Akilina Greyson - Griffendél

Vezetéknév: Greyson
Keresztnév: Akilina

Cara Delevigne - Akilina Greyson

A Zsebpiszok… Nagyot sóhajtottam ahogy oda siettem. Valahogy ahogy a következő év közeledett egyre több fenntartásom volt a hellyel kapcsolatban. Talán valaki azt mondaná, hogy megkomolyodtam, hogy benőtt a fejem lágya, mégsem így éreztem. Valahogy fura módon bűntudatom volt, úgy éreztem elárulom a többieket. Nem mindenkivel jöttem ki teljesen jól már a csapatból. Felszállt a rózsaszín köd, és egyre többet láttam azt hiszem.

De az most mindegy is volt. Ha már megbeszéltem Valelel hogy találkozunk akkor elmentem volna a pokol mélyére is ha ott beszéltük meg a találkát. Éppen azon morfondíroztam, hogy bocsánatot kérek a késésért.

Az elém táruló jelenetre viszont nem számítottam. Ez azon pillanatok egyike volt amikor az ember megszűnik gondolkodni és csak cselekszik. A riadalom és az aggódás majd csak utána következik be amikor már túl vagy rajta.
Egy flipendo és egy balegyenes kiosztása kíséretében felkaroltam Valet, majd amilyen gyorsan tudtam hoppanáltam, remélve hogy még az előtt sikerül hogy a két furkó feleszmél a hátba támadásomból.

Ahogy biztos helyre értünk óvatosan elengedtem őt, hogy leülhessen akár a földre is. Majd megfogtam az arcát, hogy jobban szemügyre vehessem.
- Mi a franc,Vale? Jól vagy? Na igen, vagy én vagy a húsvéti nyuszi! Higgy amit akarsz – zsörtölődtem. - Ne nevess! - szidtam meg, mondván hogy nincs ebben nevetni való. De legalább ez egy jel volt arra, hogy nincs akkora nagy gond… talán.

- Mi a fene történt? - sóhajtottam végül. Innentől már csak a tények érdekeltek, hirtelen a haragom elillant ahogy jött. Inkább talán csak nem is rá voltam mérges.

[/i]

Volt egy pont tinédzserként. Talán az utolsó Roxfortos év alatt, valamelyik bandázás alatt, mondhatjuk hogy bajkeverés közben, valamire felfigyeltem, egy szikrára belül. Figyelmen kívül is hagyhattam volna, de valahogy tudtam, hogy ha nem figyelek oda rá abból baj lehet. Olyan volt ez mint a macska amikor az egeret kergeti. Sokszor nem is csak azért mert éhes, hanem egyszerűen szórakoztató számára. A lényeg talán ez volt az egyik ok a sok közül ami az auror suli felé terelt.

Most ez csak egy „ártalmatlan” játék volt… azon kívül hogy munka. Féling belül remegtem, hogy nehogy bolondot csináljak magamból, másik felem viszont élvezte ezt a kis hajszát.

Nos a tervemben csak egyetlen hiba volt, hogy ahogy kifüstöltem a két elkövetőt, egy pillanatra hátrányba kerültem ahogy a hangszerrel voltam elfoglalva. De hogy volt aki fedezzen hamar össze tudtam kapni magam. Ahogy az egyik hanyatt esett lendítettem a pálcámat egy Capitulora a másik felé, majd egy újabb néma varázslattal megkötöztem. Lehet, hogy jobban tettem volna ha én is ki ütöm a másikat. De ki tudja, hátha Nott még ki akarja kérdezni a helyszínen. Ha nem így talán nem kell teljesen cipelni.

Újra itt voltunk… és éreztem, hogy igen csak vékony jégen járok. Saját magam részéről is. Annyi mindent vághattam volna fejéhez… ami jól is esett volna. De tudtam, akár még tapasztalatból is, hogy az nem járna sikerrel. Csak egy újabb veszekedés keveredhetne belőle, és Vale meg sem hallaná a szavaimat. Nem tudom jelenleg mennyi esélyem volt rá.

