Legutóbbi hozzászólások: Victor Holloway

Oldalak: [1] 2

#1 Időn kívüli játékok / Játéktér / Two virgin mojitos, please!

Dátum: 2026. 02. 18. - 16:57:03

TWO VIRGIN MOJITOS, PLEASE!
2006. JANUÁR 13. 22:30

HERANOUSH FLETCHER

TW: csúnya beszéd, szégyenítés

Egy darabig csak nézed, ahogy a virág végleg elveszti a tartását. Valami megcsavarodik benned, de nem ott, ahol kéne. Viszont amikor a nevedet úgy ejti ki, mintha feleltetne, végigfut rajtad egy reflexszerű inger. A vállad alig láthatóan megfeszül.
- Holloway.
- Ne úgy mondd már, mintha pontlevonás járna érte - feleled halkan, de élesen. - Nem én választottam… ezt dobta a gép.
Nem vagy hangos, nem is különösebben agresszív, de a mondat mögött ott húzódik valami nyers, csupasz ingerültség. Nem is sértődsz meg - ahhoz túl régi már ez a történet -, inkább belefáradsz egy pillanatra. A családneved mindig kicsit olyan, mintha valaki más árnyéka vetülne rád. Ma este pedig különösen szűken ül a bőrödön. De így hangosan kimondva, érzed, mennyire védekezően cseng ez a mondat. Mintha nem is neki válaszolnál, hanem mindenkinek, aki valaha a neved mögé próbált látni valamit, amit te nem vállaltál.
- Nem tudsz nekem olyat mondani, ami megbánt.
Ezen egy pillanatra fennakadsz.
- Akkor legalább ebben szerencsésebb vagy nálam - feleled csendesebben, mint eddig bármit. Én nem bírom ennyire a strapát, teszed hozzá magadban. - De ne aggódj - mondod egy vállrándítással megtoldva -, nem terveztem versenyt csinálni belőle.
Nem hangzik gúnyosan, amit mondasz. Nem is kihívóan. Inkább száraz önmegállapítás, ami túl őszinte ahhoz, hogy kényelmes legyen Hera előtt viselni. A szemed egy pillanatra lejjebb csúszik, nem a testére, nem a ruhára - csak valahová a válla környékére, mintha ott kevésbé lenne veszélyes a tekintete. Azt mondja, nem lehet megbántani. Te pedig pontosan tudod, milyen, amikor valaki ezt csak azért ismételgeti, hogy ne kelljen beismernie az ellenkezőjét.
A gyomrodban lassan leülepszik a felismerés, hogy túltoltad. A “visszataszító” fölösleges volt. Valószínűleg a hangnem is. Látod a virágot a maradékok között, és hirtelen egészen gyerekesnek tűnik az egész jelenet. Nem a bál. Hanem te magad. A szemed nem keresi az övét, inkább a padló mintáján időzöl, mintha ott egyszerűbb lenne létezni.
- Még mindig itt vagy? Mit szeretnél?
A kérdés éles, tiszta, jogos. Egy pillanatra tényleg lefagysz, mert a legőszintébb válasz túl csupasz lenne ehhez a helyzethez. Mert az lenne, hogy semmit, és még az, hogy nem akartam. Csak ezeket rohadt nehéz kimondanod.
- Nem azért állok itt, mert élvezem - mondod végül, egy száraz, rövid levegővétellel. - Ha már elbasztam, legalább ne úgy menjek el, mint aki még büszke is rá.
Ez majdnem bocsánatkérés. De nem az. A nyelved mögött ott ül a tényleges mondat - hogy nem kellett volna így beszélned, hogy a feszültséged nem az ő felelőssége. Nem mondod ki. Inkább lenyeled. Szokás szerint.
Megmozdul benned az ösztön, hogy ne csak a foltot tüntesd el Hera ruhájáról, hanem kisimítsd az anyagot, és talán még a virág maradékát is összefogd valami ideiglenes, tisztességes formába. A mozdulat el is indul - a csuklód finoman billen, a pálca hegye már a levegőt metszi -, de félúton megállsz. Túl intimnek érzed. Mintha nem csak az anyaghoz nyúlnál, hanem ahhoz a határhoz is, amit eddig következetesen, csak egymást szapulva léptétek át eddig. A kezed egy másodpercig a levegőben marad, aztán lejjebb ereszted. Megoldja, legalábbis ezzel áltatod magad, és úgy teszel, mintha eleve nem is akartál volna segíteni. De a félbehagyott mozdulat ott lóg köztetek, kimondatlanabbul, mint bármi, amit eddig gondoltatok.
- Ha zavar, elmegyek - mondod végül, egy fél vállrándítással. - Néha még én sem ragaszkodom a jelenlétemhez.
És bár az arcod marad ugyanaz a hűvös, ingerült maszk, belül már pontosan tudod, hogy ez az egész nem róla szólt. És ettől egy árnyalattal nehezebb is mellette maradnod.

