TW: társadalomkritika, ic személyeskedés. Eleve sem voltam igazán mély véleménnyel az angol jóléti társadalom működésével kapcsolatban: nem is volt oly rég, hogy a toll tax felett érzett elégedetlenség egyszerű polgárinak aligha nevezhető vandálkodást fialt. A szabadságba vetett hit és az egyszerű ostobaság között akkor is nehezen találtam volna elválasztót, ha erre külön megkérnek, de erre már csak azért sem kerülhet sor épp a Roxfortban, mert régi, arrogáns modernizációja elfoglalja összes figyelmét a sokszínűség ünneplésének nevezett önbecsapásában. Talán voltak illúzióim McGalagony kapcsán, mert elsősként úgy tartottam, hogy egy nő bizonyára már csak természeténél fogva is képtelen olyan nárcisztikus önszeretetre, amelyre egy férfi. Nos, én sem vagyok mentes a jóindulattól, amire annyira szívesen gondolok, mint egy közepes erősségű migrénre.
Az persze nem feladatom, hogy kritikát fogalmazzam meg a jelenlegi politikai légkört illetően, vagy hogy az asszimiláció képtelenségére figyelmeztessek - ezt megteszi az oktrojált helyzet, de ha kötelező nem is, én azért épp olyan ellenséges maradtam vele kapcsolatban. A liberális demokrácia végül elpusztítja saját magát, mikor nem tud különbséget tenni régiek és újak szabadsága között - én pedig elpusztítom ezt a prekoncepciót magamban arról, hogy valamiképp felelős vagyok érte, mert ha valaki nyíltan ellenezte az olyan értelmetlen és felesleges dolgokat, mint az empátia, az én voltam. Szívesen mondanám persze, hogy ennek a romlásnak mindig megvoltak a jelei - és nem is tévednék nagyot vele, elég csak a Hugrabug teljességére gondolnom, de hát az ópiumra szükség van, a vérelméletre pedig nincs. Megfulladni kívánatosabb az elsőn, az utóbbi belekerül néhány évbe a mellékelt ábra alapján.
Hogy ez egy népszerűtlen álláspont, nem érhet váratlanul senkit, és annak öröme sem enyhíti, hogy majd egyszer azt mondhatom, hogy én megmondtam. Ezen nézeteimet leginkább Scrimgeourrel osztottam meg, és azt meg kell engednem neki, hogy példás önmérsékletet tanúsított eddig - bár gyakran ér az a kritika, hogy nem tudok uralkodni az indulataimon, őt is biztosítottam róla, hogy ha valóban így volna, önként vágnám fel a gyomrom. Utólag belegondolva ez a példa valószínűleg nem tartozott azok közé a témák közé, amelyeket épp reggeli közben akart megvitatni, de egy kis öklendezés még senkinek sem ártott meg. Sajnálatos, hogy a mai gyakorlásomhoz nem tud csatlakozni, de ennél vannak most szükségesebb gyakorolnivalói is, amelyek közben remélem, hogy maga is felismeri, hogy a jószívűségnek hazudott társadalmi felelősségvállalás még senkinek nem nyert semmit egy meszesgödörben bérelt helyen kívül. Csak a valódi társadalmi felelősségvállalás vezet valahová - annak kövei pedig érzelmek helyett elvek.
A hakamát épp az időjárásra való tekintettel nem hoztam magammal - és nem számítok társaságra sem. A húgom kitartóan ragaszkodik a szellemi és testi hanyatlás azon fokaihoz, amelyeket mások művészetnek és alkotásnak titulálnak, miközben az egy helyben megülés jobban leírná azt, de az efféle kegare már-már kiszámítható is az ő esetében. Annak az undorító szellemi kútmérgezésnek pedig, amelyet a hollóhátasok prefektusaként ismernek, még mindig tartozom azzal, amit az arca ha el nem is bír, de biztosan megérdemel.. Ennek tudatában veszem fel a shinait, és rövid időre lehunyom a szemem. Magam elé képzelem mindazt, amit Dargan sensei mondott az elme nyugalmáról, és átadom magam a hullámnak - ellenállni annak, amiből születtem: értelmetlen. A csontok ütemének, a vér dalának - a tökéletes dallamnak, amely a mágia maga.
De alig pár percnek tűnő órával később megérzem a jelenlétét - a megtestesült zetsubou, már messziről érezni a rothadását. Hogy meri viselni azt a nevet, hogy meri megfordítani a helyes sorrendjét, mint valami hamburgerzabáló, alig pár évtizedes történelemmel büszkélkedő emigráns a saját hazájában? Bizonyára nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy úgy tegyen, mintha közülünk való való volna, miközben a vérvonala bizonyára térdelt nem egyszer valami előtt, amely torkon ragadta a kultúránkat, amely versenytárssá tett bennünket a kényszeres modernizáció kínjaiban. A Kamik ezúttal sem áldanak meg türelemmel.
ich will kein Engel sein gott weiß ich will kein Engel sein
+16 társadalomkritika. A wakizashi felszínén a lemenő nap fénye épp olyan, mintha a hullámok vernék vissza - az acél talán maga is épp így tesz, mielőtt megszilárdulna a pálca nyomán. Szégyenteljes beismerni, de arról nem sokat tudok, a muglik hogyan formálják meg, hogyan próbálják utolérni azt, ami számukra nem rendeltetett, míg vakon botladoznak végig az életen, kizáratva abból, ami annak forrása. Persze biztosan találnék néhány csekély értelmű diákot az iskolában, a külföldi delegációknak köszönhetően számuk még nőtt is: kétlem, hogy ne osztanák páran azt a véleményt, hogy épp olyan vagyok, mint azok a muglik. A természet rendjének nevezett, szerintük morális bíróság által méltatlan, és bár azzal kezdeném, hogy ez a lírai kifejezés az oktatásunk hiányosságának eredménye, ezúttal.. nem tudnék nyugodtan anélkül pihenni, hogy ne ezt idézzem fel újra meg újra.
Mások bukása olyan, mint az eső: bekövetkezik, mert ez a moralizálással ellentétben valóban a természet rendjébe tartozik, ellene tartani oly felesleges, mint megértetni az angolokkal, hogy a 19. század nem az előző, ebben pedig már senki nem tiszteli őket. Ezek közé a bukások közé tartozott minden olyan is, amelyet utolsó naivitásom az olyan emberek felé táplált, mint ez a magát Rokuro Ishidának nevező szerencsétlen tragédia, aki még a saját nevét sem tudja helyes sorrendben használni, és épp úgy törleszkedett az amerikaiakhoz, mint aki életében nem ismerkedett meg egyetlen történelemkönyv tartalmával sem.
A magam bukása elfogadhatatlan.. és nem más bajnokokkal, csak önmagammal szemben. Az is merő hiúság, hogy ezt a fegyvert választottam, mert nem vitt rá a lélek, hogy egy tantót vagy kaikent emeljek ki a ládámból, kérdezni pedig már senki nem kérdezett semmit a klubhelyiségben, mikor megláttak vele. Néha az emberi ostobaság simulékonysága ott rejt örömöt, ahol nem is remélnénk.. De a bukás azért csak bukás marad, és amíg megtorlatlan, épp annyira elviselhetetlen is. Revant számtalanszor neveztem kegarénak, de én váltam azzá, az én kezemen száradt az, ami idáig vezetett: nincs kit felelőssé tennem, és annak gyengeségét, hogy ezzel próbálkozom, már nem viselhetné el sem a gerincem, sem a nyakam.. sem a térdem.
Felemelem a kardot - az alkonyi mámor megfesti, mielőtt megvillanna. A markom biztos, az nem követ el olyan hibákat, mint az ész vagy a szív: mire szolgál az előbbi, ha az utóbbi rabja, és miért dobog az utóbbi, ha az előbbi nem gyorsabb nála? Szégyen ez az egész nemzetségemre és véremre is, legyen az bármilyen jelzőkkel teleaggatott is. Azon a tengelyen, amely keletről nyúlt nyugat felé, semmi olyan nem született, amire büszkének érdemes volna lenni - ezért is hordoztam azt hangosan. Megadhattam volna magam a középszerűségnek azzal a nyugalommal, amellyel a fogyasztói társadalom: nem tehetek róla, ott sem voltam, nem érint, nem foglalkozom politikával. A kegarénál is mélyebben futó undor fog el erre, hogy emberek mellettem úgy élik életüket, hogy felelősséget a múltért, az emlékezésért gyengeségből nem vállalnak. Hogy tort ül a hitványság, egy pocsolya mélységében meg nem pillanthatja e társadalom azt, aminek ismétlésére született..
Mert aki nem emlékszik, annak nincs jövője.
- Oakley professzor? Mit keres itt ilyenkor? - kérem számon, mintha tilosban járna, a wakizashi nem rendül meg a szavakban sem. Nincs miért, ahogy a professzornak sem kell elfordulnia: látott szégyent eleget, a vezeklésből is kivette a maga részét nem egyszer. Talán nem véletlen, hogy nem volt angol - és talán gyakorolhatnék valami mérsékletet velük kapcsolatban is, hiszen számtalan nemzetiség gyermekei hordozták a nagy ősi ostobaságot, felszínességet, amelyet manapság empátiának hazudunk, máskor pedig hitnek. Csakhogy a hittel nem lehet vitatkozni - ahogy azzal sem, akinek fejében a hiány ásít, az magára pedig mindig aljasságot kér.
- Megbosszulom a bukást, professzor. - állapítom meg, mert ez természetesen magától értetődő, felesleges volt a kérdése is. A kegare nem tisztul meg magától: ami mocskos lett, eredendően válik azzá. Szavai arról, mire számított, talán jól esnének egy másik esetben, de épp olyanok, mint egy bocsánatkérés - nem számít igazán, míg tetté nem lesz, azzá pedig nem lehet. Oakley professzor nem követett el semmit, ahogy Scrimgeour sem. A válaszát meg sem várja mozdul a csuklóm: a wakizashi pedig gyorsabb a fájdalomnál.