Amikor szét tárta a karjait, egyszerűen nem tudtam mit csináljak. Többnyire amúgy is úgy éreztem hogy kifogytam a szóból. Hát átöleltem… jó szorosan.

- Tudod… a legerősebbeket a legkönnyebb átverni, mert ha egyszer sikerül, ők nem fogják elhinni, hogy velük ez megtörténhet… - suttogtam, még közel tartottam, kicsit mintha attól féltem volna, hogy el akar húzódni.

Ahogy elléptem tőle, a kezeim közé fogtam az arcát egy pillanatra és a homlokára adtam egy puszit.
-Vigyázz magadra, Vale. Majd még beszélünk… - nagyot sóhajtottam és azon gondolkoztam menjek-e még egy kört az állatkertben, vagy induljak egyenesen „haza”. Tudtam hogy jelenleg ha menni akar akkor úgy sem marasztalhatom akár mennyire is nem tetszett az egész.

Nem tudom mit vártam. De hogy csodát nem az is biztos. Mégis a reakciója meglepett, egyenesen letaglózott. De azt hiszem, az hogy elengedte a kezemet fájt a legjobban.

Egy darabig csak álltam ott, Dariusra gondolva, hogy valószínűleg én is tehettem volna még többet még annál is ami történt. Odafigyelhettem volna jobban, amikor Mark vagy a többiek viccelődtek az ő kárára. De most már mindegy is volt. Ő jól volt, valószínűleg jobb barátok között már.
- Az istenit Vale… - fakadtam ki végül, viszonylag csendes hangon. Csak hogy itt voltunk még csak az kellett volna, hogy egy őr meghalljon minket. Meg amúgy is, úgy éreztem, hogy fáradt vagyok a kiabáláshoz. - Ha tudod akkor, mért csinálod? Mért kísérted a sorsot? És mért engeded, hogy mások befolyásoljanak, akik csak ki akarnak használni?

- Azt hiszed én azért csinálom, azért döntöttem így, hogy elismerj? Nem nálatok akarok jobb lenni, hanem magamnál! Érted? A többiek igen is felnéznek rád, és ezzel jót is tehetnél… Lehet hogy meggyűlne a bajod valakikvel, vagy akár több birkával is aki csak megy a csorda után. De ha ez elég, ahhoz hogy egy újabb Dariust elkerüljünk… esetleg ne adja az ég, egy olyant akit nem találunk meg időben. Nem érné meg?

Arról nem is beszélve természetesen, hogy igen is tartottam hogy az a „Darius” ő is lehet.

Körbenéztem. Csendben vártam még az atya elhagyta a terepet. Újból megbizonyosodva, hogy jelenleg nincsenek szemtanúk, előhúztam a pálcámat. Különös volt ez az egész, mintha az elmém egyszerűen csak váltott volna. Ha Nott úgy sejtette az elkövetők itt vannak, akkor ideje volt egy jó kis hajtó vadászatnak. Két pálca lendítéssel letettem a padot egy másik helyre ami még eltorlaszolta a templom bejáratát csendesen ahogy lehet, még a másikkal bezártam az ajtót. A kapu nagyot döngött, de lehet csak a csendben tűnt akkora hangzavarnak. Majd a zár is halkan kattant.

Intettem Nottnak az ujjaimmal mutogatva, hogy figyeljen, majd egy kört írtam le a kezemmel, hogy körbe megyek. Tudtam nem vagyunk azon a szinten még, hogy szavak nélkül is… Talán majd egyszer… talán sohasem.

Tettem egy kört a kápolna körül, végül a gyóntató fülkéhez értem. Határozottan kivágtam az ajtaját, hogy úgy hangot is adott. Abban reménykedtem ha van bent valaki a meglepődés, ha egy másodpercet is, de előny ad. Ha nem a hangoskodásom feszengést idéz elő, és előbb utóbb, jó hajtó módjára, Nott felé terelhetem az illetőt.

Egyenletes tempóban haladtam tovább. A bakancsom kopogott a kő padlón. Végül intettem a nagyfőnöknek, hogy felnézek a galériára. Nem nagy meglepetésként többnyire csak az orgonát és a klaviatúrát találtam. Körbenéztem hátha egy sötét ponton nem-e rejtőzik valaki. Majd egy pillanatban amikor az agyam kihagyott, a billentyűzetre néztem. Az ujjaim végig futottak rajta, és egy tetszőleges ponton a Wonderwallt kezdtem játszani...

