Az iskola, iskolai feladatok általában véve tesznek róla, hogy kellőképpen le legyünk terhelve. És sokkal, de sokkal kevesebb idő jusson önmagunkra, a saját életünkre, esetlegesen barátokra, szerelemre, kinek mi éppen a preferenciája. Nekem mostanság ez az alkotás lenne. Hangsúlyozom, lenne. Ha nem zavarna mindig bele valaki ebbe a néhány röpke percbe, esetlegesen röpke egy órába, mint fekete paca a nagyon is színes képre csöppenve. Ha az alkotást megzavarják, abba a bizonyos flow-ba elég nehéz visszakerülni, most meg már a második srác tipor végig a nyugodt perceim festővásznán, lassan megbocsáthatatlanul… Nah jó… Robertnek még van esélye kiengesztelni engem, de komolyan még egy szó és ezt a melákot rózsaszínre átkozom, az is tuti.
- A fiúmnak majd mindenképpen megmondom, amennyiben a jövőben lesz egy. - Vonom meg a vállam és immáron az ajtó felé sétálok, szélesre ki is tárom azt, hátha végre nekiindul a folyosónak, hacsak nem akarja megvárni, hogy én tuszkoljam ki az ajtófélfán. - Bár nem tudom szegény jövőbeni fiúm mit vétett ellened, mert nagy eséllyel és reménnyel valami másik országból fog származni és nem is tud a létezésedről. - Teszem még hozzá, de már magam sem tudom, h mindezt csak provokációnak-e, mert bevallom, egy picit nekem is tetszik a játék az idegeivel.
Persze én is hallom… Ki ne hallaná… És ez az a pont, ahol megfogadom, Hogyha ez a mardis nem is nyírja ki Robertet, akkor majd bizony én fogom. Komolyan nem bír még ennyit sem teljes csendben megmaradni? Komolyan játszania kell a tűzzel? No, meg az én türelmemmel és színészi képességeimmel is…
Rezzenéstelen arcot produkálok. Továbbra is az ajtó fogantyúját markolom, de azt hiszem már csak azért, h ne a pálcám legyen a kezemben Robert felé küldve egy átkot. Amikor beosont sóbálvánnyá kellett volna változtatnom… akkor tuti csendben lenne.
- A vízforraló volt. - Mondom teljességes nyugalmat színlelve. - Jones apja a Mugliügyek Főosztályán dolgozik. Ők kobozták el ezt az elátkozott mugli tárgyat. Kicsit bütykölt rajta, hogy itt is működjön, de a hangjait nem tudta megszüntetni. Olykor kacag, máskor sír. Elég hangulatingadozásos. Ha telitöltöd vízzel akkor meg jó ízűet büfög. Megmutassam?
Óvatosan sóhajtok egyet, mert ha ezt beveszi, akkor tényleg butább szegény, mint eddig gondoltam. De egy próbát megér a rózsaszínné átkozás előtt. És remélem, ha vízzel kell megtöltenem, Robert produkál majd nekem egy nagy büfögést a vászon mögül. Különben oda a hitelesség.
s ö t é t v a r á z s l a t o k k i v é d é s e •••••••
Tudjátok, vannak azok a napok, amikor egész egyszerűen semmi sem áll össze. Amikor magányosnak érzed magad, de mások társaságára sem vágysz. Amikor igazán rajzolni se akarsz, de amikor még a körülmények is ellened játszanak, akkor ugyanúgy mérges leszel. Amikor már várod a tavaszt, de kinézve a folyosó ablakán, továbbra is csak a szürke, fénytelen dombokat látod egymás után hullámozva végig a látómezőn. Határozottan nyári gyerek vagyok.
Sóhajtok egyet, mikor bezárom rajzfüzetem és elteszem a táskámba pennáimmal együtt. Nehéz visszatérni a Roxfortba egy-egy szünet után. Na, nem azért, mert nem szeretek itt lenni, nagyon is szeretem, hogy a mágia itt aztán mindent teljesen átjár és egészen más hangulata van, mint az otthoninak. De kiszakadni onnan sem jó újra és újra elkap a honvágy. Ami azt hiszem teljesen normális.
Egyedül sétálok fel a Sötét varázslatok kivédése tanteremhez és ülök le az Ophelia mögötti székre. A terem már szinte tele van, talán az egyik utolsó lehettem, aki elfoglalta a helyét. Úgyfest, mintha Ophelia valakit nagyon várna, nem akarok keresztbe tenni a céljainak. Szóval csak finoman megbököm a vállát és ha hátrafordul felém, akkor rámosolygok és köszönök neki. Aztán előveszem az előbb elpakolt pennáimat és néhány pergament. Tudatosan figyelek rá, hogy az órákon ne rajzoljak célzott alakokat, csak úgy firkálgatok. Ez segít a koncentrálásban. Bár olykor így is nehezen megy a hosszas figyelés. Nem hiába teljesítek jobban a gyakorlat alapú órákon. Az alkotás és zene nélkül való egy helyben ülés kifejezetten nagy kihívásnak számít. Valahogy egyszerre több dolognak is kell zajlania, hogy az agyamat és a tagjaimat kellő képpen lefoglalja.
Az órákon minden erőmet bevetem hát, hogy figyelni tudjak. El is szomorodom a tényen, hogy ez a mai elméleti oktatás lesz, és egy percig sem lesz szükségünk a pálcáinkra. határozottan jobban megjegyzem a dolgokat, ha közben felállhatok, cselekedhetek. De hát ez van. Gondolom néha ilyen is óra is kell… Még, ha a témaválasztást nem tartom sem kifejezetten izgalmasnak, sem olyasminek, amit hosszasan tárgyalni kéne.
- Szerintem… két varázsló egymás ellen... – Kezdem határozottan, miután Ophelia befejezte az okfejtését, ami azt hiszem nagyon is jól leírta az egész vélt vagy valós párbajetikett problémáját, úgy alapjaiban. - Szép és jó, azt gondolni, hogy ez szabályok és etikus viselkedés közé szorítható. De tény, ami tény, hogy az emberek többsége se nem szabálytartó, se nem tiszteli annyira a másikat, a másik életét, hogy ne azonnal a legnagyobb kártétel lehetőségére gondoljon, a következmények figyelembevétele nélkül. Ennél, azt hiszem a legtöbben ostobábbak és gyarlóbbak. Gondoljunk csak bele… Sokszor vagy sokan. És tisztelet minden kivételnek. De a kviddics játékszabályait se tartják be. És mi egy iskolai bajnokság vagyunk. Akkor egy dicsőségről vagy épp becsületről szóló párbajban. Majd pont az lesz a lényeg, hogy ilyenekre figyeljenek… A meghajlás. Csak egy szokásból eredő, betanult gesztus, semmi több. Ott van, vagy nincs ott. Teljesen mindegy. Az életben, élesben, kivitelezhetetlen, ha az ember az életéért párbajozik.
Aster jut eszembe. Elképzeltem a gyerekkori énjét, ahogy menekülhetett valaki elől, aki az életére tört. Párbaj etikett? Az életben nincs szabály erre. Életben maradsz vagy sem. Úgyis ez számít.
