Szintfelmérő dolgozat Hetedév - 2005. szeptember 5.
Lassan végigsétáltam a katedra előtt, és a cipőm kopogása egyedül töltötte be a csendet a teremben. Tudtam, hogy ma nem csupán a helyes válaszokra figyelnek. A Trimágus Tusa nem arról szól, hogy a legtehetségesebb bajnokokat válasszuk ki; arról szól, hogy lássam, ki tudja valóban kamatoztatni a tudását, az erejét és a leleményességét. A tudás, amit ma a pergameneken látok, olyan, mint egy gyertyafény a sötétben: megvilágítja a kis utat, de a teljes képet nem mutatja. A verseny nem a tankönyvekből vett kérdésekre keresi a választ. A valódi próba az, hogy mit teszel, amikor már az utolsó könnycsepp is elpárolog a palackodból, és minden, ami segíthetett volna, már a múlté. Visszafordultam hozzájuk, de nem a megszokott mosollyal az arcomon. A homlokom összeráncoltam, a tekintetem pedig végigfutott a lassan kiürülő sorokon. Amikor Ophelia lép a tanári asztalhoz a kérdésével, megállok, és csendesen, röviden válaszolok neki. Nem kell hosszú magyarázat: Nem lesz rá szükség. A dolgozat kitöltése könnyű volt – legalábbis annak kellett volna lennie. Hiszen a leggyakoribb és leghatékonyabb bűbájokat kértem számon, olyanokat, amiket órán már hallhattak, amiknek a hatását látták is. Nem volt benne semmi új, semmi ismeretlen. Tudom, hogy képesek rá – a pergamenek tökéletesen bizonyították. A tudás megvan, ezt látom. A kérdés inkább az: mi van azzal, amit nem lehet pergamenre írni? Mert nemcsak akkor kell bizonyítanunk, amikor valami nehéznek tűnik, hanem akkor is, amikor a feladat szinte gyerekjátéknak hat. A látszólag könnyű próbák alatt is ott rejlik a valódi kihívás: képes vagyok-e ugyanazzal a higgadtsággal és teljes koncentrációval helyt állni, mint amikor komoly veszély fenyeget? Ahogy sorra olvasom a dolgozatokat, nem csak a válaszok néznek velem szembe. Ott vannak a margóra biggyesztett sorok is, a méltatlankodás, az önérzet, a sértettség. Ott ülök csendben, és figyelem a sorokat. Egyesek dühösek, mások sértődöttek, néhányan túl komolyan veszik a könnyű feladatot, mintha máris a világ összes igazsága rajtuk múlna. Érzem a feszültséget, a felesleges büszkeséget, a gúnyt és a keserűséget. Minden egyes megjegyzés mögött ott rejlik a diákok jelleme, és azt is látom, ki képes higgadtan végigmenni az utasításokon, ki ragad bele az önérzetébe. A feladat egyszerű volt, és épp ezért adta a valódi leckét: akkor is helyt kell állni, amikor semmi sem nehéz, amikor a siker szinte garantált. Az, aki most megingott, nem a tudását veszítette el, hanem a képességet, hogy fegyelmezetten, koncentráltan cselekedjen, függetlenül a külső körülményektől. Természetesen a hosszabb megszólalásokat nem hagytam válasz nélkül. Értékelem az erőfeszítésüket, és nem szeretném őket válasz nélkül hagyni, ugyanakkor bőlére sem eresztem a megjegyzéseimet. Mr. Travers megjegyzései kétségtelenül jelzik a vérmérsékletét, és bár a hozzászólásom bizonyára nem segít majd sokat, mégis válaszolok neki a lap alján a dolgozat javítását követően: Az igazi próba nem mindig a nehézséget jelenti, hanem azt, hogy képes vagy higgadtan, összeszedetten és tisztelettel kezelni minden helyzetet, még akkor is, amikor az egyszerűnek látszik. A stílushoz már hozzászoktam, azonban amikor egy diák japán megjegyzését látom a pergamenen, némiképpen meglepődök. Mindazonáltal nem hagyom válasz nélkül, ha már így alakult: Értékelem, hogy egyszerre több nyelven is időt és energiát fektetett a dolgozat megírásába – ez önmagában is kitartást mutat. Persze mindettől függetlenül nem került előrébb a méltatlankodó társaihoz képest. Bár időről időre előfordul, hogy egy-egy dolgozatra a diákok elfelejtik ráírni a nevüket, ez önmagában nem okoz megoldhatatlan problémát. Az érkező tanulók névsora, amely alapján pontosan tudom, kik voltak jelen az adott órán, elegendő segítséget nyújt ahhoz, hogy a munkákat azonosítani lehessen. Vannak persze nehezebb esetek is, és akkor még finoman fogalmaztam. Mr. Lacroix szavai hosszan és élesen szerepelnek a pergamenen, így természetesen válaszolok rá, bár nem fűzök sok reményt ahhoz, hogy mindezt el is foogadja válaszként: A szintfelmérő célja az volt, hogy lássam, honnan indulunk, és milyen alapokra lehet építeni – nem csak a tudásban, hanem a fegyelemben és a tartásban is. Az iróniát mindenki máshol húzza meg, én inkább az eredményekre és a hozzáállásra leszek kíváncsi, mint a sértettségre.. Ahogy végigfut a tekintetem a sorokon, egyre inkább érzem, hogy a szavaknál fontosabb az, ami mögöttük rejtőzik. Nem a tudás hiánya bánt, hanem a fegyelemé. Mit ér a helyesen leírt válasz, ha közben a tanuló nem képes tartást mutatni egy feladat előtt, ami nem elég kihívó számára? Hiszen az élet sem mindig kínál méltó ellenfelet – gyakran csak apró bosszúságokat, értelmetlennek tűnő próbákat. És aki ott elveszíti a hidegvérét, aki ott sértettségből cselekszik, az hogyan fog majd állni, amikor a valódi nehézségek jönnek? Ahogy egyre mélyebbre merülök a pergamenekben, tudatosan lassítok. Nem csak javító jeleket akarok hagyni, hanem nyomot arról is, hogy figyeltem rájuk. Az apróbb megjegyzéseket sem söpröm félre, mert azokban sokszor több rejlik, mint egy hirtelen odavetett gondolat. Ha valaki azon élcelődik, melyik bűbáj robbant és melyik nem, ráírom, miért veszélyes a könnyelmű kísérletezés. Másutt, ahol valódi kíváncsiság csillan meg – egy-egy pontosító kérdésben, kétkedő sorban –, türelmesebben válaszolok, kifejtve a logikát vagy a gyakorlat hátterét. Mr. Ashfordot kellően kiszámíthatatlannak ismertem meg az utóbbi egy év során, így csak egy pillanatra lepődök meg, amikor a látszólag minduntalan unott arcú fiú megjegyzést hagy a lap alján. Jóllehet, a választ el sem olvassa majd, ahogyan ez másokra is igaz lehet: A „példává válás” nem csak a nagy kihívásokban mérhető; a fegyelem, az összeszedettség és a koncentráció minden helyzetben szükséges. Ha ezt megérti, a későbbi, valóban nehéz próbák során is helyt fog állni. Úgy tűnik, az Ilvermornyból érkezők esetén többet kell szótároznom, mint a francia nyelvterület miatt, holott nem beszélem a Beauxbatons növendékeinek közös nyelvés sem. Mr. Fuentes esetében persze kicsit más a helyzet, mint nyelvi akadály: A szórakoztatás nem mérce, a hozzáállás és a koncentráció annál inkább. Ha ezt figyelembe veszi, a jövőbeli feladatok valódi próbát jelenthetnek tudása és fegyelme számára egyaránt. Ms. Haseltine éleslátása és bírálata nem először ér el, amiért bár valahol hálás vagyok, mégis sokszor érzem, hogy sok számomra. Mindenesetre bekarikázom a kérdésére megadott válaszok közül az elsőt, és lépek is tovább a következő pergamenhez, amely nem másé, mint... nos, mint a teljesen áthúzott dolgozatból kiolvasom, Orin Morgensterné. Érthető az órai megnyilvánulását követően ez a reakció, abszolút nem is hibáztatom. Ott helyben azonban csak annyit válaszoltam neki: Az, hogy valaki a „legrosszabbak közé akar tartozni” a szégyen okán, épp azt mutatja, hogy még nem értette meg, mit mér a feladatsor. Az igazi próba néha nem a látható nehézségben rejlik. Természetesen, ha Ön inkább a "legrosszabbak" közé tartozna, szíve joga. Utolsóként Ms. Llewellyn dolgozatára írok néhány sort: Értem az aggályait, és értékelem a nyitottságát, azonban az év hátralévő részében a RAVASZ szintet meghaladó varáázsigékkel fogunk foglalkozni, amelyet a jelenlegi dolgozat is előkészített. Minden feladat, még a látszólag egyszerű is, a jövőbeli képességeit szolgálja. A következő óra végén egy bűbáj segítségével kerülnek kiosztásra a dolgozatok. Amint a tanóra véget ér, a pergamenek a diákok asztalára lebegnek, mindenki a saját munkáját kapva.
