A hangja, amikor végre megszólalt, úgy érkezett hozzám, mint a jég alól kiszabaduló víz első halk reccsenése. Addig nem is vettem észre, mennyire visszatartottam a lélegzetem. A mellkasom csak ekkor mozdult meg újra, mintha valaki belülről engedte volna fel a szorítást, s a levegő, amely eddig óvatosan kerülgetett bennem minden üres teret, most lassan visszatalált volna a helyére. Az a pillanat, amikor a hangja megszületett, olyan volt, mintha a gyengélkedő csendje is megrepedt volna egy hajszálnyit, és a falak közül kiszökött volna az a sötét gondolat, amely addig ott keringett körülöttünk.
Néztem őt - a sápadt arcot, amelyet a lámpafény sápadt aranyba vont, a kissé szégyenlő mosolyt, ami inkább volt bocsánatkérés, mint öröm, és azt a törékeny mozdulatot, ahogy felülni próbált. Mintha a teste még nem hitt volna teljesen abban, hogy visszatérhet a világba. A lepedők halk suhogása, a mozdulat apró bizonytalansága mind arról árulkodott, milyen vékony az a határ, amelyen az imént még egyensúlyozott. És ahogy néztem, hirtelen minden szó, amit addig magamban gyűjtöttem, értelmét vesztette. Pedig volt belőlük elég. Olyan mondatok, amelyeket hosszú perceken át formáltam magamban, miközben ő mozdulatlanul feküdt; kérdések, amelyeknek súlya volt, és vádak, amelyek talán sosem akartak igazán megszületni. Mind ott tolongtak bennem, mint türelmetlen vendégek egy zárt ajtó előtt. De amikor megláttam a szemében azt a halvány, még mindig ködös életet, mindez egyszerre jelentéktelenné vált.
Mert a szavak hirtelen túl hangosnak tűntek. Durvának. Idegennek ehhez a törékeny, visszatérő lélegzethez. Olyan volt, mintha egy fájdalmas vers közepén állnék, amelynek minden sora túl nehéz lenne ahhoz, hogy kimondjam. És abban a pillanatban megértettem, hogy nem a mondatok tartottak itt engem, hanem ő maga – az a makacs, halvány élet, amely most újra megmozdult a szeme mögött. Csak ültem mellette, és figyeltem, ahogy visszatér a világba. Mintha egy elveszett csillag lassan újra kigyulladna az ég sötét peremén.
Amikor visszakérdezett, hogy én hogy érzem magam, először csak elfordítottam a tekintetem az ablak felé. Odakint a csillagok már bátrabban ragyogtak a fekete ég mélyén, és az üveg mögött a világ olyan távolinak tűnt, mintha egy másik élethez tartozna. - Olyan... – kezdtem, majd elakadtam. A szó túl kicsi volt ahhoz, ami bennem történt. Végül lassan visszanéztem rá. – Olyan, mintha valaki egy pillanatra kihúzta volna alólam a világot. – suttogtam, és hangom elcsuklott a terem dohos eleganciájában. Egy keserű félmosoly húzódott a szám szélére. Szóval... most azt hiszem, inkább hálás vagyok. Hálás, hogy még itt vagy, hogy még kérdezhetek tőled ilyen ostoba dolgokat, mint hogy hogy érzed magad. - A kezem lassan az övé mellé csúszott az ágyon. A mozdulat olyan óvatos volt, mintha attól tartanék, hogy a legkisebb zaj is visszakergeti őt abba a sötét, hangtalan mélységbe, ahonnan az imént még csak nehezen bukkant fel. Nem fogtam meg újra, nem mertem. Csak hagytam ott pihenni a kezem, néhány ujjnyira az övétől, mintha már ez a közelség is túl nagy volna a pillanat törékeny egyensúlyához. Mint két egymás felé sodródó levél az őszi vízen. Nem sietnek, nem küzdenek, csak engedik, hogy az áramlás közelebb hozza őket egymáshoz. Tudják, hogy talán összeérnek, talán elkerülik egymást egy utolsó halk fordulattal - de abban a lassú sodródásban mégis ott van valami békés bizonyosság, hogy a távolság már nem ugyanaz, mint volt. - És talán egy kicsit dühös is vagyok... – tettem hozzá csendesen. A szó furcsán hangzott