#2 2005/2006-os tanév / Déli szárny / The Art of Not Being Seen

Dátum: 2026. 02. 15. - 19:37:46

THE ART OF NOT BEING SEEN
2005. OKTÓBER 10. 19:49

HAZEL C. BAIRD

TW: csúnya beszéd

Hazel egyetértő mosolya valahogy rosszabb, mintha vitatkozott volna. Az a fajta mosoly, ami azt üzeni: rendben, játsszuk végig a te verziódat, miközben pontosan tudja, hogy a végén úgyis lesz egy B-terved is - vagy ha mégsem, akkor majd beveti az övét. Látod rajta, hogy mérlegel. Nem kapkod, nem izgul, nem néz körbe idegesen. Félrebillenti a fejét, mintha egy bűbáj finomhangolását vizsgálná - vagy téged. Nem tudod megállapítani.
- Ez menni fog. Akkor itt találkozunk, hm, legkésőbb 8 perc múlva?
Nyolc perc. A gyomrod finoman összerándul. Nyolc perc egyszerre semmi és maga az örökkévalóság. Nyolc perc alatt ki lehet hozni egy könyvet. Nyolc perc alatt le lehet bukni. Nyolc perc alatt el lehet cseszni mindent.
- Rendben - feleled halkan. - Ha tíz lesz belőle, az azért van, mert rossz helyen keresgéltem. Ha ennél is több... akkor kezdhetsz aggódni. Vagy menekülni. Attól függ, mennyire tűnik drámainak a helyzet.
Egy pillanatra közelebb lépsz hozzá, hogy biztosan hallja, és még biztosabban érezze, hogy ez nem csak játék. A hangod halk, de nem remeg.
- Ha nem jövök vissza időben, ne hősködj. Nem akarom, hogy utánam gyere, és te is bajba kerülj. Mert nem egy romantikus önfeláldozós jelenet lesz belőle, csak két diák balfaszkodása, akiket kipaterolnak a suliból.
A könyvtár csendje közben sűrűbb lesz, mintha a levegő is figyelne. Madam Cvikker az asztalánál ül, de a testtartása már kevésbé vészjósló. Hazel elindul felé, olyan természetességgel, mintha valóban csak egy kölcsönzési kérdése lenne. Te pedig maradsz még egy pillanatig az árnyékban, csendben figyelve, és azon gondolkodva, vajon most csinálod-e életed legokosabb vagy legostobább húzását.
Az első pár mondatfoszlány nem jut el hozzád tisztán, de látod a gesztusokat. Hazel udvarias, enyhén előrehajol, mintha valami fontos, diákokat érintő ügyet tárgyalna. A Diákjóléti Bizottság neve mintha elhangzana. A könyvtárosnő arca egyszerre lesz szigorúbb és érdeklődőbb - az a tipikus arckifejezés, amikor valaki egyszerre érzi magát felelősnek és fontoskodónak.
- Ennek működnie kell... - morogsz magad elé, inkább meggyőzésképp, mint tényként.
Lassan elindulsz a kordon felé. Nem rohansz. A rohanás bűntudatot ébresztene benned. A rohanás gyanús. Te most csak egy diák vagy, aki tudja, hová megy. Ahogy elhaladsz egy polc mellett, a kezed végigsimít a gerinceken. A por finoman megül az ujjadon. Mintha már most éreznéd a Zárolt Részleg levegőjét - sűrűbb, nehezebb, tele olyan tudással, amit mások inkább elzárnak, mintsem megpróbálnak megérteni.
A kordonhoz érsz, ami csak egy sötét, diszkrét határ. A "ne merészeld” fizikai manifesztációja. Olyan, mint egy udvarias tiltás, ami mögött valódi következmények lapulnak. Hátrapillantasz.
Hazel még mindig Madam Cvikkerrel beszél. A könyvtárosnő előrehajol. Jegyzetel. Hazel gesztikulál - visszafogottan, de határozottan. Ha valaki nem tudná, azt hinné, komoly intézményi reform zajlik épp. Szinte látod, ahogy Madam Cvikker fejben átszervezi a könyvtári adminisztrációt.
- Szép munka - mormolod halkan, mintha hallhatná.
Átlépsz a kordonon. Az enyhén rezdül egyet, mintha nem tetszene neki a jelenléted. Egy másodperc. Kettő. A bőröd bizsereg. Aztán nem történik semmi drámai.
A levegő itt tényleg más. Hűvösebb. A polcok magasabbak, sűrűbben állnak, a fény tompább. A könyvek... úgy érzed, mintha figyelnének. Nem szemekkel, hanem jelenléttel. A gerincek némelyikén finom, sötét rúnák futnak végig, mintha valaki egykor biztosra akart volna menni, hogy ezek a kötetek még csak véletlenül se keltsék fel illetéktelenek figyelmét.
A célpolc a bal oldalon, a harmadik sorban van. Legalábbis úgy emlékszel. A könyv címe nem hangzik apokaliptikusan - Az Érzékek csalárd voltáról, melyek által a Valóság képe az emberi Tudatban meggörbül és elhomályosul - de önmagában is beszédes. Túl hosszú. Túl komoly. Túl pontos.
Ahogy közelebb érsz, az egyik könyv halkan megzörren a polcon. Nem esik le. Nem támad rád. Csak jelzi, hogy tud rólad.
- Nyugi - suttogod neki reflexből. - Nem téged kereslek.
A szíved egyre gyorsabban kalapál. A csend itt nem üres, hanem feszült. Megállsz a megfelelő polcnál. A gerincek szorosan egymás mellett, mintha összetartanának ellened. Végigfuttatod az ujjad rajtuk. És akkor meglátod. Hozzáérve, a könyv valóbban hidegebbnek tűnik, mint a többi. Nem fizikailag, hanem valahogy jelenlétében. Mintha nem örülne az érintésednek. Mintha mérlegelne téged, ugyanúgy, ahogy az imént Hazel.
Mielőtt kihúznád, még egyszer hátrapillantasz a kordon irányába. Már nem látsz semmit. Csak a sötét határt. De tudod, hogy Hazel valahol ott van a másik oldalon. Időt nyer neked. Beszél. Mosolyog. Tárgyal. Érted.
A könyv lassan megindul kifelé a helyéről, finoman súrlódik a polchoz. A kötet félig már a kezedben van. De tudod, hogy az akció itt még nem ért véget.