Miközben fesztelenül szólaltatom meg egymás után az újabb hangokat ajkaimon és húzom sorra vonalaimat a papíron, hirtelen egyértelművé válik a kinti robaj forrása. Először csak az ajtó kattanását hallom meg, halványan a zene és az énekem mögött. Aztán az ajtó csukódik, hallom a lépteket a hátam mögött, majd látómezőm oldalán egy labda könnyedségével jelenik meg egy konszolidált ruha álcájába bújtatott bajkeverő. Hogy aztán el is tűnjön az egyik, szerencsére bűbájokkal szakadásvédetté tett, festővászon mögé.
Nagyjából meglepődni sincs időm. Se egy szia, se egy pá, se egy rejts el kérlek, vagy egy ne árulj be… Semmi sem hagyja el Rob száját. - Neked is szia. – Mondom kicsit gunyoros éllel a hangomban, na nem mintha tényleg meg lennék sértődve. Annál ehhez azért több kell. De tény, ami tény, hogy jelenleg nagyon nem vártam látogatót. Pláne nem olyat, aki egyből fedezékbe veti magát. Szóval egyértelműen vajsör van a füle mögött. – Most meg mi a boszorkányos nyavalyát sikeredett művelned? – Kérdezem, kicsit kikukucskálva a festményem mögött, lényegében egy üres fehér felülethez beszélve, hisz értelemszerűen beszélgetőpartnerem épp el van tűnve, láthatatlan, hivatalosan itt sem levő.
Megfordulok és egy pálcaintéssel lejjebb halkítom a zenét, de abban a pillanatban hangosabb robajjal, újabb vendégem csapja be az ajtót. Kérdő tekintettel és orráról lelógó spagettivel, bamba arckifejezéssel Tyson még kevésbé kellemes látvány, mint általában. Pedig már alapállapotban is versenyre kelhetne, és az élre törhetne ezen a téren. - Hali! – Köszönök neki kellemesen csevegő hangot mímelve, hátha azzal eltérítem őt a további kutakodástól. De persze a mardekárosokat, meg amúgy minket griffendéleseket sem ilyen fából faragták… - Itt van, igaz? Hol bújt el? – Követelőzik rajtam, ami természetesen várható volt. - Én köszöntem, Tyson. – Mondom, ezúttal némileg felemelve a hangom, majd hosszan kifújva a levegőt, hogy lássa, azért némi modort ő is kikukázhatott volna valahonnan, egy törlőkendővel együtt. – Töröld meg az orrod, gázul festesz! – Állok fel és nyomok a kezébe egy zsebkendőt, teljes nyugalommal mozdulataimban és hangomban. - Öööö. – Nyögi először, aztán némileg elpirulva sikerül kiböknie még egy szót. – Szia. - Na. Így már mindjárt más. – Mondom, apró mosollyal ajkaimon, miközben továbbra is a srác közelében maradok. Nem nagyon tartok tőle. Simán szétátkozom szegényt, ha kardoskodni próbál, de azt hiszem, ezt ő maga is pontosan jól tudja, mert egyre csak nő a zavart pirosság az arcán. – Tudod, megzavartál. – Mondom, még mindig negédes mosollyal. – Szóval, nagyon, nagy kérés lenne, ha most elmennél? – Mutatok az ajtó felé. – Szeretném befejezni, amit elkezdtem. De a fiú csak áll. Ennél azért egy sorral makacsabb, még ha esetleg manipulálható is. – Csak ide jöhetett be. – Mondja egyszerűen, de határozottan. Én pedig ismét hosszan fújom ki a levegőt. - Felőlem körülnézhetsz… - Tárom szét a karomat, de azt hiszem Tyson pontosan látja, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet. – De, ha bármihez hozzányúlsz, eskü, hogy édes katicabogárrá átkozlak. Csak szólok.
A mágikus zenelejátszó felé legyintek a pálcámmal, mire újabb album repteti fel és indítja el magát. A zenei effektek azonnal betöltik a teret, aztán jönnek az ismerős gitár ritmusok. Hirtelen önkéntelenül is pengetni kezdem képzeletbeli gitáromat, de csak addig, amíg Thom Yorke hangja fel nem csendül. Én pedig szinkronban énekelem vele a már százezerszer újrajátszott, kedvenc számomat.
Nincs rossz hangom amúgy, sőt… Nem egyszer énekeltem már otthon apával, próbált rávenni arra, hogy ne toljam háttérbe a zenélést. De valahogy sosem indultam el úgy igazán ezen az úton. A képzőművészeti alkotások, az ecsetvonások, az akril festék illata és a maszatolás valahogy mindig sokkal közelebb álltak a szívemhez. Szerencsére a Roxfortnak jobban felszerelt műterme van, mint azt valaha is reméltem volna, mi pedig, akik folyamatosan használjuk, nagyon is jól karban tartjuk. Azt hiszem, olyanok vagyunk, mint egy kis klub. Valahogy összekovácsolt minket a közös érdeklődés, kimondatlan szabályok nyomán, de gondoskodunk az általunk olyannyira szeretett teremről és magunkról. Én hoztam egy, apa jóvoltából megbűvölt, zenelejátszót, más egy kis komódra vízforralót pakolt. Mellette, vélhetőleg a házimanóknak köszönhetően mindig van teafű és keksz. A vásznakat innen-onnan rendeljük, a festékeket közösen használjuk és töltjük fel a készletet. A bútorok nagy részét is mi szereztük és pingáltuk ki a magunk szórakoztatására. De persze, nem csak a festéshez vannak itt kellékek. Az egyik sarokban agyagtömb hever a földön. Mellette egy agyagozó korong. Körülötte elrontott szoborfejek, bögrék, tálak hevernek. A másikban egy szekrény tele van itt-ott kilógó textilekkel. Előtte egy régi varrógép áll. Még működik, kipróbáltuk már. Van is tervünk, hogyan hasznosíthatnánk. Csak idő kéne… Sok az ötlet, de kevés a szabadidő…
Lábam önkéntelenül jár a ritmusra, miközben továbbra is egymás után éneklem a kedvenc számaim. Nyelvem kicsit kinyújtom, próbálok precíz ecsetvonásokkal dolgozni, ahogy a hatalmas virágmintákat vetem papírra. Olykor elnagyolom a dolgot, az alap felvitelével most is ezt csináltam, de a részleteket nagyon szeretem kidolgozni. Szeretem a nagy mintákat, a színeket, az elnagyolt, figuraszerű női alakokat, és az érdekes idézeteket, motiváló szövegeket.
Újabb zene következik és én megint hangos éneklésbe kezdek. Nem nagyon zavar az sem, ha belép valaki. Amúgy is mindig háttal ülök az ajtónak. Meg általában nem szoktak az emberek ide csak úgy betévedni. Ha mégis, akkor olyan gyorsan iszkolnak ki mintha legalábbis vad, kapálózó növényeket, vagy mérges mágikus lényeket nevelgetnénk és terelgetnénk idebent. Komolyan… nagyjából a legártatlanabb teremtmények vagyunk. Egészen addig, amíg tönkre nem teszi valaki az alkotásunk. Na, akkor nagyon gyorsan ugorjon el az illető a pálcánk haragja elől. De hát… Komolyan? Ki akarna ártani egy festménynek? Mármint önszántából?
