A külföldi diákok érkezése érdekes fordulat ebben a tanévben, akkor is, ha egyelőre nem látom, hogy ez milyen előnyökkel jár számomra. Persze, vak és ostoba lennék, ha elutasítanám ezt, ahogy butaság lenne az is, ha nem jelentkeztem volna az új Alkímia órára, még ha az órára jelentkezők listája hagy is némi kétséget bennem az oktatás várható színvonala felől. A külföldi diákok elsősorban jövőbeli kapcsolatokként lesznek hasznosak számomra.
Mosollyal az arcommal érkezek az órára, amiből a leggyengébb vagyok. Valahogy mindig unalmasnak, értelmetlennek tűnt a Sötét Varázslatok Kivédése- az órán tanult anyag amúgy sem lenne elég arra, hogy valaki megtanulja effektíven megvédeni magát, Fawcett alatt ez pedig hatványozottan igaz. Erre vannak az aurorok, vagy testőrök- igaz, szeretnék valamivel jobban kitűnni. Revan nélkül esélytelen lettem volna azok ellen a bűnözők ellen, akikbe belefutottunk a kneazle fészek közelében, és ez a hiányosságom majdnem az életébe került. Ki kell javítanom a hiányosságaimat, még ha nem is lesz könnyű- tanárunk meglehetősen pocsék, a Hollóhátban pedig nincs egyetlen évfolyamtársam sem, akit legalább átlagos párbajozónak tartanék. Talán itt jönnek be a képbe a külföldi diákok.
Leülök Revan szabad oldalára, és ahogy Scrimgeour kicsit bizalmatlanul rám néz, visszamosolygok rá, mintegy jelezve, hogy nem érdekel a véleménye. Azzal barátkozik, akivel akar. Orinnal szemben már kevésbé vagyok bátor- tudom, hogy őt fel fogja bosszantani, hogy a húga közelében lát, de ezen a ponton kockáztatnom kell, és talán betudja annak, hogy túl sok külföldi diák van.
Nem figyelek Fawcettre (majd ha pálca lesz a kezében, a filozófiai fejtegetésekért olyanokat hallgatnék meg, akik olvastak Senecát), nagyrészt a mellettem ülő lány kezeit figyelem, miközben összedörzsölöm párszor a sajátjaimat. Csak rövid időre nézek Soff irányába, aki láthatóan most is Travers közelében akar lenni. Szomorú, mert többet érdemel nála- nem minden mardekáros fiú olyan, mint ő, Amycusszal például... a legjobb szó a meglepő, meglepő volt együtt dolgozni.
Ahogy a dolgozatok elénk kerülnek, összevonom a szemöldökömet. Nem vagyok benne biztos, hogy mi ez, de átengedem a lehetőségeire azoknak a diákoknak, akik szeretnek hisztériázni mindenért, és egy professzor rossz oldalára kerülni. A Hugrabug házvezetőjéről, valószínűleg sokakkal együtt, az a véleményem, amit kivívott magának tőlünk, de nem látom okát, hogy a rossz oldalára kerüljek. Vagy hogy pocsékoljam az időt.
Ezek elméleti kérdések, úgyhogy akkor sem okoznának nehézséget, ha nem másodéveseknek írták volna őket.
Befejezem az egész dolgozatot tíz percen belül, azután minden időmet Revan vonásainak tanulmányozására fordítom. Olyan közel van az a báb, az a tökéletes báb, amely az ő arcát viseli.
Feldobja a napom, ha látlak. Mosolygok rád, ahogy megpróbálsz arrébb menni az utamból.
Néha megállok hosszabb időre a közeledben. Tudom, hogy zavar.
Nem tudom, mivel érdemeltem ki. De örülök neki, hogy kicsit rosszabb lett a napod.
Talán nem is téged utállak, hanem a gondolatot, hogy ez lettem volna a családom nélkül. Talán egy arckifejezéssel érted el, amit már elfelejtettem. De rád akkor is lesz egy percem, amikor én a Wizengamotban ülök, te pedig guruló knútokért zargatod majd egy cukrászda teraszán a vendégeket.
Nem vagyok benne biztos, hogy milyen okból választottam annak idején a Jóslástant az összes választható tárgy közül. Soha nem voltam elégedett a Roxfortban biztosított tárgylistával, és kevés hasznot láttam a tantárgyban korábban- bármilyen kiváló elmém van, és bármennyire jól értem és érzem a mágia finomabb apróságait, nem rendelkezem ezzel a képességgel. Más született képességgel sem- szerény sorból kezdtem, szerény sorból fogok feljutni a csúcsra. Ugyanakkor nehéz elvitatni, hogy Lutece professzor hasznos színt adott egy viszonylag haszontalan tárgynak.