+16! szégyenítés, maximalizmus Az idő könnyen és lelki nyugalomban telt - aligha volt részem hasonlóban hosszú ideje már. Ennek alaphangulatát megadta, mikor már a hevítéshez értem, és kihűlő kezeimmel a padra támaszkodva kezdtem figyelni a folyamatot. Talán ezt is megpróbálhatnám.. de az öt pont fájó szégyenként visszatart attól, hogy olyasmire vállalkozzam, aminek sikerében kevésbé vagyok biztos, már csak a társaim biztonságának érdekében is. Barbon nem emelt szót ellenem, de természetesen épp elég liberális széplélek ül közöttünk, aki ha igazán megerőltetné magát, állíthatná, hogy bántalmazom őket. Elvárásaim mostanra, akár fogalmazhatunk úgy is, hogy megszűntek, pedig aligha volna érdemes nem épp Quintont megjelölnöm a csalódás mértékegységének - ez az egész tanév legalább három quintonnyi nepotizmussal és értelmetlen egyenlőségi propagandával ajándékozott meg bennünket. Eleinte még csak-csak remélhettem, hogy a vendégek majd a színvonal emelkedéséhez vezetnek szigorúbb tanrendjeikben őket a haladásra kényszerítő mentalitásukkal - ez a remény mostanra, akár ügyetlen és túl lelkes alkimista kezében a higany, úgy elillant, mintha sosem lett volna. A szégyen az persze megmarad, abból mindig bőven marad, és ha kis hiányát is éreznénk, elég végigtekinteni a csoport összetételén - bármelyikén, amelyikben épp vagyunk.
Tisztán értem, hogy Romanov professzornak kötelessége az elesettek ápolása, és hogy a kafarnaumi úton egészen olcsó a hazudott empátia gyengébb képességű embertársaink felé (mintha ezzel el is ismernénk, hogy a pozitív diszkrimináció épp csak annyira kegyes, mint eltagadni a lehetőséget valaki elől, hogy hibáit megismerje) - de ennek ellenére kifejezetten idegesít ez az alázatossága azon diákok iránt, akik arra sem érdemesek, hogy az ajtót kinyissák előtte. Ishida sensei biztosan emlékeztetne most a közösség szolgálatának valódi kvintesszenciájára, de én igencsak messze vagyok a sensei türelemtől, és a hetedik éve tartó megvetésemnek is készíthetnék egy edényt akár mindazok számára, akiket az általam preferált és megálmodott 'Tiltott Rengeteg' házba kellett volna a Süvegnek osztania. Ez a probléma mostanra legalább megoldotta volna önmagát.. Bár Jenkins és Tuffin legalább a hallgatásban kitüntetik magukat, ha egyéb kiválóságnak híján is vannak. Hamarosan elérkezik az idő a tárgy megformázásra - de már tudom, hogy el fogok térni a megrajzolt mintától. A görbe kis vonalak nem tűnnek elég.. fenségesnek egy olyan fontos fegyver számára, amelyet díszíteni szolgálnának, és ettől rögtön elfog valamiféle halvány megérzése a kudarcnak ismét. A jelenlévők bizonyára már úgy távoznak ebből az intézményből, hogy meggyőződésükké tették, hibázni emberi dolog, sőt, már-már elismerendő bonding, de rajtam nem fogott a Roxfort hazudott, messziről bűzlő esélyegyenlősége. A valódi liberalizmus szükségesen kegyetlen a gyermekeihez, ha fel nem is falja őket: ha valóban mindenki egyenlő, akkor senki sem az. Talán érdemes volna ezt szem előtt tartanom a Tusával kapcsolatban is - nem okozna nehézséget a teremben ülő majd összes diák hirtelen kivégzése, amely többek között épp Romanov professzor érdeme, de.. Nos, a kétségeim hangjait ezúttal is a munkával fogom elnyomni. Erősebb vagyok önmagamnál is.. főleg a kudarcot langymeleg korszellemként felmentő empátia nélkül.
Vigyázva veszem a kezembe a forró ötvözetet - bár biztos vagyok benne, hogy ez nem igényelné, hogy legyek tekintettel az érzéseire vagy a.. triggereire? Így nevezik őket, bár ennek a gondolata is szánalomra méltó - akkor biztosan, ha nem épp ilyesmivel dolgozom, ami a képességeim ellenére is megköveteli a precizitást. Az első pillanatban még érzem hőfokát, aztán igazítom utána a tenyerem és ujjbegyeim felszínét: sosem tartottam talán még így csodát, ilyen.. könnyen, mégis, ilyen megindítóan. Az első naginatám okozhatott hasonló megindultságot, és kis híján most is az arcomhoz érek, hogy a letaglózó eufóriában a fülem mögé simítsam a hajam. Olyannak tűnik, mint egy rég elveszett játék, amelyet most leltem meg - úgy hajlik és formálódik a kezem nyomán, akár az elmém kívánsága szerint a testem. Szoros azonosságot érzek az anyaggal: talán én is ötvözete vagyok a mágiának és természetnek, ha ezek nem is válhatnak el egymástól soha igazán. Mikor közelebb hajolok hozzá, rögtön érzem, hogy az arcomra nem ügyeltem, de mégsem tudok ellenállni a teremtés kicsi, de lelket betöltő folyamatától.
Csak mikor már a charm nagyja elkészült, felvette a maga vércsatornáit a körmeim formái után - hogy majd kintsugivá egy másik foglalkozás tegye, mintegy kritikaként arra a közegre, amely formálja, és amely nem érti a sérülés mélységét, nem él együtt vele, csupán ünnepli - csak akkor veszem észre a számomra még idegen lány tekintetét. Nem tudom, mennyit értett az egészből, és ez valóban nem kritika az azt amúgy is aligha elérő oktatását illetően (látva a legtöbb francia hallgató csoportmunkára vagy küzdelemre mutatkozó igényét): de nem fordulok el tőle, ahogy Barbon pillantása elől sem. Sok minden miatt érzek szégyent - ennek az országnak a kishitűsége, nagyságot felzabáló középszerűsége, diákjainak butasága miatt, de a képességem, vagy épp származásom nem tartozik ezek közé. Traverse is csak tanult belőle, és mindig örömmel tölt el egy konfliktus: a konfliktus az, amelyben erősödnek az emberi kapcsolataink. Az óra végén magam is odalépek, hogy megmutassam Romanov professzornak az elkészített, talán a hozzám kevésbé illően gazdag díszítésű charmot Amaterasuról - biztos vagyok benne, hogy őt nem gátolja a munka értékelésében egy másik korszak vélt propagandája. Nem mintha gondot okozna bármi külső erőnek leigázni Angliát.. de talán ezek miatt a vidám gondolatok, vagy a nyelvtudás csekélysége miatt nem értem Fuentes mondatait, csak az indulatot, amelyet gerjesztenek. Ki tehetségében nem tűnik ki.. a feltűnést választja, ha már az amerikaiak nevelték. Büszkék lehetnek rá, ahogy mi is a vélt liberalizmusunkra: kitüntet minket ez az évezred, ha az előzőt már mindketten elvesztettük.
+18! szégyenítés, politikai kritika, valós történelmi traumák, feltételezés, filozófia. Ishida sensei egyik első kimondatlan tanítása volt, hogy akinek van miből, annak kötelessége áldozni szellemének és lelkének bőségéből. Ennek ő legélőbb példái közé tartozik. Próbálok erre és csak erre gondolni, miközben Longbottom professzor egyik kényes növényét próbálom kiszedni a hajamból - meg arra, hogy a kamik látják lelkem, Longbottom professzor talán megtalálta a legalkalmasabb diákot a szeretett kényes növényeinek átköltöztetésére, de talán azt is megtalálta, aki a következő alkalommal úgy fogja kezelni őket, mint a Nagy Hullám Kanagavánál. Ezt a szóviccet senki nem hallotta a korai időpontra tekintettel, még mindenki énidőre hivatkozva próbál úgy tenni, mintha a szombat reggel öt óra elfogadható kifogás volna bármire is. Annyi elégtételt érzek, hogy Longbottom professzor is kénytelen volt elismerni, hogy ki korán kel, tiszta elmével és elhivatottságal végezheti extra feladatait - még ha ezek az extra feladatok az ő esetében azt is jelentették, hogy egy borzalmas nevű és elfogadhatatlanul édes illatú bögre kávéval instruálja, épp milyen magas legyek és hogyan nyúljak a kényes növényeihez.
Magam vagyok a Nagyteremben, ez épp megfelelő: a nagy pillanatok ismérve hogy magányosak is. Meghozni ezt a döntést könnyű volt, mégis vonakodom bedobni a nevem - még a naginatám is nehéznek tűnik, ahogy teszek néhány határozott lépést a tűzkör felé. Természetesen nem fogok visszalépni a kihívástól, vagy akár attól, hogy megmentsem ezt az iskolát a teljes társadalmi megszégyenülés árnyékától, holott az elkerülhetetlennek tűnik. Napok óta hallom akaratom ellenére az esélylatolgatást - a népszerű jelöltek nevei elhalványítják a realitást. Senki sem képes arra, amire én. Nincs nálam alkalmasabb jelölt - megszorítom a pergament. Az összes általam beszélt nyelven felírtam a nevem, a japán, a német, az angol, a latin mellett nincs hely kétségek számára. A félelem a barátom, a mesterem, a természetem: csak hagyom, hogy átcsapjon felettem, eggyé váljon velem. Félelem a kudarctól, félelem a törékenységtől - félelem a félelemtől.
Egymagas vagyok az alkotmánnyal, lángjai akkor sem égetnének, ha a roxforti kezek hanyagsága erre is kiterjedne - és mégis tétovázom az utolsó mozdulat előtt. Megérintem a naginatát, nem tűnik valószerűnek: igazat adtam Traversenek, nincs nálam jobb jelölt, nem lehetséges. Lehetetlen: ha lehetséges, akkor nem a legjobbat keresik. Tiszta és világos, szabályszerű és rideg. Ideális. Mint én. Mégis elöntenek a hitvány emberi érzések, mint kegare az épet: szégyent érzek először a pillanatnyi gyengeségért, kétséget azért, mert ha valóban én vagyok a legjobb, Benzaiten megígért ajándéka - akkor miért remeg meg épp most a kezem? Ez csak egy ostoba serleg, az angolok ostoba versenyén.. én vagyok a legjobb. Ha nem én vagyok a legjobb - a legjobb fogalma egészen más és -
És ha a tökéletes szubjektív, sosem leszek elég jó hozzá. Nem lehetséges - nem létezik. Ostobaság - mint minden, ami efelé vagy el tőle vezet. De ez csak az emberi létezés sötét órája: ebben osztozom velük, a még épp alvókkal, azokkal, akiket megvetek és akiktől nem szabadulhatok. Akiknek létét szolgálja az enyém - amelynek alárendelődik a kiválóság, mert a kiválóság nem felette áll az anyagnak. A kiválóság tartja.. az anyagot. Meggyűröm a pergament, mielőtt a lángok közé vetném egy határozott mozdulattal. Hirtelen értem már, mire gondolt Ishida sensei: logikus, tiszta. Természetes. Én nem egyszerűen a legjobb bajnok vagyok. Én a Nagy Hullám vagyok Kanagavánál - nem feladatom a legtökéletesebb emberré lenni a tökéletlenségben. Én az anyag vagyok, amelyből a világot teremtettük: akkor is, ha félek közben.
