130 - 150
☰ profil menü
"Opcionális, tehát nem kötelező" - olyan Deja vu érzésem van Eperke ezen mondatával kapcsolatban, melyet cigizés közben próbált elmagyarázni és érvekkel alátámasztani nekem. Sajnos a dohány okozta légúti irritáció miatt csak közepesen tudok az érvelésére figyelni, miszerint miért nem kellene megjelennünk - vagy legalábbis neki - ezen az órán. De hát mostanában a rengeteg tanulás - és más egyéb miatt - elég kevés időt tudunk együtt tölteni, na meg ez egy igazán hasznos órának ígérkezik, de ezt neki is kifejtettem, természetesen két fuldokló roham között is, nem csak a beszélgetés kezdetén, amikor felsoroltam, miért érdemes eljönnie. A fakultatív bájitaltan óra is ooolyan jól alakult ugyebár. Hihi.
Szóval így esett a nagy eset, hogy itt vagyunk mindketten, most elmentem összeszedni legkedvencebb - és egyetlen - Eperkémet, nehogy elkéssen, nehogy véééletlen eltévedjen a kastélyban és ne érjen ide. Mondjuk tisztában vagyok vele, hogy miután már rábólintott, nem fog cserben hagyni, de idefele úton tudtam kiselőadást tartani neki a legutóbb olvasott könyvemből. Nem is igazán értem, egy év után miért lepődik meg ezen - pedig Barcelonában még a kezébe is adtam egy könyvemet, az arca minden pénzt megért - és milyen hitetlenkedő pillantásokat tud lövellni felém amikor azt ecsetelem, hogy a két főszerepló milyen módokon forgatta a paplant a hálóban, egy kocsmában vagy épp a csillagos ég alatt.
Na de koncentráljunk, állítólag ez egy hasznos tulajdonság, ahogy ez az óra is igencsak hasznosnak ígérkezik.
- Aaaaa, elsősegély nyújtás! Mondtam én, hogy ide megéri eljönni, és hogy jó lesz! - nézek rá a naugyeénmegmondtam vigyorommal, miközben vidáman integetek Daphnak, Héziméznek, Gemmarának, Malnak és igazából mindenkinek, aki eljött.
Szerintem Eperke teljes frontális meztelenséggel nincs meggyőződve arról, hogy ez az óra neki is hasznos lehet, nem csak nekem.
- Figyi, ha megharap egy sárkány, vagy a fejemre esik egy féltégla, akkor kinda tudni fogod, mit csinálj velem - súgom neki, bár csak ahogy kimondom a szavakat jövök rá, hogy nem feltétlenül fogja értékelni a felmerülő gondolatot sem. Nnna mindeeegy. Utána inkább befogom a lepénylesőm, Romanov profnál már amúgy is sikerült kicsit kihúzni a gyufát a Gemsterrel való kriminális viselkedésünkkel, úgyhogy most moderálom magam. A medimágia amúgy is jobban az én területem, mint az alkímia, úgyhogy most majd jól megmutatom. Azért váltok egy sokat sejtető hajósmesteri pillantást griffes bestiemmel, ahogy a mardekáros sztárpáron elidőzik a tekintetem. Örülök neki, hogy összejöttek a dolgaik és talán valamennyire én is hozzájárultam a sikerhez. Egy hangyányit... egy pötit... egy egészen icipicit.
Na de! Feladat. Szimuláció. Kircsi, az menni fog. Körülnézek az alakuló csapatokon, majd találkozik a pillantásom Hézimézével és széles vigyorral ragadom karom Eperkét, hogy odavonszoljam magammal a hugrás lányhoz.
- Szevasz tavasz Hézi, szeretnél velünk lenni? - persze látom itt van Ajax is, de ő ma fekete bárányosat játszik, vagy én nem tudom. Persze ha Hézi akar fehér bárányként a képletes fekete lenni - no offense, no racism - akkor majd alakítunk valamit Eperkével, de örülnék neki, ha bebúrhatnék egy másik medimágus palántát. Daph amúgy is Rokuval van, meg valamiért Halloween óta kényelmetlenül érzi magát Eperke közelében, úgyhogy ez egy olyan hajó, amit nem kell erőltetni. Kezdek nagyon felhypeolódni a feladaton, Madame Pomfreyra való tekintettel visszafogom magam. Bár mostanában nem mentem az agyára, hogy a fején pörögtem - volt most elég sok más a tálcámon - de ismer, mint a rossz pénzt és azért kicsit biztos örülni fog, hogy nyugta lesz tőlem és a végeláthatatlan energia túltengésemtől. De tök cuki, mert sosem zavart el, mindig válaszolt a kérdéseimre, ami valljuk be, nálam néha elképesztően nehéz. Nadenade, kezdjünk bele a feladatba.
- Uuuuu, mit szóltok ahhoz a négyeshez? Az olyan gyerekforma, az meg már majdnem olyan mint egy cuki kis lény, nem? - minta anya lennék kéremszépen, a gyerekem biztos tudna vezényszóra ülni és feküdni. Jó, elég a poénkodásból, ideje kicsit megkomolyodni, de nem túlzottan, mert az ijesztő lehet egy ijedt személynek, szóval...
Ájjj, Héziméz emlékeztet, hogy valami csapatnév is kéne, mire én csak vonogatom a vállam, de Hézinek van ötlete, úgyhogy...!
- Lelkes Brokkolik, gyógyításra fel! - talán indokolatlanul is én vagyok a leglelkesebb lelkes brokkoli, de hát na hát na! Odagyűlünk a bábu köré, bár én először kicsit tétován állok. Nincs ötletem mit és hogy kellene csinálni, úgyhogy először megfigyelem a csuklós fülszikrázós szemöldök csúszást. Leguggolok jobb ötlet híján a bábu elé még mindig szélesen mosolyogva.
- Szevasz kicsi! Igazán sziporkázol ma! Mondd csak, fáj esteleg valamid? Mióta tart ez a csuklás? - egyszerre nem akarok túl sok kérdést feltenni, na meg hagyni kell valamit a többieknek is, de már megfogalmazódik egy differenciál diagnózis lista a fejemben, élén valamilyen anyag - khm Weasley Varázsvicc termék - elfogyasztásával. De kezdjük az alapoknál, hisz egy jó kórelőzmény az már egy fél diagnózis. - Van-e bármi más tüneted a... - hopp itt megint csuklik szegény -... szóval ezeken kívül?
Már most látom, hogy ez nem az a kibékülés lesz, amiben reménykedtem. Én borzalmasan fogalmazok, nem tudom átadni neki az érzéseimet, ő pedig meg sem próbálja felfogni a mondanivalómat. Csak azt nem értem... hol és miért romlott el ennyire. Egyre nehezebbé válik a levegővétel, ahogyan egyre nehezebbé kezd válni, hogy elrejtsem mennyire fáj ez - mennyire fáj, hogy most a saját hülyeségem miatt elveszítek valakit, aki ilyen fontos a számomra. De úgy érzem itt és most már nem tehetek semmit. Érezhetően minden megnyugtatónak szánt érintésem csak feszélyezi, az ölelésem nem viszonozza...
A végeredmény már a napnál is világosabb. Ezért sem próbálom bizonygatni, hogy az iránta érzett érzelmeim igenis valósak. Pont ezért engedtem ott és akkor a csábításnak, mert tudni akartam milyen... tudni akartam, mi az amire vágyom, és az ijedtségemen felül tény és való, hogy minden volt amire vágytam, de elképesztően ostoba lépés volt ez tőlem, most pedig megfizetem az árát. Kamatostól.
Megadóan lesütöm a szemeimet, már meg sem próbálok tovább érvelni, mentegetőzni, csak elfogadom tetteim következményeit.
Őszintén szólva így, ahogy mondja én sem feltétlenül lennék boldog az eseményektől az anyja helyében, az előítéletei is megérthetőek, de... Amy nem érdemli meg őket. Ő velem is mindig kedves volt, még most is az. Amycus Carrow az élő példa arra, hogy az előítéletek mögé kell pillantani, éppen ezért hiszek Solace Barbonban is. Volt szerencsém mélyebbre látni, mint a legtöbb embernek, éppen ezért fogok kitartani mellette, még ha ez azt is jelenti, hogy... Szóval nem akarom, hogy Solace azt érezze, nincs más lehetősége, csak a halálfalók bábja lenni, én hiszek benne, hogy ő más, és ezt meg is karja mutatni. Éppen ezért fogom támogtani, még ha ez egy fontos barátom elvesztését is jelenti. Bár ez butaság, mert nem ezért veszítem el, ez már csak a hab a tortán - nem, a zuhanyzós incidens indított el minket a lejtőn, napvilágra hozta azt, amitől nyáron is tartottam - a barátságunk nem állja ki a próbákat. Számomra nem arról szól a barátság, hogy mindenben egyetértünk, hanem hogy elfogadjuk a másikat a hibáival véleménykülönbségeivel együtt. Nekünk ez most nem megy. Talán egyszer... talán ha a zuhanyzós eset nem történik meg... talán ha... Felesleges ezeken agyalni.
- Tudod Sienna... a legtöbb esetben már az is elég, ha csak beszélsz ezekről valakivel. Ha csak érzed azt, hogy melletted állnak, hogy nem vagy egyedül. - hátrébb húzódom tőle, hogy ne feszélyezze a közelségem, de a szemeibe nézek, hogy nyomatékosítsam, komolyan gondolom minden egyes elhangzó szavamat.
Egy dologban azért nem hagyom magam. A véleményem mellett igenis kiállok teljes mellszélességgel, nem hagyom, hogy elvegye tőlem ezt bárki is. Rengeteg hibám van, tudom jól, ahogyan azt is, hogy elképesztően önbizalomhiányos vagyok, de az elhangzott szavaim úgy igazak, ahogy kiejtettem őket a számon. Ebből alább nem adok.
- Ez nem igaz. Számodra lehet csak jelentéktelen bohóckodás volt, de nekem aznap este megadtad a kezdő löketet, a kellő bátorsgot, hogy elinduljak az úton. Azt is csak azért mertem, mert ott voltál mellettem. Te lehet, ezt semmiségnek érzett, de nekem biztonságot adott a tény, hogy ott vagy mellettem, elkapsz, ha leesem, segítesz újra felállni. Tudom, hogy nekem is részem volt benne, de nélküled biztosan képtelen lettem volna rá. Nem véletlenül tartott hatodévig, hogy bekerüljek a csapatba, mert nem volt ott korábban mellettem senki, aki biztatott volna az első lépések megtételére. És tudod mit...? Lehet, hogy népszerűtlen vélemény tőlem, de a mostani események egy új, önismereti úton indítanak el, melynek lehetőleg a végére... egy jobb és erősebb önmagam lehetek majd. - Vagy sikerül végigbukdácsolnom ezen az úton, vagy elbukok és hagyom, hogy az önsajnálat felemésszen. Ez innentől kezdve rajtam múlik csak. - Nem attól lesz erős valaki, hogy nem hibázik, nem fél, nem stresszel. Hanem attól, hogy ezek ellenére feláll újra és csinálja tovább. Mindegy ki és mit mond. Mindegy mennyi kétség gyülemlik fel benne, de halad tovább legjobb tudása szerint. És ezért tartalak téged erősnek, mert hiába vagy tele kétségekkel, mégis csinálsz mindent a legjobb tudásod szerint. Ebben különbözöl tőlem, hogy te képes vagy kiállni a véleményedért, én pedig inkább belesimulok másokéba, hogy nekik jó legyen. Magamat hátra sorolom inkább, ha az azt jelenti, hogy a környezetemnek jó... vagy legalábbis jobb.
- Tudom jól... - bólintok arra, amit Solace "baráti társaságáról" mond. Amit Sienna azonban nem lát, hogy megpróbál kitörni onnan, hogy bizonyítani. Nehéz dolga van, de szeretném támogatni az elhatározásában. Nem akarom, hogy eszközként használják fel, márpedig most éppen ez történik. Az, hogy velem beszélget, időt tölt el, önmagában is ezt jelzi. Nem rossz ember ő, csak meg nem értett. Úgy gondolom sosem leszünk egy nevezőn Solace Barbon kapcsán, ezért nem is próbálom győzködni őt. Majd talán egyszer belátja, hogy igazam van, ha Solace bebizonyítja, jó okkal őt választotta a Serleg, nem csak azért, hogy elnyerje az aranyvérű slepp elismerését.
- Látom rajtad, hogy fáradt vagy. Nagyon hálás vagyok azért, hogy meglátogattál, és beszéltünk. És... köszönöm a vacsorát is! - még akkor is, ha most rájuk sem bírok nézni. A torkomban növekvő gombóc miatt a saját nyálam is csak nehézségek árán tudom lenyelni, úgyhogy nem hinném, hogy bármi szilárd le tudna menni. Nem akarom tovább feltartani, a továbbiak talán már csak értelmetlen ismételgetései lennének az eddigieknek. Mindkettőnknek idő kell, hogy ezeket az információkat feldolgozzuk, az érzéseket megéljük.
Érzem a zsigereimben, hogyha most elengedem... elveszítem, de...
Úgy tartja a mondás, hogy akit szeretsz, azt engedd el.
Én pedig szeretlek téged Sienna. Nagyon. Ezért engedlek el.
Szélesedik a mosolyom, ahogyan megnyugszom Zaniah felcsendülő nevetése végett. Örülök, hogy ő is viccesnek találja ezt a kis sztorit, mert szerintem is az, de vannak olyanok, akik itt benyögték volna, hogy "túl sok információ, pfuj!" Kicsit kezdem bánni, hogy korábban sosem mentem oda hozzá beszélgetni, noha láttam milyen nyugodtak és boldogak körülötte az állatok és a lények is. Hihetetlen kisugárzása van, egy szelet otthon, egy szelet biztonság és mágikus pozitivitás.
Bob vehemenciája levenne a lábamról, ha Zaniah nem támogatna meg oldalról. Megkapaszkodom benne, ameddig lemegy a nagy szeretethullám, utána hálásan pislogok a lányra.
- Köszönöm szépen! - mosolygok rá, majd még mielőtt nagyon eltávolodna finoman megsimítom a karját, bár csak utólagosan jut eszembe, hogy lehet ő sem szereti túlzottan az érintéseket, főleg nem egy viszonylag idegentől. - Ahh, bocs! Én eléggé a fizikai kontaktok embere vagyok, de gyakran elfelejtem, hogy ez másoknak kellemetlen lehet, szóval nyugodtan szólj, ha zavar - mosolygok rá, remélem ezzel megerősítem benne is, hogy tényleg nem gond, emiatt nem sértődnék meg, meg semmi, hisz mindenkinek mások az igényei.
Érdeklődve hallgatom Zaniah családjának otthoni sütési szokásait és nagyokat bólogatok. Igazán érdekesnek találom ezt a koncepciót. Kíváncsi vagyok erre a hagyományos pite receptjükre.
- Ez igazán érdekesen hangzik. Voltál itt már a Roxfort konyháján? Találkoztál már a házimanóinkkal? A többség nagyon cuki, bár van egy-két mogorvább közöttük. Ha gondolod, valamikor megmutathatnád, hogy csináljátok a hagyományos recept alapján készülő pitéteket, felcsigáztad a kíváncsiságom - kezdek fellelkesülni az ötletem nyomán. Mindig szeretek főzni-sütni, de az ilyen családi receptek, melyek az egyének egy morzsáját hordozzák mindig sokkal szívhez szólóbbak, mint egy egyszerű recept szakácskönyvből, a televízióból, bárhonnan. - Közben pedig mesélhetsz bővebben ezekről a szokásaitokról, hogy mikor mit szoktatok készíteni - ezzel együtt őt is szívesen megismerném természetesen. Bob füle tövét vakargatom, mire az abraxan halkan nyöszörög az élvezettől, ahogy egyre jobban dugja felém megint a fejét. Nagyon követelőző a férfiú, de aaaanyira aranyos! Szélesen vigyorgok Zaniah dicséretére és gyorsan megköszönöm neki.
- Hát ő szakácsként dolgozott sokáig, szóval nálunk elég egyértelmű volt, hogy ő fog főzni, és nem a nagyi mondjuk, aki... nos lelkes, meg aranyos, csak... hmm tényleg nem igazán tud főzni. Nem hittem volna soha, hogy ez tehetség kérdése, de ő tényleg főzési antitálentum, pedig szeretem-imádom. Egyszer véletlenül majdnem felgyújtotta a házat, amikor főzni próbált! - osztom meg ezt a réges-régi legendás történetet, melyet én csak elbeszélésekből hallottam, de mindenki váltig állítja, hogy ez egy megtörtént eset volt.
Én hiába próbálom a fájdalmat nevetéssel palástolni, rajta látom, hogy őt mélyen érinti ez a téma, mert... hasonlón ment át ő is.
Őt is... elhagyta az édesanyja?
Annyira ösztönösen jön, hogy ellépek Bobtól, hogy átöleljem Zaniah-t. Még az abraxanok is érzik, hogy most egy kicsi térre van szükségünk, úgyhogy türelmesen várnak arra, hogy a szeretgetés sora ismét rájuk kerüljön.
Vajon ő is küzd olyan gondolatokkal, hogy... vele van a baj és ő nem volt elég?
Azért túl sokáig nem ölelgetem, pedig én még el bírnám viselni az ölelést, de egy sokkal lágyabb, kissé szomorkás mosollyal engedem el.
- Nos... nem. Nem találkoztam azóta vele, nem is hallottam azóta felőle... egészen idén nyárig - csúszik ki a számon. Bűntudatosan lesütöm a szemeim. - Nyár végén találtam otthon egy levelet, és elolvastam, pedig nem nekem szólt. Anyámtól jött, apámnak... Tudom, hogy helytelen volt tőlem, de elhoztam otthonról. Időről időre újra elolvasom a levelet, meg amit apám véletlenül nekem küldött el anyám helyett. Ők még mindig szeretik egymást Zaniah, de miattam elváltak az útjaik. Szörnyen érzem magam emiatt... - számomra ez nem egy könnyű téma, de valamiért neki olyan egyszerű megnyílni, olyan egyszerű vele erről beszélni, noha lehet nem is kíváncsi rá. Lehet túl sokat osztok meg. Remélem nem haragszik meg érte. - És te? Találkoztál vele azóta? Vagy legalább egy levelet, bármit kaptál tőle? - kérdezek vissza.
- És milyen leveseket szeretsz főzni? - az én családom nem annyira leveses beállítottságú, ezért leveseket pont elég ritkán csinálok, pedig egy jó gazdag leves... vagy valami krémes leves... uuu. Na most megkívántam egy brokkoli krémlevest, majd szólok a házimanóknak, hogy valamikor lehetne a menün.
- Köszönöm, apukám választotta neki igazából, miután nem engedtem, hogy egy olyan nevet adjon a kutyának, ami elterjedtebb, mint a Bosco, Sparky, ilyesmik. És azért a Gyűrűk urból, mert amikor hozzánk kerültt, nálam az volt az aktuális sláger, bár még voltam annyira fiatal, hogy sok dolgot nem értettem belőle. Boxer egyébként, nagyon kis életvidám és játékos, na meg mindig ott kell lennie, ahol mi is vagyunk. Nagyon emberközpontú - kiül a túlcsorduló szeretet az arcomra is, melyet Erebor iránt érzek. Ő több nekem, mint egy egyszerű kutya, ő a legjobb barátom, családtag. Legalább valakiről biztosan tudom, hogy soha nem hagyna el önszántából.
Elképedve és teljesen lenyűgözve hallgatom Zaniah-t. Hasonlóképp képzeltem el az életét, mint ahogy leírja, bár az a viharmadaras rész... akkor eltátom a számat, kicsit irigykedem is. Biztosan fenséges látvány és egészen egyedi és megismételhetetlen élmény lehet ilyen lények közelében élni. Aztán egy kicsit fennakadok azon, amikor említi, hogy megpróbált kapcsolódni az egyikükhöz egyszer. Már majdnem visszakérdeznék, hogy ezt egészen pontosan hogy érti, amikor magyarázza tovább. Felcsillannak a szemeim, szívem izgatott kalaplásba kezd. Kicsit félek megkérdezni, de...
- Egészen elképesztő ez, amiket mesélsz Zaniah! Mármint... egy viharmadár csapat! El vagyok ájulva! Nekem minden álmom volt, hogy láthassak egyet élőben, és még mindig az, de... nem ilyen körülmények között, nem egy olyan helyen, ahol körülbelül cirkuszi látványosságként tárják a publikum elé. Nem, én az otthonában szeretném látni ezeket a csodálatos teremtményeket, a szabadban, minden veszélyükkel és pompájukkal - sóhajtok egyet álmodozva. - Annyira szuper, hogy nálatok van lehetőség magasabb szinteken tanulni dolgokat, de én nem tudnék csak egyet kiválasztani őszintén. De... persze elutasíthatod, nem akarok nyűg lenni, de... nem tanítanál nekem esetleg druidizmust? Nálunk a Roxfortban ilyenre nincs lehetőség, engem viszont nagyon érdekelne - remélem nem veszi túl tolakodónak, főleg hogy akaratomon kívül alkalmazom a kérlelő kiskutya szemeket is.
Ahogy itt ülünk a nyomasztó csendes sötétségben érzem csak igazán aprónak és jelentéktelennek magamat. Hiába próbálok minden idegszálammal arra koncentrálni, hogy pozitív energiákat manifesztáljak, hogy azt átadhassam neked... épp az ellenkezője sikerül. Pont most kell eszembe jutnia minden ballépésemnek, minden fájdalmamnak, minden szomorúságomnak. Az a konstansan hideg marokként szorongató rosszérzés, mely születésemtől kezdve jelen van a lelkemben, édesanyám rideg, undorodó hangja, az utána keletkezett űr, melyet mindig tagadtam, de ennek ellenére ott volt és sosem szűnt meg létezni. A nagyapám vádló pillantásai, a saját elégedettségem, amikor meghalt, és láttam a megbánást még utoljára megvillanni a szemeiben, mielőtt a fény örökre kihunyt barna íriszeiben. Apám arca karácsonykor, ahogy üvöltött velem, a gyűlölet és undor szikrája a szemeiben... lehet csak beképzelem. Szeretném ezt hinni. De mégis, ott motoszkál bennem a gondolat, ezért nem szeretett anyám, nagyapám, ezért nem fog soha szeretni Sienna, sem más, ezért nincsenek igazi barátaim, ezért kezd elhidegülni tőlem az édesapám is - aki eddig a világot jelentette számomra. Most pedig itt állok, megtörten, elgyötörten, teljesen egyedül, és próbálok rávilágítani egy nálamnál sokkal nagyobb nyomorokat átélt valakinek arra, hogy megéri küzdeni, és megéri élni. De nem másokért, mert annak semmi értelme. Pont én, akinek igazából megvolt mindene, de mégsem tudott semmit sem megfelelőképp értékelni, ezért veszít el most mindent.