Mindig mélyen tiszteltem Herr Morgensternt- elsősorban azért a látnoki munkáért, amit követ, amellyel a mágiát használja arra, hogy túllépjen az emberi lét korlátain, határain. Biztos vagyok benne, hogy a nevét egy lapon fogják emlegetni a mágiatörténeti könyvek Merlin nevével. De tisztelem a másik képességét is: a marketing szakemberét, aki bárkinek el tudta adni a vízióját, akkor is, ha egészen középszerű ember lehetett, ahogyan minden bizonnyal anyám is az volt. Ez egy olyan képesség, amit én is szeretnék tökéletesíteni- a külsőm már így is rengeteget segít, ahogyan az intelligenciám is, de tudom, hogy érezni fogom, amikor elérem a tökéletességet. Még nem vagyok ott.
Az érdekes témát külön kiemeli, hogy Revan Morgenstern is itt van- nem is habozok sokáig, hogy azonnal mellékerüljek, csak egy kedvesnek szánt, bocsánatkérő pillantást vetek a barátnőjére, akit kiszorítok. Látom, hogy az a lány nem bízik bennem túlzottan, de őszintén szólva nem számít túl sokat a véleménye, kétlem, hogy egy évnél tovább emlékeznénk egymás nevére, ha nem lenne Revan barátnője. Nagyságból született név, de az alapján, amit láttam, elfelejtik gyorsan majd a halála után, hogy létezett.
- Örülök, hogy csatlakoztál az órához, ma délután meg akartalak keresni. Dolgoztam valamin, és szerettem volna megmutatni.- a létező legmagabiztosabb, legkedvesebb mosolyomat veszem fel, miközben egy pillanatra összeérintem a kezeimet a pergamen felett. A kneazle báb, amit készítettem, biztosan nem nyűgözi majd le annyira Revant, mint az igaziak, amelyek az erdő szélén játszottak, amikor (szerinte) véletlenül összefutottunk, de elég könnyű felvezetni azt követően, hogy töltsünk időt, menjünk megnézni őket. Tudom, hogy nem lenne túl nehéz elnyernem a bizalmát, de Orin miatt óvatosnak kell lennem- már így is mindig látom a gyilkos pillantást az arcán, amikor meglát. Talán sértette a büszkeségét, hogy szakítottunk, de a kezdeti rajongásom érte gyorsan kihűlt, amikor rájöttem, hogy Herr Morgenstern nem támogatja, hogy rám kényszerítette azt a rengeteg kényelmetlen aktivitást, ami csak az időm vesztegetése volt, és ami azt illeti, a közösen töltött időnk sem volt olyan minőségi, mint az, amit a háztársával töltöttem.
Revan mindenben felsőbbrendű a nővéréhez képest- ő élvezi az apja támogatását, ha igazak az információk, amelyeket kihallgattam a szüleim beszélgetéséből, ami azt jelenti, hogy a képességei még sokkal magasabb szintűek lehetnek, mint Orinnak. Külsőre is vonzóbbnak látom őt, még ha Orin is kétségtelenül egy műalkotás, Revan sokkal inkább illik hozzám. És természetesen, a személyisége sem hátrány. Orint toleráltam, de Revant tényleg kedvelem- ha már istenné, halhatatlanná akarunk válni, igazán tölthetjük az örökkévalóságot, aki nem ragaszkodik hisztérikusan hozzá, hogy minden reggel ötkor futni menjek vele, látom mosolyogni, és talán lelkesebb, amikor kettesben vagyunk.
Elfoglalom magam a gondolataimmal, azzal, hogy ilyen közel ülök Revanhoz- ritkán van lehetőségem ilyen tökéletesen megfigyelni, és a jóslatok autentikus voltának vizsgálata helyett inkább azzal töltöm az időmet, hogy fejben kijavítom a pontatlanságokat a Névtelen Bábon, melynek szüksége lesz egy névre. Tudom, hogy meg fogom találni azt a nevet, amikor eljön az ideje- a kész bábok szinte maguk mondják el a nevüket, ha elég jók lettek, hogy kiérdemeljenek egyet. A lányról mintázott báb pedig minden bizonnyal elég jó lesz- talán elég jó, hogy egy napon valóban tovább szállítsa a lelkét az örökkévalóságba.
Amikor azonban eljön a jóslat összerakása, magamhoz veszem Hubbard könyvét, és rögtön a lányra pillantok. Jó inspirációt kaptunk- olyat, amit akár a valóságban is használhatunk a jövőben. Nem érzem rosszul magam tőle, hogy esetleg féligazságokat adunk el a leendő tanítványoknak- a tudást ki kell érdemelni. Egy bölcs tanító nem árulja el az összes titkát az első órán, meglehetősen gyorsan feleslegessé válna a munkája, és az érdemtelenül gyorsan és könnyen szerzett tudás soha nem lesz igazán a türelmetlen tanítványé.