+18! szégyenítés, maximalizmus A helyzetben elvárható módon lehorgasztott fejjel sétálok a terem ajtajáig, és csak azért nézek fel, hogy egy gyilkos pillantást vessek az egyik portréra, ami késünk, késünk, Morgenstern? megjegyzéssel illet. Nem állt szándékomban épp erről az óráról elkésni, de rajtam kívül álló okokból - mint a belső üvegházak átszervezése az új professzor kívánsága szerint, amihez emberi kéz kell, mert azok a különösen ostoba növények a mágia hatására mindig agresszívabbak lesznek - mégis épp ez történik. Kifogással természetesen nem fogok élni, az úgyis épp annyira hihetetlen, hogy még hazugságnak sem volna jó. Bár morálisn nem vagyok ellene, de nem Romanov professzor kurzusán. Sokat köszönhetek neki, tudását is tisztelem - a kétségeim nem ezzel kapcsolatosak. A jó mester nem csak gazdag tudású - fegyelmet is tud tartani, és ennek a külföldi diákok érkezésével még inkább híján vagyunk, pedig a szint már a bányászkappa alatt volt eleve. -Elnézést kérek a késésért, vállalom a kiérdemelt büntetőmunkát is! - nem akarok a szükségesnél nagyobb feltűnést kelteni, így csak gyorsan helyet foglalok, és tulajdonképpen örülök neki, hogy azzal az egynegyed órával is kevesebbet kellett eltöltenem az évfolyamtársaim társaságában. A kamik ebben az évben igazán szűkmarkúak voltak hozzám, már ami a türelmet illeti..
A feladatok pontos listája segít elvonni a figyelmem róla, hogy Tuffin és a másik szellemi kútmérgezés ezúttal is úgy produkálják magukat, mintha erre kapnák az érdemjegyet - mostanra letettem róla, hogy a Roxfort megőrizhet bármit is eredeti hírnevéből. Ha ez nem volna a liberális demokráciának hazudott 21. századi önbecsapás eufóriája, a Serleg közülünk biztosan nem választana bajnokot.. De talán a francia diákok számára elérkezett a pillanat, hogy javítsanak hírükön, alkímiában előttünk járhatnak már csak az alapján is, hogy a tantervük része. Kétlem, hogy van rajtam kívül itt bárki, aki állandó oktató nélkül szerzett RBF-et egy aligha válaszható tantárgyból, de azzal biztosan nem lehet bennünket vádolni, hogy sztahanovisták lennénk. Ha a reményeim az első napok óta kínhalált haltak is, amiatt nem aggódom, hogy Romanov professzor a hitvány oktatók sorát erősítené - pedig azon a polcon is ülnek bőven. Nem egészen világos számomra, miért fogadta el a felkérést, talán szakmai előrelépést lát a lehetőségben, talán még annál is kevésbé becsülik az egyetemi oktatók tudását, mint amit az esélyegyenlőség hazudni enged magának. Végtelen türelme lehet ha kibírja ezt az egy évet is, kétlem, hogy bárki igazán meg tud itt maradni, ha nem bír egy szamuráj nyugalmával a szellemi nihill lelki szegénységbe zajló mintáit illetően.
Míg a vázlatnál járok, elfog a kísértés egy kísérletre - mélyen beszívom a levegőt, pár pillanatra úgy látom csak a jelenlévőket, mint pergamenen a penna vonásait. Hiszen tudom, miből áll az anyag amivel dolgozni fogok, értem annak lényegét, alakját, esszenciáját - ellenőrizni sem volna külön feladat. Ha lenne rá időm.. ha meg merném próbálni.. meg tudnám formálni az eszközök nélkül is, a kezeimmel? Fel tudnám hevíteni, a pontos hőffokot bűbáj szabályozhatja: a bőröm a legtisztább edény, amelybe ambíciót tölt az emberi képzelet. Fegyelmet erőltetek magamra, meghúzom a vázlat utolsó vonalait a naginatám tokjának új charmjához - ha nem parancsolok a kíváncsiságomnak, hosszú évek munkáját áldozom perceknek. Nem vagyok jobb, mint a belső szégyenükre vak és süket látszat-zsenik, akik hiányzó darabjait vakmerőséggel pótolják körülményeik, amíg.. Nos, elég körbepillantani a teremben. Olvasztótégelye vagyunk a nyers akarásnak és a kör még önmagába sem tér vissza - visszafogja azt korszellem, önzőség, és a hitvány emberi vágyak üldözése. Én sem vagyok mentes tőlük - keserű mellékíze van a gondolatnak, míg a holdkövet kezdem morzsolni az őrlőt megszorítva. Olyan könnyű volna engednem a csábításnak, megpróbálni, vajon a puszta ujjaimat megkeményítve finomabb állagot kapnék-e..
- Verdammt! Nem volt szándékos, elnézést! - a tenyeremben elpattant őrlő épp elkerülte az asztalon gurulva a tőlem nem messze ülő Barbont. Nem teszek kísérletet a megjavítására, ez már egyértelműen a kamik kísértése - mikor nem néz már senki a közjáték után, összeolvasztom az ujjaimat és dolgozni kezdek. Gyorsan, halkan, precízen. Az alkotás öröme az iménti ügyetlenkedésért is kárpótol: a fájdalom ingere messze marad mögöttem, egészen átszellemülök a holdkő maradékának felőrlése közben. Mintha valaki csak az én nyelvemen, csak nekem adná át a lotus sutra megértésének egyetlen valódi lényegét.. Szinte már eszembe sem jut, mit készítek, hol vagyok, mi az órai feladat lényege - a világ megszűnik létezni a maga valójában. Nem marad benne semmi, csak a végtelen: az a végtelen, amit az emberi hitványság rejtett el. Talán végig közelebb volt, talán a prima materia nem az volt, amit megtanulhattam. Talán Romanov professzor sem érti még - talán én is alig. Ahogy azt is, mi történik majd.. ezután.
+18! szégyenítés, társadalomkritika, feltételezés, egészségtelen maximalizmus. Bár én is osztozhatnék abban a kegyben, hogy futás közben a gondolatiam elmaradnak - de talán az állandó éberség a renyheség elkerülésére ilyenkor sem engedi, hogy felesleges pihenéssel töltsem az időm. Azt természetesen megfogadtam, hogy még a tanév előtt, legkésőbb a szünidő kezdetén, majd a Világkiállítás megnyitójáig, aztán pedig augusztus végéig önkezűleg fogom levágni a semmilyen célt nem szolgáló hajfonatom.. bosszantó a súlya a vállamon, bosszantó, hogy valami nagyobbnak tűnik számomra, mint az elhatározásom. Ez talán inspirálhatna arra - hogy egy ilyen újszerű kifejezést használjak, amely feleslegesen dallamos - hogy együtt akarjak érezni másokkal, megpróbáljam megérteni igényüket a kényelmük megőrzésével kapcsolatban.. De csak azért, mert haragszom magamra, még nem kell idáig süllyednem. Nincs rosszabb az oktrojált szociális elvárásoknál, és mások hitványsága mások problémája.
Az igazság az volna, ha Traverse éppen rákérdezne - bár ez nem lehetséges, mert az azt jelentené, hogy nem erőlteti meg magát kellően, ha jut levegője csevegni, és ebben az esetben talán mégis megfontolom az úszás bevezetését, mielőtt teadélutánra képzeli magát.. Az igazság az volna, hogy túlságosan emlékeztetne a húgom hajára. Ostobaság - gondolom, mielőtt megnyújtom a lábszáram, hogy nagyobb lendületet véve ugorjam át az egyik zsombékos részt a móló mellett közvetlenül - olyan ostobaság, amire csak Llewellyn vállalkozna, miután sosem vetette meg a hiúság nagyszerűségét szellemi javainak rovására. Én is tudom, hogy a hiúság sehová nem vezet a kárhozaton kívül, de nem vagyok tökéletes - az, hogy minden erőmmel törekszem rá, még nem kész állapot. Le kellett volna vágnom és nem törődnöm ezekkel a belső félelmekkel, főleg nem a megjegyzésekkel, melyek szerint hasonlítunk egymásra - és ugyan kit érdekel, hogy az undorító pöcegödör Nebelwald most körülötte ólálkodik valami haszon reményében? Nem tartozik rám, nem kellene, hogy foglalkoztasson.
-Több légzés, kevesebb csevegés! Aki nem tud helyesen futni, még egy kört fut! - szólok hátra, mielőtt átvetném magam a nádason a nehezítés kedvéért. Ez egyszerű, a mozgás mindig egyszerű - a kard, a naginata és a lándzsa is azok, ahogy minden más is, amelyet évek óta forgatok, sokszor már csak a fegyelem megnyugtató hidegsége miatt is. Nem akarom ezeket a kicsinyes érzéseket, amelyek egy ostoba tinédzser sajátjai, én nem vagyok a rabjuk.. így döntöttem, ehhez is fogom magam tartani. -Ezt? Igen és nem! Mindig képes lettem volna rá, de eddig nem voltam abban a helyzetben, hogy egy ponton túl teljesítsem be a képességeimet! Szolgáljon ez tanulságként, Traverse, a fejlődés nem ér véget csak azért, mert elérted a korábban legtöbbnek hittet! - szólok hátra, mielőtt a domboldalhoz érnénk, ahonnan éles kanyar következik jobbra. Csak a vállam felett hátrapillantva látom, hogy Traverse ezúttal többet foglalkozik az elhangzottakkal, mint azzal, ami a dolga lenne, de ez nem lep meg. Az angolok mindig szeretnék akkor megvitatni dolgokat, mikor épp a feladatukat kellene elvégezniük - bizonyára ezért ügyesek a diplomáciában, és épp ezért vesztették el a legfontosabb fegyveres konfliktusaikat is.
-Nem, ez.. nézz már a lábad alá, Arschgeige! - még magamat is meglepem, mikor lassítani kezdek, hogy megfigyeljem, vajon elesett-e, szüksége van-e valamiféle pihenőre. Persze hatalmas szégyen volna, és az edzés további részében is emlegetném neki, de Traverse ezt talán már kiérdemelte. Már nem kell attól tartanom, hogy csak azért lesérülne, hogy pár percet nyerjen a földön szánalmas lihegésre és levegő után kapkodásra - mint korábban tette néhány másik edzőtársam. Ilyenkor mindig elmagyaráztam, hogy a fájdalom a barátunk, és ha nem érzik, akkor bizonyára valamit rosszul végeznek éppen, hiszen a küzdelemnek legfeljebb a gondolata öröm, gyakorlata az, amit a neve sejtet, de.. Nem véletlenül szoktam hozzá, hogy egyedül tegyem meg ezeket a köröket. -Ez a képességem része.. emlékszel, hogy azt mondtam, hogy a Minisztériumotok fél a nagyságtól? Már nem dolgozom nekik, végeztem ezzel! Igazából van is valami, amit meg akarok tenni, és lehetsz a szemtanúja, ha elég fegyelmezetten fejezed be a köröd és megígéred, hogy hallgatsz majd, mint kami a krízisben, Traverse! - teszek néhány futólépést hátrafelé is, hogy biztosan hallja az ajánlatom. Megzörgetem kicsit a táskát a hátamon, hogy jelezzem, abban van a valami, amit meg akarok tenni, de egyelőre nem rontom el a meglepetést.