a számban, mert nem az a heves, viharos harag volt ez, amely az ember mellkasát szétfeszíti. Inkább egy tompa, lassan lüktető érzés, mint amikor egy régi seb körül újra sajogni kezd a bőr. - Mert azt hittem, egyedül maradok azzal, amit mondani akartam neked. Egy pillanatra elhallgattam, mert a mondat súlya még bennem is visszhangzott. Nem volt benne vád - legalábbis nem akartam, hogy az legyen. Csak az a keserű felismerés, amely akkor születik meg az emberben, amikor rájön, mennyire közel volt ahhoz, hogy kimondatlanul maradjon minden. Felnéztem rá. A tekintetem az övébe kapaszkodott, mintha ott keresnék valami jelet, egy apró rezdülést, ami segít eligazodni abban, amit magamban sem mertem még nevén nevezni. Mert az érzések néha úgy nőnek bennünk, mint a fű a kövek között: észrevétlenül, csendben, és mire észbe kapunk, már nem lehet őket kitépni anélkül, hogy valami mást is ki ne tépnénk velük együtt. A kezem még mindig ott feküdt az övé mellett a lepedőn, és a közelsége valami furcsa nyugalmat hozott magával, mintha két külön sodródó történet egy pillanatra ugyanabba az irányba fordult volna.
- Most inkább azt kérdezem: maradsz? Egy darabig még. A világban. Velünk. - Amikor kimondtam, hirtelen megértettem, hogy valójában mitől féltem egész idő alatt. Nem attól, hogy meghal. Hanem attól, hogy nélküle valami bennem is csendben eltűnik majd – valami, amit még alig kezdtem megérteni.

A gyengélkedő fehér falai között az idő nem haladt, csak sűrűsödött, mint a nehéz, bánatos köd a téli alkonyatkor. Úgy léptem át a küszöböt, mintha egy idegen, fájdalmas templom hajójába érkeztem volna, ahol minden nesz a szívemet marta. A lábujjhegyen járó csendben csak a pálcám halk koccanása hallatszott az asztal szélén, s ez a tompa hang is oly kegyetlennek tűnt ebben a steril magányban. Ott feküdt ő, aki arca, melyet korábban az élet vibráló színei festettek meg, most oly sápadt volt, mint az elhervadt liliom szirma a holdfényben. Szemei lehunyva, s a pillák hosszú árnyékot vetettek a viaszos bőrre – mintha a halál már megérintette volna ujjhegyével, de az utolsó pillanatban mégis visszahőkölt volna e tisztaság láttán.
Leültem az ágya mellé, s éreztem, amint a torkomban lüktetni kezd a kimondatlan szó. Ó, ez a furcsa, kései vágy, ez a fájdalmasan szép vonzódás! Úgy sarjadt ki bennem, mint a bús, lila virág a romok között: illata nehéz volt az aggodalomtól, szirmait pedig a bűntudat harmata áztatta. Miért akartál elmenni? – kérdeztem volna tőle némán, miközben néztem a csuklóján a fehér pólyát, azt a gyászos zászlót, melyet a reménytelenség tűzött ki a húsára. Kezem önkéntelenül is a keze felé indult, de megállt a levegőben. Félve érintettem volna meg, mint egy törékeny üvegharangot, mely alatt egyetlen halk sóhaj is mindent romba dönthet. Azt kívántam, bárcsak átadhatnám neki az én lángolásomat, azt a vad, perzselő tüzet, ami az ereimben kering, hogy felmelegítse az ő megfáradt, jéghideg vérét.
- Ne tedd többé – suttogtam, és hangom elcsuklott a terem dohos eleganciájában. – Ne hagyd itt ezt a szürke világot - hiszen még nem láttad, hogyan tudna érted égni a szívem. Kint az ablak mögött a csillagok reszketve gyúltak ki a bársonyos égen, s én ott maradtam mellette, őrizve az álmát, melyből oly kegyetlenül el akart menekülni. Éreztem, amint a sors láthatatlan fogaskerekei közé szorulok: egy homokszem voltam csupán, de abban a pillanatban az egész világ súlyát a vállamon hordoztam, s csak azért imádkoztam, hogy ne essen szét az a törékeny jelenés, ami ott pihent előttem a fehér lepedők között.