Épp a sárga festékbe mártom ecsetemet, mikor nagy robajra leszek figyelmes az ajtó előttről. Fogalmam sincs mi lehet az, de úgy érzem, hogy minimum egy trollnak kell lennie, ha a hangos zenémen és a saját énekemen keresztül is meghallom. A biztonság kedvéért a pálcámmal a képem felé legyintek és ráolvasok egy gyors védőbűbájt. Ez levédi az eddigi ecsetvonásaimat, de nem gátolja meg a további festést. Viszont, ha valami történne, egyszerűen csak lemoshatom őket. Szakadásgátlóval úgyis alapból lekezelünk minden vásznat, amit a műhelybe hozunk.
De aztán a kinti zaj nem fokozódik. Szóval csak egy kisebb vállrándítással intézem el a dolgot, és hagyom magam ismételten elvarázsolódni Thom Yorke különleges hangja által. Érzem, ahogy a ritmus pillanatok alatt megint átveszi uralmat a csontjaim felett. Ajkamon felcsendülnek az első hangok. Ecsetem pedig meghúzza első sárga vonalát a papíron…
A táborban megint felcsendül apa hangjának mély tónusa. Ezúttal azonban, már a kezdésből hallom, hogy végig is fogja énekelni a dalt. Odanézek, tekintetünk találkozik. Felém kacsint. Jó ez az időszak. A nyár. Amikor tényleg szabadon élhet, alkothat és zenélhet. Azt hiszem ez az éne volt az, amibe anya beleszeretett, és ami összetartja őket azóta is. Apa felé intek, aztán, csak feladva a kint való várakozást, belépek a lakóbuszunkba. Odabent ötvöződik a modern és a bohém. Szeretem, ahogy anya kövei széjjel szórják a nap fényét a szobában. Vittem egyet magammal a Roxfortba is anno, de az ottani toronyablakba nem sűrűn szikrázik be a nap. Nem baj. Dísznek így is szép.
- Bocs. - Szabadkozom, miközben kicsit nekidőlök a tükör melletti falrésznek, hogy Opheliára nézzek. Nem akartam bunkón leszólni a tudatlanságát. De olykor elfelejtem, hogy valójában nem csak a családi hátterünk mágikus és mugli mivolta, de a gazdagságunk felfogása és megélése is nagyon más. Minket akár szegénynek is hihetne az ember. Nyilván… Egy lakóbuszban élünk…
- Ez a hely itt se nem Isztambul, se nem Marokkó. – Mondom ki az egyértelműt, de azt hiszem Ophelia már hozzászokott ahhoz, hogy a legtöbb dolgot szabadon kimondom. Ugyan, nagyon igyekszem nem sértő lenni, de néha tudom, hogy súrolok pár határt vele. Általában jót akarok, még ha rosszul sül is el. Opheliát pedig a világért nem bántanám meg, ezt szerintem ő is tudja. Van elég dolog így is a lelkében, amit igyekszik kilázadni magából. Piercingekkel meg tetoválásokkal, de találkoztam már a családjával. Szóval mindent értek. Ezért ragaszkodom inkább a nálunk eltöltött pár héthez, a náluk eltöltött pár nappal ellenben… - Mármint, ne aggódj. Nem fognak sem zaklatni, sem tukmálni. Általában csak ülnek az áru felett és pletykálkodnak. Ami szerintem vicces. És olykor tényleg érdekes dolgokat mondanak, vagy árulnak. Higgy nekem!
Látom, hogy igaziból már nem kell meggyőzni. Szóval ismét kilépek a szabad ég alá, hogy hátha ezzel végre indulásra ösztönzöm. És jön is utánam, szóval azt hiszem sikert értem el. - Ha neked tetszik egy nyelvékszer… - Vonom meg a vállam, miközben felkapok a szárítóról valami póló félét a fürdőruhámra. Így azért mégiscsak jobb. – Nem én leszek az, aki lebeszél róla. Tetoválásom nekem is lesz, amint betöltöttem a tizenhetet. Ebben egyeztünk meg anyuval. És hát, végülis addig már kibírom.
Végre karon ragadom és az egyik ösvény felé vezetem, ami a város határához tart. – Mindenképp megtervezem neked. – Csacsogok közben, mindenféle témákat érintve, többek között a lehetséges tetoválás ötletekét is. Amik szóba jöhetnek, akár neki, akár nekem. És, amiért még bőségesen sokat kell tanulnom az alkotásról, hogy ilyesmire képes legyek. Főképp nagy, absztrakt alakokat ábrázolok. Célom némiképp a figyelemfelhívás, a kitűnés, azt hiszem. És egyelőre nem a részletgazdagság.
Brighton az egyik kedvenc városom Angliában. Nyaranta mindig van egy-két hét, amíg a közelében táborozunk. Sok mágus bár és egy nagy koncertterem is van. Apuék kisebb esteket és egy hatalmas koncertet is adnak itt. Elég nagy mágustömegeket mozgatnak meg ilyenkor. Szóval még az aurorok segítségére is szükség van, hogy a mágusvilág rejtve maradhasson és minden rendben menjen. Az itt lakók szerintem már hozzászoktak a nyáron megjelenő furcsa alakokhoz az utcákon. Bár hozzátenném, én olykor néhány muglit is simán mágusnak néznék, amilyen furcsán fel tudnak öltözni egyesek… Nagyjából egy fél óra kell, hogy a kis utcákon eljussunk egy szélesebb utcához. Ahol az üzletek és kávézók előtt, asztalok, mellettük pedig portékáikat áruló nők, férfiak, fiatalok állnak. Ez a mugli bolhapiac, amit heti egyszer rendeznek meg. És, ahol aztán tényleg bármi kapható. Az utca zajos, tele van turistákkal, nézelődőkkel. Szép az idő, az emberek kiözönlöttek a szabadba. Így ide is. Boldogan tárom szét a karom Ophelia felé. - Üdv a bolhapiacon! A csodabogarak földjén!
Furcsa, hogy mennyire másnak is számítanak a világaink… Pedig mind a ketten boszorkányok vagyunk. Persze én mágus családban nőttem fel. Mit családban? Komplett közösségben. Mindig is ez vett körül, elképzelni se tudom, milyen lehet e nélkül. Ahogyan azt se tudom, hogy milyen lehet szigorú szabályok, nehéz elvárások és szegényes érzelmek között nevelkedni. Nekem természetes az, ahogy itt kommunikálunk. Ahogy bizonyos szabályok mentén, de mégis szabadok vagyunk. Hogy a szüleink abban hisznek, hogy sok dolgot inkább tapasztalás útján érdemes megtanulni, és, hogy a tiltás vagy parancs nem mindig visz előre, sokszor inkább hátra. Az engedés pedig leckét tanít, sokfélét, az életről. Igen… talán ez túl bohémnek hangzik. A szüleim zenészek… Szóval meglehet, hogy bohém is az életünk. De megvoltak és megvannak a magunk betartandó szabályai. És én is el tudom mondani magamról, hogy gyerekként bizony időben megfürdettek és ágyba parancsoltak. És, hogy bizony jócskán megbüntettek minket, amikor Asterrel elszívtuk az első füves cigink, vagy amikor engedély nélkül mentünk le a tengerhez.
