Összevigyorgok Almával, aki a szomszédos asztalnál kapott helyet egy másik csapattal. Én megmondtam, hogy ez lesz. Az a Halloweeni buli talán jól sikerült, túl jól is, ha mondhatom így, de azóta se nagyon látom azt, hogy vegyülnénk egymással. Az órákon legalábbis nem. Nehéz eltérni a berögződésektől, ha már ennyi éve mindig ugyanazon emberek mellett ülsz az órákon.

Biccentek egyet a professzornak. Bár a kukoricával elkészültem, azért nem gondolom, hogy olyan nagy dolog lenne, hogy össze tudtam keverni a tejszínnel. Ha nem is csak a saját asztalomat nézem, hanem körbenézek, akkor is azt látom, hogy nagyjából mindenki hozzá tud kezdeni valamihez és érdemben tudja segíteni a munkát. Csak páran vagyunk, akik láthatóan teljesen haszontalanok ebben a környezetben, épp, ahogyan a konyhában is lennénk. Idegen tőlem ez az érzés, rendszerint minden tanórán törekszem arra, hogy a lehető legproaktívabb legyek, mert az én érdekem az is, hogy jó teljesítményt nyújtsak, és a tanárokat is megtisztelem a figyelmemmel, ha már ennyit dolgoztak azért, hogy taníthassanak minket. Most viszont olyan elveszve érzem magam. Befejeztem a kukoricát, és csak nézem, ahogyan Nialen átveszi a vezetést (nagyon jól teszi), és csinálja a húst. Mármint nyilván, tudom, hogy miből van a hús, és azok nem csak úgy odakerülnek a mugli boltokba lefóliázva. A családom gazdasága sokat tesz is azért, hogy jusson a tenyészállatokból a háztartások asztalára. De az még sem ugyanolyan, mint a saját kezeddel, vagy ez esetben pálcáddal megcsinálni az ételt. Nem, én azt hiszem, elbuktam, soha nem tudnám magamtól teljesíteni ezt a feladatot.

Hálás vagyok Zaniahnak is, aki szó szerint a könnyeit adja a feladat sikeres teljesítéséért. Nem is merem elmondani, hogy életemben először látok hagymát így, egészben, dacára annak, hogy a mezőgazdaság a Langley-család elsődleges profilja. Már nyúlnék egy kendőért, hogy átnyújtsam azt, de Madrigal professzor már idézett is egyet neki.

Hallgatom a történelmi beszámolót, a karjaimat pedig összefonom magam előtt, ahogyan a munkát nézem. Nincs semmi, amihez érdemben hozzá tudnék tenni. Biztos vagyok abban, hogy a bűbájokra hamar ráéreznék, de nem tudom, mihez nyúlhatok hozzá, hogy nyúlhatok hozzá, és mit csináljak velük. Egy kétségbeesett pillantást váltok Malachival, aki hasonlóan elveszettnek tűnik. Almára meg roppant büszke vagyok, amiért a kezébe vette az irányítást a saját asztaluknál. El is tátogom neki, ha találkozik a tekintetünk, hogy jól csinálja.

- A tálalás. Azt hadd csináljam én. - leengedem a karjaimat és újra a pálcámat veszem elő. A kukoricán kívül semmihez nem tudtam hozzányúlni, és ahhoz is csak azért, mert pontosan megmondták, mit és hogyan csináljak. Mert különben fogalmam sincs, mit jelent valamit üvegesre pirítani, gondolom, üvegtál kell hozzá. Vagy hogyan kell főzni a rizst. A tálalásnál legalább értem, hogy ne tapadjon össze, de ha jól értem, azzal már nem lesz probléma, ugye?

- Eleget jártam éttermekbe, szerintem menni fog. - az asztalra is bűvölöm a négyzet alakú, valamivel elegánsabb tányérokat. Egyébként jó az illata annak, ami elkészült, a Nagyterem vacsoráin szerintem bármikor megjelenhetne ebben a minőségben. Azokban az éttermekben viszont ilyet nem szolgálnak fel, amilyenekben jártam.