A dolgozat során szerzett házpontok:
Alma L. Remington - 20 pont Amycus Carrow - 0 pont Anne-Rose Tuffin -20 pont Blaze Florance - 20 pont Chikara Tetsuya - 15 pont Connor O'Hara - 16 pont Daphné D'Aboville - 20 pont Elizabeth Rappaport - 18 pont Élodie Roethlisberger - 20 pont Enver Nebelwald - 20 pont Eydis Sidthvordr - 17 pont Gemma Jenkins - 20 pont Heliodora Haseltine - 20 pont Holden Echohawk - 20 pont Inès de Saint-Vinant - 17 pont Lolita Delacour - 20 pont Lucius Rheims - 17 pont Malachi Maddock - 20 pont Miguel Fuentes - 20 pont Nialen Travers - 20 pont Ophelia Langley - 17 pont Orin Morgenstern - 0 pont Orville Morris - 0 pont Rokuro Ishida - 20 pont Roxanne Montague - 20 pont Sebastien Lacroix - 0 pont Sienna Scrimgeour - 20 pont Soffi Lowe - 17 pont Solace Barbon - 20 pont Vale Bate - 17 pont Varvara Chernov - 20 pont Venus Llewellyn - 16 pont Vianne M. Gardner - 20 pont William Ashford - 20 pont Zafira Tavish - 19 pont Zaniah Ivutro - 20 pont
A különböző kérdésekre adott válaszok 1, 2 valamint 3 pontot értek. (Esetenként a kommenteket, több válasz megjelölését is elfogadtam fél/teljes válaszként.)
Az órai megjelenésért járó plusz 5 ponttal összesen:
Griffendél +236 pont Hollóhát +97 pont Hugrabug +122 pont Mardekár +154 pont
A hetedéves SVK órát személyes okok miatt hétfőn (IRL szeptember 22.) 12:00 után tudom lezárni. Aki eddig nem tudott írni, nyugodtan tegye meg hétfőig.
Tudom, köztünk ott az évtized, mint egy csendes őrült, aki néha belép a szobába, de nem azért jött, hogy számoljon velünk. Nem akartam öregnek titulálni — ezt éreznie kell, még ha a szavaim durvának is csengtek — nem így gondolom. Nem az idővel akartam mérni, hanem azzal, ami bennünk maradt vagy már elveszett a lelkünkkel együtt. Mindenesetre nem magyarázkodok, csak mosolygok a rövid kitekintésen. Az unokaöcsémhez képest mégis annyira, de annyira érettnek tűnik, hogy az mármár nevetséges. - És mit kellene észrevennem szerinted? - vállat vonok. Az aktáját nálam sokkal tapasztaltabbak is szétszálazták már, minden lapot átvilágítottak, minden sort aláhúztak, mintha az igazság a margón rejtőzne. Csakhogy a papír sosem beszél el mindent. Lehet akármilyen vaskos dosszié, sosem fogja megmutatni azt a pillanatot, amikor valaki félrenéz, vagy amikor egyetlen szóval többet árul el magáról, mint bármely jelentés. Tudjuk jól, hogy a szekrényekben lapuló csontvázak többnyire nem akkor zuhannak elő, amikor számítunk rájuk. Ennél nagyobb jelentőséget persze nem tulajdonítok a feladatnak. Mindenki elkezdi valahol, ha neki itt kell, akkor sincs ebben semmi tragédia. Az ember sosem az első bevetésénél tanulja meg, mi számít igazán, hanem akkor, amikor a váratlan közbejön. Ha Romanov múltjában akad is valami, ami eddig rejtve maradt, az előbb-utóbb úgyis felkavarja a vizet. Ebben az esetben pedig lehet reménykedni, hogy rajtahagyják az ügyön az ember kezdő lányát. - Mondd, Wesley, gyakorlod, vagy természetesen jön, hogy úgy beszélj erről, mintha az aurorképző prospektusát olvasnád fel nekem? - Ahogy elhangzik a kérdés, a fejemben lassan körbefutnak a gondolataim. Nem, nem csak gyakorlás, nem csak a jól begyakorolt formulák. Az őszinteség mindig kockázat, főleg, ha a hallgatóság ismeri a részleteket, és a tekintetében ott van az a csendes várakozás, hogy mit is csinálsz vele. Sajnos sokszor hajlamos vagyok túlzásokba esni. - A valóság néha túl nehéz ahhoz, hogy hangosan kimondjam... - felpillantok rá, elkapom a különösen ismerős arckifejezést és kortyolok az italomból. Érzem, hogy muszáj, mielőtt mást mondanék. Mielőtt egyáltalán szavakat találnék, holott nem olyan bonyolult a helyzet. Vagy csak ettől lesz sokkal bonyolultabb. - Nem fogok hazudni, a helyzet igazán kurva szar. Nincs rá jobb kifejezés, pedig minden ébren töltött órámban gondolok rá.. - szavaira fájdalmasan lehunynám a szemem és befognám a füleimet, hogy ne kelljen szembesülnöm a folytatással, mégis némán, a tőlem elvárható komolysággal és undorral az arcomon hallgatom tovább. - Tudom, hogy a Minisztérium lezárta az aktáidat. Az összeset, ami azt illeti, és.. nagyon szeretnék, ha nem foglalkoznál vele. A Roxfort nyugdíjas állás, talán elfér mellette egy diáklány, diákfiú, senkit nem zavarna. Nem igazán. Nem annyira, mintha újrakezded, ráadásul a hátuk mögöt. - Figyelem a poharamban lögybölt italt. Talán valóban nem kellene nyomoznom, talán rájuk kellene hagynom az ügyet. Mégis a lezárt akták nem arról tanúskodnak, hogy mindez valaha bekövetkezik. Nem hagyhatom megtorlatlanul, nem hagyhatom mocskosan a családom emlékét, az én ártatlanságom már vajmi keveset sérülhet némi mocskos vér hatására. Minden nap ugyanaz a lassú, alattomos őrület kúszik be a fejembe: egy apró hang, egy illat, egy tárgy, és hirtelen ott van előttem az arcuk, a hangjuk, a nevetésük… és aztán a hiány, az üresség, ami soha nem múlik el. A lányom, a feleségem… mindkettőjüket elragadta a halál, és én itt ülök, egy kényelmes kastélyban, a világ háta mögött, mintha mindez nem is a valóság része lenne. Az őrület nem jön hangosan; csendben támad, amikor a napos sarkokban ülök, amikor a könyveimet forgatom, amikor a borom poharába nézek. - A kastélyban, a biztonságban, nem vagyok szem előtt, nem állnak mögöttem kérdő tekintetek, nem hallom a súlyos ítéleteket. És így legalább nyugodtan kutathatok, nyugodtan tervezhetek, nyugodtan gondolhatok rájuk… anélkül, hogy minden apró döntésemért azonnal elszámoltatnának. - Minden nyugodtság ellenére a gondolat, hogy egyszer mindennek véget vethetnék, folyamatosan izzik a véremben. Mintha a csend csak a felszín volna, és alatta fortyogna a düh, a fájdalom és a bosszúvágy keveréke. De türelmesnek kell lennem. Minden lépés számít, minden éjszaka, amit itt töltök, közelebb visz ahhoz, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelő módon cselekedjek. És mégis… néha éjszaka felébredek, és azt érzem, hogy a kastély falai nem csak elrejtik, hanem tartják is bennem a szorítást: a fájdalom, a tehetetlenség, a vágy, hogy visszaszerezzem az elveszett életüket. Ez a csend a fegyverem és a láncom egyszerre. -Tudom, hogy mit kellene tennem, hogy érdemben visszaszerezzem azt, amit elvesztettem, hogy visszaadjam az igazságot a világomnak… Megtorolhatom. - Minden pillanatban ott van, ébren tart, készen állok, hogy cselekedjek, de addig… addig a csendben élek, és az őrület, a fájdalom, a vágy és a düh a társaim. - Rendben, nem fogom kerülgetni: megörököltem Balmoralt, és nyilván nem a Királynőére gondolok. Találtam néhány feljegyzést, szétdobált