+18! szégyenítés, maximalizmus Amilyen nagy reményeket tápláltam az amerikai iskola tanulóival kapcsolatban, ez a mardekárosokéhoz hasonló szellemi bukáshoz vezetett - ezért nem vádolhatok senkit, csak saját magamat, hogy újra és újra elkövetem ezt az eleve megbocsájthatatlan hibát. Ha van egy is, aki érdemes bármiféle méltatásra, elbújik a tömegben egyelőre, teret engedve a középszerűség eddig nem látott mértékének még roxforti mércével is - pedig ha valamiben kitartónak bizonyultunk, az önnön kitüntetésünk legmélyebb mohóságunk, dekadenciánk és renyheségünk okán. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kísértenek, ahogy ülök az egyik hátsó padban, és bár nincs bizalmam Fawcett professzorban az előző évet ismerve, de most bizonyára legalább a gyenge jellemek szorongásnak nevezetett önmegismerésén mehet keresztül, amiért tanulóinak száma jóval magasabb, és ezúttal már nem bújhat holmi hugrabugos eszmék mögé az elvárások elől. E szánalmas kompánia nem különbözik olyan sokban attól, amelyet már megismertem - többségük egyfajta csapatépítésnek, vagy ingyenes ismerkedésre szolgáló programként fogja fel a kihívást, ami már-már személyes sértés. Tőlem nem messze Traverse és barátai is jóval vidámabbnak tűnnek, mint amit ez az óra érthetővé tenne, távolabb O'Hara kitartóan haragszik a világra saját hitványsága okán. A többiről már szinte szót sem érdemes ejteni - bár Llewelyn most is külsejének feldíszítésében találta meg a délelőtti elfoglaltságát az elméje élesítése helyett. Elégedetlen vagyok, ezt pedig nehéz is volna elrejteni, ha épp ilyen értelmetlen időtöltésre kárhoztatnám magam, vagy bárkit, aki figyeli az arckifejezésemen átvonuló hullámokat Kanagawánál.
Ezúttal sem várom szelíden azt a végső éjt - megpróbálok belemélyedni az egyik könyvtári kötetbe, de az állandó csevegés elvon tőle, még ha bele is csípek a combomba a pad alatt, hátha a fájdalom ezúttal is kisegít. Nos, ezúttal nem - a fájdalom is cserben hagy a szégyen elől való rejtőzködésemben, nem tudom nem észrevenni, hogy a húgom és Scrimgeour is mennyire jól érzik magukat, pedig ha emlékeznek azokra a dögkúthoz is csak jobb híján hasonlítható foglalkozásokra, amelyek ebben a teremben zajlottak, rögtön fejükre húzzák a talárjukat a külföldi diákok előtt. A hollóhátasok idén is a reménytelenség szerénységével viseltetnek maguk iránt - hiába nyert meg méltó módon Tavish (és valami kamik általi csoda folytán Lowe) a kupát, láthatóan még most is visszatartja őket valamiféle udvariasság a mardekárosok csapatának tagjai felé. Ha hirtelen bármelyikük megkérdezne, kivel vagyok a leginkább elégedetlen - az oktatónk és magam kezdődő idegbaja mellett, természetesen, mert ahelyett, hogy az alkímia rejtelmeit rónám, a teljes őrület vett erőt rajtam, amiért más diákok foglalkoztatnak - talán ez a második "Rokuro Ishida" jut eszembe. Hogy merészeli viselni épp ezt a nevet, miközben rögtön hagyja magát mindenféle említésre sem méltó francia diákok által elvonatni kötelességeitől? A középszerűség úgy ül tort rajtam, hogy meg sem vagyok hívva rá..
A legszörnyűbb azonban az, ami elénk kerül - ezt sem azok az ilvermornysok nem érdemelték, akiknek hallhatóan nem tud beállni a szája még a döntő pillanatokban sem, sem pedig a húgom, akit ezen a nyáron egyszer sem kaptam rajta, hogy készülne erre a félévre szabadidejében. Vajon mit gondolhatnak most rólunk a francia diákok, a bukásunknak ezen a számukra diadalmas mivoltán? Egyetlen szorgalmatlan, testi vágyainak hívását vakon követő, szociális segélyre aspiráló félbolond gaijin sem lehetne erre hivatott. Elég messze ülök hozzá, így Fawcett professzor nem kap lángra attól, amilyen tekintettel nézek rá - az csoda, hogy a lap sem, ahogy néhány vörös tintavonással áthúzom. Nem fogom megzavarni a dolgozat megírását azzal, hogy azt teszem a lappal, amit az érdemelne, és tisztelem annyira a diáktársaim idejét, hogy nem vonom el teátrális gesztusokkal, vagy a szék nyikorgásával és az ajtó becsapásával, holott ennek nagyon is ideje volna. Ha ez a szintet felmérő dolgozat, a következő órát már bizonyára a pincében fogjuk tartani krumplipucolással, amellyel szemben ugyan említhető, hogy jellemerősítő hatása van mindazoknál, akik érdemtelenül szerelmesek saját hangjukba, de ezen túl annyi haszna van, mint Fawcett professzornak. Az első között végzem, bár a hátramaradt percekben kipróbáltam minden meditációs gyakorlatot, amelyett Dargan sensei tanított, de a dühöm nem csillapodott. Úgy érzem magam, mintha kard volna a kezemben, ahogy megállok a tanári pulpitus mellett kifelé menet.
- Fawcett professzor, én mélyen tisztelem az oktatás szentségét, valamint a fájdalmat, amellyel a növekedés jár, mitöbb, tisztelem azokat, akik elbuknak benne, de újra és újra felállnak! Azt nem tudom tisztelni, ahogy, most már egyértelműen szándékosan, tudását velünk meg nem osztja, direkt gátja annak, hogy ez a sok diák, akik legközelebb a saját talárjuk szélére lépve a szemöldöküket fogják lepörkölni valamelyik félig átadott átkával, biztonsággal védje meg magát önnön ostobaságát! Ha ez volt a szintfelmérő, én a legrosszabbak közé akarok tartozni! A legrosszabbak közé, mert a szégyen érdem, sokkal nagyobb, mint kitüntetve lenni a semmi által és azt viselni az év hátralévő részében! - ezúttal sem érdekelnek a pontok vagy a büntetőmunka, ha méltónak talál rá, elfogadom mindkettőt. Nincs mit veszítenem, bár nem ez alapján mérlegetem a tettem következményeit: az emberi lustaság elnyomásában lázadni nem győzelem, hanem kötelesség! Én pedig sosem menekülök el a kötelességeim elől, és ha kell, magam tanítom egyenként a legrosszabb csoport tagjait önvédelemre, ha a professzor ilyen rest a jóra.
+18! szégyenítés, társadalomkritika, feltételezés, egészségtelen maximalizmus. Nevelőanyám azzal a gondolattal adta át a táskámat a vonatra felszállás pillanatában - mert természetesen ismét késésben voltunk Revan számtalan értelmetlen petje okán - hogy fordítsam ezt az évet arra, hogy találok valakit, aki jó hozzám. Talán a pestis sokadik eljöveteléhez hasonlítható Nebelwaldra gondolt, de akkor és most is csak azt tudnám válaszolni neki, hogy nincs szükségem senkire. Nem ért váratlanul féltése, sőt, a nézőpontja még ennél is kevésbé: japán szülőként a gondolatai között bizonyára mindig ott rejtőzik a közösségből való kitűnés rémülete - vagy hogy végül mégis boldogtalannak nevel, ha nem találok egy megfelelő társat. Mostanra bizonyára csendes megelégedéssel tölti el, hogy itt az Ilvermorny és a Beauxbatons küldöttsége is - anyám, ha nevelőanyám is, mindig szívén viselte a sorsom, ha ez gyökeresen is tért el attól, amivel azonosulni kívántam volna. Mélyen tisztelem minden igyekezetét, amellyel gondunkat viseli, néha úgy érzem, erején felül, ha a húgomra nézek - de a sikert nem látom abban, amiben ő. Nincs szükségem egy férfira, aki azokon a 'magányos estéken' társaságul szegődik, vagy anyagi biztonságom teremti meg. Én vagyok az a férfi.
Az individualizmus persze egy hatalmas felmutatott vörös felkiállítójel közöttünk - és nem akarok hálátlannak tűnni, vagy erőszakkal megtörni azt, amiben hisznek. Bőven elég példával szolgál a létem minden pillanata, vagy az, hogy az exemhez hasonlókat olyan messzire kerülöm, hogy valóban akkorának tűnjenek, amennyit érnek. A férfiak egyetlen érdeme általában az, ha ez nem kerül bizonygatásra - néha a csonkolás legnagyobb bűne az, amit meghagy. A középszerűség korhangulat, elég csak arra gondolnom, hogy itt állok az első szombat hajnalán a Viadukt felőli bejáratnál, alig múlt fél hat, és mások máris kihasználják a lehetőséget arra, hogy 'sokáig aludjanak', meg 'értékes énidőt töltsenek pihenéssel'. Átmozgatom a karjaimat, míg Traverse megérkezik - bízom benne, hogy az új, egyébként különösen idegesítő barátnője mellett továbbra is prioritásként kezeli önmaga fejlesztését. Ellenkező esetben kénytelen leszek visszamenni a klubhelyiségbe, értékes perceket vesztegetni azzal, hogy berúgom a miattam megerősített ajtajukat és kihúzom a pizsamájánál fogva. Remélem, már visel ilyesmit, most már komoly felnőtt férfi.
-Traverse! Már reggel 6 óra van, és te még mindig álmos vagy? Nem szégyelled magad? - a kérdés költői, vagy hogy szokták mondani: persze, hogy nem szégyelli magát. Traverse más angolokkal teljes egyetértésben, igen ritkán érzett ilyesmit - ezt bizonyítja teljes étrendjük és napbeosztásuk is általában. Vele tudok kezdeni valamit, és bár nem halmozom el bíztatással - az ugyanis a teljesítmény ellensége - ezt bizonyára tudja is abból, hogy hajlandó vagyok edzeni őt annak ellenére, hogy mennyire idegesítő. -Nem tudom, mennyire tartottad be a tervet, amit küldtem neked, de nincsenek illúzióim. Kezdjük egy körrel a tó körül, a többit meglátjuk utána. Melegíts be! Ha megsérülsz, akkor is végig fogjuk futni! - hogy jó példával járjak elől, én is nyújtani kezdek. Az idei tanév valóban más lesz, ebben anyámnak igaza van: mikor ő egy reménybeli fiúra gondolt, én arra, hogy a rúnáim már nem tartanak vissza a nagyobb célok elérésétől. Eddig is meg tudtam nyújtani a karjaimat, most azonban elérem a tőlünk nagyjából hat méterre lévő vizespalackom is - az izületek csak képzeletben hallgató csengése örömmel és elégedettséggel tölt el. Ezt persze szintén nem használhatom ki igazán: az elégedettség is a teljesítmény ellen dolgozik.
