A világ kettőt fordul velem, mire felérek, és meglátom Mr. Macmillant. Egyszerűen azt se tudom, a nevem honnan tudja, hisz én itt tényleg csak egy parányi porszem vagyok, akit elővesznek, ha épp olyan munkát kapnak, amihez nincs kedvük. Meg kávét főzök. Ez egyik sem olyan, amitől elhíresülhetnék, ellentétben vele ugyebár. Hamar a kezembe veszem a kávéfőző ügyét, valahol még várom is, hogy leteremtsenek, mert semmi közöm nekem a parancsnokság dolgaihoz, biztos itt is vannak hozzám hasonló gyakornokok. Nyilván apám a lehető legtávolabb akart tudni ettől a helytől, azért passzíroztatott be a mágikus balesetek főosztályára. Jó, mindenki tudja, teljesen mindegy, melyik területen végzem a munkám, és igazán nem panaszkodhatok az ottaniakra sem, szerintem már sikerült megszokniuk a jelenlétem. Már nem annyira utálatosak, mint azelőtt. Elveszem a bögrét, és mielőtt még beletölteném a kávét, megnézem rajta a cicát. - De édes, és látszik, nem panaszkodhat - és még a nevét sem hazudtolja meg, tényleg olyan gombóc. Nagy lelkesedésemben, elő is veszem a szoknyám zsebéből a kulccsomót, és a rajta lévő kulcstartót mutatom a főparancsnoknak. - Az egyetlen férfi az életemben... - oké, kneazle, és sikerült egy morcosabb képet odaraknom, de általában 24/7 ilyen morcos, szóval még csak nagyon nem is lőttem mellé. Nem jövök zavarba sem, még csak gáznak se tartom, hogy macskás asszony vagyok, egyszerűen nekem most így jó. - Nagyon ügyes, odavagyok a kézműves dolgokért, Törökországban van egy hatalmas piac nekik, ha odalátogatok, sose hagyom ki - nem okoz gondot a csevegés, sem az, hogy beszélnem kell ilyenekről. Sose éreztem magam kellemetlenül a többszörös félszármazásom miatt. Törökországról is szeretettel mesélek, hisz a második otthonom, amit ugyanúgy imádok, mint Angliát. Végül nyújtom is a kávét, amint elkészül, majd elfoglalom a felkínált helyet. Kicsit zavarban vagyok, teljesen elszoktam én ettől az udvariasságtól. Nekem általában hetykén legyintenek, vagy épp csak biccentenek. Ráadásul továbbra sem tudom, miért vagyok itt, ami egyre jobban aggaszt. - Azt látom, hogy a szervezés és a figyelmesség az erőssége. - elmosolyodok a kijelentésre, és megrázom a fejem. - Nem mondhatnám, inkább megszokás, vagy rutin. Mikor idejöttem... nem igazán voltak segítőkészek, a segítség náluk kimerült abban, hogy oldjam meg. Én pedig megoldottam, meg egyébként a lehetőségeimhez mérten mindent. Túl makacs vagyok ahhoz, hogy annyiban hagyjak bármit is - kezdek az ingem ujjával babrálni, csak hogy valahogy úrrá legyek ezen a helyzeten. Persze, örülök, mert ki ne örülne az én helyemben, de nehéz normálisan viselkedni, mikor egy legenda ül velem szemben. A kérésre, hogy meséljek magamról, felpillantok és megengedem magamnak, hogy lehetőleg ne túl feltűnően, de megnézzem magamnak a férfit. Tudom, hogy idős, most így mégis nehéz elhinni, hogy negyven pluszos lenne, rendesen meghazudtolja a korát. - Nem igazán tudok miről. A Griffendél Godrick akadémián tanulok, Amnéziátor szakra mentem, mert a roxfortos tanárom szerint lehet ott jövőm. Különösen jól megy a legilimencia, roxfortban külön is foglalkoztak velem miatta. Második éves vagyok, pár vizsgán már túl, de még a nagyja hátra van, mert az összes kurzust felvettem. Igen, életem az nem nagyon van, de nekem tökéletes ez a mókuskerék, és itt is sok mindent tanultam, és tanulhatok még - aprót vonok a vállamon. Igazán sajnálom, ha nem azt kapja Mr. Macmillan, amit várt. - Lehet már úgyis hallotta, de jórészt apámnak köszönhetem, hogy itt dolgozhatok. Nyugalmazott auror és most a Wizengamotban tevékenykedik. Ééééés nem igazán vagyunk jóban. Ő gyógyítónak szánt, én meg nem tudtam magam ott elképzelni, és még férjhez se mentem, hanem az egyik barátnőmmel bérelünk közösen egy lakást. Nem sokat kommunikál velem - sóhajtok fel, hangomban mégsem érződik, hogy bánnám a döntésem. Azt sose bánom, azt igen, ahogy ez az egész kiderült, de eső után köpönyeg.
