Nem minden hős visel köpenyt... Mások sokkal gyümölcsözőbbek anélkül is.
Nempénzrablós Álvaro Morte
Nempénzrablós Álvaro Morte
☰ profil menü
Griffendél: +236
Hollóhát: +97
Hugrabug: +122
Mardekár: +154
Lassan végigsétáltam a katedra előtt, és a cipőm kopogása egyedül töltötte be a csendet a teremben. Tudtam, hogy ma nem csupán a helyes válaszokra figyelnek. A Trimágus Tusa nem arról szól, hogy a legtehetségesebb bajnokokat válasszuk ki; arról szól, hogy lássam, ki tudja valóban kamatoztatni a tudását, az erejét és a leleményességét. A tudás, amit ma a pergameneken látok, olyan, mint egy gyertyafény a sötétben: megvilágítja a kis utat, de a teljes képet nem mutatja. A verseny nem a tankönyvekből vett kérdésekre keresi a választ. A valódi próba az, hogy mit teszel, amikor már az utolsó könnycsepp is elpárolog a palackodból, és minden, ami segíthetett volna, már a múlté. Visszafordultam hozzájuk, de nem a megszokott mosollyal az arcomon. A homlokom összeráncoltam, a tekintetem pedig végigfutott a lassan kiürülő sorokon. Amikor Ophelia lép a tanári asztalhoz a kérdésével, megállok, és csendesen, röviden válaszolok neki. Nem kell hosszú magyarázat: Nem lesz rá szükség.
A dolgozat kitöltése könnyű volt – legalábbis annak kellett volna lennie. Hiszen a leggyakoribb és leghatékonyabb bűbájokat kértem számon, olyanokat, amiket órán már hallhattak, amiknek a hatását látták is. Nem volt benne semmi új, semmi ismeretlen. Tudom, hogy képesek rá – a pergamenek tökéletesen bizonyították. A tudás megvan, ezt látom. A kérdés inkább az: mi van azzal, amit nem lehet pergamenre írni? Mert nemcsak akkor kell bizonyítanunk, amikor valami nehéznek tűnik, hanem akkor is, amikor a feladat szinte gyerekjátéknak hat. A látszólag könnyű próbák alatt is ott rejlik a valódi kihívás: képes vagyok-e ugyanazzal a higgadtsággal és teljes koncentrációval helyt állni, mint amikor komoly veszély fenyeget?
Ahogy sorra olvasom a dolgozatokat, nem csak a válaszok néznek velem szembe. Ott vannak a margóra biggyesztett sorok is, a méltatlankodás, az önérzet, a sértettség. Ott ülök csendben, és figyelem a sorokat. Egyesek dühösek, mások sértődöttek, néhányan túl komolyan veszik a könnyű feladatot, mintha máris a világ összes igazsága rajtuk múlna. Érzem a feszültséget, a felesleges büszkeséget, a gúnyt és a keserűséget. Minden egyes megjegyzés mögött ott rejlik a diákok jelleme, és azt is látom, ki képes higgadtan végigmenni az utasításokon, ki ragad bele az önérzetébe. A feladat egyszerű volt, és épp ezért adta a valódi leckét: akkor is helyt kell állni, amikor semmi sem nehéz, amikor a siker szinte garantált. Az, aki most megingott, nem a tudását veszítette el, hanem a képességet, hogy fegyelmezetten, koncentráltan cselekedjen, függetlenül a külső körülményektől.
Természetesen a hosszabb megszólalásokat nem hagytam válasz nélkül. Értékelem az erőfeszítésüket, és nem szeretném őket válasz nélkül hagyni, ugyanakkor bőlére sem eresztem a megjegyzéseimet.
Mr. Travers megjegyzései kétségtelenül jelzik a vérmérsékletét, és bár a hozzászólásom bizonyára nem segít majd sokat, mégis válaszolok neki a lap alján a dolgozat javítását követően: Az igazi próba nem mindig a nehézséget jelenti, hanem azt, hogy képes vagy higgadtan, összeszedetten és tisztelettel kezelni minden helyzetet, még akkor is, amikor az egyszerűnek látszik. A stílushoz már hozzászoktam, azonban amikor egy diák japán megjegyzését látom a pergamenen, némiképpen meglepődök. Mindazonáltal nem hagyom válasz nélkül, ha már így alakult: Értékelem, hogy egyszerre több nyelven is időt és energiát fektetett a dolgozat megírásába – ez önmagában is kitartást mutat. Persze mindettől függetlenül nem került előrébb a méltatlankodó társaihoz képest. Bár időről időre előfordul, hogy egy-egy dolgozatra a diákok elfelejtik ráírni a nevüket, ez önmagában nem okoz megoldhatatlan problémát. Az érkező tanulók névsora, amely alapján pontosan tudom, kik voltak jelen az adott órán, elegendő segítséget nyújt ahhoz, hogy a munkákat azonosítani lehessen.
Vannak persze nehezebb esetek is, és akkor még finoman fogalmaztam. Mr. Lacroix szavai hosszan és élesen szerepelnek a pergamenen, így természetesen válaszolok rá, bár nem fűzök sok reményt ahhoz, hogy mindezt el is foogadja válaszként: A szintfelmérő célja az volt, hogy lássam, honnan indulunk, és milyen alapokra lehet építeni – nem csak a tudásban, hanem a fegyelemben és a tartásban is. Az iróniát mindenki máshol húzza meg, én inkább az eredményekre és a hozzáállásra leszek kíváncsi, mint a sértettségre..
Ahogy végigfut a tekintetem a sorokon, egyre inkább érzem, hogy a szavaknál fontosabb az, ami mögöttük rejtőzik. Nem a tudás hiánya bánt, hanem a fegyelemé. Mit ér a helyesen leírt válasz, ha közben a tanuló nem képes tartást mutatni egy feladat előtt, ami nem elég kihívó számára? Hiszen az élet sem mindig kínál méltó ellenfelet – gyakran csak apró bosszúságokat, értelmetlennek tűnő próbákat. És aki ott elveszíti a hidegvérét, aki ott sértettségből cselekszik, az hogyan fog majd állni, amikor a valódi nehézségek jönnek?
Ahogy egyre mélyebbre merülök a pergamenekben, tudatosan lassítok. Nem csak javító jeleket akarok hagyni, hanem nyomot arról is, hogy figyeltem rájuk. Az apróbb megjegyzéseket sem söpröm félre, mert azokban sokszor több rejlik, mint egy hirtelen odavetett gondolat. Ha valaki azon élcelődik, melyik bűbáj robbant és melyik nem, ráírom, miért veszélyes a könnyelmű kísérletezés. Másutt, ahol valódi kíváncsiság csillan meg – egy-egy pontosító kérdésben, kétkedő sorban –, türelmesebben válaszolok, kifejtve a logikát vagy a gyakorlat hátterét.
Mr. Ashfordot kellően kiszámíthatatlannak ismertem meg az utóbbi egy év során, így csak egy pillanatra lepődök meg, amikor a látszólag minduntalan unott arcú fiú megjegyzést hagy a lap alján. Jóllehet, a választ el sem olvassa majd, ahogyan ez másokra is igaz lehet: A „példává válás” nem csak a nagy kihívásokban mérhető; a fegyelem, az összeszedettség és a koncentráció minden helyzetben szükséges. Ha ezt megérti, a későbbi, valóban nehéz próbák során is helyt fog állni.
Úgy tűnik, az Ilvermornyból érkezők esetén többet kell szótároznom, mint a francia nyelvterület miatt, holott nem beszélem a Beauxbatons növendékeinek közös nyelvés sem. Mr. Fuentes esetében persze kicsit más a helyzet, mint nyelvi akadály: A szórakoztatás nem mérce, a hozzáállás és a koncentráció annál inkább. Ha ezt figyelembe veszi, a jövőbeli feladatok valódi próbát jelenthetnek tudása és fegyelme számára egyaránt.
Ms. Haseltine éleslátása és bírálata nem először ér el, amiért bár valahol hálás vagyok, mégis sokszor érzem, hogy sok számomra. Mindenesetre bekarikázom a kérdésére megadott válaszok közül az elsőt, és lépek is tovább a következő pergamenhez, amely nem másé, mint... nos, mint a teljesen áthúzott dolgozatból kiolvasom, Orin Morgensterné. Érthető az órai megnyilvánulását követően ez a reakció, abszolút nem is hibáztatom. Ott helyben azonban csak annyit válaszoltam neki: Az, hogy valaki a „legrosszabbak közé akar tartozni” a szégyen okán, épp azt mutatja, hogy még nem értette meg, mit mér a feladatsor. Az igazi próba néha nem a látható nehézségben rejlik. Természetesen, ha Ön inkább a "legrosszabbak" közé tartozna, szíve joga.
Utolsóként Ms. Llewellyn dolgozatára írok néhány sort: Értem az aggályait, és értékelem a nyitottságát, azonban az év hátralévő részében a RAVASZ szintet meghaladó varáázsigékkel fogunk foglalkozni, amelyet a jelenlegi dolgozat is előkészített. Minden feladat, még a látszólag egyszerű is, a jövőbeli képességeit szolgálja.
A következő óra végén egy bűbáj segítségével kerülnek kiosztásra a dolgozatok. Amint a tanóra véget ér, a pergamenek a diákok asztalára lebegnek, mindenki a saját munkáját kapva.
Tudom, köztünk ott az évtized, mint egy csendes őrült, aki néha belép a szobába, de nem azért jött, hogy számoljon velünk. Nem akartam öregnek titulálni — ezt éreznie kell, még ha a szavaim durvának is csengtek — nem így gondolom. Nem az idővel akartam mérni, hanem azzal, ami bennünk maradt vagy már elveszett a lelkünkkel együtt. Mindenesetre nem magyarázkodok, csak mosolygok a rövid kitekintésen. Az unokaöcsémhez képest mégis annyira, de annyira érettnek tűnik, hogy az mármár nevetséges.
- És mit kellene észrevennem szerinted? - vállat vonok. Az aktáját nálam sokkal tapasztaltabbak is szétszálazták már, minden lapot átvilágítottak, minden sort aláhúztak, mintha az igazság a margón rejtőzne. Csakhogy a papír sosem beszél el mindent. Lehet akármilyen vaskos dosszié, sosem fogja megmutatni azt a pillanatot, amikor valaki félrenéz, vagy amikor egyetlen szóval többet árul el magáról, mint bármely jelentés. Tudjuk jól, hogy a szekrényekben lapuló csontvázak többnyire nem akkor zuhannak elő, amikor számítunk rájuk. Ennél nagyobb jelentőséget persze nem tulajdonítok a feladatnak. Mindenki elkezdi valahol, ha neki itt kell, akkor sincs ebben semmi tragédia. Az ember sosem az első bevetésénél tanulja meg, mi számít igazán, hanem akkor, amikor a váratlan közbejön. Ha Romanov múltjában akad is valami, ami eddig rejtve maradt, az előbb-utóbb úgyis felkavarja a vizet. Ebben az esetben pedig lehet reménykedni, hogy rajtahagyják az ügyön az ember kezdő lányát.
- Mondd, Wesley, gyakorlod, vagy természetesen jön, hogy úgy beszélj erről, mintha az aurorképző prospektusát olvasnád fel nekem? - Ahogy elhangzik a kérdés, a fejemben lassan körbefutnak a gondolataim. Nem, nem csak gyakorlás, nem csak a jól begyakorolt formulák. Az őszinteség mindig kockázat, főleg, ha a hallgatóság ismeri a részleteket, és a tekintetében ott van az a csendes várakozás, hogy mit is csinálsz vele. Sajnos sokszor hajlamos vagyok túlzásokba esni.
- A valóság néha túl nehéz ahhoz, hogy hangosan kimondjam... - felpillantok rá, elkapom a különösen ismerős arckifejezést és kortyolok az italomból. Érzem, hogy muszáj, mielőtt mást mondanék. Mielőtt egyáltalán szavakat találnék, holott nem olyan bonyolult a helyzet. Vagy csak ettől lesz sokkal bonyolultabb.