- Mi lenne, ha túlvilági életet próbálnánk eladni? Ez a vallás nem különbözik túlzottan a muglik, óriások, trollok és primitív varázslók hiedelmeitől. Ha nekik működött, mi is meg tudjuk csinálni.- az emberek bármit, tényleg bármit megtennének érte, hogy láthassák a halott rokonaikat még egyszer, hogy eljussanak egy kedves, felhőkkel tarkított vagy örökzöld édenkertbe, egy-két hiedelem még szüzeket is csap hozzá (nem vagyok benne biztos, hogy miért akarna valaki az örökkévalóságra tapasztalatlan partnereket).
- Nagyjából megvan a beszéd... és néhány mágikus hatást is kitaláltam, ami segíthet.- átadom Revannak a saját részét, miután biztos vagyok benne, hogy az egész csak inspiráció a mi életünkből, nem túl hasonló a valósághoz. Nem akarnám, hogy már most tudja, hogy mit gondolok, egy ennyire tisztán egyértelmű lépés visszavonhatatlan. Amúgy is, ostobaság lenne itt előadni mindent, nem baj, ha kicsit nevetséges lesz, amit kitaláltuk. Végül is, könnyen lehet, hogy ezek között az emberek között lesz olyan a jövőben, aki valóban csatlakozik a köreinkhez.
Viszonylag kevés figyelmet szentelek a többiek előadásának, csak Amycus Carrowéra figyelek, és mosolyodom el rajta. Lenyűgöző, elbűvölő és irigylésre méltó, hogy valaki ennyire szabad legyen, ennyire ne tartana a következményektől. Az önbizalma kétségtelenül lehengerlően vonzó, olyasmi, amit az ember egyszerre szeretne átélni és birtokolni. Bennem a külsőm, az intelligenciám ellenére égnek olyan kétségek, melyekkel a mardekáros fiú minden bizonnyal nem harcol. Talán ő a legjobb érv a halandóság mellett- egy ilyen fényes égitestről az ember jól tudja, hogy érdemes sokáig néznie, mert nem maradhat túl sokáig az égen.
Mielőtt felállnék, egyszerű bűbájjal vörössé teszem a szemem fehérjét, mintha véres lenne, és eltorzítom a hangomat is, hogy mélyebb legyen, visszhangozzon- ellentétben Scrimgeourrel, aki minden bizonnyal akkor érzi igazán otthon magát, ha párbajozhat valakivel (hasonlóan az exemhez), én mindig rengeteg energiát öltem a külsőségekbe, úgyhogy pontosan olyan hangom van, amilyet szeretnék- egyszerre magas és mély, hangos, melytől rezeg a tanterem. Mintha tényleg valami távoli bolygóról jöttem volna. Egy pálcaintéssel csillagokat is bűvölök a mennyezetre.
- TE VAGY A KIVÁLASZTOTT. TÉGED KERESTÜNK. TE VAGY BUL'SHI WI, A VÉRES KÖNNYŰ REINKARNÁCIÓJA, AKI ELVEZETHETI AZ EMBERISÉGET AZ ÖRÖKLÉTBE, A TÁVOLI TEATRALIS BOLYGÓRA. VÁR TÉGED AZ ÖRÖKLÉT.
Átadom Revannak a terepet, hogy befejezze a jóslatot- nem írtam meg szó szerint, hogy mit kellene mondania, csak a pontokat, amelyeket elvárunk. Normál esetben ez minden lenne, teljes hűség, minden idő, minden, amivel csak rendelkeznek, de természetesen nem próbáltam ilyen élethűvé tenni, úgyhogy a lánynak vicces befejezést hagytam. Olyat, ami neki is tetszik- nem kell mást tennie a híveknek, csak elmenni egy közönséges állatmenhelyre, és örökbe fogadni, majd szolgálni Cat'hor földi alakját, az első macskát, amelyik rányávog, és ezzel felismeri a kiválasztottat.
A Bájitaltan számtalan erősségem egyike, ez a bájital pedig egyáltalán nem komplex, úgyhogy nem nehéz befejezni az első lépéseket. Az összes titok, hogy mindennek, még a legegyszerűbb, leghétköznapibb feladatnak is teljes, osztatlan figyelmet kell szentelni, nem szabad elálmodozni; több faragás során elszenvedett sérülés is megtanított rá, hogy soha nem lehet valaki elég jó valamiben, hogy beérje azzal, hogy a felét vagy egy még kisebb részt ad magából.
A bájital bonyolultabb részét, a bűbájt illetően rögtön látom is, hogy nem véletlenül RAVASZ szintű bájitalról van szó. Érzem, hogy elkap belül egy pillanatra egy rám egyáltalán nem jellemző, hűvös érzés, amelynek hatására összedörzsölgetem a kezeimet, amely egy kicsit megnyugtat, mint régen, amikor... ezek a gondolatok természetesen a legkevésbé sem segítenek most.