A gyerekkornak, mindenhol gyerekkornak kéne lennie. Teljesen mindegy, milyen származású és vagyonú a családod. Persze tudom, hogy az élet nem mindenhol napos folyton. Hogy nem adatik meg mindenkinek a gazdagság, jóllét és szeretet. Pláne nem mindegyik egyszerre…
Apám felé pillantok. Most szívem szerint odaszaladnék és megölelgetném. De helyette inkább csak visszanézek megint a lakóbuszba. Ophelia mindig ennyit készülődik? Vagy csak nekem tűnik most extrémen lassúnak? Bár tény, hogy az ő extravagáns kinézetéhez képest az én, spagettipántos fekete fürdőruhám és bordómintás nadrágom egy flip-floppal ékesítve meglehetősen egyszerű választásnak tűnik. De nem is divatbemutatóra készültem menni. Oda, és nem mellesleg már jártam ilyenen, azért én is fel tudok öltözni menőn, ha kell. - Ácsi. – Nézek, megrökönyödésemet egy pillanatra sem véka alá rejtve Ophelia szemeibe. – Ugye, ezt most nem komolyan kérdezed? – Bukik ki belőlem a kendőzetlen kérdés, de hát nehéz is lenne ezt nem ilyen nyílegyenest megtudakolni, mielőtt még ténylegesen megvádolom tudatlansággal. Csakhogy barátnőm valóban némileg értetlenül néz rám. Oké-oké-oké. Onnan, ahonnan ő jött, miért is tudnának az ilyesmikről. Sóhajtok egyet. – Szóval tényleg gőzöd sincs… - Nyugtázom a tényt, hogy aztán magyarázatba kezdjek. – Lényegében egy koncepció nélküli piac. Hol az ékszerektől kezdve a ruhákon és mindenféle dísztárgyon át mindent megkaphatsz. Olykor még márkás dolgokba is bele lehet futni. Ezek persze a legtöbb esetben használt cuccok, amiktől a tulaja megválna, az eredeti áránál jóval olcsóbban. Szóval egy csomó eladó szirszar, amik közt néha találhatsz valami nagyon jót. Néha. – Hangsúlyozom ki az utolsó szót, bár a mágus piacon ez a néha, egészen jó arányban van jelen, a sima piacnál előforduló kb. soséhoz képest.
- Mehetünk? – Kérdezem, megint csak az ajtón befelé kukucskálva, bár jelenleg azt se tudom, hogy akkor mi is az úti célunk. De gondolom Ophelia előbb vagy utóbb kitalálja majd. Már, amint a hajával elkészül, mert most némileg úgy érzem, hogy a kérdésemet sem hallotta. – A nyelvedet? – Kérdezek vissza, mert ellenben vele, én igenis hallottam a kérdését, csak abban nem vagyok bizonyos, hogy jól. – Amúgy annak mi értelme? – Gondolkozom el tényleg nagyon-nagyon. – Mármint a tetoválások szépek. És, ha már rajtad vannak, tuti nem vakartatják le veled a Roxfortban. De a nyelvedben egy ékszer? Nekem inkább csak kényelmetlennek hangzik, semmint ékesnek. – Vonok vállat, mert hát erre tényleg miféle tanácsot is adhatnék. Sose tetszettek. Ellentétben a tetoválásokkal, amit én is bizonyára csináltatni vagy csinálni fogok. Még meglátom. – De, ha gondolod, és a bolhapiacot választod, kereshetünk valakit, aki megcsinálja neked. Ez egy művész város. Azért szeretik itt annyira apáékat. Az utcai zenészektől és művészektől kezdve a komoly stúdiókon át, bármit találni itt. Elképzeléseidnek csak a pénztárcád szabhatna határt, ha szabhatna. De nem szab. Én mondjuk ha választhatnék, akkor inkább az orromat szúratnám át…
n é v • Amint megvolt a karakterem alapkoncepciója, vagyis az avialany, a korosztály és az, hogy a Penna titulusra szeretnék vele úgymond pályázni, szinte azonnal be is ugrott a tökéletes név hozzá. Egyszerű, hangzatos, és a nőiessége mellett valahogy érzek amolyan vagányságot, erőt is a Poppy névben. Egy pillanatig se gondolkodtam másban. A vezetéknéven se kellett sokat gondolkodnom. Nem tudom, miért, de M betűvel kezdődő vezetéknevet akartam. Valami, ami nem rendkívüli, de esetleg nem is mindennapi. Olyan átlagos. Hamar rátaláltam a Marlowe-ra. És miután kicsit ízlelgettem együtt a kettőt, úgy ítéltem meg, hogy megvan a tökéletes választás.
a v a t a r • Zendayát régóta az egyik legszebb nőnek látom a filmiparban. De amúgy sose gondoltam volna, hogy karaktert fogok vele indítani. Amikor láttam a felhívást iskolai karakter készítésére. Napokig lebegett körülöttem a kérdés, hogy alkossak vagy ne alkossak egy Zendaya-arcú tinit. Végül az igen győzött, mint nyilvánvaló.
e l ő t ö r i • Nem tudom, hogy miért, de egy végtelenül egyszerű életű lányt szerettem volna. Mármint, aki a saját életét annak látja és érzi, még ha végül kicsit furcsa is lett a családja. De Poppy életében nincsenek nagy drámák, a szülei szeretik egymást, gazdagságban, anyagi és lelki szükségektől védve, azokat kielégítve nőtt fel. Ami ad egy hatalmas magabiztosságot neki, egyszerűvé, de intelligenssé téve a világnézetét, amivel képes kiállni önmagáért és másokért. Szerettem volna, ha a karakteremnek csak önmagával és önmaga fejlődésével kellene törődnie, semmi eredendően nagy dologgal. Az élet a gondokat úgyis szórja bőséggel…
h a s o n l ó s á g o k • Ó, hogy megint egy kreatív karakter? Naná. És talán ezt is emelném ki legnagyobb hasonlóságnak. Persze, mind óhatatlanul beleteszünk többet-kevesebbet magunkból a karaktereinkbe. De ez azt hiszem nagyobb részt majd a játéktéren derül ki. Addig is rajzolgatunk sokat közösen majd Poppyval.
A vízről visszatükröződő, koradélutáni fényben egy kicsit pislognom kell, hogy megtaláljam a fókuszt. A Roxfort környékén az ember valahogy elszokik a nyártól. Az életünket nagyobbrészt felhőkön átszűrődő fényben, ködös nappalokban éljük. És ez valahogy furcsamód illik is egy varázslatokkal védett és elrejtett mágikus tanoncképzőhöz. De a mi lakóbusz táborunk más volt. Valahogy élőbb, vidámabb, kevésbé rejtőzködő, de azért mégis bohón titokzatos. És persze nagyonis nyári. Egyértelműen kontrasztot vonva nem csak az én roxforti és itteni életem között, de a füstös koncerttermek és a színes lakóbuszok között is.