- Nem fogok hazudni, a helyzet igazán kurva szar. Nincs rá jobb kifejezés, pedig minden ébren töltött órámban gondolok rá.. - szavaira fájdalmasan lehunynám a szemem és befognám a füleimet, hogy ne kelljen szembesülnöm a folytatással, mégis némán, a tőlem elvárható komolysággal és undorral az arcomon hallgatom tovább. - Tudom, hogy a Minisztérium lezárta az aktáidat. Az összeset, ami azt illeti, és.. nagyon szeretnék, ha nem foglalkoznál vele. A Roxfort nyugdíjas állás, talán elfér mellette egy diáklány, diákfiú, senkit nem zavarna. Nem igazán. Nem annyira, mintha újrakezded, ráadásul a hátuk mögöt. - Figyelem a poharamban lögybölt italt. Talán valóban nem kellene nyomoznom, talán rájuk kellene hagynom az ügyet. Mégis a lezárt akták nem arról tanúskodnak, hogy mindez valaha bekövetkezik. Nem hagyhatom megtorlatlanul, nem hagyhatom mocskosan a családom emlékét, az én ártatlanságom már vajmi keveset sérülhet némi mocskos vér hatására. Minden nap ugyanaz a lassú, alattomos őrület kúszik be a fejembe: egy apró hang, egy illat, egy tárgy, és hirtelen ott van előttem az arcuk, a hangjuk, a nevetésük… és aztán a hiány, az üresség, ami soha nem múlik el. A lányom, a feleségem… mindkettőjüket elragadta a halál, és én itt ülök, egy kényelmes kastélyban, a világ háta mögött, mintha mindez nem is a valóság része lenne. Az őrület nem jön hangosan; csendben támad, amikor a napos sarkokban ülök, amikor a könyveimet forgatom, amikor a borom poharába nézek.
- A kastélyban, a biztonságban, nem vagyok szem előtt, nem állnak mögöttem kérdő tekintetek, nem hallom a súlyos ítéleteket. És így legalább nyugodtan kutathatok, nyugodtan tervezhetek, nyugodtan gondolhatok rájuk… anélkül, hogy minden apró döntésemért azonnal elszámoltatnának. - Minden nyugodtság ellenére a gondolat, hogy egyszer mindennek véget vethetnék, folyamatosan izzik a véremben. Mintha a csend csak a felszín volna, és alatta fortyogna a düh, a fájdalom és a bosszúvágy keveréke. De türelmesnek kell lennem. Minden lépés számít, minden éjszaka, amit itt töltök, közelebb visz ahhoz, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelő módon cselekedjek. És mégis… néha éjszaka felébredek, és azt érzem, hogy a kastély falai nem csak elrejtik, hanem tartják is bennem a szorítást: a fájdalom, a tehetetlenség, a vágy, hogy visszaszerezzem az elveszett életüket. Ez a csend a fegyverem és a láncom egyszerre. -Tudom, hogy mit kellene tennem, hogy érdemben visszaszerezzem azt, amit elvesztettem, hogy visszaadjam az igazságot a világomnak… Megtorolhatom. - Minden pillanatban ott van, ébren tart, készen állok, hogy cselekedjek, de addig… addig a csendben élek, és az őrület, a fájdalom, a vágy és a düh a társaim.
- Rendben, nem fogom kerülgetni: megörököltem Balmoralt, és nyilván nem a Királynőére gondolok. Találtam néhány feljegyzést, szétdobált cetliket, néhány nevet. Nem sok, de elég hozzá, hogy elkezdjük megkeresni őket, kikérdezni őket. Nem említettem, mert.. nem akartam. Mert nem szeretek gondolni sem rá, hogy tudok róla. Mert kibaszott igazságtalan, hogy tudok róla, de - mikor Cerys legutóbb meg akart ölni, talán emlékszel arra a különösen cozy, karácsonyi történetre Wi.. a rokonoddal, vagy névrokonoddal, akkor említette Silast. - Az asztalon álló pohár, a fény játéka az üvegen, a szívverésének halk üteme mind arról mesél, hogy még nem tanulták meg teljesen kezelni a múlt sebeit. És én… én nem tudok tőle elfordulni, pedig minden pillanatban érzem, mennyire veszélyes a közelében lenni: a fájdalom és a düh, amit cipel, könnyen átragadhat. Én sem tudok magam mögött hagyni mindent. A múlt, a hiány, a bosszú gondolata mindennap velem ül az asztalnál, kísértenek a pohár mellett, a tűz fényében, minden mozdulatomban. Talán soha nem is érdemes teljesen túllépni rajtuk, talán ezek a sebek formálnak, tartanak ébren, adnak célt a cselekedeteimnek. Minden tervem, minden számításom mögött ott lüktet a düh és a vágy, hogy visszaadjam az igazságot, amit elvettek tőlünk.
- Szerintem az a néhány auror, akik Cerys ügyén dolgoznak, legalább shafiqi balfaszok. Ez utóbbit csak azért teszem hozzá, mert elfogult vagyok, de.. Emlékszel, mikor egyszer azt mondtam, hogy előrébb járhatott a kísérleteiben, mint amit sikerült bizonyítani? Az egész ott lehet.. Balmoral alatt. Azok.. és ők, ott lehetnek valahol Balmoral alatt. - Figyelem a mozdulatait, ahogyan remegő kézzel tölt magának italt, ahogy változtatja a testhelyzetét, ahogy arcodán világlanak vagy tűnnek el érzelmei. Borzasztó, milyen fiatalon kell szembenéznie embereknek a bosszú gyilkos mételyével. Bólintok, mielőtt folytatná a mondanivalóját, közben felállok az asztaltól, a szoba túlsó felében álló bárszekrényhez lépek és előveszek egy Redbreast whiskyt a hangulat és az innivaló mennyiségének fenntartása érdekében. Remélem nem vendégem sem bánja a választásomat, magamnak mindenképp ebből töltöm a következő kört.
- Remélem semmiképp sem egyedül szoktál azon a birtokon kutatni! - talán a kelleténél erélyesebben szólok hozzá, kifejezetten veszélyesnek tartom ha ezt teszi, holott azzal is tisztában vagyok, hogy a képességei igazolják ezt a döntést. Mégsem szabad figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy az egy a sok ellen helyzetek legtöbb esetben a biztos halállal egyenlők. - Silast kérdeznéd ki először? Mivel indulnál el mielőtt még felfedeznéd a birtok alatti világot? - Kétségtelen, hogy hiszek neked. Utóbbi levelezéseink és beszélgetéseink már bizonyították számtalanszor, hogy megtehetem. Mégis ehhez nem illendő felkészületlenül nekiállni. Meg kell adni a módját, elvégre a bosszú könnyebben részegít meg, mint az előttünk lévő italok bármelyike.
Ahogy kimondom a kérdést, az agyam rögtön elkezd ötletelni, számolni a lehetőségeket, mérlegelni a kockázatokat. A birtok, a labirintusszerű föld alatti folyosók, a régi kastélyszárnyak… mindegyik pontatlanságot, figyelmetlenséget sújtó csapda lehet. Közben ott van a whisky a kezemben, a lassan kortyolt ital melegsége a torkomban, ami némileg tompítja a feszültséget, de nem törli el az éberséget. A bosszúvágy súlya ugyanúgy ott ül a mellkasomon, mint a tény, hogy fel kell készülnünk minden eshetőségre. Meg kell tervezni a mozdulatokat, és elő kell készíteni a menekülési útvonalakat, mert nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a sorsra bízzam mindezt. Sem az ő ügyét, sem a sajátomat. Az enyém azonban jobban várhat, amúgy sem ennyire előrehaladott.
- Néhány hétvégén, szünetekben tudok segíteni neked, igény szerint természetesen... - A segítség, akár apró, akár jelentős, felbecsülhetetlen. Érzem a felelősséget, ami rá nehezedik, de ami rám is átragad – mert minden mozdulat, minden döntés, amit most meghozunk, visszhangzik majd a jövőben.
Az idei tanév kétségtelenül rendhagyónak ígérkezik, hiszen a Trimágus Tusa nemcsak a kihívás ígéretét hozza magával, hanem a feladatot is, hogy a Roxfort felkészüljön az Ilvermorny és a Beauxbatons diákjainak érkezésére. A megszokott keretek közé idén nem férhet bele a rutin; elkerülhetetlen, hogy átfogóan felmérjük tanulóink képességeit, hiszen a verseny nemcsak a legtehetségesebb bajnokokat választja ki, hanem rávilágít arra is, mennyire tudják a diákok kamatoztatni a tudásukat, erejüket és leleményességüket. A Tusa jelenléte új ritmust diktál: nemcsak a tananyagot kell átadnunk, hanem a felelősség, a kitartás és a méltó helytállás képességét is, hiszen a Roxfort hírneve és a közösség ereje egyaránt próbára tétetik majd. Megvártam, míg a terem lassan megtelik, és a diákok elfoglalják a helyüket. Amikor láttam, hogy közel a maximális létszám, és az óra kezdete pontosan elérkezett, felegyenesedtem, és egy nyugodt mosollyal végignéztem rajtuk. Nem kellett intenem, a majdhogynem csend magától telepedett a teremre.
– Üdvözöllek benneteket az idei tanév első alkalmán – kezdtem, miközben lassan körbejárattam a tekintetem a teremben. – Bizonyára mindannyian tudjátok, hogy ez az év nem a megszokott keretek között telik majd. Az Ilvermorny és a Beauxbatons diákjainak jelenléte nemcsak páratlan lehetőség, hanem kihívás is mindannyiunk számára. Ahhoz, hogy mindannyian a helyükön érezzék magukat, először fel kell mérnünk, ki milyen képességekkel érkezett.
Egy kisebb moraj futott végig a padsorokon, a hátsó sorban pedig egy lány kissé idegesen suttogott a barátnőjéhez, ujjaival görcsösen csavargatva hajának egy tincsét, mintha azzal próbálná levezetni belső feszültségét.
– Ne féljetek, nem az a célom, hogy bárkit megbuktassak. Sokkal inkább az, hogy megmutassátok, miben vagytok erősek, és hogy lássam, hol kell segítenem benneteket. – Egy intésre a pálcámmal a katedra mögött várakozó pergamenkötegek felemelkedtek, s mint szelíd madarak, sorban elindultak velem együtt a padok felé. Megvártam, mire az összes pergamen a helyére kerül, ha pedig valaki késve érkezne, számára is biztosítok természetesen egy példányt. Nem terveztem hosszú órát tartani első alkalommal.
– A dolgozat kitöltéséhez egy óra áll rendelkezésre. Ezt követően a pergamenek önmaguktól visszakerülnek a tanári asztalra. Amennyiben hamarabb végeztek, csendben hagyjátok el a termet. – Miközben visszaértem a katedrához, egy homokóra a terem egyik sarkában lassan fordulni kezdett, az apró szemcsék pedig szelíden peregni kezdtek lefelé, jelezve, hogy megkezdődött a szintfelmérő.
Amikor McGalagony igazgatónő a pódiumhoz lépett, a nagyterem egyszerre vált elcsendesült templommá és izgatott vásártérré. Az ő hangja mindig képes volt mindkettőt létrehozni: rendet teremteni ott, ahol még a gyertyák lángjai is szeszélyesen rebbentek. Ahogy köszöntötte az elsőéveseket, önkéntelenül is a saját első estémet idéztem fel. Az érzést, hogy a szívem olyan erősen vert, mintha a mellkasommal akarná széttörni a Roxfort évszázados köveit. Akkoriban is remegett a gyomrom, és bár igyekeztem bátornak mutatkozni, valójában ugyanúgy fészkelődtem, mint most a hosszú asztalok végében ülő gyerekek.
Neville Longbottom neve apró mosolyt csalt az arcomra. Jó látni, amikor a múltból kinőtt arcok visszatérnek, immár tanárként, példaként. És amikor Hagen neve is szóba került, furcsa, kettős érzés szorította össze a mellkasomat. Egy régi ismeretség visszhangjai keveredtek az újdonság súlyával. Tudtam, hogy lesz dolgom vele, és hogy a diákoknak is különös évet hoz az ő jelenléte.
Minden év új lehetőség; minden ősz olyan, mintha a világ új lapot nyitna előttünk, és a Roxfort falai, a gyertyák fényében, halkan suttognák, hogy itt most bármi megtörténhet. Az új tanév nem csupán feladatok sorozata, hanem ígéret: ígéret új barátságokra, új kihívásokra, új győzelmekre és veszteségekre, amelyek mind formálják az embert. Minden diáknak, tanárnak, még nekem is, ez a pillanat arra emlékeztet, hogy a múlt tapasztalatai mellett mindig ott rejlik a lehetőség, hogy újra próbálkozzunk, újra tanuljunk, és újra felfedezzük, mit jelent bátornak lenni, szeretni, küzdeni és élni – mindezt egyetlen évbe sűrítve, amelynek minden napja új történetet ír.