Nem is Oakley professzor véleményétől félek; tudom, hogy ha nem is kapok túl jó eredményt ma, könnyedén kijavítom. A türkizkék bájitalok fényében, ahogy körülnézek, a társaim arcára, akik közül többen már mélyen belemélyedtek lelkük legmélyére, eszembe jut, hogy ez a bájital egy teszt a célkitűzésem szempontjából is. Ha nem sikerül elég jól, az azt jelenti, hogy komoly hiányosságaim vannak a lelkek, emberi személyiségek megértése szempontjából, az pedig egy elengedhetetlen lépés lesz a Halhatatlanság elérésének szempontjából- akár Herr Morgenstern útját nézzük, akár az enyémet. Nem hiszem, hogy képes lennék olyan bábot alkotni, amely egészségesen, stabilizált állapotban megtart egy lelket, ha nem vagyok képes megtalálni a saját belső szikráimat sem.
Mik volnának ezek?
Orin irányába nézek egy pillanatra. Elég őszinte vagyok magamhoz, hogy tudjam, a közös emlékeink sem lehetnek részei ennek a bájitalnak: a legjobb pillanatainkban szövetségesek voltunk, élveztük egymás társaságát és intelligenciáját, de soha nem működhettünk volna. Egy szövetség pedig gyorsan véget tud érni, és mióta tudom, hogy ő nem azt a szerepet tölti be, nem volt más soha számomra, csak egy zsákutca- egy zsákutca, ahol könnyen meghalhattam volna, de élve kiverekedtem magam belőle. Talán egy-két dolog jó volt... de csak felületesen, néhány percig.
Elég önző vagyok hozzá, hogy tudjam, boldog voltam, amikor először láttam azzal a szememmel, amely először meggyógyult, hogy hol fogok élni. Bármilyen kegyetlen gondolat, valószínűleg előbb szerettem a napi három étkezés, a meleg, a puha ágy gondolatát, utána terjedt ki azokra az emberekre, akik megadták nekem. Persze kiterjedt végül. Ha megkérdeznék tőlem, hogy szeretem-e azt a két embert, aki nevelt, akik a szüleim, habozás nélkül rá tudnám vágni, hogy igen, legalábbis magamban- szóban biztosan valami szellemes választ adnék („lehet nem szeretni valakit, aki ilyen jó divatérzékkel megáldott fiút nevelt?”).
Ha a legszebb emlékeimre gondolok, gyakran feltűnnek bennük a háztársaim, különösen Soff, akivel rengeteget beszélgettünk a divatról, a süteményekről, állatokról, olyan dolgokról, amelyek elvonnak kissé a küldetésemtől. Soffi Lowe egy meleg pont az életemben, a vele töltött beszélgetések, akár járőrözések gondolatára most is mosolyognom kell. Soffi egy rózsaszín pont, olyan, amelyiknek örökre ott kell lennie.
Rengeteg egyéb élmény tölt meg fénnyel, elégedettséggel: az első bábom, amikor először alkottam valamit, ami úgy nézett ki, mintha élne. Az alkotásaim, a kemény munka eredményei, melyekre ránézek egy hosszú nap után, és látom, hogy ismét alkottam valami megismételhetetlent, nem csak büszkeséggel töltenek el, sokszor érzem magam tőle teremtőnek, aki megpihen a hetedik napon, és nézi, ahogy táncolnak. Én persze jobb leszek a mitológiai teremtőnél, mert valami jobbat, valami többet fogok alkotni, fejlesztett változatot.
És természetesen ott van Ő. Scrimgeour sajnos eltakarja előlem Revant, de mindig úgy érzem, hogy képes lennék bármire, amikor az arcára nézek. Olyankor azt érzem, hogy nem csak repülni tudnék, de meg tudnám változtatni a Mágia törvényeit, a valóságot átálmodnám erre a létsíkra. Revan tökéletes- ő Herr Morgenstern leendő istennője, ő az a lány, aki a pléden aludt a tó partján, amikor jöttek a kneazle-ök, a lány, aki tökéletes. Vagy tökéletes lesz- eszembe jut a Névtelen Báb, amely viseli otthon az arcát, és amely már az esszenciája nélkül, félkészen is megölelt.
Warmheit.
Végig koncentrálok, amikor megkezdem a bűbájt. Nem hagyom az elmémet kalandozni, nem kap kitérőt, pihenőt, nem rettenek el azoktól a gondolatoktól sem, melyeket mások tisztességtelennek tartanának. Érzem, hogy kivörösödik az arcom, miközben látom a kis holdakat, melyek az apró aranybolygó körül keringenek, némelyik nagyobbnak is tűnik, de a bolygó gravitációja mégis nagyobb. Akarok mindent arról a bolygóról: a levegőjét, a vizét, a gyümölcseit, a fényt, amely visszaverődik a felszínéről.
Valamilyen citrusos növény- talán citrom. Gyalult fa. Por- a por hordozza több dolog emlékét.
Vörös arccal nézek a főzetre, mely jó lett, de nem tökéletes. Talán nem is lehet tökéletes főzetet alkotni elsőre, de csendben felnézek Oakley professzor irányába, azután újra Revan felé, akit most meg is tudok nézni egy pillanatra. Nyelek egyet, összeszorítom a lábaimat, azután ránézek újra a főzetre.
