beszélni. Most már felnézel. Kicsit határozottabban. Az állad is magasabban áll. Nem dacosan. Csak úgy, mint aki kezdi elfogadni, hogy ez itt most valóban megtörténik. — Nem így képzeltem el. De... állok elébe. A szarkazmus mentőöv. Még mindig segít megtartani a távolságot, de már nem fal. Inkább egy rés az ajtón. Valami melegebb is megbújik mögötte, amit nem tudsz és nem is akarsz teljesen eltüntetni. Az ital felé bököd az állad, egy apró mozdulattal. A hangod száraz, de már nem olyan éles. — Talán az segített. Bármi is volt az. És most végre... nem nézel el. Nem azonnal. Még nem mondtál túl sokat. De most először, talán nem is a maszkod áll ott előtte. Hanem te.

8	Múlt / Anglián kívüli részek / Re: Koh Mak szigete	Dátum: 2025. 04. 13. - 20:23:13
AMYCUS & CASSIA "these gays, they're trying to murder me!" ✦───༓───✦ Vannak rosszabb helyek is a rothadáshoz. Ezzel próbálod nyugtatni magad. A nap úgy izzik feletted, mintha ítéletet hirdetne — égetni akar, lecsupaszítani, megtisztítani, de a bőrödön még csak nyomot sem hagy. Ugyanolyan márványszerűen sápadt, mint mindig. Hiába állította anyád, hogy "a thai napfény majd csodát tesz az auráddal". Mintha a fény elérhetné azt, ami már rég a föld alatt fekszik. Mintha bármi képes lenne átvilágítani a sóval telített levegőn és a belőled kilélegzett füst gomolygásán. Valahol mélyen persze érted, miért imádja ezt a helyet. Hiszen minden úgy néz ki, mint valami katalógusfotó: gyümölcsök, amelyek túl tökéletesek ahhoz, hogy valódiak legyenek, csend, amely inkább tűnik megrendezettnek, mint nyugodtnak, és elcsépelt spirituális idézetek aranybetűkkel a recepciónál. Minden kőlap egy masszázságyhoz vagy valami újabb, kamu spirituális felébredéshez vezet. Ez az a fajta luxus, ami nem ízlést, hanem pénzt mutat. Gyűlölöd. Természetesen. A medence szélén fekszel, egy napozóágyban, félig árnyékban, félig undorban. A lábaid kinyújtva, bokáid keresztben, egy regény nyitva az öledben, aminek ugyanazt a mondatát olvasod újra meg újra, mintha az ismétlés mélyebbre tudná vésni az értelmét. A napszemüveg rajtad marad. Nem a fény miatt. Az emberek szeme miatt. Néznek. A cigarettádra (tilos). Az arcodra (elzárkózó). Arra, hogy nem próbálsz barátkozni, közösülni (ami számukra kihívásnak tűnik, pedig csak… nem érdekel). Valahol egy gyerek visít. Valaki rád köszön, mintha bármi közöd volna hozzá. Nem válaszolsz. Lapozol. Nem tudod, miért. Megkerested a legeldugottabb helyet, amit találni lehetett — bokrok árnyéka, tökéletes szög, távol a tömegtől —, de ez sem állította meg a naptej-szagú idegenek végtelen menetét. Elhaladnak, újra meg újra, mint egy megakadt lemez. Némelyikük azt hiszi, a hallgatásod félénkség. Másoknak csak egy újabb test, amit megbámulhatnak. Az apák, akik egy árnyalattal túl hosszan néznek végig a testeden, mintha joguk volna hozzá. A feleségek, akik megvetően pillantanak rád — nem tudni, a dohány vagy a fiatalságod miatt. Egy pillanatra az is megfordul a fejedben, hogy ideje lenne visszavonulni a villába. Elég volt mára a társas érintkezésből — vagy bármiféle érintkezésből. Visszamászni az árnyékba, az üvegajtók mögé, a légkondi mellé. Csendre vágysz. Hidegre. Egy szobára, ahol nem kell magad senkinek mutatni. És aztán megint eltűnik a nap. Még egy test. Még egy zavarás. Fel sem nézel — csak kifújod a levegőt, élesen, türelmetlenül, már előre túl fáradtan ahhoz, hogy újabb beszélgetést utasíts vissza. — A kurva életbe… — mormolod. És amikor végre felemeled az állad, a mondat meghal a torkodban. Nem egy idegen. Nem egy felszolgáló gyümölcstállal, nem egy jógaanyuka műmosollyal. Nem egy kiégett, sörszagú apa, aki túl nyíltan méri fel a tested. Hanem ő. Amycus. Természetesen. Lassan lejjebb tolod a napszemüvegedet, épp csak annyira, hogy a szemed találkozzon az övével. Nem mosolyogsz. Nem kell. Ő az egyetlen, aki érti a nyelvedet — szemforgatásból és fél vállrándításokból, néma egyezségből és közösen gyűlölt világokból álló nyelvedet. A cigaretta visszatalál az ajkadhoz. — Ja. Szia. Egy hosszú, lassú slukk, aztán kifújod a füstöt, mint valami sóhajt. — Mi az?

9	Múlt / Roxmorts / Re: Szellemszállás	Dátum: 2025. 04. 10. - 00:53:38
SKYLAR & CASSIA "i'm the life of the party, gold confetti in my hair — i put on a show for the people, but inside i'm barely there." ✦───༓───✦ Nem bírsz ránézni. Annyi év nézés, figyelés, a sarkokból, folyosókról, a könyvtár suttogó szentélyének félhomályából. Annyi év, amiben az állkapcsa ívét vésted az emlékezetedbe, az arccsontja szögletességét követted végig újra és újra a tekinteteddel, pontosan megismerve a szeme kékjét, amikor oldalra hajtotta a fejét az ablak felé, hagyva, hogy ráessen a fény. Annyi év, amiben a mozdulatait gyűjtötted, a hallgatásait jegyzetelted, a homlokráncolását, a félmosolyait elemezted, mintha valami szentségtörést követnél el, minta valamihez nyúlnál, ami sosem volt a tiéd. Annyit nézted, hogy elfelejtetted, hogyan kell elfordítani a tekinteted — egészen mostanáig, mikor előtted áll. Most, hogy visszanéz. És most nem bírod elviselni, hogy a szemed találkozzon az övével. Gyáva. Mafla. Szánalmas. A cigarettád valami vezekléssé válik az ujjaid között — csavargatod, figyeled, ahogy a vége izzik, szívod be a füstöt, mintha betölthetné azt az űrt, amit az ő tekintete nyit benned. De a füst nem hoz megnyugvást. Már nem. Csak valamit, amit a kezed csinálhat. Valamit, ami mögé elbújhatsz. A vállaid remegnek. Próbálod a hidegtől valónak álcázni, mintha ez az egész csak az időjárás miatt lenne — pedig a hideg már nem számít. Inkább az, hogy közel van. Túl közel. Közelebb, mint bármelyik emléked róla. És a maszk, amit éveken át építettél — fényesre csiszolt, távolságtartó, érinthetetlen — most úgy csúszik meg alattad, mint a jég. A hangot, amit kiad, először fel sem fogod. Köhögés, gondolod. Egy félrenyelt füstös levegő. Ösztönből az irányába nyúlsz, tenyered élét emelnéd a lapockáihoz, bocsánat formálódva az ajkadon még mielőtt végiggondolnád — persze, hogy félretüdőzte, persze, hogy te vagy az oka, mindig te vagy mindennek az oka — de aztán felnéz. Nevet. Nem kárörvendően. Nem is kedvesen. Csak... nevet. Valami sötét, reszketeg és idegen módon tör ki belőle, mintha egy olyan hang lenne, ami már rég elfelejtette, hogyan kell örülni. Megmerevedsz mozdulat közben, kezed félúton lebeg köztetek, majd gyorsan visszarántod, az ellentétes karod alá rejted, mintha ezzel el lehetne rejteni azt, ami majdnem megtörtént. Rettenetes a nevetése. Láncdohányos hörgés, mint egy fuldokló tüdő, éveken át lenyelt vízzel tele, amit sosem tudott kiköpni. Mégis — hátborzongató módon — pontosan olyan, amilyennek elképzelted. Persze hogy az. Ez fáj a legjobban. Hogy amit róla képzeltél, amit a félrebillent pillantásokból és árnyékokból gyúrtál össze, nem volt hazugság. Nem igazán. Olyan hangot adsz ki, ami talán nevetés is lehet — apró, feszült, alig minősül hétköznapinak. — Ennyit a bulizók egészségéről. — motyogod, a szemed elfordítod róla, mintha ezzel oldhatnád a feszültséget. Mintha a hangod nem árulta volna el a bordáid alatt pattogó remegést. De aztán újra megszólal. És mintha minden — a reszketés, a feszültség, az apró nevetésed foszlányai — üveggé dermedne a lábad alatt. A neved. Cassia. Úgy mondja ki, ahogy senki más. Nem keserűen. Nem mint átok, amit köpve fújnak ki. Nem sieti el, nem hadar, helyette minden szótagot azonos súllyal ejt ki — Ca-ssi-a. A levegő kiszökik a tüdődből, hangtalanul, láthatatlan ütésként. Füst, lélegzet, név — mind eltűnik. Megdermedsz. Nem a hidegtől. Nem a széltől, ami végigkarmolja a karjaid. Azért, mert évek óta azt hitted, senki sem vesz észre. Nem igazán. Az emberek a nevedet látják. A családod nevét. A kötelet a nyakad körül, amivel születtél. Az örökséget, amit nem kértél, de rád kötöttek. De nem téged. Nem Cassiát. És most kiderül, hogy ő nézett téged. Nemcsak nézett — látott. Látta, ahogy elfordulsz. Látta, ahogy lenyeled a szavakat, félrelépsz, eltűnsz a közös munkákból, nem találkozol a tekintetével az órákon. Azt hitted, jól csinálod. Hogy sikerült. Hogy biztonságos maradt a távolság. De észrevette. És ami a legrosszabb — igaza van. A szád kinyílik, majd becsukódik. Amit mondanál — talán amit mondanod kéne — elhal a nyelved hegyén. Az enyhe bólintásod automatikus, üres. Lehet egyetértés. Lehet remegés. Lehet akár a csontjaid összeomlása a súly alatt, amit magaddal cipelsz. A cigaretta a kezedben már csak hamu, porladó szél. Milyen találó. Az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhattál, már el is égett. Egy elegáns, begyakorolt mozdulattal ejted a földre, figyelve, ahogy szétmorzsolódik. — Sajnálom, ha zavart vagy kellemetlenséget okoztam. — mondod halkan, a hangod semlegesnek próbál tűnni, de a leheletnyi törés benne elárul. Felnézel — nem csak nézel, találkozol a tekintetével. Legalább ennyivel tartozol neki. — Egyszerűen csak... ilyen vagyok. Ne keress mögötte szándékot. De volt. Ugye? Nem szándék. Inkább... remény. Egy halk kérés. Egy isten nélküli ima. Mert valahol akartad ezt. Szükséged volt rá. Nem arra, hogy számon kérjen — hanem hogy megszólítson. Hogy észrevegyen. Hogy megragadjon a válladnál, és arra kényszerítsen, hogy szembenézz vele. Hogy mondj valamit, bármit — végre. De ilyen dolgok nem történnek meg olyan lányokkal, mint te. Olyan lányokkal, akik kölcsönzött eleganciából és szögesdrótból épültek. Akiket arra tanítottak, hogyan maradjanak éppen csak elég láthatóak ahhoz, hogy eltűrjék őket – de sose elegendően ahhoz, hogy megismerjék őket. Akik olyan bűntudattól fulladoznak, amit nem is ők követtek el. Elrejted az igazságot valami más mögé – terelsz. Mindig csak terelsz. A karjaid összefonódnak a mellkasodon, egyik védi a másikat. A hangod könnyednek tűnik, mintha az érzelmeid uralmában lennél, de a szavaid mögötte megfeszülnek. — Te sem vagy épp könnyen megközelíthető. — mondod, lágyan mosolyogva, ami a legnagyobb erőfeszítéseid ellenére sem érződik valósnak. — Jó páros vagyunk. Két jéghideg váll egymásnak háttal. Apró, zavart köhögés szakad fel belőled, túl sok őszinteséget mondtál egy lélegzetben. A pillantásod automatikusan a poharára siklik, arra, amit a kezében tartogat — bármilyen félfolyékony kegyelmet. Álladat finoman bólintod felé, a hangod halkabb, szinte gyengéd, esedező. — Szabad? Mert ha méreg van benne, talán az is irgalmasabb, mint ez a pillanat.