cetliket, néhány nevet. Nem sok, de elég hozzá, hogy elkezdjük megkeresni őket, kikérdezni őket. Nem említettem, mert.. nem akartam. Mert nem szeretek gondolni sem rá, hogy tudok róla. Mert kibaszott igazságtalan, hogy tudok róla, de - mikor Cerys legutóbb meg akart ölni, talán emlékszel arra a különösen cozy, karácsonyi történetre Wi.. a rokonoddal, vagy névrokonoddal, akkor említette Silast. - Az asztalon álló pohár, a fény játéka az üvegen, a szívverésének halk üteme mind arról mesél, hogy még nem tanulták meg teljesen kezelni a múlt sebeit. És én… én nem tudok tőle elfordulni, pedig minden pillanatban érzem, mennyire veszélyes a közelében lenni: a fájdalom és a düh, amit cipel, könnyen átragadhat. Én sem tudok magam mögött hagyni mindent. A múlt, a hiány, a bosszú gondolata mindennap velem ül az asztalnál, kísértenek a pohár mellett, a tűz fényében, minden mozdulatomban. Talán soha nem is érdemes teljesen túllépni rajtuk, talán ezek a sebek formálnak, tartanak ébren, adnak célt a cselekedeteimnek. Minden tervem, minden számításom mögött ott lüktet a düh és a vágy, hogy visszaadjam az igazságot, amit elvettek tőlünk. - Szerintem az a néhány auror, akik Cerys ügyén dolgoznak, legalább shafiqi balfaszok. Ez utóbbit csak azért teszem hozzá, mert elfogult vagyok, de.. Emlékszel, mikor egyszer azt mondtam, hogy előrébb járhatott a kísérleteiben, mint amit sikerült bizonyítani? Az egész ott lehet.. Balmoral alatt. Azok.. és ők, ott lehetnek valahol Balmoral alatt. - Figyelem a mozdulatait, ahogyan remegő kézzel tölt magának italt, ahogy változtatja a testhelyzetét, ahogy arcodán világlanak vagy tűnnek el érzelmei. Borzasztó, milyen fiatalon kell szembenéznie embereknek a bosszú gyilkos mételyével. Bólintok, mielőtt folytatná a mondanivalóját, közben felállok az asztaltól, a szoba túlsó felében álló bárszekrényhez lépek és előveszek egy Redbreast whiskyt a hangulat és az innivaló mennyiségének fenntartása érdekében. Remélem nem vendégem sem bánja a választásomat, magamnak mindenképp ebből töltöm a következő kört. - Remélem semmiképp sem egyedül szoktál azon a birtokon kutatni! - talán a kelleténél erélyesebben szólok hozzá, kifejezetten veszélyesnek tartom ha ezt teszi, holott azzal is tisztában vagyok, hogy a képességei igazolják ezt a döntést. Mégsem szabad figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy az egy a sok ellen helyzetek legtöbb esetben a biztos halállal egyenlők. - Silast kérdeznéd ki először? Mivel indulnál el mielőtt még felfedeznéd a birtok alatti világot? - Kétségtelen, hogy hiszek neked. Utóbbi levelezéseink és beszélgetéseink már bizonyították számtalanszor, hogy megtehetem. Mégis ehhez nem illendő felkészületlenül nekiállni. Meg kell adni a módját, elvégre a bosszú könnyebben részegít meg, mint az előttünk lévő italok bármelyike. Ahogy kimondom a kérdést, az agyam rögtön elkezd ötletelni, számolni a lehetőségeket, mérlegelni a kockázatokat. A birtok, a labirintusszerű föld alatti folyosók, a régi kastélyszárnyak… mindegyik pontatlanságot, figyelmetlenséget sújtó csapda lehet. Közben ott van a whisky a kezemben, a lassan kortyolt ital melegsége a torkomban, ami némileg tompítja a feszültséget, de nem törli el az éberséget. A bosszúvágy súlya ugyanúgy ott ül a mellkasomon, mint a tény, hogy fel kell készülnünk minden eshetőségre. Meg kell tervezni a mozdulatokat, és elő kell készíteni a menekülési útvonalakat, mert nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a sorsra bízzam mindezt. Sem az ő ügyét, sem a sajátomat. Az enyém azonban jobban várhat, amúgy sem ennyire előrehaladott. - Néhány hétvégén, szünetekben tudok segíteni neked, igény szerint természetesen... - A segítség, akár apró, akár jelentős, felbecsülhetetlen. Érzem a felelősséget, ami rá nehezedik, de ami rám is átragad – mert minden mozdulat, minden döntés, amit most meghozunk, visszhangzik majd a jövőben.
Szintfelmérő dolgozat Hetedév - 2005. szeptember 5.
Az idei tanév kétségtelenül rendhagyónak ígérkezik, hiszen a Trimágus Tusa nemcsak a kihívás ígéretét hozza magával, hanem a feladatot is, hogy a Roxfort felkészüljön az Ilvermorny és a Beauxbatons diákjainak érkezésére. A megszokott keretek közé idén nem férhet bele a rutin; elkerülhetetlen, hogy átfogóan felmérjük tanulóink képességeit, hiszen a verseny nemcsak a legtehetségesebb bajnokokat választja ki, hanem rávilágít arra is, mennyire tudják a diákok kamatoztatni a tudásukat, erejüket és leleményességüket. A Tusa jelenléte új ritmust diktál: nemcsak a tananyagot kell átadnunk, hanem a felelősség, a kitartás és a méltó helytállás képességét is, hiszen a Roxfort hírneve és a közösség ereje egyaránt próbára tétetik majd. Megvártam, míg a terem lassan megtelik, és a diákok elfoglalják a helyüket. Amikor láttam, hogy közel a maximális létszám, és az óra kezdete pontosan elérkezett, felegyenesedtem, és egy nyugodt mosollyal végignéztem rajtuk. Nem kellett intenem, a majdhogynem csend magától telepedett a teremre. – Üdvözöllek benneteket az idei tanév első alkalmán – kezdtem, miközben lassan körbejárattam a tekintetem a teremben. – Bizonyára mindannyian tudjátok, hogy ez az év nem a megszokott keretek között telik majd. Az Ilvermorny és a Beauxbatons diákjainak jelenléte nemcsak páratlan lehetőség, hanem kihívás is mindannyiunk számára. Ahhoz, hogy mindannyian a helyükön érezzék magukat, először fel kell mérnünk, ki milyen képességekkel érkezett. Egy kisebb moraj futott végig a padsorokon, a hátsó sorban pedig egy lány kissé idegesen suttogott a barátnőjéhez, ujjaival görcsösen csavargatva hajának egy tincsét, mintha azzal próbálná levezetni belső feszültségét. – Ne féljetek, nem az a célom, hogy bárkit megbuktassak. Sokkal inkább az, hogy megmutassátok, miben vagytok erősek, és hogy lássam, hol kell segítenem benneteket. – Egy intésre a pálcámmal a katedra mögött várakozó pergamenkötegek felemelkedtek, s mint szelíd madarak, sorban elindultak velem együtt a padok felé. Megvártam, mire az összes pergamen a helyére kerül, ha pedig valaki késve érkezne, számára is biztosítok természetesen egy példányt. Nem terveztem hosszú órát tartani első alkalommal. – A dolgozat kitöltéséhez egy óra áll rendelkezésre. Ezt követően a pergamenek önmaguktól visszakerülnek a tanári asztalra. Amennyiben hamarabb végeztek, csendben hagyjátok el a termet. – Miközben visszaértem a katedrához, egy homokóra a terem egyik sarkában lassan fordulni kezdett, az apró szemcsék pedig szelíden peregni kezdtek lefelé, jelezve, hogy megkezdődött a szintfelmérő.