Egy napon el fogom érni a halhatatlanságot. Mit dir.
Azt követően, hogy Talbot majdnem elintézett akaratán kívül a Hugrabug elleni meccsükön, nem állítom, hogy túl nagy bátorsággal ültem le a nézőtérre. Nem is csak magamat féltem (bár kár lenne az arcomért, a géniuszomért és az új kabátomért), hanem a csapatunkat, különösen Soffit. Persze a legkevésbé sem lennék boldog attól, ha Zafira sérülne meg, el tudom képzelni, hogy Travers gurkója mit csinálna vele, de Soff olyan kedves. Olyan bájos. Nem akarom, hogy egy ilyen durva sportban vegyen részt, hogy megsérüljön.
Soha nem fogom megérteni, hogy miért teszi ezt valaki magától, de készültem egy szurkolói táblával. A legutóbbi meccs emlékére a nosztallangot rajzoltam rá, egy „HAJRÁ HOLLÓHÁT! HAJRÁ SOFFI!” felirattal, és csináltam két egy méter körüli, sasfejű bábot is, akik feltartják ezt, és a pálcám intésére a meccs elején sas(szerű) rikoltással üdvözlik a csapatunkat. Nem túl drágák, nem tettem beléjük több energiát, nem próbáltam elérni, hogy valahogy maguktól mozogjanak, végig a kezemben fogom a pálcámat, fenntartom a kis fehér fonalakat, amelyek mozgatják, közben pedig kész vagyok arra is, hogy használjak egy pajzsbűbájt baj esetén. Azt hiszem, hogy kész vagyok rá. A divat bajnoka vagyok, nem a párbajoké.
- HAJRÁ SOFFI! HAJRÁ ZAFIRA!- nem szoktam hozzá a kiabáláshoz, úgyhogy egyszer végigmegyek a csapaton, még egyszer megismétlem Soff nevét, azután innom kell a termoszban kicsempészett meleg teából. A combjaim közé veszem a pálcámat egy pillanatra, hogy végigtapogassam a diákcsemegét, amit a zsebemből lévő zacskóból öntök a kezembe, azután megkínálok mindenkit magam körül, és sietve bekapok egy pár szemet, mielőtt magamhoz veszem a pálcámat, és újabb rikoltásra késztetem a mágikus sasfejű bábokat, akik megrázzák a táblát.
Csak legyen vége minél gyorsabban, és senkinek ne legyen baja...
Annak ellenére, hogy nagyon szeretem a Bájitaltant, a gondolataim most teljesen máshol járnak. Eszembe jutott az a furcsa alkalom, amikor a báb, akit Revannak szántam, átölelt, egy olyan fenoménon, amelyet azóta sem tudtam megismételni, és nem tudom, hogy hogyan lehetnék rá képes újra. Ismét azon kaptam magam a reggeli órám előtt, hogy tervek helyett az ő arcát rajzolgatom, amely valóban olyan, mintha porcelán lenne.
Amit aggasztónak találok, hogy az érdeklődésem a lány felé csak akkor ébredt fel, amikor rájöttem, hogy nem a nővére lesz az, akit Herr Morgenstern örökösének, kiválasztottjának szánt. Talán nem is vettem észre, nem is gondoltam sem rá, sem a testvéreire igazán, kivéve persze Orint, aki a legerősebbnek tűnt, és aki úgy gondoltam, hogy segít elérni a céljaimat. Rémisztően sokáig tartott, amíg én is megismerhettem azt az igazságot, amit talán Ő is csak később látott, amely alapján rájöttem, hogy mennyire tévedek a látszattal kapcsolatban. A Valkűr soha nem lett volna képes ilyesmire, én pedig elvesztegettem volna az időmet egy olyan úton, amely nem juttat el oda, ahová menni szeretnék.
A belső vihar ellenére, amely ostoroz engem a figyelmetlenségemért, mosollyal az arcomon, tökéletesen megcsinált hajjal és pont megfelelően ápolt arccal, kifogásolhatatlan ruhában érkezem az órára. Az összes tervem súlyosan sérülne, ha az akadémiai teljesítményem romlana, ahogyan attól is, ha megtörne a rólam készült kép. Ez a bájital ráadásul hasznos, nagyon hasznos; nem tudok elképzelni semmit, ami annyira tönkretehetne mindent, mintha egy, a testemet ért gyógyíthatatlan sérülés vagy átok az elmémet is összezúzná. Talán az örök sötétséget is képes lennék valahogyan áthidalni, talán akkor is be tudnám fejezni a kutatásomat, de az elmém pótolhatatlan.