#3 2005/2006-os tanév / Meccsek, edzések, válogatások / Eagle in a cage

Dátum: 2026. 02. 10. - 15:42:38

EAGLE IN A CAGE
2006. FEBRUÁR 4.

VIVIEN M. SMITHE & CHIKARA TETSUYA

Az eső nem csendesedik. Nem az a romantikus, filmszerű permet, hanem az a kitartó, mindenbe beleeső fajta, ami lassan átszivárog a taláron, a galléron keresztül, egyenesen a gondolatok közé. A Mardekár lelátón ülve ezt különösen élesen érzed: minden hang kicsit hangosabb, minden pillantás kicsit tovább időzik rajtad, mint kellene. A pályán a Hollóhát épp elveszíti a kvaffot, és a moraj végigsöpör a tömegen. A lelátó zöld-ezüst fele felmorajlik, te pedig ösztönösen összébb húzod magad, mintha ezzel kisebb lenne a csalódás.
Vivien közvetlen melletted ül, Tetsuya pedig a másik oldalán. Melléjük szorulva egészen olyan érzésed van, mintha két, egymástól gyökeresen eltérő gravitációs mező hatna rád. Az egyik csendes, kiszámíthatatlan, finoman húz magához, a másik nehéz, egyenes vonalú és kíméletlenül stabil. Valami, ami nem igényel közvetlen érintkezést ahhoz, hogy nyomást gyakoroljon. Vivien feléd fordul.
- Tudod, Holloway, nem hiszek a sorsszerűségben. Úgy gondolom, oka van, hogy errefelé fújt a szél.
Nem válaszolsz azonnal. Nem azért, mert ne lenne gondolatod róla, hanem mert túl sok van, és egyik sem az, amit ebben a darázsfészekben biztonságosan ki lehetne mondani. A sorsszerűségben te sem hiszel igazán. A sors csak egy kényelmes, utólagos magyarázat a rossz döntésekre és még rosszabb hallgatásokra. Az ok viszont mást jelent. Felelősséget. Szándékot. Azt, hogy ez nem pusztán egy rossz irányba tett lépés volt, nem a tömeg sodrása, nem a saját ügyetlenséged, hanem valami mélyebb mozgás. És ez nem tetszik.
Mert ha oka van annak, hogy ide kerültél, akkor az azt jelenti, hogy valami vonzott. Vagy valaki. És ezt már nem lehet elintézni egy vállrándítással. Inkább elteszed a lány mondatát későbbre, mint egy túl éles tárgyat, amit most nem lenne bölcs elővenni. Túl sok szem figyel, túl sok fül hall, túl sok minden múlhat egy rosszul időzített reakción.
Kifelé csak annyi látszik, hogy elcsendesedsz. A tekinteted visszacsúszik a pályára, ahol a Hollóhát az esőben próbálja újraszervezni magát.
- Hát ez kibaszott kínos.
Nem nézel Tetsuyara. A tekinteted a pályán marad, ahol a mardekárosok lendületből törnek előre, mintha az eső csak díszlet lenne.
- Mondhatjuk úgy is - feleled halkan. - Én inkább… átmeneti állapotnak nevezném. A kínos általában véglegesebb.
Csak utólag veszed észre, hogy kimondtad, amit gondoltál. Hogy a szavak már ott vannak a levegőben, és nincs bennük semmi abból, amit valójában érzel. Nem őszinték, de nem is hazugok - inkább mechanikusak. Egy reflex, amit arra találtál ki, hogy átvészeld az ilyen pillanatokat anélkül, hogy túl sokat adnál magadból. A hangod nyugodt, majdnem közömbös. Pont olyan, amilyennek lennie kell. Nem árul el sem idegességet, sem sértettséget, sem azt, hogy közben belül egészen máshol jársz.
A pályán közben a Mardekár újabb gólt szerez. A lelátó felrobban. Te nem ugrasz fel, csak összeszorítod az állkapcsod, és igyekszel nem Sid arcát elképzelni.

#4 2005/2006-os tanév / Meccsek, edzések, válogatások / Eagle in a cage

Dátum: 2026. 02. 09. - 10:31:54

EAGLE IN A CAGE
2006. FEBRUÁR 4.