Valljuk be, megérdemeltem...
A létezésed az első hibád.
Olyan rég volt már, amikor hallottam a hangját. Egészen pontosan Halloweenkor. Már mondhatni hiányzott, hogy végre valaki más szájából halljam ezt, így legalább megerősítést nyerek. Visszacsatolás. Legalább ez azt bizonyítja, hogy nem csak feleslegesen sajnáltatom magamat, de ezt is csak a zárt ajtók, elhúzott függönyök mögött, mert ugye nem akarok senkinek sem a terhére lenni...
A személyiséged a legnagyobb hibád.
Igen, tudom. Ezért nem szerethet engem sosem senki, ezért nem leszek elég jó sosem. Ezért fogok egyedül maradni.
Te vagy az egyetlen hiba.
Te vagy a hiba.
Így van. Egy hiba vagyok, egy ballépés, egy kellemetlen, zavaró mellékhatás. Egy állomás, egy ugródeszka, egy kötél, egy híd - és talán már túl sok kreditet is adtam magamnak - de sosem a cél.
Sosem a cél.
Belefordultam a saját sötétségemben, de mivel úszni csak gyengén tudok, az áramlat egyre csak húz és húz lefelé, bentebb a sötét mélységébe, hogy örökre elnyeljen. Felmerül a kérdés: van-e értelme tovább?
Mindenkinek jobb lenne, ha én...
Jobb lenne, ha m*gh**n*l.
Az utolsó szót elmossák a fejem fölött összecsapó hullámok, mégis tisztán és érthetően le tudom olvasni anyám szájáról, aki előttem lebeg a semmiségben. A Sors kegyetlen iróniája, hogy éppen ettől próbálok megmenteni mást, közben pedig én magam azon gondolkozom, hogy a létezésem egy hiba, csak azzal tudnám kijavítani, ha véget vetnék annak.
Hogyan akarom elhitetni veled, hogy értékes vagy, ha én sem hiszem el ezt magamról?
Hogyan akarom bebizonyítani neked, hogy nem egy ballépés vagy, ha magamról is ezt gondolom?
Egy hazugság vagyok, egy görbe tükör. Senki nem lát a lelkem mélyére, ahol nem vagyok más, mintsem egy pityergő, önértékelési zavarokkal küzdő harmatgyenge kislány. Mégis pakolom magamra mindenki más súlyát, mikor a sajátomat sem bírom el igazából. Esek-kelek, bár már inkább csak négykézláb nyögve közlekedek, de érzem, ahogy nem bírom már tovább.
Mikor lettem ennyire erőtlen?
Mikor lettem ennyire felelőtlen?
Mikor lettem hazugság?
Voltam egyáltalán valaha igazság?
Újra érezlek Mal az ujjaim alatt, ahogyan élsz. Még itt vagy, még velem vagy, még segíthetek. Egyszer valószínűleg összeroppanok, de az nem a mai nap lesz. Nem most, nem akkor, amikor potenciálisan valakinek szüksége lehet rám. Mert te igenis engem hívtál ide Mal, igenis látom a kékjeidben a kétségbeesett segélykérést, igenis érzem, hogy az eddigi szavaim célba találtak. Egyszer majd fáradtan, erőtlenül összeroskadok, de az majd szívszorító magnyomban fog történni, amikor más nincs többé szükség rám, amikor végleg egyedül maradok. Ahhoz viszont, hogy segíthessek, újra erősnek kell lennem. Fel kell állnom, a tonnás súlyok ellenére és határozott léptekkel haladnom tovább, miközben fogom a kezed és vezetlek a fény felé. Még csak meggörnyedni sem görnyedhetek meg, mert észrevennéd. Úgy pedig... már nem követnél. Ezért kell elhinnem, hogy...
...Nem vagyok hiba.
A létezésem nem hiba.
A születésem nem volt hiba.
Az, hogy itt vagyok, nem hiba.
Én nem vagyok hiba.
"A létezésem hiba."
Egyetlen mondat. Két szívdobbanás. Három szó.
Lendül a kezem, bármennyire is szeretném, nem tudom megállítani. A csattanás késként vágja ketté a csendet, majd visszhangja üt arcon mindkettőnket másodszor. Egy pillanatra kétségbeesett riadalom és mérhetetlen bűntudat csillan a szemeimben, ahogy legördül az arcomon az első könnycsepp. Majd követi egy következő. Az a bizonyos gombóc már gyúródik a torkomban, szúrják a szemeim a saját gyengeségem bizonyítékai. És mégis... veszek egy mély levegőt és képes vagyok megszólalni.
- Nem vagy hiba! - hangom meglepően határozottan csapódik le, egészen erőteljesen, egészen hihetően - mintha az igazságom lenne. - Egyáltalán nem hiba a létezésed Malachi, ahogyan az enyém sem! Senki létezése sem hiba. Nem ballépések vagyunk, hanem emberek. Nem mi vagyunk a hibák, mi követjük el azokat. Sőt mi több, halmozzuk egymásra őket, de basszameg, ezzel jár élni! Aki megy előre megbotlik. Nem a botlás a hiba, hanem az, hogy nem állunk fel belőle. A te legnagyobb hibád most az Mal, hogy feladod. De te sosem voltál az. Te mindigis egy apró lágy pislákoló fénysugár vagy, amely ha a saját sötét fellegeit nem is képes áttörni, de másokét igen. A létezésed nem hiba. Sosem volt az, sosem lesz az - ahogyan az én létezésem sem hiba. Nem vagyok hiba. De hibázok, mert ember vagyok. - Szükségem van rád Mal - hangom megremeg, ahogyan utat engedek a bizonytalanságnak. Szükségem van rád Mal, mert önző vagyok. Önző vagyok, kell a megerősítés. Kell, hogy fogd a kezem. Kell, hogy bebizonyítsuk egymásnak, hogy itt a helyünk. Kellesz nekem, mert nélküled én is összeomlanék. De ezt már nem tudom elmondani, mert a könnyek átveszik az uralmat, ahogy csendes zokogás rázza a vállaimat. Nem mutattam meg még másnak, hogy milyen törékeny és sebezhető is vagyok valójában. Nem mutattam meg még másnak, hogy mennyi szomorúság és keserűség szorult belém valójában. Te vagy az első, és feltehetőleg az egyetlen Mal, aki ezt látni fogja. Pedig még annyi mindent kellene mondanom neked. Annyi mindent, mégis a szavak cserben hagynak.
De talán nem is olyan nagy baj. Most úgyis te beszélsz. Könnyeimet törölgetve hallgatom szavaid, de minden egyes elhangzott szó egy újabb késszúrás, egy újabb mázsás teher. Mégis rezzenéstelenül ülök itt előtted, mély levegőket véve, hogy képes legyen megnyugodni. Hogy ne remegjek tovább.
"És… miatta gyűlöl az, akit… akit…"... szeretsz, ugye? Ezt akartad mondani, ugye? És akkor mintha összeérnének a szálak, ahogy bevillan az év eleji eset Hisztis Myrtle mosdójában. Mert ott voltam ám Mal, hallottam, végigkövettem mindent. Már akkor volt egy sejtésem. Azért nem avatkoztam közbe, azért nem szóltam róla később sem.
Olyan ostobának érzem magam, ahogyan rájövök erre. Persze, még mindig van oly sok sötét részlet, hogy mi és hol romlott el, de ha te önszántadból nem mondod el, nem fogok vájkálni a dolgaitokban. Valószínűleg nincs szükségetek rám, sőt inkább csak zavaró tényező lennék az egyenletben, mert én is...
Olyan ostoba vagyok. Annyira naiv és hiszékeny. De most már látom. Már tisztán látok mindent. A javítandó komponenseket, az utat, melyet követnem kell.
Élni fogok, hogy segíthessek, hogy létem jogosultságát magam szerezzem meg. Hogy egyszer elhiggyem, valóban érdemes vagyok azokra a szép szavakra, gondolatokra, melyeket nekem tulajdonítotok. Szeretném bizonyítani mindenkinek, hogy megérdemlem a belém vetett mérhetetlen bizalmat, de legfőképp magam felé kell bizonyítsak, mert ti más vakon elhiszitek rólam, hogy a fényes és meleg napsugár én vagyok, nem csak egy tükör, mely ezt tükrözi.
Minden szavad tisztán és érthetően hallom, látni vélem a mögöttes tartalmat is. Azt, ahogyan elkezdtél küzdeni, ahogyan szeretnél élni. Azonban addig tehetetlen vagyok, ameddig te magad ki nem mondod ezeket. Már éppen szólásra nyitnám a szám, hogy rácáfoljak, nem ez az egyetlen mód, sőt... ez talán a leghülyébb mód, amit választhatott, amikor...
"Én sosem éltem, Annie… de… de úgy szeretnék"
Magam sem értem a reakcióim, de ott visszhangzanak a szavaid a fejemben. Elsőre képtelen vagyok felfogni, majd egyszer csak... megkönnyebbült, lágy, rövid nevetés szakad fel a mellkasomból és szorosan átölellek.
- Várj itt kérlek, egy pillanat és jövök... - suttogom a füledbe, mielőtt elengednélek, és hirtelen felpattannék. A váratlan megkönnyebbüléstől és felugrástól leesik a vérnyomásom, kicsit meg is szédülök, a térdeim is megrogyadoznak, de elkapom az egyik virágágyást és megtartom az egyensúlyom. Nem fogok megroppanni a terheimtől, legalábbis biztosan nem itt és nem most. Kezdeti lépteim olyan bizonytalanok, akárcsak az újszülött kiscsikóké, de hamar ráérzek, hogyan kell egyik lábam a másik után pakolni, így mire visszaérek az antidótumos szekrényről, már egészen emberesek a lépteim. Letérdelek melléd, egészen közel hozzád, majd nem tukmálva, de nyújtom feléd az ellenszeres fiolát. közben pedig a tekinteted keresem.
- Annyi butaságot beszélsz Mal... hadd kezdjem az elején. - Mély levegő pupák, csak ügyesen, csak őszintén, csak hiba nélkül. Az irónia, ugye? - Hiányoznál nekem, ha nem lennél... és amennyiben nem tartasz engem senkinek, az állításod itt már megbukik. De egészen biztosra veszem, hogy anyukád szíve megszakadna, ha itthagynád. Ő egészen biztosan valaki, de nem is akármilyen. És nem hinném, hogy a sor itt véget érne, csak nem voltál hajlandó korábban realizálni, hogy a mosolyod, még ha csak álarc is, de mennyi más embernek volt mankó a saját nyomorában. Másodszor meg, olyan nincs, hogy sooha nem lehetsz elég jó. Már elég jó vagy, abban a pillanatban elég voltál és jó, amikor megszülettél. Ha Thaddeus Maddock ennyire vak, hogy ezt ne lássa, az az ő szegénységi bizonyítványa. Itt ő a vesztes egyedül, nem te Mal. Mert téged szeretünk, mert nekünk elég jó vagy, mindig is az leszel. Harmadjára... nem hinném, hogy gyűlöl... - itt kedvesen mosolygok rá. Persze nem tudhatom biztosan, hogy a következtetéseim helyesek, de ha nem is Solace-ről van sző, akkor sem hinném, hogy az illető gyűlölne téged... - ...maximum nem értitek meg egymást. - Újra a kezeim közé fogom gyengéden az arcod, hogy egészen biztosan a szemeimbe nézz, amikor talán a legfontosabb részre térek. - És végezetül: nem a haláloddal tudsz a legjobban megfizetni Thaddeus Maddocknak, hanem azzal, hogy élsz. Nem az ő, hanem a saját szabályaid szerint. Nem az ő elvárásait teljesítve, hanem a saját vágyaidat hajkurászva. Mert ha meghalsz, azzal feladod, azzal belátod, hogy győzött, képes volt megtörni téged. Ha élsz és mész tovább, akkor pedig bebizonyítod, hogy kettőtök közül te vagy az erősebb. Márpedig az én barátom egy igen erős srác... - óvatosan kisöprök egy zilált hajtincset a homlokodból, ahogyan szeretetteljesen pillantok rád. Szeretném, hogy érezd, nem vagy egyedül és sosem leszel.
De legfőképpen, hogy nem egy hiba vagy, hanem egy fontos barát.
Nem így.
Amikor ez a rövidke kétszavas mondat elhangzik a számból rögtön oldalra pillant, ez pedig kínkeservesen világossá tesz számomra mindent. Ki sem kell mondania. Visszanyelem az újra felkívánkozó könnyeket. Ezt az egészet nem most, nem itt fogom megsiratni, majd egyedüli magányomban éjszaka. Annyira bolond dolog volt tőlem, hogy elhittem. Talán ha nem most a Tusa őrületében történt volna ez... Talán akkor...? Akkor lehetett volna más? Ezt már sosem tudjuk meg. Hiába fáj, hiába érzem azt, hogy megint darabokra tört a szívem, hiába szerettem volna többet... Mégis sokkal fontosabb számomra a barátságunk, mintsem a saját idióta érzéseim miatt elveszítsem. Nem, ez túl nagy veszteség lenne. Nem akarom...
Minden szavát figyelmesen hallgatom, még a lélegzetem is visszafojtom közben - csak akkor tűnik fel, mikor a szervezetem sikít az oxigénért. Alig merek csak levegőt venni, nehogy megzavarjam bármiben is. Szeretném, ha kijönne minden, szeretném, ha meg tudnánk ezt beszélni. Mindennél jobban. Jól esik, hogy azt mondja, olyan, mintha mindig is ott lettem volna, ha mindig is közéjük tartoztam volna - mert valahol én is ezt éreztem, kiváltképp amikor tényleg többen összeültünk együtt, akár inni, akár cigizni. Aztán jön a nehéz rész, hogy ő miért haragszik és...
Solace?
Először nem értem, hogy jön ő ide, de aztán sikerül kibogozni a szálakat. Azért némi sértettség talán kiül az arcomra, amikor leesik a tantusz, meg hogy amiatt... hamisnak érezte akár csak egyetlen pillanatig is bármelyik részét annak, amit mondtam, vagy esetleg a történteket, akár az érzéseimet kérdőjelezte meg. Mégis, hamar elfojtom ezeket a negatív érzelmeket, ahogy a végére ér a mondandójának. Vannak sokkal fontosabb dolgok is a saját nyomoromnál, és úgy érzem Sienna feje felett is rendesen összecsaptak azok a bizonyos hullámok.
Bár tudnék segíteni...
- Sosem volt csak a te hibád, sőt! Én akartam szólni, hogy hagyd abba, egyértelműen jelezni, hogy nekem ez túl gyors, vagy... - élesen beszívom a levegőt. Nehéz lesz, és feltehetőleg hatalmas próba elé állítja a barátságunk, de mégis kimondom. - Sienna, én... szeretlek téged. Akkor is így éreztem, még most is. És tudom jól, hogy hibáztam azzal, hogy ott és akkor nem kommunikáltam megfelelően, de... össze voltam zavarodva és így utólag visszatekintve akartam is, hogy megtörténjen, mert... attól tartottam, hogy máskülönben sosem kerülök hozzád ilyen szempontból közel. És ez a legnagyobb baromság volt részemről, amit elkövethettem ott és akkor. Sajnálom... tényleg őszintén sajnálom. És kérlek ne érezd úgy, hogy emiatt vagy bármi más miatt tartozol nekem. Én tényleg csak azt akarom, hogy a barátságunkat sikerüljön helyreállítani - nézek komolyan a szemeibe, majd lerúgom magamról a takarót, hogy kiülhessek az ágy szélére. - Azt nem fogom és nem is tudnám megígérni, hogy távolságot tartok Solace-től. nem feltétlenül értem a köztetek húzódó ellentétet, de én mindkettőtöket kedvelem. Szerintem biztos létezik olyan scenario, ahol ti ketten jól kijönnétek. De ez nem releváns dolog a mi szempontunkból, nem is szeretném megmondani neked, hogyan érezz iránta. Biztos van, amit te látsz vele kapcsolatban és én nem, de olyan is, amit én látok de te nem. - legyintek, hogy igazából ez valóban nem ide tartozó téma. - Viszont az bánt, hogy emiatt, vagy más miatt esetleg úgy érzed, hogy bármi amit mondtam neked esetleg nem valódi, nem igaz... mert de, minden egyes szava az volt. Látom, hogy sokmindenen mész most keresztül. Talán a Tusa nélkül is egy nehéz utolsó éved lenne, nem tudom, mert nem engedtél be sosem ilyen mélységekbe... - egyre csak az elharapott mondata visszhangzik a fejemben az anyjáról. - Nem tudom mi történt nálatok otthon, de szeretném, ha tudnád: bármi van, én itt vagyok és szeretnék segíteni neked. Bárhogy. Akárhogy. Mindegy mi történt egy hónapja, amikor éppen mindketten meg voltunk borulva a... Halloweeni események miatt. vagy bármi miatt. Te elsődlegesen mindig is egy nagyon közeli, nagyon fontos barátom leszel. Mindig egy olyan személy leszel, akire mosolyogva fogok visszagondolni, mert rengeteget adtál nekem rövid idő alatt is. Legfőképp a hitet önmagamban. Te voltál, aki elindított ezen az úton, nélküled... nélküled most összeomlanék a saját problémáim súlya alatt. Ezért pedig örökké hálás leszek neked. És ha úgy van... tényleg... tiszta szívemből szeretnék neked segíteni. Akár csak azzal, hogy meghallgatlak, hogy kiadd magadból az egészet, jó? - megfogom óvatosan a kezét és gyengéden megszorítom.
- Nos... ez a te döntésed. Ha szeretnél, elmehetsz, nyugodtan kiabálhatsz, szerencsére most más úgysincs itt... - majd gyorsan eleget téve a késztetésnek meg is ölelem nem túl hosszan, de jelentőségteljesen szorosan. Szeretném, hogy érezze - itt vagyok neki. Bármi legyen is ennek az egésznek a konklúziója. Majd elengedem, hogy újra a szemeibe nézhessek. - Nem foglak se felpofozni, se azt állítani, hogy borzalmas vagy. Ez valljuk be karakteridegen is lenne tőlem, mert hazugság is. Mert lehet, hogy nem látod, de nagyon erős lány... mit lány már inkább nő vagy Sienna. Rengeteg teher nyomja a vállad, te pedig ezzel mind egyedül akarsz megbirkózni. Azonban bármennyire is vagy erős... ennyi nyomást nem képes a legerősebb ember sem egymaga cipelni. Kérlek gondolkozz el ezen. Még ha engem nem is avatsz bele a problémáidba, úgy gondolom hasznos lenne, ha megosztoznál a terheiden mással, másokkal. Nem vagy egyedül, nem kell mindent egyedül csinálnod. erre valók a barátok - nem helyezek rá több nyomást. Nincs rá szüksége, van elég baja enélkül is. Nélkülem és a nyomorultságom nélkül is. Csak abban bízom, hogy megfogadja a tanácsom és valakivel tényleg őszintén, mélyrehatóan beszél a bajairól. Azt kívánom neki, hogy lekerüljön a vállairól egy kis súly, és könnyebben tudjon lépkedni tovább az előtte álló hosszú és nehéz úton.
Hiába érzékelem izmaid hirtelen elgyengülését, hiába látom szinte előre, hogy össze fogsz roskadni, mégsem tudok utánad kapni, mégsem tudlak megtartani. Nem vagyok erős Mal. Nem vagyok különleges, nem vagyok jó semmiből sem... semmiből sem igazán. Én vagyok a lány a szomszédból, aki figyelemelterelésre éppen néha jó, bár másokat meg pont, hogy idegesít. Felejthető és hátrahagyható vagyok, nem az a biztos pont, amit bárki keresne, ha támaszra van éppen szüksége.
De te mégis engem hívtál ma ide.
Félek, hogy a tudatalattid túl nagy bizalmat szavazott meg nekem. Ahogy térdepelek itt veled szemben, miközben egymás kezét szorongatjuk, egyre kisebbnek és kisebbnek érzem magam. Érzem, ahogyan az üvegház végtelensége elnyel minket, a párás nehéz levegő mázsás súlyként ül a mellkasomra. De vajon ettől olyan nehéz a belégzés, vagy a tehetetlenség és a reménytelenség tehet róla?
- Nincs szükség arra, hogy mentegess. Mindenki hibázhat. Aki él hibázhat. De talán az sokkal nagyobb hiba, ha a rontás lehetőségétől tartva nem élsz inkább. Nem létezik tökéletesség. A világ tökéletlen, hibás darabokból tevődik össze és mégis... mégis ettől lesz tökéletesen egész - néha még magamat is képes vagyok meglepni, mennyi zagyvaság hagyja el a számat. Talán inkább csöndben kéne maradnom. Talán inkább el kéne rohannom segítségért. Vagy lenyomni az ellenszert a torkodon. Pillantásom a karodra téved, az apró fognyomokra, a terebélyesedő feketeségre. Felismerem a növényt, mely ezt okozza és pontosan tudom, hogy találhatnám meg az ellenszerét. Mégis úgy érzem, neked nem erre van szükséged. Ezzel csak a tüneteket tudnánk elfedni egy ideig, de az alapprobléma szüntelenül ott maradna benned, és ha leragasztjuk, akkor lehet sosem férnénk hozzá újra, ilyen mélységekben. Valószínűleg hülyeség az, amit gondolok. De nem értek ehhez. Ehhez még annyira sem, mint a többi dologhoz, melyhez szintén nem értek... legalábbis nem igazán.