Hátul, Soffi és Zafira mögött foglalok helyet. Gondolkodom egy kicsit a válaszon, de nem kapkodom el annyira, mert hirtelen eszembe jut több megoldás is. Inkább megnézem újra Revant, hosszan rajta felejtem a tekintetemet. Talán akkor is érdekelne, ha nem lenne ő Herr Morgenstern örököse, ha nem rendelkezne azokkal a képességekkel, mert tökéletesnek tűnik, és nem is abban a veszélyes ragadozóhoz, sárkányhoz méltó módon, mint a nővére, az exem. Meglepő lenne persze, ha valaki az ő tehetségével nem lenne tökéletes.
Néhány felszólalót követően én is felteszem a kezemet.
- A bájital nagyon hasznos lehet azok számára, akik dementorok által indukált letargiában szenvednek, például több hónapos azkabani börtönbüntetést követően- természetesen ez múltbeli példa, de rengeteg ártatlan ember szenvedhetett el dementoroktól traumatikus mentális sérülést a Thickness adminisztráció alatt.- nézem Oakley professzort, várok a visszaigazolására, azután újra Revan irányába pillantok (véletlenül Orinra is ránézek, de elkapom a tekintetem, amint lehet).
Elkezdem a főzést, gyorsan és metodikusan. Tudom, hogy ez a bájital rendkívül egyszerű, de az alapján, amit Oakley professzor mondott, nem azért most tanuljuk, mert most találták fel, inkább az lehet az oka, hogy a végső lépések tényleg nehezek lehetnek. Természetesen nem aggódom, nem igazán van olyan kihívás, amellyel nem tudok megbirkózni, az intelligenciám csak azért a második legjobb tulajdonságom, mert a külsőm az első – elmosolyodom a szerénytelen gondolat hatására. Az biztos, hogy ilyen csinos iskolaelsője még nem volt a Roxfortnak, mint jövőre lesz.
- Ó, valóban! Gyönyörű! Ez az árnyalat egy nagyon szép ruha lehetne.- mosolygok Soffira, aki, mint mindig, észrevette ennek a bájitalnak egy olyan aspektusát, amit kevesen láthatnak, beleértve talán a professzort is, aki feltalálta a bájitalt. Nagyon jól állna rajta egy ilyen ruha, és el is határozom, hogy nyáron készítek egyet, és ha találok biztonságos módot rá, hogy eljuttassam neki a születésnapja alkalmából, megteszem. Sőt... talán viselhetné egy báb is a színt, a színt és az arcát. Ő azok közé tartozik, akik túl értékesek hozzá, hogy elnyelje őket az idő éhes szája.
Gyorsan befejezem az előírt lépéseket, és miközben arra figyelek, hogy továbbra is forrásban tartsam a főzetet, és a további instrukciókat várom, megnézem magamnak újra Revant, akivel nehéz, szinte lehetetlen betelni. Ellentétben a nővérével, nem látom rajta soha annak a jelét, hogy tudja, milyen különleges vérvonalból származik, mélyen látnoki magaslatok központi szereplője, pedig a szerep, amit kapott, egyértelműen fontosabb. Ha kicsit is zavar valaha a lehetőség, hogy Orin bosszút áll, ha közeledem hozzá (vagy hogy ezzel fájdalmat okozok neki), is tudom, hogy ezek a kockázatok eltörpülnek amellett, amit nyerhetek.
Egyszer-egyszer eszembe jut a kérdés, hogy mi barátok vagyunk-e. Sokszor találom a legkényelmesebbnek, hogy melléd üljek, sokszor veszem észre, hogy elmosolyodtam valamin, amit mondtál vagy csináltál. Ugyanakkor, ha megkérnének, hogy meséljek rólad, keveset tudnék mondani, pedig, mint rengeteg minden másban, megfigyelőként is kiemelkedően jó vagyok.
nagyon furcsa itt lenni a Roxfortban, és tudni, hogy te már nem jössz vissza. Remélem, hogy azért gyakran viseled a sálat, volt néhány hideg este már most szeptemberben. Illetve remélem, hogy most már rendben van a házatokkal és az üvegházzal (azért küldök még chomping cabbage magvakat, ha újra szeretnél ültetni belőlük).
Végre sikerült látnom olyan „ménkűpockot,” amit több, mint egy éve említettél a leveledben. Nem tudtam, hogy a mugli területeken is népszerűek ilyen állatok. Azt nem sikerült egyértelműen kiderítenem, hogy tényleg léteznek-e, a forrásaim eltérőek, de ha igen, Newt Scamander vagy nem fedezte fel őket, vagy nem érezte szükségét, hogy megemlékezzen róluk. Talán nem mágikus lények? A muglik közelében léteznek, úgyhogy nem kizárt, hogy frissen létrejött lényről van szó- talán a muglik technológiai fejlesztései kölcsönhatásba léptek a mágiával valahogy. Nagyon érdekes, és ha kiderül bármi más, kérlek, mindenképp írj róla!