- A tanóra 1 körös. A záró, tanári hozzászólás: szeptember 18. - Az órai szereplésért +5 pont szerezhető, a dolgozat helyes kitölése +20 pontot ér. - Az óra igazolatlan mulasztása -5 házpont szankciót von maga után. - Ha valamilyen okból nem tudsz írni a zárás előtt, kérlek jelezd privát üzenetben. - Mások nevét jelezd a háznak megfelelő színnel: #BD2118, #557105, #1d4d9d, #EFB521, #5B3F83, #4F7FBE
Kód:
[box][center][color=#FCFAEE][size=12pt][font=times new roman]Szintfelmérő dolgozat - hetedév[/font][/size][/color][/center] [font=times new roman]
[color=#A5B68D]Név:[/color] ____________________
[color=#A5B68D]Melyik főbenjáró átok okoz egy emberen alkalmazva azonnali és visszafordíthatatlan halált?[/color] a) Cruciatus átok b) Imperius átok c) Avada Kedavra
[color=#A5B68D]Melyik bűbáj képes elűzni a dementorokat?[/color] a) Diffindo b) Expecto Patronum c) Reducto
[color=#A5B68D]Mi a leggyakoribb és leghatékonyabb módja a Cruciatus átok hatásának megszakítására?[/color] a) Az átok használójának lefegyverzése b) Egy pajzsbűbáj használata c) A fájdalom elviselése
[color=#A5B68D]Melyik bűbáj hoz létre fizikai pajzsot a támadásokkal szemben?[/color] a) Stupefy b) Capitullatus c) Protego
[color=#A5B68D]Melyik varázslat képes felfedni a rejtőzködő ellenfeleket vagy illúziókat?[/color] a) Homenum Revelio b) Salvio Hexia c) Repellio Muglicum
[color=#A5B68D]Mi a legjobb védekezés egy vérfarkas ellen?[/color] a) Futótúz b) Ezüst tárgyak, lőszerek c) Patrónus bűbáj
[color=#A5B68D]Milyen módon lehet hatástalanítani egy 'Tarantallegra' bűbájt?[/color] a) Obscuro b) Finite Incantatem c) Piertotum Locomotor
[color=#A5B68D]Melyik bűbáj az, amely a támadó varázslatokat visszaküldi a támadó felé?[/color] a) Protego Totalum b) Protego Maxima c) Protego Horribilis
[color=#A5B68D]Mi az ellenszere egy Baziliszkusz mérgének?[/color] a) Főnix könnyek b) Nevetés c) Szennyvíz
[color=#A5B68D]Melyik bűbáj NEM okoz robbanást?[/color] a) Deprimo b) Reducto c) Erecto [/font][/box]
Amikor McGalagony igazgatónő a pódiumhoz lépett, a nagyterem egyszerre vált elcsendesült templommá és izgatott vásártérré. Az ő hangja mindig képes volt mindkettőt létrehozni: rendet teremteni ott, ahol még a gyertyák lángjai is szeszélyesen rebbentek. Ahogy köszöntötte az elsőéveseket, önkéntelenül is a saját első estémet idéztem fel. Az érzést, hogy a szívem olyan erősen vert, mintha a mellkasommal akarná széttörni a Roxfort évszázados köveit. Akkoriban is remegett a gyomrom, és bár igyekeztem bátornak mutatkozni, valójában ugyanúgy fészkelődtem, mint most a hosszú asztalok végében ülő gyerekek. Neville Longbottom neve apró mosolyt csalt az arcomra. Jó látni, amikor a múltból kinőtt arcok visszatérnek, immár tanárként, példaként. És amikor Hagen neve is szóba került, furcsa, kettős érzés szorította össze a mellkasomat. Egy régi ismeretség visszhangjai keveredtek az újdonság súlyával. Tudtam, hogy lesz dolgom vele, és hogy a diákoknak is különös évet hoz az ő jelenléte. Minden év új lehetőség; minden ősz olyan, mintha a világ új lapot nyitna előttünk, és a Roxfort falai, a gyertyák fényében, halkan suttognák, hogy itt most bármi megtörténhet. Az új tanév nem csupán feladatok sorozata, hanem ígéret: ígéret új barátságokra, új kihívásokra, új győzelmekre és veszteségekre, amelyek mind formálják az embert. Minden diáknak, tanárnak, még nekem is, ez a pillanat arra emlékeztet, hogy a múlt tapasztalatai mellett mindig ott rejlik a lehetőség, hogy újra próbálkozzunk, újra tanuljunk, és újra felfedezzük, mit jelent bátornak lenni, szeretni, küzdeni és élni – mindezt egyetlen évbe sűrítve, amelynek minden napja új történetet ír. Amint a Trimágus Tusa szavak elhagyták az igazgatónő száját, szinte robbanásként terjedt végig a teremben az izgatottság. Az asztaloknál diákok csaptak össze tenyerükkel, a griffendélesek hangja messze túlharsogott mindenkit. Én azonban nem csupán az örömöt hallottam meg. A gyomrom mélyén valami hideg, szinte kézzel fogható szorítás jelent meg. Eszembe jutott, hogy milyen sorsokat vitt magával a Serleg. Hogy a verseny dicsősége mögött mindig ott lapult a veszély. Én magam akkoriban kívülről figyeltem, és mégis olyan erősen égett belém a történtek árnya, hogy most is, ennyi év után is éreztem, mintha a Nagyterem falai újra felidéznék a múltat. A diákok csillogó szemeit látva, a fiatalok bátorságát érzékelve, nem tudtam nem elhinni, hogy talán ők képesek lesznek valami mást hozni, mint amit mi ismertünk. Talán képesek lesznek csak játékot, barátságot, valódi próbatételt látni ebben, és nem a veszély árnyékát. Mikor végül megjelenik az étel az asztalokon, egy pillanatra még McGalagony arcát figyeltem. Nem csupán szigorú igazgatónő volt ő ebben a pillanatban, hanem valaki, aki hitt bennünk. A kastély falai, a gyertyák fényében úszó Nagyterem és az igazgatónő szavai mind emlékeztettek rá, hogy a Roxfort sosem pusztán iskola.