Igaza volt. A vásznon jól nézett ki a szürke moralitású rendőr, aki a démonjaival vesződik de a végén mégis a jó utat választja, még ha csak egy döntés erejéig, megmentve vele a napot. A valóságban nem nagyon volt ilyen.

De aztán…

Aztán megtört a varázs. Úgy éreztem mintha a falnak beszélnék… de hát ez nem volt új. Azt hiszem kettőnk barátsága mindig is ilyen volt. Egyszer fent, egyszer lent, sokszor akár csak percekben mérve a változást.

Megszorítottam a kezét, de inkább éreztem magamat frusztráltnak. Ez megint csak egy amolyan pillanat volt, ahol nem tudtam, hogy magamhoz szorítsam-e vagy felpofozzam.

- Ismerlek – sóhajtottam, de egy pillanat múlva összeszorítottam a fogaimat és szinte köztük préseltem a következő szavakat. - Ismerlek és pont ez a baj! Lehet, hogy az elcseszett háborún kívül, jó szerencséd volt bármikor is. De aki a határokat feszegetve kísérti a sorsot előbb pórul jár! Mi lesz akkor ha elfogy a szerencséd, Vale? És mi lesz akkor… ha pont akkor nem leszek ott melletted… - a hangom a végére elcsendesedett, bár nem lepődtem volna meg, ha pár állatot felzavart volna a hangoskodásom. Na ennyit arról, hogy csak egy csendes besurranás…

- Tudod… pont ez a baj – ismételtem nagyot sóhajtva, ismét a kissé megtört, megfáradt énemet mutatva. - Emlékszel Dariusra? Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám már hogy is emlékeznél rá… Hiszen Valerie Walker, mindig a rivaldafényben, mindig a következő nagy dobást hajszolja! Egy olyan mit Darius Finnigan, talán meg sem ragad az emlékezetében… De én emlékszem. Mindig számkivetett, esetlen, és szégyellős. Csak tartozni akart valahova, azt hitte a nagymenők közé kerülhet. Egészen addig amíg egyszer egy ótvar kocsma mosdójából kellett fölmossam. Egészen addig amíg Mark fel nem bujtotta, hogy pipogya ha nem bír ki még egy meg még egy kört… - Visszaemlékezve igen is rémlett, hogy miután Darius a suli nővérkéjénél landolt volt pár keresetlen szavam Valehez. Próbáltam figyelmeztetni, annak ellenére hogy egy korábbi próbálkozásom után megfogadtam nem keveredek bele. De persze amire emlékszem, hogy az egész csak szavak tömkelegébe torkollott, aminek a végén nem volt semmi értelme. Mintha két idegen, két különböző dologról kiabálna egymásfelé, anélkül hogy hallaná a másikat. Teljes káosz.

Természetesen Dariust nem láttuk utána, legalábbis a baráti körben. Sokan utána kinevették őt közülünk, viccet csináltak belőle. De én úgy láttam, hogy talán jobb is. Talán… így olyan barátokra találhatott akiket tényleg érdekel mi van vele, nem csak kihasználják.

-Remélem… - suttogtam. Talán… Nem volt kedvem ezen fenn akadni, de valahol mégis bántott, mint hogy mindig is. Csak azért mert a lábaim között nem lógott valami nem kaptam meg ugyan azt a figyelmet, elismerést vagy tekintélyt… Szép lassan rá kellett jöjjek, hogy nem csak apám volt ilyen hanem az egész világ.

Nem tudom mit vártam… talán hogy felháborodik? Hogy árulónak nevez? Talán… És mégis itt álltunk mind a ketten, mint egy kikötő stégjén, én egy hajóra várva ami örökre elválaszt minket.
-Úgy tűnik igen… - találtam valamit. És ha még nem is a szent grál volt az, jobb volt megpróbálni mint nem.

