Ahogy közeledünk a tetőhöz Lolitával, mindent megteszek érte, hogy ne hagyjam felülkerekedni a reményt. Nem szabad korán reménykednem, előbb ki kell jutnom- a mászás közben csak arra figyelek, hogy merre lehet a halálfalók bajnoka, de egyelőre nem látom, és kis szerencsével Barbon még jó ideig nem jut feljebb. A legjobb lenne, ha egyáltalán nem jutna fel, de valahogy kétlem, hogy a szerencsére bízhatom magunkat. Azonban úgy tűnik, hogy nem csak mi ketten, de mind az öten megelőzzük.

 Amint felérek az ajtón és meglátom az alakot, félregurulok a csapóajtótól. Az első gondolatom, hogy Barbon mégis megelőzött valahogy, a második pedig, hogy a bábu rövidesen ránk támad, de végül leengedem a pálcám, amikor a támadás elmarad. Nem vagyok benne biztos, hogy miért visel a báb roxfortos egyenruhát, de továbbra is a fél szememet rajta tartom, miközben kinyújtom a kezem Lolita felé.

 - Maradjunk együtt, ha leh...- meglepődöm, ahogy a lány repülni kezd, és túl későn kapok utána, hogy elkapjam. Felkészülök rá, hogy lövök a láthatatlan támadóra, de amikor látom, hogy biztonságban a plafonra került, egy kissé értetlenül nézek körül - nem egészen értem, hogy hogyan áll meg a plafonon.

 Eszembe jut a Feje Tetejére Állt Teremnek nevezett helyiség a Roxfortban, ahogy felnézek rá, és amit volt lehetőségünk kitapasztalni, amikor harmadikban Revan nyomában üldöztünk végig egy elszabadult furkászt az iskolán, akit be kellett hoznia egy nagy vihar miatt. Ez a terem is hasonlónak tűnik, de sokkal összetettebb lehet, mert úgy tűnik, rám nem hatott a gravitáció. Az utánam belépő többi bajnokra igen, de nem mind a tető felé repülnek, mint Lolita.

 Felemelem a pálcám, de elvetem az ötletet, hogy bezárjam a csapóajtót - nem vagyok biztos benne, hogy ez lehetséges egyáltalán, a Tusa készítői egészen biztosan gondoltak erre. A következőt, hogy valahogy lebegtessem magam, is elvetem, nem csak azért, mert talán gondoltak rá. Fogalmam sincs, hogy hogyan működne a gravitáció, ha elemelkednék, én melyik irányba repülnék, mert láthatóan nem valamilyen távolság az alapja. Akkor az érkezési sorrend? Talán, de könnyen lehet, hogy ha garantáltnak veszem a gravitációmat, megsérülök. Vagy valami rosszabb.

 A lépcsők nem ijesztenek meg. Valahogy túléltem hét évet a Roxfortban, már elsős korom óta ugrálok közöttük, általában a szívbajt hozva Revanra és Skylarra, ezek között a lépcsők között nem lesz olyan nehéz mozogni, ha egyszer elérem őket.

 Abban biztos vagyok, hogy ez rejtvény, és abban is, hogy meg lehet oldani most már együttműködés nélkül is- talán az igazgatók szeretnék, ha a bajnokok még egyszer utoljára együtt, csapatként működnének együtt, közelebb kerülnénk egymáshoz, de Barbon és a gazdái elég egyértelművé tették az előző próbán, hogy mennyire reálisak a kilátásaink erre. Amúgy sem lehettek biztosak benne, hogy mindenki átjut ide. Körülnézek, a bábról a plafonon ragadt bajnokokra, majd Batere, aki több bábbal áll együtt- ők sem támadnak, de biztosan nem dekoratív szerepük van.

 Talán azok adják a gravitációt... vagy végül megtámadnak, ha valahogy szabálytalankodunk, bármit is jelentsen ez. Az majdnem biztos, hogy a készítők azt akarják, hogy a logikai képességeinket használjuk, a Jonathannal játszott videojátékok, a Skylarral és Revannal játszott társasjátékok több szerepet fognak jelenteni itt, mint a bűbájok.

 Miért repültek el? Talán ezen a platformon csak egy jogosult erre a gravitációra, Lolitáéknál pedig három... náluk viszont két báb van, ahogy Batenél is... akkor a bábok is beleszámítanak valahogy. Egy pillanatra átvillan az elmémen egy elmélet, hogy mi lehet a szabály, hogy a számok és a terem formája nem véletlenül függenek össze, de egyelőre arra jutok, hogy ebben kísérletezni akarok. Nem az a célunk, hogy eljussunk a terem egy másik részére, úgyhogy inkább azt kellene elérnünk, hogy megszabaduljunk ettől a gravitációra hasonlító vonzástól. Felemelem a fejem, és felkiabálok Lolita felé.