VIVIEN M. SMITHE & CHIKARA TETSUYA

TW: nyomokban csúnya beszédet tartalmaz, halál említése

A kviddicsmeccs zaját már messziről hallod, még mielőtt felérnél a lelátóhoz. Az a fajta tömegzaj, ami beleül a dobhártyádba, mint valami makacs zümmögés. Süvítő szél, zászlók csattogása, valaki mögötted már most rekedt torokkal üvölti, hogy "Hajrá, Mardekár!”, és te komolyan elgondolkodsz rajta, hogy ez az egész mi a francnak jó bárkinek.
Aztán eszedbe jut Sid. Megígérted, hogy kijössz a meccsre. Szóval itt vagy.
A stadionlépcsőkön felfelé araszolva próbálsz úgy tenni, mintha pontosan tudnád, merre kell menni. Mintha nem egy térkép nélkül kirakott sakkfigura lennél egy idegen táblán. Balra indulnál, aztán jobbra sodor a tömeg, valaki könyökkel oldalba ver, valaki a talárod szegélyére tapos. Mire feleszmélsz, már fogalmad sincs, hol a Hollóhát szektora.
Ha mugli származású lennél, és ismernéd a londoni metróhálózatot, biztos az a fajta lennél, aki a föld alatt mindig rossz irányba indul, átszáll háromszor, majd valahol Croydon környékén bukkan fel, miközben Camdenbe akart menni. Tipikusan az az ember, aki sosem ott jön a felszínre, ahol kéne. De mivel nem ismered a metrót, így marad az egyszerűbb diagnózis: simán balfasz vagy.
Amikor végre felérsz a lelátó tetejére, csak akkor tűnik fel a zöld-ezüst színű zászlóerdő. Körülötted kígyós sálak, lenéző pillantások, az a fajta arisztokratikus fintor, amitől az embernek azonnal kedve támad visszamenni a könyvtárba és ott csendben meghalni. Két sorral feljebb valaki hangosan megjegyzi, hogy "rossz szektor, holló, a könyvtár arra van.”. Kurva vicces, de tényleg. Összehúzod magad, mintha attól kisebb célpont lennél.
És akkor meglátod Vivient. Mintha direkt ki lenne világítva a tömegben. Szőke haj, nyugodt arc, az a félmosoly, amitől mindig úgy érzed, mintha egyszerre vennének komolyan és néznének hülyének. A gyomrod csinál egy elegáns hátraszaltót, amikor a mellette lévő üres helyet paskolja, hogy ülj le. Mellé érve megállsz.
- Ma már megfordult nálunk szinte minden házból származó vendég, de eltévedt Hollóhátasra nem számítottam. Mi szél hozott erre Holloway? Nebelwald már megint a bábjaival bontja odaát a rendet?
Megvonod a vállad, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Azt mondják, az ember ott köt ki, ahol dolga van. - mondod kissé szárazon. - Próbálom kitalálni, hogy miért kell itt lennem. - A hangod nyugodt. Mintha nem most próbálnád kétségbeesetten összerakni, hogyan a francba keveredtél ide. Leülsz. Aztán észreveszed, hogy a lány nincs egyedül. Hát persze, Tetsuya.
Az a fajta srác, akinek a nyaka vastagabb, mint a combod, és valószínűleg egy gurkót is kézzel elkapna, csak hogy bizonyítson valamit. Úgy néz rád, mintha mérlegelné, hány darabban tudna szétszedni. Kimérten biccentesz felé. Barátságos, akár egy bezárt páncélterem.
- Izgalmas meccsnek ígérkezik - teszed hozzá, mert úgy érzed, hogy valamit mondanod kell.
A tömeg üvölt, egy seprű elsuhan a fejetek felett. Te pedig ott ülsz az újdonsült álompár mellett, tartva attól, hogy egy rossz szó miatt Tetsuya "véletlenül” lelökhet a lelátóról, miközben próbálsz úgy kinézni, mint aki teljesen kontroll alatt tartja az életét.

#5 Általános / Társalgó :: Ajánló / Megemlítettelek! (Sid)

Dátum: 2026. 02. 06. - 09:50:29

HOL VAGY SID?

TWO VIRGIN MOJITOS, PLEASE!

#6 Időn kívüli játékok / Játéktér / Two virgin mojitos, please!