Amint a Trimágus Tusa szavak elhagyták az igazgatónő száját, szinte robbanásként terjedt végig a teremben az izgatottság. Az asztaloknál diákok csaptak össze tenyerükkel, a griffendélesek hangja messze túlharsogott mindenkit. Én azonban nem csupán az örömöt hallottam meg. A gyomrom mélyén valami hideg, szinte kézzel fogható szorítás jelent meg. Eszembe jutott, hogy milyen sorsokat vitt magával a Serleg. Hogy a verseny dicsősége mögött mindig ott lapult a veszély. Én magam akkoriban kívülről figyeltem, és mégis olyan erősen égett belém a történtek árnya, hogy most is, ennyi év után is éreztem, mintha a Nagyterem falai újra felidéznék a múltat. A diákok csillogó szemeit látva, a fiatalok bátorságát érzékelve, nem tudtam nem elhinni, hogy talán ők képesek lesznek valami mást hozni, mint amit mi ismertünk. Talán képesek lesznek csak játékot, barátságot, valódi próbatételt látni ebben, és nem a veszély árnyékát.
Mikor végül megjelenik az étel az asztalokon, egy pillanatra még McGalagony arcát figyeltem. Nem csupán szigorú igazgatónő volt ő ebben a pillanatban, hanem valaki, aki hitt bennünk. A kastély falai, a gyertyák fényében úszó Nagyterem és az igazgatónő szavai mind emlékeztettek rá, hogy a Roxfort sosem pusztán iskola.
A Caldersben jártam már korábban, évekkel ezelőtt, mielőtt Rose meghalt volna. Akkoriban őt kísértem, az ő kutatásai miatt ültünk le a belső udvar egyik szögletében, ahol a fény ferdén tört meg a növények között, s a levegőben egyszerre volt jelen a kávé kesernyés illata és a papír finom pora. Nem a kávé volt fontos, nem is az, hogy a csészék önállóan követték az embert, hanem az, ahogy Rose szemei felcsillantak, amikor egy új folyóiratot talált a polcok közt, vagy amikor halkan jegyzetelt egy cikk szélére. Én többnyire csak figyeltem őt, a mozdulatait, a lelkesedést, ami mindig is jobban illett hozzá, mint bármiféle varázslat. Ha valami miatt Barcelonába jöttünk, biztosra vehettem, hogy tiszteletünket tesszük a kávézóban, ezért minden alkalommal készültem saját magam számára is regénnyel, tanulmánnyal arra az esetre, ha nem találnék magamnak tetsző irodalmat. Akkoriban még nem sejtettem, hogy egyszer ezek az emlékek lesznek a kapaszkodóim, és hogy minden visszatérés ide egyfajta búcsú is tőle, egy újabb csendes megállás a hiányában.
Most, hogy a Mágikus Világkiállítás visszahozott Barcelonába, nem is volt kérdés, hogy újra betérjek ide, ebbe a különös, mégis ismerős menedékbe. Az utcák harsogtak a nyelvektől, zászlóktól és különféle attrakcióktól, néhány helyen a világ minden sarkából idegyűlt mágusoktól, de nekem a Calders volt az a pont, ahol a zaj egyszerre tompult el, és helyét átvette a múlt halkan vibráló nyugalma. Nem egyszerű nosztalgia húzott ide, inkább valamiféle belső kötelesség. Belépve ugyanaz a csendes, tiszteletteljes légkör fogadott, mint akkoriban, mintha az idő mit sem változtatott volna rajta. Csak én lettem más, megkopottabb, óvatosabb, és valahogy mégis vágyakozóbb, hogy új értelmet találjak itt, ahol egyszer már kaptam valamit.
A pultnál hosszasan időztem, míg végül egy helyi teakülönlegesség mellett döntöttem, amelyről a pincérnő azt állította, hogy a katalán gyógynövények erejét őrzi magában – mintha csak a hegyekből szűrték volna le a napfényt és a szelet. A gőzölgő csésze lassan követett, ahogy elindultam a zsúfolt belső udvaron át: minden asztalnál könyvek, tekercsek és elmélyült beszélgetések, mintha itt a világkiállítás lármája sosem létezett volna. Már-már lemondok arról, hogy találok egy nyugodtabb zugot, amikor a szemem megakad egy ismerős arcon. Lolita Delacour. Fiatal, szinte még kislány, de már a párbajozás koronázatlan királynője, akinek nevét az elmúlt években egyre többször suttogták elismeréssel a kontinens mágustársaságai. Nem számítottam rá, hogy épp itt pillantom meg.
Nem akartam megzavarni a lányt – túl ismerős volt számomra az a fajta koncentrált csend, amibe ő elmerült az olvasnivalója fölött. Tudtam, hogy aki ilyen állapotban olvas, annak a külvilág legjobb, ha csak halk árnyék marad. Ehelyett inkább letelepedtem a közelben, egy most épp felszabadult asztalnál. A teám lassan gőzölgött előttem, és elővettem a regényemet, amit magammal hoztam.
- Wesley? - Alig hogy leereszkedtem a székbe, és még csak az első lapot lapoztam fel a könyvemben, éreztem a pillantást magamon. Felpillantva láttam, hogy Lolita egyenesen rám néz. hangjában keveredett a meglepetés és az öröm, mintha a világ legváratlanabb helyén találkozott volna velem. A csésze még alig gőzölgött előttem, amikor visszatettem az asztalra, és mosolyogva biccentettem felé.
- Szervusz, Lolita! Váratlan öröm itt találkozni veled! - A könyvet becsuktam, tenyeremmel lesimítottam a borítót, majd magammal vittem a csészét is, nehogy a gőze elillanjon, mielőtt új ízt adna a pillanatnak. Olyan természetességgel történt mindez, mintha a Cafè Calders falai maguk is úgy akarták volna, hogy itt üljünk most egymás mellett – két ember, akit a világ nagy forgatagában mégis ugyanoda sodort a szél. - Barcelona különös hely: egyszerre pezseg és őriz valami régit, amihez az ember szívesen kapcsolódik. És lám, még a véletlen is úgy rendezte, hogy találkozzunk. Elvégre olyan rég nem váltottunk már levelet.
- Nem mintha a sóhajtozás ne lenne ismerős, de nem feltétlenül egy gyógyítótól szeretem hallgatni - Ahogy Freya végigmondta a maga csípős megjegyzését, figyeltem minden szót, mint aki pontosan tudja, hogy a hangsúlyok és szünetek legalább annyit elárulnak, mint maga a mondandó. Az a nő, aki képes ilyen könnyedén ötvözni a provokációt és a humort, általában pontosan tudja, mennyire ingathatja meg a másikat, mielőtt még ő maga is veszélybe kerülne. - Segíteni? A problémámom vagy a vetkőzésben? - Lassan veszek egy levegőt, nem annyira a nyugtatás, inkább az időnyerés céljából, és úgy döntök, hogy nem ugrok bele a játékába fejjel előre. Nem hagyom, hogy a mozdulataim sietősnek vagy védekezőnek tűnjenek, inkább megőrzöm azt a fajta kimért lassúságot, ami Freya számára talán még frusztrálóbb lehet, mint egy csípős visszaszólás.
- Ha arra gondol, hogy gatekeepingelik a hegek eltüntetését, csak azt tudom válaszolni, hogy i mean, i know, és hogy how gnarly. - Ahogy a pálcát lassan, körkörösen kezdem mozgatni a seb fölött, minden apró változást figyelek a mágia és az eszköz rezgésében. Ez a technika egyszerűnek tűnik, de a gyakorlott kéz tudja, hogy a rezgés intenzitása és ritmusa sokkal többet elárul, mint amit a szem valaha is láthatna. Jelen helyzetben például volt egy pillanat, amikor a rezgés hirtelen felerősödött, szinte belesajdult a tenyerembe, majd ugyanilyen gyorsan vissza is húzódott. Ez nem a hagyományos, átokból eredő instabilitás jele volt. Olyan volt, mintha a test maga döntötte volna el: most nem enged tovább. Most azonban még nem firtatom a témát, hiszen ameddig nem zavar a probléma hatékony feltérképezésében, addig semmi okom ilyesmire.
- Tehát ha így maradna, előbb-utóbb még nagyobb raging dick lenne belőlem? És igen, a fájdalom a legkevésbé sem zavar, sőt. A simogatás már az előkészítő fázis? So igen, tegye, amit tennie kell. - miközben érzem, hogyan változik a rezgés minden apró mozdulatomra, óhatatlanul is az jár a fejemben, hogy ez a heg nem csak arról mesél, mi történt vele a múltban, hanem arról is, hogy a jövőben hogyan fog reagálni a világra. Ez nem pusztán nyom, hanem a jellemének egy sarkallatos része is.
- Bárminemű változás lehetséges. A leggyakrabban az szokott előfordulni, hogy a jellem és a viselkedés egy teljesen ellentétes szélsőségbe csap át, azonban ez akár évek, évtizedek után is jelentkezhet. Alkalmanként fokozatos, máskor hirtelen történik. Ma még élesen vág a nyelve, holnap ugyanakkor Ön lehet a legkedvesebb lélek a városban. - A legérdekesebb érzés azonban nem is a fizikai vonatkozás, hanem a mögötte rejlő ritmika. Nem a szív dobogása, nem az izmok rándulása, hanem valami mélyebb, állati ösztönből fakadó lüktetés. Mintha a test egy része állandóan készenlétben állna a harcra, még akkor is, ha a tudatos elme épp nyugalomban van.
- Nem kellene.. tudja, legalább valami kevésbé függőleges pózban lennem hozzá? Vagy átöltözni? Aláírni valamit a beleegyezésről? - Nem tudom, hogy a hangjában több-e a gúny a valódi kíváncsiságnál, mégis ahogy kiejti a szavakat, rögtön érzem, hogy a pillanat finoman kibillen az egyensúlyából. Függőleges póz, átöltözés, beleegyező nyilatkozat… mind olyan formalitások, amelyekkel az ember a rendet próbálja megőrizni ott, ahol a helyzet valójában már régen nem rendezett. A gyógyítás nem mindig steril, szabályos folyamat. Néha csak arról van szó, hogy ott kell lenni a seb és a történet mögött, mielőtt a beteg maga is elhatározná, hogy nincs szüksége a gyógyulásra, sokkal inkább védekezne az egészség ellen.
- Ami azt illeti, a rutin nem mindig vár a formális keretekre. A beleegyezését pedig már megadta azzal, hogy belépett az ajtón, levetkőzött és ideült mellém. Ha annyira szeretne feküdni, természetesen ledőlhet itt a kanapén. Amúgy is időbe telik a kezelés. Ez az a pillanat, amikor nem lehet elbújni formalitások mögé; itt és most a valóság számít, minden titokkal és sebezhetőséggel együtt. És talán éppen ebben rejlik a legnagyobb erő, amit egy gyógyító és egy gyógyuló megoszthat egymással. - Azonban mielőtt az ölembe hajtja a fejét, kérem tisztázzunk néhány részletet a speciális élethelyzetével kapcsolatban. Pontosan mióta él együtt a kórral, és hogyan szerezte azt meg? - reményeim szerint nem veszi tolakodásnak. Mégiscsak fontos információ legalábbis magamra nézve, ha esetleg úgy reagál, ahogyan nem kellene, legalább számomra ne okozzon plusz kellemetlenséget a továbbiakban.
Miközben várom és figyelem a válaszát, a kanapé karfája mellé helyezett asztalon rendezni kezdem a fiolákat, és gondosan kiválogatom a legszükségesebbeket, köztük mimbulus mimbletonia kivonatot, mandragóra esszenciát és egy bájitalt főként valerianából és vörös acsalapu virágából.
16+ (öngyilkossági hajlam, lelki sérülések)
Nem tudom, mikor kezdett közénk gyűlni ez a csend. Mégis itt vagyunk. Ő megtörve a takaró alatt, én pedig tanácstalanul az áágya mellett. Egy félmondatnyi távolság van csak köztünk, mégis áthatolhatatlan falnak érzem a szoba csendjét. Nem tudok segíteni, és lassan el kell ezt fogadnom.