Valamelyest nyugodtabb leszek, mikor a férfi vigyorát látom, és próbálom is másfelé terelni a gondolataim, hogy ne folyton az a kérdés ficánkoljon a fejemben, hogy tud mindazok után még vigyorogni, mert félő, hogy kibukik belőlem. Ez pedig nem egy olyan alkalom, amit el kellene rontani ilyesmivel. Most csak örülök annak, hogy látom..... hogy így látom. Persze ki nem hagynám, hogy megöleljem, bármennyire is ózdkodna tőle, tényleg örülök, hogy látom. A tekintetek már rég nem foglalkoztatnak, sem a pletykák. Pontosan tudom, milyen élénk a Roxfortos diákok fantáziája, hogy pillanatok alatt képesek olyasmiket belelátni egy-egy pillanatban, hogy az ember lánya csak pislog. Ahogy most is csak pislogok, mikor Mr. Brown viselkedése megváltozik. Egyszerűen nem értem, és az aggodalom ki is ül az arcomra, mert lehet ő talán nem is örül annyira a találkozásnak, talán sebeket tép fel, mert valljuk be. Mikor sűrű látógató voltam náluk, akkor neki felesége volt, akit szintén imádtam, és részben ezért is sajnálom annyira a történteket. – Hűvös van drágám, kinn van az egész…khm…na szóval, jobb lesz, ha összehúzod ezt így. – a szavak hallatán önkéntelenül nevetem el magam, de nem ágálok, egyszerűen hagyom, hogy a zakó rám kerüljön és a férfi összehúzza, de csak a fejem rázom. - Mr. Brown... huszonhárom éves vagyok, nagyon kedves és szép gesztus, hogy az erényeim védi, de.... félő annak már mindegy - beharapom az ajkam, ahogy figyelmeztetem a férfit az eltelt időre. Persze megértem, hirtelen látott jó sok idő után, nehéz az agynak átállni. - Sarah... - mutatok a lányra, a kérdésre is válaszolva ezzel, hogy mit keresek itt. - Ő is megnőtt... végzős - viszonylag sűrűn jött velem az akkor még vakarcs is, aki azóta is, mintha a húgom lenne. Én emlékszem, rendesen megedzettük mi ketten Magnus bácsi idegrendszerét, de sose volt egyetlen rossz szava sem. Tűrt, mint egy hős. - És Tristan is.... hamarosan házasodik, ahogy hallottam - bökök a fejemmel óvatosan a volt szerelmem felé, aki még mindig a szőke lányt ölelgeti. Megvonom a vállam, már tényleg nem fáj annyira, mint akkor, mikor megtudtam. Ez az élet rendje, már kezdek teljesen hozzászokni a gondolathoz, hogy egyetlen döntésemmel, hány embert megbántottam.