-Az utolsó egy büdös kappa! - ráütök Traverse vállára, aki most nagyjából négy méterre lehet tőlem, és a rövid rajtot követően futni kezdek végig a Viadukton. Korábban gondoltam rá, hogy talán bevezethetnénk az úszást is, de mióta tudom, hogy Carrow is ilyesmit űz, jobban szeretném elkerülni, hogy összetalálkozzunk vele, és az egész egy nagy baráti összeborulásig jusson. Anyám talán örül Revan barátainak, vagy annak, hogy a szociális élete élénk - én azonban tudom, hogy a másokkal kialakított függőség megakadályoz az egyéni érvényesülés elérésében. Kinek van szüksége rá, hogy folyton a lelkéért, annak egészségéért, meg a mentális wellness okán féltsék? A minőségi idő önhazugság, az eredmények tények - és ezzel nem mindenki tud együtt élni. -Erre! Elkerüljük a hamletet! - intek a domboldalról lefelé, mikor elhagytuk már a bagolyházat és délnyugat felé haladunk a tó mellett. Látom, hogy Traverse ha vesztett is vitalitásából, ez javítható: sosem ismerném el, de örömmel tölt el, hogy nem kíméli magát ezeken az alkalmakon. Voltak kétségeim arról, mennyire komoly az elhatározása, de mindig szimpatikus számomra, aki kifogások és magyarázatok helyett, ha kell, épségét sem féltve küzd a számára fontos eredményekért - és senkit nem találok olyan hiábavaló szerencsecsomagnak, mint azokat, akik empátiára hivatkozván egyszerűen félnek a fájdalomtól. A fájdalom legjobb barátunk: nélküle valóban elvesznénk.
+18! szégyenítés, politikai kritika, valós történelmi traumák, feltételezés, 'öngyilkosság' említése. Ahogy minden évben, most sem maradhatott el a jól megszokott liberális szócséplés az egyenlőség éltetéséről, parlamentális demokráciáról, meg arról, hogy mi mind azonosak vagyunk - és ahogy minden évben, most is tudom, hogy értelmetlenül. Nincs olyan alacsony léc, amelyet ebben az iskolának nevezett, középszerűséget támogató szellemi kútmérgezésben ne lehetne leverni akár már szeptember első hetében. Annak biztos tudatában foglalok helyet, hogy idén már senki nem várja tőlem a szünidő hasznosságát értéklendő félrebeszélést - az elsőévesek pedig még értenek egy csúnya oldalpillantásból, ha mellém veti őket korán kezdődő elmebajuk. Nincs kétségem afelől, hogy a Roxfort nem változtatott jól bevált kötődő életre-nem-nevelésén, és a korai infarktust csalogató étrend mellett idén is tort ül majd közöttünk, rajtunk a teljesítménynélküliség. Bárhogy reménykedtem is a magam beosztását követően, rá kellett ébrednem a fájdalmas igazságok egyikére: a Mardekár többet ígért, mint a többi csoportosulás, és annál nagyobbat bukott.
-Ravensong, neked ki adott engedélyt arra, hogy kimássz abból a konyhai hulladéknak használt vödörből, amelyből a lelked született? Csak akkor ülhetsz mellém, ha erre az alkalomra megszűnsz önmagad lenni. - kelletlenül húzódóm arrébb, azzal a kiegészítéssel, hogy még mindig megismétlődhet a tavaly előtti lépcsőkorlátos incidens. Az olyan nyugati ostobaságok, mint az empátia, biztosan nem állítanak meg abban, hogy emlékeztessem, mi történik a farokcsont és a kőkorlát találkozásakor. De Ravensong kitartása felmenti az alól, hogy ő legyen a leghitványabb ennél az asztalnál. Mindig azt gondoltam, hogy a Roxfort egy kivétel: az utolsó helyért sokkal élesebb a verseny, mint az elsőért. Itt van valahol például Llewellyn, akivel kapcsolatban mindig joggal merülhet fel az elhárító önvédelem doktrínája. Most sem gondolom, hogy a megelőző csapás egy olyan elv lenne, amelyet az előző században kellett hagynunk..
-És vajon idén a nepotizmus vagy a csalás nyeri meg nekünk a Tusát? - csak azért nem szólok rá Florance ék-hadműveletére, mert ezzel végleg megszabadulok Ravensong kísérleteitől arra, hogy véletlenül átkaroljon. Megannyi év után sem értettem meg az angolok modorosságát, vagy hogy miből fakadhat szociális hátramaradottságuk, melyet a legutóbbi háború közelsége sem magyaráz meg. Valóságos statisztikai anomália, hogy ilyen nupcialitás mellett sem tűntek el a történelemből - az alapigazságot kivéve, hogy a rossz dolgok mindig lehetnek még rosszabbak. Erre kellett volna gondolniuk akkor, amikor alkalmazták Romanov professzort, ennek kimondatlansága szintén az iskola szegénységi bizonyítványa. -Montague, sosem okozol csalódást, ha csalódást kell okozni. Lehetne, hogy csak egyetlen estére parancsolsz a hormonjaidnak, mielőtt hamarosan visszatérhetsz szerepedhez a teremtésben, és szégyent hozhatsz ránk egy újabb csapat diák előtt? - leszúrom a villát az épp felvágni készült szelet húsba nyomatékul. Valóságos bőségszaruja vagyunk a szégyennek, elég csak O'Hara tavalyi szégyenteljes szeppukujára gondolnom, de ahhoz sem fér kétség, hogy idén bebizonyítjuk, Dante igencsak gáláns volt a pokol leírásában kapcsolatban. A pokol bizonyára a Roxfort lesz ebben a tanévben.
-Ez kisebb mértékben neked is szól, Traverse! Remélem, a te frissen meglelt hormonjaid sem akadályoznak meg abban, hogy holnap reggel a szokásos helyeden, futásra készen várj a Viadukt kijáratánál. - idén bizonyára népbetegségként terjed majd el a diáktársaim között a romantikára való hajlam. Ahogy a népbetegségek is: az a serleg, ha megtehetné, bizonyára helyettünk is egy külföldi diákot választana. Talán nem franciát, ott még nem tartunk - az Ilvermornyról pedig nem sokat tudok az ismerhető szakirodalmon kívül. Rossz ómen, hogy épp erről a nemzetek hamvedréről vettek példát, amivé a Roxfort vált, de hajlandó vagyok megelőlegezni némi bizalmat azoknak, akik elnyerték az angolok elől a 20. századot. -Mindenesetre bárki is lesz a bajnok.. bízom benne, hogy olyan rejtett képességei vannak, amelyekkel még nem találkoztam, ellenkező esetben sajnos az a halálfaló halott, aki megnyerhetné nekünk idén is. Szomorú volna, ha az amerikaiak ebben is jobbnak bizonyulnának, a franciákat pedig nem említem, étkezés közben illetlen lenne, ha nevetnénk. - gyorsan felszelem a maradék húst, mielőtt alaposan végignéznék a diáktársaimon. Nem tudom, szeretnék-e részt venni ebben a versenyben, még azok után sem, hogy nem sok méltó név jut eszembe.. Nem tudom, hányszor tudom elviselni a liberális demokrácia mindenki-pont-ugyanolyan-jó késszúrásait az oldalamban.
+18! szégyenítés, politikai kritika, valós történelmi traumák, feltételezés. -Mindketten tudjuk, hogy a félelmük oka valós. Ostobának vagy őrültnek kellene lenniük, ha nem félnének tőlem, és ennél nagyobb ostobaság vagy őrültség az lenne, ha nem használnák ki a lehetőségeiket! - túl gyorsan iszom, majdnem félre is nyelek, de.. ...de a fulladás pillanatában a garatom kiigazítja magát. Minden természetesebb, mint beszélgetni arról, miként értelmezik félre a szándékaimat: ha a vesztükre törnék, ha azt kívánnám, ez nem maradna egyszerű ténymegállapítás vagy fenyegetés. Tudom, hogy a Minisztérium végül megbékél a maga delejes oktondiságával, ezt tette Potter meg a szekta gyermekei kapcsán is, de.. Abban nem vagyok biztos, hogy volna türelmem ezt kivárni. A nyugati liberalizmus önmaga legnagyobb ellensége, mert elveire hivatkozván saját kezére csap, mikor nehéz döntése nyomán kisebbségek arcán árnyékolná a mosolyt.. De az élet nem a megelégedés, kényelem elveit vallja, nem kíván csupán azért könnyebbé válni, mert társadalmunk elpusztíthatatlan vágya a nemlét nyugalmához való visszatérésre még ennyi évszázad után is kísérti a lelkünket.
-...és ha nem akarom, ha nem egyezem bele?! Várjon, Romanovot mondott? Azt a Romanovot? - visszadobom az asztalra a poharat, de még most is ügyelek rá, hogy véletlenül se használjak túl nagy erőt. Még mindig mértéktelenül dühös vagyok, de tudom, hogy Quinton azért van itt, hogy megmentse a hazájának a darabokat, melyek a fia ügyetlenségéből származnak. Ezen kísérlete sosem sikerülhet, a romlás már a magban rejtőzött, amelyből ez a szellemi kútmérgezést elvégző fa sarjadt. Vajon ez a Romanov - a sok között, ha jól tudom - miben érdemel többet nálam? Képességei nem lehetnek, akkor bizonyára nem úgy végzik, de valami oka bizonyára van, hogy megtűrik. Sőt, az emberükké lett: de mi lehet az? Medimágus, de ha maga a következő Freud is, hazája, származása, egykori szándékai azok, amik. Vagy őt is fogolyként tartják a saját hasznukra, talán valamiért cserébe? Valakiért cserébe?