Dátum: 2026. 02. 05. - 16:24:39

TWO VIRGIN MOJITOS, PLEASE!
2006. JANUÁR 13. 22:30

HERANOUSH FLETCHER

TW: csúnya beszéd, szégyenítés

Nem akartál itt lenni. Ez az első gondolatod, amikor megérzed a zenét a csontjaidban, azt a túlfűtött, csillogó káoszt, amit mások "jó bulinak" hívnak, te pedig legfeljebb zajos tévedésnek. A Yule bál pontosan az a hely, ahol az ember elveszíti… a kabátját, az önuralmát, és - mint most kiderül - a maradék koordinációját is.
Sid persze eltűnt. Jellemző. Egy pillanattal ezelőtt még ott volt, győzködött téged, hogy “jót fog tenni”, meg hogy “néha élni is kell”, aztán hirtelen csak a poharad maradt a kezedben, meg a tudat, hogy egyedül állsz itt, kissé emelkedett pulzussal, kissé túl sok gondolattal a fejedben. És akkor megfordulsz. De minek?
Az egész mozdulat eleve el van baszva, de csak későn veszed észre, túl lendületes vagy, és már nincs visszaút. Az ital kilöttyen, végigfolyik egy ismerős, de kifejezetten nem kedvelt alak ruháján. Hera az. Persze, hogy ő. A sorsnak néha tényleg rohadt ergya a fantáziája.
Amikor megszólal, már tudod, hogy ebből nem egy gyors bocsánatkérés és kínos elsomfordálás lesz. A hangja vág, a szavai csípnek, és te ott állsz, mint aki egy rossz döntéssorozat végállomására érkezett.
- Holloway! Lassan mondom, hogy te is megértsd. Értem én, hogy a név kötelez, de ha már van szemed, legalább használhatnád. Figyelj már oda!
- Nem kell lassabban mondanod - vágod rá, kissé feszültebben, kissé élesebben, mint kellene -, még a végén hajnalig szobrozhatok itt veled. És figyelek is, csak tudod az van, hogy nem körülötted forog a kibaszott világ.
A pillantásod végigfut rajta, a ruhán, az ital nyomán, a széteső virágon. Nem tudod, hogy nem csak a ruha bánta - valaki munkája, figyelme és szándéka is ott ázik a padlón. Ez az a pont, ahol normálisan kellene viselkedned. Csak épp nem vagy abban az állapotban. Az elmúlt hetek éjszakázásai a beadandók felett, a holtpont az átkoddal kapcsolatban, mind-mind ott tekeregnek benned, mint a támadásra kész csörgőkígyók. És ebben az állapotban képtelen vagy megérteni, hogy mások miért reagálnak túl egy jelentéktelen kis balesetet, aminek az áldozata nem más, mint egy kurva virág.
- Figyelj, Holloway. Ha még egyszer hozzám érsz, akár véletlenül is, akkor nem az italod az, ami ki fog folyni.
Nehezedre esik felfogni, hogy mitől van ilyen vastag bőr Hera pofáján. Az a lekezelő stílus, amit évek óta tol, olyan szinten bassza ki nálad a biztosítékot, mint ahogyan gyakorlatilag semmi más. Úgy tesz, mintha az összes nációnak ő szarta volna a viaszt. Nem akartad tönkretenni se a ruháját, se az estéjét, bár belátod, hogy ha valamiben, akkor ebben egészen következetes voltál.
A földre hulló virágra nézel. Egy pillanatra tényleg sajnálod. Nem elvontan, nem udvariasságból, hanem őszintén, gyomorból. Mégsem tudsz csomót kötni a nyelvedre.
- Hidd el, dekorációnak jobb lett volna - jegyzed meg szárazon. - Nem ettől leszel kevésbé visszataszító.
Nem érdekel, hogy fáj-e neki. Komolyan, egy kibaszott másodpercre sem. Érzed, ahogy a szavak kijönnek a szádon, élesebben, mocskosabban a kelleténél, és valahol mélyen még élvezed is. Mert legalább kijön belőled. Hetek óta benned rohad egy nagy adag keserűség, és most végre nem nyeled le. Most valaki más kap belőle. Hera pont kéznél van, pont elég ellenséges, pont elég büszke ahhoz, hogy visszaüssön, szóval egyszerűbb ráborítani mindent, mint visszafogni magad. Amikor megláttad a szemében azt a villanást, azt a sértett, dühös feszülést, csak még jobban rátettél egy lapáttal, mert könnyebb haragudnia rád, mint észrevennie, hogy te közben darabokra hullasz. Ha már neked szar, legyen neki is az.
Egy pillanatig nézed, ahogy ügyetlenül próbálja tisztítani a ruháját. Felismered azt a bizonyos mozdulatot. Azt, amikor valaki dühös, feszült, és túl sok minden gyűlt össze benne egyszerre. Ismerős érzés. Lassan, szinte kelletlenül előhúzod a pálcád. Nem fenyegetően, nem is nagy gesztussal. Inkább úgy, ahogy az ember egy rossz döntést vállal be, mert már úgyis mindegy.

