Legutóbbi hozzászólások: Skylar H. Devereaux

Oldalak: [1] 2 3 ... 6

#1 Karakterek / Jegelő / ice storm

Dátum: 2026. 03. 02. - 12:39:34

Sziasztok!

Az én idei felszívódásom is megkérdőjelezhetetlen, így azt hiszem, mostmár illik ezt jelezni is a megfelelő platformon. Egy kis türelmet szeretnék kérni mindenkitől, sajnos jelenleg az irl történések nem engedik, hogy energiám és kapacitásom legyen az oldalra.

Igyekszek minél hamarabb visszatérni, és addig is köszi mindenkinek a megértést!:)

üdv,
Sky

#2 2005/2006-os tanév / A Trimágus Tusa / Re: Az Első Próba - Lelátók

Dátum: 2025. 12. 21. - 16:15:18

az első

2005, november 26

burned
and ached
for wings

káromkodás, bántalmazás és gyilkosság említése

Óvatosan lélegzem be a hideg, november végi levegőt - mintha bánthatna, mintha attól kellene félnem igazán. Mintha tudnék egyáltalán igazán lélegezni.
Napok óta - talán hetek. Talán mióta a Serleg kidobta a nevét. A nevüket. A hideg hirtelen szokatlan, harapós, belevérzi a torkomba azokat a szavakat, amiket egyébként sem tudnék kimondani - hogy tenném?
Akkor nem lennék ennyire kibaszottul…
Elhelyezkedek Piroska és Amy között, de szeretnék valahol teljesen máshol lenni - nem tudom, fogalmam sincs, hogy hol, hol létezik-e olyan hely, ahol tényleg szeretnék lenni, hogy bárhol kevésbé érne utol ez a… fájdalom? Nem fáj - a saját bűntudatom fáj, égeti a torkomat, mint a sav, égeti a bőrömet, mint valami, ami át szeretné szakítani azt, de tudom, hogy ettől nem menekülhetek el.
- Hm? - Féloldalról pillantok Piroskára, valamiről beszél, egészen biztosan beszél… mindenki beszél, mindenki annyira kibaszottul beszél, hogy zsong tőle a fejem. Belülről harapok a számba - hirtelen egyszerűbb, mint a cigarettámért nyúlni. - Cukorlevet?
Talán vissza kellene kérdeznem, talán úgy kellene tennem, mint egy értelmes ember, aki odafigyel a barátjára - de ahhoz kellene, hogy egyáltalán képes legyek rá, olyan dolgokra, amikre… amikre mindenki képes, akibe szorult egy kis empátia. Például rákérdezni, hogy minden rendben van-e vele - szokatlanul… csendes volt az utóbbi időben, visszahúzódó, és bár megfordult a fejemben, hogy az én hangulatom van rá ilyen hatással, Piroska sosem volt igazán… ilyen. Mindig kifejezett érzékenységgel tudta kezelni a mélypontjaimat, akkor is, mikor azok mindennapossá, megszokottá váltak; sosem tűnt úgy, mintha fulladozna tőlem, sokkal inkább, mintha… mellettem lubickolna a vízben, úgy mosolyogva, mintha nem lenne semmi gond a világon. Mintha annyira kibaszottul könnyű lenne - de néha valóban úgy tűnt.
Talán titokban csalódott, hogy ő nem lett bajnok? Vagy ennyire aggódik Siennáért?
Nem volna annyira… elképzelhetetlen gondolat, ugye? Én is úgy érzem, hogy megfulladok - de talán egyszerűen csak rá kellene kérdeznem.
Ines és a cerberus tényét nem kommentálom, igyekszem inkább magamban is halkan - legnagyobb szerencsénkre valószínűleg összebarátkoznak, pláne, ha valami kifejezetten elvadult és rosszindulatú példányt kap, ugye? Kibaszottul kellene már egy szál cigi.
Halványan megrezzenek, ahogy Piroska elkapja a kezemet, de nem veszem le a szememet a sorsolásról, ahogy megjelenik Sienna neve - wampus.
Összevonom kissé a szemöldökömet.
- Persze, minden rendben lesz. - Minden rendben lesz, ugye? Nem, mintha Siennában kételkednék - pontosan tudom, hogy miért van ott, ahol, és azt, hogy ha valaki megérdemli a bajnoki címet, akkor az ő. Nem - a körülményekben nem bízok.
A szemem sarkából pillantok csupán Amyre, mielőtt végül előhúznám a cigarettatartómat szabad kezemmel - előbb őt kínálom meg, mielőtt kihúznék egy szálat magamnak is.
Minden egyes körrel egyre inkább azt érzem, hogy nem kellene itt lennem.
Ines, Vale, Sienna - az első két körre nem szentelek nagyobb figyelmet, ahogy viszont Sienna lép az arénába, kicsit előrébb dőlök, ujjaim közt gyűrögetve egy második, még meg nem gyújtott szálat. Nem kellene aggódnom érte, egyikükért sem - a Serleg… a Serleg pontosan tudta, kit és miért választ, ugye? A Tusa célja pedig nem az, hogy megöljenek bárkit is - már nincsenek olyan sötét… erők a világban, mint akkor. Nem mindenhol.
Túlságosan fókuszálok ahhoz, hogy egyből feltűnjön, Piroska mennyire szorongatja a kezemet, végül azonban felé pillantok, óvatosan megérintem a karját, hogy ne zökkentsem ki nagyon.
- Hé? - Figyelem egy pillanatig az arcát, az őszinte aggodalmat és majdnemhogy… pánikot rajta. - Nem lesz semmi baj.
Az aréna már tükör-és fényjáték, bántja kissé a szememet, de hirtelen olyan, mintha nem is Sienna szerepelne odalent; elemében van, egy egészen másfajta tűz ég benne, mint ami a meccseken szokott, vagy bármikor máskor: nem vagyok benne biztos, hogy ő teljesen bízott magában, hogy elhitte, hogy valóban megérdemli a bajnoki címet. Abból, ahogy küzd a wampus ellen, mégsem ez látszik - halványan elmosolyodom, ahogy ajkam közé csúsztatom a meggyűrt cigarettaszálat.
A nézőtér egy emberként hördül fel, ahogy Sienna megszerzi a zsákot, én pedig visszahajolok Piroskához.
- Látod? Megmondtam.
Mosollyal figyelem Sienna mozdulatait a sátor felé - egy pillanatig, egy utolsó pillanatig. Mindig minden az utolsó.
Olyan érzés, mintha a lélegzet megkeseredne az orromban, torkomat égeti a dohányfüst; mint a hideg szél az arcomat. Tudom, hogy idevaló - próbálom elhitetni magammal, újra és újra, próbálok ránézni, próbálok nem rosszullenni, próbálok… nem tudom, hogy miért pillantok oldalra. Olyan, mintha kényszerítenének, mintha valami húzná a pillantásomat - és mintha valami megcsavarodna a gyomromban, ahogy a tőlünk jobbraeső páholyban felbukkan Cryus. Udvariasan lépegetve át az emberek között, helyetfoglalva az egyik padsor közepén.
Szinte észrevétlen - ahogy oldalra pillant, egy lélegzetig összeakadva a pillantásunk.
Nem látom a mosolyt az ajka szélén - de tudom, hogy ott van.
Elengedem Piroska kezét, előrefordulok, de olyan, mintha viasz folyna a bőrömön - valami túl merev, valami, amiből nem lehet kitörni. Valami túl nyers.
Megpróbálok mély levegőt venni, a cigaretta lassacskán leég a kezemben - minden másodperc túl hosszúnak tűnik, túl véglegesnek. Túlságosan feszíti a mellkasomat. Kiabálni szeretnék, felpattanni - és mintha a talárom lassan bőrömre olvadna, minden túl nehéz, nem bírom mozdulni; egy pillanatra olyan, mint az a halloween. Mint az a szék, lent, az alagsorban. Csupán a vérszagot nem találom a levegőben - de talán már lélegezni sem tudok.
Érzem a felkavarodó vihart, valahonnan, a távolból - érzem a lelátó feszült csendjét, érzem Cryus pillantását Lolitán, szinte szaggat, szinte feltép, szinte kiteríti saját maga elé a válaszokat; érzem a mágiát, a mágia csípősségét a levegőben, ízét a nyelvemen, a mágiát, ami Lolita, a mágiát, ami… ami nem való ide, nem ide, olyan egy pillanatra, mintha saját gyermekkorunkat látnám: annak összes fényét, összes kis görbe vonalát, összes naiv ígéretét; összes borzalmát, lassan szenesedve, elpusztulva - mint az egyre sötétedő bajnoki talár rajta.
Torkomban dobban a szívem, tudom, hallom, érzem, a cigaretta leporlik a földre: és még mindig nem tudok mozdulni, valami túlságosan csodálatos. Valami túlságosan borzalmas - borzalmasabb, hogy bármilyen szó elég legyen hozzá. Borzalmasabb, mint hogy bárki valaha is igazán megértse.
Ahogy odaér a viharmadár elé, már tudom - még feszíti valami a mellkasom, de már tudom, érzem, hogy nem fogja bántani. Még nem lélegzek, amikor leoldja a nyakából a zsákot - még nem egészen vagyok benne biztos, hogy valaha is újra tudom tanulni ismét, hogyan kell.
Csodálatos, gyönyörű, lenyűgöző - és annak minden kibaszott borzalma.
Úgy érzem, túl szűk az ülés - túl szűk az egész lelátó. Cryus mindent elfoglal - valami, ami lehetett volna, mindent elfoglal. Valami borzalmas - mindent elfoglal.
Levegőért kapok, de a lélegzet nem kellemes, nem feloldozás, nem jóleső - ez méreg, ez kibaszott méreg, állandó, folyamatos, sosincs vége. Sosem lehet.
Dünnyögök valamit, valami bocsánatkérés, legalábbis annak kezdődött - nem pillantok körbe, nem nézek senkire, ahogy felállok, nem nézek jobbra, ahogy leindulok a lelátóról, nem nézek jobbra, ahogy megpróbálok lélegezni, nem nézek jobbra, ahogy remegő kézzel keresem a cigarettatartót, nem nézek jobbra, ahogy lemenekülök a lelátóról, vissza a kastély felé, nem nézek jobbra - mert pontosan tudom, hogy mit látnék. Minden csodának, ami az arénában történt, a végét - valami véglegeset, valami fájdalmasat, valami elkerülhetetlent: valamit, mindent, ami az én hibám.
Nem nézek vissza a kastély felé vezető ösvényről - pedig már tudom, pontosan tudom, hogy az sem a sajátom; már semmi nem a miénk.