Egyrészes fürdőruhámra csak egy lenge nadrágot vettem fel, ebben az időben és a vízhez ennyire közel, szinte mindig így öltözöm. És Brighton utcáin akár így is végigsétálhatnék. A mai, igazán napos, meleg időben senki sem csodálkozna semmin. Nem mintha táborunk közel lenne a túristatömegekhez. A város mellett, egy fákkal körülhatárolt részen állítottuk le buszainkat. A muglik elől varázslatokkal védtük le ezt a részt. Senki sem merészkedik erre, így a partnak ezt a részét mi is szabadon használhatjuk.
Bekukucskálok a buszunk ajtaján. Kintről, a méretét tekintve valóban csak egy átlagos busznak tűnik, még ha a gazdagabban díszített fajtának is. Belül azonban átjárja a mágia. Így a belső tér meglehetősen nagy. A konyha és nappali kifejezetten tágas és, anyámnak köszönhetően kifinomultan varázslós. Nincsenek benne túlkapások, de tükrözi a lakók különleges életmódját. Itt-ott repkedő kis köves díszek szórják szerte szivárvány fényüket, az óra minden egésznél köhintve jelzi az időt, a festékeket, ceruzákat pedig apa betanította, hogy rakják el magukat, ha az alkotó felállt az íróasztaltól. Apróságok, nekünk mindennapiak, de egy mugli azért lehet megrökönyödne rajtuk.
A tábor közepe felől felcsendül apám éneke. Épp valami új szerzeményen dolgoznak. Anyám pedig a többi asszonnyal együtt készíti a vacsora-félét. A tüzet már megrakták hozzá. Megint közös vacsora lesz. - Bocsi a kosztért. – Vonom meg kicsit a vállam, miközben az ajtón bekukucskálva Opheliát várom. – Nem kifejezetten ügyes szakácsok. De nagyon igyekeznek. – Mosolygom, mert valójában mi már megszoktuk ezt. Nekünk ez az otthon íze, legyen akármilyen sós, akármennyire csípős, vagy épp teljes mértékig íztelen.
Barátnőm már az elmúlt pár napban kapott némi ízelítőt a hogyan ronthatjuk el az ételeket sokféleképpen szakácskönyv készítőinek műveiből. De azt hiszem, hogy amúgy őt sem zavarja. Vagy legalábbis nagyon igyekszik nem kimutatni, ha igen. Bár pontosan azért hívtam meg, hogy kicsit feloldódhasson. Úgy minden értelemben. Feloldódni a hideg kastélyban való telelés után. És feloldódni kicsit lelkileg. Itt varázslók között van. Ráadásul nagyon szabad, azt hiszem olykor már-már szabados életet élő mágusok között. És nem én vagyok az egyetlen ismerőse a kastélyból. A táborban lakó gyerekek közül, nem egy koptatja már a mágusiskola padjait. Bár olyan is akad, amelyiket származása és születése révén nem a miénkbe vettek fel. Szóval itt aztán láthat és hallhat Ophelia mindenfélét, a hozzám hasonlóan furcsa családból származó és valamilyen növénynevet viselő társaimtól.
- Asterék már a tengernél vannak, szerintem. – Állok továbbra is a lakóbusz előtt. De persze amúgy fogalmam sincsen róla, hogy mi a terv. Július közepe van és épp tökéletes fürdő idő. De persze a festőállványom és egy csomó papír is ki van készítve a fűbe. Meg aztán a városba is be lehet sétálni, meg buszozni. Profin használom a tömegközlekedési eszközöket. Azért mégiscsak vegyes családban nőttem fel. – De nem kell utánuk menni. Van egy nagyon jó bolhapiac a városban. Mármint igaziból kettő. Mert a mugli mellett, ha besétálsz az egyik utcába, akkor át tudsz menni egy ablakon, ami meg a mágus bolhapiacra visz. Ott vettem ezt a nadrágot is például.
• a l a p o k jelszó • Redway Roxmorts szépe nem • nő születési hely, idő • London; 1988. február 17. kor • 16 vér • félvér évfolyam • hatodik
• m ú l t
Hátradőlök a jobb napokat is megélt, rozsdavörös bőrkanapén, miközben a fejem fölé emelem karomat. Hátrahajolok és nézem, hogyan töri meg a reflektor erős fényét a kezem és ujjaim árnyéka. Kicsit megmozgatom őket. Szinte táncra kel a sötét alak a tűéles koncentrált fényben. Ebben a pillanatban megszólal apám gitárjának hangja a színpadon. Valahogy nagyon sajátos, ahogy játszik, ahogy ujjaival pengeti a húrokat. Ezer közül felismerném, mikor szólaltatja meg ő a hangszert. Odafordulok. Pár hangból tudom, melyik zenét fogják épp játszani. De most csak belekezd, majd abbahagyja, állít valamit a hangszeren, aztán újrakezdi. Majd megint abbahagyja. Ilyenek ezek a hangpróbák… Sóhajtok, aztán ismét ujjaimat nézem a reflektor fényében.
- Jól elvagy? – Gunyoros hang kúszik az elmémbe oldalról. Meg is feledkeztem róla, hogy Aster is itt van. Túlhosszú tinédzser tagjait szanaszét hagyva a kanapén szinte az egészet befoglalja, nekem csak a sarokban jutott egy leheletvékony csík. Könyvét hanyagul mellkasára támasztva próbál némi kis fényt kaparintani egy másik reflektortól. Persze, azóta mágikus füstfelhők is útjukra indultak, szóval némileg nehezek a látási viszonyok. Nem is értem, miért nem maradt a lakóbuszoknál. Nyár van, verőfényes napsütés kivételesen. - Téged amúgy mi a fene hozott ide? – Lököm meg a lábammal a könyvét, meg úgy az egész testét, hogy én is felpakolhassam néhány végtagomat a kanapéra, csak úgy a bosszantása, mintsem a kényelem miatt. - Ma se nem zenélsz, se nem írsz. Olvasáshoz meg messze nem ideális a környezet. A szemembe néz. Ugyanazzal a tekintettel, amivel oly sokszor megteszi. Valamiféle gunyoros öröm, valamiféle vegyítése a totális hülyének nézésnek és a nem is tudom… tetszel nekemnek? Nem mintha Asternek nem tetszene nagyjából bárki, aki körülbelül vele egyidős. És hát zenész család sarjaként, különös zenei tehetséggel megáldva annyira neki sincs nehéz dolga ezen a téren. – Remélem tisztában vagy vele Poppy, hogy te hoztál ide. Egészen konkrétan magad után rángattál a lakóbuszunktól. Végig a londoni metró ádáz útvesztőjében, egy koszos, raktár- és gyárépületekkel teli füstös negyeden, egészen eddig az újraértelmezett mágus klubbig. Azt gondoltam mondandója után csak elveszi tekintetét rólam, vissza Odüsszeusz nagyszerű kalandjaihoz. De valahogy nem tette meg. És megint csak nem értettem mi is van azokban a szemekben a gunyoron kívül, ami amúgy azt hiszem talán mindig ott volt. Egészen gyerekkorunktól kezdve. Ő valahogy mindig így nézett a világra. Szkeptikus mogorvasággal, soha semmiféle hittel a csodákban vagy tündérmesékben. Az ő helyzete még az enyémnél is bonyolultabb volt…
Én vonom el a tekintetem előbb Asterétől. Egyáltalán nem én hívtam, hogy jöjjön. Totális lelkesedéssel jött teljes önszántából. Hazug. Zavartan a könyvére, majd apám felé nézek újra. Aztán végigvezetem tekintetem a klub hatalmas belső helyiségén, hogy viszonylag hamar, kicsit a messzebb távolban megtaláljam az alakot, amit keresek. Anyámét. Ott sürög-forog, épp valamiféle ponyvát helyeznek fel. Varázstalan alakja csak vezényelni tudja a történteket. Az ő fejében megvan a látvány képe, a vízió, amit meg szeretne mutatni, a banda hozzátartozóinak és segítőinek a kezében pedig a mágia, amivel kivitelezni tudják azt. Így zajlik ez, mióta élek. És azt hiszem így fog ez még zajlani sok-sok évig. Ötvözetként két nagyon is más világ, megannyi közös lehetőségével.