Eddig mindig csak elfordultam, eddig mindig hagytam, hogy elodázzák a többiek a komoly beszélgetéseket. Hiába akartam mindig segíteni, azt hittem azzal lehetek a leghasznosabb, ha nem kérdezek semmit. Ha szemet hunyok mások fájdalma, szenvedése felett, ahelyett, hogy jobban próbálnék meg segíteni. Mert mellettem egyszerű létezni. Én pedig elfogadtam ezt és beletörődtem. Kezeid olyan hidegek, olyan erőtlenül szorítják az enyéimet, mégis érzem... érzem az akaratot, a küzdeni vágyást, azt az apró lángot, melyet immár ketten dédelgetünk oly' féltve. De tudod Mal... tudod te is, ha csak dédelgetjük azt a csöpp lángot, előbb-utóbb végleg kialszik.
Nem élhetek helyetted...
Megszakad a szívem, ahogyan azt látom egyre kisebbre és kisebbre húzod össze magad, ahogyan megmutatod, milyen apró és törékeny vagy valójában. Érzem, ahogyan a bűntudat lassan ható méregként árad szét a testemben. Amiket mondasz... minden egyes szó egy újabb késszúrás egyenesen a szívembe, sőt inkább a lelkembe. Mert olyan vak voltam Mal. Annyira... ignoráns. Annyira ismerős ez az érzés. Én is gyűlölöm magam, egyre több és több okot adsz rá te is, mások is. Gyűlölöm, hogy tehetetlen vagyok, gyűlölöm, hogy gyenge vagyok, gyűlölöm, hogy nem vagyok jó barát, lánygyermek, unoka.
Törött tekinteted látva nem tud nem eszembe jutni az a ló az otthoni lovardban, akiről már mindenki lemondott. Akit mindenki egy értéktelen, haszontalan szemétnek titulált már, akire senki sem kíváncsi. Ő is éppen ugyanilyen volt, mint te most: bizalmatlan, magányos, bántott, megtört. Nem tudta elmondani, hogy mi fáj, ki bántotta, mi a baja. Nem tudott elmondani semmit, én sem tudtam, hogyan kommunikáljam felé, hogy ez rendben van. Rendben van, ha fél, ha gyanakszik, ha távolságot tart, rendben van, ha nem akar egyedül lenni. Neki időre volt szüksége és következetes makacsságra. Ott nem volt szabad erőltetni a dolgokat, hagyni kellett, hogy ő lépkedjen előre fokozatosan. A saját tempójában. Ott neki kellett újra megtanulnia bízni, óvatosan kellett felépíteni a korábban leomlott hídját a megértésnek és bizalomnak. Akkor neki kellett kinyújtania felém a fejét, az orrát, hogy megérinthessem, hogy megmutathassam: itt vagyok, nem fogom bántani. Már nem fogja bántani őt senki... soha.
De te más vagy Malachi.
Te talán kerested a fényt, a segítséget, de sosem eléggé. Talán féltél attól, hogy megriadnak az emberek, ha meglátnak valójában?
Hirtelen elfordulsz én pedig követem a tekinteted. A sötétségbe meredve nem látok semmit, mégis kiráz a hideg. Mégis gyűrögeti a rossz érzés a gyomromat, akárcsak egy papírgalacsint, melyen egy elrontott recept áll. Aztán visszanézek rád és egyszerre szakad fel a mellkasodból minden - az a mázsás súly, mely eddig nem hagyott lélegezni, mind egyszerre emelkedik fel rólad, hogy most már az én vállaimat is nyomja. Bevallom neked, nem vagyok felkészülve erre a súlyra. A térdeim megbicsaklanak és megrogyok a tehertől. Még sosem avatott be senki ilyen váratlanul, ilyen mélyen a problémáiba. Azt hittem fel vagyok készülve bármire, mindenre. Hatalmasat tévedtem. Érzem, ahogy az agyam megtelik ködös információkkal. Te érted miről beszélsz, nekem pedig még azzal is meg kell küzdenem, hogy zavaros beszédedből egy egész képet rakjak össze a hiányos, már-már nem létező információim alapján.
Nem is tudtam, hogy volt bátyád. Nem tudtam, hogy meghalt. Nem értem elsőre, kit öltél meg, de a szavaidból képes vagyok valamit összerakni. De még mindig foghíjas a teljes történet.
Megölted... a saját bátyád. Bár nem szándékosan. Értem a miérteket, mégis átérezni nem tudom, mert sosem voltam a helyedben. Mégis felfogni vélem, miért van ez rád olyan hatással ami, egyre inkább látom lelki szemeimmel az utadat, mely a mai napig vezetett. De még rengeteg homályos részlet van. Ugyanis... ha lennének barátaid, mármint igazi barátaid, bizalmasaid, szeretteid és szerelmeid, akkor... akkor nem gondolnám, hogy most itt ülnél - épp velem.
Nem akarok gyenge lenni, mégis a könnyek áttörik az akaratom gátját ahogyan forrón csordogálni kezdenek az arcomon. Az egész lényem elárulja a terveimet, miszerint erős maradok, hogy felhúzhassalak a mélyből. Most pedig mégis...
Elrántod a kezeidet, egy összeomlott, megtört gyámoltalan fiút látok csak magam előtt. Fogalmam sincs, mit és miért csinálok ebben a helyzetben, csak reménykedem abban, hogy nem látod árulkodó könnyeim. Csak reménykedem abba, hogy nem most zársz be újra, nem most löksz el újra. Bár már tudom, hogy ezt nem hagyhatom. Eltökéltem magam, hogy így vagy úgy, de segítek neked. Közelebb csúszok hozzád a rideg fagyos földön, hogy arcodat gyengén a kezeim közé vehessem, majd egy hosszú, finom és meleg csókot leheljek a homlokodra, utána pedig homlokomat a tiednek fektessem behunyt szemekkel. Nem akarom, hogy láss, nem akarom, hogy gyengének láss. Azt akarom, hogy tudd, itt vagyok neked és elég erős vagyok hozzá, hogy elviseljem minden terhedet.
- Most biztonságban vagy Mal... - suttogom neki a torkomban lévő gombóc miatt. Félek, ha ennél hangosabban próbálok nyugtatóan beszélni hozzád, akkor hangom megbicsaklása hamar lebuktat. - Most nem bánthat senki és semmi - hüvelykujjaimmal óvatosan simogatom mindkét orcádat. Koncentrálok az egyenletes légvételekre is, koncentrálok az erőltetett nyugalomra, koncentrálok az illatodra, a bőröd mérsékelt melegére, a légzésedre, a bőröd alatt pulzáló feszültségre. Bármennyire sem szeretném, mégis belül mélyen tudom, hogy a mondandóm nyomatékosításának érdekében kénytelen vagyok eltávolodni tőled nagyon lassan, nem is túl messzire, éppen csak annyira, hogy a szemeidbe nézhessek.
- Tudom, hogy nem voltam ott, hogy nem tudok valójában rólad semmit, tudom, hogy nem releváns a véleményem, de... nem a Te hibád volt Mal! - kicsit tagolom a lényeget, hogy szavaim nyomatékot kapjanak. - Te egy gyengéd finom lélek vagy, akiről képtelen vagyok elhinni, hogy akaratlagosan ártana másnak. És mielőtt visszakoznál, hogy de mégis úgy gondoltad, talán még most is néha, hogy megérdemelte... ha emiatt te rossz embernek érzed magad, hogy vannak emberi érzelmeid, akkor én is legalább annyira rossz és romlott vagyok, mint te, sőt! Sokkal-sokkal rosszabb. - látod Mal, most mégis összeszedtem minden bátorságom, hogy belenézzek a saját sötétségembe. Egymás kezét fogva tántorgunk az új terepen szemünk világa nélkül. Fogalmam sincs merre vezetjük egymást, de az út végén majd kiderül. - Ugyanúgy elégedettséget és megkönnyebbülést éreztem, amikor nagyapám meghalt. Valahogy... elégtételt éreztem, amikor a halálos ágyán szembe találtam magam rémült, bűnbánó tekintetével. Pedig sem verbálisan sem fizikálisan nem bántott sosem, de minden nap, minden órájának minden percében éreztette velem, hogy én vagyok a hiba. Miattam mentek szét a szüleim, ha én nem lennék, akkor mindenki továbbra is boldog lenne. Még mai napig érzem azt, hogy nem érdemlem meg az életet, mert nem vagyok képes semmit sem megjavítani, csak elrontani. És mégis, minden nap próbálom ezeket a dolgokat ellensúlyozni, próbálom mások és magam számára is bebizonyítani, hogy elég vagyok. Próbálom szeretni magam. Próbálok az az énem lenni, akire büszke lehetek, akire mások is büszkék lehetnek. Mert olyan nincs, hogy nem érdemel valaki bocsánatot. Hogy ne érdemelje meg a jogot az élethez. Ez mindenkinek jár Mal. Te pedig sajnálod, vezekeltél és vezekelsz érte eleget csendes magányodban. De nem vagy egyedül. Én mindig itt vagyok és leszek neked. És éppen ezért... - elengedem az arcod, kicsit hátrébb ülök - nem túl messze, csak annyira, hogy kapj levegőt, hogy tudd folytatni, ha szeretnéd. - Szeretném, ha folytatnád. Szeretném megérteni, miért jutottál arra, hogy ez az egyetlen megoldás számodra. Szeretnék jobb barátod lenni. Szeretném, ha könnyebb lenne neked, de legfőképp azt szeretném, ha megszabadulnál a terheidtől, melyek a földhöz láncolnak téged. Hátha így... te magad is tisztábban látod a dolgokat - én végig tartom veled a szemkontaktust, hacsak te meg nem szakítod azt. - Biztonságban vagy most Mal. Most még ő sem bánthat. Itt nem, ameddig velem vagy - hangom lágy és gyengéd, kicsit erősebb is mint szimpla suttogás. Még egyszer közelebb hajolok hozzád, hogy óvatosan kisöpörjek egy rakoncátlan tincset a homlokodból, ami a szemedbe is belelóg, majd pedig...
...várok rád.
Érzem ahogy egy kicsikét kezd a fejembe szállni az alkohol. Tettem magamnak egy fogadalmat, hogy ocsortány-mód nem fogok most lerészegedni, de valahogy az udvariassági köröknek mégsem tudok ellent mondani, úgyhogy kezdem érezni, hogy jót érzek. Igazán kedves Solace-től, hogy nem bánja azt, hogy a többi barátommal is töltök időt a bálon - elvégre ez az utolsó közös ilyen eseményünk. Így. Együtt. Szóval maximálisan szeretném kihasználni az alkalom nyújtotta lehetőségeket és emlékeket gyűjteni - legyen, mi később is erőt ad majd.
Az alkoholos mámor miatt képtelen vagyok letörölni az arcomról az ábrándos mosolyt, még akkor sem, amikor megindulok Solace felé. Már egy ideje beszélget azzal az újságíró(?) hölggyel, talán épp ideje kimentenem onnan. Lehet megérzi, lehet csak menekülni óhajt ő maga, de nagyjából félúton találkozunk. Kíváncsi vagyok arra, hogy miről volt szó, de néma csatt vívok magamban annak kapcsán, hogy feltegyem-e ezt a kérdést, illetve ha fel is teszem, hogyan kellene.
De megelőz.
Ha nem lennék enyhén részeg, valószínűleg nem így reagálnék - most azonban valamiért nem akarom, hogy azt higgye - ilyen átlátszó vagyok. Pedig érdekelne az is, hogy én hogy kerültem szóba, minek kapcsán, de... ezt a gondolatot hamar lerázom magamról. Valószínűleg csak udvariasság az egész, ugyan ki lenne kíváncsi rám?
Pont rám?
- Hmmm, ennek nagyon örülök, de nem egészen ezen elmélkedtem... - kezdem kicsit elnyújtottan, ahogy közelebb lépek hozzá, hogy a vállán megtámaszkodva jobban lábujjhegyre állva a füléhez hajolhassak. Igazán nincs most feltétlenül szükség arra, hogy ezt mások hallják. Nehogy bárki többet gondoljon ebbe az ártatlan incselkedésbe, mint ami. - Csupán azon kattogtam, hogy a piros fürdőnadrágod milyen tökéletesen kiemelte a csodás testedet, de a dísztalárod a sarki fényekkel... kiemelik a szemeidet, amelyek nem mellesleg igazán gyönyörűek! - ez a bók egyébiránt valós, ha nem lennék oldottabb tudatállapotban, a józan eszem és a jólneveltségem megakadályozott volna ennek a szóvátételében. De ha most tényleg így gondolom...? - Azt már nem is mondom, hogy a négyes beszélgetés alatt azon is morfondíroztam, hogy megkérdezzelek megkóstolhatom-e a banánod, mert az enyém nem volt jó… meg arra is gondoltam, hogy csak egyszerűen bekapom, mármint a tiédet, de akkor még józanabb voltam, szóval elvetettem a gondolatot. Jajj, most ezt tényleg kimondtam? - nézek fel rá, ahogy leesik, hogy nem akartam, de megtettem. Ezen pedig jót derülve nevetek. Kicsit eltávolodom tőle, hagyom lélegezni, igyekszem nem megfojtani a közelségemmel, közvetlenségemmel. Sokat idomultunk a másikhoz, meglepően jól működünk együtt annak ellenére, mennyire ég és föld vagyunk elég sok téren. Most azonban... csak nagyon nagy odafigyelések árán tudom tartani magamat, néha nem is teljesen sikerül. Lehet nem kellett volna ennyit innom. De még józan vagyok, csak sokkal lelazultabb, felszabadultabb, sokkal inkább... önmagam.
- De egyébként... valóban érdekel miről volt szó. De tudod, szokás szerint nem erőltetem, annyit osztasz meg, amennyit szeretnél, amennyi kényelmes - egy finom mozdulattal simítok végig a karján, ahogy a tekintetét keresem a sajátommal. Csak remélem, hogy jól tettem, hogy nem avatkoztam közbe korábban. A nő kedvesnek tűnt, Solace pedig nem úgy, mintha menten felrobbant volna az idegtől, vagy mintha kézzel-lábbal menekülni igyekezett volna. Remélem, hogy nem lettem egy kis alkoholtól ennyire tompa, hogy ne vettem volna észre a jeleket, pedig viszonylag sűrűn pillantgattam feléjük. Ennyire csak nem...
- Hm? - kérdezek vissza reflexesen, ahogyan hirtelen teljesen másról kezd beszélni. Kell pár pislogásnyi pillanat, mire összerakom a képet és szeretetteljesen elmosolyodom Ophira gondolva. - Nos igen... pedig az ember meg nem mondaná rólunk, hogy mennyire jóban vagyunk. Mindketten mugli születésűek vagyunk, de két teljesen különböző világból származunk még ezen belül is, de... ennek ellenére is működik. Az egyik legjobb barátom egyébként - jegyzem meg neki, szerintem ezt még sosem említettem előtte. De így van, még akkor is, ha mindketten el vagyunk foglalva a saját dolgainkkal és jóval kevesebb időnk jut a másikra. - Biztos neked is van ilyen... akiben feltétel nélkül megbízol, aki elsőként jutna eszedbe, ha gondod van és megosztanád mással... - igazából ennek a személynek a kilétére lennék kíváncsi, de nem éppen így sikerült kihoznom a dolgot. Mindegy, ha érteni szeretné úgy hiszem érteni is fogja, ha meg nem...
Nem erőltetem.
Széles mosolyra húzódik a szám, ahogy elhagyja a száját a "brit tudósok" szókapcsolat. Most el fogom hinni, hogy valóban tetszett neki ez a megszólalásom, azért alkalmazza ő maga is. Figyelem, ahogy tölt mindkettőnknek, de úgy érzem tartozom neki egy figyelmeztetéssel.
- Nos az a helyzet, hogy a brit tudósok enyhén mámoros állapotban vannak már, éppen ezért nem vállalnak felelősséget az esetlegesen merészebb kutatásokért. De ha maga Solace Barbon bajnok úr invitálja meg őket egy újabb körre... igazán illetlenség lenne nem elfogadni, nemde? - talán sikerül rá igazán meggyőzően bájosan pislognom, ahogy enyhén megdöntöm a fejem. Ízletesnek tűnik a puncs, de az ő ítélőképességére bízom a döntést - vajon már házimanó szinten vagyok, hogy árthat nekem ez a kis puncs, vagy még fölötte és nem lesz gond? Majd írnak belőle tanulmányt a brit tudósok a wattpad tudományos fórumára.
Kezével mutat valahova, én pedig kicsit belassulva fordulok arrafelé fejjel, majd tekintettel is. Kicsit több idő kell a felfogásomnak, persze azért nem egy lajhár sebességével forognak a fogaskerekek, de tompultabb a tudatom, mint tiszta állapotomban. Visszanézek rá és értetlenül pislogok csak.
- Iiigen, látom... és? - nem igazán értem mire szeretne ezzel kilyukadni. Már csinált képeket Gemmával. Vagy most egyedül is szeretne? Elvégre... kellenek a képek nem, amiket aláírhat a rajongóknak. Belekortyolok az italomba. - Vagy kellenek a mozgóképek a rajongóknak is? Ha így van azért remélem gondolsz majd rám is, és az első aláírt példányt nekem dedikálod egy szép szívhez szóló üzenettel... - mosolygok rá pajkosan, hangomban játékos élcelődés csilingel. Mondjuk tőle egyetlen szóra vágynék az aláírása mellett, ami... talán a mai naptól kezdve mindig össze fog kötni minket. Még ha az elején furcsán is nézett rám emiatt.
Hát, választ az érkező társaság miatt nem kapok a kérdésemre, csak egy sejtelmes mosolygást - ebből biztosan tudom, hogy számít arra, hogy ígyis-úgyis kipróbálom, mi fog történni, ha elől hagyom a nyakláncot. Egyesek szerint lehetek könnyelmű és meggondolatlan, de... ha nem itt kísérletezem ki, akkor hol? Még egyszer utoljára a tenyerembe veszem és megcsodálom a kis kékes-lilán irizáló okkamit, mielőtt óvatosan visszaereszteném a medált a nyakamra és minden figyelmemet az újonnan csatlakozó asztaltársaságunknak szentelném.
Lepacsizom Gemmával és tényleg igyekszem nagyon biztatóan nézni, de Connor láthatóan ideges. Gemmára hagyom a megnyugtatását és Solace felé fordulok, aki az ugabugázsom hallatán láthatóan elkomorul. Igazából kicsit el vagyok veszve: most ezzel rosszat mondtam? Talán inkább be kéne fognom a lepénylesőmet a nap hátralévő felére, akkor talán nem hoznék ki mindenkit a sodrából a szertelen személyiségemmel...
Ugabuga...
Elsőre nem esik le. Először azt hiszem, hogy képzelődöm. Másodjára logikusan végiggondolva az én fantáziám sem ennyire élénk. Most akkor... Solace tényleg ugabugázott, vagy valaki tündérport szórt az italomba. Ez a két opció van, bár még az utóbbi esetben is eléggé elrugaszkodottnak tartom, hogy ilyeneket képzelegjek róla. Szerintem az arcomra a végtelen megilletődöttségem kendőzetlenül csücsül ki, és csak akkor realizálom igazán, hogy ezt tényleg megtette, amikor rám mosolyog. Még pislogok párat, majd talán illetlenül hangos nevetésben török ki. Kell egy kis idő, hogy lenyugodjak és képes legyek megszólalni anélkül, hogy a felvillanó emléktől ne kezdjek újra hahotázásba.
- Elnézést kérek mindenkitől, de... még a legvadabb álmaimban sem tudtam soha elképzelni, hogy Solace Barbon valaha kiejti a száján az "ugabuga" szót! Büszke vagyok, hogy egy újabb értelmes egyedet ránthattam bele az ősemberek egyszerű de nagyszerű világába! - vigyorgok rá szélesen az első sokkok után ettől az egy aprócska szótól hirtelen nagyon felszabadultam. - Egyébként, ha esetleg nem tudtátok volna, brit tudósok kimutatták, hogy megfelelő szövegkörnyezetben használt ugabuga értelmes Homo sapiens sapiens egyedeknél a hypothalamusban szerotonin és oxitocin felszabadulást eredményez, melynek két következménye van: egy, látványos ellazulás, szorongás csökkenése, valamint hangulatjavító hatás, ez ugye a szerotonin műve, kettő, az oxitocin hatása, azaz az ugabugázó társegyed irányába tanúsított megnövekedett empátia és kötődés. A nem értelmes egyedekben ezek a reakciók egyre kevésbé figyelhetőek meg, ugyanis egy idő után az idegsejtekben ezek a hormonok már nem váltják ki a kívánt reakciót, mert a felszabaduló mennyiség nem változik, azonban a sejtek ingerküszöbe nő a megszokás miatt. Szóval sajnos az ugabuga nem oldja meg a derpessziót, de jelentős hangulatfokozást képes eredményezni, valamint a társas kapcsolatok elmélyedését. - tolom le nekik ezt a tudományos monológot teljesen komoly arccal. - Oh, hogyha esetleg forráskutatást végeznétek, ne tegyétek, ha pedig hivatkoztok, maradjunk a brit tudósoknál. Ha pedig érdekelne, kik ezek a brit tudósok... - itt vigyorogva önmagamra mutatok. - Szerény személyem és a királyi többese lennénk. Brit is vagyok, szegről végről tudós is, bár hogy pontosan miknek a nagy tudója... azt talán többek számára fedje jótékony homály - kacsintok az asztaltársaságomra, ahogy elégedetten hátradőlök. Gemma ismer, tudja mire számítson tőlem, szerintem fajunk hím egyedeit kicsit sikerült meglepnem, na de... Anne-Rose Tuffin nem maradhat alul egy meglepi-háborúban, ugye? Azért elismerően pillantok Solace Barbon felé, mert pillanatnyi diadalt aratott felettem, ezen tette pedig megérdemli a méltatást, még ha az néma is. A nap végén azonban mégiscsak maradok én a meglepetések embere. Remélem azért sikerült Connie- fiú figyelmét is elvonnom a zavaráról. A hátam mögül hallok egy igencsak kellemes hanglejtésű diszkrét kuncogást, nem szükséges odafordulnom se, hogy tudjam pontosan kihez tartozik. Azért felé fordulok és amikor találkozik a tekintetünk, egyértelművé válik, hogy csodás monológom okozott benne is szerotonin felszabadulást, mire kap tőlem egy széles mosolyt, mielőtt visszatérnénk a saját kompániánkhoz.