#3 Általános / Három Seprű :: Társalgó / Az év legjei

Dátum: 2025. 12. 20. - 21:35:46

AZ ÉV LEGJEI

Izgalmas év van a hátunk mögött - rengeteg új karakterrel, userrel, játékkal, kapcsolatokkal, amiket még nem is sejthettünk az év elején. Ezért is gondoltuk fontosnak, hogy most megálljunk egy kicsit, és visszaemlékezzünk a legkülönlegesebb pillanatokra. Egy pohár pezsgő (vagy töklé) társaságában, természetesen!

Kérünk titeket, hogy a szavazataitokat hagyjátok itt a poszt alatt / küldjétek el Mrs. Norrisnak pm-ben, mi pedig ezalapján összesítjük őket. Törekszünk arra, hogy a szavazás eredménye a lehető legfairebb legyen, és a lehető legtöbb user részesüljön jutalomban, ez alapján fogjuk számítani a szavazataitokat is - ez annyit fog jelenteni, hogy amennyiben egy adott karakter több kategóriában is nyertes lenne, akkor csak egynél fogjuk őt díjazni, a többi kategóriában pedig az őt követő, második legtöbb szavazatot kapó karikat. smiley

Saját multira/játékra szavazni nem megengedett, illetve lehetőleg különböző karakterekre szavazzatok a különböző kategóráknál.

A szavazatok beküldésének határideje január 01. 15:00.

A kategóriák:

KARAKTEREK

A legfényesebb karakter
avagy az a karakter, akire rágondolnod olyan, mint az első meleg napfényre nyáron, vagy mint egy ölelésre: kedves, ha akarna sem tudna ártani, és tudod, hogy mindig számíthatsz rá

Akire a legkevésbé számítottál
avagy egy karakter, aki a leginkább meglepett - a története, az, hogy mennyire összegabalyodott a sorsotok, vagy bármi apróság, ami miatt úgy érzed, megérdemelné a címet

A legvarázslatosabb karakter
avagy valaki, akinek a mágiáját (vagy az ahhoz való viszonyát) kiemelkedőnek találtad

A legkreatívabb történet
avagy egy karakter, akinek az előtörténete leginkább lenyűgözött

Az év harcosa
avagy a karakter, akinek a legnehezebb dolgokon kellett keresztül mennie ebben az évben, akár fizikailag, akár lelkileg - és szerinted megérdemelné az elismerést érte

A legnagyobb karakterfejlődés az évben
avagy az a karakter, aki számodra a legnagyobb ívet tette meg, aki a legnagyobbat lépte saját magával szemben - vagy akár veled szemben

A sorok között
avagy az a karakter, akit a legnehezebb kiismerned, akinek a legnagyobb része kimondatlan

A félreértett
avagy a karakter, akit a leginkább félreismernek szerinted az emberek - de te látsz bennük valamit, valami mást, valami igazit

PÁROSOK
- itt nyugodtan mellékelhettek játékokat is, viszont az egyszerűbb pontszámítás érdekében karakter-párosokat várunk

Az év lefájóbb játékai
avagy az a páros, amit a legnehezebb volt végigolvasni könnyek nélkül - ahol egyszerűen csak szerettél volna többször is közbeszólni és megölelni a karaktereket

A legszebb barátság
avagy a páros, ahol az év legkülönlegesebb, leginkább megérintő barátsága alakult ki

A legizgalmasabb dinamika
avagy az a két karakter, akik reagjait egymásnak a leginkább vártad: akár az izgalmas helyzetek miatt, amikbe sikerült belekeveredniük újra és újra, akár valami más miatt, ami egészen elragadott

Safe place
avagy az a páros, akiket a legjobban szeretsz olvasni - mert játékaik olyanok, mint beburkolózni egy hideg, téli napon a takaró alá egy bögre forrócsokival

Egymás nélkül nem ugyanaz
avagy a páros, akiket már egyszerűen el sem tudsz képzelni egymás nélkül

Egy lépésre a katasztrófától
avagy az a páros, akik mellett mindjárt felgyullad a vászon - mi pedig csak nézzük, popcornnal a kezünkben

A leglehetetlenebb páros
avagy az a két karakter, akiket sosem tudtál volna elképzelni együtt, bármilyen értelemben is - de mégis megtörtént

A páros, aminek meg kellene történnie
és a páros, akit még nem igazán láttál együtt, pedig szerinted remekül működne

#4 Időn kívüli játékok / Kalandok kikalandozóhelye / Játéktér / Re: Portray of the Unfinished

Dátum: 2025. 11. 24. - 21:35:34

the unfinished

2005, október 29

and you are just a ghost
with a beating heart

káromkodás, bántalmazás és gyilkosság említése

A szavak konganak a mellkasomban - nekifeszülve a bordáknak, felsértve mindent odabent, amit eddig még nem sikerült. Szeretnék kimászni ebből a székből, kimászni valahova, bárhova, ahol Cryus hangja nem talál meg - talán tehetnék úgy, mintha nem lenne ott a kastély minden sarkában, minden falban, minden festményben: suttogva, azzal a halvány mosollyal a száján. Egy törött borospohárral a kezében.
Ez… ez nem történik meg, ugye? Becsukom a szememet, mintha elbújhatnék: úgy érzem magam, mint tíz évesen, elszaladva a vérszag előtt, némán remélve, hogy Cryus nem hall meg, hogy észre sem vett, hogy nincs is otthon, hogy ez nem valóság - mert a valóság a francia tengerpart, a süteményillat a konyhában, rajzok a falamon és az ágy alatt szétszóródva, anya rövid ölelése, a rózsaillat. Mindenhol, az ujjam alatt, a fürdővízben, a hátam mögött; mindenhol, mindenhol, mindenhol.
Szeretnék megfulladni tőle. Nem tartok tőle, egyszerűen kívánom, mert ami most történik, az egy haláltusa - mindjárt előkerül a tiszafa, én pedig szeretnék azelőtt megfulladni. Hunyt szemekkel, az utolsó gondolatokkal, hogy milyen is lenne otthon.
Legalább… legalább nem maradok egyedül, ugye? Legalább nem csak csendben és magányosan elvérzek a fapadlón, mint az a manó, ugye? Akinek a hullája nyomát napokig sikálta a másik kettő. Akinek a vérének a… a foltját talán még azóta is látom, ha nagyon koncentrálok. Talán ennyi maradna belőlem is, ugye? Egy vérfolt. Valami, amire nem érdemes emlékezni.
Talán ha nem sikítana valaki.
Úgy érzem, hogy elszorul a torkom - egyre nehezebben kapok levegőt, ez talán a rózsánál is fojtogatóbb, ez valami fémes, valami egészen… öklendezni kívánok tőle, nekifeszülni a széknek, bármit, kurvára bármit, ki a kurvaélet sikít?
Túl sok a hang - túl hangos. Hangosabb, mint otthon szokott lenni, büdösebb, mint otthon szokott lenni, talán ki kellene nyitnom a szememet, talán… talán akkor eltűnik? Talán akkor majd ismét kapok levegőt - talán akkor rendben lesz. Talán ez csak egy látomás. Talán nem áll majd ott; a sötétben, nem látom az arcát, de pontosan tudom, milyen fejet vág, a gyűlölete nehéz súly a levegőben; karcolja a bőrömet, mint az üvegdarabok szokták, mint Amy hangja teszi. Miért van itt Amy… miért van itt bárki is?
Nem róluk szól - nem szólhat róluk, ugye? Nem miattuk vagyunk itt, nem az ő hibájuk, és tudtam, kibaszottul tudtam, annyira tudtam, újra és újra, Cryus leheletével a nyakamon, jéghideg, szinte harap, annyira kurvára tudtam, hogy esélytelen, ugye? Tudtam, hogy utoléri - megteszi, mindig megteszi, megtette Lolitával is, és… miért kellett megvárnom? Miért kellett úgy tennem, mintha ez most nem történhetne meg? Miért hittem el, hogy bármi is… bárhogyan is… miért vagyok ennyire kibaszottul önző?
Szeretnék bocsánatotkérni tőle - tőle, és a lánytól, mert ez az egész az én hibám, mert én hoztam magammal Cryust, mert az egészet megelőzhettem volna, ha nem vagyok… ha egyszerűen csak… ha nem lettem volna annyira kibaszottul ostoba, mint mondja. Ha nem lettem volna annyira tele azzal a kibaszott gyűlölettel, amitől még a pezsgőt sem tudtam lenyelni; azt hittem, hogy megvéd majd, ugye? A tavaszi szellővel, a koradélutáni napsugarakkal, azokkal az eltaposott cigarettacsikkekkel ott magunk között; mindig azt hiszem, hogy, és aztán mindig ugyanott kötünk ki; a tiszafa, újra, újra, újra, és újra.
Szeretném megkérni Amyt, hogy hagyja abba - valami nedves folyik le nyakamon, vállamon, karomon, elmossa a szénfoltokat, de nem merek odanézni, Amy arcát figyelem, azt sem tudom, hogy mikor nyitottam ki a szemem, azt sem tudom, hogy hogyan; Amy hirtelen hangosabb, mint bármi más a szobában - a szavai élesebben vágnak meg valamit, valahol, mint a rózsaillat. Hirtelen csend van - csend van, és csak Amy beszél, és hirtelen a csendben Amy minden szava annyira kibaszottul nehéz.
Nem kellene… nem kellene, ugye? Beszélnie. Elmondania bármit is - hogy hátha akkor majd vége lesz, ugye? Sosem lesz vége - szeretném, ha nekik végetérne, de tudom, hogy sosem fog, mert ez Cryus hangja, mert Cryus mindig mindenkit utolér, mert Cryus addig vesz el, amíg már nincs mit; bőrt, szöveteket, izmokat alatta; csontokat, vért, kibaszottsok vért, és - minden mást, ami számít.
Szeretnék megkapaszkodni a székben - szédülök, olyan érzés, mintha, lecsúsznék róla, mintha semmi nem volna stabil. Valami meleg és nedves a bokámnál, olyan, mint ami a vállamra csöpög; nem merek lenézni. Kibaszottul nem merek lenézni, nem, amíg…
Amíg felém nem fordul ismét - látom az arcát, és nem látom az arcát, talán jobb is, talán nem is kell, hogy lássam, talán minden mindegy. A hangja nehezebben dobban bennem, mint az óra kattanása; annál már csak az hangosabb bennem, ami menekülni akar, gyáván, mindig annyira gyáván.
Az voltam akkor is, ugye? Figyelem, mintha az alak testében találhatnék valamit - talán feloldozást, talán valami sokkal rosszabbat? Talán még időben látnám, amikor a pálcáért nyúl? Nincs rá szükség - egyszerűen nincs rá szükség, ha a szavai… ha a szavai ennyire fájnak. Ha a szavai… Mégis hova menekülhetnék a szavai elől? Mégis merre menekülhetne bármelyikünk is, ha…
Egyre homályosabban látom az alakját - ég a szemem. Valami folyik a hajamban, az államon; az arcomon.
Hiszen mindent elpusztít, ugye? Elpusztította őt, elpusztította anyánkat, elpusztítja… Lolitát, most Amyt és Daphnét, mindenkit, bárkit, aki az útjába kerül… Miért nem… miért nem engem? Annyival könnyebb lenne - annyival könnyebb lenne mindenkinek. Annyi mindenki élne még, pontosan úgy, mint azelőtt, annyi mindenki…
- Kérlek, Amy, ne - olyan, mintha nem az én hangom volna; túlságosan szoros a mellkasom, túlságosan ég a torkom, túlságosan rettegek, hogy mi lesz, ha megteszi. Ha folytatja - talán az, mint Daphnéval? Talán… talán Cryus nyúl majd végül a tiszafáért? Összerezzennék, ha tudnék - hányni is tudnék, talán a fémes rózsaszagtól, talán a saját könnyeim ízétől; talán a tudattól, hogy sosem lesz vége.
- Sajnálom… - Cryus alakját figyelem, de nem neki beszélek; nem először. Olyan, mintha égne a bőröm valami alatt. - Sajnálom. Sajnálom, hogy… nem mentettem meg, hogy nem mentettem meg tőled, sajnálom, amiket tettél, amiket nem tettem meg, hogy most itt vagy, sajnálom, hogy… minden alkalommal, amikor ránézek, téged látlak. Sajnálom... sajnálom, ami nem vagyok. Ezt akarod hallani? Sajnálom, sajnálom, hogy… - egyre nehezebben kapok levegőt; talán már nem is lélegzek. - Miért? Miért vannak itt ők is? Miért? Mikor annyiszor megtehetted volna…
Már nem számít - mindjárt a talárja alá nyúl, mindjárt előhúzza a pálcáját. Mert mindig akkor teszi meg, amikor véletlenül elhiszem, hogy most majd… most majd talán mégsem.