A fehér csendet egyszerre csak egy reccsenés törte meg: a férfi melle nehézkesen megemelkedett, s a lélegzet, mely eddig csak lopva járt ki s be, most mély és szaggatott sóhajjá sűrűsödött. A torkomban lüktető ezer szó most mind egyszerre akart kitörni, de csak egy fojtott, suta mozdulatra futotta: ujjammal óvatosan, mint aki egy alvó madárhoz ér, megérintettem a kézfejét. A bőre hideg volt, mint a sírkövek novemberi esőben. - Hogy érzed magad? - suttogtam, s hangom úgy remegett, mint az utolsó gyertyaláng a huzatos folyosón. Megszorítottam a kezét, de csak annyira, hogy érezze: nem engedem vissza abba a mélységbe, ahonnan épp csak felbukkant. A torkomban gombóc feszült, a szavaim pedig, melyek oly büszkén lángoltak volna a papíron, most elhamvadtak a valóság jeges leheletétől. Olyan volt ő ott, a gyengélkedő ágy fehér sivatagában, mint egy eltévedt rím egy fájdalmas vers végén, amit a költő már nem akar befejezni.

Nézem őt, s a könyvtár ódon falai közt, hol a por szinte aranyos párává nemesedik a bágyadt fényben, hirtelen elcsendesedik minden. Elismertem. Kimondta. A szavai nem csattantak, nem vágtak vissza, csak elhalkultak, mint az őszi eső a sárguló lombokon. Ez a Igazad van, William! olyan volt, mint egy fáradt sóhaj egy hosszú út végén, s a mosoly az arcán nem gúny volt már, hanem a szomorú beletörődés tiszta tükre. Úgy ült ott, mint egy megtört szárnyú madár, aki már nem is akar repülni, csak nézi a messzeséget.
Azért zavar, mert amikor rád nézek, nem a zajt látom először. Nem a nevetést, nem a pattogást, nem a menekülés elegáns koreográfiáját. Hanem azt a különös, fáradt figyelmet, ami időnként kibújik belőled. Mint amikor alkonyatkor elcsendesül egy tér, és hirtelen hallani kezdi az ember a saját lépteit. Az a pillanat zavar. Mert ismerem. Mert az az a pillanat, amikor az ember még visszafordulhatna. És mert tudom, milyen, amikor nem fordul vissza. Nem zavar, hogy nem tanulsz úgy, ahogy kellene. Nem zavar, hogy nem kapaszkodsz a könyvekbe, mint én. A könyvek… csak egy másfajta menekülés. Szebb, csöndesebb, de nem kevésbé önző. Engem az zavar, hogy amikor sodródsz, közben nagyon is tudod, merre lenne a part. Mégsem úszol.
- Tudod, van valami végtelenül szomorú abban, amikor egy drága lámpást lát az ember, amit senki sem gyújt meg, s csak hagyják, hogy belepje a korom. Nem a tananyag fáj nekem. Hanem az a pazarlás, amit magaddal művelsz. - Látom, ahogy az ujjai fehéredő bütykökkel mélyednek a puha szövetbe, s ez a feszült, önkéntelen mozdulat többet árul el minden hangos nevetésnél: egy testbe zárt sikoly ez, mely nem talál utat a szabadba. Olyan ez a néma kapaszkodás, mint amikor a fuldokló markol meg egy hordalékfát a sötét áradatban, s én a ruha feszüléséből megérzem azt a mérhetetlen, ólomsúlyú fáradtságot, amit nem az álmatlan éjszakák, hanem a lélek szüntelen védekezése szül. Ez a fáradtság már nem gyógyítható pihenéssel, ez már a csontokba költözött, ott lüktet minden ízületében, s úgy nehezedik rá a vállára, mint az őszi köd a kopár szántóföldekre, mozdíthatatlanul és vigasztalanul.