A Caldersben jártam már korábban, évekkel ezelőtt, mielőtt Rose meghalt volna. Akkoriban őt kísértem, az ő kutatásai miatt ültünk le a belső udvar egyik szögletében, ahol a fény ferdén tört meg a növények között, s a levegőben egyszerre volt jelen a kávé kesernyés illata és a papír finom pora. Nem a kávé volt fontos, nem is az, hogy a csészék önállóan követték az embert, hanem az, ahogy Rose szemei felcsillantak, amikor egy új folyóiratot talált a polcok közt, vagy amikor halkan jegyzetelt egy cikk szélére. Én többnyire csak figyeltem őt, a mozdulatait, a lelkesedést, ami mindig is jobban illett hozzá, mint bármiféle varázslat. Ha valami miatt Barcelonába jöttünk, biztosra vehettem, hogy tiszteletünket tesszük a kávézóban, ezért minden alkalommal készültem saját magam számára is regénnyel, tanulmánnyal arra az esetre, ha nem találnék magamnak tetsző irodalmat. Akkoriban még nem sejtettem, hogy egyszer ezek az emlékek lesznek a kapaszkodóim, és hogy minden visszatérés ide egyfajta búcsú is tőle, egy újabb csendes megállás a hiányában. Most, hogy a Mágikus Világkiállítás visszahozott Barcelonába, nem is volt kérdés, hogy újra betérjek ide, ebbe a különös, mégis ismerős menedékbe. Az utcák harsogtak a nyelvektől, zászlóktól és különféle attrakcióktól, néhány helyen a világ minden sarkából idegyűlt mágusoktól, de nekem a Calders volt az a pont, ahol a zaj egyszerre tompult el, és helyét átvette a múlt halkan vibráló nyugalma. Nem egyszerű nosztalgia húzott ide, inkább valamiféle belső kötelesség. Belépve ugyanaz a csendes, tiszteletteljes légkör fogadott, mint akkoriban, mintha az idő mit sem változtatott volna rajta. Csak én lettem más, megkopottabb, óvatosabb, és valahogy mégis vágyakozóbb, hogy új értelmet találjak itt, ahol egyszer már kaptam valamit. A pultnál hosszasan időztem, míg végül egy helyi teakülönlegesség mellett döntöttem, amelyről a pincérnő azt állította, hogy a katalán gyógynövények erejét őrzi magában – mintha csak a hegyekből szűrték volna le a napfényt és a szelet. A gőzölgő csésze lassan követett, ahogy elindultam a zsúfolt belső udvaron át: minden asztalnál könyvek, tekercsek és elmélyült beszélgetések, mintha itt a világkiállítás lármája sosem létezett volna. Már-már lemondok arról, hogy találok egy nyugodtabb zugot, amikor a szemem megakad egy ismerős arcon. Lolita Delacour. Fiatal, szinte még kislány, de már a párbajozás koronázatlan királynője, akinek nevét az elmúlt években egyre többször suttogták elismeréssel a kontinens mágustársaságai. Nem számítottam rá, hogy épp itt pillantom meg. Nem akartam megzavarni a lányt – túl ismerős volt számomra az a fajta koncentrált csend, amibe ő elmerült az olvasnivalója fölött. Tudtam, hogy aki ilyen állapotban olvas, annak a külvilág legjobb, ha csak halk árnyék marad. Ehelyett inkább letelepedtem a közelben, egy most épp felszabadult asztalnál. A teám lassan gőzölgött előttem, és elővettem a regényemet, amit magammal hoztam. - Wesley? - Alig hogy leereszkedtem a székbe, és még csak az első lapot lapoztam fel a könyvemben, éreztem a pillantást magamon. Felpillantva láttam, hogy Lolita egyenesen rám néz. hangjában keveredett a meglepetés és az öröm, mintha a világ legváratlanabb helyén találkozott volna velem. A csésze még alig gőzölgött előttem, amikor visszatettem az asztalra, és mosolyogva biccentettem felé. - Szervusz, Lolita! Váratlan öröm itt találkozni veled! - A könyvet becsuktam, tenyeremmel lesimítottam a borítót, majd magammal vittem a csészét is, nehogy a gőze elillanjon, mielőtt új ízt adna a pillanatnak. Olyan természetességgel történt mindez, mintha a Cafè Calders falai maguk is úgy akarták volna, hogy itt üljünk most egymás mellett – két ember, akit a világ nagy forgatagában mégis ugyanoda sodort a szél. - Barcelona különös hely: egyszerre pezseg és őriz valami régit, amihez az ember szívesen kapcsolódik. És lám, még a véletlen is úgy rendezte, hogy találkozzunk. Elvégre olyan rég nem váltottunk már levelet.
Házak és iskolák közti összevont Sötét Varázslatok Kivédése órát hirdetek.
A játék az összes hetedéves számára kötelező, aki R.A.V.A.SZ. képzésre jelentkezett. Célja a három iskolából érkező diákok tudásszintjének felmérése lesz dolgozat formájában. Hozzanak magukkal: pennát és tintát
Részletek Játék IC ideje: 2005. szeptember 5. Játék IRL kezdete: szeptember 9. Tanóra hossza: 1 kör Kötelező megjelenniük: hetedéves diákok
Házpontok Minden hozzászólás 5 pontot ér. Dolgozattal szerezhető pontok: 20 pont. Az óra jelzés nélküli elmulasztása -5 pont a ház számára.
Várom Önöket szeretettel a tanteremben, Wesley Fawcett
- Nem mintha a sóhajtozás ne lenne ismerős, de nem feltétlenül egy gyógyítótól szeretem hallgatni - Ahogy Freya végigmondta a maga csípős megjegyzését, figyeltem minden szót, mint aki pontosan tudja, hogy a hangsúlyok és szünetek legalább annyit elárulnak, mint maga a mondandó. Az a nő, aki képes ilyen könnyedén ötvözni a provokációt és a humort, általában pontosan tudja, mennyire ingathatja meg a másikat, mielőtt még ő maga is veszélybe kerülne. - Segíteni? A problémámom vagy a vetkőzésben? - Lassan veszek egy levegőt, nem annyira a nyugtatás, inkább az időnyerés céljából, és úgy döntök, hogy nem ugrok bele a játékába fejjel előre. Nem hagyom, hogy a mozdulataim sietősnek vagy védekezőnek tűnjenek, inkább megőrzöm azt a fajta kimért lassúságot, ami Freya számára talán még frusztrálóbb lehet, mint egy csípős visszaszólás. - Ha arra gondol, hogy gatekeepingelik a hegek eltüntetését, csak azt tudom válaszolni, hogy i mean, i know, és hogy how gnarly. - Ahogy a pálcát lassan, körkörösen kezdem mozgatni a seb fölött, minden apró változást figyelek a mágia és az eszköz rezgésében. Ez a technika egyszerűnek tűnik, de a gyakorlott kéz tudja, hogy a rezgés intenzitása és ritmusa sokkal többet elárul, mint amit a szem valaha is láthatna. Jelen helyzetben például volt egy pillanat, amikor a rezgés hirtelen felerősödött, szinte belesajdult a tenyerembe, majd ugyanilyen gyorsan vissza is húzódott. Ez nem a hagyományos, átokból eredő instabilitás jele volt. Olyan volt, mintha a test maga döntötte volna el: most nem enged tovább. Most azonban még nem firtatom a témát, hiszen ameddig nem zavar a probléma hatékony feltérképezésében, addig semmi okom ilyesmire. - Tehát ha így maradna, előbb-utóbb még nagyobb raging dick lenne belőlem? És igen, a fájdalom a legkevésbé sem zavar, sőt. A simogatás már az előkészítő fázis? So igen, tegye, amit tennie kell. - miközben érzem, hogyan változik a rezgés minden apró mozdulatomra, óhatatlanul is az jár a fejemben, hogy ez a heg nem csak arról mesél, mi történt vele a múltban, hanem arról is, hogy a jövőben hogyan fog reagálni a világra. Ez nem pusztán nyom, hanem a jellemének egy sarkallatos része is. - Bárminemű változás lehetséges. A leggyakrabban az szokott előfordulni, hogy a jellem és a viselkedés egy teljesen ellentétes szélsőségbe csap át, azonban ez akár évek, évtizedek után is jelentkezhet. Alkalmanként fokozatos, máskor hirtelen történik. Ma még élesen vág a nyelve, holnap ugyanakkor Ön lehet a legkedvesebb lélek a városban. - A legérdekesebb érzés azonban nem is a fizikai vonatkozás, hanem a mögötte rejlő ritmika. Nem a szív dobogása, nem az izmok rándulása, hanem valami mélyebb, állati ösztönből fakadó lüktetés. Mintha a test egy része állandóan készenlétben állna a harcra, még akkor is, ha a tudatos elme épp nyugalomban van. - Nem kellene.. tudja, legalább valami kevésbé függőleges pózban lennem hozzá? Vagy átöltözni? Aláírni valamit a beleegyezésről? - Nem tudom, hogy a hangjában több-e a gúny a valódi kíváncsiságnál, mégis ahogy kiejti a szavakat, rögtön érzem, hogy a pillanat finoman kibillen az egyensúlyából. Függőleges póz, átöltözés, beleegyező nyilatkozat… mind olyan formalitások, amelyekkel az ember a rendet próbálja megőrizni ott, ahol a helyzet valójában már régen nem rendezett. A gyógyítás nem mindig steril, szabályos folyamat. Néha csak arról van szó, hogy ott kell lenni a seb és a történet mögött, mielőtt a beteg maga is elhatározná, hogy nincs szüksége a gyógyulásra, sokkal inkább védekezne az egészség ellen. - Ami azt illeti, a rutin nem mindig vár a formális keretekre. A beleegyezését pedig már megadta azzal, hogy belépett az ajtón, levetkőzött és ideült mellém. Ha annyira szeretne feküdni, természetesen ledőlhet itt a kanapén. Amúgy is időbe telik a kezelés. Ez az a pillanat, amikor nem lehet elbújni formalitások mögé; itt és most a valóság számít, minden titokkal és sebezhetőséggel együtt. És talán éppen ebben rejlik a legnagyobb erő, amit egy gyógyító és egy gyógyuló megoszthat egymással. - Azonban mielőtt az ölembe hajtja a fejét, kérem tisztázzunk néhány részletet a speciális élethelyzetével kapcsolatban. Pontosan mióta él együtt a kórral, és hogyan szerezte azt meg? - reményeim szerint nem veszi tolakodásnak. Mégiscsak fontos információ legalábbis magamra nézve, ha esetleg úgy reagál, ahogyan nem kellene, legalább számomra ne okozzon plusz kellemetlenséget a továbbiakban. Miközben várom és figyelem a válaszát, a kanapé karfája mellé helyezett asztalon rendezni kezdem a fiolákat, és gondosan kiválogatom a legszükségesebbeket, köztük mimbulus mimbletonia kivonatot, mandragóra esszenciát és egy bájitalt főként valerianából és vörös acsalapu virágából.