Egy teljesen átlagos reggel, semmi új a nap alatt. Negyed órával munkaidő előtt érkeztem, rutinos mozdulatokkal készítettem el a kávét annak a négy embernek, akikkel a napom nagy részét szoktam tölteni, majd összestócoltam a mappákat Mrs. Watterpruf asztalán, szépen megjelölve a sürgős anyagokat. Igazából nem kellene, elvileg nem is az én dolgom, de már annyira hozzászoktam, hogy nemes egyszerűséggel beépült a rutinomba. Azt teljességgel sose fogom tudni állítani, hogy a minisztérium a világ legboldogabb helye, és ide csupa életigenlő, lelkes, mosolygós emberek járnak dolgozni, de már nem is zavar annyira, mint eleinte. Nem, teljesen akklimálódni még nem tudtam, én lelkes vagyok, és alig várom, milyen feladatok várnak ma rám. Plusz tényleg sokat tanulok, mióta megtanultam kiszűrni a pletykák közül az érdemleges információkat. - Ki az a Miriam? - kérdezem a kis csapatot sűrűn pislogva, mert ez a reggel róla szól. Négyből kettő élből lehülyézte, hogy úgy ott hagyta azt a pozíciót - bármi is legyen az - a harmadik szerint a főnöke kikezdett vele, azért. Ezen a ponton elhúzom a szám, és óvatosan pillantok Mrs. Watterprufra, de hamar meg is nyugszom, hogy nem kezd hosszas ecsetelésbe arról, amit látott. Mentségemre legyen mondva, alapjáraton nagyon higgadt és türelmes jelenség vagyok, csak nehezen viselem, ha valaki értetlen. Hovatovább Mr. Janessennek felesége és családja van. Próbáltam kedvesen visszautasítani, próbáltam határozottan, sőt olyan szavakkal is, amikre nem vagyok büszke. A végén meg tényleg nyakon kellett öntenem egy nagy pohár vízzel, amit Mrs. Watterpruf adott a kezembe. Nos, olybá tűnik, ez a mi titkunk marad, aminek kimondottan örülök. - Mr. Macmillan asszisztense - kapom meg a lekezelő választ, mert... amúgy ezt nekem tudnom kellene. Oké, értem. Viszont olyan nagy ez a hely, hogy már az is csodaszámba megy, elsőre idetalálok a saját helyemre anélkül, hogy eltévednék a folyosók labirintusában. - Mármint Harold Macmillané? - jön a megütközött kérdés részemről, még a szemem is elkerekedik, mert így már én sem értem. Hát közülünk bárki ölne azért, hogy az asszisztense lehessen, de persze nem osztom meg ezt az itt lévőkkel, még a lelkesedésem is palástolom, ahogy csak tudom. Végül is rövidre sikerül ez a reggeli "megbeszélés", mindenki igyekszik a dolgára, így én is beleásom magam az adminisztrációba. Nem mondhatnám, hogy életem legizgalmasabb feladata, de legalább itt vagyok, és dolgozom. Bármit képes lennék megtenni, csak ne kelljen a szüleimtől segítséget kérnem, nem tudnám megadni nekik az örömet, hogy lássák, megbuktam.... már csak dacból sem, pedig mostanában egyre többször megfordul a fejemben, ahogy kezd minden egyre nehezebbé válni. Egyszer csak levelem jön, megütközve nézem, hogy az Aurorparancsogságról küldték, pontosan a reggel szóba került férfi. Hirtelen a torkomban dobog a szívem, mert nem tudom, sosem jó az, ha magas pozíciójú valaki keres, és teljesen átjár a pánik. - Mrs. Watterpruf - pisszegek a lehető leghalkabban, és óvatosan odacsúsztatom a nőnek azt a pár szót, amit az imént kaptam írásban. Nos, a reakció egy jól irányzott "hmmmm", ami egyáltalán nem segít. Már jön is a késztetés, hogy legilimenciát alkalmazzak, de... de leküzdöm, és inkább az órára nézek. Pont van annyi időm, hogy ezt még befejezzem. Még szerencse, hogy a liftnek van fala, így neki tudok támaszkodni, mert a lábaim úgy remegnek az izgatottságtól, hogy