 - Szerintem akkor tudunk eljönni ezekről a platformokról, ha teszünk elég bábot a magunk helyére... megpróbálom a Geminiot a sajátomon.- biztos vagyok benne, hogy ő is ismeri a bűbájt, amit Flitwick idén leoktatott minden hetedévesnek, úgyhogy csak az a kérdés, hogy ezek a bábok rezisztensek-e az ilyen típusú mágiára. Csak egy módon tudhatjuk meg. Legalább egy, de inkább két oldal ugyanakkor akkor is kérdéses, úgyhogy nem tudom, merre fogok elrepülni – felkészülök rá, hogy akár varázslattal, akár kézzel megragadjak egy korlátot, amint felrepülök a platformról. Ha a mágia úgy működik, ahogy gondolom, és valóban felrepülök a platformról. Egyáltalán nem biztos, hogy ennyire egyszerű.

  Mindig sejtettem, hogy utol fogom érni Barbont, de ahogy megpillantom a kötélen, meglepődöm, hogy milyen gyorsan sikerült. Persze, meglehetősen primitív megoldást választott, ahogy nézem. Megérintem a pálcám markolatát az oldalamon lógó tokban, de egyelőre a támadás elmarad. Abban sem vagyok biztos, hogy észrevett egyáltalán. Azt persze biztos tudja ő is, hogy utolérjük, ez a torony túl magas hozzá, hogy az előnye kitartson, és bármilyen középszerű ötletnek tűnik ez a kötél, nem fogom lebecsülni. Ha maga Barbon nem is annyira erős, biztos, hogy ez a verseny valamilyen módon lejt a számára.

 Belemarkolok a falba, ahogy feljebb kapaszkodom. Gyűlölöm, hogy minden után, amit tettek mindenkivel, most valami rohadt nagy birtokról nézhetik a Tusát, hogy hatalmuk van ismét a Varázsvilág felett, de elfojtom az indulataimat, amikor hallom a hatalmas csápfű mozgását. A jelenben ezek a növények jelentik a fenyegetést, azután a torony következő szintjei. Nem mehet a jövő iránt érzett aggodalmam a jelen rovására. Itt és most kell tovább haladnom, mindenkiért, aki számít rám. Eszembe jut a húgom arca. Ha tizenegy év múlva kap egy baglyot, nem fogom hagyni, hogy egy olyan Roxfortba érkezzen, amelyet Yaxley és a csatlósai visszalöktek a sötétbe, egy olyan világba, ahol másokat félállatnak neveznek, sárvérűnek, ahol valakinek megölik az anyját, mert muglik voltak a szülei.

 A szemem sarkából hátranézek a mozgásra, Lolitára, aki sokkal jobb, sokkal elegánsabb megoldást választott, mint én- eszembe sem jutott, hogy ne a torony megmászásával jussak fel a tetejére, csak egy kósza gondolat volt, hogy örülnék, ha most velem lenne a seprűm, melynek hiányában csak az oszlopot láttam. Tudom, hogy bármennyit bővítettem a mágiámat, az továbbra is szabályokra, megszokásokra, falakra épül, ketrecben él, nem olyan, mint az övé. Talán az angol oktatási módszer a hibás, talán a mugliként töltött nyarak, talán csak a saját hiányosságom- persze, én döntök erről a hiányosságról. Soha nem késő változtatni.

 Amint az ördöghurok elkapja a sziklát, és látom, hogy ugrani készül, kinyújtom felé a kezem, készen rá, hogy elkapjam, ha kell. Úgy érzem, hogy ha lejjebb is rántana a súlya, elég biztos a fogásom, főleg, hogy a sajátomat mágikusan lecsökkentettem. Rengeteget edzettem Orinnal, úgyhogy egy fokkal kevésbé tartok tőle, hogy nem fogom tudni megtartani magunkat, legalább egy pillanatra, ha kell. El fogom kapni és meg fogom tartani, tudom, hogy meg fogom- nem fogom hagyni lezuhanni. Ma nem vallok kudarcot.