10	Múlt / Roxmorts / Re: Szellemszállás	Dátum: 2025. 04. 09. - 02:50:19
SKYLAR & CASSIA "i'm the life of the party, gold confetti in my hair — i put on a show for the people, but inside i'm barely there." ✦───༓───✦ Mi más is történhetne ezen az estén, ha nem ez? Hogy az, akit a szemed sarkából figyeltél éveken át, a könyvtár egyik sötétebb sarkából, a Nagyterem túloldaláról, egy nyitott könyv fölött meghajlott háttal, kicsit úgy, mintha bűnt követnél el — nem azért, mert tilos volt, hanem mert nem volt jogod hozzá — most hirtelen előtted áll. Nem mögötted, nem messze, nem átsuhanva a folyosó másik oldalán, hanem itt. Egy árnyalattal túl közel, egy hanggal túl mélyen. És beszél hozzád. Hat év után. Hat év, hallgatás után, amelyben mások szerint nem is léteztetek egymásnak — most ő az, aki kér. Nem egy jegyzetet, nem egy felelet utáni elismerést a tanártól, hanem tőled kér valamit. A leghétköznapibbat, mégis a legbizalmasabbat. Egy szál cigarettát kér tőled. A világ megáll. Nem látványosan — nem csapódik be az ajtón a szél, nem zuhan ki semmi a kezedből. Csak valami halk csattanás történik belül, ahogy a bordáid alá szorult valami hirtelen mozdulni kezd. A cigarettásdobozt lassan, szinte óvatosan húzod elő, mintha egy kisállat szívét vennéd kézbe, és nem valami olcsó, gyűrött kartont. Egy szálat a szádba veszel, nem nézel rá, nem kérdezed meg újra, nem méred fel az állapotát, csak... egyszerűen feltételezed, hogy nem tudná most meggyújtani magának. Talán nem kéne. Talán nem érdemli meg. Talán túl sokat ivott. Talán most a világ legutolsó dolga kéne legyen, hogy tüdőre szívjon valamit, amit te adtál neki. De te mégis meggyújtod. A láng megremeg a szélben, ujjad finoman takarja, hogy ne aludjon ki. Katt, szisszen, felizzik — és utána lassan kihúzod a cigarettát a szád széléről, és felé nyújtod. Egy lépéssel közelebb. Egy szívdobbanással veszélyesebb. Ezután hátralépsz. Oda, ahol az előbb álltál, ahol még nem volt jelen, nem létezett, nem kavarta fel a vizet körülötted. Csak akkor nézel fel rá, amikor már visszatértél a testedbe. És amit látsz, az… nem nevetséges. Nem az a kótyagos, részeg arckifejezés egy ferde mosollyal, ami másokon szinte szánalmasan bájos. Rajta csak baljós. Veszélyes. Az, ahogyan hat rád. Az izzadság a homlokán, a csillanás a szemében — másokon talán csak részegség. Nála valami más. Valami, amit eddig mindig elkerültél. Ott van valami az arcán, amit nem tudsz megnevezni — de épp attól érzed, hogy ha még egy másodpercig néznéd, széthullanál tőle. A cigarettád parázsló végét kezded figyelni helyette, azt a kis, vörös pontot, ami úgy tűnik, egyedül tudja, hogyan kell viselkedni. Füst. Lélegzet. Kilégzés. Ebből még sosem volt baj. De most a füst is furcsán viselkedik, túl lassan emelkedik, mintha megérezné, hogy néz téged. Aztán mégis megszólalsz. A hangod szárazabb, mint szeretted volna, élesebb, mint kellett volna — de el kellett vágnod a csendet, valahogy, bárhogy. — Nem gondoltam volna, hogy ez a te világod. — jelented ki, és abban a pillanatban, ahogy a mondat elhagyja az ajkaidat, már tudod, hogy nem kellett volna. Nem azért, mert sértő — nem igazán. Inkább... felesleges. Értelmetlen. Egy kínos, idegen zaj a csendben, ami talán egy szelíd gesztus lehetett volna. Valami óvatos kezdet. Ehelyett csak egy törés lett belőle. De nem bírtad tovább. A csönd túl hosszúra nyúlt, túl feszültre, túl ismerőssé. Olyanná, amiben minden ott vibrál, amit soha nem mondtál ki, és amit nem is akarsz. De most már mindegy. Most már elhangzott. És te... nem tudod, mi legyen a következő mozdulatod. Beleszívsz a cigarettádba, túl hosszan, túl mélyen, mintha azzal el lehetne törölni, amit kimondtál. Mintha a füst újrarendezhetné a pillanatot, mintha ki tudná vakarni belőled azt az egy mondatot, ami tönkretett mindent, még mielőtt bármi elkezdődhetett volna. De nem teszi. Nem mersz ránézni. Nem tudnád elviselni, ha kinevetne. Ha nem nevetne ki. Ha csak... figyelne. És akkor, a következő szívdobbanásnál — amikor újra egyedül vagy a gondolataid között, még ha ott is áll előtted —, halkan, mintha nem is neki szólnál, hanem önmagadnak, kimondasz valamit, ami végre elég határozott ahhoz, hogy vége legyen. — Ne állj itt sokáig. Megfázol. Nem kedvesség ez, nem ellenségesség. Határvonal. Emlékeztető. Egy mondat, amit kimondani még mindig kevésbé fáj, mint bármi mást, amit igazán gondolsz.

11	Múlt / Roxmorts / Re: Szellemszállás	Dátum: 2025. 04. 08. - 23:45:43
SKYLAR & CASSIA "i'm the life of the party, gold confetti in my hair — i put on a show for the people, but inside i'm barely there." ✦───༓───✦ Nem tartozol ide. Nem ebbe a szobába, ahol a plafon úgy lüktet, mint egy második szív, és a levegő nehéz, tapadós, túltöltött valamivel, ami túl édes, túl meleg, túl sok. Parfüm, izzadtság, olcsó füst — valami ég valaki más ujjai között, és te nem is akarod tudni, micsoda. Azért jöttél, mert Amycus azt mondta — csak egyszer, kérlelt téged, próbáld meg elengedni magad. Úgy mosolygott közben, mintha ez könnyű lenne. Mintha a bordáid nem feszítenék szét a bőröd belső oldalát attól, mennyire szorítasz mindent önmagadba. De persze már nincs itt. Eltűnt a tömegben, mint egy elszakadt fonal. Talán sosem is volt. Talán Amycus csak a csöndben létezik, a kérések közti repedésekben. Így aztán csak ülsz. Egy kanapé szélén, ami túl mély, túl puha, túl ismeretlen. Ujjad a félig kiürült pohár peremét körözgeti, mintha ott találnál valami kapaszkodót. Az ital langyos és édeskés, olcsó pezsgés a nyelved alatt — nem is tudod, mióta tartod a kezedben. Nem is jellemző rád az ilyesmi. Talán egy pohár. Talán kettő. Nem számít. Mert a tested még mindig azt suttogja, hogy nem vagy biztonságban. A térded túlságosan közel valaki máséhoz. A zene nem hagy gondolkodni, csak elviselni. A tekinteted kerüli a testeket, a mozdulatokat, a nyirkos összeérintkezéseket. Száj a szájon, bőr a bőrön, ujjak egy másik csuklón — te pedig közben csak egyre kevésbé tudod, hol ér véget a tömeg, és hol kezdődhetnél te. Annyi ideig bírod, ameddig csak lehet. Ami már önmagában is túl sok. És amikor már nem marad hely a levegőben, megmozdulsz. Nem gondolkodsz rajta, nem tervezed meg — csak a tested dönt helyetted. Átvágsz a zajon, az érintéseken, a véletlen pillantásokon, amik úgy csúsznak le rólad, mintha soha nem is voltál ott. A padló remeg a cipőd alatt, a falak összemosódnak, és mire kilépsz az ajtón, már nem emlékszel rá, hány ember nézett át rajtad. Az előtér hűvösebb, a folyosó sötétebb. A padló nyikkan, ahogy átlépsz rajta, mintha a Szellemszállás maga venné tudomásul a menekülésed. És aztán kint vagy. A hideg nem kérdez, nem figyelmeztet. Nem simogat. A hideg úgy esik rá a bőrödre, mint egy tévedhetetlen kéz — mintha az egész világ csak azért létezne, hogy pofon vágjon. De valahogy mégis megkönnyebbülsz tőle. Talán mert legalább, minden mással ellentétben, ez valódi. Mélyet lélegzel. Aztán megint. A cigaretta az enyhén remegő ujjaid közt nem szokás, csak valami, ami megadja az illúzióját annak, hogy minden a te irányításod alatt van. A mozdulat ismerős, begyakorolt, nem is az íz a fontos, hanem a cselekvés maga. Hogy csinálsz valamit, amit más nem lát. Hogy elfoglalod a kezed, miközben a fejed közel áll a széthasadáshoz. A cigaretta forrón kap a tüdődbe — nem vagy hozzá szokva, ez is csak egy pillanatnyi döntés volt. De most már késő visszafordítani. Azt hitted, itt kint majd jobb lesz. Csendesebb. Nyugodtabb. És egy darabig az is. Egy darabig azt hiszed, hogy végre egyedül vagy. Végre nem figyel senki. Aztán megérzed. Nem a hangja vezeti oda a tekinteted, nem is a mozdulata — inkább az az ismerős súly, ami hirtelen ránehezedik a mellkasodra, mint valami régi, letagadott emlék, amit valaki más írt beléd. Még mielőtt felismernéd az alakját, már tudod. Már tudod, hogy ő az. Már érzed, ahogyan a levegő megváltozik körülötte — megváltozik benned. A hideg hirtelen más jelentést kap: nem felszabadít, hanem összezár. Skylar Deveraux. Ott ül, mintha a sötétség egy kiválasztott sarkát bérelte volna ki magának. A világ elhagyott zugában, ami épp csak annyira világos, hogy láss belőle valamit — de sose annyit, amennyit akarnál. Arcának vonalai összemosódnak az árnyékkal, de elég ismerős ahhoz, hogy ne kérdezz semmit. Elég idegen ahhoz, hogy megint megkérdőjelezd, valóban ismered-e őt. Vagy csak az elképzelt képébe kapaszkodsz — abba a csendbe, amit köré tudsz építeni? Egy figyelemelterelésbe. Egy idegen történetbe, amit talán jobb sosem megismerni. Nem készültél fel erre. Nem ma este, nem így, nem ezzel a feszültséggel a gyomrodban, nem ezzel a nyomorult cigarettával a kezedben, amit csak azért tartasz, hogy legyen valami, amit megfoghatnál, miközben minden más kicsúszik alólad. Azt hitted, majd itt, kint végre fellélegezhetsz. De ő maga a levegő, amitől fuldokolsz.