Szó szót követ, majd én Gemset, hogy "elmenjünk frissítőkért", majd visszatérünk és felvont szemöldökkel szuggerálom a kedves bajnokurat a csodálattal vegyes gúnyos hozzászólása nyomán. De ezt a játékot természetesen ketten játszák, úgyhogy ahogyan hajol a poharáért, hogy feltehetőleg leigyon a majdnem túltöltött szíverősítőből, egy elegáns mozdulattal elveszem előle a poharat, most is egyetlen kifröcskölődött csepp nélkül. Még fejcsóválva ciccegek is neki.
- Ejj-ejj Solace Barbon, ki a sokat nem becsüli, a keveset nem érdemli... várj, ez talán még pozitív is lehet. Hmm... mindegy... - inkább a saját számhoz emelem a poharat és óvatosan leiszom belőle. Lehet valóban nem kell neki ennyi alkohol, elvégre őt figyeli az ország világ. Én pedig ennyitől nem leszek vállalhatatlan. Cserébe odatolom neki a saját poharam, amiben ugyanaz van, csak élhetőbb mennyiségben. Azért egy kihívó pillantást megszavazok neki beszólása nyomán, csak hogy tudja biztosan, hogy a brit tudósok azért nem hagyják magukat csak úgy.
- Igazán köszönöm a kedves szavakat, ami azt illeti, dolgoztam eseményeken pincérként is, szóval van némi gyakorlat - leteszem a poharát magam elé. Most már kicsit próbálnám inkább befogni a lepénylesőmet, mert kezdek attól tartani, hogy a végeláthatatlan fecsegésemmel inkább csak a frászt hoznám a fiúkra. Megint csak: Gemma ismer, mint a rossz pénzt, ő tudja, hogyha egyszer beindul a szómenés... ehem.
Kicsit talán harsány vagyok, de esküszöm ekkora poénra nem számítottam Connor szájából: hasonló a reakcióm, mint Solace ugabugázására, de azért valamivel visszafogottabb. Ugyanúgy pislogok egy párat, mielőtt felnevetnék rajta.
- Nos Connor, úgy gondolom határozottan jól áll neked ez az összeállítás, és külön örülök, hogy a felöltözés mellett döntöttél. A császár új ruhája nem biztos, hogy mindenkinek a fogára való lett volna - szólalok meg, ahogy levegőhöz jutok a nevetéstől. Gemma áthajol előtte, majd... hát eléggé tükröződik Connoron a zavartság. Van pár tippem Gems miket suttoghatott neki érzékien és nos... hm. Kicsit rossz előérzetem támad a dolgokat illetően. AnniPanni hajós szenzorai bekapcsoltak és Titanic szintű katasztrófát jeleznek. Merlin hosszú ősz szakállára, ne legyen igazam...
Solace ruházatára én már korábban rácsodálkoztam - igen a cipőjére is, már feltűnt milyen nyomokat hagyott maga után. Inkább csak fogyasztom az italomat lelkesen, amíg beszélnek erről, meg amikor Gemma elrabolja Solace-t egy pár fotó erejéig, én pedig igyekszem szóval tartani Connie-fiút. Egyébként meglepő gyorsasággal nyílt ki... ez lenne a Gemma-hatás? Mondjuk ahogy sóvárgó kiskutya módjára tekintget utána... jajj.
Ajaj fiúk, nagy a baj.
Azért nem hagyom, hogy túlzottan beszippantsanak az aggodalmak, ma este a partnerem kényelméért, szórakozásáért... na jó kit akarok álltatni, inkább csak azért felelek, hogy szegénynek ne legyen extra kellemetlen ez az egész. Azért remélem valamennyire sikeres vagyok a törekvéseimben, ha már ennyi bizalmat szavazott meg nekem. Inkább csak megnézem a képeket, kuncogok rajtuk egy sort.
- Hmm Solace, ezen a képen egészen visszaadod az ugabuga életérzést - mutatok a grimaszolós képre, szemeim sarkában ott mosolyognak a szarkalábak és biztos vagyok benne, hogy félreérthetetlenül csillan a játékos fény a szemeimben. - Bocsi, ez volt az utolsó, már elérte az ingerküszöbét az ugabuga, nem fog okozni több boldogsághormon felszabadulást, úgyhogy abbahagytam - teszek neki ígéretet. Valóban, a mai kvótának ez volt az utolsó cseppje, a többi már túltelítettséget okozna. A brit tudósok pedig ennél azért okosabbak.
Még egy kicsit beszélgetünk, majd elérkezik a várva-várt nyitótánc pillanata. Gemmára vigyorgok, majd próbálok Connor felé is biztató energiákkal teli pillantásokat lövellni, majd Solace felé fordulok és nyújtom neki a kezem.
- Készen állsz, hogy magasra szegett állal belemosolyogj az egész világ arcába? Solace Barbon, az Ilvermorny Varázslóiskola első férfi bajnoka bemutat a politikai inkorrektségnek és mindenkinek, aki megkérdőjelezi, hogy itt lenne a helye! - Már álló helyzetemben kicsit megemelem a ruhám szoknyáját, illetve a lábamat, hogy a cipőm talpa láthatóvá váljon. Az enyémen ugyan nincs semmi, ezzel csak szemléltetni akartam a bemutatásos mozdulatát, még a keze sem kell neki hozzá. - Bocsáss meg, nyugodtan állíts le, ha sok vagyok. Kezd kicsit beütni a szíverősítő - szomorú kiskutyaszemekkel pillogok rá, tényleg nem akarok idegesítő lenni, de felszabadultak az endorfinok. És ezt most kivételesen nem az ugabugázás katalizálta. Brit tudósok igazolták.
Szerintem ha valaki Gemsterrel ismer meg engem először, az a szintű agyrohasztás, amit ketten vagyunk képesek előadni bőven elég elriasztó tényező, hogy az illető soha többé ne akarjon szóba állni velem, kivéve ha ilyesmi a habitusa. Pedig külön-külön még értelmesek is tudunk lenni, én talán egy kicsit gyakrabban, meg tanulás terén szorgalmasabb vagyok, de valahogy mindig ilyenné válunk, ha egymás mellé keveredünk. Én pedig ezt felettébb élvezem. Élvezem, hogy nyugodtan elengedhetem magam mellette, nem kell félnem attól, hogy esetleg elítél valami miatt és fordítva. Csak hangosan, vidáman nevetek a szóhasználatán, s máris minden viharfelhő szertefoszlott a fejem fölül, és végre élvezhetem ezt a csodás téli napot.
- Hmm, hányás szerencsére nincs kilátásban, legalábbis remélem, de amúgy nagyjából a szoki- megtehetném, hogy nekiállok sírni-ríni arról, hogy milyen borzalmas volt a karácsony, mennyit sírtam és valószínűleg még mennyit fogok a szünet végéig, de nem teszem. Nem akarom ezzel rontani az egyetlen napot, amikor ezt képes vagyok magam mögött hagyni. Néha megérdemlem én is, hogy örömködjek, néha megérdemlem én is, hogy ne utáljam magam - legalább egy rövid ideig. Csak egy kicsit. Talán nem kérek túl sokat.
A bátyjával való terveimet kifejtem neki, majd várakozva figyelem a reakcióját. Bevallom, ahogy nem szól egy ideig, csak néz rám az belém állítja rendesen az ideget, majd úgy eresztek le mint egy lufi, amikor felnevet.
- Figyi, tényleg nem erőszak a disznótor, csak szegény disznónak, de ha jól kijönnek egymással, akkor miért is ne? Egy próbát mindenképp megér, és szerintem négyesben igazán kiválóan fogjuk magunkat érezni. Majd viszek tollast, csak kérlek, most ne vágj orrba az ütővel, mint második utáni nyáron! - nevetek egy kellemeset az emléken, amikor nyáron ugyanebben a parkban tollasoztunk, neki meg sikerült engem leütnie a tollaslabda helyett. Persze, kockázatos lehet egy muglit egy varázslóval összehozni, de ez nem olyan dolog, amire soha ne lett volna példa a múltban, meg akár most is. Julie pedig pont az a végtelenül kedves személy, aki ezt be tudja fogadni és megfelelően képes kezelni.
- Jules ott lakik tőlünk nem olyan messze, a település határában van a nagymamájának egy hatalmas villája, vele él jelenleg. A szülei diplomaták, folyamatosan utazgatnak, jelenleg éppen azt hiszem Svájcban tartózkodnak. Na mindegy, nem is ez a lényeg. Jules egyébként tanítónő vagy ápolónő szeretett volna lenni, de szülők ezeket nem hagyták neki, úgyhogy ügyvédnek tanul, gyermekvédelmi vonalon szeretne majd tevékenykedni - őszintén nagyon büszke vagyok rá. Rendkívül szívén viseli mások sorsát és nagyon jó a gyerekekkel. Találkoztam már sok fiatalka unokatestvérével is, hát mind elképesztően cukik voltak. Szerintem ez a Jules-hatás, a felnőttek a családjában kicsit furik. Nem feltétlenül rossz értelemben, de valóban mind furák. Bár sokaknak én is az lehetek, szóval minden csak nézőpont kérdése, nemde? - Ezt vágom Gemster, tudod, háztársak voltunk, beszélgettünk régen azért - vigyorgok szélesen a lányra. Valóban, beszélgettünk azért Ash-sel, azért is mertem felhozakodni a vakrandi ötletével. Ismerni vélem annyira a srácot, hogy jó párosításnak ítéljem meg őket együtt. Aztán a következő mondatával úgy meglep, hogy majdnem megborulok - de csak majdnem, csodával határos módon sikerül megállnom a lábaimon, de előtte lerendezek egy komédiába vagy rajzfilmbe illő szenvedést. Talán kicsit el is vörösödöm, mert... egy ideig valóban krássoltam Ashre, de így van ez tulajdonképpen sokakkal ideig-óráig. Általában egyik sem komoly, maximum egy-két napig tart, ha tart addig egyáltalán. Persze, Asher nagyon aranyos meg jól is néz ki, meg minden, de... Jajj inkább hagyjuk Nem való nekem a párkapcsolat. El is kezdek zavaromban össze-vissza hebegni-habogni. - Gems ez... ez nagyon... uhm szóval megtisztelő, de... én... nem hinném, hogy mi... szóval tudod... nem azt akarom mondani csak... szóval bírom Ashert... de... nem hinném, hogy az esete lennék - na meg feltétlenül ő sem az enyém. Visszagondolok a novemberi tusolós dologra és még jobban elvörösödöm. Bár azóta sajnos közöttünk Siennával eléggé elromlottak a dolgok, de az iránta érzett érzelmeim nem múlnak el csak úgy. Még most is eszembe jut a csók, az illata, a puha ajkai... Nem, Rosie állj le, ne lovalld bele magad ebbe az egészbe. Huh, azt hiszem már nem is fázom.
Gemma felkiáltása miatt most meg majdnem dobok egy hátast, hát olyan erővel üt meg a hangereje. Ja meg lábon kihordok miatta egy szívrohamot és csak úgy pislogok rá, mint őz a kamion reflektorfényében. Aztán meg azért, amint realizálom mit mond. Igazából eddig bármikor szívesen meghívtam volna magunkhoz, de most pont nem, amikor... hogy is mondjam, azon töröm a szeplős buksim, hogyan tudok önállósodni, hogyan nem kopik fel az állam abban a minutumban, ahogyan kiköltözöm otthonról. Ugyanis nekem ott már nyáron nincs maradásom, de nyáron meg kollégium sincs. Szeptembertől egy időre megoldódnak a problémáim, de addig...
- Nos való igaz, hogy nem voltál még nálunk. Majd kerítünk rá alkalmat! mosolygok rá kedvesen, hétköznapian, mintha nem hazugság lett volna az, ami elhagyta a számat. Na jó, csak azért mertem ezt így mondani, mert valóban szívesen látom nálam, ha lesz majd tető a fejem fölött, de egy szimpatikus híd alatt is bármikor megvendégelem, csak az elég... khm lehangoló lenne, nem? Hát még tévé se lenne. - Pedig én is szívesen meglátogatnálak titeket. Nem feltétlenül ottalvásos verzióban. Megismerném élőben szívesen a többi tesódat is. Jack-el már találkoztam ugye a pályaudvaron, de a két fiatalabbik tesóddal, Ryan-nel és Sammy-vel még nem volt szerencsém. Uuu, valami sütögetős kerti parti lehetne! Szívesen csinálok nektek bármit! - lelkesedem fel. A sütés-főzés a komfortzónám, ott mindig kicsit hátrébb lépnek az árnyaim és kifejezhetem önmagamat az ízeken keresztül. Nem utolsó sorban pedig remélhetőleg örömet is szerzek vele másoknak.
Csak nevetek a felül lévős megjegyzésén, ezzel engem nem lehet zavarba hozni. Olvasok én ennél cifrább dolgokat is babám. Mondjuk ha valaki nyíltan flörtölne velem, és a tantusz számomra is leesik, ha ott más lenne a helyzet, de esetünkben ez nem így van, úgyhogy csak kacsintok rá egyet. - Majd akkor mesélhetsz!
Nem fogok attól megborulni, hogy nem lesz belőlem válogatott kviddics játékos suli után, soha nem ez a cél lebegett a szemeim előtt, de jó érzés volt a házam csapatába tartozni, részt venni az edzéseken, meccseken, együtt győzni, ünnepelni, a vereségek annyira nem esnek jól, de ez is hozzátartozik a dologhoz. Most pedig... lassan itt az utolsó meccs. Annyi minden történt azóta, hogy Sienna megmutatta nekem, mire is vagyok képes...
A feltett kérdésére elgondolkodom. Kit hívott el Connor a bálba? Szívem szerint rávágnám, hogy remélem Zafit, de tudom, hogy az ő kapcsolatuk sajnos még nincs ott... azaz azok alapján nem, amiket én látok belőlük.
- Hmmm... Roxy-t? Mondjuk nem... nem hinném, mert arról tudnék. Akkor fogalmam sincs, passzolom. kit hívott el Connor? - nézek rá érdeklődve. Azt tudom, hogy Siennát már csak azért sem hívhatta el, mert bajnok bajnokot nem vihet, na meg mert Sienna Eperkével megy. De tényleg, halvány lila gőzöm sincs, Connor kit hívhatott el... és egyáltalán... miért? Ha nem Zafit ugye.
Aztn meglep azzal, hogy őszintén kifakad nekem, hogy mennyire nem tudja, mit fog csinálni a Roxfort után. Sosem erőltettem vele ezt a témát, mindig terelt, legyintett, én pedig nem akartam tolakodó lenni, de most... érzem rajta, hogy kezd pánikba esni. Biztatóan mosolygok rá.
- Nyugigumi Gems, majd segítek. Együtt kitalálunk valamit biztosan, rendben? Van egy csomó prospektusom, begyűjtögettem őket, mondjuk inkább csak érdeklődésképp, mintsem azért, mert mást számításba vettem volna, mint a lénygyógyászat. Na jó, azért a magizoológia meg a drakonológia elgondolkoztatott még. Na mindegy, szóval majd ha visszatértünk szünetről, akkor átnyálazzuk a lehetőségeket, rendben? Addig gyűjtsd össze kérlek, mely tárgyak, mely mágiaágak azok, amik érdekelnek, milyen mélyen, mikből vagy jó, mikből nem, stb stb. Ha van kinézett karrierötleted, azt is írd fel. Házi feladat a szünet további részére! - adom ki neki az utasításokat. Ha kell, levelet is küldök, nehogy elfelejtse. Na meg legalább Chicken Nugget is kinyújtóztatná a szárnyait.
Persze, hogy kinevet szorult helyzetemben, bár nem haragszom, mert engem is ráz a nevetés, hogy lehetek ekkora szerencsecsomag. Aztán jön segíteni, de katasztrófába torkollik az egész: Gemma sem a stabilitás mintapéldánya, berántódik megint alám, én pedig majdnem lesmárolom, ahogy magával ránt, de egy erős izmos kar elkap a derekamnál fogva és az utolsó pillanatban megakadályozza a becsapódást. Leemelődöm Gemsről, majd a kedves srác felsegíti őt is. Jé! Ő segített fel, miután elborultam a néni miatt! Awww, milyen kedves! Közben Gemmát is felsegíti, majd megérdeklődi kedvesen, hogy jól vagyunk-e. Előveszem a legsugárzóbb mosolyom felé, ahogy biztosítom arról, hogy én jól vagyok, majd hagyom Gemset beszélni, utána nagyon-nagyon hálálkodni kezdek neki, hogy milyen kedves, ma már másodjára ő a megmentőm. Kicsit kipirul a srác, de lehet csak a hidegtől, majd miután megbizonyosodik arról, hogy megmaradunk egyelőre, elkorizik.
- Aaaw, hát nem eszméletlen kedves srác? - nézek utána, majd vissza Gemmára. - Biztos minden rendben? Nem vágtad be nagyon a fejed? - kérdem tőle, ahogy megsimizem a buksiját. Ha igényli, szívesen adok rá gyógypuszit is!
Erőt veszek magamon, hogy a reakcióit figyeljem. Erőt veszek magamon, hogy ne bőgjem el magam, ha esetleg ő is hibáztat valamiért, esetleg ő is neheztelne rám valami miatt. Azonban arra nem vagyok felkészülve, hogy sokkal nagyobb érvágás az, ahogyan mindent a saját nyakába vesz és semmi felelősséget nem hárít át rám. Pedig érzem a szavak mögött húzódó elfojtott feszültséget. Elkezdhetném sorolni, hogy mi mindenben hibáztam én ezzel kapcsolatban, ám úgy érzem, hogy azzal nem lépnénk előrébb a folyamatban. Ezeket neki kell felismernie és kimondania a szemembe, különben nincs értelme. Különben ugyanott toporgunk, mint eddig.
- Nem, valóban nem kellett volna ezt csinálnunk... - értek vele egyet. Még ha egy részem akkor akarta is ezt az egészet, még ha hitt benne, hogy utána... lehet belőle valami? Ebben reménykedve láttam azt, hogy megérte volna az egész, annak ellenére, hogy mennyire nem akartam Ott, akkor és így. - Legalábbis nem így... - szeretném, ha tisztában lenne azzal, hogy én tényleg szerettem volna... szeretni. Ha már őszinteségről van szó ugye.
Bólintok egyet a szavaira. Valóban igazat kell mondanunk egymásnak. Túl sokáig kapargattuk a felszínt, és elhittük, hogy ez egy megingathatatlan alap. Nyáron még elhittük egymásnak, hogy ott leszünk a másiknak végzés után is - mindig. Most azonban minden jövőbeli álomkép egy szempillantás alatt tört darabokra. Megjavíthatjuk még a barátságunk, de semmi sem lesz ugyanolyan. Talán rosszabb lesz, talán távolibb, talán fájdalmasabb. De ott van annak is a lehetősége, hogy mélyebb, igazabb és erősebb lesz.
- Ebben egyetértek. Kezdhetnénk azzal, hogy elmondod te is, hogy mi van benned. Mit érzel az egésszel kapcsolatban, velem kapcsolatban - állom a tekintetét, most nem fordulhatok el, most nem hátrálhatok ki sírva ebből az egészből. Nem, ha szeretném, hogy valóban megmaradjon a barátságunk. Felkészülök arra is, hogy a szavai fájni fognak. Felkészülök arra is, hogy nem azonnali lesz a változás. Hogy lesznek hullámvölgyek. Hogy elsőre, de talán sokadjára is reménytelennek tűnhet. Azonban talán minden jobb, mint ez a felszínes bizonytalanság, amely abban a pillanatban hullik ki a kezeink közül, amint elhagytuk az iskola falait örökre...
Üzenetek megtekintése
Dátum: 2026. 06. 01. - 13:58:55
Dátum: 2026. 06. 01. - 10:00:47
80 - 80
Dátum: 2026. 05. 31. - 23:52:17
60 - 60
Dátum: 2026. 05. 18. - 14:57:51
Medimágusi Fakultatív óra
2006.05.13.
Lelkes Brokkolik csapat
4. bábú
Lelkes Brokkolik csapat
4. bábú
"Opcionális, tehát nem kötelező" - olyan Deja vu érzésem van Eperke ezen mondatával kapcsolatban, melyet cigizés közben próbált elmagyarázni és érvekkel alátámasztani nekem. Sajnos a dohány okozta légúti irritáció miatt csak közepesen tudok az érvelésére figyelni, miszerint miért nem kellene megjelennünk - vagy legalábbis neki - ezen az órán. De hát mostanában a rengeteg tanulás - és más egyéb miatt - elég kevés időt tudunk együtt tölteni, na meg ez egy igazán hasznos órának ígérkezik, de ezt neki is kifejtettem, természetesen két fuldokló roham között is, nem csak a beszélgetés kezdetén, amikor felsoroltam, miért érdemes eljönnie. A fakultatív bájitaltan óra is ooolyan jól alakult ugyebár. Hihi.
Szóval így esett a nagy eset, hogy itt vagyunk mindketten, most elmentem összeszedni legkedvencebb - és egyetlen - Eperkémet, nehogy elkéssen, nehogy véééletlen eltévedjen a kastélyban és ne érjen ide. Mondjuk tisztában vagyok vele, hogy miután már rábólintott, nem fog cserben hagyni, de idefele úton tudtam kiselőadást tartani neki a legutóbb olvasott könyvemből. Nem is igazán értem, egy év után miért lepődik meg ezen - pedig Barcelonában még a kezébe is adtam egy könyvemet, az arca minden pénzt megért - és milyen hitetlenkedő pillantásokat tud lövellni felém amikor azt ecsetelem, hogy a két főszerepló milyen módokon forgatta a paplant a hálóban, egy kocsmában vagy épp a csillagos ég alatt.