Látom, hogy fáj. Látom, hogyan sejlik fel benne egy-egy gondolat - halkan, sérülékenyen, de mégis visszafordíthatatlanul. Látom, hogy meghasadt a lelke. Olyan ez, mintha egy törött szilánk fúrná folyvást mélyebbre magát az ember szívében, és akármennyire látom, mi történik, akármennyire szeretnék segíteni, látom azt is, hogy képtelen vagyok erre. Nem hiszek abban, hogy el kellene felejtenie a történteket. Máshogy kell feldolgoznia annak érdekében, hogy erősebb legyen, és amint legközelebb hasonló jut eszébe, máshogy gondolkodjon az egész folyamatról. Tudom, nem könnyű megbírkózni sem az élettel, sem a halállal, ám én itt leszek, és segítek. De csak akkor, ha hagyja és szeretné. Tudom, milyen az, mikor az ember úgy érzi, már senki sem érti. Mikor a történtek már nem tragédia többé, hanem állapot. Nem heves zokogás, hanem állandó tompaság, ami mindent szürkére fest.
A takaró gyűrődései között alig mozdul valami, csak a halk, törékeny lélegzet emlékeztet arra, hogy még itt van, még velünk van és mégsincs. Mert akit most a paplan alá temetett a fájdalom, az már nem egészen ugyanaz az Ophelia, akit ismertem. Állok fölötte, mint valami őr, aki nem tudja, mit is véd éppen. A csend újabb és újabb rétegeket fest közénk, és én már nem tudom eldönteni, hogy ő hallgat-e jobban, vagy én. Minden mozdulatom hangosnak tűnik ebben a folyton mélyülő némaságban. Egy fojtott sóhaj, egy megigazított ingujj – mintha csak betörnék egy kolostorba, ahol a szerzetesek némasági fogadalmat tettek.
A kezem önkéntelenül is kinyúlt felé, de az ujjaim megálltak félúton. Nem érinthettem meg. Nem most. Nem így. Csak nézem a törékeny alakját, és tudom, hogy vannak fájdalmak, amiken nem tudok segíteni, mégis annyira szeretnék. Mégis lassan, mintha ezzel legalább a pillanatot méltóvá tehetném, kiegyenesedek, és leengedem a felé nyújtott kezemet. A padló alig nyikkan a talpam alatt, ahogy megfordulok, mégis úgy érzem, mintha minden lépésem elárulna engem, és minden lépésemmel elárulnám őt is. Nem akarom magára hagyni, de talán épp ez volna a legnagyobb segítség, ha egy időre elengedném.
A kijárat felé indulok, mégis amikor az ajtóhoz érek, még egyszer megállok és visszafordulok. A kilincs hűvösen simul a tenyerembe, és emlékeztet arra, hogy itt az ideje a távozásomnak. Nincs most olyan ajtó, amelyen ha belépek, Ophelia megszólalna és bízna bennem. Egy pillanat tétovázás után lenyomom a kilincset, és magam mögött hagyom a csendet - azt a fajta csendet, ami nem a békéről szól, hanem a túlélésről.
//Köszönöm szépen!
Üzenetek megtekintése
Dátum: 2026. 06. 04. - 00:32:15
Hazel C. Baird
Az egyik páncél kesztyűje tompán megkoccant, amikor egy elsiető diák véletlenül hozzáért, valahonnan a folyosó távolabbi végéről pedig beszélgetésfoszlányok szűrődtek be a résnyire nyitott ajtón. A tanévnek már abban a szakaszában jártunk, amikor mindenki fáradtabbnak látszott a szokásosnál. A vizsgák közeledtek. A kastély ugyanúgy állt a helyén, ugyanúgy szólt a csengő, ugyanúgy gyűltek össze a diákok a Nagyteremben, mégis volt valami nyugtalan vibrálás a falak között. Mintha mindenki egy kicsit gyorsabban lépkedne, egy kicsit többet vállalna, egy kicsit kevesebbet aludna.
Miközben a pergamenjeimet rendezgettem, fél szemmel figyeltem a távozó diákokat. A legtöbbjük könnyen olvasható volt. Voltak, akik látványosan küszködtek, és voltak, akik látványosan unatkoztak. Az igazán nehéz esetek azonban mindig azok maradtak, akik mosolyogtak.
– Miss Baird, ha volna egy perce. - Nem emeltem meg különösebben a hangomat. Nem is volt rá szükség. A terem addigra már majdnem kiürült. Megvártam, amíg az utolsó diák is eltűnik az ajtó mögött. A zajok lassan elhaltak, és csak a kastély megszokott neszei maradtak körülöttünk: a huzat halk fütyülése az ablakkeretek között, a kőfalak tompa recsegése, valahol egy távoli ajtó csapódása.
Az egyik asztal mellett álltam néhány pillanatig, mielőtt helyet foglaltam volna. Hazelre nézve ismét az a benyomás fogott el, amely már jó ideje kísértette a gondolataimat. A lány valahogy mindenütt jelen volt. Nem olyan értelemben, mint azok a diákok, akik folyton bajba keverednek, és emiatt minden tanár ismeri a nevüket. Hanem éppen ellenkezőleg. Kviddics, prefektusi feladatok, Diákjóléti Bizottság, a tanulmányaival sincsen probléma. És mindezek mellett valahogy még arra is maradt energiája, hogy mások problémáit a sajátjai elé helyezze. Fiatalabb koromban ezt egyszerűen lelkesedésnek neveztem volna, az évek azonban megtanították, hogy a lelkesedés és az önfeláldozás között néha vékonyabb a határ, mint azt az ember elsőre hinné.
– Üljön le kérem, és ne féljen, nem került bajba. – Kezemmel a szemközti székre mutattam. Az ablakon túl komor felhők úsztak a Tiltott Rengeteg fölött. A nap időnként előbukkant mögülük, aztán újra eltűnt. A fény végigsiklott a tanterem kövén, majd lassan visszahúzódott. – Mondja csak, szokott ön igazán pihenni? – A kérdés egyszerű volt. Talán túlságosan is egyszerű. – Ha jól emlékszem, ön az a diák, aki egyszerre szeretne kviddicsezni, prefektus lenni, diákképviseletet szervezni, kiváló eredményeket elérni, és közben még a fél Roxfort lelkiállapotát is felügyelni. Ami kétségkívül tiszteletreméltó vállalkozás. – Egy pillanatra oldalra pillantottam az ablak felé. A felhők mögül előbújó fény éppen végigsiklott az egyik pad szélén.
– Tudja, házvezetőként az embernek idővel kialakulnak rossz szokásai. Például elkezd aggódni azokért a diákokért, akik láthatóan remekül boldogulnak. – A tanterem fölött valahol egy csővezeték halk morajlása hallatszott. A kastély élt körülöttünk, lélegzett. Öreg volt, mégis tele fiatalokkal, akik mind azt hitték, hogy a világ terhét egyedül kell cipelniük. Némelyiküknek idővel sikerült ezt kinőnie. Másokat emlékeztetni kellett rá, hogy nem kötelességük megmenteni mindenkit.
– Szóval tekintse ezt hivatalos házvezetői érdeklődésnek a hogyléte és a tűrőképessége felől... – A mosolyom most őszintébb volt. Csak szeretném tudni, hogy néha emlékszik-e rá: nem kizárólag másokról kell gondoskodnia.
Miközben a pergamenjeimet rendezgettem, fél szemmel figyeltem a távozó diákokat. A legtöbbjük könnyen olvasható volt. Voltak, akik látványosan küszködtek, és voltak, akik látványosan unatkoztak. Az igazán nehéz esetek azonban mindig azok maradtak, akik mosolyogtak.
– Miss Baird, ha volna egy perce. - Nem emeltem meg különösebben a hangomat. Nem is volt rá szükség. A terem addigra már majdnem kiürült. Megvártam, amíg az utolsó diák is eltűnik az ajtó mögött. A zajok lassan elhaltak, és csak a kastély megszokott neszei maradtak körülöttünk: a huzat halk fütyülése az ablakkeretek között, a kőfalak tompa recsegése, valahol egy távoli ajtó csapódása.
Az egyik asztal mellett álltam néhány pillanatig, mielőtt helyet foglaltam volna. Hazelre nézve ismét az a benyomás fogott el, amely már jó ideje kísértette a gondolataimat. A lány valahogy mindenütt jelen volt. Nem olyan értelemben, mint azok a diákok, akik folyton bajba keverednek, és emiatt minden tanár ismeri a nevüket. Hanem éppen ellenkezőleg. Kviddics, prefektusi feladatok, Diákjóléti Bizottság, a tanulmányaival sincsen probléma. És mindezek mellett valahogy még arra is maradt energiája, hogy mások problémáit a sajátjai elé helyezze. Fiatalabb koromban ezt egyszerűen lelkesedésnek neveztem volna, az évek azonban megtanították, hogy a lelkesedés és az önfeláldozás között néha vékonyabb a határ, mint azt az ember elsőre hinné.
– Üljön le kérem, és ne féljen, nem került bajba. – Kezemmel a szemközti székre mutattam. Az ablakon túl komor felhők úsztak a Tiltott Rengeteg fölött. A nap időnként előbukkant mögülük, aztán újra eltűnt. A fény végigsiklott a tanterem kövén, majd lassan visszahúzódott. – Mondja csak, szokott ön igazán pihenni? – A kérdés egyszerű volt. Talán túlságosan is egyszerű. – Ha jól emlékszem, ön az a diák, aki egyszerre szeretne kviddicsezni, prefektus lenni, diákképviseletet szervezni, kiváló eredményeket elérni, és közben még a fél Roxfort lelkiállapotát is felügyelni. Ami kétségkívül tiszteletreméltó vállalkozás. – Egy pillanatra oldalra pillantottam az ablak felé. A felhők mögül előbújó fény éppen végigsiklott az egyik pad szélén.
– Tudja, házvezetőként az embernek idővel kialakulnak rossz szokásai. Például elkezd aggódni azokért a diákokért, akik láthatóan remekül boldogulnak. – A tanterem fölött valahol egy csővezeték halk morajlása hallatszott. A kastély élt körülöttünk, lélegzett. Öreg volt, mégis tele fiatalokkal, akik mind azt hitték, hogy a világ terhét egyedül kell cipelniük. Némelyiküknek idővel sikerült ezt kinőnie. Másokat emlékeztetni kellett rá, hogy nem kötelességük megmenteni mindenkit.
– Szóval tekintse ezt hivatalos házvezetői érdeklődésnek a hogyléte és a tűrőképessége felől... – A mosolyom most őszintébb volt. Csak szeretném tudni, hogy néha emlékszik-e rá: nem kizárólag másokról kell gondoskodnia.
Dátum: 2026. 06. 03. - 02:23:44
Dátum: 2025. 09. 24. - 03:18:57
Griffendél: +236
Hollóhát: +97
Hugrabug: +122
Mardekár: +154
Pontszerzés oka: Sötét Varázslatok Kivédése órán való részvétel
Pontszerzők nevei: Anne-Rose Tuffin, Chikara Tetsuya, Eydis Sidthvordr, Inès de Saint-Vinant, Lolita Delacour, Malachi Maddock, Miguel Fuentes, Sienna Scrimgeour, Solace Barbon, Vale Bate, Zaniah Ivutro, Enver Nebelwald, Heliodora Haseltine, Soffi Lowe, Varvara Chernov, William Ashford, Zafira Tavish, Alma L. Remington, Daphné D'Aboville, Élodie Roethlisberger, Holden Echohawk, Ophelia Langley, Blaze Florance, Connor O'Hara, Elizabeth Rappaport, Gemma Jenkins, Nialen Travers, Orin Morgenstern, Roxanne Montague, Sebastien Lacroix, Venus Llewellyn
Pontszerzők nevei: Anne-Rose Tuffin, Chikara Tetsuya, Eydis Sidthvordr, Inès de Saint-Vinant, Lolita Delacour, Malachi Maddock, Miguel Fuentes, Sienna Scrimgeour, Solace Barbon, Vale Bate, Zaniah Ivutro, Enver Nebelwald, Heliodora Haseltine, Soffi Lowe, Varvara Chernov, William Ashford, Zafira Tavish, Alma L. Remington, Daphné D'Aboville, Élodie Roethlisberger, Holden Echohawk, Ophelia Langley, Blaze Florance, Connor O'Hara, Elizabeth Rappaport, Gemma Jenkins, Nialen Travers, Orin Morgenstern, Roxanne Montague, Sebastien Lacroix, Venus Llewellyn
Griffendél Hollóhát Hugrabug Mardekár
+602 pont +169 pont +262 pont +328 pont
Dátum: 2025. 09. 24. - 03:05:50
Szintfelmérő dolgozat
Hetedév - 2005. szeptember 5.
Hetedév - 2005. szeptember 5.