#5 Időn kívüli játékok / Kalandok kikalandozóhelye / Játéktér / Re: Portray of the Unfinished

Dátum: 2025. 11. 10. - 01:54:59

the unfinished

2005, október 29

and you are just a ghost
with a beating heart

káromkodás, bántalmazás említése

Valami lüktet még a halántékomban - valami keserű, valami, amitől csak nehezen akarom kinyitni a szememet.
Olyan ez, mint az álom - annak a maradéka, még kapaszkodsz belé, még próbálsz emlékezni, valóság volt egyáltalán? Hirtelen nem tudom, hogy mi a valóság - a saját rosszullétem, a dohos szag az orromban, vagy valami más.
Még érzem az alkohol ízét a számban, a csípését a torkomban, forróságát a mellkasomban; valami nincs rendben, óvatosan szívom be a levegőt, mintha csak ismerkednem kellene vele - egészen biztos vagyok benne, hogy volt… egy cigaretta a számban, ugye? Igen, ennyiben biztos vagyok - és abban is, hogy kurvára emlékeznem kellene rá, hogy hol van a cigarettám.
Kinyúlok érte - egészen biztosan kinyúlok, valahol itt lehet a földön, a fűben, kint… kint voltam, odakint, csak egy kiss frisslevegő, csak egy kis… hol a kurvaéletben van a cigarettám? Ennyire nem… eshettem nagyot, ugye?
Ki kellene nyitnom a szememet - hirtelen félek valamitől, talán csak a fájdalom, talán csak az alkohol íze a nyelvemen, talán az, hogy nem érzem ujjaim alatt a cigimet; nem érzek tenyerem alatt semmit - túl későn jövök rá, hogy nem mozdul még az ujjam sem.
Kell még egy korty levegő - ennek már más íze van, valami fémes, valami… egészen biztosan nem a cigarettám füstje. Nem a vodkáé.
Nehezen veszem rá magam, hogy kinyissam a szemem - a világ elfolyik, mint ahogy az esőcseppek szoktak az ablakon, vagy a tinta a papíron; hirtelen túl sok mindent látok, túl keveset, hirtelen kurvára fogalmam sincs, hogy hol vagyok - egy álom. Egy álomnak kell lennie, ugye? Mintha hirtelen látnám megvillanni a kandalló lángját otthon, mielőtt elmosódna az is, mielőtt valami más… mi ez a szag? Mi ez a szag?
Kell néhány pillanat - mintha újratanulnék lélegezni, mintha minden más volna, mintha már nem csak az alkoholtól égne a torkom, valami nincs rendben. Végre nem hullámzik előttem a kép - látom azt teljes félhomályában, teljes ismeretlenségében, teljes…
- Amy? - Mintha a hangom nem volna a sajátom - nem, hogyha ennyire érzem valaminek a… szén? Nem tudom eldönteni, hogy tényleg számban érzem, vagy csak annyira erős a szaga, hogy megfulladok tőle - talán ezt is képzelem, mert egészen biztosan mindent képzelek - azt az… egyenruhát magamon, a fekete foltokat ujjaimon, karomon; Amyt és a lányt velem szemben, akinek az arcát épp csak látásból ismerem.
Egészen biztosan csak egy rossz álom - az a fajta, ami túl erősnek tűnik, túl valóságos; az, amiben elhiszed, hogy valóban kurvára fáj a fejed.
Visszahunyom szememet, éppen csak egy pillanatra, éppen csak addig, amíg levegőt veszek, addig, amíg megpróbálok teljesen visszaemlékezni - nem saját magamra, nem a cigarettámra, nem az udvar hűvösére, nem… Lolitára, nem arra, hogy… mégis mit ittam? Egészen biztosan ez a kulcs - egyszerűen csak valami kibaszottszart ittam. Itattak velem.
Szeretném szóranyitni ajkamat ismét - talán ha nem fájna ennyire kibaszottul még ez is, talán ha nem hallanám Amy hangját ismét - akurvaéletbe, Amy - talán ha nem… a hang, ami végigszánt koponyámon, ne volna ennyire valódi. Mélységében, ízében - annyira, hogy felkavarodjon tőle a gyomrom.
Valami nincsen rendben - csak ezúttal veszem észre a falra akasztott rajzokat a lány mögött, a mélyebb lélegzet mégis a szavaknak szól; azok éle, mintha valahol a koponyám hátuljában kopogtatna, olyan, mint az utolsó szavak szoktak lenni, mielőtt… mielőtt Cryus távozna a szobából; olyan a fájdalom is. Az íz egyre keserűbb lesz számban, egy pillanatra ismét megfolyik előttem a világ.
Ez nem Cryus hangja - egészen biztosan kurvára nem, ugye?
Amy felé pillantok, mintha csak válaszokat akarnék - mintha nem látnám, hogy ő is mennyire kurvaszarul van. Mintha hirtelen nem lenne minden más sokkal hangosabb a fejemben - mintha nem akarnám mindennél jobban megtörölni a kezemet, addig dörzsölni, amíg lekopik róla az összes szénfolt.
Nem, kibaszottul nem. Ez nem lehet ő, és ez nem lehet semmi, ez egy álom, ez csak egy a sok közül, bármi közül, ami időről-időre visszatér - ez csak az alkohol, annak valami elbaszott melléke, aminek íze mintha porráégett volna számban, és most képtelen vagyok eltűntetni. Túl szoros hozzá a mellkasom - talán ha tudnék, sem tudnék megmozdulni.
Ez nem lehet Cryus.
Mégis - mintha minden egyes szavában őt hallanám, a kés pengéjét bőrömön; a pálca szúrását a torkomban. Azt, ami következik - azt, ami annyira kibaszottul elkerülhetetlen. Újra és újra. És újra. És újra. És újra.
Hirtelen mindennél jobban szeretnék megmozdulni - hirtelen mindennél jobban szorít a torkom, hogy képtelen vagyok.
Van az a pont, amikor már egybefolynak a bűnök - talán minden hazugság, talán mindenkinek hazudtam, talán ez nem álom, talán ez… talán ez végig engem várt, talán ő végig erre várt, talán végig… Miért vannak itt ők is? Miért vagyunk itt mindannyian - ha egyszerűen ez az egész…
Hirtelen mindennél jobban éget, hogy szólaljak meg - talán vége lesz, ha megteszem. Talán mindenki erre vár, ugye? Talán egyszerűen csak könnyebb lenne, ha megtenném - talán akkor hamarabb jön az is, ami egyébként is elkerülhetetlen.