12	Karakterek / Griffendél / Re: Anne-Rose Tuffin	Dátum: 2025. 04. 07. - 19:27:04
ANNE-ROSE & CASSIA ✦───༓───✦ Anne-Rose Tuffin olyan, mint egy nyaklánc egy díszdobozban. Fényes, könnyű, gondosan válogatott. És te mégis mindig csak akkor veszed fel, ha senki nem lát. Nem azért, mert szégyelled — hanem mert nem tudod, meddig tart. Nem hideg, mint a többi ékszer. Nem idegen. Puha, szinte otthonos. Az érintése nem emlékeztet, hanem feledtet. És ez talán a legijesztőbb része. Szereted a jelenlétét. De néha túl sok. Túl közeli. Túlságosan emlékeztet arra, amivel te nem születtél. Olyan figyelmet ad, amit nem kértél, és mégis: melletted van. Makacsul. Ragaszkodóan. Te pedig nem tudod eldönteni, hogy ez erő vagy ostobaság. Néha egymás mellett ültök az órákon. Néha együtt nevettek. Néha megölel. És te hagyod. Mindig hagyod. De van benned valami, ami számol. Ami figyel. Ami nem felejt. És amikor a nyaklánc túl szoros lesz — mert egyszer mindig az lesz — nem szaggatod le magadról. Csak becsukod a dobozt, csendesen. Nem miatta. Sosem miatta. Hanem mert vannak napok, amikor még magadtól is elzárkózol.

13	Karakterek / Futottak még / Cassia Carrow	Dátum: 2025. 04. 06. - 22:55:51
CASSIA CARROW no flame, only smoke and what still chokes on it ✦───༓───✦ A L A P O K what they wrote down when you arrived jelszó ☾ főborz tanárúr farmerja teljes név ☾ alecto cassiodora carrow becenév ☾ cassia, cass (egyedül testvérének alecto) nem ☾ nő születési hely, idő ☾ wiltshire, anglia; 1987, december, 10 kor ☾ tizenhét év vér ☾ aranyvérű évfolyam ☾ hatodik évfolyam ✦───༓───✦ M Ú L T even silence leaves a shadow Mielőtt te lettél volna, ott volt a nő. És mielőtt a nő lett volna, ott volt a háború. Nem az a háború, amit emlékművekre vésnek vagy tankönyvek margójára tisztára írnak. Nem a látványos, dicsőséggel szennyezett, hősi halálba hajló fajtája. Hanem az, ami mélyebbről jön. Ami belülről rohaszt. A háború, amelyik a saját gyermekeit falja fel, családi címereken keresztül üvölt, és a holtjait nem sírkövekre írja fel, hanem nevekbe — újra és újra, amíg elég vér nem folyik, hogy elfeledhető legyen. Ez volt a háború, ami megelőzött téged. Fogakkal jött, tébollyal és egy testvér nevével, amit nem emlékezésként, hanem figyelmeztetésként kiáltottak a sötétségbe: Alecto. Aki nem suttogva távozott, hanem ordítva. Aki nemcsak hitt a tisztaságban, hanem belefulladt abba. Aki nem hátrált meg, amikor már senki nem állt mellette. Aki többet akart — több fájdalmat, több pusztítást, több vért, több tüzet. Aki nem esett el, hanem összeomlott. Alecto, akit a bátyja még akkor sem engedett el, mikor már csak hamu maradt belőle. Alecto, akit nem temettek el rendesen, csak továbbadtak. És akkor jöttél te. A születésed napján a világ nem állt meg. A háború nem tartott szünetet. A gyertyák nem pislogtak, a falak nem repedtek meg, nem volt semmiféle csoda. Csak egy síri csend. És egy apai nevetés, ami nem a boldogságból fakadt, hanem valami régi, be nem gyógyult seb mélyéről. Ez a nevetés volt az első ajándékod. Ez volt a kezdőhang. És te nem sírtál vissza. Mert a név már eldőlt. Mert a háború már nem volt megnyerhető. Mert ez nem újjászületés volt, hanem utánérzés. És mi mást adnál egy lánynak, aki egy halott testvér hamujára épül, ha nem ugyanazt a nevet? Alecto. ✦───༓───✦ Nem féltél tőle. Nem igazán. A félelem olyasvalami, amit egy gyermek akkor érez, ha a dolog, amitől fél, még egész. Amycus Carrow már nem volt az. Nem a csatatéren veszett el, hanem a csönd utána temette maga alá. Akkor roppant össze, amikor már nem volt, ami tartsa. Amikor a húga eltűnt a föld alatt, és semmi nem maradt utána, csak a név, amit egyre kevesebben voltak hajlandók kiejteni. A zászlók leszakadtak a falakról, a hűségesek elnémultak, de a világ nem lépett tovább. Nem teljesen. A harc más utcákon zajlott, más nevek ellen — de ő még mindig rajta volt a listán. És ő ezt pontosan tudta. De ő nem lépett tovább. Nem tudott. Úgy mozgott a házban, mintha figyelnék. Úgy nézett rád, mintha nem lenne biztos benne, hogy tényleg tőle vagy. Úgy szorította meg a kezed, mintha bármelyik pillanatban utolérhetné, ami a húgát is. A bűnökről beszélt, nem neked, hanem a levegőnek, mintha a ház is hallgatózna. Azt mondta, minden tett visszatalál, a nevek nem felejtenek, csak alszanak, és ha egyszer valaki újra kimondja őket — a vér is megmozdul. Ő már nem hitt a győzelemben. Csak abban, hogy eljön az a nap, amikor mindenki pontosan annyit veszít, amennyit ő veszített. Alectót nem szerette — annál valami mélyebb dolog kötötte őket össze. Nem érzelem volt, hanem eszme. Két testben egy harag, egy hit. A húga nem értelmezte a világot, csak megtisztítani akarta. Nem alkut keresett, hanem megoldást. Tüzet. Vért. Dicsőséget. Olyan pusztítást, ami után már nem marad kérdés. És amikor elbukott, nem hősként — hanem zavarodottan, szétesve, a bátyja nevét kiáltva — Amycus valami végérvényeset veszített. Nem siratta meg. Nem zokogott utána. Nem engedett be semmit, ami enyhülést jelentett volna. Ő inkább elfordult attól a világtól, amelyik hagyta, hogy Alecto eltűnjön. Inkább abban hitt, hogy valaki hibázott. Hogy valaki vétett. Hogy valaki fizetni fog. Onnantól kezdve minden reggel ugyanúgy indult: a neveddel. Nem a tiéddel — az övével. — Alecto. A szó elhangzott, halkan, különböző sarkokba, ablakoknak, falaknak, vagy csak a semminek. És te, kislányként, mindig közeledtél hozzá, ösztönből, mint aki keres valamit, amitől egész lehet. De amikor rád nézett, már nem keresett. Csak látta, hogy nem ő vagy. Nem azt kapta, amit hívott. A tekintete nem dühös volt, hanem fáradt. Nem gyűlölködő, csak elutasító. Úgy nézett végig rajtad, mintha minden részletet leellenőrizne — és egyik sem lenne elég. Valahol hibás vagy. Valahol félrementél. Nem szólt semmit. Nem kellett. A csendje pontosabb volt, mint bármely ítélet. És te