Flithwick professzor idén tudott biztosítani egy termet, amit többé-kevésbé szabadon használhatok barkácsoláshoz. Nem vagyok biztos benne ugyanakkor, hogy mennyi időm lesz, mert végül nem tudtam kiválasztani, hogy a Rúnaismeret, a Számmisztika, a Legendás Lények Gondozása vagy a Jóslástan érdekel a legjobban, úgyhogy felvettem mind a négyet. Egy lány szerint az évfolyamomról teljesen bolond vagyok, és bele fogok őrülni, de élveztem nagyon az első hetet. Neked is nagyon sok tárgyad volt, úgy emlékszem. Ha lett volna Alkímia, én is felvettem volna.
Kötöttem egy pár kesztyűt neked, ha esetleg hiányozna a Hollóhát. A sas nem hasonlít túlzottan sasra azok szerint, akiknek mutattam, de azért remélem, hogy tetszik, és hasznos lesz számodra. Írtad, hogy az egyik chomping cabbage megtépte a kesztyűdet, bár gondolom sikerült könnyen helyrehoznod.
A másik csomagban küldtem neked egy kicsi bábot. Tettem vele néhány próbát, elriasztja a kéretlen vendégeket a veteményesek közelében, ha esetleg a varjak úgy döntenének, hogy megdézsmálják a termést. Csak annyi a teendőd, mielőtt felhúzod a kis kulcsot a hátán, hogy vidd körbe a területen, amire vigyáznia kell, és utána elhesseget mindent.
Schäfchenwolke mostanában egy kicsit áttért Bethoovenre, ha esetleg megint nem akarna kijönni, azzal lehet talán a legjobban kicsalogatni. Amikor mondtam neki, hogy hozzád visz levelet, nagyon izgatottan huhogott, úgyhogy szerintem boldog tőle, hogy láthat téged.
Apám említette, hogy ezúttal Egyiptomba megy koncertezni november elején. Már írtam neki kívánság listát, de ha esetleg érdekel valami onnan, le tudod írni, hogy minek örülnél? Elég sok különleges növény nő ott, és örülnék, ha megajándékozhatnálak néhány további maggal.
Üdvözlettel, Enver Amadeus Nebelwald 2001. szeptember 20.
Már távolról érzem Soffi édes illatát. Talán ő az, aki a legjobban ki tudja használni a külön fürdő előnyeit – sok prefektus nem is használja, én pedig az arc-, haj- és bőrápolási rutinomat viszonylag könnyen el tudom végezni egy hagyományos zuhanyzóban is. Már akkor mosolyognom kell, amikor meglátom.
Sokan nem látják Soffi Lowe zsenialitását, de nem ismerek senkit a világon, aki akár csak megközelítené őt divatérzék, szépérzék terén – az én tudomásom is eltörpül mellette, bármennyit olvasok. Soffi Lowe mintha megtestesítené a mágia egy egyedi, kevéssé értékelt, de rendkívül fontos ágát; egy ágat, amit talán nem is lehet leírni egyetlen angol szóval. Talán egy szóval sem. Schönheit. Soffi Lowe határozottan azok közé tartozik, akiket érdemes odaadnom az örökkévalóságnak, akik halhatatlanságot érdemelnek. Schönheit ist ein perfekt Name.
- Ó, csak néhány szezonálisabb gyümölcs. Vegyél bátran bármit, ami tetszik!- nem bánnám akár azt sem, ha az egész tál tartalmától meg kellene válnom. Én azok közé tartozom, akik értékelik egy finom falat, egy jó illat vagy egy szép látvány minden előnyét, mert ha valaki örökkévalót akar alkotni, örökké akar létezni, meglehetősen felesleges lenne ez a törekvés, ha nem szeretné az idejét. Az viszont mindig lenyűgöz, hogy Soffi milyen apró dolgoknak örül ennyire, mint egy középszerű kéz által firkantott rajzocska egy Sötét Varázslatok Kivédése órán. Az ember szívesen megoszt mindent, mindent a világon olyanokkal, akik láthatóan ennyire boldoggá válnak tőle.
Leteszem a tálat, azonos távolságra, mintegy jelzésként, hogy ez mostantól közös préda. Nagyon örülök, hogy segít nekem, érzem azt a fura, megmagyarázhatatlan érzést is, amit talán megvilágosodásként, lelkesedésként érzek. Furcsa gondolatom támad: talán ezt érzi egy kami folyamatosan? Talán ezt keresi Herr Morgenstern? Az érzést, amikor minden világos, amikor alkotás születik, amikor valami olyan mértékben hozzánk tartozik, hogy mágikusan örökkévalónak, emberen felülivé tesz? Ha igen, nem is kérdés, hogy érdekel, hogy tudni akarom azt is; persze, Revan nem csak ezért érdekel, de ostobaság lenne csak büszkeségből elvetni egy ösvényt, csak mert nem én vagyok rajta az úttörő.
Talán az én dolgom, hogy felfedezzek olyan különleges, szép dolgokat, mint Soffi Lowe vagy Revan Morgenstern. Talán az én feladatom, hogy megóvjam ezt az utókornak, teljes egészükben, ne csak maradványokban, ahogyan egy festmény, egy megfakuló könyv, egy vers, egy pengehegyű tollal írt levél tudná. Az egészet, örökre, át az Özönvízen, mint Noé.