#6 2005/2006-os tanév / Északi szárny / Re: Üvegházak és a kert

Dátum: 2025. 11. 05. - 01:40:43

LOLITA

2005, szeptember

all those little choices;
all those lives

Szeretnék haragudni rá - szeretném, ha el tudnám hitetni magammal, hogy haragszok rá.
Annyival egyszerűbb lenne. Egyszerűen csak elfordulni, oda sem nézni, már nem számít, megnyugodni - mintha már nem emlékeznék az eljegyzési utáni estére, félig ürült borospohár az asztalon, csendben pattogó tűz a kandallóban, annak narancssárga nyelve, ami megfesti a tapétát a félhomályban. Túlságosan emlékszek.
Emlékszek minden egyes nyári napra is - estékre, amik úgy tűntek, sosem érnek véget. Estékre, amelyek után meg kellett volna nyugodnom, hogy hazament - Lolitához.
Estékre, amikor mindennél jobban szerettem volna gyűlölni.
És talán elviselhetőbb volna - ennél bármi, már a csendjét és a szavait sem tudom elfogadni, már semmit, olyan, mintha taszítanánk egymást; két üvegdarab, egy kibaszott nagy szakadék. Mégis valahogy… mindig megtaláljuk egymást egy-egy újabb vágásért, ugye?
Lehunyom a szememet egy pillanatra - talán akkor nem fakad ki belőlem minden, amire hirtelen több szükségem volna, mint az oxigénre. Minden szó, amit lehetetlen kimondani - minden kérés, amit nem várhatok el tőle; amit megtennie már úgysem volna lehetőség.
Talán már nem levegőt lélegzek ki, hanem a saját fájdalmamat - saját ostobaságomat.
Talán ha hazamegyek karácsonykor, akkor…
Igaza van - mikor vádol, mikor gyűlöl, igaza volna akkor is, ha inkább felállna és elsétálna, ha megkérne, hogy én tűnjek el. Hogy ne kelljen látnia többet - talán megtehetném, talán elég nagy ez a kastély, hogy megtehessem. Talán elég nagy a kúria is - talán elég messze van Cryusé. De vajon elég lenne bármi? Akármilyen távol, akármennyire szótlanul, úgy téve, mintha nem léteznénk, mintha az emlékek eltörölhetők volnának, mint a grafithegy, mikor elporlad az ujjad alatt? Egy ígéret, ami annyira távoli, amit nem mondott ki egyikünk sem - talán rámondhatnánk, hogy nem is létezett sosem? Talán a fájdalom is eltűnik egyszer, ha elég messze kerül. Talán semmi nem tart örökké - még a legsötétebb dolgok sem, ott, az ember mellkasában, valahol hátul. Felfüstölve minden kis gondolattal.
Füstöl valami a háttérben is - valami, ami sosincs elég távol. Talán ő is egy ígéret - a legrosszabb fajta, az, ami mindig utolér, akinek suttogása a nyakadra nyal, minden szó egy vágás, túl mély, túlságosan kikerülhetetlen. Idáig érzem a dühét, annak fémjét - mint a vér a nyelveden; valami annál is rosszabb.
Ki szeretnék nyúlni felé - ki szeretnék nyúlni, miközben a világ túl élénk lesz körülöttünk, az ég már-már természetellenes színben forr, mint amit felgyújtottak: ha pár évvel ezelőtt kérdezel meg, talán még nevettem volna. Halkan - de ma már elhiszem, hogy meg tudná tenni, ha igazán akarná.
A nevét szeretném mondani - úgy, mintha az övé volna még, úgy, ahogy Cryus nem szólítja; úgy, hogy ne vérezzen bele körülöttünk minden. Úgy, hogy ne nyomja el bennem a cigarettáját - úgy, mintha tényleg nem történt volna semmi.
Annyira kibaszottul régen volt, hogy ismertem - és annyira kibaszottul közel.
- Egészen más ember vagy. - Elfordítom arcomat - talán éget a nap maradéka, talán éget ő; talán valaminek az árnyéka, amit egyikünk sem mond ki; ami itt van a nyelvem hegyén. - Az voltál. Előtte.
Már nem vádolom, mint tavasszal - valahol az él elveszett, valamelyik nyári estén, valamelyik lesütött pillantásban. Valahol már nem gyűlölöm, valahol már tudom, hogy nem tettem sosem - nem úgy, mint saját magamat.
Szeretném megkérdezni, hogy tényleg a Tusa miatt jött-e - hogy őszintén csak azért. De mégis hogyan tehetném meg, anélkül, hogy…
Hogy valami összetörne; talán az ég, annak égető narancsa a fejünk fölött - vagy éppen a hátunk mögött, a fülünkre suttogva, mint mindig.
Rá kellene néznem - legalább most, amikor kérdez, ha máskor nem is, ha máskor mindig könnyebb; a kérdése nehéz, talán nehezebb, mint eddig bármi - de talán csak hazudok magamnak, hazudok állandóan, és a végén azok hálójában fulladok meg, saját magamat fojtom meg.
Kénytelen vagyok rágyújtani - kétségbeesett próbálkozás valami jobbért, mielőtt végül leülnék mellé; nem elég közel, nem elég távol.
- Valaki vagy az életemben. - Emlékek, szilánkok, amik szúrnak; valami, ami eltűnt, valami, amit még megérinthetnék, ha nem lenne ennyire fájdalmas; valami, aminek az elégett füstjét még mindig érzem.
Figyelem a cigarettát ujjaim között - hátha ennek a füstje majd elkezdi csípni a szememet.
- Nem. - Nehéz beismerni; egyszerűbb volt ráhúzni a vásznat, mint elkent festményre a padláson - mint ostoba gyerekjátékokra. - Nem tettél ellenem semmit. Semmit, az nem…
Olyan érzés, mintha elharaptam volna a nyelvemet - de a vér íze szinte biztonságos volna ehhez képest.
Az nem az ő hibája volt, ugye? Csak az enyém.
- Nem tettél semmit, én… - Próbálom elkapni a saját szavaimat - kapálózok utánuk, mintha még volnának lehetőségem, mintha még nem volna minden olyan kibaszottul… - Lolita, én sajnálom, hogy…
Esélytelen.
Megáll egy pillanatra az idő; Mint egy délibáb. Valaminek a határa, valami körvonala, még nem látod igazán, azt kívánod, bárcsak ne is láthatnád sosem; tényleg ráharapok a nyelvemre, nem tudom, hogy véletlen, vagy ösztön - és a vér íze hirtelen nem megnyugtató, figyelmeztetés.
Bámulom - megállva a sorok között, elakadva valahol, valaminek az élén; mert amit látok, az nem lehetséges.
Egyszerűen nem láthatom őt - az a hideg a hátamon is… az is fantom, ugye? Ez itt csak képzelgés.
Megpróbálok levegőt venni - minden éget, éget hirtelen a szellő, a kő ujjaim alatt, ahogy valami kapaszkodót keresek, ahogy valahogy megpróbálom rávenni magam, hogy nem, ez nem a valóság, ez nem lehet az, ez csak valami kibaszott… valami… valami…
Nem kapok levegőt - kurvára nem kapok levegőt.
- Nem. - Ez itt - egészen biztosan nem az én hangom, ugye? Hiszen ez itt… ez itt nem történik meg éppen - ugye? - Ez… nem…
Az ott nem lehet Cryus - egyszerűen csak nem.
Nem valódi - nem valódi a halál íze sem a torkomban, ugye?
Túlságosan remeg a kezem, hogy észrevegyem, hogy mindjárt leég a cigarettám - túlságosan remeg mindenem, hogy megpróbáljak felállni.
- Te… tudtál erről? - Nem lehet valóság. Mégis, ahogy ajkához emeli a cigarettát a távolban… ahogy valakivel együtt nevet, mielőtt beleszívna.
Hirtelen sokkal többnek tűnik, mint valóságos.

#7 Karakterek / Sienna Scrimgeour / Re: It takes around six minutes

Dátum: 2025. 11. 02. - 00:46:12

Sienna

2005, május 14

how wild it was
to let it be

nyelvezet

Néha néhány perc távolabbnak tűnik, mint az örökkévalóság - mint a kilélegzett cigarettafüst, figyeled, ahogy távolódik, figyeled, ahogy eltűnik, olyan, mintha sosem létezett volna; de néha csak könnyebb úgy dönteni, hogy valóban nem létezett.
Mintha eltörölhetnénk éveket - mintha nem hagyna maga után nyomot semmi, mintha minden csak egy döntés volna, egy hirtelen jött mosoly. Szeretném, ha léteznének rá szabályok; valami, amihez tarthatom magam a saját érzéseim helyett, annak kavalkádja helyett, valami helyett, ami csípi a szememet, aminek az íze örökké ott marad a torkom hátuljában. Minden lélegzettel, minden szóval, minden mosollyal.
De talán most eldöntjük - lehet, hogy nem tart majd tovább, mint az éjszaka, amíg eltűnik az alkohol bizsergése, lehet, hogy visszatér holnap, de addig… addig lehet csend. Egy pillanatig. Ugye?
Még érzem magamon a mosolyomat, ahogy visszapillantok rá - azt még én is tudom, hogy a cider a kedvence, nem lett volna különösebben nehéz kitalálni sem abból a néhány elszökött pillantásból az este folyamán: mindig volt egy a közelében.
- Nos, ha ez megnyugtat, én egészen biztos vagyok benne, hogy egyszer annyira berúgtam, hogy megpróbáltam - és erős a hangsúly azon, hogy próbáltam - karaokizni… itt. - Kipillantok az ablakon a vállam felett. - Csak egy kis balszerencsén múlt, hogy nem zuhantam át helyette a párkányon.
Még csak arra sem emlékszem, hogy kikkel voltam - de valószínűleg nem emlékeznek ők sem. Ez talán a leggyönyörűbb része az alkoholnak; hirtelen nem számít semmi, senki, csak te, a dolgok benned, amelyek máshogyan nem léteznek, és azok, amiket végre senki nem vár el, hogy magyarázz meg.
A másnapról pedig? Kollektíven inkább csak nem is beszélünk.
Nézem az üveget, mintha csak válaszokat várnék tőle, de valójában nem is igazán számít - tényleg nem szoktam válogatni, általában egyszerűen csak minden jobb, mint a valóság, legyen az akármilyen olcsó vagy drága, legyen az alkohol egyáltalán, vagy valami, ami a nyelv alatt olvad.
- Hmmm. - Figyelem a földön maradt üvegeket, miközben beszél; a szél hideg, épp besimít az ingem alá, és bár már nagyon késő van, érzem benne a tavaszt - mintha puhább lenne, mintha hirtelen nem akarna lehúzni a mélybe. - Szerintem kicsit szigorú vagy magaddal. Nélküled nem lenne csapat, és tudom, ez így kívülről nem sokat ér, de ők is biztosan így gondolják.
Elfogadom tőle az üveget, belekóstolok - tényleg bor, de elég ahhoz, hogy kellemesen végigmelegítsen a torkomon és a mellkasomon.
- Ami engem illet, nem értek túl sokat a kviddicshez. A meccsekre is leginkább csak a… griffendél-érzés visz ki, azt hiszem. Akármennyire hülyén is hangzik ez az én számból. - Nos - nem én vagyok a griffendél-összetartás mintapéldája, ugye? Iszok inkább még egy kortyot, addig sem beszélek, addig sem gondolok olyasmikre, ami lehetett volna, és addig sincs annyira hideg. Mégis, ahogy helyezkedek én is, hogy a párkány lehetőségeihez mérten szembefordulhassak vele, nem érzem azt a… szorítást a mellkasomban, azt, ami már annyira természetes, amivel már megtanultam együttélni minden kis szavam után, ami többet árul el a valóságból, mint kellene - mintha hirtelen bíznék benne, hogy neki, éppen neki, nem kell megmagyaráznom magamat. Nem kell úgy tennem, mintha nem ismerne, még akkor sem, ha minden annyira rég volt - nem kell úgy tennem, mintha valaki más lennék, ha az, aki vagyok… megmaradhat mellettünk, valahol a csendben. Valahol, elnézett kérdések között; olyanok közt, amiket elvisz a szél.
- Jól hangzik. - Visszaadom neki az üveget, én magamhoz veszek egy másikat a földről. - Egyébként is szokott hiányozni London nyaranta.
Nem annyira, mint amennyire ez hiányzott - talán kimondhatnám, talán bízhatnék benne, hogy ezt is továbbviszi majd a szél, mint a jelentéktelen dolgokat szokta. De talán… hirtelen sokkal inkább bízok abban, hogy ki tudja olvasni a mosolyomból - csak egy pillanat, utána eltűnik egy korttyal, ami sokkal égetőbb, mint az előző, amitől még el is grimaszodok egy kicsit, ami hirtelen mégis könnyebbnek tűnik, mint akármi, amit az elmúlt négy évben lehúztam. Bármilyen likőr, bármelyik érzésem - örökkévalóság. Annak tűnik, én pedig hajlandó vagyok elhinni - talán csak néhány percre. Épp annyira, amennyi elegendő ahhoz is, hogy minden megváltozzon.
Mert néha lehetetlenül hosszúnak tűnik - néha pedig csupán egy elszívott cigaretta.