#7 2005/2006-os tanév / Déli szárny / The Art of Not Being Seen

Dátum: 2026. 02. 05. - 10:37:11

THE ART OF NOT BEING SEEN
2005. OKTÓBER 10. 19:49

HAZEL C. BAIRD

TW: csúnya beszéd

A tekinteted ott ragad a kardigánján virító brokkolin. Nem kicsi, nem diszkrét, hanem az a harsány, zöld, textilből horgolt szörnyeteg, amihez képest a Roxfort címer egy visszafogott minimalista dizájn. Egy pillanatig csak bámulod. Agyad egyik fele még mindig a kordonra van rátekeredve, a másik viszont kétségbeesetten próbálja feldolgozni, hogy mi a francért hord valaki brokkolit a mellkasán.
- Aye, úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.
Felsóhajtasz, lassan, megfontoltan, mert ha nem így tennél, lehet, hogy kurva hangosan felröhögnél, és az tényleg nem segítene a helyzeten.
- Ja, csak a szokásos… tintakatasztrófa, majdnem száműzetés a könyvtárból, és most egy… - intesz a brokkoli felé - …zöldség beszél hozzám skót akcentussal. Teljesen átlagos estém van.
Kényszeredetten felnevetsz, de azonnal vissza is fogod magad, amikor Madam Cvikker asztala felé sandítasz. A boszorkány még mindig ott ül, a szája némán jár, mintha épp a lelkedet filézné ki gondolatban.
- Dinnae fash, nem fog visszajönni.
Összeszorítod az állkapcsod. A „nem fog visszajönni” kijelentések tapasztalatod szerint mágnesként vonzzák az ellenkezőjét.
- Tudod, Hazel, az univerzum különösen szereti megbüntetni az ilyen mondatokat - feleled halkan. - Ha kimondjuk, hogy „nem jön vissza”, az olyan, mintha aranyszegélyes meghívót küldenénk neki.
- De ha szeretnéd, segítek, hogy biztos ne tegye.
A gondolataid egyszerre indulnak rohamra, mint egy túlmotivált sereg, aminek senki nem mondta meg, merre van előre. Segítség. Hazel C. Baird segítsége. A gondolat úgy ül meg benned, mint egy rosszul kevert bájital: technikailag működhet, de jó eséllyel lesz mellékhatása. Az agyad azonnal két irányba szakad, mintha külön-külön próbálnák túlélni ezt a helyzetet. Ránézel. Komolyan. És közben felméred. A brokkolit, a csillogó szemet, azt a nyugodt magabiztosságot, amitől az embernek olyan érzése támad, hogy már rég döntöttek helyette.
Miért lehetne mégis jó ötlet?
Mert Hazel láthatóan nem fél. Nem csak úgy tesz, mintha nem félne - tényleg nem. Úgy mozog a könyvtár szabályai között - ellenben veled -, mintha azok inkább udvarias javaslatok lennének, nem kőbe vésett törvények. Nem kapkod, nem néz hátra tíz másodpercenként, és szemmel láthatóan Madam Cvikker sem vált ki belőle instant idegösszeomlást. Ha valaki tudja, hogyan lehet egy dühös könyvtárost távol tartani a Zárolt Részlegtől, akkor az nem te vagy, aki öt perce még tintával locsolta fel a padlót, mint egy idióta performanszművész. Ráadásul, és ezt nehéz beismerned, jól jönne egy külső szem. Valaki, aki nem azzal van elfoglalva, hogy közben szétessen belül.
És akkor miért lehet totál szívás az egész?
Mert ha lebuktok, az nem egyéni sport lesz: ketten mentek a máglyára, és a Roxfort történetében a "közösen voltunk hülyék” még sosem volt enyhítő körülmény. Mert ha most beengeded ebbe, akkor onnantól nem csak a Zárolt Részleghez vezető út lesz közös, hanem a titok is - és a titkok ragadósak. Az ember azt hiszi, csak egyet cipel, aztán egyszer csak tele van velük a zsebe, és nem érti, miért húzza lefelé minden egyes lépés.
Normális esetben most hátralépnél. Normális esetben azt mondanád, hogy „kösz, de nem”, és hagynád, hogy a kíváncsiság megint vesztésre álljon a józan ész ellen. Csakhogy te már rég nem normális eset vagy.
Ez a felismerés billenti át végül a mérleget. Nem Hazel miatt. Legkevésbé sem a brokkoli miatt. Azért, mert ha most nem lépsz, akkor ezt a pillanatot hetekig fogod rágni magadban, mint ahogyan azt az elcseszett alternatív valóságokkal szokás.
- Feltételezem - mondod végül -, hogy ez nem az a fajta segítség, ami abból áll, hogy "sok szerencsét” kívánsz, majd eltűnsz. - Választ sem várva felsóhajtasz, de elfogadod az ajánlatát. Tudod, hogy veszélyes. Tudod, hogy hülyeség. De azt is tudod, most máshogy nem biztos, hogy összejönne.
- Madam Cvikkernek van egy különös szokása - fogsz bele a terved ismertetésébe. - Minden fél órában körbejárja a keleti szárnyat, ami közel van a Zárolt Részleghez. Most viszont fel van húzva. Ha ügyesen eltereled a figyelmét, néhány percig még az asztalánál marad. Ennyi idő elég lesz nekem, hogy kihozzam a könyvet, amire nagy szükségem lenne egy… kutatási projekthez. Haladó elmélet. Semmi apokaliptikus.
Elhallgatsz. Egy pillanatra csak nézitek egymást a polcok között, mintha most dőlne el, hogy ez egy zseniális ötlet volt-e, vagy egy különösen látványos öngól. Aztán még egyszer a kordon felé nézel. A tiltás sötétje most közelebbinek tűnik, mint valaha.

#8 Karakterek / Mardekár / Re: Heranoush Fletcher

Dátum: 2026. 02. 02. - 09:36:11

Mellékhatás

Olyan vagy, mint egy gennyes kelés: a gyógyulás folyamata már zajlik, az irritáció azonban továbbra is fennáll. Van benned valami, ami következetesen felb*sz: ahogy beszélsz, ahogy nézel, ahogy mindig pont ott vagy, ahol nem kéne. Mintha külön sportot űznél abból, hogy bebizonyítsd, mennyire nem vagyunk egy hullámhosszon.

You're annoying (15%)

#9 Karakterek / Hugrabug / Re: Hazel C. Baird

Dátum: 2026. 02. 02. - 00:32:54

Brokkoli báróné

Azt még nem tudom pontosan, mit tartogat számunkra A jövő zenéje (tudom-tudom, szar poén volt, ez most csak úgy kicsúszott), de az tuti, hogy nem én vagyok Kelbimbó királyfi. Legfeljebb Retek régens, aki egy kis szerencsével nem megy bele a levesbe... na jó, ezt ma már lehet nem kellene erőltetni.

#10 Karakterek / Mardekár / Re: Gemma Jenkins

Dátum: 2026. 02. 01. - 19:38:12

Igyunk még egy kilépőt

Kurvára nem akarok turkálni a múltadban. Nem akarom feltépni azt, amit oly gondosan elzártál. De szeretném, ha tudnád: nem csak akkor bírlak, amikor pörögsz. Akkor is, amikor unod az egészet, amikor elfáradsz, amikor a tököd tele van. Nem ígérek nagy dolgokat, csak azt, hogy majd nem ijedek meg attól, amit rám borítasz. És ha egyszer mégis úgy döntesz, hogy nem csak elszaladsz előre, hanem megállsz egy pillanatra, akkor én ott leszek.

#11 Karakterek / Hollóhát / Re: William Ashford

Dátum: 2026. 02. 01. - 19:15:04

a porban elomló fagyott árnyékok ~ ~ ~
Tudom, hogy a neved erőt, védelmet, komolyságot jelent; mintha valaki előre eldöntötte volna, kinek kellene lenned. De te sosem álltál bele ebbe az egyszerű képletbe. Jól látod, sokkal inkább vagy irodalmi lábjegyzetekből összerakott ember: egy kis wordsworthi szemlélődés, hemingwayi keménység, byroni túlzás. Nem igazán találkoztam még olyannal, aki ennyire tudatosan viseli a saját ellentmondásait.