- Hm... összefoglalom, várj. A haja búzaszőke... egyértelműen világos tavasz, és meleg.- ahogy beszélek, mosollyal az arcomon, látom magam előtt Revant, utána pedig a még névtelen bábot, amit inspirált. Olyan gyönyörű, meleg, puha. Eine Umarmung. Gyönyörű, tényleg, és nem úgy, mint egy vihar, mint egy mindent felemészteni készülő orkán, amely tombol a sötétség és a világ láncai ellen, melyek bezárták őt, melyek ellen nem tehet semmit, és ami örökre vihar marad. Ő inkább olyan, mint az a meleg illatú tavaszi zápor, ami átölel, akkor is, ha még nem szabadna neki, ha még nincs kész. Már most átölel.
- Válaszolok mindenre... a horoszkópra nem is szoktam ilyenkor gondolni. De a horoszkóp... a horoszkóp oroszlán, az aszcendens szűz, hold, ikrek. És 1988-ban született, az évfolyamtársunk... kicsit gyerekesek a vonásai, puppy arc, soft classic.- egy pár másodpercre eszembe jut, hogy talán most kellene megmondanom, hogy egy bábnak tervezek, de Soffi nem az a típus, aki elindul, és kombinál, megkeresi a lányokat, akikre illik, amit most mondtam. Soffi nem olyan sekélyes, hogy elárulja mások bizalmát egy pillanatnyi boldogságért, mert valaki fontosnak hiszi. Benne megbízom.
Eszembe jut, hogy talán, miután Revan tervezésével végeztünk, talán kérdezek Soffitól is, talán megkérdezem, hogy milyen színkombinációt ajánlana saját magához. Miért kellene családtagokra és szövetségesekre szűkítenem a gyűjteményemet? A világ tele van olyan gyönyörű és értékes dolgokkal, mint Soffi Lowe, akik megérdemlik a Föld összes gyümölcsét, az összes időt, amit csak szeretnének; és akik hiányoznának, ha nem lennének a mindennapjaim részei. Kevés igazán közeli barátom van.
- Ezt a ruhát úgy képzelem... ez lenne az, amiben akár az Abszolútra elmehetnél, akár valamilyen látogatásra felvennél- nem egy bálra, vagy formális eseményre, bár olyasmit is terveznék. Azért valószínűleg egy korlátozott színpalettával dolgoznék, nekem sincs mindenféle színű ruhám.- mindkét kezemmel a tálért nyúlok, de összesen két szem szőlőt veszek ki, amiket gondolkodón végiggurigázok a bőrömön, a kezeim között, mielőtt egymás után megeszem őket.
Mosolygok, miközben rágok, és a választ várom. Freund... Tudom, hogy hagyományos családból jött, és nem tetszik a gondolat, hogy talán rövidesen férjnél lesz, hogy talán valaki nem fogja értékelni azt az egyediséget, ami Soffi Lowe. Szomorú a gondolat, hogy valaki, aki a világot hordozhatná, mások számára nem más, csak egy apró építőkocka, melyből ostoba és funkciótlan épületeket emelnek. Ich war nich mehr als eine Rattle...
- Te magadnak milyen színeket szoktál választani? A rózsaszín különböző árnyalatai tudom, hogy nagyon szépek rajtad.- nem nagyon csinálok bábokon kívül senkinek ruhát, de úgy érzem, Soffi mindig ott volt nekem, amikor egyedül voltam. Talán viszonozhatnám valamivel, még ha apróság is.
Verteidigung gegen die dunklen Künste 2005. január 12.
Ijesztő a tudat, hogy Orin engem néz, pedig csak a szemem sarkából kapom el őt, miközben a professzor beszél. A lényeget mindenesetre tudom, úgyhogy azon kívül, hogy figyelek, nem tervezek már megszólalni, kérdésekre válaszolni. Az exem ugyanakkor elég ijesztő.
A tekintetem el-el vándorol, a kisebb Morgenstern felé, és tovább tanulmányozom az arcát, ahogy figyeli a professzort. Hogyan? Nem tudom, mi volt olyan különleges abban az egészben, és bár könnyű lenne az egészet ráfogni arra, hogy több gyakorlatom van, jobb bábokat készítek, mint régebben, az ilyen áttörések nem így születnek.
Rámosolygok Soffira, ahogy látom, hogy az unokatestvére, aki általában dühös és agresszív, ismét rajzolt neki valamit (valószínűleg valami kedveset, a lány reakciójából ítélve. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy talán én is rajzolok valamit – talán Revannak, de én nem kockáztatnám meg, hogy megbüntessenek. Ha kibírtam öt és fél évet büntetőmunka és pontlevonás nélkül, megteszek mindent, hogy kibírjam a maradékot is.
Üzenetek megtekintése