-Lehet, hogy csak önzőség. Nem akarom nézni, ahogy valaki önként sétál bele a jelentéktelenség mocsarába. Mert ha te is feladod, akkor mit ér az én tudásom? Csak egy halom száraz papír marad, ha nincs kinek átadni a tüzet. És talán azért is zavar, mert ha nem így lenne, akkor semmi közöm nem lenne hozzád. - Nézem a lehorgasztott fejét, a makacs hallgatását, s valami hirtelen megpattan bennem. Eddig tartott a türelem, eddig tartott a halkszavú sajnálat, melyet a könyvtár poros békéje diktált. Most azonban a tehetetlenség dühe, mint egy jeges szélroham, végigsöpör rajtam, és letépi a szavaimról az együttérzés bársonyát. Megelégelem a rezignált mosolyát, a néma beletörődést, mellyel úgy veszi magára a kritikát, mint egy kényelmes, régi kabátot. Megfeszülök az asztal felett, a tekintetem pedig, mely eddig csak fürkészett, most már élesen és kíméletlenül szegeződik az övébe.
- Mondd, Gemma, mégis meddig akarod még ezt a szánalmas bújócskát játszani? – kérdem tőle, s a hangom most már nem lágy pille, inkább fojtott, sötét dörrenés a könyvek között. - Mit jelent neked a jövő? Csak egy üres szót, amitől elfordítod a fejed, vagy egy falat, aminek csukott szemmel akarsz nekimenni? Mert amit most művelsz, az nem szabadság, hanem gyáva megfutamodás. Csak a holnapi napig látsz el ebben a sűrű, önsajnáltató ködben, vagy van benned annyi vér, hogy bevalljad: halálosan rettegsz attól, mi lesz veled, ha egyszer elhallgat körülötted a nevetés? Tényleg beéred ennyivel? Hogy csak sodródsz a semmibe, mint egy darab korhadt fa, és várod, hogy a vízparton valaki más takarítsa el utánad a romokat? Meddig akarod még mások idejét és a saját életedet ilyen látványos közönnyel elpazarolni?

Egy ideig nem szóltam. Hagytam, hogy a szavai leülepedjenek bennem, mint por a fényben, amikor hirtelen becsukják az ajtót. A táj megremegett a tekintetem előtt, mint egy halk melódiájú, fáradt festmény, melyen a színek lassan, zsongva olvadnak össze. Malachi szavai úgy hulltak a lelkemre, mint az alkonyi kertben a szirmok: nesztelenül, mégis súllyal, betakarva a bennem tátongó, hideg ürességet. Volt bennük valami nehéz és mégis felemelő; mintha egyszerre kaptam volna terhet és szárnyat. Ahogy beszélt, a hangjában ott bujkált a régi, nemes borok bársonya, s az a fájdalmas, tiszta fény, ami csak a legmélyebb magányok után ragyog fel.
Azt mondta, a levegő lesz az otthonom. Ez a gondolat lassan bontotta ki magát bennem, mint egy régi emlék, amelyről nem tudtam, hogy hiányzik. A föld remeghet, igen - ebben igaza volt. Mindig is remegett. De talán tényleg van egy hely, ahol nem számít, mi történik lent, ahol nem érnek utol a nevek, az arcok, a múlt súlyos árnyékai.
- Lehet, hogy elveszettnek tűnök – szólaltam meg végül halkan, s a szavaim fanyar íze olyan volt, mint az őszi gyümölcsé, melyben már ott bujkál a tél ígérete. – És talán az is vagyok. De furcsa módon… nem most érzem így. Hanem akkor, amikor megállok. Amikor túl sokáig maradok egy helyben, egy gondolatban, egy emlékben. A levegőben valahogy mindig világosabb minden. Ott nincsenek sarkok, ahová beszorulhatnék. Idő, míg feljutok a levegőbe...