Lassan végigsétáltam a katedra előtt, és a cipőm kopogása egyedül töltötte be a csendet a teremben. Tudtam, hogy ma nem csupán a helyes válaszokra figyelnek. A Trimágus Tusa nem arról szól, hogy a legtehetségesebb bajnokokat válasszuk ki; arról szól, hogy lássam, ki tudja valóban kamatoztatni a tudását, az erejét és a leleményességét. A tudás, amit ma a pergameneken látok, olyan, mint egy gyertyafény a sötétben: megvilágítja a kis utat, de a teljes képet nem mutatja. A verseny nem a tankönyvekből vett kérdésekre keresi a választ. A valódi próba az, hogy mit teszel, amikor már az utolsó könnycsepp is elpárolog a palackodból, és minden, ami segíthetett volna, már a múlté. Visszafordultam hozzájuk, de nem a megszokott mosollyal az arcomon. A homlokom összeráncoltam, a tekintetem pedig végigfutott a lassan kiürülő sorokon. Amikor Ophelia lép a tanári asztalhoz a kérdésével, megállok, és csendesen, röviden válaszolok neki. Nem kell hosszú magyarázat: Nem lesz rá szükség.
A dolgozat kitöltése könnyű volt – legalábbis annak kellett volna lennie. Hiszen a leggyakoribb és leghatékonyabb bűbájokat kértem számon, olyanokat, amiket órán már hallhattak, amiknek a hatását látták is. Nem volt benne semmi új, semmi ismeretlen. Tudom, hogy képesek rá – a pergamenek tökéletesen bizonyították. A tudás megvan, ezt látom. A kérdés inkább az: mi van azzal, amit nem lehet pergamenre írni? Mert nemcsak akkor kell bizonyítanunk, amikor valami nehéznek tűnik, hanem akkor is, amikor a feladat szinte gyerekjátéknak hat. A látszólag könnyű próbák alatt is ott rejlik a valódi kihívás: képes vagyok-e ugyanazzal a higgadtsággal és teljes koncentrációval helyt állni, mint amikor komoly veszély fenyeget?
Ahogy sorra olvasom a dolgozatokat, nem csak a válaszok néznek velem szembe. Ott vannak a margóra biggyesztett sorok is, a méltatlankodás, az önérzet, a sértettség. Ott ülök csendben, és figyelem a sorokat. Egyesek dühösek, mások sértődöttek, néhányan túl komolyan veszik a könnyű feladatot, mintha máris a világ összes igazsága rajtuk múlna. Érzem a feszültséget, a felesleges büszkeséget, a gúnyt és a keserűséget. Minden egyes megjegyzés mögött ott rejlik a diákok jelleme, és azt is látom, ki képes higgadtan végigmenni az utasításokon, ki ragad bele az önérzetébe. A feladat egyszerű volt, és épp ezért adta a valódi leckét: akkor is helyt kell állni, amikor semmi sem nehéz, amikor a siker szinte garantált. Az, aki most megingott, nem a tudását veszítette el, hanem a képességet, hogy fegyelmezetten, koncentráltan cselekedjen, függetlenül a külső körülményektől.
Természetesen a hosszabb megszólalásokat nem hagytam válasz nélkül. Értékelem az erőfeszítésüket, és nem szeretném őket válasz nélkül hagyni, ugyanakkor bőlére sem eresztem a megjegyzéseimet.
Mr. Travers megjegyzései kétségtelenül jelzik a vérmérsékletét, és bár a hozzászólásom bizonyára nem segít majd sokat, mégis válaszolok neki a lap alján a dolgozat javítását követően: Az igazi próba nem mindig a nehézséget jelenti, hanem azt, hogy képes vagy higgadtan, összeszedetten és tisztelettel kezelni minden helyzetet, még akkor is, amikor az egyszerűnek látszik. A stílushoz már hozzászoktam, azonban amikor egy diák japán megjegyzését látom a pergamenen, némiképpen meglepődök. Mindazonáltal nem hagyom válasz nélkül, ha már így alakult: Értékelem, hogy egyszerre több nyelven is időt és energiát fektetett a dolgozat megírásába – ez önmagában is kitartást mutat. Persze mindettől függetlenül nem került előrébb a méltatlankodó társaihoz képest. Bár időről időre előfordul, hogy egy-egy dolgozatra a diákok elfelejtik ráírni a nevüket, ez önmagában nem okoz megoldhatatlan problémát. Az érkező tanulók névsora, amely alapján pontosan tudom, kik voltak jelen az adott órán, elegendő segítséget nyújt ahhoz, hogy a munkákat azonosítani lehessen.
Vannak persze nehezebb esetek is, és akkor még finoman fogalmaztam. Mr. Lacroix szavai hosszan és élesen szerepelnek a pergamenen, így természetesen válaszolok rá, bár nem fűzök sok reményt ahhoz, hogy mindezt el is foogadja válaszként: A szintfelmérő célja az volt, hogy lássam, honnan indulunk, és milyen alapokra lehet építeni – nem csak a tudásban, hanem a fegyelemben és a tartásban is. Az iróniát mindenki máshol húzza meg, én inkább az eredményekre és a hozzáállásra leszek kíváncsi, mint a sértettségre..
Ahogy végigfut a tekintetem a sorokon, egyre inkább érzem, hogy a szavaknál fontosabb az, ami mögöttük rejtőzik. Nem a tudás hiánya bánt, hanem a fegyelemé. Mit ér a helyesen leírt válasz, ha közben a tanuló nem képes tartást mutatni egy feladat előtt, ami nem elég kihívó számára? Hiszen az élet sem mindig kínál méltó ellenfelet – gyakran csak apró bosszúságokat, értelmetlennek tűnő próbákat. És aki ott elveszíti a hidegvérét, aki ott sértettségből cselekszik, az hogyan fog majd állni, amikor a valódi nehézségek jönnek?
Ahogy egyre mélyebbre merülök a pergamenekben, tudatosan lassítok. Nem csak javító jeleket akarok hagyni, hanem nyomot arról is, hogy figyeltem rájuk. Az apróbb megjegyzéseket sem söpröm félre, mert azokban sokszor több rejlik, mint egy hirtelen odavetett gondolat. Ha valaki azon élcelődik, melyik bűbáj robbant és melyik nem, ráírom, miért veszélyes a könnyelmű kísérletezés. Másutt, ahol valódi kíváncsiság csillan meg – egy-egy pontosító kérdésben, kétkedő sorban –, türelmesebben válaszolok, kifejtve a logikát vagy a gyakorlat hátterét.
Mr. Ashfordot kellően kiszámíthatatlannak ismertem meg az utóbbi egy év során, így csak egy pillanatra lepődök meg, amikor a látszólag minduntalan unott arcú fiú megjegyzést hagy a lap alján. Jóllehet, a választ el sem olvassa majd, ahogyan ez másokra is igaz lehet: A „példává válás” nem csak a nagy kihívásokban mérhető; a fegyelem, az összeszedettség és a koncentráció minden helyzetben szükséges. Ha ezt megérti, a későbbi, valóban nehéz próbák során is helyt fog állni.
Úgy tűnik, az Ilvermornyból érkezők esetén többet kell szótároznom, mint a francia nyelvterület miatt, holott nem beszélem a Beauxbatons növendékeinek közös nyelvés sem. Mr. Fuentes esetében persze kicsit más a helyzet, mint nyelvi akadály: A szórakoztatás nem mérce, a hozzáállás és a koncentráció annál inkább. Ha ezt figyelembe veszi, a jövőbeli feladatok valódi próbát jelenthetnek tudása és fegyelme számára egyaránt.
Ms. Haseltine éleslátása és bírálata nem először ér el, amiért bár valahol hálás vagyok, mégis sokszor érzem, hogy sok számomra. Mindenesetre bekarikázom a kérdésére megadott válaszok közül az elsőt, és lépek is tovább a következő pergamenhez, amely nem másé, mint... nos, mint a teljesen áthúzott dolgozatból kiolvasom, Orin Morgensterné. Érthető az órai megnyilvánulását követően ez a reakció, abszolút nem is hibáztatom. Ott helyben azonban csak annyit válaszoltam neki: Az, hogy valaki a „legrosszabbak közé akar tartozni” a szégyen okán, épp azt mutatja, hogy még nem értette meg, mit mér a feladatsor. Az igazi próba néha nem a látható nehézségben rejlik. Természetesen, ha Ön inkább a "legrosszabbak" közé tartozna, szíve joga.
Utolsóként Ms. Llewellyn dolgozatára írok néhány sort: Értem az aggályait, és értékelem a nyitottságát, azonban az év hátralévő részében a RAVASZ szintet meghaladó varáázsigékkel fogunk foglalkozni, amelyet a jelenlegi dolgozat is előkészített. Minden feladat, még a látszólag egyszerű is, a jövőbeli képességeit szolgálja.
A következő óra végén egy bűbáj segítségével kerülnek kiosztásra a dolgozatok. Amint a tanóra véget ér, a pergamenek a diákok asztalára lebegnek, mindenki a saját munkáját kapva.
A dolgozat során szerzett házpontok:
Alma L. Remington - 20 pont
Amycus Carrow - 0 pont
Anne-Rose Tuffin -20 pont
Blaze Florance - 20 pont
Chikara Tetsuya - 15 pont
Connor O'Hara - 16 pont
Daphné D'Aboville - 20 pont
Elizabeth Rappaport - 18 pont
Élodie Roethlisberger - 20 pont
Enver Nebelwald - 20 pont
Eydis Sidthvordr - 17 pont
Gemma Jenkins - 20 pont
Heliodora Haseltine - 20 pont
Holden Echohawk - 20 pont
Inès de Saint-Vinant - 17 pont
Lolita Delacour - 20 pont
Lucius Rheims - 17 pont
Malachi Maddock - 20 pont
Miguel Fuentes - 20 pont
Nialen Travers - 20 pont
Ophelia Langley - 17 pont
Orin Morgenstern - 0 pont
Orville Morris - 0 pont
Rokuro Ishida - 20 pont
Roxanne Montague - 20 pont
Sebastien Lacroix - 0 pont
Sienna Scrimgeour - 20 pont
Soffi Lowe - 17 pont
Solace Barbon - 20 pont
Vale Bate - 17 pont
Varvara Chernov - 20 pont
Venus Llewellyn - 16 pont
Vianne M. Gardner - 20 pont
William Ashford - 20 pont
Zafira Tavish - 19 pont
Zaniah Ivutro - 20 pont
Helyes válaszok:
1C; 2B; 3A; 4C; 5A; 6A; 7B; 8C; 9A; 10C
A különböző kérdésekre adott válaszok 1, 2 valamint 3 pontot értek.
(Esetenként a kommenteket, több válasz megjelölését is elfogadtam fél/teljes válaszként.)
Az órai megjelenésért járó plusz 5 ponttal összesen:
Griffendél +236 pont
Hollóhát +97 pont
Hugrabug +122 pont
Mardekár +154 pont
Alma L. Remington - 20 pont
Amycus Carrow - 0 pont
Anne-Rose Tuffin -20 pont
Blaze Florance - 20 pont
Chikara Tetsuya - 15 pont
Connor O'Hara - 16 pont
Daphné D'Aboville - 20 pont
Elizabeth Rappaport - 18 pont
Élodie Roethlisberger - 20 pont
Enver Nebelwald - 20 pont
Eydis Sidthvordr - 17 pont
Gemma Jenkins - 20 pont
Heliodora Haseltine - 20 pont
Holden Echohawk - 20 pont
Inès de Saint-Vinant - 17 pont
Lolita Delacour - 20 pont
Lucius Rheims - 17 pont
Malachi Maddock - 20 pont
Miguel Fuentes - 20 pont
Nialen Travers - 20 pont
Ophelia Langley - 17 pont
Orin Morgenstern - 0 pont
Orville Morris - 0 pont
Rokuro Ishida - 20 pont
Roxanne Montague - 20 pont
Sebastien Lacroix - 0 pont
Sienna Scrimgeour - 20 pont
Soffi Lowe - 17 pont
Solace Barbon - 20 pont
Vale Bate - 17 pont
Varvara Chernov - 20 pont
Venus Llewellyn - 16 pont
Vianne M. Gardner - 20 pont
William Ashford - 20 pont
Zafira Tavish - 19 pont
Zaniah Ivutro - 20 pont
Helyes válaszok:
1C; 2B; 3A; 4C; 5A; 6A; 7B; 8C; 9A; 10C
A különböző kérdésekre adott válaszok 1, 2 valamint 3 pontot értek.
(Esetenként a kommenteket, több válasz megjelölését is elfogadtam fél/teljes válaszként.)