Na de koncentráljunk, állítólag ez egy hasznos tulajdonság, ahogy ez az óra is igencsak hasznosnak ígérkezik.
- Aaaaa, elsősegély nyújtás! Mondtam én, hogy ide megéri eljönni, és hogy jó lesz! - nézek rá a naugyeénmegmondtam vigyorommal, miközben vidáman integetek Daphnak, Héziméznek, Gemmarának, Malnak és igazából mindenkinek, aki eljött.
Szerintem Eperke teljes frontális meztelenséggel nincs meggyőződve arról, hogy ez az óra neki is hasznos lehet, nem csak nekem.
- Figyi, ha megharap egy sárkány, vagy a fejemre esik egy féltégla, akkor kinda tudni fogod, mit csinálj velem - súgom neki, bár csak ahogy kimondom a szavakat jövök rá, hogy nem feltétlenül fogja értékelni a felmerülő gondolatot sem. Nnna mindeeegy. Utána inkább befogom a lepénylesőm, Romanov profnál már amúgy is sikerült kicsit kihúzni a gyufát a Gemsterrel való kriminális viselkedésünkkel, úgyhogy most moderálom magam. A medimágia amúgy is jobban az én területem, mint az alkímia, úgyhogy most majd jól megmutatom. Azért váltok egy sokat sejtető hajósmesteri pillantást griffes bestiemmel, ahogy a mardekáros sztárpáron elidőzik a tekintetem. Örülök neki, hogy összejöttek a dolgaik és talán valamennyire én is hozzájárultam a sikerhez. Egy hangyányit... egy pötit... egy egészen icipicit.
Na de! Feladat. Szimuláció. Kircsi, az menni fog. Körülnézek az alakuló csapatokon, majd találkozik a pillantásom Hézimézével és széles vigyorral ragadom karom Eperkét, hogy odavonszoljam magammal a hugrás lányhoz.
- Szevasz tavasz Hézi, szeretnél velünk lenni? - persze látom itt van Ajax is, de ő ma fekete bárányosat játszik, vagy én nem tudom. Persze ha Hézi akar fehér bárányként a képletes fekete lenni - no offense, no racism - akkor majd alakítunk valamit Eperkével, de örülnék neki, ha bebúrhatnék egy másik medimágus palántát. Daph amúgy is Rokuval van, meg valamiért Halloween óta kényelmetlenül érzi magát Eperke közelében, úgyhogy ez egy olyan hajó, amit nem kell erőltetni. Kezdek nagyon felhypeolódni a feladaton, Madame Pomfreyra való tekintettel visszafogom magam. Bár mostanában nem mentem az agyára, hogy a fején pörögtem - volt most elég sok más a tálcámon - de ismer, mint a rossz pénzt és azért kicsit biztos örülni fog, hogy nyugta lesz tőlem és a végeláthatatlan energia túltengésemtől. De tök cuki, mert sosem zavart el, mindig válaszolt a kérdéseimre, ami valljuk be, nálam néha elképesztően nehéz. Nadenade, kezdjünk bele a feladatba.
- Uuuuu, mit szóltok ahhoz a négyeshez? Az olyan gyerekforma, az meg már majdnem olyan mint egy cuki kis lény, nem? - minta anya lennék kéremszépen, a gyerekem biztos tudna vezényszóra ülni és feküdni. Jó, elég a poénkodásból, ideje kicsit megkomolyodni, de nem túlzottan, mert az ijesztő lehet egy ijedt személynek, szóval...
Ájjj, Héziméz emlékeztet, hogy valami csapatnév is kéne, mire én csak vonogatom a vállam, de Hézinek van ötlete, úgyhogy...!
- Lelkes Brokkolik, gyógyításra fel! - talán indokolatlanul is én vagyok a leglelkesebb lelkes brokkoli, de hát na hát na! Odagyűlünk a bábu köré, bár én először kicsit tétován állok. Nincs ötletem mit és hogy kellene csinálni, úgyhogy először megfigyelem a csuklós fülszikrázós szemöldök csúszást. Leguggolok jobb ötlet híján a bábu elé még mindig szélesen mosolyogva.
- Szevasz kicsi! Igazán sziporkázol ma! Mondd csak, fáj esteleg valamid? Mióta tart ez a csuklás? - egyszerre nem akarok túl sok kérdést feltenni, na meg hagyni kell valamit a többieknek is, de már megfogalmazódik egy differenciál diagnózis lista a fejemben, élén valamilyen anyag - khm Weasley Varázsvicc termék - elfogyasztásával. De kezdjük az alapoknál, hisz egy jó kórelőzmény az már egy fél diagnózis. - Van-e bármi más tüneted a... - hopp itt megint csuklik szegény -... szóval ezeken kívül?
Dátum: 2026. 03. 29. - 12:41:09
Hard times
reveal true friends
reveal true friends
Sienna
2005.12.03.
Gyengélkedő
2005.12.03.
Gyengélkedő
Már most látom, hogy ez nem az a kibékülés lesz, amiben reménykedtem. Én borzalmasan fogalmazok, nem tudom átadni neki az érzéseimet, ő pedig meg sem próbálja felfogni a mondanivalómat. Csak azt nem értem... hol és miért romlott el ennyire. Egyre nehezebbé válik a levegővétel, ahogyan egyre nehezebbé kezd válni, hogy elrejtsem mennyire fáj ez - mennyire fáj, hogy most a saját hülyeségem miatt elveszítek valakit, aki ilyen fontos a számomra. De úgy érzem itt és most már nem tehetek semmit. Érezhetően minden megnyugtatónak szánt érintésem csak feszélyezi, az ölelésem nem viszonozza...
A végeredmény már a napnál is világosabb. Ezért sem próbálom bizonygatni, hogy az iránta érzett érzelmeim igenis valósak. Pont ezért engedtem ott és akkor a csábításnak, mert tudni akartam milyen... tudni akartam, mi az amire vágyom, és az ijedtségemen felül tény és való, hogy minden volt amire vágytam, de elképesztően ostoba lépés volt ez tőlem, most pedig megfizetem az árát. Kamatostól.
Megadóan lesütöm a szemeimet, már meg sem próbálok tovább érvelni, mentegetőzni, csak elfogadom tetteim következményeit.
Őszintén szólva így, ahogy mondja én sem feltétlenül lennék boldog az eseményektől az anyja helyében, az előítéletei is megérthetőek, de... Amy nem érdemli meg őket. Ő velem is mindig kedves volt, még most is az. Amycus Carrow az élő példa arra, hogy az előítéletek mögé kell pillantani, éppen ezért hiszek Solace Barbonban is. Volt szerencsém mélyebbre látni, mint a legtöbb embernek, éppen ezért fogok kitartani mellette, még ha ez azt is jelenti, hogy... Szóval nem akarom, hogy Solace azt érezze, nincs más lehetősége, csak a halálfalók bábja lenni, én hiszek benne, hogy ő más, és ezt meg is karja mutatni. Éppen ezért fogom támogtani, még ha ez egy fontos barátom elvesztését is jelenti. Bár ez butaság, mert nem ezért veszítem el, ez már csak a hab a tortán - nem, a zuhanyzós incidens indított el minket a lejtőn, napvilágra hozta azt, amitől nyáron is tartottam - a barátságunk nem állja ki a próbákat. Számomra nem arról szól a barátság, hogy mindenben egyetértünk, hanem hogy elfogadjuk a másikat a hibáival véleménykülönbségeivel együtt. Nekünk ez most nem megy. Talán egyszer... talán ha a zuhanyzós eset nem történik meg... talán ha... Felesleges ezeken agyalni.
- Tudod Sienna... a legtöbb esetben már az is elég, ha csak beszélsz ezekről valakivel. Ha csak érzed azt, hogy melletted állnak, hogy nem vagy egyedül. - hátrébb húzódom tőle, hogy ne feszélyezze a közelségem, de a szemeibe nézek, hogy nyomatékosítsam, komolyan gondolom minden egyes elhangzó szavamat.
Egy dologban azért nem hagyom magam. A véleményem mellett igenis kiállok teljes mellszélességgel, nem hagyom, hogy elvegye tőlem ezt bárki is. Rengeteg hibám van, tudom jól, ahogyan azt is, hogy elképesztően önbizalomhiányos vagyok, de az elhangzott szavaim úgy igazak, ahogy kiejtettem őket a számon. Ebből alább nem adok.
- Ez nem igaz. Számodra lehet csak jelentéktelen bohóckodás volt, de nekem aznap este megadtad a kezdő löketet, a kellő bátorsgot, hogy elinduljak az úton. Azt is csak azért mertem, mert ott voltál mellettem. Te lehet, ezt semmiségnek érzett, de nekem biztonságot adott a tény, hogy ott vagy mellettem, elkapsz, ha leesem, segítesz újra felállni. Tudom, hogy nekem is részem volt benne, de nélküled biztosan képtelen lettem volna rá. Nem véletlenül tartott hatodévig, hogy bekerüljek a csapatba, mert nem volt ott korábban mellettem senki, aki biztatott volna az első lépések megtételére. És tudod mit...? Lehet, hogy népszerűtlen vélemény tőlem, de a mostani események egy új, önismereti úton indítanak el, melynek lehetőleg a végére... egy jobb és erősebb önmagam lehetek majd. - Vagy sikerül végigbukdácsolnom ezen az úton, vagy elbukok és hagyom, hogy az önsajnálat felemésszen. Ez innentől kezdve rajtam múlik csak. - Nem attól lesz erős valaki, hogy nem hibázik, nem fél, nem stresszel. Hanem attól, hogy ezek ellenére feláll újra és csinálja tovább. Mindegy ki és mit mond. Mindegy mennyi kétség gyülemlik fel benne, de halad tovább legjobb tudása szerint. És ezért tartalak téged erősnek, mert hiába vagy tele kétségekkel, mégis csinálsz mindent a legjobb tudásod szerint. Ebben különbözöl tőlem, hogy te képes vagy kiállni a véleményedért, én pedig inkább belesimulok másokéba, hogy nekik jó legyen. Magamat hátra sorolom inkább, ha az azt jelenti, hogy a környezetemnek jó... vagy legalábbis jobb.
- Tudom jól... - bólintok arra, amit Solace "baráti társaságáról" mond. Amit Sienna azonban nem lát, hogy megpróbál kitörni onnan, hogy bizonyítani. Nehéz dolga van, de szeretném támogatni az elhatározásában. Nem akarom, hogy eszközként használják fel, márpedig most éppen ez történik. Az, hogy velem beszélget, időt tölt el, önmagában is ezt jelzi. Nem rossz ember ő, csak meg nem értett. Úgy gondolom sosem leszünk egy nevezőn Solace Barbon kapcsán, ezért nem is próbálom győzködni őt. Majd talán egyszer belátja, hogy igazam van, ha Solace bebizonyítja, jó okkal őt választotta a Serleg, nem csak azért, hogy elnyerje az aranyvérű slepp elismerését.
- Látom rajtad, hogy fáradt vagy. Nagyon hálás vagyok azért, hogy meglátogattál, és beszéltünk. És... köszönöm a vacsorát is! - még akkor is, ha most rájuk sem bírok nézni. A torkomban növekvő gombóc miatt a saját nyálam is csak nehézségek árán tudom lenyelni, úgyhogy nem hinném, hogy bármi szilárd le tudna menni. Nem akarom tovább feltartani, a továbbiak talán már csak értelmetlen ismételgetései lennének az eddigieknek. Mindkettőnknek idő kell, hogy ezeket az információkat feldolgozzuk, az érzéseket megéljük.
Érzem a zsigereimben, hogyha most elengedem... elveszítem, de...
Úgy tartja a mondás, hogy akit szeretsz, azt engedd el.
Én pedig szeretlek téged Sienna. Nagyon. Ezért engedlek el.
Dátum: 2026. 03. 23. - 18:52:09
Some people talk to animals.
Not many listen though.
Not many listen though.
2005.12.11.
Zaniah
Zaniah
Szélesedik a mosolyom, ahogyan megnyugszom Zaniah felcsendülő nevetése végett. Örülök, hogy ő is viccesnek találja ezt a kis sztorit, mert szerintem is az, de vannak olyanok, akik itt benyögték volna, hogy "túl sok információ, pfuj!" Kicsit kezdem bánni, hogy korábban sosem mentem oda hozzá beszélgetni, noha láttam milyen nyugodtak és boldogak körülötte az állatok és a lények is. Hihetetlen kisugárzása van, egy szelet otthon, egy szelet biztonság és mágikus pozitivitás.
Bob vehemenciája levenne a lábamról, ha Zaniah nem támogatna meg oldalról. Megkapaszkodom benne, ameddig lemegy a nagy szeretethullám, utána hálásan pislogok a lányra.
- Köszönöm szépen! - mosolygok rá, majd még mielőtt nagyon eltávolodna finoman megsimítom a karját, bár csak utólagosan jut eszembe, hogy lehet ő sem szereti túlzottan az érintéseket, főleg nem egy viszonylag idegentől. - Ahh, bocs! Én eléggé a fizikai kontaktok embere vagyok, de gyakran elfelejtem, hogy ez másoknak kellemetlen lehet, szóval nyugodtan szólj, ha zavar - mosolygok rá, remélem ezzel megerősítem benne is, hogy tényleg nem gond, emiatt nem sértődnék meg, meg semmi, hisz mindenkinek mások az igényei.
Érdeklődve hallgatom Zaniah családjának otthoni sütési szokásait és nagyokat bólogatok. Igazán érdekesnek találom ezt a koncepciót. Kíváncsi vagyok erre a hagyományos pite receptjükre.
- Ez igazán érdekesen hangzik. Voltál itt már a Roxfort konyháján? Találkoztál már a házimanóinkkal? A többség nagyon cuki, bár van egy-két mogorvább közöttük. Ha gondolod, valamikor megmutathatnád, hogy csináljátok a hagyományos recept alapján készülő pitéteket, felcsigáztad a kíváncsiságom - kezdek fellelkesülni az ötletem nyomán. Mindig szeretek főzni-sütni, de az ilyen családi receptek, melyek az egyének egy morzsáját hordozzák mindig sokkal szívhez szólóbbak, mint egy egyszerű recept szakácskönyvből, a televízióból, bárhonnan. - Közben pedig mesélhetsz bővebben ezekről a szokásaitokról, hogy mikor mit szoktatok készíteni - ezzel együtt őt is szívesen megismerném természetesen. Bob füle tövét vakargatom, mire az abraxan halkan nyöszörög az élvezettől, ahogy egyre jobban dugja felém megint a fejét. Nagyon követelőző a férfiú, de aaaanyira aranyos! Szélesen vigyorgok Zaniah dicséretére és gyorsan megköszönöm neki.
- Hát ő szakácsként dolgozott sokáig, szóval nálunk elég egyértelmű volt, hogy ő fog főzni, és nem a nagyi mondjuk, aki... nos lelkes, meg aranyos, csak... hmm tényleg nem igazán tud főzni. Nem hittem volna soha, hogy ez tehetség kérdése, de ő tényleg főzési antitálentum, pedig szeretem-imádom. Egyszer véletlenül majdnem felgyújtotta a házat, amikor főzni próbált! - osztom meg ezt a réges-régi legendás történetet, melyet én csak elbeszélésekből hallottam, de mindenki váltig állítja, hogy ez egy megtörtént eset volt.
Én hiába próbálom a fájdalmat nevetéssel palástolni, rajta látom, hogy őt mélyen érinti ez a téma, mert... hasonlón ment át ő is.
Őt is... elhagyta az édesanyja?
Annyira ösztönösen jön, hogy ellépek Bobtól, hogy átöleljem Zaniah-t. Még az abraxanok is érzik, hogy most egy kicsi térre van szükségünk, úgyhogy türelmesen várnak arra, hogy a szeretgetés sora ismét rájuk kerüljön.
Vajon ő is küzd olyan gondolatokkal, hogy... vele van a baj és ő nem volt elég?
Azért túl sokáig nem ölelgetem, pedig én még el bírnám viselni az ölelést, de egy sokkal lágyabb, kissé szomorkás mosollyal engedem el.
- Nos... nem. Nem találkoztam azóta vele, nem is hallottam azóta felőle... egészen idén nyárig - csúszik ki a számon. Bűntudatosan lesütöm a szemeim. - Nyár végén találtam otthon egy levelet, és elolvastam, pedig nem nekem szólt. Anyámtól jött, apámnak... Tudom, hogy helytelen volt tőlem, de elhoztam otthonról. Időről időre újra elolvasom a levelet, meg amit apám véletlenül nekem küldött el anyám helyett. Ők még mindig szeretik egymást Zaniah, de miattam elváltak az útjaik. Szörnyen érzem magam emiatt... - számomra ez nem egy könnyű téma, de valamiért neki olyan egyszerű megnyílni, olyan egyszerű vele erről beszélni, noha lehet nem is kíváncsi rá. Lehet túl sokat osztok meg. Remélem nem haragszik meg érte. - És te? Találkoztál vele azóta? Vagy legalább egy levelet, bármit kaptál tőle? - kérdezek vissza.
- És milyen leveseket szeretsz főzni? - az én családom nem annyira leveses beállítottságú, ezért leveseket pont elég ritkán csinálok, pedig egy jó gazdag leves... vagy valami krémes leves... uuu. Na most megkívántam egy brokkoli krémlevest, majd szólok a házimanóknak, hogy valamikor lehetne a menün.
- Köszönöm, apukám választotta neki igazából, miután nem engedtem, hogy egy olyan nevet adjon a kutyának, ami elterjedtebb, mint a Bosco, Sparky, ilyesmik. És azért a Gyűrűk urból, mert amikor hozzánk kerültt, nálam az volt az aktuális sláger, bár még voltam annyira fiatal, hogy sok dolgot nem értettem belőle. Boxer egyébként, nagyon kis életvidám és játékos, na meg mindig ott kell lennie, ahol mi is vagyunk. Nagyon emberközpontú - kiül a túlcsorduló szeretet az arcomra is, melyet Erebor iránt érzek. Ő több nekem, mint egy egyszerű kutya, ő a legjobb barátom, családtag. Legalább valakiről biztosan tudom, hogy soha nem hagyna el önszántából.
Elképedve és teljesen lenyűgözve hallgatom Zaniah-t. Hasonlóképp képzeltem el az életét, mint ahogy leírja, bár az a viharmadaras rész... akkor eltátom a számat, kicsit irigykedem is. Biztosan fenséges látvány és egészen egyedi és megismételhetetlen élmény lehet ilyen lények közelében élni. Aztán egy kicsit fennakadok azon, amikor említi, hogy megpróbált kapcsolódni az egyikükhöz egyszer. Már majdnem visszakérdeznék, hogy ezt egészen pontosan hogy érti, amikor magyarázza tovább. Felcsillannak a szemeim, szívem izgatott kalaplásba kezd. Kicsit félek megkérdezni, de...
- Egészen elképesztő ez, amiket mesélsz Zaniah! Mármint... egy viharmadár csapat! El vagyok ájulva! Nekem minden álmom volt, hogy láthassak egyet élőben, és még mindig az, de... nem ilyen körülmények között, nem egy olyan helyen, ahol körülbelül cirkuszi látványosságként tárják a publikum elé. Nem, én az otthonában szeretném látni ezeket a csodálatos teremtményeket, a szabadban, minden veszélyükkel és pompájukkal - sóhajtok egyet álmodozva. - Annyira szuper, hogy nálatok van lehetőség magasabb szinteken tanulni dolgokat, de én nem tudnék csak egyet kiválasztani őszintén. De... persze elutasíthatod, nem akarok nyűg lenni, de... nem tanítanál nekem esetleg druidizmust? Nálunk a Roxfortban ilyenre nincs lehetőség, engem viszont nagyon érdekelne - remélem nem veszi túl tolakodónak, főleg hogy akaratomon kívül alkalmazom a kérlelő kiskutya szemeket is.
Dátum: 2026. 03. 23. - 13:33:27
Nekem tetszik az ötlet! Viszont sajnálatos módon egyedül hétvégén érek rá, vagy esetleg hétfő délután… 
Ja és discord all the way
Ja és discord all the way
Dátum: 2026. 02. 11. - 23:06:15
The world is dark and light is precious
2006.01.14.
Szombat, éjfél körül
Szombat, éjfél körül
Ahogy itt ülünk a nyomasztó csendes sötétségben érzem csak igazán aprónak és jelentéktelennek magamat. Hiába próbálok minden idegszálammal arra koncentrálni, hogy pozitív energiákat manifesztáljak, hogy azt átadhassam neked... épp az ellenkezője sikerül. Pont most kell eszembe jutnia minden ballépésemnek, minden fájdalmamnak, minden szomorúságomnak. Az a konstansan hideg marokként szorongató rosszérzés, mely születésemtől kezdve jelen van a lelkemben, édesanyám rideg, undorodó hangja, az utána keletkezett űr, melyet mindig tagadtam, de ennek ellenére ott volt és sosem szűnt meg létezni. A nagyapám vádló pillantásai, a saját elégedettségem, amikor meghalt, és láttam a megbánást még utoljára megvillanni a szemeiben, mielőtt a fény örökre kihunyt barna íriszeiben. Apám arca karácsonykor, ahogy üvöltött velem, a gyűlölet és undor szikrája a szemeiben... lehet csak beképzelem. Szeretném ezt hinni. De mégis, ott motoszkál bennem a gondolat, ezért nem szeretett anyám, nagyapám, ezért nem fog soha szeretni Sienna, sem más, ezért nincsenek igazi barátaim, ezért kezd elhidegülni tőlem az édesapám is - aki eddig a világot jelentette számomra. Most pedig itt állok, megtörten, elgyötörten, teljesen egyedül, és próbálok rávilágítani egy nálamnál sokkal nagyobb nyomorokat átélt valakinek arra, hogy megéri küzdeni, és megéri élni. De nem másokért, mert annak semmi értelme. Pont én, akinek igazából megvolt mindene, de mégsem tudott semmit sem megfelelőképp értékelni, ezért veszít el most mindent.