Mikor felém nyújtotta az ütőt, a mozdulata olyan volt, mint egy szelíd hívójel egy ismeretlen, csillogóbb messzeségbe. A tenyeremben éreztem a fa érdes valóságát, a hűvös nyelet, mely ismeretlen és mégis hívogató volt, mint egy kézfogás, amit már egyszer megálmodtam. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, s a világ halkuló zengéssel várakozott. Nemcsak egy eszközt vettem át, hanem egy darabot az ő bizonyosságából, egy szikrát abból a tűzből, ami nála fényt, nálam pedig eddig csak perzselő füstöt szült. Az ujjaim rászorultak a fára, mintha ezzel is bizonyítani akarnám: nem remegnek annyira, mint hinné.
Végignéztem rajta, s láttam a maszkot, ami visszazárult az arcán, mégis, a tekintete mélyén ott maradt egy remegő visszfény. Éreztem, hogy amit ő bátorságnak hív bennem, az csak a kétségbeesés legtisztább formája: az a pillanat, amikor a vándor már annyira elfáradt a sötétben, hogy nem fél többé a szakadéktól. De ő ott állt mellettem, mint egy szomorú, de erős angyal, aki tudja, hogy a szárnyak néha sebekből nőnek ki.
- Ha tényleg azt akarod látni, hogyan ütök, akkor… jó helyen kezdjük - mondtam, és egy halvány, szinte félénk mosoly futott át az arcomon. - A földön még hibázni is könnyebb. - És talán épp erre van most szükségem. Beálltam, lábam alatt a fű megadón hajolt meg, s éreztem, ahogy a testem megfeszül, mint egy hangszer húrja, amit hamarosan megszólaltat a végzet. A reflexek, a technika... mily távolinak és gépiesnek tűntek ezek a szavak ebben a lila alkonyatban, ahol a lelkek értek egymáshoz. Mégis, a mozdulatban volt a menekülés. - Készen állok - mondtam, és a hangom nem reszketett, csak mély volt, mint az esti harangszó, mely a völgyekbe üli meg a csendet. Mutasd meg, Malachi. Mutasd meg, hogyan lehet a zuhanásból repülést szőni, mielőtt az árnyak végleg elnyelik a pályát. Felemeltem az ütőt, s a tekintetemmel belekapaszkodtam a gurkó sötétlő gömbjébe, mintha az lenne az egyetlen csillag, mely kivezethet ebből a gyönyörű, fájdalmas bizonytalanságból.
Aztán a gurkó megmozdult - egyetlen, éles rándulás volt csupán a levegő mozdulatlan vizében, s én már emeltem is az ütőt, hogy a mozdulat tiszta geometriájával válaszoljak a támadásra. Ám ebben a feszült, sűrű pillanatban, mikor az izmok már a becsapódás ritmusát várták, tekintetem akaratlanul is elcsúszott a golyó sötét ívéről, és Malachi szemébe fúródott. A világ ekkor, mint egy túl feszesre húzott húr, elpattant; a koncentráció aranyfonala, mely addig az ütőmhöz láncolta a gurkót, egyetlen szempillantás alatt semmivé foszlott. Kezem elnehezült, a testemben lüktető lendület megtorpant, s én csak álltam ott, a pillantásába veszve, miközben a suhanó golyó tompa füttyel húzott el a vállam mellett, emlékeztetve arra, hogy a levegő birodalmában egyetlen másodpercnyi eszmélés is a földre ránthatja az embert.
Az utolsó pillanatban azonban sarkon fordultam, és egy ügyetlen, mégis határozott felfelé irányúló mozdulattal a levegő felé ütöttem a mesterségesen megvadult labdát. Ezt nem engedhetem meg magamnak többször. Illetve... azt hiszem inkább magunknak.

Nem is tudom, mit vártam Gemmától; talán azt, hogy támadó lesz, vagy türelmetlen, vagy hogy a nevetése éles lesz, mint egy penge a csönd ellen. De most, ahogy beszélt, s a mondatai körül apró, bizonytalan árnyékok mozogtak, mintha egy pillanatra közelebb lépett volna ahhoz a világhoz, ahol én élek. Nem a zajhoz, nem a felszínen kavargó mozdulatokhoz, hanem a gondolatok csendes, mélyáramú folyamához, amit legtöbben inkább kikerülnek.