Anyám varázstalan asszony. Művészcsaládba született. Azt gondolta, hogy ő már a világ összes furcsaságát látta vagy átélte. Sok kalandba, érdekes szituációba keveredett. De elmesélése alapján arra azért messze nem számított, hogy belecsöppen majd egy olyan közösség mindennapjaiba, ahol rajta kívül szinte mindenki pálcával a kezében fel-alá rohangálva intézi a napi teendőit a házimunkáktól kezdve, a zenei előkészületeken át egészen a díszletek felépítéséig. Ő meg nézi tehetetlenül, ahogy a krumplija se nem hámozza, se nem főzi meg magát… Ezt a mai napig utálja… Szerintem minket, ezt az életet ismerve, számtalanszor kívánhatta már azt, hogy bárcsak ő is mágus lehetne. Pedig kezdetben se hinni nem akart az egészben, azt gondolat túl sok füves cigit szívott és hallucinál, se elfogadni nem akarta azt, pláne nem élni egy olyan életet, amire messze nem állt készen.
És tényleg nem állt rá készen… Éppen hogy elkezdte a londoni, szabad egyetemi életet, amikor megismerkedett apámmal. Egy zenei projekt keretén belül keveredtek ugyanabba a klubba. Hiába a varázstalan és mágus ellentét. Ha valakiknek találkozniuk kell. Azok fognak. Ők legalábbis így gondolják ezt. Most már. Így a múltba tekintve, azt hiszem könnyen mondják ezt. De alig pár hónapja voltak együtt, mikor anyám rájött, hogy terhes velem. Egy ideig gondolkoztak rajta, hogy akkor ezzel a helyzettel most mit kezdjenek. Se egymást nem ismerték még túl jól, se gyereket nem akartak még vagy úgy tíz évig. Apámnak nagy ívben repült fölfelé a zenei karrierje, anyám pedig különös tehetséget mutatott az építészeti tervek újító kidolgozása terén. Szóval sem a házasság, sem a baba nem volt még a napirendre tűzés közelében sem úgy évekig. És ők mégiscsak ott álltak egy túl jól elsült randi után, nagy kérdőjelekkel a fejük felett. Amikkel együtt mégis képesek voltak kimondani azt, hogy okés, akkor ebbe belevágunk, közösen, jöhet utánuk a vízözön. És akkor apám még csak ezen a ponton vallotta be, hogy a születendő gyerek minden bizonnyal tud majd varázsolni… Szilárdabb alapokra épült házasságok is tönkrementek már olyan furcsa apróságoktól, amik a mi életünkben mindennaposak. A szüleim pedig csak valami indiai guru előtt mondták ki az igent, szóval gondolom tök hivatalosan házasok. A zenészélet nem könnyű. Pláne tartozékokkal. Ebben a csapatban pedig akad most már jó sok ilyen tartozék. Bár azt hiszem a különböző varázsiskolákba való beköltözésünkkel az élet kicsit egyszerűbb lett errefelé is.
- Megint agyalsz valamin? – Kérdezi Aster hirtelen a semmiből, miközben próbál úgy tenni, mintha a válasz nem is érdekelné. Most épp a könyvéből se néz fel, holott tudom, hogy a lapok fölött egész eddig is engem bámult. Mindig ezt csinálja. - Hm? - Ez. – Néz végül mégiscsak rám, miközben arcomra mutat. – Ez határozottan a filozofikus fejed. Ilyenkor szoktál mindenféle világmegváltó kérdésekkel előrukkolni. Vagy hirtelen felpattanni festeni. Azt sajnos sose tudom előre, hogy mikor melyik jön. – Sóhajt gondterheltséget színlelve, aztán megint inkább menőséget színlelve visszatér a könyvéhez. Mint, aki nem is vár választ. Én ismét apámra emelem a tekintetem. Mostanra túl vannak a hangszerek beállításán, jönnek a mágikus hangfelerősítők, amiken keresztül olykor-olykor már felcsendül apám hangja, betöltve az egész teret. Nagyon szeretem, amikor énekel. - Na, mi van? Kivételesen tényleg nem fogsz válaszolni? – lök kicsit oldalba Aster a lábával. Ekkor tekintetem előbb rá emelem, majd a távolban az ő apjára, aki épp a gitárján tisztogat valamit. - Csak… - Suttogom, amit vélhetőleg nem hall, mert apám hangja ekkor megint felcsendül a semmiből. – Csak azon, mennyire furcsa is az életünk. – Mondom végül tényleg ki azt a nyilvánvalót, amire nagyjából hat vagy hétéves korunkban mind rájövünk, akik együtt élünk a lakóbusz táborban. Ami amúgy csak valamiféle ideiglenes lakhelynek számít a turné időszakokra, vagyis főképp tavasztól, ősz végéig. De mivel ez az év nagyobb része, apáink pedig télen is koncerteznek, így lényegében mindannyian a buszainkat tekintjük igazi otthonunknak, a táborban élőket pedig a tágabb értelemben vett családunknak. Aster is egy a táborban lakó zenészgyerekek közül. Bár az ő apja éppenséggel népes kompániát, majdhogynem egy komplett háremet és egy fél tucat gyereket hozott magával a táborba, amiben amúgy is vagyunk eleget. De arra bizony hamar rájöttem, hogy ebben a közegben nem mindenki híve a monogámiának. Az ember lát ezt-azt a füves cigi okozta kábulatok mögött, ha ilyen emberekkel körülvéve nő fel. Tudom, hogy a szüleim minden kezdeti nehézség ellenére végül megszerették egymást. De hát ők is művész család gyerekei, ahogy én is az vagyok… Ezekben a körökben a szexuális felvilágosítással senki sem vár addig, hogy betöltsd a tizenhetet. Mondjuk… Arra a Roxfortban sem… Aster köhint egyet, oldalra húzza megint csak valami gúnyos mosolyfélére a száját, ami nagyjából olyasmit jelenthet, hogy nagyon hülye vagy, ha csak most jöttél arra rá, hogy furák vagyunk. Aztán ismét a szemembe néz. Ugyanaz a tekintet megint. Most szinte belefúrja az én tekintetembe, miközben csak valahogy halványan érzékelem, ahogy leteszi maga mellé a könyvet és felül. Arca, ajkai egészen közel vannak az enyémhez, érzem leheletén a füves cigi erős aromáját. Először csak