 - Jól vagy?- a figyelmemet eltereli a fentről érkező robbanás hangja. Azonnal a pálcámért nyúlok, és pajzsot emelek a fejünk fölé, miközben a lezuhogó törmeléken keresztül már keresem Barbont. Szerencsére nem zuhannak le túl nagy dolgok, úgyhogy úgy érzem, hogy a pajzsom kitart, de ha átkot is lő… fejben már végig is gondolom, hogy mi mindennel fogok akkor válaszolni.

 A haragomat egy pillanatra felváltja az értetlenség, ahogy lezuhan, nem sokkal mellettünk, rá egyenesen az ördöghurokra. A puffanás rövid félmosolyt csal az arcomra. Remélem, hogy bárhová is rejtette azokat a MACUSA fizette bájitalos fiolákat, most összetörtek. Túl sok időm nincs azonban, hogy a lezuhant halálfalót nézzem, vagy megnézzem, hogy vannak a többiek, mert a csápfű minket vesz célba.

 Vetek egy gyors pillantást Lolitára. Egyedül jóval kevesebb lehetőségem lenne megküzdeni a növénnyel, főleg ezen az oszlopon lógva, de így, hogy ketten vagyunk ellene, nem kell nekem csinálnom mindent egyedül. Egy pillanatig gondolkodom csak az átkokon, bűbájokon, melyeket a növényre zúdíthatnék, hogy kiegészítsem a Beauxbatons bajnokának várható támadását, de végül amellett döntök, hogy több hasznunk van belőle, ha neki hagyom meg a támadást.

 - Protego Maxima!- a csápfű sokkal nagyobbnak és veszélyesebbnek tűnik a fúriafűznél, nem kockáztatok meg gyengébb vagy nonverbális pajzsot. Abban sem vagyok biztos, hogy ez túl sokáig kitart, ha egyáltalán bármeddig, még azzal a rengeteg tanáccsal, gyakorlással együtt sem... de meg kell tartania, ha a saját túlélésemért nem is, Lolitáért. Nem hagyom beférkőzni a kétséget a gondolataim közé. Számít rám- úgy érzem, a gondolat segít a lecsapó növénnyel szemben, mely nem tűnik olyan hatalmasnak, mert elhiszem magamnak, hogy soha nem juthat át hozzánk a pajzs túloldalára, bármekkora erővel csap majd le.

 Érzem a vágyat, hogy mondjak valamit Lolitának, de tudom, hogy nincs szüksége a tanácsomra, a legtöbb, amit most adhatok neki, néhány zavartalan másodperc, úgyhogy nem teszek mást, csak a pajzsra koncentrálok, és mindenre, amit szeretnék megvédeni azzal, hogy feljutok a torony tetejére. Ki fog tartani, mert ki kell tartania...

Akció 1: Lolita kezének elkapása, hogy segítse az átugrásátt az oszlopra
Akció 2: Nonverbális Protego a fenntről lezúduló törmelék ellen
Akció 3: Verbális Protego Maxima a csápfű ellen, mellyel levédi magát és Lolitát a támadásai ellen

 Sokat gondolkodtam rajta, hogy mennyi esélyem van. A Kviddics szezon vége nem segített túl sokat az önbizalmamon, ahogy újra és újra végiggondoltam azokon az álmatlan éjszakákon, hogy hol tudtam volna kipréselni magamból csak egyetlen további gólt, akármelyik meccsünkön a háromból, mi volt az az apró döntés, amely eldöntötte, hogy végül csalódást okozok Lutece professzornak és a csapatomnak, még ha ők talán nem is érzik így. Újra és újra eszembe jutott, amit már mondtam Floriannek is: én soha nem nyertem semmiben, főleg nem akkor, amikor számított is valamit.

 Szerencsére sikerült hátrahagynom ezeket a gondolatokat a sorsról, a karmáról, arról is, hogy nem fogok soha elérni semmit, köszönhetően a barátaimnak. Remélem, hogy megbocsátják valahogy, hogy egész évben próbáltam önbizalmat nyerni belőlük, újra és újra hallani akartam, hogy hisznek bennem. Nekik végül elhittem.

 Ezen felül, persze, ez nem egy kviddics meccs. Kedvelem Connort és Zafirát, ellenük veszíteni végül nem jelent többet annál, amit már úgyis tudok: jobb kviddicsezők nálam, sokkal. Nem mi fogjuk mosolyogva tartani a Kviddics Kupát, nem nekem gratuláltak a professzorok; ez egy túlélhető veszteség. A mai nap ellenfele viszont nem egy barát. A mai nap ellenfelei apám gyilkosai az óceán túlpartján, az az elveszettség Zafira szemében, a vihar, amelyet láttam az első végzőseim arcán, és ha veszítek, látni fogok az utolsó elsőseimen is, akik ma reggel még boldogan cserélgették a köpköveiket a Klubhelyiség sarkában.