Az órai megjelenésért járó plusz 5 ponttal összesen:
Griffendél +236 pont
Hollóhát +97 pont
Hugrabug +122 pont
Mardekár +154 pont
Dátum: 2025. 09. 20. - 00:19:02
Kedves diákok!
A hetedéves SVK órát személyes okok miatt hétfőn (IRL szeptember 22.) 12:00 után tudom lezárni. Aki eddig nem tudott írni, nyugodtan tegye meg hétfőig.
Köszönöm a megértést,
Wesley Fawcett
A hetedéves SVK órát személyes okok miatt hétfőn (IRL szeptember 22.) 12:00 után tudom lezárni. Aki eddig nem tudott írni, nyugodtan tegye meg hétfőig.
Köszönöm a megértést,
Wesley Fawcett
Dátum: 2025. 09. 15. - 03:42:35
Minerva Balmoral
Tudom, köztünk ott az évtized, mint egy csendes őrült, aki néha belép a szobába, de nem azért jött, hogy számoljon velünk. Nem akartam öregnek titulálni — ezt éreznie kell, még ha a szavaim durvának is csengtek — nem így gondolom. Nem az idővel akartam mérni, hanem azzal, ami bennünk maradt vagy már elveszett a lelkünkkel együtt. Mindenesetre nem magyarázkodok, csak mosolygok a rövid kitekintésen. Az unokaöcsémhez képest mégis annyira, de annyira érettnek tűnik, hogy az mármár nevetséges.
- És mit kellene észrevennem szerinted? - vállat vonok. Az aktáját nálam sokkal tapasztaltabbak is szétszálazták már, minden lapot átvilágítottak, minden sort aláhúztak, mintha az igazság a margón rejtőzne. Csakhogy a papír sosem beszél el mindent. Lehet akármilyen vaskos dosszié, sosem fogja megmutatni azt a pillanatot, amikor valaki félrenéz, vagy amikor egyetlen szóval többet árul el magáról, mint bármely jelentés. Tudjuk jól, hogy a szekrényekben lapuló csontvázak többnyire nem akkor zuhannak elő, amikor számítunk rájuk. Ennél nagyobb jelentőséget persze nem tulajdonítok a feladatnak. Mindenki elkezdi valahol, ha neki itt kell, akkor sincs ebben semmi tragédia. Az ember sosem az első bevetésénél tanulja meg, mi számít igazán, hanem akkor, amikor a váratlan közbejön. Ha Romanov múltjában akad is valami, ami eddig rejtve maradt, az előbb-utóbb úgyis felkavarja a vizet. Ebben az esetben pedig lehet reménykedni, hogy rajtahagyják az ügyön az ember kezdő lányát.
- Mondd, Wesley, gyakorlod, vagy természetesen jön, hogy úgy beszélj erről, mintha az aurorképző prospektusát olvasnád fel nekem? - Ahogy elhangzik a kérdés, a fejemben lassan körbefutnak a gondolataim. Nem, nem csak gyakorlás, nem csak a jól begyakorolt formulák. Az őszinteség mindig kockázat, főleg, ha a hallgatóság ismeri a részleteket, és a tekintetében ott van az a csendes várakozás, hogy mit is csinálsz vele. Sajnos sokszor hajlamos vagyok túlzásokba esni.
- A valóság néha túl nehéz ahhoz, hogy hangosan kimondjam... - felpillantok rá, elkapom a különösen ismerős arckifejezést és kortyolok az italomból. Érzem, hogy muszáj, mielőtt mást mondanék. Mielőtt egyáltalán szavakat találnék, holott nem olyan bonyolult a helyzet. Vagy csak ettől lesz sokkal bonyolultabb.
- Nem fogok hazudni, a helyzet igazán kurva szar. Nincs rá jobb kifejezés, pedig minden ébren töltött órámban gondolok rá.. - szavaira fájdalmasan lehunynám a szemem és befognám a füleimet, hogy ne kelljen szembesülnöm a folytatással, mégis némán, a tőlem elvárható komolysággal és undorral az arcomon hallgatom tovább. - Tudom, hogy a Minisztérium lezárta az aktáidat. Az összeset, ami azt illeti, és.. nagyon szeretnék, ha nem foglalkoznál vele. A Roxfort nyugdíjas állás, talán elfér mellette egy diáklány, diákfiú, senkit nem zavarna. Nem igazán. Nem annyira, mintha újrakezded, ráadásul a hátuk mögöt. - Figyelem a poharamban lögybölt italt. Talán valóban nem kellene nyomoznom, talán rájuk kellene hagynom az ügyet. Mégis a lezárt akták nem arról tanúskodnak, hogy mindez valaha bekövetkezik. Nem hagyhatom megtorlatlanul, nem hagyhatom mocskosan a családom emlékét, az én ártatlanságom már vajmi keveset sérülhet némi mocskos vér hatására. Minden nap ugyanaz a lassú, alattomos őrület kúszik be a fejembe: egy apró hang, egy illat, egy tárgy, és hirtelen ott van előttem az arcuk, a hangjuk, a nevetésük… és aztán a hiány, az üresség, ami soha nem múlik el. A lányom, a feleségem… mindkettőjüket elragadta a halál, és én itt ülök, egy kényelmes kastélyban, a világ háta mögött, mintha mindez nem is a valóság része lenne. Az őrület nem jön hangosan; csendben támad, amikor a napos sarkokban ülök, amikor a könyveimet forgatom, amikor a borom poharába nézek.
- A kastélyban, a biztonságban, nem vagyok szem előtt, nem állnak mögöttem kérdő tekintetek, nem hallom a súlyos ítéleteket. És így legalább nyugodtan kutathatok, nyugodtan tervezhetek, nyugodtan gondolhatok rájuk… anélkül, hogy minden apró döntésemért azonnal elszámoltatnának. - Minden nyugodtság ellenére a gondolat, hogy egyszer mindennek véget vethetnék, folyamatosan izzik a véremben. Mintha a csend csak a felszín volna, és alatta fortyogna a düh, a fájdalom és a bosszúvágy keveréke. De türelmesnek kell lennem. Minden lépés számít, minden éjszaka, amit itt töltök, közelebb visz ahhoz, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelő módon cselekedjek. És mégis… néha éjszaka felébredek, és azt érzem, hogy a kastély falai nem csak elrejtik, hanem tartják is bennem a szorítást: a fájdalom, a tehetetlenség, a vágy, hogy visszaszerezzem az elveszett életüket. Ez a csend a fegyverem és a láncom egyszerre. -Tudom, hogy mit kellene tennem, hogy érdemben visszaszerezzem azt, amit elvesztettem, hogy visszaadjam az igazságot a világomnak… Megtorolhatom. - Minden pillanatban ott van, ébren tart, készen állok, hogy cselekedjek, de addig… addig a csendben élek, és az őrület, a fájdalom, a vágy és a düh a társaim.
- Rendben, nem fogom kerülgetni: megörököltem Balmoralt, és nyilván nem a Királynőére gondolok. Találtam néhány feljegyzést, szétdobált cetliket, néhány nevet. Nem sok, de elég hozzá, hogy elkezdjük megkeresni őket, kikérdezni őket. Nem említettem, mert.. nem akartam. Mert nem szeretek gondolni sem rá, hogy tudok róla. Mert kibaszott igazságtalan, hogy tudok róla, de - mikor Cerys legutóbb meg akart ölni, talán emlékszel arra a különösen cozy, karácsonyi történetre Wi.. a rokonoddal, vagy névrokonoddal, akkor említette Silast. - Az asztalon álló pohár, a fény játéka az üvegen, a szívverésének halk üteme mind arról mesél, hogy még nem tanulták meg teljesen kezelni a múlt sebeit. És én… én nem tudok tőle elfordulni, pedig minden pillanatban érzem, mennyire veszélyes a közelében lenni: a fájdalom és a düh, amit cipel, könnyen átragadhat. Én sem tudok magam mögött hagyni mindent. A múlt, a hiány, a bosszú gondolata mindennap velem ül az asztalnál, kísértenek a pohár mellett, a tűz fényében, minden mozdulatomban. Talán soha nem is érdemes teljesen túllépni rajtuk, talán ezek a sebek formálnak, tartanak ébren, adnak célt a cselekedeteimnek. Minden tervem, minden számításom mögött ott lüktet a düh és a vágy, hogy visszaadjam az igazságot, amit elvettek tőlünk.
- Szerintem az a néhány auror, akik Cerys ügyén dolgoznak, legalább shafiqi balfaszok. Ez utóbbit csak azért teszem hozzá, mert elfogult vagyok, de.. Emlékszel, mikor egyszer azt mondtam, hogy előrébb járhatott a kísérleteiben, mint amit sikerült bizonyítani? Az egész ott lehet.. Balmoral alatt. Azok.. és ők, ott lehetnek valahol Balmoral alatt. - Figyelem a mozdulatait, ahogyan remegő kézzel tölt magának italt, ahogy változtatja a testhelyzetét, ahogy arcodán világlanak vagy tűnnek el érzelmei. Borzasztó, milyen fiatalon kell szembenéznie embereknek a bosszú gyilkos mételyével. Bólintok, mielőtt folytatná a mondanivalóját, közben felállok az asztaltól, a szoba túlsó felében álló bárszekrényhez lépek és előveszek egy Redbreast whiskyt a hangulat és az innivaló mennyiségének fenntartása érdekében. Remélem nem vendégem sem bánja a választásomat, magamnak mindenképp ebből töltöm a következő kört.
- Remélem semmiképp sem egyedül szoktál azon a birtokon kutatni! - talán a kelleténél erélyesebben szólok hozzá, kifejezetten veszélyesnek tartom ha ezt teszi, holott azzal is tisztában vagyok, hogy a képességei igazolják ezt a döntést. Mégsem szabad figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy az egy a sok ellen helyzetek legtöbb esetben a biztos halállal egyenlők. - Silast kérdeznéd ki először? Mivel indulnál el mielőtt még felfedeznéd a birtok alatti világot? - Kétségtelen, hogy hiszek neked. Utóbbi levelezéseink és beszélgetéseink már bizonyították számtalanszor, hogy megtehetem. Mégis ehhez nem illendő felkészületlenül nekiállni. Meg kell adni a módját, elvégre a bosszú könnyebben részegít meg, mint az előttünk lévő italok bármelyike.
Ahogy kimondom a kérdést, az agyam rögtön elkezd ötletelni, számolni a lehetőségeket, mérlegelni a kockázatokat. A birtok, a labirintusszerű föld alatti folyosók, a régi kastélyszárnyak… mindegyik pontatlanságot, figyelmetlenséget sújtó csapda lehet. Közben ott van a whisky a kezemben, a lassan kortyolt ital melegsége a torkomban, ami némileg tompítja a feszültséget, de nem törli el az éberséget. A bosszúvágy súlya ugyanúgy ott ül a mellkasomon, mint a tény, hogy fel kell készülnünk minden eshetőségre. Meg kell tervezni a mozdulatokat, és elő kell készíteni a menekülési útvonalakat, mert nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a sorsra bízzam mindezt. Sem az ő ügyét, sem a sajátomat. Az enyém azonban jobban várhat, amúgy sem ennyire előrehaladott.
- Néhány hétvégén, szünetekben tudok segíteni neked, igény szerint természetesen... - A segítség, akár apró, akár jelentős, felbecsülhetetlen. Érzem a felelősséget, ami rá nehezedik, de ami rám is átragad – mert minden mozdulat, minden döntés, amit most meghozunk, visszhangzik majd a jövőben.
Dátum: 2025. 09. 09. - 21:23:05
Szintfelmérő dolgozat
Hetedév - 2005. szeptember 5.
Hetedév - 2005. szeptember 5.
Az idei tanév kétségtelenül rendhagyónak ígérkezik, hiszen a Trimágus Tusa nemcsak a kihívás ígéretét hozza magával, hanem a feladatot is, hogy a Roxfort felkészüljön az Ilvermorny és a Beauxbatons diákjainak érkezésére. A megszokott keretek közé idén nem férhet bele a rutin; elkerülhetetlen, hogy átfogóan felmérjük tanulóink képességeit, hiszen a verseny nemcsak a legtehetségesebb bajnokokat választja ki, hanem rávilágít arra is, mennyire tudják a diákok kamatoztatni a tudásukat, erejüket és leleményességüket. A Tusa jelenléte új ritmust diktál: nemcsak a tananyagot kell átadnunk, hanem a felelősség, a kitartás és a méltó helytállás képességét is, hiszen a Roxfort hírneve és a közösség ereje egyaránt próbára tétetik majd. Megvártam, míg a terem lassan megtelik, és a diákok elfoglalják a helyüket. Amikor láttam, hogy közel a maximális létszám, és az óra kezdete pontosan elérkezett, felegyenesedtem, és egy nyugodt mosollyal végignéztem rajtuk. Nem kellett intenem, a majdhogynem csend magától telepedett a teremre.