óvatosan, finoman érinti ajkait az enyémekhez. Aztán követelőzőbbé válik. Ujjait ujjaim közé fonja. Élvezem. Szeretem ezt az illatot, szeretek a hajába túrni. Ezek a pillanatok csak úgy, ahogy vannak jók, magával ragadóak. Elbújva a füstben, a próbák alatt magukkal foglalkozó emberek nemtörődömségében. Rászorítok a kezére. Pillanatok alatt múlik el a varázs, ahogy egész testében rántja el magát. Igen… Erről megfeledkeztem… - Sajnálom. – Mondom csendesen, szinte csak hang nélkül suttogva, de aztán hátrébb dőlök, eltávolodva tőle, lábaimat megint csak hanyagul a kanapéra vetve. - Nem tehetsz róla. – Válaszolja, miközben ép kezével megdörzsöli a szemét, mintegy lemondóan és a fájdalomba is beletörődően. Önkéntelenül is másik, görcsbe rándult kezére téved a tekintetem. Én szerencsés voltam. Apám jól elrejtett minket a háború elől. Valami nagyon meleg, nagyon trópusi országban vészeltük át a legnehezebb időszakot. De más nem volt ennyire előrelátó vagy nem volt ennyire ügyes és felkészült. Aster kisfiú volt még. Kezén mégis viselnie kell megannyi jelét és kínját egy olyan háborúnak, amihez messze köze se kellett volna, hogy legyen. A medimágusok igyekeztek mindent megtenni érte, hogy a fájdalom enyhüljön, de nem tehettek érte semmit. Keze olykor-olykor még mindig fájdalmas és tehetetlen görcsbe áll. Finoman végigsimítok rajta, miközben szemeibe nézek. Sose mesélt róla, mi történt vele akkor. Ahogy apám sem mesélt róla, mi történt vele a háború alatt. Egy különös, furcsa, kissé bohókás ember hagyott minket ott, és egy végtelen szomorúsággal telt szemű, öregedő alakot kaptunk vissza. Csak annyit tudok, hogy menekülő gyerekeknek, szüleiktől elszakadt tizenéveseknek segített kijutni az országból és biztonságos menedéket találni. A legtöbben annyi idősek sem voltak, mint én most. Sokan életüket vesztették. Családok, akik sosem egyesülhettek újra. Mi még ebben is szerencsések voltunk. Mi visszakaptuk az édesapámat, ahogy a lakóbusz közösségünk nagy részét. És azt hiszem, anyám, azóta még jobban szereti apámat és az általa kapott, különleges életet.
Aster ujjai után nyúlok. Finoman magam felé húzom az egész fiút. Aztán csak rámosolygok. – Kiolvastad már? – Kérdezem kicsit incselkedősen. Fejemmel a könyv felé biccentve. Kicsit felnevet. Ilyenkor eltűnik az a komor gúny az arcából. - Ugye tudod, hogy utálom, azt a könyvet? - Tudom. – Vonok egyszerűen vállat, miközben felállok és felhúzom magam után Astert is. – Menjünk, együnk valamit. A Roxfortban továbbra sem csinálnak gyrost a házimanók – Elindulok a kijárat felé, de előbb még odaintek apámnak. Kicsit mindig félszeg ilyenkor a mozgása. Valahogy sose tudta, hogyan legyen egy tinédzser lány apja a színpadon állva. Otthon ebben kicsit ügyesebb volt. De ilyenkor, a fellépésre készülve, vagy magán a fellépésen, ahol amúgy rengetegszer láttam már, az egész személyisége más. Visszatér az a bohókás figura, visszafiatalodnak a szemei is. Mosolyog, kivirul. Jó ezt látni. Szeretem így. Hiányozni fog. Lassan vége a nyárnak. Lassan eltelnek az utolsó napjaim itt. Megint vissza a Roxfortba. Nehéz innen elmenni, de onnan meg hazajönni az, szóval legalább egál van. És azt hiszem a szüleimnek könnyebb az élete, mióta az év nagyobb részét a Roxfortban töltöm. És lehet, hogy nekem is az. Legalább az az a hely, ahol egy ilyen vándor, félig nomád élet után az ember kicsit megtanulhatja, milyen gyökeret ereszteni, egy helyben lenni több hónapon át. Szeretem az ottani barátaimat is éppúgy, mint a kis közösségünkben élőket. Csak tanulni ne kéne… De hát az meg elkerülhetetlen… Bár az életem terveiben nem sokat szerepel a magolás a jövőt nézve, de hát ezen is át kell esnie minden tinédzsernek…
– A Borough Market jó lesz? – Kérdezek rá a lehetséges kajaszerző úti célra Asternél. Aztán a felcsendülő újabb dallamokra, és vele együtt egy pici időre, a furcsa életemre zárom a nehéz gyárajtót.
• j e l l e m Tudja ki ő és mennyit ér. Ennek a magabiztosságnak a szabadságával él. Eredeti, függetlenségre vágyó és törő, újító típus. Aki nem riad meg a konfliktustól, harctól sem, ha barátainak vagy önmagának megvédéséről van szó. Kifejezetten bátor, gyakorlatias típus. De tény, hogy szerinte figyelemfelhívással, kreativitással és összefogással lehet a legtöbbet előre haladni. Hisz abban, hogy a célok eléréséért a jövő generációinak, és az övének is, hallatniuk kell a hangjukat. Mindig eredeti, őt nem elégítik ki a megszokott sémák. A családja, élete sem nevezhető épp szokványosnak. Így ő is nehezen fogadja el a fennálló rendet, hagyományt. Ezért sokszor függetlennek és öntörvényűnek tűnik. Máskor pedig igazán vágyna rá, hogy csak úgy belesimuljon az elvártba. Amit egyszerűen nem tud. És ezt meg kell tanulnia elfogadni. Közösségi lény, fontosak számára a barátok, az együtt töltött idő. Mégis mindig úgy érzi, hogy kicsit kívülálló, különc, mert egész egyszerűen semmilyen konvencionálisan gondolkodó rendszerbe vagy csoportba nem simul be könnyedén. Intellektuális, szellemi és művészi érdeklődésű. A tudományokban ugyanúgy meglátja az érdekeset és szépet, mint a művészetben, zenében vagy a sportokban. Minden érdekli, ami szokatlan vagy új. Olykor szereti kipróbálni azt is, ami tiltott. Számára fontos, hogy a józanész útján, de saját tapasztalat alapján tudjon véleményt alkotni.