-Nem hiszem, hogy van olyan egyetemi képzésük, ahol szívesen látnának. Magának igaza van, és nekem is, Herr Quinton, ez az ország nem tud aként becsülni, aki és ami vagyok. Mit kellene tanulnom? Bölcsészetet? - nem kétlem, hogy ez az ajánlat szebben hangzik, mint ami valójában. Nem fogom arra pazarolni fájdalommal nevelt éveimet, hogy eszméiben próbáljam megjavítani egy rothadó rendszer alapjait - főleg, ha annak létezésével sem értek egyet. Az érzés kölcsönös, az sem ért egyet az enyémmel: egyértelmű, hogy számomra nincs hely igazán ebben az Angliában, talán soha nem volt, és talán egyetlen másikban sem lesz. Nem jellemző rám az önsajnálat, az ilyesmi csak elterel a valóban fontos dolgoktól - tudom, hogy igazam van, még a jól ismert szégyen sem ér el ezúttal. Ha válaszhatok a középszerűség oktrojált szervilizmusa és aközött, hogy.. A gondolat végére már egészen máshol járok. Ha el is fogadnám az ajánlatát, az egészben nem nyílik számomra lehetőség a győzelemre: vagy jelenlétemmel igazolom tovább félelmeiket, és végül okozom a magam izolációját elővigyázatosságból, vagy aként leszek ennek tárgya, hogy önként távozom. Talán ez volt a gólem osztályrésze is, mégis - őt a nepotizmus most is megmenti tetteinek felelősségétől, ha meg is nyomorítja az állam, mely használni vágyik.
-...akkor hazaviszem, és minden sorát átolvasom! Romanov tud arról, hogy.. ezt akarják tőle? - egyelőre nem veszem fel a lapot, még nem végeztünk. Az üveg mögött rettegők bizonyára sejtik, hogy nem bántanám Quintont, úgy egészen biztosan nem, mint a fiát. Utóbbit is csak fizikailag lehetne, soha nem is volt szellem a gépben. -Ő is olyan, mint én? Mint mi? - nem tudom, melyikük lett medimágus. Most már arra hajlok, hogy ez is olyasféle barátság lehet, mint Mengele és Argentina között: az eredmények hangosabbak a morálnál. Kivéve az angolokat, ők most is későn érnek céljukhoz, ahogy annak idején is. Beszélhetnénk a férfiról, akire úgy kellene udvariasan hivatkoznom: Großvater, de ő is megtalálta a maga helyét, holott jóval több bűne volt, mint nekem. Talán az idegenség teszi, talán azért nem ismernek bennem is a jövőjükre - én a keleti fenyegetés vagyok, nem a büszke európai testvérük, akit meg lehet menteni, fel lehet oldozni a sötét 20. század alól. Mindenből egy kicsit: mindenből túl sok, és minden máskor mindenből végtelenül kevés.
+16 szégyenítés, maximalizmus? Élesen tiltakoztam, mikor a nevelőszüleim friss levegőre és napsütésre hivatkozva mégis felírtak a roxforti küldöttség listájára: micsoda ostobaság, mintha ezek elengedhetetlenek lennének egy remek nyár eltöltéséhez! Még azt sem vették figyelembe, mikor azzal fenyegetőztem, hogy ott felejtem valahol a természetesen megint rám bízott Revant - így a pihentető kikapcsolódásról szőtt álmaim gyorsabban értek véget, a nevelőszüleink Revanba vetett bizalma fog a hetedévet követően. Ha van bármi szabályszerűség még az őrületnek ezen mezsgyéjén, másként nem lehet. Mély megvetéssel tekintek mindazokra, akik a Világkiállításban alkalmat látnak a lustaság ünneplésére - vagy ha már itt tartunk, a churrosnak nevezett kamikísértés tömegszámra fogyasztására. Mintha a nyári hónapok mindenkiből kiváltanák ezt a jóra való restséget.. Belőlem pedig a méla undort, amit megpróbáltam a szokásos, iskolaköröknek megfeleltethető módon pótolni, de ez lehetetlen, miközben a korai strandolókat kerülgetem a parton. Kínjaimat csak tetézte, mikor megpróbáltak visszaterelni egy, a várost képfényező mugli japán csoporthoz.
Természetesen megint annak vádja ért, hogy nem tudok uralkodni az indulataimon - pedig semmin nem uralkodom úgy, mint az undoromon, amiért nem térhetek vissza a megszokott rutinomhoz. Talán a haragomon, mikor a pavilonba mintha azt a szánalmas emberkísérletet, Yuria Traverset láttam volna besurranni - és még akkor is több, mint ura voltam, mikor átöltöztem a japán pavilon kendo bemutatójához. Sosem venném magától értetődőnek a megtiszteltetést, amiért részt vehetek rajta - az előadók kiválóságahoz kétség nem férkőzhet. Megpróbálom lecsendesíteni a gondolataimat a tatamira lépve..
Szerencsére nem vallottam soha azt az ostoba liberális szócséplésben megfogalmazható önfelmentést, hogy a problémákat érdemes elengedni, vagy még autentikusabban: letenni. Nem, most az összeset felveszem, ahogy magam elé képzelem, milyen volna szégyent hoznom Giada és Rokuro senseire, milyen megvetést éreznének felém, ha rossz hírüket kelteném. Nincs győzelem fájdalom nélkül - és azok után, hogy nem tudtam sokáig elkészíteni Oakley professzor saját főzetét, csak még inkább meggyőződtem ennek igazságáról. Kétlem, minden újabb ütéssel, kitéréssel kétlem egyre jobban, hogy fájdalmunktól megszabadulni bármi jóra is vezetne: a terhétől megszabadult virág bármerre nőhet. Ez természetesen valamiféle empatikus szemszögből kívánatos akár - de semmi másnak nem tűnik valójában, mint kötelességeinktől való menekülésnek.
Mások talán abban bíznak, az élet egyszerű válaszokat kínál - de a kérdést megfogalmazni is gyávák. Bár végül elfogadható eredményt értem el azzal a bájitallal, de ez természetesen nem elég: minden nap újra meg újra átélem azokat a perceket az üst felett, és ha egyszer is gyengeségemben olyan mentséget keresnék magamnak, amelyet sokan érzelgősködésre hivatkozván elfogadhatónak találnának.. De erre szolgál a harag és szégyen - figyelmeztetésnek, be nem gyógyuló sérülésnek, amelyre minden pillanat újabb fájdalmas ütést mér. Hiszek benne, hogy a szégyen tanít, a szégyen nevel - a szégyen nem engedi, hogy többet képzeljünk magunkról, mint ami való, tapintható. A liberális kurzus biztosan vitatná ezt, számtalan érvük végpontja mindig az oktrojált egyenlőség, csakhogy az emberek nem születnek egyenlőnek. Ki magasabb, ki alacsonyabb - ez talán igazságos? A véletlen hóhér, nem bíró.
Mire végzünk, egészen eltölt az eufória - nem sérteném meg egyetlen pavilon nyugalmát sem azzal, hogy ott keresem meg Yuria Traverset, de biztos vagyok benne, hogy azok közé tartoznak, akik a tanulás helyett a parton napozást részesítik előnyben. Ha nem foglalt volna helyet most is a közönség soraiban, elfelejthetném: felidézi bennem Nebelwald néma figyelmét, nyugalmát, mellyel a vitáinkra felel.. És persze az a levél. Traverse azzal Onoda hadnagy legszebb hagyományait ébreszti fel bennem. Meg persze azokét, amelyekben a sinai nyelével párszor jól arcon találom vágni, mert már úgysem árt, és annyi éven át sem tanulta meg, hogy mit érdemes védeni.. Vagy mit nem, ha udvarias vagyok.
Ha eljött volna a párbajunkra, most nem akarnám annyira kihívni újra: azért pedig a legkevésbé sem sajnálom, hogy éppen Oakley professzor óráján tanulta meg, miért is érdemes figyelnie a partnerére egy veszélyes bájital elkészítése közben. Talán meghallgathatnám ismét mindazokat a szépelgő szólamokat arról, hogy a gyűlölet csak viselőjének életét mérgezi, jobb azt hurráoptimizmusunk halma alá temetni örökre. Ez a vesztesek menedéke - azoké, akik csak gyógyírrel viselhetik sorsuk terhét, épp ezért tanulni sem hajlandóak belőle. A sinait a hüvelyébe csúsztatva már tudom, hogy meg fogom keresni, bárhol is jár, és kihívom újra - utána pedig utánam a nagy hullám Kanagawánál. Ha valaki így felmagasztalta képességeit, bizonyára épp ekkorát tud esni is.
Csak azért nem teszem egyből, mert kifelé menet váratlanul épp Oakley professzorba ütközöm - mélyen meghajolok előtte, a kellemetlenül hosszúra nőtt copfjaim a földet érik, ostoba kis puffanással jelzik számára, hogy talán adóztam mégis a hiúság javára az utóbbi hetekben.. Talán nem kellene így gondolnom rá, hiszen ez is az elmélyüléssel töltött percek sorából válik ki, de nem szeretek még gondolni sem arra, hogy Oakley professzor azt feltételezi rólam, hogy valami ostobasággal töltöm az időm. Ez az átkozott churrosos város engem is magával húz oda, ahol az emberek olyan katasztrófától boldogok, mint a klímaváltozás okozta huszon fokos tengervíz. Vagy a napsütés! -Oakley professzor, ön is a bemutatón vett részt? Ön is látta azt a.. Traverset? Azt, amelyik bizonyára házimanókkal állhat közelebbi rokonságban. Elnézést, erről az információról egészen sokáig hittem, hogy csak egy degradáló angol metafora, de a legnagyobb és legmélyebb undoromnak hangot adva most már tudom, hogy lehetséges. - most is keresem még a távozók tömegében, hátha felbukkan patkányokéval bátran versengő arckifejezése. Traverse szerint a húga egy férfi társaságában tért be a széfjükhöz - ez talán másokban megértést, sajnálatot ébresztene. Bizonyára grooming, átverés áldozata. Ha engem kérdeznének, ez épphogy súlyosbító tényező - az a nő, aki férfiakért hagyja el házát, családját, már-már férfinak számít.
+18! szégyenítés, szülők szégyenítése, fenyegetés, feltételezés, káromkodás. Mikor gyermek voltam, a hozzá nem értő angol mágusok tudós közössége tartott tőle, hogy talán obskurus leszek - ami elmélet már akkor is nevetségesnél gyermetegebb volt. Egy tizedik életévét be nem töltött kislány számára is világos, hogy az ismeretlentől félni bár tanulságos, akadály is: Quinton úgy őrizkedik tőle, mint én őtőle. Ura vagyok a képességeimnek akkor is, mikor elfog a harag - nem tettem véletlenül kárt soha senkiben, csak.. Azon az egyetlen napon. Ehhez ennek a férfinak igazán semmi köze, se nem értője, se nem ellenpontja, de eszembe jut róla. Talán haragjában szorítja a markát, talán félelmében - de most nem őt látom, hanem a húgomat. A tekintetét. A vonásait - az enyémhez oly hasonló vonásait. És azt, ami mögötte lapul: épp az ellentéte Quintonnak, de semmi nem tudná így felidézni azt.