Valljuk be, megérdemeltem...
A létezésed az első hibád.
Olyan rég volt már, amikor hallottam a hangját. Egészen pontosan Halloweenkor. Már mondhatni hiányzott, hogy végre valaki más szájából halljam ezt, így legalább megerősítést nyerek. Visszacsatolás. Legalább ez azt bizonyítja, hogy nem csak feleslegesen sajnáltatom magamat, de ezt is csak a zárt ajtók, elhúzott függönyök mögött, mert ugye nem akarok senkinek sem a terhére lenni...
A személyiséged a legnagyobb hibád.
Igen, tudom. Ezért nem szerethet engem sosem senki, ezért nem leszek elég jó sosem. Ezért fogok egyedül maradni.
Te vagy az egyetlen hiba.
Te vagy a hiba.
Így van. Egy hiba vagyok, egy ballépés, egy kellemetlen, zavaró mellékhatás. Egy állomás, egy ugródeszka, egy kötél, egy híd - és talán már túl sok kreditet is adtam magamnak - de sosem a cél.
Sosem a cél.
Belefordultam a saját sötétségemben, de mivel úszni csak gyengén tudok, az áramlat egyre csak húz és húz lefelé, bentebb a sötét mélységébe, hogy örökre elnyeljen. Felmerül a kérdés: van-e értelme tovább?
Mindenkinek jobb lenne, ha én...
Jobb lenne, ha m*gh**n*l.
Az utolsó szót elmossák a fejem fölött összecsapó hullámok, mégis tisztán és érthetően le tudom olvasni anyám szájáról, aki előttem lebeg a semmiségben. A Sors kegyetlen iróniája, hogy éppen ettől próbálok megmenteni mást, közben pedig én magam azon gondolkozom, hogy a létezésem egy hiba, csak azzal tudnám kijavítani, ha véget vetnék annak.
Hogyan akarom elhitetni veled, hogy értékes vagy, ha én sem hiszem el ezt magamról?
Hogyan akarom bebizonyítani neked, hogy nem egy ballépés vagy, ha magamról is ezt gondolom?
Egy hazugság vagyok, egy görbe tükör. Senki nem lát a lelkem mélyére, ahol nem vagyok más, mintsem egy pityergő, önértékelési zavarokkal küzdő harmatgyenge kislány. Mégis pakolom magamra mindenki más súlyát, mikor a sajátomat sem bírom el igazából. Esek-kelek, bár már inkább csak négykézláb nyögve közlekedek, de érzem, ahogy nem bírom már tovább.
Mikor lettem ennyire erőtlen?
Mikor lettem ennyire felelőtlen?
Mikor lettem hazugság?
Voltam egyáltalán valaha igazság?
Újra érezlek Mal az ujjaim alatt, ahogyan élsz. Még itt vagy, még velem vagy, még segíthetek. Egyszer valószínűleg összeroppanok, de az nem a mai nap lesz. Nem most, nem akkor, amikor potenciálisan valakinek szüksége lehet rám. Mert te igenis engem hívtál ide Mal, igenis látom a kékjeidben a kétségbeesett segélykérést, igenis érzem, hogy az eddigi szavaim célba találtak. Egyszer majd fáradtan, erőtlenül összeroskadok, de az majd szívszorító magnyomban fog történni, amikor más nincs többé szükség rám, amikor végleg egyedül maradok. Ahhoz viszont, hogy segíthessek, újra erősnek kell lennem. Fel kell állnom, a tonnás súlyok ellenére és határozott léptekkel haladnom tovább, miközben fogom a kezed és vezetlek a fény felé. Még csak meggörnyedni sem görnyedhetek meg, mert észrevennéd. Úgy pedig... már nem követnél. Ezért kell elhinnem, hogy...
...Nem vagyok hiba.
A létezésem nem hiba.
A születésem nem volt hiba.
Az, hogy itt vagyok, nem hiba.
Én nem vagyok hiba.
"A létezésem hiba."
Egyetlen mondat. Két szívdobbanás. Három szó.
Lendül a kezem, bármennyire is szeretném, nem tudom megállítani. A csattanás késként vágja ketté a csendet, majd visszhangja üt arcon mindkettőnket másodszor. Egy pillanatra kétségbeesett riadalom és mérhetetlen bűntudat csillan a szemeimben, ahogy legördül az arcomon az első könnycsepp. Majd követi egy következő. Az a bizonyos gombóc már gyúródik a torkomban, szúrják a szemeim a saját gyengeségem bizonyítékai. És mégis... veszek egy mély levegőt és képes vagyok megszólalni.
- Nem vagy hiba! - hangom meglepően határozottan csapódik le, egészen erőteljesen, egészen hihetően - mintha az igazságom lenne. - Egyáltalán nem hiba a létezésed Malachi, ahogyan az enyém sem! Senki létezése sem hiba. Nem ballépések vagyunk, hanem emberek. Nem mi vagyunk a hibák, mi követjük el azokat. Sőt mi több, halmozzuk egymásra őket, de basszameg, ezzel jár élni! Aki megy előre megbotlik. Nem a botlás a hiba, hanem az, hogy nem állunk fel belőle. A te legnagyobb hibád most az Mal, hogy feladod. De te sosem voltál az. Te mindigis egy apró lágy pislákoló fénysugár vagy, amely ha a saját sötét fellegeit nem is képes áttörni, de másokét igen. A létezésed nem hiba. Sosem volt az, sosem lesz az - ahogyan az én létezésem sem hiba. Nem vagyok hiba. De hibázok, mert ember vagyok. - Szükségem van rád Mal - hangom megremeg, ahogyan utat engedek a bizonytalanságnak. Szükségem van rád Mal, mert önző vagyok. Önző vagyok, kell a megerősítés. Kell, hogy fogd a kezem. Kell, hogy bebizonyítsuk egymásnak, hogy itt a helyünk. Kellesz nekem, mert nélküled én is összeomlanék. De ezt már nem tudom elmondani, mert a könnyek átveszik az uralmat, ahogy csendes zokogás rázza a vállaimat. Nem mutattam meg még másnak, hogy milyen törékeny és sebezhető is vagyok valójában. Nem mutattam meg még másnak, hogy mennyi szomorúság és keserűség szorult belém valójában. Te vagy az első, és feltehetőleg az egyetlen Mal, aki ezt látni fogja. Pedig még annyi mindent kellene mondanom neked. Annyi mindent, mégis a szavak cserben hagynak.
De talán nem is olyan nagy baj. Most úgyis te beszélsz. Könnyeimet törölgetve hallgatom szavaid, de minden egyes elhangzott szó egy újabb késszúrás, egy újabb mázsás teher. Mégis rezzenéstelenül ülök itt előtted, mély levegőket véve, hogy képes legyen megnyugodni. Hogy ne remegjek tovább.
"És… miatta gyűlöl az, akit… akit…"... szeretsz, ugye? Ezt akartad mondani, ugye? És akkor mintha összeérnének a szálak, ahogy bevillan az év eleji eset Hisztis Myrtle mosdójában. Mert ott voltam ám Mal, hallottam, végigkövettem mindent. Már akkor volt egy sejtésem. Azért nem avatkoztam közbe, azért nem szóltam róla később sem.
Olyan ostobának érzem magam, ahogyan rájövök erre. Persze, még mindig van oly sok sötét részlet, hogy mi és hol romlott el, de ha te önszántadból nem mondod el, nem fogok vájkálni a dolgaitokban. Valószínűleg nincs szükségetek rám, sőt inkább csak zavaró tényező lennék az egyenletben, mert én is...
Olyan ostoba vagyok. Annyira naiv és hiszékeny. De most már látom. Már tisztán látok mindent. A javítandó komponenseket, az utat, melyet követnem kell.
Élni fogok, hogy segíthessek, hogy létem jogosultságát magam szerezzem meg. Hogy egyszer elhiggyem, valóban érdemes vagyok azokra a szép szavakra, gondolatokra, melyeket nekem tulajdonítotok. Szeretném bizonyítani mindenkinek, hogy megérdemlem a belém vetett mérhetetlen bizalmat, de legfőképp magam felé kell bizonyítsak, mert ti más vakon elhiszitek rólam, hogy a fényes és meleg napsugár én vagyok, nem csak egy tükör, mely ezt tükrözi.
Minden szavad tisztán és érthetően hallom, látni vélem a mögöttes tartalmat is. Azt, ahogyan elkezdtél küzdeni, ahogyan szeretnél élni. Azonban addig tehetetlen vagyok, ameddig te magad ki nem mondod ezeket. Már éppen szólásra nyitnám a szám, hogy rácáfoljak, nem ez az egyetlen mód, sőt... ez talán a leghülyébb mód, amit választhatott, amikor...
"Én sosem éltem, Annie… de… de úgy szeretnék"
Magam sem értem a reakcióim, de ott visszhangzanak a szavaid a fejemben. Elsőre képtelen vagyok felfogni, majd egyszer csak... megkönnyebbült, lágy, rövid nevetés szakad fel a mellkasomból és szorosan átölellek.
- Várj itt kérlek, egy pillanat és jövök... - suttogom a füledbe, mielőtt elengednélek, és hirtelen felpattannék. A váratlan megkönnyebbüléstől és felugrástól leesik a vérnyomásom, kicsit meg is szédülök, a térdeim is megrogyadoznak, de elkapom az egyik virágágyást és megtartom az egyensúlyom. Nem fogok megroppanni a terheimtől, legalábbis biztosan nem itt és nem most. Kezdeti lépteim olyan bizonytalanok, akárcsak az újszülött kiscsikóké, de hamar ráérzek, hogyan kell egyik lábam a másik után pakolni, így mire visszaérek az antidótumos szekrényről, már egészen emberesek a lépteim. Letérdelek melléd, egészen közel hozzád, majd nem tukmálva, de nyújtom feléd az ellenszeres fiolát. közben pedig a tekinteted keresem.
- Annyi butaságot beszélsz Mal... hadd kezdjem az elején. - Mély levegő pupák, csak ügyesen, csak őszintén, csak hiba nélkül. Az irónia, ugye? - Hiányoznál nekem, ha nem lennél... és amennyiben nem tartasz engem senkinek, az állításod itt már megbukik. De egészen biztosra veszem, hogy anyukád szíve megszakadna, ha itthagynád. Ő egészen biztosan valaki, de nem is akármilyen. És nem hinném, hogy a sor itt véget érne, csak nem voltál hajlandó korábban realizálni, hogy a mosolyod, még ha csak álarc is, de mennyi más embernek volt mankó a saját nyomorában. Másodszor meg, olyan nincs, hogy sooha nem lehetsz elég jó. Már elég jó vagy, abban a pillanatban elég voltál és jó, amikor megszülettél. Ha Thaddeus Maddock ennyire vak, hogy ezt ne lássa, az az ő szegénységi bizonyítványa. Itt ő a vesztes egyedül, nem te Mal. Mert téged szeretünk, mert nekünk elég jó vagy, mindig is az leszel. Harmadjára... nem hinném, hogy gyűlöl... - itt kedvesen mosolygok rá. Persze nem tudhatom biztosan, hogy a következtetéseim helyesek, de ha nem is Solace-ről van sző, akkor sem hinném, hogy az illető gyűlölne téged... - ...maximum nem értitek meg egymást. - Újra a kezeim közé fogom gyengéden az arcod, hogy egészen biztosan a szemeimbe nézz, amikor talán a legfontosabb részre térek. - És végezetül: nem a haláloddal tudsz a legjobban megfizetni Thaddeus Maddocknak, hanem azzal, hogy élsz. Nem az ő, hanem a saját szabályaid szerint. Nem az ő elvárásait teljesítve, hanem a saját vágyaidat hajkurászva. Mert ha meghalsz, azzal feladod, azzal belátod, hogy győzött, képes volt megtörni téged. Ha élsz és mész tovább, akkor pedig bebizonyítod, hogy kettőtök közül te vagy az erősebb. Márpedig az én barátom egy igen erős srác... - óvatosan kisöprök egy zilált hajtincset a homlokodból, ahogyan szeretetteljesen pillantok rád. Szeretném, hogy érezd, nem vagy egyedül és sosem leszel.
De legfőképpen, hogy nem egy hiba vagy, hanem egy fontos barát.
Dátum: 2026. 02. 06. - 23:53:10
Hard times
reveal true friends
reveal true friends
Sienna
2005.12.03.
Gyengélkedő
2005.12.03.
Gyengélkedő
Nem így.
Amikor ez a rövidke kétszavas mondat elhangzik a számból rögtön oldalra pillant, ez pedig kínkeservesen világossá tesz számomra mindent. Ki sem kell mondania. Visszanyelem az újra felkívánkozó könnyeket. Ezt az egészet nem most, nem itt fogom megsiratni, majd egyedüli magányomban éjszaka. Annyira bolond dolog volt tőlem, hogy elhittem. Talán ha nem most a Tusa őrületében történt volna ez... Talán akkor...? Akkor lehetett volna más? Ezt már sosem tudjuk meg. Hiába fáj, hiába érzem azt, hogy megint darabokra tört a szívem, hiába szerettem volna többet... Mégis sokkal fontosabb számomra a barátságunk, mintsem a saját idióta érzéseim miatt elveszítsem. Nem, ez túl nagy veszteség lenne. Nem akarom...
Minden szavát figyelmesen hallgatom, még a lélegzetem is visszafojtom közben - csak akkor tűnik fel, mikor a szervezetem sikít az oxigénért. Alig merek csak levegőt venni, nehogy megzavarjam bármiben is. Szeretném, ha kijönne minden, szeretném, ha meg tudnánk ezt beszélni. Mindennél jobban. Jól esik, hogy azt mondja, olyan, mintha mindig is ott lettem volna, ha mindig is közéjük tartoztam volna - mert valahol én is ezt éreztem, kiváltképp amikor tényleg többen összeültünk együtt, akár inni, akár cigizni. Aztán jön a nehéz rész, hogy ő miért haragszik és...
Solace?
Először nem értem, hogy jön ő ide, de aztán sikerül kibogozni a szálakat. Azért némi sértettség talán kiül az arcomra, amikor leesik a tantusz, meg hogy amiatt... hamisnak érezte akár csak egyetlen pillanatig is bármelyik részét annak, amit mondtam, vagy esetleg a történteket, akár az érzéseimet kérdőjelezte meg. Mégis, hamar elfojtom ezeket a negatív érzelmeket, ahogy a végére ér a mondandójának. Vannak sokkal fontosabb dolgok is a saját nyomoromnál, és úgy érzem Sienna feje felett is rendesen összecsaptak azok a bizonyos hullámok.
Bár tudnék segíteni...
- Sosem volt csak a te hibád, sőt! Én akartam szólni, hogy hagyd abba, egyértelműen jelezni, hogy nekem ez túl gyors, vagy... - élesen beszívom a levegőt. Nehéz lesz, és feltehetőleg hatalmas próba elé állítja a barátságunk, de mégis kimondom. - Sienna, én... szeretlek téged. Akkor is így éreztem, még most is. És tudom jól, hogy hibáztam azzal, hogy ott és akkor nem kommunikáltam megfelelően, de... össze voltam zavarodva és így utólag visszatekintve akartam is, hogy megtörténjen, mert... attól tartottam, hogy máskülönben sosem kerülök hozzád ilyen szempontból közel. És ez a legnagyobb baromság volt részemről, amit elkövethettem ott és akkor. Sajnálom... tényleg őszintén sajnálom. És kérlek ne érezd úgy, hogy emiatt vagy bármi más miatt tartozol nekem. Én tényleg csak azt akarom, hogy a barátságunkat sikerüljön helyreállítani - nézek komolyan a szemeibe, majd lerúgom magamról a takarót, hogy kiülhessek az ágy szélére. - Azt nem fogom és nem is tudnám megígérni, hogy távolságot tartok Solace-től. nem feltétlenül értem a köztetek húzódó ellentétet, de én mindkettőtöket kedvelem. Szerintem biztos létezik olyan scenario, ahol ti ketten jól kijönnétek. De ez nem releváns dolog a mi szempontunkból, nem is szeretném megmondani neked, hogyan érezz iránta. Biztos van, amit te látsz vele kapcsolatban és én nem, de olyan is, amit én látok de te nem. - legyintek, hogy igazából ez valóban nem ide tartozó téma. - Viszont az bánt, hogy emiatt, vagy más miatt esetleg úgy érzed, hogy bármi amit mondtam neked esetleg nem valódi, nem igaz... mert de, minden egyes szava az volt. Látom, hogy sokmindenen mész most keresztül. Talán a Tusa nélkül is egy nehéz utolsó éved lenne, nem tudom, mert nem engedtél be sosem ilyen mélységekbe... - egyre csak az elharapott mondata visszhangzik a fejemben az anyjáról. - Nem tudom mi történt nálatok otthon, de szeretném, ha tudnád: bármi van, én itt vagyok és szeretnék segíteni neked. Bárhogy. Akárhogy. Mindegy mi történt egy hónapja, amikor éppen mindketten meg voltunk borulva a... Halloweeni események miatt. vagy bármi miatt. Te elsődlegesen mindig is egy nagyon közeli, nagyon fontos barátom leszel. Mindig egy olyan személy leszel, akire mosolyogva fogok visszagondolni, mert rengeteget adtál nekem rövid idő alatt is. Legfőképp a hitet önmagamban. Te voltál, aki elindított ezen az úton, nélküled... nélküled most összeomlanék a saját problémáim súlya alatt. Ezért pedig örökké hálás leszek neked. És ha úgy van... tényleg... tiszta szívemből szeretnék neked segíteni. Akár csak azzal, hogy meghallgatlak, hogy kiadd magadból az egészet, jó? - megfogom óvatosan a kezét és gyengéden megszorítom.
- Nos... ez a te döntésed. Ha szeretnél, elmehetsz, nyugodtan kiabálhatsz, szerencsére most más úgysincs itt... - majd gyorsan eleget téve a késztetésnek meg is ölelem nem túl hosszan, de jelentőségteljesen szorosan. Szeretném, hogy érezze - itt vagyok neki. Bármi legyen is ennek az egésznek a konklúziója. Majd elengedem, hogy újra a szemeibe nézhessek. - Nem foglak se felpofozni, se azt állítani, hogy borzalmas vagy. Ez valljuk be karakteridegen is lenne tőlem, mert hazugság is. Mert lehet, hogy nem látod, de nagyon erős lány... mit lány már inkább nő vagy Sienna. Rengeteg teher nyomja a vállad, te pedig ezzel mind egyedül akarsz megbirkózni. Azonban bármennyire is vagy erős... ennyi nyomást nem képes a legerősebb ember sem egymaga cipelni. Kérlek gondolkozz el ezen. Még ha engem nem is avatsz bele a problémáidba, úgy gondolom hasznos lenne, ha megosztoznál a terheiden mással, másokkal. Nem vagy egyedül, nem kell mindent egyedül csinálnod. erre valók a barátok - nem helyezek rá több nyomást. Nincs rá szüksége, van elég baja enélkül is. Nélkülem és a nyomorultságom nélkül is. Csak abban bízom, hogy megfogadja a tanácsom és valakivel tényleg őszintén, mélyrehatóan beszél a bajairól. Azt kívánom neki, hogy lekerüljön a vállairól egy kis súly, és könnyebben tudjon lépkedni tovább az előtte álló hosszú és nehéz úton.
Dátum: 2026. 02. 06. - 17:05:42
The world is dark and light is precious
2006.01.14.
Szombat, éjfél körül
Szombat, éjfél körül
Hiába érzékelem izmaid hirtelen elgyengülését, hiába látom szinte előre, hogy össze fogsz roskadni, mégsem tudok utánad kapni, mégsem tudlak megtartani. Nem vagyok erős Mal. Nem vagyok különleges, nem vagyok jó semmiből sem... semmiből sem igazán. Én vagyok a lány a szomszédból, aki figyelemelterelésre éppen néha jó, bár másokat meg pont, hogy idegesít. Felejthető és hátrahagyható vagyok, nem az a biztos pont, amit bárki keresne, ha támaszra van éppen szüksége.
De te mégis engem hívtál ma ide.
Félek, hogy a tudatalattid túl nagy bizalmat szavazott meg nekem. Ahogy térdepelek itt veled szemben, miközben egymás kezét szorongatjuk, egyre kisebbnek és kisebbnek érzem magam. Érzem, ahogyan az üvegház végtelensége elnyel minket, a párás nehéz levegő mázsás súlyként ül a mellkasomra. De vajon ettől olyan nehéz a belégzés, vagy a tehetetlenség és a reménytelenség tehet róla?
- Nincs szükség arra, hogy mentegess. Mindenki hibázhat. Aki él hibázhat. De talán az sokkal nagyobb hiba, ha a rontás lehetőségétől tartva nem élsz inkább. Nem létezik tökéletesség. A világ tökéletlen, hibás darabokból tevődik össze és mégis... mégis ettől lesz tökéletesen egész - néha még magamat is képes vagyok meglepni, mennyi zagyvaság hagyja el a számat. Talán inkább csöndben kéne maradnom. Talán inkább el kéne rohannom segítségért. Vagy lenyomni az ellenszert a torkodon. Pillantásom a karodra téved, az apró fognyomokra, a terebélyesedő feketeségre. Felismerem a növényt, mely ezt okozza és pontosan tudom, hogy találhatnám meg az ellenszerét. Mégis úgy érzem, neked nem erre van szükséged. Ezzel csak a tüneteket tudnánk elfedni egy ideig, de az alapprobléma szüntelenül ott maradna benned, és ha leragasztjuk, akkor lehet sosem férnénk hozzá újra, ilyen mélységekben. Valószínűleg hülyeség az, amit gondolok. De nem értek ehhez. Ehhez még annyira sem, mint a többi dologhoz, melyhez szintén nem értek... legalábbis nem igazán.