Ahogy azt mondta „kapd el, tigris”, őszinte mosolyra húzódott a szám, melegség töltött el. Úgy éreztem mintha tényleg megértene, és ezen a világon, ebben az egy pillanatban ő lenne az egyetlen. Megszorítottam a kezét egy pillanatra. Tényleg hogy csak erőt vegyek magamon, de szinte egy örökké valóságnak tűnt, mintha nem is akartam volna elengedni.

-Vale…- a hangom elszorult egy pillanatra, mintha hirtelen nem is tudtam volna mit akarok mondani. Hosszas csönd után folytattam csak.

-Te még sosem gondolkoztál el azon, hogy lehetne több is? Lehetne ennél több is? Nem azt mondom, mint Darth Vader, hogy állj át hozzám, meg egyéb ilyenek… mert tudom, hogy pocsék zsaru lenne belőled - nevettem, egy kicsit oldva a feszültséget amit éreztem magamban is felgyülemleni. -De valaminek csak lennie kell… valamit amit szeretsz csinálni. Nem tudom. Csak egy fény az alagút végén.

-Picsába! - káromkodtam és hirtelen megfordultam vele szembe. A szabad, remegő kezemmel idegesen a hajamba túrtam, mint valami függő aki csak a következő adag után sóvárog, legyen az pia, cigi vagy akármi más. -Tudod jól hogy nem megyek el örökre. És nem mintha, ne kerülne többe mint egy levélnél vagy akár mi másnál, még ha felhívni nem mindig tudnánk egymást. De mért érzem azt ha egyszer „eltűnök” mire visszaérek, akár romokban heverve találhatlak?.

Van az a pont amikor az embernek annyi gondolat kavarog a fejében, hogy egyszer csak túl sok és átadja a helyét az ember fejében a végtelen üres csöndnek. Mint egy sivatag amin átvonult a homok vihar, és újra csak sík eseménytelen tereppé válik. Ilyenkor van, hogy a hirtelen csend, habár furcsa, az ember mégis fellélegezve köszönt rá.

A fejemet a vastag plexinek döntöttem, ahol a másik oldalon Lani unottan eszegetett. Sóhajtottam. Vajon melyikünk rab jobban. Ő odabent lehet a végtelen szavannákról, vagy erdőkről álmodik. De talán nem is tudja milyen az, hogy néz ki, a világ az állatkerten kívül. Még én a világot járhatom, csak a saját helyzetem szab határt. Mégis úgy éreztem láthatatlan láncok függnek rajtam.

Ekkor egy ismerős hang zökkentett ki a furcsa transzból. Bágyadt tekintettel néztem rá, majd legyintettem. Meg kérdezhettem volna merre járt, még a ha csipkelődésképpen is, de ebben a pillanatban megfordult a fejemben: Akarom én egyáltalán tudni? A meccs… persze… ha csak nem lett volna az a halk, de idegesítő hang a fejemben, ami kételkedett benne hogy csak erről volt szó.

Amikor átkarolta a vállam, ha még hezitálva is, de végül a kézfejére tettem a kezemet. Fáradtnak éreztem magam, de nem úgy amit egy alvással csak meg lehetett volna szüntetni.

”Nagyon úgy tűnik…” pillantottam rá. Nem is tudom miért, de megpróbáltam mosolyogni. Próbáltam remélni, hogy nem az lesz az utolsó pillanat amikor valaha is beszélünk amikor a Godrikra átmegyek. De nem is tudtam, hogy lett volna jobb…

”Tudod… biztos mondtam már talán valamikor, hogy az apám is rendőr… még ha ott kint is...” Szemeim a sötétbe révedtek, az állat kert falain túlra is. "Gyerekként mindig is azt hittem, ha megpróbálok úgy viselkedni… mintha más lennék mint aki vagyok, örülni fog… úgyhogy olyan akartam lenni amilyen ő. Aztán… nos… nem csak egy dolog történt mondhatjuk így is...” Tudom bár mi is volt az ami most kikívánkozott belőlem hirtelen túl mélynek tűnt, mármint hozzám képest is. Valere néztem, és próbáltam azt hinni, hogy meg fog érteni valamennyire, vagy ha nem, akkor legalább nem lesz veszekedés belőle. Mindig is a legjobb barátomnak tartottam, de az nem jelenti azt hogy ne lett volna viharos a kapcsolatunk.