16+ (öngyilkossági hajlam, lelki sérülések) Nem tudom, mikor kezdett közénk gyűlni ez a csend. Mégis itt vagyunk. Ő megtörve a takaró alatt, én pedig tanácstalanul az áágya mellett. Egy félmondatnyi távolság van csak köztünk, mégis áthatolhatatlan falnak érzem a szoba csendjét. Nem tudok segíteni, és lassan el kell ezt fogadnom. Látom, hogy fáj. Látom, hogyan sejlik fel benne egy-egy gondolat - halkan, sérülékenyen, de mégis visszafordíthatatlanul. Látom, hogy meghasadt a lelke. Olyan ez, mintha egy törött szilánk fúrná folyvást mélyebbre magát az ember szívében, és akármennyire látom, mi történik, akármennyire szeretnék segíteni, látom azt is, hogy képtelen vagyok erre. Nem hiszek abban, hogy el kellene felejtenie a történteket. Máshogy kell feldolgoznia annak érdekében, hogy erősebb legyen, és amint legközelebb hasonló jut eszébe, máshogy gondolkodjon az egész folyamatról. Tudom, nem könnyű megbírkózni sem az élettel, sem a halállal, ám én itt leszek, és segítek. De csak akkor, ha hagyja és szeretné. Tudom, milyen az, mikor az ember úgy érzi, már senki sem érti. Mikor a történtek már nem tragédia többé, hanem állapot. Nem heves zokogás, hanem állandó tompaság, ami mindent szürkére fest. A takaró gyűrődései között alig mozdul valami, csak a halk, törékeny lélegzet emlékeztet arra, hogy még itt van, még velünk van és mégsincs. Mert akit most a paplan alá temetett a fájdalom, az már nem egészen ugyanaz az Ophelia, akit ismertem. Állok fölötte, mint valami őr, aki nem tudja, mit is véd éppen. A csend újabb és újabb rétegeket fest közénk, és én már nem tudom eldönteni, hogy ő hallgat-e jobban, vagy én. Minden mozdulatom hangosnak tűnik ebben a folyton mélyülő némaságban. Egy fojtott sóhaj, egy megigazított ingujj – mintha csak betörnék egy kolostorba, ahol a szerzetesek némasági fogadalmat tettek. A kezem önkéntelenül is kinyúlt felé, de az ujjaim megálltak félúton. Nem érinthettem meg. Nem most. Nem így. Csak nézem a törékeny alakját, és tudom, hogy vannak fájdalmak, amiken nem tudok segíteni, mégis annyira szeretnék. Mégis lassan, mintha ezzel legalább a pillanatot méltóvá tehetném, kiegyenesedek, és leengedem a felé nyújtott kezemet. A padló alig nyikkan a talpam alatt, ahogy megfordulok, mégis úgy érzem, mintha minden lépésem elárulna engem, és minden lépésemmel elárulnám őt is. Nem akarom magára hagyni, de talán épp ez volna a legnagyobb segítség, ha egy időre elengedném. A kijárat felé indulok, mégis amikor az ajtóhoz érek, még egyszer megállok és visszafordulok. A kilincs hűvösen simul a tenyerembe, és emlékeztet arra, hogy itt az ideje a távozásomnak. Nincs most olyan ajtó, amelyen ha belépek, Ophelia megszólalna és bízna bennem. Egy pillanat tétovázás után lenyomom a kilincset, és magam mögött hagyom a csendet - azt a fajta csendet, ami nem a békéről szól, hanem a túlélésről.
16+ (erőszakos téma, potenciális agresszió) A sötétségbe léptem, mintha nem is magamtól tenném – valaki más, valami más vitte a lábam az üvegház felé. Nem a növények illata hívott, nem is a múlt árnyai, de a jövőé – azé a jövőé, amiben minden mozdulat egy előre elrendelt verssor. Mint amikor az ember olvas egy régi, ismeretlen költeményt, és mégis tudja, hogy a következő sorban mi áll. Mintha már megálmodta volna, vagy mintha valaki valamikor, valahol, pontosan neki írta volna – de nem emlékszik rá, csak a bőre alatt viszket a bizonyosság. Így voltam most én is. Nem döntöttem. Nem mérlegeltem. Nem is akartam oda menni. De a lábam vitt, mint a betűk egy mondat végét – nincs választásuk. Ahogyan a verssor sem kérdi meg, hová fut a ríme, vagy hogy hova hullik majd a hangsúly. A mondatok előre le vannak fektetve, s mi csak végiglépdelünk rajtuk, mint sírok között az élők. És ott, az üvegházhoz vezető úton, ahogy árnyék árnyékot követett, nem az emlékek rángattak vissza, hanem az a fura, kíméletlen előérzet, hogy valami már megtörtént. Hogy ez az este már végigjátszódott valahol – talán egy másik világban, talán egy álomban, talán egy jós látomásában – és én csak a saját sorom vagyok benne. Ez a jövő nem ígéret volt, nem lehetőség. Nem. Ez ítélet volt. Mert van olyan jövő, amit nem választ az ember – hanem kiszabják rá, mint a büntetést. És van olyan este, amikor nem te nézed a csillagokat, hanem ők figyelnek téged. És számolnak. És jegyeznek. És ítélnek. Én pedig mentem. Mert a verssor már elkezdődött. És a végére érni – az is egyfajta megváltás. Megálltam, mielőtt a hang megszólalt volna. Már ott volt a bőrömön, a csontjaimban. Mint valami régi ballada, amit anyám dúdolt, mikor még hittük, hogy a világ jóra fordulhat. – Kényelmet nyújtanak-e a Roxfort vastag falai, jóuram? Megtalálta-e lelke nyugalmát? – A hangja nem volt kérdés, inkább állítás. Olyasféle, amit az ember magára vesz, mint egy rosszul szabott köpenyt. Túl bő volt rám ez a kérdés. Vagy csak túlságosan is ismert. Mert vannak mondatok, amelyek nem is neked szólnak igazán – hanem rólad. Nem várnak választ, mert már ismerik. Olyan kérdés volt ez, mint amit a sírásó tesz fel a gödör szélén: "Készen áll?" – de ő nem néz rád, csak a földet vizsgálja, a lapát szélét, a mozdulatot. Tudja jól, hogy a válasz nem számít. Nem válaszoltam. Mert mit is lehet mondani valakinek, aki nem kérdez, csak felolvas? Mintha pergamenről olvasná a sorsomat, szép tagoltan, hangsúlyozva, ahogy a jövendőmondók teszik – miközben tudják, hogy semmit sem tudnak, csak azt, amit az álmaik diktálnak. Csak figyeltem a sötétet, ahogyan ő abból születik meg. Mert nem jött – hanem kibomlott belőle. Mint a penész az elfeledett kenyérhéjon. Mint a sóhaj a lezárt kriptából. Nem volt hirtelen, sem drámai. Nem volt zaj, nem volt zörej. Csak egyszer csak ott volt. Mintha mindig is ott lett volna, csak most vetett rá árnyékot a hold. – Lüktet-e még a neve a szívében? – A rózsára néztem, mint aki tudja, hogy nem virág, hanem szándék. És vér. És veszteség. Mert nem virág volt az ott – nem illat, nem szépség, nem emlék. Inkább gúny. Vagy emlékeztető. Egy penge, amit valaki rózsaszirmokkal burkolt, hátha nem fáj úgy, amikor beléd mélyed. – Megannyi a közös a virágban és a feleségében. Például a nevük. És az, hogy mindketten halottak, úgy ám! Rose. A hajdísz ott volt az ujjai közt, mint egy penge. Én pedig nem láttam benne semmit, csak visszarántást – egy dühös, torz visszhangot arról az éjszakáról, amikor már csak a vér maradt a nevük után. Elvettem tőle a rózsát. Nem köszönetképp. Nem udvariasan. Inkább úgy, mint aki visszavesz valamit, amit soha, senkinek nem lett volna szabad elvennie. Mint amikor valaki egy sírkőről letépi a virágot, és odadobja a sárba – hát én újra felemeltem. Mert ez az én gyászom. Az én fájdalmam. A virág a tenyeremben már nem is volt virág. Csak egy jelkép. Egy sírszirtbe vésett név. Rose. – Mit akar tőlem? – hangom határozott, fagyos. A szavak nem remegtek, nem torzultak fájdalommá. Jéghidegek voltak, mint egy sírkő télen. Olyan hang ez, amit az ember csak akkor használ, ha már mindent elveszített, amitől meleg lehetett volna benne bármi is. A rózsa a kezemben még mindig ott volt – ujjaim alatt roppant egy szirom, s valami sötét vörös foltot hagyott a bőrömön. Mint vér. Mint emlék. – A nevét tudja. A gyászomhoz hozzányúlt, mint egy játékszerhez. És ha ez csak játék, hát figyelmeztetem: én nem vagyok játszótárs. – Léptem egyet felé, csak egyetlen, hangtalan mozdulatot, mint a penge, ami közelebb csúszik a torokhoz. – Szóval. Mit akar tőlem... még élve?