Eddig mindig csak elfordultam, eddig mindig hagytam, hogy elodázzák a többiek a komoly beszélgetéseket. Hiába akartam mindig segíteni, azt hittem azzal lehetek a leghasznosabb, ha nem kérdezek semmit. Ha szemet hunyok mások fájdalma, szenvedése felett, ahelyett, hogy jobban próbálnék meg segíteni. Mert mellettem egyszerű létezni. Én pedig elfogadtam ezt és beletörődtem. Kezeid olyan hidegek, olyan erőtlenül szorítják az enyéimet, mégis érzem... érzem az akaratot, a küzdeni vágyást, azt az apró lángot, melyet immár ketten dédelgetünk oly' féltve. De tudod Mal... tudod te is, ha csak dédelgetjük azt a csöpp lángot, előbb-utóbb végleg kialszik.
Nem élhetek helyetted...
Megszakad a szívem, ahogyan azt látom egyre kisebbre és kisebbre húzod össze magad, ahogyan megmutatod, milyen apró és törékeny vagy valójában. Érzem, ahogyan a bűntudat lassan ható méregként árad szét a testemben. Amiket mondasz... minden egyes szó egy újabb késszúrás egyenesen a szívembe, sőt inkább a lelkembe. Mert olyan vak voltam Mal. Annyira... ignoráns. Annyira ismerős ez az érzés. Én is gyűlölöm magam, egyre több és több okot adsz rá te is, mások is. Gyűlölöm, hogy tehetetlen vagyok, gyűlölöm, hogy gyenge vagyok, gyűlölöm, hogy nem vagyok jó barát, lánygyermek, unoka.
Törött tekinteted látva nem tud nem eszembe jutni az a ló az otthoni lovardban, akiről már mindenki lemondott. Akit mindenki egy értéktelen, haszontalan szemétnek titulált már, akire senki sem kíváncsi. Ő is éppen ugyanilyen volt, mint te most: bizalmatlan, magányos, bántott, megtört. Nem tudta elmondani, hogy mi fáj, ki bántotta, mi a baja. Nem tudott elmondani semmit, én sem tudtam, hogyan kommunikáljam felé, hogy ez rendben van. Rendben van, ha fél, ha gyanakszik, ha távolságot tart, rendben van, ha nem akar egyedül lenni. Neki időre volt szüksége és következetes makacsságra. Ott nem volt szabad erőltetni a dolgokat, hagyni kellett, hogy ő lépkedjen előre fokozatosan. A saját tempójában. Ott neki kellett újra megtanulnia bízni, óvatosan kellett felépíteni a korábban leomlott hídját a megértésnek és bizalomnak. Akkor neki kellett kinyújtania felém a fejét, az orrát, hogy megérinthessem, hogy megmutathassam: itt vagyok, nem fogom bántani. Már nem fogja bántani őt senki... soha.
De te más vagy Malachi.
Te talán kerested a fényt, a segítséget, de sosem eléggé. Talán féltél attól, hogy megriadnak az emberek, ha meglátnak valójában?
Hirtelen elfordulsz én pedig követem a tekinteted. A sötétségbe meredve nem látok semmit, mégis kiráz a hideg. Mégis gyűrögeti a rossz érzés a gyomromat, akárcsak egy papírgalacsint, melyen egy elrontott recept áll. Aztán visszanézek rád és egyszerre szakad fel a mellkasodból minden - az a mázsás súly, mely eddig nem hagyott lélegezni, mind egyszerre emelkedik fel rólad, hogy most már az én vállaimat is nyomja. Bevallom neked, nem vagyok felkészülve erre a súlyra. A térdeim megbicsaklanak és megrogyok a tehertől. Még sosem avatott be senki ilyen váratlanul, ilyen mélyen a problémáiba. Azt hittem fel vagyok készülve bármire, mindenre. Hatalmasat tévedtem. Érzem, ahogy az agyam megtelik ködös információkkal. Te érted miről beszélsz, nekem pedig még azzal is meg kell küzdenem, hogy zavaros beszédedből egy egész képet rakjak össze a hiányos, már-már nem létező információim alapján.
Nem is tudtam, hogy volt bátyád. Nem tudtam, hogy meghalt. Nem értem elsőre, kit öltél meg, de a szavaidból képes vagyok valamit összerakni. De még mindig foghíjas a teljes történet.
Megölted... a saját bátyád. Bár nem szándékosan. Értem a miérteket, mégis átérezni nem tudom, mert sosem voltam a helyedben. Mégis felfogni vélem, miért van ez rád olyan hatással ami, egyre inkább látom lelki szemeimmel az utadat, mely a mai napig vezetett. De még rengeteg homályos részlet van. Ugyanis... ha lennének barátaid, mármint igazi barátaid, bizalmasaid, szeretteid és szerelmeid, akkor... akkor nem gondolnám, hogy most itt ülnél - épp velem.
Nem akarok gyenge lenni, mégis a könnyek áttörik az akaratom gátját ahogyan forrón csordogálni kezdenek az arcomon. Az egész lényem elárulja a terveimet, miszerint erős maradok, hogy felhúzhassalak a mélyből. Most pedig mégis...
Elrántod a kezeidet, egy összeomlott, megtört gyámoltalan fiút látok csak magam előtt. Fogalmam sincs, mit és miért csinálok ebben a helyzetben, csak reménykedem abban, hogy nem látod árulkodó könnyeim. Csak reménykedem abba, hogy nem most zársz be újra, nem most löksz el újra. Bár már tudom, hogy ezt nem hagyhatom. Eltökéltem magam, hogy így vagy úgy, de segítek neked. Közelebb csúszok hozzád a rideg fagyos földön, hogy arcodat gyengén a kezeim közé vehessem, majd egy hosszú, finom és meleg csókot leheljek a homlokodra, utána pedig homlokomat a tiednek fektessem behunyt szemekkel. Nem akarom, hogy láss, nem akarom, hogy gyengének láss. Azt akarom, hogy tudd, itt vagyok neked és elég erős vagyok hozzá, hogy elviseljem minden terhedet.
- Most biztonságban vagy Mal... - suttogom neki a torkomban lévő gombóc miatt. Félek, ha ennél hangosabban próbálok nyugtatóan beszélni hozzád, akkor hangom megbicsaklása hamar lebuktat. - Most nem bánthat senki és semmi - hüvelykujjaimmal óvatosan simogatom mindkét orcádat. Koncentrálok az egyenletes légvételekre is, koncentrálok az erőltetett nyugalomra, koncentrálok az illatodra, a bőröd mérsékelt melegére, a légzésedre, a bőröd alatt pulzáló feszültségre. Bármennyire sem szeretném, mégis belül mélyen tudom, hogy a mondandóm nyomatékosításának érdekében kénytelen vagyok eltávolodni tőled nagyon lassan, nem is túl messzire, éppen csak annyira, hogy a szemeidbe nézhessek.
- Tudom, hogy nem voltam ott, hogy nem tudok valójában rólad semmit, tudom, hogy nem releváns a véleményem, de... nem a Te hibád volt Mal! - kicsit tagolom a lényeget, hogy szavaim nyomatékot kapjanak. - Te egy gyengéd finom lélek vagy, akiről képtelen vagyok elhinni, hogy akaratlagosan ártana másnak. És mielőtt visszakoznál, hogy de mégis úgy gondoltad, talán még most is néha, hogy megérdemelte... ha emiatt te rossz embernek érzed magad, hogy vannak emberi érzelmeid, akkor én is legalább annyira rossz és romlott vagyok, mint te, sőt! Sokkal-sokkal rosszabb. - látod Mal, most mégis összeszedtem minden bátorságom, hogy belenézzek a saját sötétségembe. Egymás kezét fogva tántorgunk az új terepen szemünk világa nélkül. Fogalmam sincs merre vezetjük egymást, de az út végén majd kiderül. - Ugyanúgy elégedettséget és megkönnyebbülést éreztem, amikor nagyapám meghalt. Valahogy... elégtételt éreztem, amikor a halálos ágyán szembe találtam magam rémült, bűnbánó tekintetével. Pedig sem verbálisan sem fizikálisan nem bántott sosem, de minden nap, minden órájának minden percében éreztette velem, hogy én vagyok a hiba. Miattam mentek szét a szüleim, ha én nem lennék, akkor mindenki továbbra is boldog lenne. Még mai napig érzem azt, hogy nem érdemlem meg az életet, mert nem vagyok képes semmit sem megjavítani, csak elrontani. És mégis, minden nap próbálom ezeket a dolgokat ellensúlyozni, próbálom mások és magam számára is bebizonyítani, hogy elég vagyok. Próbálom szeretni magam. Próbálok az az énem lenni, akire büszke lehetek, akire mások is büszkék lehetnek. Mert olyan nincs, hogy nem érdemel valaki bocsánatot. Hogy ne érdemelje meg a jogot az élethez. Ez mindenkinek jár Mal. Te pedig sajnálod, vezekeltél és vezekelsz érte eleget csendes magányodban. De nem vagy egyedül. Én mindig itt vagyok és leszek neked. És éppen ezért... - elengedem az arcod, kicsit hátrébb ülök - nem túl messze, csak annyira, hogy kapj levegőt, hogy tudd folytatni, ha szeretnéd. - Szeretném, ha folytatnád. Szeretném megérteni, miért jutottál arra, hogy ez az egyetlen megoldás számodra. Szeretnék jobb barátod lenni. Szeretném, ha könnyebb lenne neked, de legfőképp azt szeretném, ha megszabadulnál a terheidtől, melyek a földhöz láncolnak téged. Hátha így... te magad is tisztábban látod a dolgokat - én végig tartom veled a szemkontaktust, hacsak te meg nem szakítod azt. - Biztonságban vagy most Mal. Most még ő sem bánthat. Itt nem, ameddig velem vagy - hangom lágy és gyengéd, kicsit erősebb is mint szimpla suttogás. Még egyszer közelebb hajolok hozzád, hogy óvatosan kisöpörjek egy rakoncátlan tincset a homlokodból, ami a szemedbe is belelóg, majd pedig...
...várok rád.
Dátum: 2026. 02. 06. - 00:45:01
One step closer
2006.01.13. péntek
Yule Bál
22:00 körül
Yule Bál
22:00 körül
Érzem ahogy egy kicsikét kezd a fejembe szállni az alkohol. Tettem magamnak egy fogadalmat, hogy ocsortány-mód nem fogok most lerészegedni, de valahogy az udvariassági köröknek mégsem tudok ellent mondani, úgyhogy kezdem érezni, hogy jót érzek. Igazán kedves Solace-től, hogy nem bánja azt, hogy a többi barátommal is töltök időt a bálon - elvégre ez az utolsó közös ilyen eseményünk. Így. Együtt. Szóval maximálisan szeretném kihasználni az alkalom nyújtotta lehetőségeket és emlékeket gyűjteni - legyen, mi később is erőt ad majd.
Az alkoholos mámor miatt képtelen vagyok letörölni az arcomról az ábrándos mosolyt, még akkor sem, amikor megindulok Solace felé. Már egy ideje beszélget azzal az újságíró(?) hölggyel, talán épp ideje kimentenem onnan. Lehet megérzi, lehet csak menekülni óhajt ő maga, de nagyjából félúton találkozunk. Kíváncsi vagyok arra, hogy miről volt szó, de néma csatt vívok magamban annak kapcsán, hogy feltegyem-e ezt a kérdést, illetve ha fel is teszem, hogyan kellene.
De megelőz.
Ha nem lennék enyhén részeg, valószínűleg nem így reagálnék - most azonban valamiért nem akarom, hogy azt higgye - ilyen átlátszó vagyok. Pedig érdekelne az is, hogy én hogy kerültem szóba, minek kapcsán, de... ezt a gondolatot hamar lerázom magamról. Valószínűleg csak udvariasság az egész, ugyan ki lenne kíváncsi rám?
Pont rám?
- Hmmm, ennek nagyon örülök, de nem egészen ezen elmélkedtem... - kezdem kicsit elnyújtottan, ahogy közelebb lépek hozzá, hogy a vállán megtámaszkodva jobban lábujjhegyre állva a füléhez hajolhassak. Igazán nincs most feltétlenül szükség arra, hogy ezt mások hallják. Nehogy bárki többet gondoljon ebbe az ártatlan incselkedésbe, mint ami. - Csupán azon kattogtam, hogy a piros fürdőnadrágod milyen tökéletesen kiemelte a csodás testedet, de a dísztalárod a sarki fényekkel... kiemelik a szemeidet, amelyek nem mellesleg igazán gyönyörűek! - ez a bók egyébiránt valós, ha nem lennék oldottabb tudatállapotban, a józan eszem és a jólneveltségem megakadályozott volna ennek a szóvátételében. De ha most tényleg így gondolom...? - Azt már nem is mondom, hogy a négyes beszélgetés alatt azon is morfondíroztam, hogy megkérdezzelek megkóstolhatom-e a banánod, mert az enyém nem volt jó… meg arra is gondoltam, hogy csak egyszerűen bekapom, mármint a tiédet, de akkor még józanabb voltam, szóval elvetettem a gondolatot. Jajj, most ezt tényleg kimondtam? - nézek fel rá, ahogy leesik, hogy nem akartam, de megtettem. Ezen pedig jót derülve nevetek. Kicsit eltávolodom tőle, hagyom lélegezni, igyekszem nem megfojtani a közelségemmel, közvetlenségemmel. Sokat idomultunk a másikhoz, meglepően jól működünk együtt annak ellenére, mennyire ég és föld vagyunk elég sok téren. Most azonban... csak nagyon nagy odafigyelések árán tudom tartani magamat, néha nem is teljesen sikerül. Lehet nem kellett volna ennyit innom. De még józan vagyok, csak sokkal lelazultabb, felszabadultabb, sokkal inkább... önmagam.
- De egyébként... valóban érdekel miről volt szó. De tudod, szokás szerint nem erőltetem, annyit osztasz meg, amennyit szeretnél, amennyi kényelmes - egy finom mozdulattal simítok végig a karján, ahogy a tekintetét keresem a sajátommal. Csak remélem, hogy jól tettem, hogy nem avatkoztam közbe korábban. A nő kedvesnek tűnt, Solace pedig nem úgy, mintha menten felrobbant volna az idegtől, vagy mintha kézzel-lábbal menekülni igyekezett volna. Remélem, hogy nem lettem egy kis alkoholtól ennyire tompa, hogy ne vettem volna észre a jeleket, pedig viszonylag sűrűn pillantgattam feléjük. Ennyire csak nem...
- Hm? - kérdezek vissza reflexesen, ahogyan hirtelen teljesen másról kezd beszélni. Kell pár pislogásnyi pillanat, mire összerakom a képet és szeretetteljesen elmosolyodom Ophira gondolva. - Nos igen... pedig az ember meg nem mondaná rólunk, hogy mennyire jóban vagyunk. Mindketten mugli születésűek vagyunk, de két teljesen különböző világból származunk még ezen belül is, de... ennek ellenére is működik. Az egyik legjobb barátom egyébként - jegyzem meg neki, szerintem ezt még sosem említettem előtte. De így van, még akkor is, ha mindketten el vagyunk foglalva a saját dolgainkkal és jóval kevesebb időnk jut a másikra. - Biztos neked is van ilyen... akiben feltétel nélkül megbízol, aki elsőként jutna eszedbe, ha gondod van és megosztanád mással... - igazából ennek a személynek a kilétére lennék kíváncsi, de nem éppen így sikerült kihoznom a dolgot. Mindegy, ha érteni szeretné úgy hiszem érteni is fogja, ha meg nem...
Nem erőltetem.
Széles mosolyra húzódik a szám, ahogy elhagyja a száját a "brit tudósok" szókapcsolat. Most el fogom hinni, hogy valóban tetszett neki ez a megszólalásom, azért alkalmazza ő maga is. Figyelem, ahogy tölt mindkettőnknek, de úgy érzem tartozom neki egy figyelmeztetéssel.
- Nos az a helyzet, hogy a brit tudósok enyhén mámoros állapotban vannak már, éppen ezért nem vállalnak felelősséget az esetlegesen merészebb kutatásokért. De ha maga Solace Barbon bajnok úr invitálja meg őket egy újabb körre... igazán illetlenség lenne nem elfogadni, nemde? - talán sikerül rá igazán meggyőzően bájosan pislognom, ahogy enyhén megdöntöm a fejem. Ízletesnek tűnik a puncs, de az ő ítélőképességére bízom a döntést - vajon már házimanó szinten vagyok, hogy árthat nekem ez a kis puncs, vagy még fölötte és nem lesz gond? Majd írnak belőle tanulmányt a brit tudósok a wattpad tudományos fórumára.
Kezével mutat valahova, én pedig kicsit belassulva fordulok arrafelé fejjel, majd tekintettel is. Kicsit több idő kell a felfogásomnak, persze azért nem egy lajhár sebességével forognak a fogaskerekek, de tompultabb a tudatom, mint tiszta állapotomban. Visszanézek rá és értetlenül pislogok csak.
- Iiigen, látom... és? - nem igazán értem mire szeretne ezzel kilyukadni. Már csinált képeket Gemmával. Vagy most egyedül is szeretne? Elvégre... kellenek a képek nem, amiket aláírhat a rajongóknak. Belekortyolok az italomba. - Vagy kellenek a mozgóképek a rajongóknak is? Ha így van azért remélem gondolsz majd rám is, és az első aláírt példányt nekem dedikálod egy szép szívhez szóló üzenettel... - mosolygok rá pajkosan, hangomban játékos élcelődés csilingel. Mondjuk tőle egyetlen szóra vágynék az aláírása mellett, ami... talán a mai naptól kezdve mindig össze fog kötni minket. Még ha az elején furcsán is nézett rám emiatt.
Dátum: 2026. 02. 02. - 18:39:30
Just learn to notice the different colors of the stars
2006.01.13.
Péntek, este 8 körül
Gems, Connor, Solace
Péntek, este 8 körül
Gems, Connor, Solace
Hát, választ az érkező társaság miatt nem kapok a kérdésemre, csak egy sejtelmes mosolygást - ebből biztosan tudom, hogy számít arra, hogy ígyis-úgyis kipróbálom, mi fog történni, ha elől hagyom a nyakláncot. Egyesek szerint lehetek könnyelmű és meggondolatlan, de... ha nem itt kísérletezem ki, akkor hol? Még egyszer utoljára a tenyerembe veszem és megcsodálom a kis kékes-lilán irizáló okkamit, mielőtt óvatosan visszaereszteném a medált a nyakamra és minden figyelmemet az újonnan csatlakozó asztaltársaságunknak szentelném.
Lepacsizom Gemmával és tényleg igyekszem nagyon biztatóan nézni, de Connor láthatóan ideges. Gemmára hagyom a megnyugtatását és Solace felé fordulok, aki az ugabugázsom hallatán láthatóan elkomorul. Igazából kicsit el vagyok veszve: most ezzel rosszat mondtam? Talán inkább be kéne fognom a lepénylesőmet a nap hátralévő felére, akkor talán nem hoznék ki mindenkit a sodrából a szertelen személyiségemmel...
Ugabuga...
Elsőre nem esik le. Először azt hiszem, hogy képzelődöm. Másodjára logikusan végiggondolva az én fantáziám sem ennyire élénk. Most akkor... Solace tényleg ugabugázott, vagy valaki tündérport szórt az italomba. Ez a két opció van, bár még az utóbbi esetben is eléggé elrugaszkodottnak tartom, hogy ilyeneket képzelegjek róla. Szerintem az arcomra a végtelen megilletődöttségem kendőzetlenül csücsül ki, és csak akkor realizálom igazán, hogy ezt tényleg megtette, amikor rám mosolyog. Még pislogok párat, majd talán illetlenül hangos nevetésben török ki. Kell egy kis idő, hogy lenyugodjak és képes legyek megszólalni anélkül, hogy a felvillanó emléktől ne kezdjek újra hahotázásba.
- Elnézést kérek mindenkitől, de... még a legvadabb álmaimban sem tudtam soha elképzelni, hogy Solace Barbon valaha kiejti a száján az "ugabuga" szót! Büszke vagyok, hogy egy újabb értelmes egyedet ránthattam bele az ősemberek egyszerű de nagyszerű világába! - vigyorgok rá szélesen az első sokkok után ettől az egy aprócska szótól hirtelen nagyon felszabadultam. - Egyébként, ha esetleg nem tudtátok volna, brit tudósok kimutatták, hogy megfelelő szövegkörnyezetben használt ugabuga értelmes Homo sapiens sapiens egyedeknél a hypothalamusban szerotonin és oxitocin felszabadulást eredményez, melynek két következménye van: egy, látványos ellazulás, szorongás csökkenése, valamint hangulatjavító hatás, ez ugye a szerotonin műve, kettő, az oxitocin hatása, azaz az ugabugázó társegyed irányába tanúsított megnövekedett empátia és kötődés. A nem értelmes egyedekben ezek a reakciók egyre kevésbé figyelhetőek meg, ugyanis egy idő után az idegsejtekben ezek a hormonok már nem váltják ki a kívánt reakciót, mert a felszabaduló mennyiség nem változik, azonban a sejtek ingerküszöbe nő a megszokás miatt. Szóval sajnos az ugabuga nem oldja meg a derpessziót, de jelentős hangulatfokozást képes eredményezni, valamint a társas kapcsolatok elmélyedését. - tolom le nekik ezt a tudományos monológot teljesen komoly arccal. - Oh, hogyha esetleg forráskutatást végeznétek, ne tegyétek, ha pedig hivatkoztok, maradjunk a brit tudósoknál. Ha pedig érdekelne, kik ezek a brit tudósok... - itt vigyorogva önmagamra mutatok. - Szerény személyem és a királyi többese lennénk. Brit is vagyok, szegről végről tudós is, bár hogy pontosan miknek a nagy tudója... azt talán többek számára fedje jótékony homály - kacsintok az asztaltársaságomra, ahogy elégedetten hátradőlök. Gemma ismer, tudja mire számítson tőlem, szerintem fajunk hím egyedeit kicsit sikerült meglepnem, na de... Anne-Rose Tuffin nem maradhat alul egy meglepi-háborúban, ugye? Azért elismerően pillantok Solace Barbon felé, mert pillanatnyi diadalt aratott felettem, ezen tette pedig megérdemli a méltatást, még ha az néma is. A nap végén azonban mégiscsak maradok én a meglepetések embere. Remélem azért sikerült Connie- fiú figyelmét is elvonnom a zavaráról. A hátam mögül hallok egy igencsak kellemes hanglejtésű diszkrét kuncogást, nem szükséges odafordulnom se, hogy tudjam pontosan kihez tartozik. Azért felé fordulok és amikor találkozik a tekintetünk, egyértelművé válik, hogy csodás monológom okozott benne is szerotonin felszabadulást, mire kap tőlem egy széles mosolyt, mielőtt visszatérnénk a saját kompániánkhoz.