félő, kicsúsznak alólam. Hallom a szívem zakatolását, mert akármennyire sajnálatos, a parancsokságot is most látom először, pedig nagy tervem, hogy én majd itt fogok dolgozni, csak lennék túl az akadémián.... Még gyorsan megigazítom a hajam, és kisimítom a szoknyámból a kósza ráncot, ami időközben rákerült. - Üdvözlöm, Miss. Hadd mutatkozzak be személyesen is: Harold Macmillan aurorfőparancsnok - ahogy nyílik a lift ajtaja, máris szemben találom magam vele, így nem tehetek róla, de a meglepettség kiül az arcomra, és kissé megszeppenve fogok kezet vele. Próbálom palástolni a rajongásom, és profin hozzáállni a helyzethez, de hát.... de hát mégis csak Harold Macmillan az. Egy legenda. Kicsit nehéz a helyzetem. - Megtiszteltetés, hogy személyesen is láthatom, Zeynep Weatherly - jön ki belőlem életem talán legsatnyább üdvözlése, persze Mr. Ignatiussal nem volt ilyen nehéz dolgom, aki végül is a helyet adta nekem, ahol a napjaim töltöm. Vele könnyen ment. Kicsit lemaradva követem őt, ez is ilyen megrögződés, mióta egyszer helyretettek, hogy én nem sétálhatok mellettük. Kellene egy ilyen minisztériumi protokoll könyv. Lehet, hogy van is, csak még nem volt időm utánanézni. - Nem csak Önt. Az összes megbolondult tegnap délután.... itt nem jelezték? - jön a félszeg, de annál érthetőbb kérdés részemről, mert a tegnapi napom konkrétan ezzel telt. - Egy pillanat - a mappám mindig nálam, ki tudja, mikor kell valami fontosat lejegyzetelni, így gond nélkül írok egy cetlire, majd küldöm is a karbantartóknak, akiknek ma is olyan gyors a reakcióidejük, amin tegnap rendesen meglepődtem. Gyorsan meg is oldják a problémát, amit mosolyogva köszönök meg. Tudom, nem szokás, de tudom azt is, néha egy köszönöm valaki egész napját bearanyozza. - Hogy szereti? - kezdek is a kávé készítésébe, és ha megkapom az instrukciókat, elő is készülök, így amint lefő a kávé, már ízesítem is, ha kell, és nyújtom a főparancsnoknak. - Én már ittam, de köszönöm szépen - nem szoktam ezeken a napokon túlzásba esni, vagyis nagyon próbálok, de a vizsgaidőszak képes kihozni a legrosszabb énem.
Én mindig jól éltem meg ezeket a bálokat, meg eseményeket, mikor sokan voltunk. Szerettem, épp ezért vagyok kicsit csalódott, hogy azok közül, akikkel régen együtt lógtam, szinte senki nincs már itt. Felsóhajtok, és kortyolok a puncsból, miközben mosolyogva figyelem Saraht, aki láthatóan jól érzi magát a barátnőivel. Nem gardedámnak jöttem, sem erkölcsi mutatónak, engem az se zavarna, ha a lány már valahol az erdőben lenne egy sráccal, elvégre az ő élete. Csak azért vagyok itt, mert ő szerette volna, hogy itt legyek. Jó kapcsolatom volt vele mindig is, szóval még csak komolyabb nehézséget se okozott. - Weatherly? Te vagy? – a kérdésre az irányba fordulok, amerről hallani vértem. Értetlen arcomat egyből felváltja a mosolygós, mikor megismerem a férfit, akinek másabb a hangja, mint amire emlékeztem. - Mr. Brown, de jó Önt újra látni - még a szemem is felcsillan a kellemes meglepetés hatására, és óvatosan teszem le a poharam, majd tipegek elé, hogy megölelhessem. Persze azt is csak némi hezitálás után, mert élénken emlékszem arra, régen se szerette. - Hogy van? - teszem fel a kérdést félszegen, mert a várttal ellentétben, ez nem ilyen kötelező, vagy formalitás. Tényleg érdekel, hisz annyi minden történt vele, hogy azt egy átlagos ember talán el se tudná viselni, ő mégis itt lavírozik, a diákok között abban a fura zakóban.