– Üdvözöllek benneteket az idei tanév első alkalmán – kezdtem, miközben lassan körbejárattam a tekintetem a teremben. – Bizonyára mindannyian tudjátok, hogy ez az év nem a megszokott keretek között telik majd. Az Ilvermorny és a Beauxbatons diákjainak jelenléte nemcsak páratlan lehetőség, hanem kihívás is mindannyiunk számára. Ahhoz, hogy mindannyian a helyükön érezzék magukat, először fel kell mérnünk, ki milyen képességekkel érkezett.
Egy kisebb moraj futott végig a padsorokon, a hátsó sorban pedig egy lány kissé idegesen suttogott a barátnőjéhez, ujjaival görcsösen csavargatva hajának egy tincsét, mintha azzal próbálná levezetni belső feszültségét.
– Ne féljetek, nem az a célom, hogy bárkit megbuktassak. Sokkal inkább az, hogy megmutassátok, miben vagytok erősek, és hogy lássam, hol kell segítenem benneteket. – Egy intésre a pálcámmal a katedra mögött várakozó pergamenkötegek felemelkedtek, s mint szelíd madarak, sorban elindultak velem együtt a padok felé. Megvártam, mire az összes pergamen a helyére kerül, ha pedig valaki késve érkezne, számára is biztosítok természetesen egy példányt. Nem terveztem hosszú órát tartani első alkalommal.
– A dolgozat kitöltéséhez egy óra áll rendelkezésre. Ezt követően a pergamenek önmaguktól visszakerülnek a tanári asztalra. Amennyiben hamarabb végeztek, csendben hagyjátok el a termet. – Miközben visszaértem a katedrához, egy homokóra a terem egyik sarkában lassan fordulni kezdett, az apró szemcsék pedig szelíden peregni kezdtek lefelé, jelezve, hogy megkezdődött a szintfelmérő.
- A tanóra 1 körös. A záró, tanári hozzászólás: szeptember 18.
- Az órai szereplésért +5 pont szerezhető, a dolgozat helyes kitölése +20 pontot ér.
- Az óra igazolatlan mulasztása -5 házpont szankciót von maga után.
- Ha valamilyen okból nem tudsz írni a zárás előtt, kérlek jelezd privát üzenetben.
- Mások nevét jelezd a háznak megfelelő színnel: #BD2118, #557105, #1d4d9d, #EFB521, #5B3F83, #4F7FBE
- Az órai szereplésért +5 pont szerezhető, a dolgozat helyes kitölése +20 pontot ér.
- Az óra igazolatlan mulasztása -5 házpont szankciót von maga után.
- Ha valamilyen okból nem tudsz írni a zárás előtt, kérlek jelezd privát üzenetben.
- Mások nevét jelezd a háznak megfelelő színnel: #BD2118, #557105, #1d4d9d, #EFB521, #5B3F83, #4F7FBE
Kód:
[box][center][color=#FCFAEE][size=12pt][font=times new roman]Szintfelmérő dolgozat - hetedév[/font][/size][/color][/center]
[font=times new roman]
[color=#A5B68D]Név:[/color] ____________________
[color=#A5B68D]Melyik főbenjáró átok okoz egy emberen alkalmazva azonnali és visszafordíthatatlan halált?[/color]
a) Cruciatus átok
b) Imperius átok
c) Avada Kedavra
[color=#A5B68D]Melyik bűbáj képes elűzni a dementorokat?[/color]
a) Diffindo
b) Expecto Patronum
c) Reducto
[color=#A5B68D]Mi a leggyakoribb és leghatékonyabb módja a Cruciatus átok hatásának megszakítására?[/color]
a) Az átok használójának lefegyverzése
b) Egy pajzsbűbáj használata
c) A fájdalom elviselése
[color=#A5B68D]Melyik bűbáj hoz létre fizikai pajzsot a támadásokkal szemben?[/color]
a) Stupefy
b) Capitullatus
c) Protego
[color=#A5B68D]Melyik varázslat képes felfedni a rejtőzködő ellenfeleket vagy illúziókat?[/color]
a) Homenum Revelio
b) Salvio Hexia
c) Repellio Muglicum
[color=#A5B68D]Mi a legjobb védekezés egy vérfarkas ellen?[/color]
a) Futótúz
b) Ezüst tárgyak, lőszerek
c) Patrónus bűbáj
[color=#A5B68D]Milyen módon lehet hatástalanítani egy 'Tarantallegra' bűbájt?[/color]
a) Obscuro
b) Finite Incantatem
c) Piertotum Locomotor
[color=#A5B68D]Melyik bűbáj az, amely a támadó varázslatokat visszaküldi a támadó felé?[/color]
a) Protego Totalum
b) Protego Maxima
c) Protego Horribilis
[color=#A5B68D]Mi az ellenszere egy Baziliszkusz mérgének?[/color]
a) Főnix könnyek
b) Nevetés
c) Szennyvíz
[color=#A5B68D]Melyik bűbáj NEM okoz robbanást?[/color]
a) Deprimo
b) Reducto
c) Erecto
[/font][/box]
Dátum: 2025. 09. 03. - 17:22:04
Tanévnyitó
Amikor McGalagony igazgatónő a pódiumhoz lépett, a nagyterem egyszerre vált elcsendesült templommá és izgatott vásártérré. Az ő hangja mindig képes volt mindkettőt létrehozni: rendet teremteni ott, ahol még a gyertyák lángjai is szeszélyesen rebbentek. Ahogy köszöntötte az elsőéveseket, önkéntelenül is a saját első estémet idéztem fel. Az érzést, hogy a szívem olyan erősen vert, mintha a mellkasommal akarná széttörni a Roxfort évszázados köveit. Akkoriban is remegett a gyomrom, és bár igyekeztem bátornak mutatkozni, valójában ugyanúgy fészkelődtem, mint most a hosszú asztalok végében ülő gyerekek.
Neville Longbottom neve apró mosolyt csalt az arcomra. Jó látni, amikor a múltból kinőtt arcok visszatérnek, immár tanárként, példaként. És amikor Hagen neve is szóba került, furcsa, kettős érzés szorította össze a mellkasomat. Egy régi ismeretség visszhangjai keveredtek az újdonság súlyával. Tudtam, hogy lesz dolgom vele, és hogy a diákoknak is különös évet hoz az ő jelenléte.
Minden év új lehetőség; minden ősz olyan, mintha a világ új lapot nyitna előttünk, és a Roxfort falai, a gyertyák fényében, halkan suttognák, hogy itt most bármi megtörténhet. Az új tanév nem csupán feladatok sorozata, hanem ígéret: ígéret új barátságokra, új kihívásokra, új győzelmekre és veszteségekre, amelyek mind formálják az embert. Minden diáknak, tanárnak, még nekem is, ez a pillanat arra emlékeztet, hogy a múlt tapasztalatai mellett mindig ott rejlik a lehetőség, hogy újra próbálkozzunk, újra tanuljunk, és újra felfedezzük, mit jelent bátornak lenni, szeretni, küzdeni és élni – mindezt egyetlen évbe sűrítve, amelynek minden napja új történetet ír.
Amint a Trimágus Tusa szavak elhagyták az igazgatónő száját, szinte robbanásként terjedt végig a teremben az izgatottság. Az asztaloknál diákok csaptak össze tenyerükkel, a griffendélesek hangja messze túlharsogott mindenkit. Én azonban nem csupán az örömöt hallottam meg. A gyomrom mélyén valami hideg, szinte kézzel fogható szorítás jelent meg. Eszembe jutott, hogy milyen sorsokat vitt magával a Serleg. Hogy a verseny dicsősége mögött mindig ott lapult a veszély. Én magam akkoriban kívülről figyeltem, és mégis olyan erősen égett belém a történtek árnya, hogy most is, ennyi év után is éreztem, mintha a Nagyterem falai újra felidéznék a múltat. A diákok csillogó szemeit látva, a fiatalok bátorságát érzékelve, nem tudtam nem elhinni, hogy talán ők képesek lesznek valami mást hozni, mint amit mi ismertünk. Talán képesek lesznek csak játékot, barátságot, valódi próbatételt látni ebben, és nem a veszély árnyékát.
Mikor végül megjelenik az étel az asztalokon, egy pillanatra még McGalagony arcát figyeltem. Nem csupán szigorú igazgatónő volt ő ebben a pillanatban, hanem valaki, aki hitt bennünk. A kastély falai, a gyertyák fényében úszó Nagyterem és az igazgatónő szavai mind emlékeztettek rá, hogy a Roxfort sosem pusztán iskola.
Dátum: 2025. 09. 03. - 16:05:08
Lolita Delacour
A Caldersben jártam már korábban, évekkel ezelőtt, mielőtt Rose meghalt volna. Akkoriban őt kísértem, az ő kutatásai miatt ültünk le a belső udvar egyik szögletében, ahol a fény ferdén tört meg a növények között, s a levegőben egyszerre volt jelen a kávé kesernyés illata és a papír finom pora. Nem a kávé volt fontos, nem is az, hogy a csészék önállóan követték az embert, hanem az, ahogy Rose szemei felcsillantak, amikor egy új folyóiratot talált a polcok közt, vagy amikor halkan jegyzetelt egy cikk szélére. Én többnyire csak figyeltem őt, a mozdulatait, a lelkesedést, ami mindig is jobban illett hozzá, mint bármiféle varázslat. Ha valami miatt Barcelonába jöttünk, biztosra vehettem, hogy tiszteletünket tesszük a kávézóban, ezért minden alkalommal készültem saját magam számára is regénnyel, tanulmánnyal arra az esetre, ha nem találnék magamnak tetsző irodalmat. Akkoriban még nem sejtettem, hogy egyszer ezek az emlékek lesznek a kapaszkodóim, és hogy minden visszatérés ide egyfajta búcsú is tőle, egy újabb csendes megállás a hiányában.
Most, hogy a Mágikus Világkiállítás visszahozott Barcelonába, nem is volt kérdés, hogy újra betérjek ide, ebbe a különös, mégis ismerős menedékbe. Az utcák harsogtak a nyelvektől, zászlóktól és különféle attrakcióktól, néhány helyen a világ minden sarkából idegyűlt mágusoktól, de nekem a Calders volt az a pont, ahol a zaj egyszerre tompult el, és helyét átvette a múlt halkan vibráló nyugalma. Nem egyszerű nosztalgia húzott ide, inkább valamiféle belső kötelesség. Belépve ugyanaz a csendes, tiszteletteljes légkör fogadott, mint akkoriban, mintha az idő mit sem változtatott volna rajta. Csak én lettem más, megkopottabb, óvatosabb, és valahogy mégis vágyakozóbb, hogy új értelmet találjak itt, ahol egyszer már kaptam valamit.
A pultnál hosszasan időztem, míg végül egy helyi teakülönlegesség mellett döntöttem, amelyről a pincérnő azt állította, hogy a katalán gyógynövények erejét őrzi magában – mintha csak a hegyekből szűrték volna le a napfényt és a szelet. A gőzölgő csésze lassan követett, ahogy elindultam a zsúfolt belső udvaron át: minden asztalnál könyvek, tekercsek és elmélyült beszélgetések, mintha itt a világkiállítás lármája sosem létezett volna. Már-már lemondok arról, hogy találok egy nyugodtabb zugot, amikor a szemem megakad egy ismerős arcon. Lolita Delacour. Fiatal, szinte még kislány, de már a párbajozás koronázatlan királynője, akinek nevét az elmúlt években egyre többször suttogták elismeréssel a kontinens mágustársaságai. Nem számítottam rá, hogy épp itt pillantom meg.
Nem akartam megzavarni a lányt – túl ismerős volt számomra az a fajta koncentrált csend, amibe ő elmerült az olvasnivalója fölött. Tudtam, hogy aki ilyen állapotban olvas, annak a külvilág legjobb, ha csak halk árnyék marad. Ehelyett inkább letelepedtem a közelben, egy most épp felszabadult asztalnál. A teám lassan gőzölgött előttem, és elővettem a regényemet, amit magammal hoztam.