Szó szót követ, majd én Gemset, hogy "elmenjünk frissítőkért", majd visszatérünk és felvont szemöldökkel szuggerálom a kedves bajnokurat a csodálattal vegyes gúnyos hozzászólása nyomán. De ezt a játékot természetesen ketten játszák, úgyhogy ahogyan hajol a poharáért, hogy feltehetőleg leigyon a majdnem túltöltött szíverősítőből, egy elegáns mozdulattal elveszem előle a poharat, most is egyetlen kifröcskölődött csepp nélkül. Még fejcsóválva ciccegek is neki.
- Ejj-ejj Solace Barbon, ki a sokat nem becsüli, a keveset nem érdemli... várj, ez talán még pozitív is lehet. Hmm... mindegy... - inkább a saját számhoz emelem a poharat és óvatosan leiszom belőle. Lehet valóban nem kell neki ennyi alkohol, elvégre őt figyeli az ország világ. Én pedig ennyitől nem leszek vállalhatatlan. Cserébe odatolom neki a saját poharam, amiben ugyanaz van, csak élhetőbb mennyiségben. Azért egy kihívó pillantást megszavazok neki beszólása nyomán, csak hogy tudja biztosan, hogy a brit tudósok azért nem hagyják magukat csak úgy.
- Igazán köszönöm a kedves szavakat, ami azt illeti, dolgoztam eseményeken pincérként is, szóval van némi gyakorlat - leteszem a poharát magam elé. Most már kicsit próbálnám inkább befogni a lepénylesőmet, mert kezdek attól tartani, hogy a végeláthatatlan fecsegésemmel inkább csak a frászt hoznám a fiúkra. Megint csak: Gemma ismer, mint a rossz pénzt, ő tudja, hogyha egyszer beindul a szómenés... ehem.
Kicsit talán harsány vagyok, de esküszöm ekkora poénra nem számítottam Connor szájából: hasonló a reakcióm, mint Solace ugabugázására, de azért valamivel visszafogottabb. Ugyanúgy pislogok egy párat, mielőtt felnevetnék rajta.
- Nos Connor, úgy gondolom határozottan jól áll neked ez az összeállítás, és külön örülök, hogy a felöltözés mellett döntöttél. A császár új ruhája nem biztos, hogy mindenkinek a fogára való lett volna - szólalok meg, ahogy levegőhöz jutok a nevetéstől. Gemma áthajol előtte, majd... hát eléggé tükröződik Connoron a zavartság. Van pár tippem Gems miket suttoghatott neki érzékien és nos... hm. Kicsit rossz előérzetem támad a dolgokat illetően. AnniPanni hajós szenzorai bekapcsoltak és Titanic szintű katasztrófát jeleznek. Merlin hosszú ősz szakállára, ne legyen igazam...
Solace ruházatára én már korábban rácsodálkoztam - igen a cipőjére is, már feltűnt milyen nyomokat hagyott maga után. Inkább csak fogyasztom az italomat lelkesen, amíg beszélnek erről, meg amikor Gemma elrabolja Solace-t egy pár fotó erejéig, én pedig igyekszem szóval tartani Connie-fiút. Egyébként meglepő gyorsasággal nyílt ki... ez lenne a Gemma-hatás? Mondjuk ahogy sóvárgó kiskutya módjára tekintget utána... jajj.
Ajaj fiúk, nagy a baj.
Azért nem hagyom, hogy túlzottan beszippantsanak az aggodalmak, ma este a partnerem kényelméért, szórakozásáért... na jó kit akarok álltatni, inkább csak azért felelek, hogy szegénynek ne legyen extra kellemetlen ez az egész. Azért remélem valamennyire sikeres vagyok a törekvéseimben, ha már ennyi bizalmat szavazott meg nekem. Inkább csak megnézem a képeket, kuncogok rajtuk egy sort.
- Hmm Solace, ezen a képen egészen visszaadod az ugabuga életérzést - mutatok a grimaszolós képre, szemeim sarkában ott mosolyognak a szarkalábak és biztos vagyok benne, hogy félreérthetetlenül csillan a játékos fény a szemeimben. - Bocsi, ez volt az utolsó, már elérte az ingerküszöbét az ugabuga, nem fog okozni több boldogsághormon felszabadulást, úgyhogy abbahagytam - teszek neki ígéretet. Valóban, a mai kvótának ez volt az utolsó cseppje, a többi már túltelítettséget okozna. A brit tudósok pedig ennél azért okosabbak.
Még egy kicsit beszélgetünk, majd elérkezik a várva-várt nyitótánc pillanata. Gemmára vigyorgok, majd próbálok Connor felé is biztató energiákkal teli pillantásokat lövellni, majd Solace felé fordulok és nyújtom neki a kezem.
- Készen állsz, hogy magasra szegett állal belemosolyogj az egész világ arcába? Solace Barbon, az Ilvermorny Varázslóiskola első férfi bajnoka bemutat a politikai inkorrektségnek és mindenkinek, aki megkérdőjelezi, hogy itt lenne a helye! - Már álló helyzetemben kicsit megemelem a ruhám szoknyáját, illetve a lábamat, hogy a cipőm talpa láthatóvá váljon. Az enyémen ugyan nincs semmi, ezzel csak szemléltetni akartam a bemutatásos mozdulatát, még a keze sem kell neki hozzá. - Bocsáss meg, nyugodtan állíts le, ha sok vagyok. Kezd kicsit beütni a szíverősítő - szomorú kiskutyaszemekkel pillogok rá, tényleg nem akarok idegesítő lenni, de felszabadultak az endorfinok. És ezt most kivételesen nem az ugabugázás katalizálta. Brit tudósok igazolták.
Köszönöm szépen a játékot, egy élmény volt srácok! 
Dátum: 2026. 02. 01. - 19:52:46
Amiga ratón de biblioteca - (jól írtam, ugye?)
A veled való találkozást azok között tartom nyilván, ahol erősen megkérdőjeleztem, mi lenne, ha alkalomadtán újra találkoznánk. Utólag már tudom, hogy nem nekem szólt a reakciód, és igazából örömet és némi büszkeséget érzek, hogy segítségedre lehettem aznap este Barcelona tengerpartján.
A könyvet hálásan köszönöm, minden nap élvezet, amelyet együtt tölthetünk a hideg téli napokon bekuckózva a borzodúban, forró csokit szürcsölgetve, sütizgetve, a komfort irodalmammal megfűszerezve. Amint beköszönt majd a jó idő, a tó partján folytatjuk egy kellemes piknik társaságában ezen tevékenységünket.
Addig is jó légy, nyugodtan keress, ha bármi van. Mindig ezer örömmel állok a szolgálatodra! <3
A könyvet hálásan köszönöm, minden nap élvezet, amelyet együtt tölthetünk a hideg téli napokon bekuckózva a borzodúban, forró csokit szürcsölgetve, sütizgetve, a komfort irodalmammal megfűszerezve. Amint beköszönt majd a jó idő, a tó partján folytatjuk egy kellemes piknik társaságában ezen tevékenységünket.
Addig is jó légy, nyugodtan keress, ha bármi van. Mindig ezer örömmel állok a szolgálatodra! <3
Dátum: 2026. 02. 01. - 01:39:07
Friends don't let friends do silly things alone.
2005.12.28. szerda
Gemster
Gemster
Szerintem ha valaki Gemsterrel ismer meg engem először, az a szintű agyrohasztás, amit ketten vagyunk képesek előadni bőven elég elriasztó tényező, hogy az illető soha többé ne akarjon szóba állni velem, kivéve ha ilyesmi a habitusa. Pedig külön-külön még értelmesek is tudunk lenni, én talán egy kicsit gyakrabban, meg tanulás terén szorgalmasabb vagyok, de valahogy mindig ilyenné válunk, ha egymás mellé keveredünk. Én pedig ezt felettébb élvezem. Élvezem, hogy nyugodtan elengedhetem magam mellette, nem kell félnem attól, hogy esetleg elítél valami miatt és fordítva. Csak hangosan, vidáman nevetek a szóhasználatán, s máris minden viharfelhő szertefoszlott a fejem fölül, és végre élvezhetem ezt a csodás téli napot.
- Hmm, hányás szerencsére nincs kilátásban, legalábbis remélem, de amúgy nagyjából a szoki- megtehetném, hogy nekiállok sírni-ríni arról, hogy milyen borzalmas volt a karácsony, mennyit sírtam és valószínűleg még mennyit fogok a szünet végéig, de nem teszem. Nem akarom ezzel rontani az egyetlen napot, amikor ezt képes vagyok magam mögött hagyni. Néha megérdemlem én is, hogy örömködjek, néha megérdemlem én is, hogy ne utáljam magam - legalább egy rövid ideig. Csak egy kicsit. Talán nem kérek túl sokat.
A bátyjával való terveimet kifejtem neki, majd várakozva figyelem a reakcióját. Bevallom, ahogy nem szól egy ideig, csak néz rám az belém állítja rendesen az ideget, majd úgy eresztek le mint egy lufi, amikor felnevet.
- Figyi, tényleg nem erőszak a disznótor, csak szegény disznónak, de ha jól kijönnek egymással, akkor miért is ne? Egy próbát mindenképp megér, és szerintem négyesben igazán kiválóan fogjuk magunkat érezni. Majd viszek tollast, csak kérlek, most ne vágj orrba az ütővel, mint második utáni nyáron! - nevetek egy kellemeset az emléken, amikor nyáron ugyanebben a parkban tollasoztunk, neki meg sikerült engem leütnie a tollaslabda helyett. Persze, kockázatos lehet egy muglit egy varázslóval összehozni, de ez nem olyan dolog, amire soha ne lett volna példa a múltban, meg akár most is. Julie pedig pont az a végtelenül kedves személy, aki ezt be tudja fogadni és megfelelően képes kezelni.
- Jules ott lakik tőlünk nem olyan messze, a település határában van a nagymamájának egy hatalmas villája, vele él jelenleg. A szülei diplomaták, folyamatosan utazgatnak, jelenleg éppen azt hiszem Svájcban tartózkodnak. Na mindegy, nem is ez a lényeg. Jules egyébként tanítónő vagy ápolónő szeretett volna lenni, de szülők ezeket nem hagyták neki, úgyhogy ügyvédnek tanul, gyermekvédelmi vonalon szeretne majd tevékenykedni - őszintén nagyon büszke vagyok rá. Rendkívül szívén viseli mások sorsát és nagyon jó a gyerekekkel. Találkoztam már sok fiatalka unokatestvérével is, hát mind elképesztően cukik voltak. Szerintem ez a Jules-hatás, a felnőttek a családjában kicsit furik. Nem feltétlenül rossz értelemben, de valóban mind furák. Bár sokaknak én is az lehetek, szóval minden csak nézőpont kérdése, nemde? - Ezt vágom Gemster, tudod, háztársak voltunk, beszélgettünk régen azért - vigyorgok szélesen a lányra. Valóban, beszélgettünk azért Ash-sel, azért is mertem felhozakodni a vakrandi ötletével. Ismerni vélem annyira a srácot, hogy jó párosításnak ítéljem meg őket együtt. Aztán a következő mondatával úgy meglep, hogy majdnem megborulok - de csak majdnem, csodával határos módon sikerül megállnom a lábaimon, de előtte lerendezek egy komédiába vagy rajzfilmbe illő szenvedést. Talán kicsit el is vörösödöm, mert... egy ideig valóban krássoltam Ashre, de így van ez tulajdonképpen sokakkal ideig-óráig. Általában egyik sem komoly, maximum egy-két napig tart, ha tart addig egyáltalán. Persze, Asher nagyon aranyos meg jól is néz ki, meg minden, de... Jajj inkább hagyjuk Nem való nekem a párkapcsolat. El is kezdek zavaromban össze-vissza hebegni-habogni. - Gems ez... ez nagyon... uhm szóval megtisztelő, de... én... nem hinném, hogy mi... szóval tudod... nem azt akarom mondani csak... szóval bírom Ashert... de... nem hinném, hogy az esete lennék - na meg feltétlenül ő sem az enyém. Visszagondolok a novemberi tusolós dologra és még jobban elvörösödöm. Bár azóta sajnos közöttünk Siennával eléggé elromlottak a dolgok, de az iránta érzett érzelmeim nem múlnak el csak úgy. Még most is eszembe jut a csók, az illata, a puha ajkai... Nem, Rosie állj le, ne lovalld bele magad ebbe az egészbe. Huh, azt hiszem már nem is fázom.
Gemma felkiáltása miatt most meg majdnem dobok egy hátast, hát olyan erővel üt meg a hangereje. Ja meg lábon kihordok miatta egy szívrohamot és csak úgy pislogok rá, mint őz a kamion reflektorfényében. Aztán meg azért, amint realizálom mit mond. Igazából eddig bármikor szívesen meghívtam volna magunkhoz, de most pont nem, amikor... hogy is mondjam, azon töröm a szeplős buksim, hogyan tudok önállósodni, hogyan nem kopik fel az állam abban a minutumban, ahogyan kiköltözöm otthonról. Ugyanis nekem ott már nyáron nincs maradásom, de nyáron meg kollégium sincs. Szeptembertől egy időre megoldódnak a problémáim, de addig...
- Nos való igaz, hogy nem voltál még nálunk. Majd kerítünk rá alkalmat! mosolygok rá kedvesen, hétköznapian, mintha nem hazugság lett volna az, ami elhagyta a számat. Na jó, csak azért mertem ezt így mondani, mert valóban szívesen látom nálam, ha lesz majd tető a fejem fölött, de egy szimpatikus híd alatt is bármikor megvendégelem, csak az elég... khm lehangoló lenne, nem? Hát még tévé se lenne. - Pedig én is szívesen meglátogatnálak titeket. Nem feltétlenül ottalvásos verzióban. Megismerném élőben szívesen a többi tesódat is. Jack-el már találkoztam ugye a pályaudvaron, de a két fiatalabbik tesóddal, Ryan-nel és Sammy-vel még nem volt szerencsém. Uuu, valami sütögetős kerti parti lehetne! Szívesen csinálok nektek bármit! - lelkesedem fel. A sütés-főzés a komfortzónám, ott mindig kicsit hátrébb lépnek az árnyaim és kifejezhetem önmagamat az ízeken keresztül. Nem utolsó sorban pedig remélhetőleg örömet is szerzek vele másoknak.
Csak nevetek a felül lévős megjegyzésén, ezzel engem nem lehet zavarba hozni. Olvasok én ennél cifrább dolgokat is babám. Mondjuk ha valaki nyíltan flörtölne velem, és a tantusz számomra is leesik, ha ott más lenne a helyzet, de esetünkben ez nem így van, úgyhogy csak kacsintok rá egyet. - Majd akkor mesélhetsz!
Nem fogok attól megborulni, hogy nem lesz belőlem válogatott kviddics játékos suli után, soha nem ez a cél lebegett a szemeim előtt, de jó érzés volt a házam csapatába tartozni, részt venni az edzéseken, meccseken, együtt győzni, ünnepelni, a vereségek annyira nem esnek jól, de ez is hozzátartozik a dologhoz. Most pedig... lassan itt az utolsó meccs. Annyi minden történt azóta, hogy Sienna megmutatta nekem, mire is vagyok képes...
A feltett kérdésére elgondolkodom. Kit hívott el Connor a bálba? Szívem szerint rávágnám, hogy remélem Zafit, de tudom, hogy az ő kapcsolatuk sajnos még nincs ott... azaz azok alapján nem, amiket én látok belőlük.
- Hmmm... Roxy-t? Mondjuk nem... nem hinném, mert arról tudnék. Akkor fogalmam sincs, passzolom. kit hívott el Connor? - nézek rá érdeklődve. Azt tudom, hogy Siennát már csak azért sem hívhatta el, mert bajnok bajnokot nem vihet, na meg mert Sienna Eperkével megy. De tényleg, halvány lila gőzöm sincs, Connor kit hívhatott el... és egyáltalán... miért? Ha nem Zafit ugye.
Aztn meglep azzal, hogy őszintén kifakad nekem, hogy mennyire nem tudja, mit fog csinálni a Roxfort után. Sosem erőltettem vele ezt a témát, mindig terelt, legyintett, én pedig nem akartam tolakodó lenni, de most... érzem rajta, hogy kezd pánikba esni. Biztatóan mosolygok rá.
- Nyugigumi Gems, majd segítek. Együtt kitalálunk valamit biztosan, rendben? Van egy csomó prospektusom, begyűjtögettem őket, mondjuk inkább csak érdeklődésképp, mintsem azért, mert mást számításba vettem volna, mint a lénygyógyászat. Na jó, azért a magizoológia meg a drakonológia elgondolkoztatott még. Na mindegy, szóval majd ha visszatértünk szünetről, akkor átnyálazzuk a lehetőségeket, rendben? Addig gyűjtsd össze kérlek, mely tárgyak, mely mágiaágak azok, amik érdekelnek, milyen mélyen, mikből vagy jó, mikből nem, stb stb. Ha van kinézett karrierötleted, azt is írd fel. Házi feladat a szünet további részére! - adom ki neki az utasításokat. Ha kell, levelet is küldök, nehogy elfelejtse. Na meg legalább Chicken Nugget is kinyújtóztatná a szárnyait.
Persze, hogy kinevet szorult helyzetemben, bár nem haragszom, mert engem is ráz a nevetés, hogy lehetek ekkora szerencsecsomag. Aztán jön segíteni, de katasztrófába torkollik az egész: Gemma sem a stabilitás mintapéldánya, berántódik megint alám, én pedig majdnem lesmárolom, ahogy magával ránt, de egy erős izmos kar elkap a derekamnál fogva és az utolsó pillanatban megakadályozza a becsapódást. Leemelődöm Gemsről, majd a kedves srác felsegíti őt is. Jé! Ő segített fel, miután elborultam a néni miatt! Awww, milyen kedves! Közben Gemmát is felsegíti, majd megérdeklődi kedvesen, hogy jól vagyunk-e. Előveszem a legsugárzóbb mosolyom felé, ahogy biztosítom arról, hogy én jól vagyok, majd hagyom Gemset beszélni, utána nagyon-nagyon hálálkodni kezdek neki, hogy milyen kedves, ma már másodjára ő a megmentőm. Kicsit kipirul a srác, de lehet csak a hidegtől, majd miután megbizonyosodik arról, hogy megmaradunk egyelőre, elkorizik.
- Aaaw, hát nem eszméletlen kedves srác? - nézek utána, majd vissza Gemmára. - Biztos minden rendben? Nem vágtad be nagyon a fejed? - kérdem tőle, ahogy megsimizem a buksiját. Ha igényli, szívesen adok rá gyógypuszit is!
Dátum: 2026. 01. 31. - 12:57:35
Hard times
reveal true friends
reveal true friends
Sienna
2005.12.03.
Gyengélkedő
2005.12.03.
Gyengélkedő
Erőt veszek magamon, hogy a reakcióit figyeljem. Erőt veszek magamon, hogy ne bőgjem el magam, ha esetleg ő is hibáztat valamiért, esetleg ő is neheztelne rám valami miatt. Azonban arra nem vagyok felkészülve, hogy sokkal nagyobb érvágás az, ahogyan mindent a saját nyakába vesz és semmi felelősséget nem hárít át rám. Pedig érzem a szavak mögött húzódó elfojtott feszültséget. Elkezdhetném sorolni, hogy mi mindenben hibáztam én ezzel kapcsolatban, ám úgy érzem, hogy azzal nem lépnénk előrébb a folyamatban. Ezeket neki kell felismernie és kimondania a szemembe, különben nincs értelme. Különben ugyanott toporgunk, mint eddig.
- Nem, valóban nem kellett volna ezt csinálnunk... - értek vele egyet. Még ha egy részem akkor akarta is ezt az egészet, még ha hitt benne, hogy utána... lehet belőle valami? Ebben reménykedve láttam azt, hogy megérte volna az egész, annak ellenére, hogy mennyire nem akartam Ott, akkor és így. - Legalábbis nem így... - szeretném, ha tisztában lenne azzal, hogy én tényleg szerettem volna... szeretni. Ha már őszinteségről van szó ugye.
Bólintok egyet a szavaira. Valóban igazat kell mondanunk egymásnak. Túl sokáig kapargattuk a felszínt, és elhittük, hogy ez egy megingathatatlan alap. Nyáron még elhittük egymásnak, hogy ott leszünk a másiknak végzés után is - mindig. Most azonban minden jövőbeli álomkép egy szempillantás alatt tört darabokra. Megjavíthatjuk még a barátságunk, de semmi sem lesz ugyanolyan. Talán rosszabb lesz, talán távolibb, talán fájdalmasabb. De ott van annak is a lehetősége, hogy mélyebb, igazabb és erősebb lesz.
- Ebben egyetértek. Kezdhetnénk azzal, hogy elmondod te is, hogy mi van benned. Mit érzel az egésszel kapcsolatban, velem kapcsolatban - állom a tekintetét, most nem fordulhatok el, most nem hátrálhatok ki sírva ebből az egészből. Nem, ha szeretném, hogy valóban megmaradjon a barátságunk. Felkészülök arra is, hogy a szavai fájni fognak. Felkészülök arra is, hogy nem azonnali lesz a változás. Hogy lesznek hullámvölgyek. Hogy elsőre, de talán sokadjára is reménytelennek tűnhet. Azonban talán minden jobb, mint ez a felszínes bizonytalanság, amely abban a pillanatban hullik ki a kezeink közül, amint elhagytuk az iskola falait örökre...