-...GEH ZUM TEUFEL! - a fülemre szorítom a tenyerem, ahogy távozik, az ajtó csapódását inkább csak sejtem, mint hallom. Még a szemem is szorosan behunyom, és így maradok egészen addig, amíg.. friss levegő. Az ajtó, bizonyára. Sosem beszéltünk róla - és nem is fogunk, nem akarom. Ezek az emberek - és gólemek - mit sem tudnak abból, kik vagyunk valójában, a testünk csak egy vászon, amelyet átengedünk a nyugalomért cserébe. Számtalanszor megismételtem magamban, mielőtt úrrá lenne rajtam a rettegés: most sem fogok engedni neki. A bőröm nehezen szilárdul meg, és ugyan könnyebb volna összeroskadni, a sarokban dajkálni ezt a mélyről feltörő pánikot - de hagyni fogom, ahogy mindig, hogy átcsapjon rajtam. Nem adom meg magam a középszerűségnek, amely felmentene az önuralom alól: a karomat a koponyámra szorítom, számolni kezdek. Ein.. Revan véres alakja, nyugodt lélegzete. Zwei.. a lapockáim közül, a hátamon, a vállaimon: hideg, fémes lemezek, eltakarják a bőröm. Drei. A másik ember figyelme mindig emberré tesz.
-... nem hiszek magának, Herr Quinton. - leengedem a karjaimat, felállok a félig térdelő helyzetemből. Abban, hogy én állok - ő pedig nem képes rá, nincs lenézés, nincs hatalom. A gondolataim nehezen nyerik vissza eredeti mivoltukat: a testem nem követi az oktrojált obstrukciót. Az obskurusról való értekezés most is nevetséges - nem vesztettem el semmit. Ami nem hajlik - csupán törni tud, én pedig lehetek kevéssé ember, mielőtt ártanék egynek. Azok után, ami a húgommal.. a húgomnak nevezett gyilkos szenvedéllyel történt, én nem tartom oda egyetlen orcámat sem. Csak leszakítom a gyakorláshoz készített ruha néhány foszlányát - nem érezném tolakodónak, ha meztelenül kellene itt állnom. A Quintonok árulása nem a húsé, társadalomé vagy személyes - ezért is vált személyessé igazán.
-A vizet. Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy alkoholt igyak magával. - még nem mozdulok innen - ahogy a gerincem, bordáim, ízületeim, állcsontom sem formálják magukat udvariassá, befogadhatóvá ismét. Ha arra kérne - ha arra kért volna, bármely anyag alakját fel tudnám venni. Az egyetlen, amit a képességem nem alkothat meg, a fiának nevezett váz lélektelensége - az a természettel ellentétes minden létezésében. -Nem tudom, mit akar eladni nekem.. de nem akarom megvenni. - elveszem a poharat, maradék emberségem gesztusaként beleiszom. Meg tudna mérgezni - de a szavaival teszi. Vajon attól fél, tönkreteszem a kísérleteit - vagy ezt a kegyet meghagyja a fiának? Ami történt, újdonság biztos nem lehet, együtt él vele, mint mások halálos kórokkal - bizonyára gyakorlott abban, hogy enyhítse a tüneteket.
-Maguknak szüksége van rám. De nekem nincs szükségem magukra, nincs szükségem senkire, aki tiszteletét ígéri, közönyét adja! Én megbíztam magában, Herr Quinton, megbíztam az értékítéletében és a munkásságában, aztán a szavaiban, mikor nem voltam biztos az első kettőben.. - és mikor a testvéreim kételkedni kezdtek. Vagy mikor én kezdtem: szégyenletesen sokáig akartam hinni, hogy ez a férfi, talán megalázottságában, de meglátta bennünk a valóságot. Hívővé sem kívántam tenni, egyetlen szó sem esett Benzaitenről, és nem csak azért, mert óvatosságra körülményeink intettek: még én is felismerem világaink különbségeit. Herr Quinton világának egésze tényeken nyugszik.
De nincs senki, akire úgy haragudhatnék, mint saját magam - amiért hagytam a bizalmatlanságom elszunnyadni a vélt bajtársiasság ígéretével. Minden tragédia lehetőség: ha a fia nem beszél úgy, nem bizonyul kevesebbnek egy embernél, talán most is meggyőzöm magam mindezek szükségességéről. -...és hogyan képzeli, hogy megbízom magában? A nagyobb jóval fog nekem érvelni, az emberiség érdekeivel, a szenvedők megsegítésével? Vagy egyéni sikerrel, hogy majd hálásak lesznek nekem, vagy hogy kiválthatom a testvéreim itt töltött idejét? Vagy a sajátomat az országukban, amelynek állampolgára vagyok? Vagy azt fogja mondani, ami a valóság: hogy bármilyen jól viselkedünk, sosem szűnnek meg félni tőlünk? - füstösek a szavak a számban, csak akkor nyugszom meg a jelenlétüktől, mikor elhagyták már az ajkaimat. Rémületes a gondolat: rémületes, hogy igaz. Talán nem mondhatja ki, de: úgy van szükségük rám, ahogy bűnözőkre a cellákban.
+18! szégyenítés, társadalomkritika, trauma említése. Nincsenek meg bennem a nyugati kultúrának azon tartózkodásra hajlamos gesztusai, melyek megakadályozzák, hogy nyíltan kimondjon valamit - de hirtelen nem is tudom, mit mondjak, mikor rájövök, mit tanít majd nekünk Oakley professzor. Zavaromat palástolandó előveszem a táskámból a pennát - holott semmi szükség nem lesz rá, már a gesztus is nevetséges. Hiába tudom, mennyire természetes sok diák számára az efféle értelmetlen, üres időtöltés, melyet egyfajta érzelmi gesztusként, néha bondingként jellemeznek, továbbra is taszító. Ostobaság volna úgy tennem, mintha ez nem jelentené a terméketlen elme számára majdhogynem az egyetlen lehetőséget a minőséginek vélt emberi kapcsolatok megteremtésére, de.. Ezúttal jobb volna ostobának maradni.
Ezúttal nem tudok egyedül ülni a jelenlévők számra miatt - csak az tölt el méla örömmel, hogy Nebelwald legalább ezt a foglalkozást nem teszi tönkre azzal, hogy azonos levegőt szív velünk. Nem tudnám elviselni az udvariasnak álcázott lesajnáló tekintetét - vagy akár azt, hogy újabban a húgom körül látom. Vajon az a Scrimgeournak nevű, két lábon járó szerencsétlenség nem figyelmezteti eleget a férfiak undorító vágyaira? Nem, bizonyára elég megtévesztő a behízelgő, sunyi kis vigyor, meg néhány bók, amelyeket egy közepesen borzalmas mugli buszmegállóban is hallani. Hajlamos volnék hasonszőrűnek betudni Traverse társaságát is, főleg a barátjának nevezett szellemi kútmérgezés okán, vagy mert úgy válogatja meg társaságát, hogy a szellemi kútmérgezés mellett az a hitvány Carrow az ellensúly, de a reggeli edzéseink során enyhült már némiképp a haragom az évfolyamtársam felé. Kritikát persze nem volna nehéz megfogalmaznom felé, és talán meg is teszem, miután úgy látom, a fejlődéstől kezdi elvonni Lowe figyelme. Utóbbit sem kedvelem, de nem tényező.
Kényelmetlenül megdörzsölöm a tenyereimet - aztán magamhoz képest kínos lassúsággal elolvasom az összetevőket, az elkészítés módját, holott ez igazán nem jelenthet kihívást. Mióta O'Hara dicstelen, de annál kínosabb vergődésben tett pontot a házunk csapatának előmenetelére, az óráink kellemes szorgalomban telnek. Például Finnighan hangját sem hallom annyit, ami határozottan elősegíti a feladatok elvégzését, de... Nem szívesen készítem el ezt a bájitalt, rossz emlékeket idéz. Ezeket a rossz emlékeket eddig nem tudtam egy szigorúbb edzéstervvel és fegyelemmel sem eltávolítani, és bár természetesen sosem engednék saját hitványságomnak, nem szeretem elismerni. Verpiss dich, még a végén olyanná válok, mint azok az évfolyam és csoporttársaim, akik mindent feláldoznak önszeretetük és kényelmük oltárán! Dühösen vagdosni kezdem az első összetevőt inkább.
Nyilván sosem lesz szükségem erre a tudásra, de mélyen szégyellném magam, ha nem sajátítanám el tökéletesen - főleg azok után, ami az egyik korábbi bájitaltanon történt. Még az olyan, bájitalok terén gyakorlatlanok is, mint Langley, megtesznek minden tőlük telhetőt, erre én vallottam kudarcot. Verdammt noch mal, nem teszek gesztusokat a saját gyengeségeimnek! Csak az aprítás után jövök rá, hogy volt lehetőségem kérdezni is - de ezúttal amúgy sem éltem volna vele. Minden tökéletesen világos, hacsak az nem, hogy engedélyezte ezúttal az iskolai vezetőség ezt a tanórát számunkra. Vajon a klasszikus angol prűdség már nem szedi áldozatait, vagy tartanak valamitől? Talán lényegtelen, ezen főzet ismerete csak javára válhat mindazoknak, akik amúgy sem felelősségteljességükről hírhedtek.
Megpróbálom mindezt puszta tudományos szemszögből vizsgálni - ha igaz, hogy az iskola területén általános a fogalmzásgátló bűbájok összessége, erre inkább a hamarosan bekövetkező szünet miatt lehet szükség. Ártani biztosan nem árt - apám mindig azt mondta, utólag meglepi, hogy azok, akik a mágusok vérének értékét méltatták, hogy nem alapítottak korábban családot? Ez egy lehetséges magyarázat - bár ez a téma is méla undorral tölt el. Aki egész örökségének múltját tudja adni, jövőjét teszi magtalanná. Mondanom sem kell, ez különösen jellemző azokra a wichser aranyvérű herékre, akik magukat férfiként említik, de bárminemű teljesítményük egy szeméttelepre vetett, törött pálcáéval vetekszik. Oakley professzor biztosan felmérte ennek a bájitalnak a szükségességét, főleg, mert akadnak köztünk olyanok, mint mondjuk Tuffin, és az ő gyermeki csodavárása, amelyet nem volna nehéz kihasználni - másként nem tanítaná ezt. Erre fogok gondolni, és csak erre, amíg befejezem az utolsó lépéseket is. Bizonyára vannak tisztességes, értelmes férfiak - csak olyan szánalmasan kevesen, hogy szót is alig érdemelnek.