#12 Karakterek / Mardekár / Re: Vivien M. Smithe

Dátum: 2026. 02. 01. - 18:42:48

COULD IT BE?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a tekintetem nem időzött még el rajtad. Tudom viszont, hogy sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy ez most több legyen a semmitől. Nem terhelném magunkat olyan f*szságokkal sem, hogy lehet-e ebből "csak” barátság. Túlságosan szimpatikusnak tűnsz ahhoz, hogy leegyszerűsítsem. Egyelőre maradok annál, ami biztos: csendben figyellek, és nem lépek közelebb, mint ameddig szabad.

#13 Karakterek / Hollóhát / Victor Holloway

Dátum: 2026. 02. 01. - 14:05:56

FRIENDS

SOHA NEM ÍGÉRSZ SEMMIT - EZÉRT LEHET RÁD SZÁMÍTANI

ENEMIES

MINDIG TUDOD HOL FÁJ - ÉS RITKÁN TÉVEDSZ

PLATONIC LOVES

OTT VAGY A LEHETŐSÉGEK KÖZÖTT - DE SOSEM A DÖNTÉSEKBEN

Kód:

[center][font=Calibri][color=#333446][size=18pt]KAPCSOLAT[/size][/color][/font]

[font=Georgia][size=10pt][i][color=#4E6688]Történetünk[/color][/i][/size][/font][/center]

#14 2005/2006-os tanév / Déli szárny / Re: The Art of Not Being Seen

Dátum: 2026. 01. 31. - 14:07:37

THE ART OF NOT BEING SEEN
2005. OKTÓBER 10. 19:49

HAZEL C. BAIRD

TW: csúnya beszéd

A kezed automatikusan az egyik könyv sarkára csúszik, mintha attól rend keletkezne a fejedben, hogy valamihez hozzáérsz. A lap szélét gyűröd, aztán azonnal el is engeded, mielőtt kárt tennél benne. Nyugi. Nem most kell szétesni. A szemed újra és újra a könyvtár túlsó felére téved, ahol a kordon sötét árnyékként húzódik a polcok között. Nem hivalkodó, egyszerűen csak ott van, mint egy kedves "ne merészeld” tábla. És pont ettől idegesítő. Minél kevésbé tilt valami látványosan, annál jobban baszogat belülről, hogy oda menj. Az első alkalommal is pontosan így volt.
Fejben sorolni kezded az újabb lehetőségeket. Egy felboruló polc, ami dominószerűen magával ránt még néhányat. Technikailag működhet, csak túl nagy hullámokat verne. A fél kastély idegyűlne: járőröző tanárok, prefektusok. Kurvára rizikós. Esetleg az egyik elsőévest elterelésnek… ááá, nem. Nem akarsz kicseszni velük. Kényszerítő bűbáj Madam Cvikkerre? A gondolat felvillan, aztán azonnal adsz is magadnak egy tockost fejben. Nem. Így biztos nem. Különben sem biztos, hogy elsőre sikerülne, a kockázat veszélye pedig, hogy mindezért azonnal ki is csapnának, nem tűnik megérősnek.
Elmerülsz a gondolataidban. Ilyenkor mintha kicsúsznál a testedből, a végtagjaid úgy mozognak, ahogy egy kontár rángatja a marionettet. A könyököd beleakad egy tintatartóba. A picsába! A tinta lassú, fekete hullámban borul rá az előtted heverő könyvre, hogy aztán az asztal széléről follyon tovább a föld felé. Felkapod az üvegcsét, de azzal a lendülettel két könyvet le is sodorsz, tompán csattanak a kövön. Az egyik gerince panaszosan reccsen egyet. A hang a csendes könyvtárban úgy visszhangzik, mintha ágyút sütöttél volna el.
- Mr. Holloway! - Madam Cvikker hangja olyan metsző, mint egy frissen élezett kés. Feléd tart. Egy dögkeselyű támadása lófasz lehet hozzá képest.
- Elnézést… tényleg… csak… - keresed a megfelelő szavakat, miközben felállsz a székből.
- Takarítsa fel azonnal! És ha még egy csepp tinta kifolyik, esküszöm, hogy egy hétre kitiltom innen. Tudja mit, azonnal tegye a könyveket a helyére, aztán legyen szíves visszatérni a hálókörletébe. Látni sem bírom ezt a gyalázatot - az orra alatt még morog valamit „felelőtlen kölykökről”, aztán viharosan eltrappol. A cipősarka kopogása olyan, mintha minden lépés külön ítélet lenne.
Gyors mozdulattal felszívod a tintát a pálcáddal, majd lehajolsz a földön heverő könyvekért. A Jövő zenéje és a Modern varázsláselmélet azok. A saját köteteid. Amikre már nem lesz szükséged a héten...
Hirtelen ötlettől vezérelve felkapod az összes nálad lévő könyvet. Közben fél szemmel Madam Cvikker felé sandítasz; újra az asztalánál ül, a szája némán mozog. Biztosan átkozódik. Egy fél lépéssel hátrébb húzódsz az asztaltól. Aztán még eggyel. És már bele is olvadsz a legközelebbi polcssor árnyékába. A véletlen egy tökéletes alibit adott, hogy végre eltűnj szem elől. Lassan távolodni kezdesz, közben marhára fülelsz, hogy nem indult-e el utánad.
- Feasgar math, Victor.
Összerezzensz. A hang úgy csap le rád, mintha tarkón vágtak volna. Megfordulsz. Hazel C. Baird az, a maga teljes valójában. Úgy áll ott, mintha a semmiből nőtt volna ki. Túl közel. Mindig túl közel. Mintha direkt tesztelné az ember személyes terét.
- Hazel, a frászt hoztad rám - dünnyögöd. - Mondd, mindig így bukkansz fel az emberek mögött? Vagy ez valami személyes hobbi? - Nem idegesen kérdezed. Tényleg érdekel. Simán el tudod képzelni, hogy a DB-be pontosan így szervez be másokat: csendben becserkészi őket, aztán a legváratlanabb pillanatban lecsap, és mire magukhoz térnek, már bizottsági tagok. Vagy inkább önként belemennek, csak hogy hamarabb szabaduljanak a lánytól.
- Ne haragudj, de nekem erre most nincs időm - legyen szó bármiről. Az idő rohadt gyorsan telik, és ezt a "most vagy soha" pillanatot kurva jó lenne megragadni. Hazel viszont nem az a fajta, akit ennyivel le lehetne rázni.
- Oké, akkor mondd gyorsan - nem akarod mindenáron megbántani őt, de szeretnéd a tudtára adni, hogy ez a tér-idő konstelláció most kurvára nem alkalmas a hülyeségeire. Az sem szerencsés, hogy a polcok között grasszál, miközben megpróbálsz a kordon felé osonni. Úgyhogy kijátszod a jól bevált időhúzás kártyádat, amíg rájössz, hogy mivel tudnád másik pályára állítani Hazelt. Megpillantod a kardigánját “díszítő” brokkolit, amitől egyetlen kérdés fogalmazódik meg benned: miért én?