- Wesley? - Alig hogy leereszkedtem a székbe, és még csak az első lapot lapoztam fel a könyvemben, éreztem a pillantást magamon. Felpillantva láttam, hogy Lolita egyenesen rám néz. hangjában keveredett a meglepetés és az öröm, mintha a világ legváratlanabb helyén találkozott volna velem. A csésze még alig gőzölgött előttem, amikor visszatettem az asztalra, és mosolyogva biccentettem felé.
- Szervusz, Lolita! Váratlan öröm itt találkozni veled! - A könyvet becsuktam, tenyeremmel lesimítottam a borítót, majd magammal vittem a csészét is, nehogy a gőze elillanjon, mielőtt új ízt adna a pillanatnak. Olyan természetességgel történt mindez, mintha a Cafè Calders falai maguk is úgy akarták volna, hogy itt üljünk most egymás mellett – két ember, akit a világ nagy forgatagában mégis ugyanoda sodort a szél. - Barcelona különös hely: egyszerre pezseg és őriz valami régit, amihez az ember szívesen kapcsolódik. És lám, még a véletlen is úgy rendezte, hogy találkozzunk. Elvégre olyan rég nem váltottunk már levelet.
Dátum: 2025. 09. 03. - 12:38:01
Kedves diákok!
Házak és iskolák közti összevont Sötét Varázslatok Kivédése órát hirdetek.
A játék az összes hetedéves számára kötelező, aki R.A.V.A.SZ. képzésre jelentkezett.
Célja a három iskolából érkező diákok tudásszintjének felmérése lesz dolgozat formájában.
Hozzanak magukkal: pennát és tintát
Részletek
Játék IC ideje: 2005. szeptember 5.
Játék IRL kezdete: szeptember 9.
Tanóra hossza: 1 kör
Kötelező megjelenniük: hetedéves diákok
Házpontok
Minden hozzászólás 5 pontot ér.
Dolgozattal szerezhető pontok: 20 pont.
Az óra jelzés nélküli elmulasztása -5 pont a ház számára.
Várom Önöket szeretettel a tanteremben,
Wesley Fawcett
Házak és iskolák közti összevont Sötét Varázslatok Kivédése órát hirdetek.
A játék az összes hetedéves számára kötelező, aki R.A.V.A.SZ. képzésre jelentkezett.
Célja a három iskolából érkező diákok tudásszintjének felmérése lesz dolgozat formájában.
Hozzanak magukkal: pennát és tintát
Részletek
Játék IC ideje: 2005. szeptember 5.
Játék IRL kezdete: szeptember 9.
Tanóra hossza: 1 kör
Kötelező megjelenniük: hetedéves diákok
Házpontok
Minden hozzászólás 5 pontot ér.
Dolgozattal szerezhető pontok: 20 pont.
Az óra jelzés nélküli elmulasztása -5 pont a ház számára.
Várom Önöket szeretettel a tanteremben,
Wesley Fawcett
Dátum: 2025. 08. 31. - 18:18:31
Úgy tudom, a határon guggolások nélkül is átengedik.
Ha vakondnak készül, akkor is érdemes átgondolni az ásás megkezdését.
Egyszer fel kell avatni a professzor arcokat is: Álvaro Morte
Ha vakondnak készül, akkor is érdemes átgondolni az ásás megkezdését.
Egyszer fel kell avatni a professzor arcokat is: Álvaro Morte
Dátum: 2025. 08. 11. - 21:31:05
Freya Blood
- Nem mintha a sóhajtozás ne lenne ismerős, de nem feltétlenül egy gyógyítótól szeretem hallgatni - Ahogy Freya végigmondta a maga csípős megjegyzését, figyeltem minden szót, mint aki pontosan tudja, hogy a hangsúlyok és szünetek legalább annyit elárulnak, mint maga a mondandó. Az a nő, aki képes ilyen könnyedén ötvözni a provokációt és a humort, általában pontosan tudja, mennyire ingathatja meg a másikat, mielőtt még ő maga is veszélybe kerülne. - Segíteni? A problémámom vagy a vetkőzésben? - Lassan veszek egy levegőt, nem annyira a nyugtatás, inkább az időnyerés céljából, és úgy döntök, hogy nem ugrok bele a játékába fejjel előre. Nem hagyom, hogy a mozdulataim sietősnek vagy védekezőnek tűnjenek, inkább megőrzöm azt a fajta kimért lassúságot, ami Freya számára talán még frusztrálóbb lehet, mint egy csípős visszaszólás.
- Ha arra gondol, hogy gatekeepingelik a hegek eltüntetését, csak azt tudom válaszolni, hogy i mean, i know, és hogy how gnarly. - Ahogy a pálcát lassan, körkörösen kezdem mozgatni a seb fölött, minden apró változást figyelek a mágia és az eszköz rezgésében. Ez a technika egyszerűnek tűnik, de a gyakorlott kéz tudja, hogy a rezgés intenzitása és ritmusa sokkal többet elárul, mint amit a szem valaha is láthatna. Jelen helyzetben például volt egy pillanat, amikor a rezgés hirtelen felerősödött, szinte belesajdult a tenyerembe, majd ugyanilyen gyorsan vissza is húzódott. Ez nem a hagyományos, átokból eredő instabilitás jele volt. Olyan volt, mintha a test maga döntötte volna el: most nem enged tovább. Most azonban még nem firtatom a témát, hiszen ameddig nem zavar a probléma hatékony feltérképezésében, addig semmi okom ilyesmire.
- Tehát ha így maradna, előbb-utóbb még nagyobb raging dick lenne belőlem? És igen, a fájdalom a legkevésbé sem zavar, sőt. A simogatás már az előkészítő fázis? So igen, tegye, amit tennie kell. - miközben érzem, hogyan változik a rezgés minden apró mozdulatomra, óhatatlanul is az jár a fejemben, hogy ez a heg nem csak arról mesél, mi történt vele a múltban, hanem arról is, hogy a jövőben hogyan fog reagálni a világra. Ez nem pusztán nyom, hanem a jellemének egy sarkallatos része is.
- Bárminemű változás lehetséges. A leggyakrabban az szokott előfordulni, hogy a jellem és a viselkedés egy teljesen ellentétes szélsőségbe csap át, azonban ez akár évek, évtizedek után is jelentkezhet. Alkalmanként fokozatos, máskor hirtelen történik. Ma még élesen vág a nyelve, holnap ugyanakkor Ön lehet a legkedvesebb lélek a városban. - A legérdekesebb érzés azonban nem is a fizikai vonatkozás, hanem a mögötte rejlő ritmika. Nem a szív dobogása, nem az izmok rándulása, hanem valami mélyebb, állati ösztönből fakadó lüktetés. Mintha a test egy része állandóan készenlétben állna a harcra, még akkor is, ha a tudatos elme épp nyugalomban van.
- Nem kellene.. tudja, legalább valami kevésbé függőleges pózban lennem hozzá? Vagy átöltözni? Aláírni valamit a beleegyezésről? - Nem tudom, hogy a hangjában több-e a gúny a valódi kíváncsiságnál, mégis ahogy kiejti a szavakat, rögtön érzem, hogy a pillanat finoman kibillen az egyensúlyából. Függőleges póz, átöltözés, beleegyező nyilatkozat… mind olyan formalitások, amelyekkel az ember a rendet próbálja megőrizni ott, ahol a helyzet valójában már régen nem rendezett. A gyógyítás nem mindig steril, szabályos folyamat. Néha csak arról van szó, hogy ott kell lenni a seb és a történet mögött, mielőtt a beteg maga is elhatározná, hogy nincs szüksége a gyógyulásra, sokkal inkább védekezne az egészség ellen.
- Ami azt illeti, a rutin nem mindig vár a formális keretekre. A beleegyezését pedig már megadta azzal, hogy belépett az ajtón, levetkőzött és ideült mellém. Ha annyira szeretne feküdni, természetesen ledőlhet itt a kanapén. Amúgy is időbe telik a kezelés. Ez az a pillanat, amikor nem lehet elbújni formalitások mögé; itt és most a valóság számít, minden titokkal és sebezhetőséggel együtt. És talán éppen ebben rejlik a legnagyobb erő, amit egy gyógyító és egy gyógyuló megoszthat egymással. - Azonban mielőtt az ölembe hajtja a fejét, kérem tisztázzunk néhány részletet a speciális élethelyzetével kapcsolatban. Pontosan mióta él együtt a kórral, és hogyan szerezte azt meg? - reményeim szerint nem veszi tolakodásnak. Mégiscsak fontos információ legalábbis magamra nézve, ha esetleg úgy reagál, ahogyan nem kellene, legalább számomra ne okozzon plusz kellemetlenséget a továbbiakban.
Miközben várom és figyelem a válaszát, a kanapé karfája mellé helyezett asztalon rendezni kezdem a fiolákat, és gondosan kiválogatom a legszükségesebbeket, köztük mimbulus mimbletonia kivonatot, mandragóra esszenciát és egy bájitalt főként valerianából és vörös acsalapu virágából.
Dátum: 2025. 07. 30. - 03:57:03
Ophelia Langley
16+ (öngyilkossági hajlam, lelki sérülések)
Nem tudom, mikor kezdett közénk gyűlni ez a csend. Mégis itt vagyunk. Ő megtörve a takaró alatt, én pedig tanácstalanul az áágya mellett. Egy félmondatnyi távolság van csak köztünk, mégis áthatolhatatlan falnak érzem a szoba csendjét. Nem tudok segíteni, és lassan el kell ezt fogadnom.
Látom, hogy fáj. Látom, hogyan sejlik fel benne egy-egy gondolat - halkan, sérülékenyen, de mégis visszafordíthatatlanul. Látom, hogy meghasadt a lelke. Olyan ez, mintha egy törött szilánk fúrná folyvást mélyebbre magát az ember szívében, és akármennyire látom, mi történik, akármennyire szeretnék segíteni, látom azt is, hogy képtelen vagyok erre. Nem hiszek abban, hogy el kellene felejtenie a történteket. Máshogy kell feldolgoznia annak érdekében, hogy erősebb legyen, és amint legközelebb hasonló jut eszébe, máshogy gondolkodjon az egész folyamatról. Tudom, nem könnyű megbírkózni sem az élettel, sem a halállal, ám én itt leszek, és segítek. De csak akkor, ha hagyja és szeretné. Tudom, milyen az, mikor az ember úgy érzi, már senki sem érti. Mikor a történtek már nem tragédia többé, hanem állapot. Nem heves zokogás, hanem állandó tompaság, ami mindent szürkére fest.
A takaró gyűrődései között alig mozdul valami, csak a halk, törékeny lélegzet emlékeztet arra, hogy még itt van, még velünk van és mégsincs. Mert akit most a paplan alá temetett a fájdalom, az már nem egészen ugyanaz az Ophelia, akit ismertem. Állok fölötte, mint valami őr, aki nem tudja, mit is véd éppen. A csend újabb és újabb rétegeket fest közénk, és én már nem tudom eldönteni, hogy ő hallgat-e jobban, vagy én. Minden mozdulatom hangosnak tűnik ebben a folyton mélyülő némaságban. Egy fojtott sóhaj, egy megigazított ingujj – mintha csak betörnék egy kolostorba, ahol a szerzetesek némasági fogadalmat tettek.
A kezem önkéntelenül is kinyúlt felé, de az ujjaim megálltak félúton. Nem érinthettem meg. Nem most. Nem így. Csak nézem a törékeny alakját, és tudom, hogy vannak fájdalmak, amiken nem tudok segíteni, mégis annyira szeretnék. Mégis lassan, mintha ezzel legalább a pillanatot méltóvá tehetném, kiegyenesedek, és leengedem a felé nyújtott kezemet. A padló alig nyikkan a talpam alatt, ahogy megfordulok, mégis úgy érzem, mintha minden lépésem elárulna engem, és minden lépésemmel elárulnám őt is. Nem akarom magára hagyni, de talán épp ez volna a legnagyobb segítség, ha egy időre elengedném.
A kijárat felé indulok, mégis amikor az ajtóhoz érek, még egyszer megállok és visszafordulok. A kilincs hűvösen simul a tenyerembe, és emlékeztet arra, hogy itt az ideje a távozásomnak. Nincs most olyan ajtó, amelyen ha belépek, Ophelia megszólalna és bízna bennem. Egy pillanat tétovázás után lenyomom a kilincset, és magam mögött hagyom a csendet - azt a fajta csendet, ami nem a békéről szól, hanem a túlélésről.
//Köszönöm szépen!