#8 Karakterek / Amycus Carrow / Re: my arson charges don't define me

Dátum: 2025. 10. 31. - 21:06:01

AMYCUS

2005, május

i am intense darkness -
and you are the golden sunrise

nyelvezet

- A bölcsészeknek, vagy a realitásnak? - Vagy talán inkább mindkettőnek - és leginkább alatta, ha már, ugye?
Persze nem nevezném magamat művésznek sosem - az igazi művészet sokkal inkább olyasmi, amit Amycus Carrow testesít meg, a maga pazarában, és annak fel-felbukkanó borzalmában; figyelem szemsarokból azt a vigyort, az ívét, azt, ahogy megfesti arcát, mint a késő délutáni fellegek fejünk felett. Mintha valami közelítene, mintha egy figyelmeztetés volna - mint a halvány füstszag a ruháiból.
Elképzelem azért - papírravetve, örökre festve egyetlen pillantást, egy mozdulatot, ami olyan gyorsan elillan, mintha ott sem lett volna; mozdulatok, amit kergetsz, hogy utólérd, ami már rég elmúlt, amire próbálsz visszaemlékezni, de már lemaradtál, és sosem lehet elég tökéletes.
Hazudnék - hazudnék neki és hazudnék magamnak, mert ha ő papírra kerül, az a legdrágább vászon kellene, hogy legyen, az egy ígéret, egy kárhozat kellene, hogy legyen, az tökéletes kellene, hogy legyen. Semmi olyasmi, amire képes volnék - vagy amit megérdemelnék.
Figyelem a ceruzát a kezemben - szinte vádló az is egy pillanatra, valami rossz íz a nyelvemen, mielőtt elmosnám a cigarettafüsttel.
- Tudod, ha kevésbé lennék dekadens, talán fennakadnék azon, hogy milyen jelzővel illetsz minket. Pedig franciaként csakis gyönyörű hulla lehetsz, tudod, egy elegáns fojtogatás, zakóban, nyakkendővel. Vagy selyempárnával.
Talán illene elmondanom neki, hogy még csak nem is franciaországban születtem - vagy talán csak elraknom azt a füzetet valahová nagyon messzire, amiért ide sodort bennünket. Beszélgetésbe - mint ahogy a normális emberek szoktak, azok, akik mögött nem… ég valami a távolban, elég messze ahhoz, hogy még ne érintsen meg, de túl közel ahhoz, hogy érezd a leheletét. Valami különös vonzódással, mintha meg szeretnéd kóstolni. Csak egyetlen pillanatra. Hogy tudd, milyen érzés. Hogy olyan-e, mint ahogy emlékszel.
Tökéletes metafora, valójában - egy kiégett folt a bőrön, olyasmi, ami örökké nyomot hagy, amit nem tudsz csak úgy elfelejteni, mert minden mozdulatban fáj. Figyelmeztet valamire, amit nem kellett volna. Ami azóta is ugyanolyan sürgetően kell, mint a levegő.
Talán le kellene vennem a szememet róla - fedetlen bőréről.
- Ha megérkezik a délutáni zivatar, egészen biztosan lesz. - Figyelem inkább állának ívét, mintha nem ismerném még eléggé - mintha nem tudnám pontosan, hogyan fogjak neki. - Remélem, hogy addig akad más, aki megeteti az állatokat.
Talán szerencsésebb is volna, ha megérkezne az az eső, és megelőzné a katasztrófát - színeiben, árnyalataiban, hasonlataiban, úgy, mint az az elnyomott cigi a kávéscsészében, kivéve, hogy attól hirtelen, mintha súlyosabban nehezedne rá a valóságunk súlya; mint egy megszegett ígéret, egy szabály, amit valaki valahol felírt a falra. Még csak nem is vagyunk benne biztos, hogy mi voltunk - talán már jóval előttünk megtette valaki.
De egészen biztosan megszegem a saját szabályaimat is - azzal a nyitott füzettel, grafitfolttal a kézfejemen, még közelebb húzódva hozzá a fűben. Megérintve a mellkasát, ahogy beszél. Figyelve a száját, miközben teszi.
- Még soha. - Egészen biztosan vannak nehezebb dolgok az életben - nehezebb, mint ellenállni a frusztráltságnak, hogy áthajoljam magunk között a maradék távolságot. - Nem kifejezetten nyugtattál meg.
Lenyomom őt a fűbe - épp csak annyi erővel, hogy ott még tudjon helyezkedni egy pillanatig, mielőtt a mellkasára fektetném a nyitott füzetet. Talán csak könyörtelen alkotói metódus, hogy ne mocorogjon el előlem - vagy talán csak kifogás, mielőtt megcsókolnám helyette.
- Őszinte környezetszerető vagy különben, itt töltve az egész napot. Talán még egy kis szerencsével a csillagokat is meg tudjuk számolni - abból úgysem láttok sokat lent a pincében, nem?
Halványan kezdek el satírozni a papíron - épületekhez szoktam, geometriához, valami megfoghatóhoz és kizökkenthetetlenhez, de tulajdonképpen az emberi arc is elemezhető valahol; apró szabályosságok, amelyek nem léteznek máshol, vonalról-vonalról kell felfedezni. Rájönni a titkaira - valami, amire nem kell gondolnom, amíg nem pillantok fel a szemébe.
- Hmmm. - És nem teszem - a papír és a grafit mindig is sokkal… biztonságosabb volt. - Elég sok dolog van, amit nem nevezünk nevén, vagy tűzzük ki a falra, mert addig… elfogadhatóbb. Gondolod, hogy illene felvállalni társadalomszinten az animal-kinket?
Ha könnyű volna beszélni a dolgokról, mindenki megtenné - de néha a béke egy elharapott szó, vagy egy elforduló tekintet; bármi, ami mögé eldughatjuk a valóságot, bármi, amivel elhitethetjük magunkkal, hogy nem számít. Hogy rezzenéstelenül úgy tehessünk, mintha nem is létezne.
Figyelem az álla élét, miközben ujjam végigszánt a papíron - van benne valami megnyugtató, egy pillanatnyi csend, mielőtt közénk fújna a szél. Mielőtt mégiscsak felnéznék a szemébe - pillanatok követik egymást, én pedig valahogy mindegyikben a saját halálomat keresem, ugye?
- Mondjuk ha engem kérdezel, a fél-házimanó a legfelkavaróbb.

#9 Ősi tekercsek / Hirdetmények / Re: Hírverő

Dátum: 2025. 10. 31. - 19:20:55

Kedves Játékosok!

bodzapálca

A Serleg döntött...
Az elmúlt hetekben kavarodó izgalom, idegeskedés és végetnemérő várakozás
után a Serleg végre fellángolt - és választott.
Szívből gratulálunk a kisorsolt Bajnokoknak - akik neveit itt
tekinthetitek meg, ha valaki véletlen lemaradt volna -, azonban hátradőlni
nincs idő: a Serleg választottjai hamarosan baglyot kapnak,
a szurkolók pedig készüljenek, ugyanis hamarosan elkezdődik
a Pálcák Próbája!
Emellett pedig érdemes lehet figyelni ezt a
topikot is néhány kulisszatitokért...

teszlek süveg

Közeleg a november
A Serleg még alig döntött, a Halloweeni buli és mesélés pedig javában
zajlik, de így sem állunk meg, a november hasonló izgalmakkal
közelít felénk.
Az első héten indul a Hugrabug-Hollóhát kviddics meccs,
így érdemes megtisztogatni a seprűt, illetve időben
beszerezni a nassolnivalót a lelátókra - na meg
persze a vajsört!
November második felében még sűrű a köd, de mintha... mintha
valami kirajzolódna a szürkeségben, valami elkerülhetetlen - valami,
amire a Bajnokok egészen biztosan készen állnak... ugye?
Már nem kell sokat várni - érkezik az Első Próba.

Wingardium Levioooosaaaa

Elhúzódó játékok
Szeretnénk megkérni mindenkit, hogy a
nem ősszel kezdett játékaitokat igyekezzetek lezárni
november végéig - rengeteg izgalom vár még ránk az évben,
tervezzetek úgy, hogy maradjon idő és kapacitás mindenre.

A MACSKAMAFFIA.