 Amikor óvatosan átvettem a húgomat anyámtól a Próba előtt, megszólítottam, hagytam, hogy megnézze az arcomat, azután megfogja az ujjamat macskamancs méretű kezével, eszembe jutott, hogy mi ő: egy mugli és egy sárvérű lánya. Az iskolánkat megfertőző férgek szerint, ha boszorkány lesz, az azért lesz, mert ellopta a mágiát valakitől, és bármit is tesz, soha nem lehet biztonságban, boldog... amikor visszaadom Laura-t anyának, amikor megölelem, tudom, hogy ez az egész verseny erről szól. Ezek a halálfalók, salemiták, vagy bárminek is hívják most magukat, nem győzhetnek ma. Ma nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy becsületes legyek, hogy én legyek a mosolygó, gratuláló vesztes. Ma megtöröm ezt a körforgást, ma nem fogok kudarcot vallani.

 Sietve, de nem futva indulok el, amint elengednek. Nem pocsékolom az erőmet a próba elején futással; ez a torony nagyon magas, ha kicsit is hasonlít az előző próbához, nem lehet benne gyorsan haladni, és mivel a halálfalók bajnoka ki fog iktatni néhány csapdát a saját előrejutása érdekében, szinte törvényszerű, hogy előbb-utóbb beérem, akkor pedig minden erőmre szükségem lesz, hogy biztosítsam: nem ő szerzi meg a Trimágus Kupát. Nem ügyetlen, és bármi is a szabály, biztos, hogy a MACUSA halálfalói ellátták valamilyen tisztességtelen előnnyel mára is, bárhol is rejtette el végül a bájitalos fioláit, nem annyi erőfeszítés lesz elintézni, mint Barclayt volt tavaly. Ettől függetlenül tudom, hogy sikerülni fog.

 Felemelem a pálcám, ahogy rögtön rossz látási viszonyok közé érkezem, ahhoz azonban nem kell túl jól látnom, hogy megismerjem a lecsapni készülő hang forrását, azonnal felismerem a fúriafűz haragját.

 - Protego!- most nincs meg az a pillanatnyi félelem attól, hogy a pajzsom nem fog kitartani, ahogy egy hatalmas ág nekicsapódik, ellök befelé, a torony közepe felé. A gyakorlás, Sir Daniel instrukciói biztosabbá tették a mágiahasználatomat, úgyhogy tudom, hogy a pajzs, amelyet megerősítek a következő csapás elől, ki fog tartani, miközben gyorsan eltávolodom a fától.

 Szeretném megvárni Lolitát, de tudom, hogy utol fog érni, Rögtön a kőoszlophoz sietek, csak egy pillanatot szánok rá, hogy elszörnyedjek a magasságán. Túl sokat edzettem Orinnal, mióta kihúzták a nevemet hozzá, hogy a fizikai erőnlétemen mehessen el bármilyen kihívás, ettől függetlenül használom magamon a varázslatot, amivel az előző próbán a súlyomat növelő kígyóméreg ellen is küzdöttem, és lecsökkentem a testsúlyomat – igyekszem a felére, de nem figyelek annyira a pontosságra. Valószínűleg enélkül is fel tudnék mászni, de ha megtámad valami félúton, biztos, hogy fél kézzel kell megküzdenem vele. Nem kapkodok a mászással, helyette igyekszem elkerülni a növényeket, amelyek közül nem ismerem fel az összeset, de a mandragóra jellegzetes mozgó levelei alapján tudom, hogy egyikkel sem akarok közelebbről megismerkedni.

 Egy pillanatra megállok a mozgásban, ahogy észreveszem a gigantikus csápfüvet, amely lassan mozog az oszlop mentén. Egy pillanat gondolkodás után úgy döntök, hogy nem próbálok most varázsolni rá, helyette lassan, óvatosan átkapaszkodom az oszlop másik oldalára. Nem tudom, hogy érzékel, de valószínűleg a mozgásra reagál, mert ahogy emlékszem rájuk az óráról, szemük nincsen.

Akció 1: Pajzsbűbáj a Fúriafűz lecsapó ágai ellen
Akció 2: Pehelykönnyű bűbáj a saját testére, hogy könnyebb legyen, és segítse a mászást
Akció 3: Lassabb és óvatosabb mászás az oszlop csápfűvel átellenes oldalán, hogy elkerülje, hogy a növény észlelje