Megígértem. Ennek tudatában veszek egy mély levegőt, és lépkedek beljebb úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem elég, hogy a deja vu megcsap és átjárja minden porcikám, de az elsők között vélem felfedezni Tristan sziluettjét is. Nincs semmi gond. Tudtam, hogy nem kerülhetjük egymást a végtelenségig, ahogy azt is tudtam, a menyaszonnya derekát ölelgeti most is olyan serényen. Nincs is ezzel semmi gond, hisz látom, hogy boldog... örülök neki. - Eljöttééééél - Sarah mint megmentő, ugrik a nyakamba, és ölel szorosan, amit én viszonzok is, már csak hálából is. - Annyira büszke vagyok rád... gyönyörű vagy - sose hazudtam neki, nem ma fogom elkezdeni, és csúnyán nézek rá, mikor látom, hogy zavarba jön. Egyből tudja, ki kell húznia magát, és elhinni, tényleg az. A kezébe nyomom az ajándékot, ami igazán nem nagy dolog, csak egy újabb charm a karkötőjére, de az anyjával ellentétben én tudom, hogy unokahúgom számára ez telitalálat. - Na sipirc, menj bulizni - tessékelem is gyorsan a többi társa felé, ne velem foglalkozzon itt. - Sarah, ami itt történik, itt is marad - kiáltok utána vigyorogva, még kacsintok is mellé, jót derülve azon, ahogy a pír az arcába szökik. Sose voltam ilyen szende, és tudom, hogy neki se kellene annak lennie, talán.... talán jobb is így. Ő csinálja jól. Az egyik asztal felé veszem az irányt, és ahogy megragadok egy poharat, még az unokahúgom nézem, de aztán már ismerős arcok után kutatok, hátha....
Vártam már ezt, mint kisgyerek a karácsonyt. Na, nem a bulit, a franc akar fájó fejjel, meg olyan gyomorral ébredni, ami még napok múlva se tud rendesen helyre állni. Ez mind nem hiányzik, de méltón kell megünnepelni, hogy egy újabb vizsgával kevesebb... Emlékszem, rendesen őrültnek neveztek, amiért annyi kurzust felvettem, de ők nem ismerik a szüleim. Persze szép az elképzelés, hogy akkor én azt a szakot választottam, azt végzem el, és abban dolgozok is, míg meg nem halok, de nálunk ez nagyon nem így megy. Anyám volt, aki közölte velem egy felnőtt nő összes nyugalmával, hogy oké mehetek, csináljam, de kell az a nyamvadt B terv. De ezek a gondolatok is eltűnnek a következő lángnyelvvel, egyszerűen jól érzem magam, táncolok a többiekkel, és kiadom magamból az egész hét feszültségét, elvégre erről szól az este. Meg az üres poharakról, amik nem sokáig lehetnek üresek. Nem tudom teljességgel állítani, hogy nálam józanabb lélek nincs a teremben, ez látszik is abból, milyen furán tipegek oda a pulthoz, hogy újra töltessem a kiürült poharam. - Elfogyott - közlöm a tragikus arckifejezésem okát a kiszolgálóval, még az ajkam is lebiggyesztem, mert mi ez, ha nem a világ végének első jele. Oké, tényleg nem vagyok teljesen beszámítható, így mikor megkapom az újabb italt, már-már csillogó szemekkel kortyolok bele, és élvezettel hagyom, hogy végig marja a torkom. Még hümmögök is mellé. Már boldogan szökdécselnék vissza a többiekhez, ha nem történne a baleset, amin én már csak nevetek. - Á, semmi baj, ezen a helyen megesik, de várj - szedem elő a pálcám, hogy helyben kártalanítsak, de ahogy az ismerős lányra bökök, elbizonytalanodok. Az utolsó ilyen varázslásom se sült el túl jól, a gondolatra még a szám is elhúzom. - Izé.... lehet inkább neked kellene, én már jól vagyok, ha érted mire célzok - még köhintek is mellé, bár élek a gyanúval, hogy ezt felesleges volt megosztanom vele, hisz lerí rólam. - Ótejóég - kerekedik el a szemem, mikor a lány háta mögött meglátom azt a srácot, aki ágyából egyenesen kikatapultáltam a múltkor. - Figyu, rendezzük le máshol - nézek rá könyörgőn, majd ha bólint, fogom is a kezét, hogy a mosdó felé húzzam. Talán megúszom a kellemetlen talit... talán.
Üzenetek megtekintése