”De azt hiszem most… egyszerűen csak… besokaltam Vale… nem mintha az éjszakába nyúló partik ne lennének szórakoztatóak. Valaminek végre értelme is kell legyen. Egy cél amitől nem érzem magam nyomorultul mikor reggel a tükörbe nézek. Érted? És ezúttal ez a saját döntésem...” A szavaim egyre csendesebbek és bizonytalanabbak lettek. Úgy éreztem hogy tudom mit akarok mondani, de csak azt nem hogyan. Kerestem a szavakat amik legtöbb esetben elbújtak előlem. Aztán meg… Lehet Vale nem is ilyen kimerítő választ várt. Csak egy amolyan hogy vagy, én jól vagyok típusú valamit…

Valahogy mostanában vonzott a sötétség. Az egy dolog, hogy minden buli napnyugta után kezdődik. És legtöbb esetben ez igaz volt rám, ha valahol buli volt a kampusz környékén én tudtam. Még sokszor még messzebb is. A hoppanálási vizsga után úgy tűnt egy új világ nyílt meg előttem. De mostanában valahogy ez sem volt elég.

Egyik buliból a másikba, jó volt. Jó volt érezni hogy még élek, jó volt egy kis időre elfelejteni mindent. De valahogy néha egyszerre vágytam a társaságra és a magányra. Ilyenkor csak valami hajtott, kerestem a helyem, és a békét sokszor a legfurcsább helyeken találtam meg.

Mint most este is. Már nem ezt volt az első este, hogy itt jártam. Zárás után valahogy az állatkert egy furcsa, nyüzsgéssel teli mégis békés közeget teremtett. És ha a mágia nem lenne elég, hosszú fekete kabátot viseltem kapucnival, ami jól eltakart mindent, és úgy ahogy de mind két világban megfért.

Körbejártam, a már majdnem rutinos útvonalamat. Tudva melyik állat fog ricsajt csapni az érkezésemre és melyik nem. A sötétségbe húzódtam mind a lézengő őrök mind a kamerák elől. Végül valahogy ismét a tigrisek kifutója előtt találtam magam. Némelyik bent volt, még a többi lustán heverészett. A macskafélék sokszor ilyenkor aktívabbak, de ezeknek nem volt gondjuk semmire, ételt úgy is kaptak napközben, szóval vadászniuk nem nagyon kellett.

A fehér volt a kedvencem. Lustán felpillantott az érkezésemre.
”Hello, Lani… Rég láttuk egymást nem igaz?” a szám mosolyra húzódott, bár azon gondolkoztam vajon egyáltalán megismer-e, számít-e egyáltalán neki valamit hogy itt vagyok.
Lustán feltápászkodott. Talán még emlékezett, hogy legutóbb kapott egy kis nasit tőlem. Ez úttal is kutakodni kezdtem az oldal táskámban amíg egy légmentesen zárt dobozt nem találtam.

A szép szelet csont nélküli karajt óvatosan átlebegtettem az üveg fal fölött, majd csak néztem ahogy elmajszolja.

A szemöldököm felszaladt ahogy Szent Miklóst emlegette. Nagy erő kellett hozzá hogy egy elismerő biccentést ne tegyek. A szám sarka azért somolygott akár mennyire is próbáltam erőt venni magamon.

Mielőtt belegondoltam volna egyet elismerően füttyentettem a helyszín láttán. Volt benne valami… megragadó és teátrális, tekintve hogy tudtam nagyobb áldozatok nem estek.

”Nos atyám, Isten útjai kifürkészhetetlenek, és csak ő mindenható… Szóval ha nem zavarja körbenéznék, hátha mégis kapunk valami isteni sugallatot, hogy ki vagy mi lehetett az elkövető”
Körbe tekintettem, és ha nem volt akadálya céltudatosan elindultam mint a ki tudja is mit csinál. Ugyan is vagy ez, vagy drága új mentoromat egy jó nagy hátbavágással próbáltam volna rendes légzésre bírni. Ami így átgondolva lehet nem volt a legjobb ötlet az első napomon. De akkor is… túl nagy volt a késztetés.