tudtad: nem vagy elég, mert nem vagy ő, csak a hiányának emlékeztetője. Egy csendes kudarc, amit ő maga alkotott. ✦───༓───✦ Apádnak igaza lett. A bűnök nem felejtenek. A vér megmozdul. És amikor eljöttek érte, senki nem sírt. A ház nem jajgatott, a falak nem remegtek meg, még az anyád sem kiáltott utána. Csak becsukódott mögöttük az ajtó, és onnantól kezdve úgy tűnt, mintha soha nem is létezett volna. Mintha a ház — az egész világ — fellélegzett volna a távozásával. Anyád nem gyászolt. Nem tiltakozott. Nem mondta ki, de minden mozdulata ünneplés volt. A reggelei könnyebbek lettek, a mondatai élesebbek. És amikor rád vagy a bátyádra nézett, már nem próbálta titkolni, mit gondol. — Olyanok lesztek, mint ők. Carrowék mind őrültek. Mind. Nem ordította. Nem fenyegetés volt, hanem tény. Egy egyszerű mondat, amit újra és újra kimondott, mintha nem is neked szánta volna, hanem a bennned csörgedező vérnek, mintha megpróbálná előre megnevezni azt, amit később mások is látni fognak. Mintha a neved bőröd alatt mocorgó jóslat lenne, és ő csak hangot adna neki. Csak egyetlen hely volt, ahova ez a mondat nem ért el. Amycus. Nem az apád. A testvéred. A fény abban a házban, ahol már semmi nem melegített, semmi nem nyújtott vigaszt. A hang, amikor te már nem beszéltél. A kéz, amit akkor is megfogtál, amikor azt hitted, már nincs semmid. Ő nem kért tőled semmit. Nem várt el semmit. Nem félt attól, ami benned volt, csak helyet csinált neki. Az ő ágyában nem kellett eljátszanod, hogy alszol. Nem kellett visszatartanod a lélegzeted, nem kellett csendben maradnod, ha a mellkasodban éppen ordított valami. Ő nem nézett rád úgy, mint anyád. Ő nem keresett rajtad hibát, nem akarta tudni, mikor leszel rendesebb. Normálisabb. Ő csak megemelte a takarót, mikor hajnalban becsúsztál mellé, és hagyta, hogy a teste melegében nyugovóra térjél. Ő volt az, aki mindenből kiszakított egy kis részt neked. A napfényből. A nevetésből. A jövőből. Még abból is, amit neki ígértek: az örökségből, a névből, a hatalomból. És nem vette zokon, ha te is akartál belőle. Sőt. Ő hívott meg először. Ő mondta: ez nem csak az övé. Ez a tiétek. Ő volt az, aki tudta, hogy mit rejtesz el a folyamatos némaságod mögött. Aki értette, hogy miért nem tudsz néha levegőt venni, amikor anyátok rád néz. Aki nem akarta, hogy elrejtsd a haragod — csak hogy ne maradj benne egyedül. Ő a ragyogás. A tűz, ami nem éget, csak fénylik. Te vagy a hold mellette. Viszont nem az a nyugodt, ezüst ív az égen. Hanem az, ami túl közel került a naphoz. Ami már nem fénylik — csak forrong. ✦───༓───✦ Te csak egy süteményt akartál. Nem sokat. Nem titokban. Csak elérni, megfogni, levenni — úgy, ahogy más gyerekek teszik, anélkül, hogy számolnának a következményekkel. A kezed végigsiklott a polc szélén, az ujjbegyeid alatt a süteményeket tartó edény hideg volt és vékony, majdnem törékeny. Már majdnem megvolt. Már majdnem érezted a súlyát a tenyeredben, amikor a kezed megcsúszott. Egy apró remegés, egy rossz szög, és az edény zuhanásnak indult. Az üveg nem tört szét, hanem felrobbant — éles, tiszta robbanás, ami az egész padlót beterítette apró, szilánkos maradékokkal. Olyan volt, mint egy titok, ami nem bírta tovább a némaságot. A csattanás után néhány másodpercig még reménykedtél, hogy talán nem hallotta meg. Aztán anyád felemelte a fejét. Nem nézett rád. Nem szólalt meg. Csak odafordult a házimanó felé, aki már előre hajolva próbálta a törmeléket összegyűjteni, láthatatlanná válni, mintha ettől eltűnhetne a baj is. De semmi sem rejt el semmit ebben a házban. Anyád pálcája olyan gyorsan mozdult, mint egy reflex, mint egy gondolat, amit már nem is kell megfogalmazni. Egy szó — és az átok már csapódott is. A manó nem sikított. A teste ívbe feszült, majd összezuhant. Az apró ujjai úgy görbültek meg, mintha visszafelé akarnák tekerni az időt. A bordái minden rándulásnál látszottak a vékony bőr alatt, és a lábai rángtak, össze-vissza, mintha valami belülről tépné szét. A szája kitátva, hangtalanul remegett, mintha a fájdalom nem tudna kijutni — csak elnyelni mindent. Nézted. És nem bírtad tovább. Nem gondolkodtál. Nem terveztél. A tested mozdult először, aztán jött csak az akarat. — Ne! – tört ki belőled, élesebben, mint bármi, amit valaha kimondtál. — Elég! Ne bántsd, kérlek! Az én hibám volt! A hangod megremegtette a levegőt, de a világ nem állt meg. Nem bocsátott meg. Anyád lassan felnézett. Rád. De nem úgy, mint aki meghall valamit, ami meglepi — hanem mint aki végre felfedezte, honnan jön a zaj, amit eddig nem tudott beazonosítani. A tekintete nem volt dühös. Csak hideg. Megvető. Fáradt. Mintha te lennél a hajszálrepedés egy tökéletes porceláncsészén. És ami hibás, azt nem megjavítják. Azt eltörik. A pálca újra megmozdult. A Cruciatus nem lángolt. Nem égetett. Nem tépett szét — mert ahhoz előbb össze kellene tartozni. Ahhoz már az elejétől kezdve egésznek kell lenni. Ez máshogy fájt. Mintha valaki belenyúlt volna a húsod alá, az izmaid közé, és egyesével, lassan feszítette volna szét az idegeidet. A tested megfeszült, ívbe hajlott, minden porcikád külön fájt, külön sírt. Minden részed ordított, még azok is, amikről nem is tudtál korábban. Nem volt benne düh, sem félelem — csak fájdalom. Olyan fájdalom, ami nem enged gondolkodni. Nem hagyja, hogy te legyél, csak a test marad, ami már nem parancsol saját magának. A szád kiáltott. A torkod szakadt. A szemed elhomályosult. A világ megszűnt, és csak egyetlen dolog maradt: ez a hang nélküli sikoly, ez az örök visszhang, ez a semmi, ami úgy nyelte el az időt, mintha sosem lett volna előtte semmi. Amikor magadhoz térsz, Amycus térdel melletted. A kezed az övéi között. A mellkasa emelkedik, gyors, szabálytalan légzéssel, és a szeme mintha nem is tudna rád fókuszálni rendesen, annyira tele van könnyekkel. – Miért tetted? – suttogja. A hangja nem haragos. Nem