16+ A Roxfort nem az a hely, ahol bárki könnyedén átsétál az éjszaka közepén – a falak, a kő, a sötét, mind őrzik a múltat, a titkokat, a fájdalmat. Minden lépésed visszhangzik, mintha nemcsak a kövek, hanem az emlékek is mozdulnának körülöttünk. Egy idegen vagy itt, mégis, ez a hely most otthon lehet számodra – mert ha valakihez jössz, akit szeretsz, az bárhol otthon lehet. Ma én vagyok az ügyeletes, aki csendben járja a kastély végtelen folyosóit, amikor már minden diáknak az ágyában kellene lennie. A hideg kőfalak között a lépteim visszhangzanak, és figyelem a sötét árnyakat, amelyek talán tiltott szökésekről mesélnek. Minden sarok mögött ott lehet egy kalandvágyó diák, aki a szabályokat áthágva szökött ki az ágyából, és én vagyok az, aki ilyenkor őrzi a rendet, de néha inkább megérti a kíváncsiságukat. A Roxfort éjszakája nemcsak csend és sötétség, hanem olyan titkok és álmok szövedéke, amelyeket csak a későn ébredők ismernek. Én pedig léptekből, neszekből próbálom megfejteni, hogy ki merészkedik túl a takaró sötét határain. Egyelőre csend van. Az emeletek mélyén, ahol a fáklyák fénye csak óvatosan simogatja a falakat, a portrék alszanak vagy tettetik az alvást. Néhányuk rám biccent – ismernek már, máskor is láttak erre járni. Ahogy elhaladok a keleti szárny felé, a kőpadló alattam halkan roppan. Különösen figyelem azokat a folyosókat, ahol a hollóhátasok szívesen sétálnak „véletlenül” a csillagászati torony felé – a romantika még mindig népszerűbb varázsige a lumosnál is. Láttam, mire képes a vágy, a dac, az ifjúság törhetetlensége, és nem vagyok az a fajta, aki azonnal büntet. Aki ma éjjel kiszökik, annak van valami fontosabb dolga, mint az alvás. Én csak azt akarom tudni, hogy biztonságban van-e. Megállok a Déli lépcsőfordulónál. Valami mozdul a távolban – talán csak a huzat játéka, talán valaki tényleg kint van. Vártam már rá. Minden éjjel eljön egy pillanat, amikor a csend valami többet rejt, mint puszta hiányt. És én ezért járok, figyelek, nemcsak őrzöm az iskolát, hanem emlékeztetem magam is: milyen volt fiatalnak lenni. Vágyakozónak, kíváncsinak, sőt: vakmerőnek. Aztán halk léptek. Nem az enyéim. Nem a kastélyé, amely néha maga is nyikorogva fordul a saját tengelye körül, ha senki nem figyel. Emberi léptek, könnyedek, de nem elég óvatosak. Megállok az árnyékban, ahol a fáklyafény már nem játszik. Onnan látni, amit ők nem: ha valaki tilosban jár, ha valaki nem is sejti, hogy figyelik. Lassú léptekkel kilépek a sötétből. – jó estét.. professzor. professzor Fawcett. – Mintha ő is azok közül való lenne, akiket a Roxfort nem ereszt, csak visszahív. Nem úgy lép, mint aki fél attól, hogy elkapják. Inkább úgy, mint aki nem tudja, meddig tarthat még ez a lopott idő. – Jó estét! Tudja, nem szokványos, hogy ilyen magabiztos csellengőt találok éjszakánként – mondom halkan, anélkül, hogy elvenném róla a tekintetem. Megálltam egy lépéssel előtte, csak annyira közel, hogy érezni lehessen, nem sietek el semmit. A pillanatot. A mozdulatlanságot. – számítottam.. társaságra nem későn. ismerjük egymást még nem. – Éjfél után az ember már nem hordoz ítéletet a zsebében. Csak kérdéseket. Vagy csendet. Néha a kettő ugyanaz. Felpillantottam rá, kicsit oldalról, mint aki nem akarja megrettenteni. Nem tűnt ijedősnek, de volt valami a hangjában, ami próbálta palástolni, hogy mit remél: hogy még megfordulhat, mielőtt észreveszem, vagy hogy maradhat, és nem kell magyarázatot adnia érte. Képzelődhetek is ilyen késői órán. – akartam kérdezni mindig, fáradtak hogy nem óráikon, vannak ébren éjszaka? van titok rá, mondja el nekem? Megemeltem a fejem. Ő is nézett – nem keresett tekintetet, nem menekült belőle. Maradt. – Wesley Fawcett vagyok, önben kit tisztelhetek? – Nem volt bennem vád, csak kíváncsiság: a legősibb mágia. – Nem fáradtabbak vagyunk ilyenkor. Csak őszintébbek. A nappal megtanít viselkedni, az éjszaka viszont megengedi, hogy gondolkodjunk. – Ez az iskola mindig is érzékeny volt az igazságra – nem a szabályokéra, hanem arra a halkabb, szilánkosabb, nehezebben megfogalmazható igazságra, ami egy tekintetben van, egy kérdés mögött, egy magyarázat nélküli jelenlétben. Ez a csend most nem ítélt, nem fenyegetett – csak jelezte, hogy figyel. Hogy nem felejt. – Mi járatban a kastély folyosóin? Ön nem ide tartozik… – tettem hozzá, halkan. – Legalábbis nem így. Nem ebben az órában, nem ezen a folyosón, nem ebben a csöndben. – Tudja, hogy nem, és én is tudom. Túlnőtt a határokon, túlnőtt a körletén, talán még az észérveken is. És ha valami túlnő a renden – nos, azt hívjuk szenvedélynek. Az meg ritkán kér engedélyt.