+18! szégyenítés, trauma említése, fizikai fájdalom említése, politika. Traverse is attól szenved, amitől egész kurzusa, és amivel még az általam sokkal többre tartott németség is csak Wagner nyomdokain néz szembe. Félni saját nagyságunktól önbakóság, amelyet az ostoba nyugati liberalizmus is üldöz minden lehetséges eszközével. Empátia azok felé, akiket természetesen nem ismerünk, nem ismerhetünk, de tekintettel kellene lennünk rájuk, vagy az amerikaiság hurráoptimizmusa, szabályok nélkülisége. Még az elv is, amelyben ezek az ideológiák felismerik, önmagunk legnagyobb ellenségének lenni nemcsak privilégium, kötelesség is - még az is menedéket keres a kudarc elől.
-Nem, persze, hogy nem elég! Az alázat nem abban van, hogy elfogadod a vereséget, hanem abban, hogy tudod, minden nap új küzdelem, és ami ma elfogadható, holnap kevés! Kelj fel a földről, Traverse, már nekem kínos ez a vonzalmad felé, vagy hogy mondják. - forgatom a szemem a még most is tartó, nagyon drámai hattyúhalálra, amit bemutat. Ha másban volna ilyen kitartó vagy kiváló, talán nem kellene attól tartanunk, hogy talán épp azok a borzok győznek le bennünket a házkupában, akik egyedül még arra sem jöttek rá, hogy a klubhelyiségük a pincében van.
Ez utóbbi eset még most is szégyennel tölt el másodkézből - túl sokáig engedtünk a kísértésnek, hogy az úgynevezett jóemberségnek adjuk meg magunkat az önkritika útján. Ott van például Traverse kedves barátja, O'Hara, talán, ezek a nevek rendszeresen kifognak rajtam, de ez már az én szegénységem bizonyítéka, és ha valaha két szót kellene szólnom hozzá, megtanulnám minden betűjét. Ő, és sokan mások azok, akiket nehéz volna tetten érni a nagyság felé vezető úton. Hiába kértem számtalanszor, apám mégis ezt az iskolát tartotta a legjobbnak - pedig még feketemágiát sem tanítanak! - így ezzel kell boldogulnom, de ahhoz nem asszisztálok, hogy végül a szeretet, meg más elcsépelt, baloldali közhelyek győzzenek le bennünket csoportosan!
-Nos, Traverse, ahhoz előbb fel kell állnod onnan és keresned valakit, aki ellátja a sérüléseidet! Ne is reméld, hogy sajnállak, ez kiváló nulladik lecke volt, tekintsd intelemnek. Előbb-utóbb mindenkivel megtörténik, aki megadja magát önnön kényelmének és vágyainak. - kinyitom az ajtót, és meglepetten látom, amint néhány alsóbbéves őrült menekülésbe kezd, ami üdvözlendő, de értelmetlen. Kis gyakorlással könnyen észrevehető, milyen helytelenül fut némelyik: ott egy angolkóros, az pedig hamar kifullad majd. Az egészségügyi tragéia, amely végül maga alá temeti majd a Mardekárt, már a klbuhelyiségben járhat, és valahogy elkerülte eddig a figyelmem. -Azt bizonyára tudod, honnan szoktam reggelente futni indulni. - ha pedig nem, ideje némi kutatómunkának is. Megártani biztosan nem fog - megkereshetné a férfiasságát is, mert ha volt is, valahol rég elhagyta a földön fetrengés közben.
-Ha reggel öt óra nulla-nullakor ott talállak, akkor megfontolom, hogy foglalkozom veled, Traverse. Ha reggel öt óra nulla-egykor nem, akkor csak kegare vagy, és boldogulj ezzel magadnak. - lehet, hogy eleve túl sokat feltételezem rólad, de a japán kultúra sem okozott egzisztenciális válságot még egy olvasójának sem. Bármit is szeret állítani Revan, mindenkinek csak jobbat tenne, ha kevésbé volnának angolok - a Toyohashi Tengu nagysága is az állandó kínokban rejlett. Bárki reméli, hogy az élet megnyeréséhez a szépelgésen keresztül vezet az út, eladni próbál valamit. -Csak hogy egyértelmű legyen, a helyi időre gondoltam. AM, vagy mi. Jó, ez ostobaság, most megyek valami hasznossal tölteni az időm. Szívesen, Traverse! - ez elfogadható elköszönés is, az ajtót is nyitva hagyom számára, ha nehézséget okozna elsántikálni a Gyengélkedőre. Bízom benne, hogy nem: néhány törött borda igazán nem fáj annyira, mint a szégyen.
+18! szégyenítés, társadalomkritika, trauma, utalás fizikai erőszakra. A vereség tudata árhullámként önt el, míg körmeimet a tenyerembe vájom és megpróbálom megkeresni a kudarcom okát. Találok megnyugvást a gondolatban, hogy míg mások ilyenkor elfordítják másik arcukat, mert úgy őrizkednek a szégyentől, ahogy vérszívó a fénytől, én nem adom meg magam ezen kényelemnek. Senki nem lehet olyan kegyetlen bírálóm, mint én leszek, nem tűröm meg ezt a gyengeséget a legapróbb részletekben sem! Halkan, gyorsan lapozni kezdem a jegyzeteket, sorokat, jeleket nem hagyok fedetlen - mint fájó fejen a kínok, átjárom az összeset, betűről-szótagra. A bájitalom nem okozhatta, az a leírásnak megfelelő árnyalatú, nem is szennyeződhetett semmivel. Egyre csak éget a vereség heve, összeszorítom az állkapcsom. Itt kell lennie, meg fogom találni! Verdammt ostobaság, végül nem ad magyarázatot egyik sem.
Ha azok közé tartoznék, akik most kitüntetéssel tekintenek értelmetlen bukásukra, örömmel a hibákra, empátiának nevezett öntömjénezéssel javítandó hézagjaikra, talán elfogadhatnám, nem lehet minden sikeres. Ha minden sikeres, valójában semmi sem az - de azt nehezen állom meg, hogy az asztalra ne vágjak, vagy a lábába ne rúgjak tehetetlenül. Gyilkos haraggal hátraevetem újra meg újra a hajam, egy másik különösen ostoba szokást követve, de Oakley professzor óráján nem engedném meg magamnak soha azt a gesztust, hogy szabad utat adjak neki. Mikor azonban O'Hara ismét a szégyenteljes megfutamodást választja, legszívesebben megragadnám és a falhoz vágnám a koponyáját egyszer, kétszer, háromszor. A Dargan senseitől tanult légzéstechnika az utolsó mentsváram, csak az segít felismernem, hogy a gyűlöletemnek valójában nem ez a heréknél is kevesebb férfiak kifogása a tárgya. Nekem nem vele, saját magammal van dolgom.
Visszafordulok az üstömhöz, közelebb hajolok, olyan közel, ahol már semmi nem bújhat el, semmi nem maradhat gyönyörű - ahogy minden undorítóvá, emberivé lesz a közelségben. Különösnek tűnik, mintha nem is sepelio volna, de más természetesen nem lehet - a halovány édes aroma belepi felületét, itt is érzem, ha jobb is volna haragból meginni az egészet. Elképzelem, hogy perzselné a nyelőcsövem, kényszeríteném magam, hogy az megújuljon újra meg újra, míg csak el nem tudja viselni. Ennél a szégyennél a fájdalom bizonyára jobb érzés volna. Hajolj még közelebb, Orin Morgenstern, és ismerd el: ez az üst vagy, értelmetlen tartalma. Mérgezőnek tűnő füstje, tökéletesnek tűnő felszíne, használhatatlansága. Fogadd be az egészet, mártózz meg a kínos bukás minden ízében, engedd átcsapni azt magadon: tedd le a lelked, hagyd a holtakat a halottaiknak, mert nem maradt mást. Nincs ott számodra semmi. Nincs ezen a világon erő, amely el nem szunnyad egyszer, Tōhoku is elmúlik egyszer, a gyűlöleted is elmúlik egyszer.
Felveszem az egyik kikészített apró üvegcsét, mellette a tőr - megtisztítottam már, újnak látszik, sosem használtnak. Kínoz valami mosolyféle - az önmagát felmentő fejletlenség most mindent megengedne számomra, az önsértést is. Nincs fénye, sem fonákja, a fizikai fájdalom gyermekek játéka a képességem alatt: de elképzelem, milyen volna, ha vérrel fogadnám meg, hogy soha többet nem hagyom magam elbukni. Sosem számítottam senki másra, csupán önmagamra, sosem volt szükségem senki másra, csupán önmagamra. Beletöltöm a bájitalt az üvegcsébe, leteszem azt Oakley professzor asztalára, mielőtt befejeződne az óra. Nem élek a fájdalom könnyűségével, tekintetet elfelhőző felmentésével: aki a fájdalomba menekül, önmagát veszti és nem látja annak okát a vörösön-bíboron át.
- Oakley professzor, ígérem önnek, nem hagyok magamnak szabad percet, amíg nem sajátítom el ezt a bájitalt! Nem keresek kifogásokat, elrontottam és megérdemelném, hogy házpontokat vonjon le tőlem vagy büntetésbe küldjön, de ígérem önnek, hogy ez többet nem fordul elő. Köszönöm, hogy megengedi újra, mélyen sajnálom, hogy szégyent hoztam a házunkra! - mélyen meghajolok, de valahol belül még két marokra tudom fogni az egyre hangosabb könnyeimet. Ez a sensei mindig őszintén és tisztelettel fordult felém, érte sem engedhetem meg ezt a hanyagságot, miközben a világot várom magamtól. A Roxfortban természetesen nem büntetik a középszerűséget, mégis úgy érzem, undorító, amit tettem. A helyemre visszafelé vetek egy gyilkos pillantást a húgomra, ő azonban bizonyára nem bántja magát ezekkel a félelmekkel - nem, azok csupán az én koponyámban érzik otthon magukat.
Az elutasítás hidege még belepi az arcom, míg az eszközeimet a szekrény polcára, a pergameneket a táskámba helyezem - ennek nem így kellett volna történnie, de nem tudom, hol kereshetném a hibát. Magamban, ez világos, ennek megadom magam: de a pihenésnek nem, próbálom felidézni az összes mozdulatot, amelyet tettem az utóbbi fél órában. Talán motiválhatnám magam valamilyen büntetéssel - az ételt megvonni ostobaság volna, az adagok, amelyeket kidolgoztam, eleve sem hagynak morzsákat sem az élvezet számára a szigorú grammok közt. Edzhetnék többet? Nem szívesen mondanék le a kendóról, de ha abban találok örömet, közben az órai teljesítményem pedig ilyen hitvány.. A testi fenyítés nem vezet célra, még az ellenem tervezett mágikus korlátok sem tartanak vissza attól, hogy önkéntelenül gyógyítsam magam. Míg ezen merengve hagyom el az alagsori termet - bízom benne, hogy Oakley professzor megtalálja számomra a fejlődés és bűnhődés leghatékonyabb módját. Az ember együtt élhet a fájdalommal, de nem élhet együtt a szégyenével.
Üzenetek megtekintése