kér számon. Csak... nem érti. – Miért vetted magadra? Alig tudsz beszélni. A tested még mindig zsibbad. Minden izmod sajog, de a hangod valahogy mégis megszületik. Egy mondat, ami régóta lappang benned. Nem indok, nem vád. Csak az igazság. – Nem akarok olyan lenni... mint a nagynénénk. Amycus nem válaszol. Csak lehajtja a fejét. A hüvelykujja végigsimít az arcodon, és úgy tart, mintha a tested darabjait kellene egyben tartania. És te ott fekszel. Nem a padlón — hanem valaminek a végén. És valami másnak az elején. Ez volt az első alkalom, amikor kimondtad, hogy nem akarod örökölni a bűnt. És az első, amikor megtanultad, hogy a megtagadás fájdalma is örökletes. ✦───༓───✦ A Roxfort nem adott új kezdetet. Csak más falakat. Ugyanaz a csend vette körül, mint ahogyan azt otthon tette, csak most többen hallgattak. Ugyanaz a tekintet, ugyanaz a kérdés, csak más arcokon: mi vagy te? Nem volt válasz, amit megértettek volna. Nem volt nyelv, amin el lehetett volna magyarázni, mi az, ha valaki belülről kísértet. Mert nem azt látták benned, ami benned forrt, hanem azt, amit a felszínen hagytál. A mozdulatlan arcot. A hibátlan mosolyt. A hangot, ami mintha túl tökéletesre lett volna vágva, mint egy visszhang, amit valaki más tanult be előtted. Nem hibáztál — és épp ez volt a baj. Nem volt kapaszkodó. Csak sima felület. Hideg márvány. Az első napokban még próbáltál nyúlni feléjük. Nem hangosan. Nem kétségbeesve. Csak éppen annyira, amennyire egy gyermek nyúl, amikor azt reméli, továbbá nem kell egyedül lennie. Udvarias voltál, jelen voltál, részt akartál venni. De minden szavad után jött a csönd. Nem az a fajta, ami gondolkodik — az a fajta, ami lezár. Minden félmosolyod után egy pillantás, ami gyorsan elfordul. Nem tudták, mi nem stimmelt — csak azt, hogy valami nem. A szavaidban nem volt hiba, mégis minden szó pengeélen táncolt. A mosolyod gyönyörű volt, és ez zavarta őket a legjobban — mert valami mindig feszült mögötte, mint egy visszatartott sikoly vagy egy álom, amit nem szabad elmondani. A humorod sötét volt, de nem hangos. Finom, csendes, lassan maró. Olyan mélységből jött, ahová mások nem szívesen tettek volna lábat. És ezt érezték is. Épp csak nem tudták megnevezni. Nem lettél senkié. Se barát, se fenyegetés. Csak valami ott és nem ott. Egy jelenlét, ami olyan volt, mint egy emlék: valami, ami egyszer fontos lehetett volna, de most már csak zavart kelt. Egy lány, aki néha túl halkan beszélt, néha túl sokáig nézett. Aki él, mozog, nevet — de mégis valahogy bűzlik, mint a halott hús. Nem lehetett megjátszani az élőt. Halva születtél — és ők ezt megérezték. Amycus viszont más volt. Ő nevetett, beszélt, nyúlt mások felé és kezét el is fogadták. Könnyedén lépett be minden térbe, mintha a világ sosem kételkedett volna benne. Az emberek szerették, anélkül, hogy tudták volna miért — talán mert nem tudták nem szeretni. De amikor rád nézett, mindig volt benne valami visszafogott. Fél szemmel mindig téged keresett. Te követted. Nem mint árnyék, nem mint hűséges eb, hanem mint gravitáció. Nem volt szándékos — egyszerűen nem tudtál máshogy lenni. Ő volt az egyetlen dolog, ami köré bármit fel lehetett építeni. Nélküle minden szétesett. De a Roxfort különválasztott titeket. Hálókörletek, szakkörök, nevek szerint. És ez fájt. Egy lassú, állandó veszteség volt — úgy, ahogy a víz teszi a dolgát: apránként, következetesen, halk sodrással marva ki a sziklából a formát. Mert amikor ő nem volt melletted, nem a világ lett más — hanem te magad. Minden sejted emlékezett rá. A hangjára, ami álmokból is kihúzott. A bőrére, ami mellett a tied nem fázott. Az alvó testére, ami úgy vett körbe, mintha nem lennél elég saját magadnak. Nem akartad birtokolni őt. Csak újra eggyé válni azzal, amiből kiszakítottak. Így történt, hogy éjjelente újra mellette találtad magad. Vagy ő nálad. Két test, akik már nem tudtak egymás nélkül aludni. Összeszokott mozdulatok, hangtalan elhelyezkedés a takaró alatt, az a különös béke, ami csak kettőtök között létezett. Nem kellett megmagyarázni. Nem volt mit kimondani. De mások nem értették ezt meg. Jöttek a pillantások, a gyorsan elkapott tekintetek, a halk mondatok, amik hangosabbak voltak, mint bármilyen kiabálás. És te tudtad, hogy már nem rólad beszélnek, hanem valamiről, amit beléd képzeltek. A neved játékká vált — pletykává, jóslattá, fenyegetéssé. Alecto. — Carrowék... Tudod, milyenek ők. Tudod, mit csinálnak. Tudod, milyen vérből valók. És te… mosolyogtál. Először csak mert nem tudtál mást. Aztán, mert a mosolyod erősebb fegyver volt, mint bármilyen válasz. Végül, mert ha abbahagytad volna, széthasad minden, amit addig sikerült egyben tartani. És közben már számoltad magadban a napokat. Nem hangosan, nem szándékosan — csak valahol mélyen, ott, ahol a vér őrzi a múltat. Mikor törik meg először a türelem? Mikor mondasz ki egy átkot, mielőtt még felfognád, mit tettél? Mikor válaszol benned újra az a név, amit örököltél? És mikor engeded végül, hogy az, amit mások mindig is láttak benned, valóban átvegye az irányítást? Mert nem tarthatod örökké a lángot a bőröd alatt. Egyszer minden megreped. És akkor nem marad semmi — csak tűz. És ítélet. ✦───༓───✦ Nem erre teremtettek. Nem a holnapokra. Senki sem mondta meg, mit kezdjen az, aki túlél. Akit nem vittek el. Aki nem hullott el idő előtt, aki nem lett sem hős, sem áldozat, csak maradt — egy névvel, ami túl sokat mond, egy történetben, aminek sosem írtak véget. Most mégis itt vagy. Majdnem felnőtt. Majdnem szabad. Majdnem valaki. És minden nap egy kérdést hoz: mi lesz belőled? Nem tudsz válaszolni. Nem azért, mert nincs mit mondani — hanem mert sosem készült számodra jövő. A tested nőtt, de benned minden maradt, ahol mindig is volt: egy csendes, üres ház sarkában, egy kegyetlen átok után, egy istenverte név alatt, amit sosem tudsz lemosni magadról. A múlt már nem