Először a rizzsel foglalkozom. Három darab, kisebb tálkát töltök meg vele, majd fejjel lefelé fordítva teszem őket a négyzet alakú tányérokra. Miután a tányérokat elvettem, egy-egy, stabil és szép formájú rizskupac keletkezik, a közepén egy mélyedéssel. A ragu folyós azért, ez korlátozza a lehetőségeket, de kihozom belőle, amit tudok. A rizskupacok közepén lévő mélyedéseket megtöltöm a pulykahússal, a legvégén pedig kakukkfűvel díszítem. Amennyire lehet, annyira megpróbáltam imitálni azoknak az éttermeknek a stílusát, amikbe apám is szívesen teszi be a lábát. Tudom, hogy ez közel sem annyi, amennyit Nialen vagy Zaniah beleraktak, de utálok tétlen maradni, és nem szeretném, ha minden munka rájuk maradna. Pihenjenek csak, tettek már eleget.

Bármi is történt Flitwick professzorral, remélem, hogy semmi komoly – nem emlékszem arra, hogy valaha is kimaradt volna akár egyetlen órája is. Akár örülhetnék is, hogy legalább egy új tanártól tanulhatnék új ismereteket; nem tudok sokat Madrigal professzorról, bár az mindenképpen lenyűgöző, hogy valaki ennyire fiatalon egy ilyen fontos intézmény igazgatója legyen. A pavilonjuk óta azonban tudom azt, hogy milyen nézetek is terjednek náluk. Nem tudok nem arra gondolni, hogy akár Madrigal professzor is azért kaphatta a pozíciót, mert köze lehet hozzájuk.

A második pofont akkor kapom meg, amikor megtudom, hogy hálaadási vacsorát kell főzni, mindezt negyvenöt perc alatt. Olyan, mintha azt ünnepelnénk, hogy a Brit Birodalom gyarmatosította többek között Indiát. Holden ugyan most nincs itt, de biztos érdekesnek tartja majd, amikor elmesélem neki.

A harmadikat pedig, amikor kiderül, hogy nem is mi választhatjuk a csoporttársakat. Bár magával a bűbájtannal és a finom varázslatokkal nincs gondom, de én meg a főzés… Pár éve, amikor még gyerek voltam, szerettem volna inni egy pohár kakaót, de azt se voltam képes elkészíteni a konyhánkban. Mindegy, hogy kivel raknak egy csoportba, akár ismerem, akár nem, a velem való együttműködés többlet terhet fog majd jelenteni neki, és óhatatlanul is hátrányba kerül majd miattam. Még integetek egyet Almának, aki az egyik szomszédos asztalhoz került Connorral és két amerikaival; nem ismerem őket, de biztosan jobban teljesítenek majd ebben, mint én. Aztán odalépek a saját asztalomhoz Roxanne, Nialen és a különleges nevű amerikai lány mellé. Nem tudtam megjegyezni, csak arra emlékszem, hogy szép a hangzása.

- Szeretném előre jelezni, hogy egyáltalán nem tudok főzni. De tényleg, semmit. - legjobb lesz, ha mindannyian tudják, ne számítsanak tőlem túl sokra a feladatban. Megteszem, amire képes vagyok, de az meg nem túl sok. Egész életemben mindent készen kaptam. Miért foglalkoztam volna ilyenekkel? Otthon szakácsunk van.

- A legegyszerűbb feladatot bízzátok rám, amit nem lehet elrontani. Biztos, hogy 45 perc elég lesz a pulykának? Olyan kevésnek tűnik az idő. - valamiért mindig úgy képzeltem, hogy hosszú órák, mire készen van egy étel, függetlenül attól, hogy mennyien dolgoznak rajta.

- Igenis! Ez talán menni fog. - bizonytalanul fogom meg a konzervet, bár fura nekem, hogy ilyen mugli alapanyagot kell használnunk a recepthez. Inkább ez, mint a rizs. Nem tudom, milyen lehet az a pontos állag, és mikor levegős. Bár a húsnál is megijeszt a kérgesítés kifejezés a receptben, de szerencsére nálam kompetensebb fog azzal foglalkozni majd.

A konzerv felnyitóját sikerül letörnöm, ezért inkább egy bűbájjal nyitom fel a fedelét. Furcsa a szaga a kukoricának, de ez attól a létől lehet, amiben ázik. Emberek tényleg megeszik ezt? Inkább leszűröm azt a lét, miután átöntöm egy tálba, és alaposan át is mosom a kukoricát, mielőtt hozzáadnám a tejszínt. A Mellus Rotare varázsigét először használom – ez nem is olyan nehéz! Pár körkörös mozdulatot végzek a tál felett, ami ezután önállóan kezdi el kevergetni a tejszínben a kukoricát. Jó pár percet így hagyom, mielőtt egy Finite bűbájjal megszakítanám azt.