Ahogy nézem Gemmát, valami lassú, kesernyés felismerés émelyít végig bennem: mint amikor az ember egy gyönyörű, de meg nem becsült könyv sarkát látja elnyűve, és tudja, hogy nem a világ tette tönkre, hanem a gazdája nem vigyázott rá eléggé. És ezt nehéz kimondani, pedig a gondolat ott motoz bennem, amióta Fawcett rám sózta ezt az egészet. Barátkozni… más okot esküszöm nem látok.
- Tudod… - kezdem lassan, mintha a szavakat óvatosan kellene leemelnem valami poros polcról - van valami, ami mindig is zavart veled kapcsolatban. Nem az, hogy hangos vagy, nem az, hogy nevetésből élsz, és nem is az, hogy gurkóként pattogsz a világ és önmagad között. Hanem az, hogy mintha semmit nem tennél a saját jövődért. - Lassan fújom ki a levegőt, hagyva, hogy a könyvtár csendje puhán felfogja a mondat élét. - Ebben az iskolában mindenkinek van rendetlenség a fejében. Mindenkinek vannak gyenge pontjai. De a különbség ott kezdődik, hogy ki az, aki megpróbálja elsimítani őket. Te meg… mintha csak sodródnál. Mintha azt hinnéd, majd valaki más úgyis megoldja helyetted. Vagy hogy nem számít, mi lesz akkor, amikor már nem elég átcsúszni egyik évből a másikba. - Elfordítom a tekintetem, hogy ne ütközzön össze fájdalmasan az övével. A fény közben lassan átsiklik a könyvgerinceken, mintha mindegyik ítéletet mondana ránk. - És akkor jön a korrepetálás. Más ideje. Az enyém. A tanáré. A rendszeré. Mert valamiért mégis számít, hogy megállod-e a helyed. És értem én, hogy nem mindenki szeret jegyzetelni. Én se szerettem volna, ha a világ úgy esik a nyakamba, mint valami ólomköpeny. De végül… el kellett kezdenem tartani magamért a felelősséget. Szóval igen, a korrepetálás időrablás. Nekem is. Mert az én óráim sem végtelenek, és nem hiszek abban, hogy mindenkinek a keze alá kell tolni egy mankót. De itt vagyok, mert azt mondták, segítsek és mert talán van értelme annak, ha valaki végre elmondja neked: amit kihagysz, azt senki nem fogja később bepótolni helyetted.
A csend lassan ereszkedik közénk, s közben valami egészen finoman megmozdul bennem: nem bosszúság ez, hanem annak a reménye, hogy talán mégis érdemes volt kimondani mindezt. A levegőben megbújik a pattanásig feszített véleményem, vélhetően keveredik az ő visszavágásával. Lehajtom a fejem, mintha a saját gondolataim ködén próbálnék átnézni, és érzem, hogy minden szó, amit keresek, valahol félig elfolyik bennem, mielőtt megfognám. Hiába kutatom át magamban a titkos ösvényeket, ahol néha feldereng egy-egy megváltó gondolat - most üresek, szárazak, mint szeptember végén a fák között sodródó árnyék.
- Nincsenek csodáim, Gemma. Ez a tanulás. - Így, ebben a kopott, szürkés fényben. Nem születik hozzá dallam, nincs benne semmi varázslókról szóló pátosz, csak a makacs, kicsit keserű, de mégis saját erő. Néha csíp, mint a hideg reggel, néha úgy érzed, hiába ülsz ott órák óta, a fejedben csak lusta körökben jár a semmi. Én sem tudok mást mondani. Nincs kerülőút. Csak a kitartás van, az a halk, egyszerű mozdulat, amikor újra leülsz, újra kinyitod a könyvet, és bízol benne, hogy a mai sor talán egy árnyalattal könnyebben enged, mint a tegnapi. Minden más csak édesre festett menekülés.