csöpög rólad — rád száradt. Beleégett a bőrödbe. Nem viselni nehéz, hanem lélegezni alatta. Minden reggel ugyanúgy ébredsz: a vér nem megy ki a körmöd alól, az emlékek nem oldódnak fel, csak egyre mélyebbre ülnek a csontjaidban. Mások tervekről beszélnek, célokról, jövőről. Te számolsz. Napokat, pillanatokat, elhallgatott indulásokat. A tükörbe nézve már nem azt kérdezed, ki vagy, hanem hogy meddig tart még. Milyen sokáig tudod még megőrizni azt, amit mások már rég elveszettnek hisznek benned. Nem így kellett volna történnie. Nem szabadott volna eddig eljutnod. De mégis itt vagy. És most rajtad a sor, hogy mondj valamit. Hogy valamit kezdj mindazzal, amit örököltél. Csakhogy minden út véres. És minden lépésed vallomás. ✦───༓───✦ J E L L E M the ice beneath the surface Nem tartozik azok közé, akiket meg lehet fejteni. Akiknek a jelenléte szelídül, vagy akik lassan megnyílnak. Cassia nem nyílik. Cassia figyel. Elemzi a mozdulatokat, a hangsúlyokat, a szavak mögötti rést. Úgy van jelen, mint egy árnyék, ami nem vetül, hanem lélegzik. Nincs benne hivalkodás, nincs direkt hatás — mégis, ha belép egy terembe, valami lehűl a levegőben. Nem félelem ez. Inkább előérzet. Mintha valaki azt suttogná a tarkód mögött: figyelnek. Szelídnek tűnhet. Halknak. Kifinomultnak. A hangja puha, az arca tökéletes. De a mondataiban penge él rejtőzik, a tekintete üres, átnéz rajtad, és minden mosolya olyan, mintha valamit visszatartana vele — egy nevetést, vagy egy támadást. Nem játszik szerepet. Nem hazudik. Egyszerűen csak nem tárulkozik fel. Amit látsz belőle, az nem a felszín — az a tükör. Mögötte pedig mindig más tükröződik vissza. És mégis, van benne valami őszintén emberi. Egy fáradt bölcsesség, amit nem tanítottak neki, hanem örökségként hordoz. Egyfajta figyelem, amit azok is megéreznek, akik máskülönben kerülnék. A jelenléte nem rideg, csak nehezen elviselhető azoknak, akik nem tudják, milyen az, amikor valaki valóban lát. Nem kegyetlen. De nem is fehérre mosott. Nem bosszúálló. Csak nem hisz a felejtésben. Nem gyűlöl. Pusztán nem bízik meg, félve a csalódástól. Egyetlen egy ember a kivétel. Amycus. A bátyja nem a másik fele, hanem a tengely, ami körül forog. Ő az egyetlen dolog, amit a világ nem tudott elvenni tőle. Ő az a biztos pont, ami még akkor is maradt, mikor minden más elsüllyedt. Cassia nem ragaszkodik hozzá, mert gyenge lenne nélküle — hanem mert nélküle értelmezhetetlen volna. És a világ, ami őket külön akarja, mindig későn érkezik. Mire észbe kapnak, Cassia már ott van mellette. Mindig. Van benne valami, ami harcol. Egy vékony, halk hang, ami nem engedi, hogy teljesen visszahulljon abba, aminek szánták. Nem a világ megváltása vezérli. Nem akar több lenni — csak más. Nem akarja kimondani azokat az átkokat, amiket tanítottak neki. Nem akar újraírni semmit. Csak azt szeretné, hogy ne ismétlődjön meg. És ez minden reggel nehezebb. De még mindig próbálkozik. Nem azért, mert hisz benne. Hanem mert ez az egyetlen reménye. Ha már nem volt választása abban, hogy honnan jön — talán abban még lehet, hogy hova tart. ✦───༓───✦ A P R Ó S Á G O K what she’ll never say out loud mindig ☾ hóesés alatti csönd ☾ amycus nevetése ☾ régi, széteső könyvek illata ☾ a hozzávalók mozgása bájitalokban ☾ suttogások, amiket nem neki szánnak ☾ a sötét, amikor senki nem beszé ☾ molylepkék az ablakon túl soha ☾ ha valaki felemeli a hangját ok nélkül ☾ hamis mosolyok☾ amycus kigúnyolása ☾ hideg kezek érintése álmában☾ magyarázat nélküli parancsok hobbik ☾ bájitalok keverése sötétedés után ☾ halottakról szóló újságkivágások gyűjtése ☾ csillagképek figyelése ☾ régi könyvek újraírása saját nézőpontból ☾ néma, ismétlődő séták merengő ☾ legjobb: egy este, mikor amycus félálomban azt motyogta: "akkor is te vagy a kedvencem… még ha néha úgy teszek, mintha nem ismernélek" ☾ legrosszabb: az első cruciatus-átok — nem maga a fájdalom, hanem amycus arca utána mumus ☾ saját arca, idősen, a nénje tekintetével: ugyanaz a nézés, mielőtt ölni készül edevis tükre ☾ egy otthon, ami nem emlékeztet semmire ☾ egy név nélküli cassia, új életben ☾ amycus mosolyog, szemében nincs aggodalom százfűlé-főzet ☾ kőszürke, áttetsző fényperemekkel ☾ fémes íz, mint vérrel kevert víz amortentia ☾ égett fa és nedves föld ☾ amycus inge ☾ repedt bájitalos üveg illata titkok ☾ néha kimondja alecto nevét… hátha válaszol ☾ volt idő, amikor inkább lett volna senki, csak ne legyen alectóra hasonló azt beszélik, hogy... ☾ egyszer megátkozott valakit, aki amycus nevét gúnyolta — az illető azóta sem emlékszik rá ☾ cassia még egyetlen éjszakát sem aludt egyedül, de senki nem tudja, hol tölti őket, ha nem a bátyjával ✦───༓───✦ C S A L Á D we're all mad in the blood apa ☾ amycus antaeus thanatos carrow; negyvenhárom év; aranyvérű; jelenleg azkabanban. a kapcsolatuk már régóta nem létezik. cassia nem emlékszik rá másként, csak árnyként — jelenlét nélküli jelenléttel, paranoia és elfojtott indulattal. nem gyűlöli. de nem is várja, hogy valaha újra lássa anya ☾ tethys dorcus twelvetrees (született twelvetrees, korábban carrow); harmincöt év; aranyvérű; egy asszony, aki túlélni akart, nem szeretni. hideg, elegáns, makulátlan felszíne mögött csak számítás és keserűség rejtőzik. cassia számára ő nem anya — csak egy figyelő tekintet, egy elvárás. egy szalonból irányított élet, ahol az érzelmek nemkívánatos vendégek testvérek ☾ amycus malavai thanaton carrow; tizenhét év; aranyvérű; a másik fele. a támasz, a hangtalan eskü, a világ, mielőtt minden széthullana állatok ☾ egy fekete macska, de ritkán látja — az állat saját életet él, és talán épp ezért érzi közel magához családtörténet ☾ A Carrow név már régóta nem rang, hanem intés. Egy hangtalan fenyegetés, amit a szalonok levegője hordoz, amikor valaki kiejti — és valaki más gyorsan lesüti a tekintetét. Nincs már nyílt utálat. Csak az a fajta suttogás, amit