Próbáltam nem forgatni a szemem. Abból amit mondott inkább arra lehetett következtetni, hogy ez utóbbit csak azért mondja, hogy megnyugtasson. Még ha talán ő nem is az a fajta volt, majdnem biztos voltam benne, hogy pár öreg motoros nem veti meg a piát, mondjuk úgy hogy „vezetés közben”. Ennek ellenére „lelkesen” bólogattam.
- Kalandra fel! Vár ránk a megyén túli élet, vagy mi a szösz… - somolyogtam az orrom alatt. Tudtam, valószínűleg fogalma sincs miért olyan vicces ez, de talán ez volt a legjobb benne.

Vannak dolgok amik mára már majdnem megszokottá váltak számomra. De csak majdnem. Néha kell azért egy kis emlékeztető azért hogy mi történik körülöttem. Ha lenne rá időm talán elgondolkoznék azon, hogy az eredeti, ehte varázslók vajon felfogják-e a csodákat amik történnek körülöttük. Vagy megszokottá vált nekik minden, mint a kinti világban a mobil telefonok és a többi.

A zöld lángokba lépve próbáltam nem gondolni rá, hogy tulajdonképpen viszolygok a templomoktól. Talán hosszú lenne elmagyarázni de a lényeg, hogy így van. De hideg fogadtatásra tényleg nem számítottam. Prüszkölve próbáltam levegőt venni, és a vizet kitörölni a szememből még a felettesem is megérkezett. És mikor sikerült egy huncut vigyorral néztem a pásztorra.
- Isten útjai kifürkészhetetlenek nem igaz? Mi értelme lenne fanfárral és fénytengerben ide jönni, az miféle teszt lenne a hithűeknek? Minket éppen hogy segíteni küldött...

[/color]

Egy apró sóhaj hagyta el a szám megkönnyebbülten amikor megerősítette, hogy épp nem a nyálas kezével fogott velem kezet. Onnantól csak együttérzően bólogattam.

- Így van, sosem lehet tudni mikor ugrik egy ilyen fenevad az embernek. Némelyik még ellenkezik is hogy írjanak rá...

Az egészet természetesen viccnek szántam, még akkor is hogy ha hangsúlyom teljesen komoly volt. De ami igaz az igaz, a varázsvilágban nem lehetett tudni. Akár még el is lehetett képzelni hogy valaki hobbiból ilyesmiket csinál. Vagy hogy még lehet lehet is kapni valahol... volt az a bolt... A gondolataim elkalandoztak, próbáltam felidézni a bolt nevét, mikor a hangja felrázott a kis bambulásomból.

Halkan és önkénytelenül csettintettem a nyelvemmel. Na erről beszélek! Több vonatkozásban is.

Az arckifejezésem kissé felderült.
- Persze! - feleltem talán egy kicsit túl lelkesen is. De ahogy folytatta a szemöldököm egyre magasabbra és magasabbra húzódott. Ez itt így normálisnak van titulálva? Megnézném a varázsvilágon kívül hol lenne egyáltalán elfogadott hogy valaki igyon munka alatt. Körül-belül sehol. Mondjuk azt nem mondom hogy attól még valószínűleg nem fordulna elő. Az is igaz hogy mintha nem lennék én is party arc, de vannak határok. Van ami buli meg van ami munka...

- Ühüm - ráztam a fejem arra hogy ne higgyek a falfirkáknak. Igazándiból ezzel csak kíváncsivá tett. De azt hiszem most nem rohanhatok fel a mosdóba csak úgy klótyóversikéket olvasni, akár mennyire is érdekesen hangzik.

- Ó hogy fogom én kibírni a papírok nélkül? - forgattam a szemem színpadiasan, "kétségbeesetten" szét tárva a karjaimat. De amikor nem látta bosszúsan néztem vissza papírokra, volt egy olyan érzésem hogy nem lesz sem egyszerű sem érdekfeszítő dolgom velük amint visszaértünk.