A nap már ferdén hajolt a fák fölé, mikor megérkezett. A fény áttört a levelek résein, s a porban úszó aranyszemcsék úgy táncoltak körülötte, mintha maga a délután köszöntené. Hallottam a lépteit, mielőtt megláttam volna: a fű halk roppanását, a futástól kifulladt légzést, amelynek ritmusában még ott csengett a mozdulat, ami nemrég még a sebességé volt. Mikor a fényből alakot öltött, mintha a szél is megtorpant volna egy pillanatra. A kezében a seprű, az ütő, a labda egy egész világként hatott. Mintha ő hozta volna el számomra az igazi, megismételhetetlen világot, ahol a mozdulat volt a beszéd, és az égen írt ívek helyettesítették a szavakat. O'Harával tavaly valahogy nem ezt éreztem...
A hangja könnyedén törte meg a csendet, s a mosoly, amit mellé adott, hirtelen közelebb hozta a nyarat. Kezet nyújtott. Egy pillanatig tétováztam. Nem a mozdulat, hanem az érintés miatt. Mert az ember ritkán találkozik olyannal, akinek a közelsége nem égeti, hanem gyógyítja a levegőt maga körül. Ott volt benne valami csendes bizonyosság, ami nem akart birtokolni, nem akart többet, csak segíteni. A tekintetében nem volt kérdés, sem ígéret, csak az a fajta nyugalom, amitől az ember hirtelen rájön, mennyire fáradt volt eddig. Ujjaim ösztönösen az övéhez értek, és a tenyeréből lassan átszivárgott valami derű — szelíd, szinte tapinthatatlan melegség, mint mikor egy hideg reggelen végre megmozdul a nap. Egyetlen mozdulattal húzott fel, de abban a mozdulatban több volt, mint puszta fizikai erő. Volt benne bizalom, amit nem kért, csak adott. A világ, amely eddig szürke és fenyegető volt, mintha egy pillanatra megtorpant volna. Mintha elbizonytalanodott volna abban, hogy valóban el akar-e pusztítani mindent, amit szeretsz.
Egy pillanatra hátraléptem, hogy jobban érezzem a szelet, ami a fák közül kiszökve megzörgette a ruhánkat. A levegő hűvösen keveredett a fű illatával, s mintha a természet is figyelt volna. Nem volt ebben semmi különös, mégis, ahogy a seprűre pillantottam, valami régi, gyermeki bizsergés szaladt végig rajtam. A félelem és a kíváncsiság határán táncoltam, de most először nem éreztem magam egyedül.
Egy pillanatig csak néztem rá. A hangja nyugodt volt, a szavai mégis olyan pontosan találtak, mintha valami mélyebb réteget érintettek volna bennem, amit már régóta próbáltam elfelejteni. Hogy érzem magam? A kérdés egyszerű volt, de a válasz nem akart kijönni. Mert mit lehet mondani, amikor a napjaid hol tompa zajként, hol éles villanásokban peregnek le, és te csak állsz közöttük, mint valami rosszul sikerült átjáró?
- Őszintén? Olyan, mintha egy ideje nem én választanám meg, mikor vagyok ébren. Elhallgattam egy pillanatra. A csend hosszabbra nyúlt, mint kellett volna, de nem vált fojtogatóvá. - Szóval, hogy honnan építkezünk... Onnan, ahol a föld még mindig remeg. De ha tényleg van rálátásod, ahogy mondod, akkor talán... talán nem baj, ha néha én nem látom, merre van az észak. De azt hiszem készen állok nem elmenekülni.
Odébb léptem, és kinyitottam a fa odvában rejtőző kis gyűjteményemet. Egy kulacs víz, néhány darab szárított gyümölcs, a súlyzók, amiket a karjaim erősítéséhez szoktam használni és az ugrókötél. A földre pakolt tárgyak előttem sorakoztak, mintha egy ismeretlen csata előkészületei lennének, és én lennék, aki már előre sejti: ez a harc a félelemről szól.
- Mit gondolsz, mivel lenne érdemes kezdenünk? - Talán dobjunk el mindent, amit hoztam? Még azt is könnyen megérteném. Még az is lehet, hogy órákon keresztül fogok burpee-zni, annyira még nem ismerem a fiú szadizmusát, hogy mindezt meg tudjam állapítani.