16+ (öngyilkossági hajlam, lelki sérülések) – Fawcett professzor… Ön ugye mediauror. Ön tudja, hogyan lehet emlékektől megfosztani valakit? Ön meg tudná ezt tenni velem? – Csend van. Az a fajta, amit nem lehet megtörni, csak kibírni. Még a gyengélkedő kinti zörejei – a bájitalos üvegek koccanása, Madame Pomfrey halk motoszkálása – is mintha tompábban hatolnának ide, ebbe a függönyökkel elválasztott kis világba. Nézem a takaró alól kikandikáló szemeit, azt a finom rezdülést a homlokán, amit csak az vesz észre, aki tényleg figyel. A kérdése pedig, mint egy penge, nem támadó, nem vádoló, csak nyersen emberi. A hangja halk, mégis élesebben sebez, mint bármely pálca. Nem válaszolok azonnal. Előbb csak lassan kifújom a levegőt, mintha meg kellene mérnem a szavakat, mielőtt kimondanám őket. – Ismerem az eljárást – mondom végül, és a hangom halk, de nem tétova. Nem a kétely beszél belőlem, hanem az a fajta bizonyosság, ami akkor születik, amikor valaki szembenézett már azzal, amit más inkább elkerülne. – Tudom, hogyan lehet valakit megfosztani az emlékeitől. Láttam, mire képes, ha valaki az elmében matat, hogyan válnak köddé pillanatok, nevek, hangok… emberek. – Egy pillanatra elhallgatok, és hagyom, hogy a csend visszaüljön közénk. De most nem terhes, inkább olyan, mint egy köntös, amit magunkra terítünk, mert a szavak önmagukban már túl súlyosak lennének. – De én nem vagyok amneziátor. Nem azért tanultam, hogy felejtést hozzak, hanem azért, hogy megértsek, összerakjak, megvédjek. Ha meg is lenne a megfelelő tudásom, akkor sem tudnám rávenni magam, hogy elvegyek tőled valamit, ami a részed. Akkor sem, ha fáj. A hangom mélyebb, mint máskor. Nincs benne a tanári szerep, nincs benne a fegyelmező tekintély. Csak a férfi van benne. Az ember. Aki nem csak hallja, hanem érti is, amit a lány mond. Aki nem válaszokat keres, hanem vele van ebben a törékeny pillanatban. Mert a hang súlya ilyenkor nem a hangerőből fakad, hanem abból, hogy mit cipel magával. És a melegség… az nem vigasztalás. Nem cukormázas hazugság. Inkább olyan, mint egy puha kendő, amit valaki óvatosan a jéggé fagyott kézre tesz. Nem olvasztja el azonnal, de tudatja, hogy nem vagy egyedül a hidegben. Hogy valaki lát, és nem fut el tőle. Nem retten meg a sebeidtől, sem attól, hogy a szavaid fájnak. – Tudod… ha kivágsz egy részt magadból, nem csak a fájdalmat viszed el. Elviszed a szeretetet is, ami benne lakott. Elviszed a kötődést. Az emléket arról, hogy számított valaki. És hiszem, hogy mindezek nélkül nem teljes az ember. – Nekem is van egy emlék, amit ha tehetnék, úgy szakítanék ki magamból, mint elázott lapot egy naplóból, amit többé nem akarsz olvasni. Néha azt gondolom, jobb lett volna, ha nem is tudom, mi történt, ha csak a képzelet kínozna, nem a tudás. És talán épp ezért nem tudnám megtenni vele sem, hogy elvegyem, ami az övé, bármilyen súlyos is. Mert ami megtörtént, az formál minket – és ha elveszem a szenvedést, lehet, hogy elvenném vele együtt azt is, akivé ezzel vált. – A fájdalom nem a gyengeséged, Ophelia. Ha elvesszük, talán könnyebb lesz… de üresebb is. – Úgy érzem, minden seb, amit hordozunk, egy lehetőség a kapcsolódásra. Egy ajtó a másikhoz. Mert mikor kimondod, hogy fáj – igazán, meztelenül, védelem nélkül –, akkor tárul fel valami közös: az emberi. És lehet, hogy ettől nem lesz könnyebb, de lesz valami, ami megtart. Egy tekintet. Egy szó. Egy csend, amit már nem egyedül kell hordoznod. És talán ez az, ami igazán számít: nem az, hogy elfelejtsük a fájdalmat, hanem hogy találjunk valakit, aki mellett nem kell elrejteni. Aki nem próbál meg kijavítani, megoldani, vagy eltörölni benned semmit – csak ott van. Mint egy nyitott tenyér, ami nem szorít, csak tart. A gyengélkedő félhomályában, a takarók alá rejtett világa peremén én most ilyen kéz szeretnék lenni.
16+ (öngyilkossági hajlam, lelki sérülések) Nem tudom, mikor kezdett el igazán széthullani. De akárhonnan is nézem, végül mégis úgy hever itt, mint akit végleg eldobtak. És ez valahol az én kudarcom is. Mert ha igaz, hogy a házvezető a diákjai otthona is, akkor valahol nekem kellett volna észrevennem a repedést a tükörben, a törést a mosoly mögött. Azt, hogy ez a penge nem csak vág, de saját magát is sebezni képes. És most itt vagyok, egy túl későn észrevett jel után, némán ülve az ágya mellett, mintha a puszta jelenlétem bármit is visszafordíthatna. De nem tudom visszatekerni az időt. Nem öleltem meg, amikor kellett volna. Nem kérdeztem meg még egyszer, amikor az első válasz túl könnyűnek tűnt. Nem kerestem a csend mögött a kiáltást. Azt hittem, erős. Azt hittem, majd megoldja, ahogy mindig is. De lehet, hogy csak hozzászokott, hogy egyedül old meg mindent - mert senki nem tanította meg neki, hogy a gyengeség megosztása nem szégyen, hanem bizalom. Nem elég házvezetőnek lenni. Nem elég jelen lenni, ha közben nem látunk. Mert látni azt is jelenti, hogy vállaljuk: néha fáj, amit felfedezünk. Hogy néha a legerősebb diák a legcsendesebb segélykiáltás. És ha nem tanulom meg meghallani ezeket, akkor hogyan nevezhetném magam annak, aki vigyáz rájuk? Aki otthonuk akar lenni? Azt hiszem, ma tanultam valamit, de túl nagy árat fizetett érte valaki más. - Válaszoltak valamit? - Kérdése tompán hullott közénk, akár egy kavics egy már régen kiürült kút mélyére. Sokáig nem mertem felnézni rá, csak a kezét figyeltem, azt a vékony, megrezdülő vonalat, mint egy fűszálat szélcsend előtt. - Nem. - A válasz kiszökött belőlem, mielőtt még becsomagolhattam volna valami vigasztalóba. Mert mit is mondhattam volna? Hogy talán nem tudják? Hogy talán tudják, de nem számít? Hogy a világ néha túl zajos ahhoz, hogy meghallja egy gyermek suttogását? A szavak ott voltak a nyelvem hegyén, de nem bírtam kimondani őket. Mert amit mondani akartam, az nem vigasztalás volt. Nem az a fajta, ami megszépíti a fájdalmat, hanem az, ami megmutatja, hogy a fájdalom nem a vég. Csak egy pont, ami után lehet, hogy nem lesz semmi ugyanaz, de lehet, hogy éppen ezért lesz értékesebb. De a csend, ami közénk telepedett, most nem volt üres. Az őszinte, nyers és törékeny csend, ami mindent elmondott anélkül, hogy bárki bármit is mondott volna. Őszintén ott voltunk, ebben a pillanatban, mindketten a saját sebekkel és tévesztéseinkkel, és valahogy... mégis itt voltunk. Túlélve a saját árnyékaikban. - Nem tudom visszaadni, amit elvett a csönd, Ophelia... - mondtam a megengedettnél bizonyosan szakmaiatlanabbul, sokkal inkább mentorként, barátként. - De ha maradsz, én is maradok. Nem mint gyógyító, auror vagy házvezető. Csak itt lenni melletted, amíg újra meg nem tanulod, hogyan legyél egész. - A szavaim megültek a levegőben, mint a lassan lecsapódó köd. És én csak ültem, mozdulatlan, várva, hogy elfogadja: nem minden segítség harsány. Néha egy kéz az ágy szélén is elég. Néha az a legtöbb, amit adhatunk. Ahogy a szavak elcsitultak köztünk, egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim. Mi lenne, ha most egyszerűen csak belépnék a fejébe? Használhatnám a legilimenciát. Megtudhatnám, mi történt valójában, mi rejlik a mélyben. A pontos okokat, a legapróbb részleteket - mi történt akkor, mi váltotta ki, hogy az a végtelen sötétség elnyelje. Egy pillanatnyi mozdulat, és minden válasz ott lenne előttem. De vajon helyes lenne? A gondolat ott volt a fejemben, és mint egy apró fénysugár, megpróbált elérni, de mindig visszakoztam. Talán van valami, amit neki kellene elmondania nekem, nem pedig fordítva.
Üzenetek megtekintése