• a p r ó s á g o k mindig • kreatívat alkotni a festék spray illata apjának zenéje London zsúfolt utcái lakóbusz parkban a hajnal messziről bámulni az embereket zűrbe keveredni soha • nem találni a megfelelő színt kiégetté válni semmilyen emberek minimalizmus lakóbusz parkban a magány társadalmi egyenlőtlenség zűrbe keveredés közben lebukni hobbik • Gyerekkorától kezdve körülveszi a művészet. Apja felől a zenében való önkifejezést, anyja felől pedig a kézzel fogható alkotást, művészeteket tanulva nőtt fel. Ezeket pedig szabadon alkalmazza is. Ért több hangszerhez is, könnyedén igazodik el a hangjegyek világában. És ugyanez elmondható a művészeti alapanyagokról is. Rajzol, fest, hímez, kerámiát készít. Minden érdekli, mindent kipróbál, mindenbe belekezd. Az már más kérdés, hogy be is fejezi-e… De, ha egyet sikerül, azt biztosan más is látni fogja. Általában elég figyelemfelhívóak, újszerűek a munkái. merengő • Legszebb emléke az, amikor apukája csak neki zenél és énekel. Még egy közös kis daluk is van, amit csak ketten ismernek. Legrosszabb emléke az, amikor apukája visszatért hozzájuk a háború után. A bohókás, fura ember hónapokig alig szólalt meg. Poppy pedig a mai napig nem tudja, mi történt vele, míg távol volt. mumus • Önmagát látja szürke, fantáziátlan, szomorú kis alakként. Attól fél a legjobban, hogy nem érhet fel a szülei sikereihez. Hogy nem elég jó, hogy a gyerekük legyen. Edevis tükre • A szívének legféltettebb vágya egy normális család és gyerekkor. Szereti a mostanit, de egy kicsit lehetett volna meghittebb, családközpontúbb az élete. százfűlé-főzet • Egyszerű víz állagú, de olyan a színe, mintha valaki kimosta volna a kék színű ecsetet benne. Az íze mézes és citromos. Az édesbe keveredik valami kis fanyarság. Amortentia • Festék és papír illata, keveredve egy kicsit a füstgépekből áradó szaggal titkok • Már csókolózott lányokkal. azt beszélik, hogy... • már csókolózott lányokkal. Szerinte vicces, hogy az emberek ilyeneken agyalnak. Nem lenne nagy dolog bevallania, hogy tényleg megtette. De így murisabb.
•c s a l á d apa •Tom Marlowe (36 - félvér), zenész és énekes a Nine Elms nevű mágikus alternatív/indie bandában. Nagyon fiatalon lett apa, miközben a legnagyobb sikereket kezdték elérni a bandájával. Így is próbálta kihozni kapcsolatukból a legtöbbet, nagyon szereti a lányát. anya •Regena Boneth (36 - mugli) feltörekvő építész, akinek a nevéhez már fűződik néhány érdekesebb mágus építészeti projekt Londonban és környékén. Nagyon szereti a lányát, de tény, hogy a karrierjét némileg a háttérbe kellett szorítania miatta. állatok •Archibald a családi snaucer családtörténet • Tom Marlowe egy nagyon sikeres zenész családban nőtt fel, apja mágus zongoraművész, anyja mugli énekesnő volt. Mindketten sok sikeres projekten dolgoztak együtt és külön is. Igazi híres művészpárossá váltak annak ellenére, hogy egészen más világokban mozogtak. Nővére a komolyzenei pályán indult útnak, míg Tomot a rock és a zenei műfajok keverése, vegyítése foglalkoztatta. Bandájának tagjaival még a Roxfortban töltött évek alatt kezdtek zenélni, különös és egyedi látásmódjuk hamar népszerűvé tette őket. Mára bandájával bejárták a világot. Regena Boneth egy francia-angol művész család harmadik, egyben egyetlen lánygyermeke. Apja híres francia szobrász, anyja brit jelmeztervező. Regenának sem volt hát sosem kérdés, hogy művészeti pályán indul majd útnak. Hamar felfedezte azonban, hogy őt a formák, építmények, épületek foglalkoztatják a legjobban. Londonban az építészmérnöki karon kezdte meg tanulmányait. Itt ismerkedett meg a bájosan egyedi, egyszerre fura, vicces és menő, de megmagyarázhatatlanul érdekes Tommal. Kapcsolatuk nagyon jól alakulásának eredményeként meglehetősen hamar az életükbe csöppent az amúgy még messze nem várt utód. Ők pedig úgy döntöttek, hogy fiatal koruk ellenére közösen belevágnak ebbe a kalandba. Regena hamar szembesült és beleszokott a mágusvilág izgalmaiba. Tommal pedig kezdeti konfliktusaik, sok lemondás és sok kompromisszum ellenére végül igazán jó párrá és egy kissé furcsa, de működő családdá váltak.
• k ü l s ő s é g e k magasság • 172 cm testalkat • vékony szemszín • barna hajszín • barna kinézet • Poppy nem arra született, hogy ne vegyék észre. Na, nem azért, mert akarja a figyelmet. Egész egyszerűen megkapja. De művész családban nőtt fel, ahol a sok egyedi és érdekes közt neki is meg kellett találnia és használnia a hangját, kisugárzását. Magas és vékony, de egyáltalán nem kecses vagy a szó szoros értelmében véve nőies. Viszont elmondható róla, hogy szép, vagány és érdekes. Egész mozgásában, lényében körüllengi őt valamiféle egyszerűsége a szabadságnak és jóllétnek. Beszédes, nevetős, olykor hangos. De a történeteit, ötleteit jó hallgatni és ő is mindig kész rá, hogy meghallgasson másokat. Öltözködésében is érződik rajta, hogy nem érdekli mások véleménye, megtalálta a saját stílusát és azt büszkén viseli is. Mindig törekszik rá, hogy a cuccai inkább érdekesek legyenek, semmint divatosak.
• t u d á s varázslói ismeretek • Gyakorlatias, praktikus és ügyes. Sok dolog érdekli, de a legtöbb esetben csak felszínes tudáshoz jut hozzá. Hamar elkalandozik a figyelme, nem képes sokáig egy dologra koncentrálni vagy egy helyben ülni. Ezért inkább a gyakorlati tárgyakban jeleskedik, mintsem az elméletiekben. Bár tisztában van vele, hogy gondolatai gyakran elkalandoznak, az órákon igyekszik a lehető legjobban figyelni. Szorgalma és fegyelme is rendben van. És nem rest segítséget vagy tanácsot kérni. Szeret újítani, kísérletezni, érdekes dolgokat kipróbálni. Ami olykor nagyon jól alakul, máskor viszont kalamajkába keveredik miatta vagy rosszul sül el-egy egy bűbája, bájitala. Már minden tanára és évfolyamtársa ismeri azt a jellegzetes testtartást és hangszínt, ahogy kimondja: „Hopszi!” pálca típusa • 13 hüvelyk, fenyőfa pálca főnixtoll maggal RBF • Átváltoztatástan: V Bűbájtan : V Bájitaltan: K Gyógynövénytan: K Asztronómia: H Mágiatörténet: B Rúnaismeret: H Legendás Lények Gondozása: K Sötét Varázslatok Kivédése: V
Üzenetek megtekintése