#10 Időn kívüli játékok / Kalandok kihirdetője / Jelentkezés / Re: Portray Of The Unfinished

Dátum: 2025. 10. 19. - 22:11:06

Jelentkezési sablon

Név/Becenév: Skylar H. Devereaux (Sky)
Csoport: Roxfort
A karakter aktuális legnagyobb félelme(i): Kimondatlan dolgok - vagy olyanok, amiket lehetetlen kimondani. Valószínűleg a bátyja megtestesít mindent, amitől fél - a tettei, a kegyetlensége, az, hogy mire képes, amiről még nem tud; hogy kikkel képes megtenni olyan dolgokat, amiről senki nem tud beszélni. És valahol attól is retteg, hogy egyszer rájön, hogy jobban hasonlít Cryusra, mint azt próbálta elhitetni magával.
Mire vállalkozol: Meglepő módon meghalni még nem szeretne - fizikai vagy mentális sérülés/lenyomat érkezhet.

#11 2005/2006-os tanév / Északi szárny / Re: Üvegházak és a kert

Dátum: 2025. 10. 06. - 20:48:14

LOLITA

2005, szeptember

all those little choices;
all those lives

Minden erőmmel próbáltam elkerülni.
Minden lélegzetben, utolsó gondolatokban az ágy baldachinját bámulva; megcsúszó nevekben a folyosón, a hangok élének karcos franciájában, a tanterem zsúfolt, felforrt levegőjében. Mintha csak lehetséges volna - mintha lépéseken múlna, apró táncmozdulatok, amik gyakorlatból természetté nyúzták magukat az évek alatt, már észrevétlen, már fáj minden pillanatban. Mintha már nem volna késő - mintha már nem volna unalmas hazudni magamnak újra és újra.
Lolita Devereaux. A név még úgy ég bennem, mint a kandalló szokott télen - narancssárgára nyalva az ablakot, felforrt bizsergés a tarkódon, ha túl közel hajolsz. Ez nem természetes - ez minden betűjében hátborzongatóan… valódi.
És hazugság - hazugság azt gondolnom, hogy tudom ezt tettetni, hazugság azt mondanom, hogy egy éven keresztül el tudok fordulni előle. Hogy a jelenléte nem egy… állandó láng ott a mellkasomban, ami porrá szeretne égetni. Valami szúrós, valami fájdalmas, mint a rózsák tövise, amikor benyúltam anya keze alá, nyilván segíteni szeretnék neki - egykor még szerettem volna. Másokon. Magamon.
Magamhoz szorítom a papírokat és Sienna füzetét fél kézzel, másikkal kiveszem ajkaim közül a cigarettát - hirtelen méltatlannak tűnik, magam sem tudom, miért. Talán a bűntudat - valami állandó ez is, valami, ami a dohány ízét is megrontja, valami, amitől hirtelen minden értelmetlen. Egy utolsó lélegzet - a menekülés utolsó gondolata, amíg elmúlnak az esélyek. Amíg elmúlik az erő a karomból, amíg már csak állok előtte, néhány méter csupán - sosem voltunk messzebb egymástól. Minden egyes nyári nappal távolabb.
Hosszú a csend - hangosabb mindegyiknél. Vannak dolgok, amiket szeretnék megkérdezni: hogy mégis mit keres itt, hogyan, keresném rajta a… nyomokat, a mágia utóhatását bőrön, vagy valahol kevésbé rejtve, a szemében. Vajon ha már… akkor tudnék róla? Ismerem még őt annyira, hogy egyáltalán… vagy azt a fájdalmat, amiről nem beszél senki. Ami jobban összeköt majd minket, mint az a családnév. Az a szánalmas, jelentéktelen családnév.
Talán megkérdezhetném, hogy hogyan érzi magát a Roxfortban - a kérdés minden méltatlanságával együtt. Talán nyújthatnék neki egy szál cigarettát - mint valami békejobb, kivéve, hogy jelenleg nem léteznek békék, rövid tűzszünetek sem; a csend nem hagy nekik helyet.
Mikor válik túlságosan hosszúvá valami? Talán amikor már elkezdem érezni bőrömön - a levegő súlyát köztünk belenyomódva a pulóverem anyagába, kimondatlan szavak harapva, éles, mint a tükördarab széle, vér serken tőle. Lassacskán úgy tűnik, a valódi fájdalom elviselhetőbb volna - bárcsak inkább elkezdene kiabálni.
Jobban viselném. Valamit, bármit, az a köztünk húzódó üvegréteg végre megrepedne, darabokra szakadna: mi pedig beletérdelhetnénk utána a szilánkokba. Bármibe - inkább, mint a gúnyába.
- Nem akarlak lelökni.
Saját magamat előbb, valahonnan nagyon magasról. Hátha akkor elhallgatna a bűntudat - hátha akkor végre egyszer, elviselhetővé válna a csend.
Követem pillantását - hirtelen egyszerűbb, mint válaszolni, pedig egy szó ott van a nyelvemen, már szólnék. Valamit - vajon van még hová feszíteni a fonalat, vagy az már valahol elszakadt, két lesütött pillantás közt, két választalan, néma kérdés közt? Vajon léteznek még… lehetőségek, vajon van még hova lépni, vajon találunk még szilánkot, ami elporlad majd a cipőnk talpa alatt, ami megtöri ezt a… őrjítő. Kibaszottul őrjítő.
Túl mélyen harapok a számba belülről - túl régóta nem fáj már.
- Igen. - Mintha nem az én hangom volna - valami, ami már nem létezik, amit elmostak az évek, ami megszűnt valamelyik megválaszolatlan levél után. Vagy éppen abban. - Igen, szeretném. - Érzem, ahogy közelebb lépek hozzá - nem tudatos, már semmi nem az, túl sok ideje próbálkozok úgy tenni, mintha, túl sok ideje akarom minden egyes gondolatomat és tettemet megmagyarázni. Túl hűvösen, túlságosan jelentéktelen szavakkal - túlságosan megtömve hazugságokkal. Úgy érzem, hogy lassan megfulladok tőlük.
Csak egy lépés - egyelőre nem közelebb, Folt valamikor visszatért a lábam mellé, azok között járkál, úgy néz rám, mintha ő sem értené, mi történik. Az érintetlen szál ujjaim között, ami hirtelen mindennél vádlóbb - mégsem gyújtom még meg.
- Hogy viselte, hogy otthagytad? - Még lehetnék óvatos - talán érdemes is volna, de már valami… valami eltört, valami messzire gurult, és képtelen vagyok csendben maradni. Túl sok a csend. Vakító, süketítő, én pedig gyűlölöm ezt érezni - nem itt. Többé nem.
Valahogy elérek mellé - apró lépések, gyengébbnek tűnik, mint a levegő, lerakom a füzeteket kezemből, de nem ülök le. Finoman gyűrögetem a szálat ujjaim között, mintha ígérnék neki dolgokat - majd mindjárt, mindjárt. Nézem az arcát, mintha az a mindjárt tőle függne - vagy mintha keresnék valamit. Valamit, a szavak, a bűntudat mögött - valaminek a nyomát, valamit, amiről egyikünk sem beszél.
- Nem gondoltam, hogy… megtennéd. - Azt gondoltam, hogy boldog vagy, Lolita. Azt gondoltam, hogy amíg az egyértelmű nem töri be az ajtót… addig egészen…
Hunyorgok egy kicsit, ahogy a nap túl narancssárgába fordul, megfesti az eget, megfesti az árnyékunkat.
Nem gondoltam, hogy már most idáig menekülnél előle te is.

#12 2005/2006-os tanév / Griffendél / Re: Klubhelyiség

Dátum: 2025. 10. 06. - 00:07:24

SIENNA

2005, szeptember 2.

the smell of september -
like crushed flowers

Próbálkoztam - aprónak érződött, szárnycsapásoknak, amik nem igazán visznek semerre, de mégis; talán megtartanak ott, ahol vagy.
Pedig sokkal könnyebb lett volna. Hagyni, hogy ez a nyár a torkom köré tekeredjen, és valami elmúljon ismét; valami, ami mellett túl sokáig tartottam ki, hogy nem számít, valami, ami elől könnyebb volt menekülni, mint szembenézni vele. Mert amíg nem fontos, addig könnyebb kikerülni is, ugye? Mikor rákérdeznek - vagy mikor ráköszönhetnél a folyosón. Amikor csak meghallod valamerről a hangját - amikor egyszerűen csak eszedbe jut valamelyik éjjel, hogy mit is vesztettél igazán.
De már nem tudom tovább azt hazudni magamnak, hogy nem számít - talán azért, mert már felesleges, talán mert már túl nehéz, talán mert már jobban fáj, mint a beismerés.
Szóval próbálkoztam - válaszlevelekkel, rövid, jelentéktelen sorokkal, amiknek egy része kifakult hazugság volt, de mégis; abban a pillanatban adott egy kis… nem is tudom. Egy lélegzetnyi frisslevegőt.
Mint a Roxfort - egy pillanatig jó, mielőtt pofánvágna az egész. Kibaszottul pofán - túl sok cigarettacsikk pereg szét ujjaim között ma, lassan állandó a füstíz a torkomban, mert egy pillanatig. Egy kibaszott pillanatig jó volt.
Először kétségbeesést éreztem - azt a szorítást a torkomban, ami már lassan túlságosan is ismerős, ami már csak a harmadik száltól kezd enyhülni; de aztán dühöt. Valami olyasmit, ami… sokkal ritkább. Ami sokkal elkeserítőbb. Amin nem segített az ötödik elporladt cigarettacsikk sem.
Kire vagyok igazán dühös?
Az univerzumra, talán - mert azt könnyebb megnevezni, mint elkezdeni sorolni minden mást.
Ma este a Klubhelyiség a pillanatnyi biztonság. Meg Sienna abban a sarokban. Már fantommozdulat az, ahogy a zsebemhez nyúlok és megérintem a cigarettatartómat, idebent nem fogok rágyújtani, de már túl megszokottá vált odakint, már hiányt kiált a tüdőm, pedig tudom, hogy nem kellene neki; bőven túlvagyunk már azon a szinten, ahol még elfér egy-két szál.
- Szia Sienna. - Nézem az ócska kis táblát előtte a földön, miközben helyetfoglalok vele szemben. - Még mindig megvan? Ezer éve nem láttalak játszani.
Halványan mosolygok rá, mintha könnyű lenne - mintha nem nyúlna köztünk az a szakadék, tele a dolgokkal, amikről jobb nem beszélni. Lerakom inkább magam mellé a pálcámat a földre, ahogy felhúzom fél térdemet, arra támaszkodok.
- Legyen a kék. - Nem ő az egyetlen valójában, aki évek óta nem nyúlt a játékhoz - valószínűleg velük játszottam utoljára, de azért a golyók… modorára még én is emlékszem. Assez désagréable.
Úgy teszek, mintha kerülgethetnénk az egyértelműt - a nap teátrális érkezését, aminek mindenki tapsolt a birtok különböző pontjairól, mintha ez lenne a legfelemelőbb dolog az elmúlt évtizedben; az elején még én is. Az első néhány percben. Mielőtt felbukkant volna a valóság.
Kárászéletű - mint a legtöbb próbálkozás szokott lenni, nekem meg már hiányzik valamiféle pótcselekvés; dohány, esetleg egy üveg, egészen biztosan találnék egyet eldugva valahol, ez mégiscsak a griffendélesek csomópontja. A névre megrándul ajkam - éppen csak aprón, éppen csak annyira, hogy egyértelmű legyen, a sok elszívott szál odakint teljesen hiábavaló volt.
Habozok egy pillanatig - talán még kapaszkodok az ábrándokba. Amikbe kifejezetten nehéz úgy, ha… konkrét választ várnak az embertől.
- Igen. - Megbűvölöm az egyik golyót, hogy meginduljon a táblán. - Néhányszor találkoztunk gyerekkorunkban. - Keserűnek érződnek a szavak nyelvemen, éget; ahogy a hazugság szokott. - És igen, szerintem is egészen lenyűgözőek a lovaik. Te bedobod a neved a serlegbe?
Olcsó, egészen… szánalmasan olcsó próbálkozás, és talán ott az az éveknyi mély szakadék köztünk, de nem feltételezem Siennáról, hogy ne ismerné fel pontosan, mit csinálok. Sokkal okosabb ennél - én pedig sokkal kétségbeesetten próbálok… egyszerűen csak elfelejtkezni a nyílvánvalóról. Legalább csak ma este. Legalább csak egy kis időre - mielőtt visszalépve a folyosóra újra és újra rájövök, hogy a kép, ahogyan a Roxfort élt ezidáig bennem? Mindenen keresztül - a túl csendes éjszakák és a túl csendes nappalok, emlékeknek a túl hosszú árnyéka, kívánságok, amik sosem jönnek el, a túl gyorsan elszálló hónapok egészen nyárig.
Minden, ami ellenére mégiscsak szerettem - amibe mégiscsak kapaszkodtam. Mint valami utolsó reménysugárba - vagy leheletbe.
Az utolsó évünkre mégiscsak porrávált.