#15 2005/2006-os tanév / Déli szárny / The Art of Not Being Seen

Dátum: 2026. 01. 29. - 13:33:33

THE ART OF NOT BEING SEEN
2005. OKTÓBER 10. 19:49

HAZEL C. BAIRD

TW: csúnya beszéd

A folyosó kövei tompán koppannak a talpad alatt, ahogy a könyvtár felé tartasz. Késő van, a kastély ilyenkor már elcsendesedik, csak a fáklyák zizegnek a huzatban, meg néha egy-egy páncél nyikkan egyet, mintha direkt rád akarna ijeszteni. A talárod zsebébe csúsztatod a kezed, ujjaid a pálca köré záródnak. Nem idegességből. Inkább megszokásból.
A Zárolt Részleg képe újra és újra bevillan. Az elválasztó kordon. A tompa, elnyelt fény. A könyvek, amik nem akarnak megtaláltatni, mégis magukhoz hívnak.
Kell az a könyv. Nem heccből, nem bizonyítási vágyból. A Desoriento nem fog magától összeállni a fejedben, hiányzik egy darab a kirakósból, és abban egészen biztos vagy, hogy nem a tananyagban fogod megtalálni.
Felmerül benned a hamis engedély gondolata, de azonnal el is veted. Már bepróbálkoztál vele nemrég, és nem akarod sűrűn eljátszani ugyanazt a trükköt. Madam Cvikker nem hülye, és nem is érné meg magadra haragítanod. Szóval marad a sunnyogás.
Végigpörgeted a lehetőségeket. Figyelemelterelő bűbáj a folyosón. Egy elszabadult tintapaca a könyvtárban. Vagy egyszerűen csak megvárod, hogy a könyvtár ajtajai rád záródjanak. Túlságosan is tartasz attól, hogy valamelyik buzgómócsing szellem jelentést tenne. Más megoldás kell.
Belépsz a könyvtárba. A levegő poros és papírszagú, az a nyugodt, nehéz illat, amitől mások álmosak lesznek, te meg furcsa mód éberebb. A lámpák sárgás fénye tócsaként ül az asztalokon. Pár diák még bent van, penna serceg, lapok surrannak, valaki halkan köhög.
Automatikusan a megszokott asztalodhoz mész a hátsó sarokban. Ledobod a táskád, előveszel pár teljesen ártalmatlan könyvet. Díszletnek tökéletesek.
- Mr. Holloway - megtorpansz. - Egy óra múlva záróra - folytatja Madam Cvikker, fel sem nézve az előtte tornyosuló pergamen kupacból. - Ne feledje!
- Igenis, asszonyom - feleled udvariasan, talán egy árnyalattal túlságosan is készségesen.
A nő végigmér, aztán bólint, de a tekintete egy fél másodperccel tovább marad rajtad, mint az kényelmes lenne. Aztán elfordul, hogy lecsesszen egy elsőévest túl hangos lapozásért. Elhúzod a szád. Ma aztán rohadt morcos. Kinyitod az egyik könyvet, hogy olvasást színlelj. Egy óra. Kihez siet ennyire? Igazak lennének a pletykák, hogy ő és Friccs… - elképzeled őket egy röpke pillanatra, amitől hányinger tör rád. Talán csak érzi, hogy valami nem stimmel velem. Vagy csak szimplán túlparázom a dolgot? Meglehet.
Az ujjaddal lassan dobolni kezdesz az asztalon. Nincs sok időd, és ezt erősen számításba is veszed. Ha tényleg ma akarok besurranni, akkor kurvára okosan kell csinálnom.

Megjegyzés: Gemmával és a Staffal egyeztetve indult ezen a helyszínen új játék

Oldalak: [1] 2