a falak jegyeznek fel, nem a társaságok emlékezete. Alecto és Amycus — az eredetiek — egykor a háború egyik legélesebb pengeélei voltak. Nem hadvezérek. Inkább viharok. Nem fegyelmezett, katonai lojalitás vezette őket, hanem valami ősibb: vágy az égetésre, az átrendezésre, a vérben tisztuló rend iránt. Carrowék sosem voltak hűségesek senkihez — csak a vérükhöz. És mikor elbuktak, nem mártírként hullottak. Nem is igazán ellenállásként. Csak... szétestek. A név maradt utánuk, mint hamuval borított pecsét. Mindenki tudta, mit jelent. Mindenki elfelejteni próbálja. A mostani Carrow generációból már csak ketten maradtak. Két név, amit nem lehetett elkerülni: Cassia és Amycus. A gyerekek, akik a régi világ romjain nőttek fel — és nem volt választásuk, hogy mit örököljenek belőle. A név döntött helyettük. Amycus Carrow, az apa, most az Azkaban falai mögött van. Nem halt meg — csak eltűnt a világból, ahogy a testvére is egykor. Cassia és a bátyja meglátogathatnák. Néha meg is teszik. De Cassia nem keresi. Nem hiányzik. Az emlék, amit hátrahagyott, jobban megmaradt benne, mint amit egy vasrácson túli pillantás adhatna vissza. Azóta az anyjuk házában élnek, Tethys új férjével — akit Cassia névleg sem ismer el. A ház rideg, tágas, ízlésesen berendezett. Semmi sem emlékeztet a háborúra. De minden sarkában ott ül valami ki nem mondott — valami kimért, szikár undor, amit Tethys sosem próbált elrejteni. A Carrow vérvonal csak folt a családi címeren, és ő gondoskodik róla, hogy a gyerekek ezt minden nap érezzék. A Twelvetrees-vonal amerikai, kívülálló. Nem vett részt nyíltan a Voldemort-féle rémálomban, de a vértisztaság eszméje, a hatalmi játszmák, a családi büszkeség mámorító illúziója ott keringett köztük is. Nem a gyűlölet volt az örökségük — hanem a szelektív hallgatás. A hideg, jéghideg megvetés, amit csak a hozzájuk nem illők kaptak. Így Cassiának nem jutott hova visszatérni. Az egyik oldalon múlt, ami vért követelt. A másikon jövő, ami mosoly mögé rejtette ugyanazt az ítéletet. Ő pedig ott maradt két világ peremén — túl sötét ahhoz, hogy új életet kezdjen, de túl tudatos ahhoz, hogy elbújjon a régiben. ✦───༓───✦ K Ü L S Ő S É G E K the shell and the warning magasság ☾ 178 centiméter testalkat ☾ vékony, törékeny szemszín ☾ mogyoróbarna hajszín ☾ sötétbarna kinézet ☾ Első pillantásra Cassia mintha nem lenne teljesen jelen. A mozdulatai finomak, halkak, és mégis valahogy túlságosan pontosak — mintha minden gesztusa előre meg lenne írva, egy olyan darabban, amit csak ő olvasott. A 178 centis magasság és a törékeny testalkat együttesen különös kontrasztot képeznek: nem tűnik sebezhetőnek, de törhetetlennek sem. Inkább olyannak, mint ami már egyszer darabokra hullott, és most újra össze lett illesztve — csak máshogy. Mogyoróbarna szemei sötétek, meleg fényt csak akkor tükröznek, ha Amycus a közelben van. Egyébként figyelnek. Megtartanak. Mintha mérnék a világot, centiről centire, belülről kifelé. A szempillái hosszúak, árnyékot vetnek az arcára, ami épp annyira szép, hogy nyugtalanságot keltsen. A vonásai szabályosak, szinte zavarba ejtően arányosak — de soha nem teljesen élők. A haja válla alá ér, sötétbarna, selymes textúrájú, de ritkán viseli kibontva. Többnyire kontyba tűzve vagy fonva, mintha ezzel is le akarna zárni valamit — mintha a fegyelem nem csupán viselkedés, hanem fizikai forma is lenne. Ruhái sötét árnyalatúak: mélyzöld, fekete, ólomszürke, néha bordó. A szabás letisztult, klasszikus — semmi harsány, semmi fölösleges. Csak anyag, mozdulat, jelenlét. Ezüst ékszereket hord, vékony láncokat, régi, karcolt gyűrűket — mintha valaki másé lett volna mind. A jelenléte... fojtott. Nem fenyegető, nem barátságtalan, de feszültséggel teli. Mint mikor valaki bejön egy szobába, és a gyertyák mintha halkabban égnének tovább. Nem lehet elkerülni, de nem is lehet vele sokáig egy légtérben maradni anélkül, hogy valami ne mozduljon meg az emberben. Cassia nem hivalkodó. Ő az, akit nem vesznek észre addig, amíg túl késő nem lesz. És akkor már nem lehet elfelejteni. ✦───༓───✦ T U D Á S what remains when the name fades varázslói ismeretek ☾ Cassia sosem volt szorgalmas tanuló abban az értelemben, ahogy a tanárok azt remélik. Nem kérdez. Nem jelentkezik. Nem jegyzetel. Csak néz, figyel, és megjegyez. A tudása nem a tanteremben gyökerezik, hanem az ösztönös, szinte zavarba ejtően pontos megértésben. Bizonyos tárgyakban kiemelkedő — főként azokban, ahol a varázslat mögött sötétebb összefüggések rejtőznek. A bájitaltanban például páratlan érzéke van az alapanyagok mozgásához, a hő, az idő és a szándék finom egyensúlyához. Átváltoztatástan és Bűbájtan szintén erősségei közé tartoznak — nem a gyakorlati részek miatt, hanem mert pontosan érzi, hol feszül a mágia és hogyan lehet manipulálni. Varázslástan és Mugliismeret azonban nem különösebben érdekli, és bár Sötét Varázslatok Kivédésében technikailag jó, a családjának múltja miatt inkább tartózkodik tőle. Kedvenc tantárgyai: Bájitaltan, Jóslástan, Rúnaismeret. Az utóbbi kettőben nem mindig kiemelkedő, de vonzza őket a rejtettségük miatt. Nem a válaszokat keresi, hanem a réseket, ahol még nincs magyarázat. Az órákon többnyire csendes. De ha megszólal, a tanárok figyelnek. pálca ☾ 11 ¾ hüvelyk, fekete diófa, thesztrál szőr — pontos, de olykor nehezen irányítható RBF ☾ átváltoztatástan — elfogadható (e) ☾ asztronómia — kiváló (k) ☾ bájitaltan — kiváló (k) ☾ bűbájtan — elfogadható (e) ☾ sötét varázslatok kivédése — várakozáson felüli (v) ☾ gyógynövénytan — hitvány (h) ☾ mágiatörténet — várakozáson felüli (e) ☾ rúnaismeret — várakozáson felüli (v) ☾ jóslástan — elfogadható (e) ✦───༓───✦ E G Y É B what they see / what she hides avataralany ☾ diana silvers

Oldalak: [1]

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország

Az oldal 0.189 másodperc alatt készült el 26 lekéréssel.