#13 2005/2006-os tanév / A Világkiállítás / Re: Az európai országok pavilonjai

Dátum: 2025. 10. 03. - 00:57:03

PIROSKA

2005, július 12

you can feel the poetry
rotting in your stomach

nyelvezet

Szeretném, ha minden rendben lenne.
Ha lehetne egy nap - egy nap, amire még… valahol emlékszek, talán csak az ízére, talán csak a napsugárra a bőrömön, talán csak arra, hogy mennyire elillanó volt; talán nem is létezett sosem, ez sem, talán egy ideje már be kellene fejeznem, hogy olyan dolgokon merengek, amiken nem kellene: amik nincsenek. Amik talán voltak, talán nem. Amiket még szeretném, hogy legyenek - egyszer. Mindig annyira kurvára messze.
Egyszer jó volt. Akkor őt még nem ismertem, meg talán a világot sem, saját magamat, vagy azt, ami maradni kívánt belőle - akkor még csak valami kezdetleges voltam, minden túlságosan könnyű. A lélegzetvétel, a létezés, a mosolyom. Az, amivel most újra és újra megküzdök, csak hogy ne aggódjon… ennyire.
Régen volt, és tényleg - talán tényleg nem történt meg, vagy egyszerűen csak a dolgok, amik már elmúltak, köddéválnak? Azok a dolgok, amik nem hagynak lenyomatot maguk után - mert talán jelentéktelenek voltak, talán egy különös véletlen csupán, talán meg sem kellett volna történniük. Mégis - az emlékük ottmarad kísérteni. Talán néha kegyetlenebbül, mint a többi.
Mert egyszer könnyű volt, és könnyű lett volna ez is - a spanyol nap alatt, egy körülöttem vigyorgó Piroskával, a kávé utóízével a számban. Lehetett volna izgalmas, új, lehetett volna valami, amit utána szeretnék lefesteni, a vonalait satírozni éjszaka, mert nincs ok aludni, mert nincs ok nem aludni, lehetett volna valami, aminek az emléke majd évek múlva is ott lesz a számban, amit érzek az ujjaim között, ha elég erősen gondolok rá. Lehetett volna valami különleges - lehetett volna valami, amit nem tépek darabokká.
Nem szeretném ezt tenni vele, nem szeretném, ha rosszul érezné magát - örültem, hogy ilyen sok mindenkivel szeretne összefutni ezalatt a néhány nap alatt, hogy ennyi programot talált magának tőlem külön. Nem azért, mert szerettem volna egyedül lenni - az talán hirtelen kényelmetlenebb volt mindennél, túl hangos, túl szoros a bőrömön, túlságosan… tolakodó. Gondolatok, szavak a hátad mögött, mint rovarok, amelyeket nem tudsz elhessegetni, amik egy óvatlanabb pillanatban beleharapnak a bőrödbe. De mégis jobb - neki egészen biztosan jobb.
Nézem a megperzselt kis tincset, halk sóhaj szakad fel belőlem, persze, ismerhetném már jobban, meg meg is lepődhetnék tulajdonképpen - néha érzek valami különös szorítást a mellkasomban, valahol egészen a torkom körül, mikor rá gondolok, mint… mint a kviddics meccsén? Vagy amikor először elkezdett áradozni róla - néha apróságok miatt is; mikor egy félrement kis varázslatáról mesél valamelyik tanóra után, mikor… a lovairól? Meg hogy felmerészkedik azok hátára? Furcsa érzés - egészen biztosan nem olyasmi, amit a családomtól örökölhettem - valami igazán kívülálló, talán nem egészen francia, talán nem egészem Devereaux.
- Azért örülök, hogy nem te kaptál lángra, Piroska. - Mert ezt mondani könnyebb, mint bevallani neki, vagy magamnak, hogy néha azért aggódom érte - az túl sok gondolatot hozna magával; egészen kegyetleneket is.
És talán akkor kénytelen lennék beismerni, hogy nem más dolgoktól kellene, hogy meg akarjam védeni; hanem saját magamtól.

A pavilon az éjszakára emlékeztet; de mégis annyira különböző. Nyugodt, békés - olyasmi, ami az éjhez egészen jellemtelen, már-már méltatlan volna. Ígér dolgokat - mindkettő, de a pavilonénak előbb volnék hajlandó hinni, elmerülni benne valahogy, talán még megfulladni is.
Talán a magas szőkékben is - vagy inkább csak kurvára nem, ahogy legurítom a pohár tartalmát, és inkább Piroska felé pillantok, mikor felbukkan egyből kettő is, és őszintén nem próbáltam meg előítéletes lenni, de úgy látszik, ezúttal csupán rátapintottam a valóságra. Utoljára tekintek felé, mielőtt a lány elvezetné, és inkább csendben maradok, addig is tud magyarázni a srác, akivel egyedül maradok; hogy miről, az valahol elveszik a sorok között. Jobban örültem volna, ha tényleg együtt töltjük a délutánt, de azt hiszem, egészen udvariatlan volna panaszkodnom; pláne, amikor a túravezetőm ennyire... kellemesen mosolyog.

Régen csináltam olyasmit, ami valóban… ellazítana, vagy megnyugtatna; vagy legalább csak elcsendesítené annyira a gondolatokat, hogy a külvilág egy kicsit távolabb lépjen. Megálljon a pavilon ajtajában, esetleg; még csak lehetetlenségeket sem kívánok, túlságosan elrugaszkodott dolgokat. Apróságokat - centiket.
A művészet volt az gyermekkorom óta, azt hiszem - vagy valami, amit annak csúfolunk, valami egészen kezdetleges, valami egészen jelentéktelen, mégis ragaszkodtam hozzá, ostoba rajzokon, festményeken át. Nem az eredmény miatt - az érzésért, amit adott. Az emlékért, vagy mindezek lehetőségéért. Annyira kapaszkodtam belé, hogy valahogy átívelt az éveken - valahogy még mindig itt van. Annyira, hogy még a továbbtanulással kapcsolatos döntéseimet is befolyásolta; mégis, olyan érzés, mintha szép-lassan hagynám ezt is kicsúszni az ujjaim közül.
Talán ezért nem beszéltem a rajzaimról senkinek, nem mutogattam - mert tudtam, hogy egyszercsak eltűnik majd, nem marad nyoma; csak valami halvány emlék, egy íz, egy illat. Egy sajgó hiány a bordák közt.
Most érzek valami kis… jóleső könnyedséget a bőröm alatt, miközben elhagyom a standunkat, meg a szőkét, aki tulajdonképpen… az idő nagy részében beszélt valamiről, néha válaszoltam is, egészen biztosan válaszoltam, de… hogy mit? A kérdéseit sem tudnám felidézni.
Figyelem a kis agyagkockát az ujjaim között, szemsarokból meg a közeledő Piroskát; a falakon átfaragott ablaknyílásokon túl, odabent egy lépcső mocorog; aprócskán, még nem igazán találtam meg a megfelelő mágiát, és a dinamikáját sem; még kezdetleges, és az ablak körül aprón kiemelkedő pilaszterek sem annyira részletesek, mint szerettem volna; én nagyon szívesen csináltam volna tovább, vagy esetleg - csendben, kötelező beszélgetés nélkül; ha már.
Felpillantok a még erősen félkésznek érzett agyagkockámról, előbb Piroska arcára, mintsem hogy észrevegyem a kezében tartott tárgyat; már csak akkor fogom fel igazán, amit látok, amikor felém nyújtja.
- Ezt nekem csináltad? - Egészen ostoba a kérdés; egy kicsit valójában ostobán is érzem magam, ahogy óvatosan átveszem a bögrét, vigyázva, nehogy egy óvatlan mozdulattal összetörjem, vagy bármi kis kárt tegyek benne; figyelem a finoman formázott eperalakot, a betűket az alján, a kis szívecskét. Felrebben rá a pillantásom, szeretnék mondani valamit - kérdezni. Hogy tényleg erre töltötte az idejét, a programját, amikor tényleg… alkothatott volna magának egy emléket, valamit, amit magával vihet haza, amiről majd a világkiállítás juthat eszébe bármikor? Hogy tényleg nekem - mikor annyi ember van az életében, aki annyival sokkal inkább megérdemelné.
Szóra nyitom ajkam, de valahogy nem jön ki semmi - egy pillanatig csend van, ahogy végigsimítok a bögre oldalán. Óvatosan, mintha tényleg attól tartanék, hogy a következő pillanatban kettéreped ujjaim közt.
- Én… én sajnálom, én… nem csináltam neked semmit. Mármint, ezt odaadnám, csak… hát nem tökéletes, és nem szeretnék olyat dolgot adni neked, ami… - Nem is igazán tudom, mit szeretnék neki mondani; lenézek ismét a bögrére, aztán vissza rá, már sokadjára, még keresem a szavakat, de már magam sem tudom, hogy miket igazán. - Köszönöm, Piroska. Tényleg. Tényleg… nagyon, nagyon tetszik.
Egészen ostobán érzem magam azért is, amikor nem tudom neki elmondani, tényleg mennyire tetszik. Hogy nem tudom neki megfogalmazni azt a kis érzést a mellkasomban, ami egészen… idegen. Mintha megégett volna - éppen csak aprón, éppen csak úgy, hogy ne fájjon.
- Tudod… most eléggé aggódok, hogy valahogy összetöröm, mielőtt hazaérnénk. - Tűnhetne viccnek is, de összevont szemöldökkel pillantok le a bögrére kezemben, mintha tényleg veszélyeztetné bármi. Talán csak attól tartok, hogy el szeretne tűnni - az értékes dolgoknak szokása, ugye?
- Szeretnél még körbenézni? Itt, vagy bármelyik pavilonban? - Finoman piszkálom a bögre fülét, valami, bármi, amivel terelhetem saját figyelmemet; vagy zavaromat, aminél hirtelen sok minden könnyebbnek tűnik - de még így is olyan, mint a friss levegő.

#14 Karakterek / Griffendél / Re: Revan Morgenstern

Dátum: 2025. 09. 30. - 19:33:28

Kedves Revan,

Két dolog létezik egyszerre - valami párhuzam, valami túlságosan jeges, valami, amibe lépni veszélyes; mint a csaláncsípés, még napok után is fantomfájdalom a bőrödön, még duzzadt és piros, már rettegsz a fűre lépni; valami édes, valami a tavaszi szellőben, valami, ami parfümként ragad a bőrödre. Valami, amit szeretnél elérni - valami, ami talán csak egy ábránd. Messziről minden annak tűnik.
Ribizliíz a számban, valami sötét folt szemsarokból az ajtó alatt, ahogy a soraidat olvasom - a szoba egyik sarkában kandalló, forrón pattogó lángok, narancssárgára nyalt pillantások át a váll felett, valamerre; valami érkezik, valami már itt van. Talán hamarabb ideért mindannyiunknál - csupán túl későn vettük észre.
Egy ígéretnek tűnsz - valaminek, amit saját magadnak ígértél meg, amit kitéptek belőled születésedkor: olyanért kapálózol, ami már nem a részed, nem lehet az, pedig hozzád tartozott. Jogod volt hozzá. Megérdemelted. Néha olyan, mintha megtalálnád az emlékét a szétszaladó darabkák között a kőpadlón - akkor is, ha véres marad utána a kezed.
Tragikus vagy, ezt te is tudod - tragikus, valami, amire nem vigyáztak, valami, ami eltört, valami, ami nem volt több a zuhanó vázánál az asztal sarkán. Mégis valami egészen elbűvölő - egy pillantás, ami mintha ott sem volna, aminek az emléke mézízű, egy elsuttogott szó, aminek a súlya szárított virág az ember hajában. Elképesztő vagy, döbbenetes, valami már-már veszélyesen ellentmondásos, valami ártatlan. Valami, aminek annak kellene lennie.

A színeid, a formáid gyönyörűen kifejezik a világodat - annak szegleteit, amiket szeretnél eltemetni, amelyekért félelemmel nyúlsz, amiket szeretnél megtartani. Óvatosan, puha szeretettel, törődéssel, valamivel, amit te sosem kaphattál meg - és mégis ott az a kis láng a háttérben. Az az aprócska tűz, ami úgy tűnik, képtelen kialudni.

Okozhatnál fejtörést, Revan - lehetnél nehéz kérdés. De a Süveg sosem azt nézte igazán, hogy kik vagyunk mi, ugye? Hanem hogy mivé szeretnénk válni - kivé.

A házad természetesen a...

G R I F F E N D É L

Gratulálok!
Hamarosan baglyod érkezik még néhány aprósággal.
Utána pedig természetesen vár a játéktér - és vele együtt sokan mások is.

Sky

#15 Karakterek / Sienna Scrimgeour / Re: It takes around six minutes

Dátum: 2025. 09. 30. - 00:31:12

Sienna

2005, május 14

how wild it was
to let it be

nyelvezet

Különös dolog - magunk mögött hagyni az éveket.
Mint kopott képeslapok - az egyik pillanatban olyan, mintha meg sem történt volna sosem, aztán pedig túl valóságos; bőr alá szúr, érzed az emlék ízét a nyelveden. Valaki suttog a háttérben, minden túlságosan ismerős; mintha nem itt vennél most levegőt. Akkor - valamikor régen, már erőtlenül, már nem akarod érezni, tudod, hogy az a gyertya, ami ott égett a háttérben, már hosszú ideje kialudt. Mégis érzed az illatát - az árnyékát, amit vetett közétek. Ami néha mintha elérne egészen a jelenig.
Mint apró repedések, mintha mindig elhagynánk valamit magunkból - akarva, akaratlanul, néha szinte könyörögve, néha még kapaszkodva. Mintha össze tudnánk varrni azokat a sebhelyeket, ha elég sokáig szorítjuk rá a tenyerünket. Mintha egy törött váza összetologatott darabkái elegek volnának ahhoz, hogy azt mondjuk: nem is történt semmi.
Tudom, hogy engednem kell, és most valahogy mintha azt érzném, hogy képes vagyok rá; valami furcsa, valami ismeretlen felé, ahol valójában… ugyanaz a gyertya ég, mint évekkel ezelőtt. Csak mi vagyunk mások - sok-sok letöredezett darabkával.
Egészen biztos vagyok benne, hogy évekkel ezelőtt? Hagytam magam felrángatni ide, figyeltem a tájat az ablakból, kapaszkodtam a szélébe; akkor még nem szerettem volna kivetni magam rajta. Még nem volt ismerős a gondolat - valami kellemetlen idegen az ajtóban, akit nem szeretnél beengedni. Nem tudod, hogy szabad-e. Hogy mi történik, ha megteszed.
Talán már akkor is Siennába kapaszkodtam - valahogyan egészen máshogyan, gyermeki módon, ártatlanul, még cigarettafüst nélkül, még köhögve a gondolatától is.
Minden teljesen más, mégis - mintha a képeslap részletei néha visszaköszönnének.
Most barátok vagyunk. Ígéretnek hangzik, kérdésnek érzem - valaminek, amit nekem kellene feltennem. Amit meg kellene válaszolnia újra és újra, hogy egyszer elhiggyem; hogy elég nagy legyen ahhoz, hogy be tudjak vele forrasztani dolgokat. Sebeket - repedéseket. Szilánkok nyomait. Valaminek a hiányát, amit már sosem fogok tudni visszaszerezni - visszaadni saját magamnak, vagy neki. Éveket - annyira elvesztegetett éveket.
Talán nekem kellene válaszolnom - talán neki is éppen ennyire szüksége van rá, talán egy kicsit tovább kellene hagynom, hogy kapaszkodjon belém. Talán ha nem lennék önző, és kegyetlen, akkor megtenném. Vagy talán már nem lennék itt - talán néhány dolog örökké kérdés marad, talán sosem fogom igazán megérteni. Lefejteni róla a hazugságokat, megkóstolni alatta a valóságot; mivel okozok nagyobb fájdalmat. A hiányommal, vagy saját magammal?

Nevezhetjük könnyűnek - vagy lehet akár kibaszottul pofátlan is. Csupán az, ahogy visszamosolygok rá, ülve előtte az ablak szélén; szinte olyan, mint évekkel ezelőtt, talán szégyellnem kellene magam, talán újra és újra emlékeztetnem kellene magamat az elmúlt percekre a lábaink között heverő kis csikkel. Vagy azzal ott az ujjai között - de az a néhány utolsó lélegzetvétel, amíg végleg kialszik? Talán elég - elengedni. Dolgokat. Valahonnan a távolból.
- Egészen csúnya dolgokat feltételezel te rólam, nem? - Még érzem a mosolyt a hangomban, ahogy lepillantok; talán a játék elől, talán csak addig, amíg előveszem a pálcámat. Az az invito szinte néma - nem teljesen, olyasmi, amit könnyedén elfúj a szél, de ha csend van? Mintha próbálna suttogni valamit; néha arra gondolok, hogy egyszer majd kiérzem belőle, mit szeretne mondani. Néha pedig arra, hogy már csak halkabb lesz - évekről-évekre.
- Én? - Felpillantok, mintha csak illetlen volna a kérdés. - Nos, általában… ami megmarad.
Az üvegek halkan összecsengenek a lépcsőfokok felett; átrebbenve a küszöbön.
- Persze lehet, hogy tényleg naiv gondolat azt feltételezni a griffendélesekről, hogy mostanra hagytak akár egy kortyot is elvetemültségükben.
Elrakom a fenyőt a helyére, miközben az üvegek felsorakoznak előttünk a földön; az egyik valóban üres - pedig igyekeztem -, a másik kettőben viszont még lötyög valamennyi.
Arrébb csusszanok egy kicsit a párkányon, hogy helyet csináljak neki, miközben lehajolok az egyikért.
- Szerinted ez mi? - Röviden pillantok rá, miközben odakínálom neki az üveget. Úgy tűnik, valaki már leáztatta a címkét róla. - Gratulálok, egyébként. A meccs miatt.

Oldalak: [1] 2 3 ... 6