Látszott Norán, hogy mennyire feszeng már csak azért is, mert a rajzolással is megszeg egy bizonyos hazájabeli törvényt. Biztos vagyok benne, hogy izgalmat is érez, de azért ez még mindig kicsinyke dolog azzal szemben, hogy valaki ellentmond a szüleinek és a hagyományoknak, csak azért, hogy mással házasodjon. Nem igen tudtam elfogadni magam sem ezt a dolgot, megértettem, de én is túlságosan szabad elvű voltam ahhoz, hogy egy ilyen törvényt lenyeljek, még akkor is, ha több éves hagyománya van. Egy bátorító mosollyal nyugtáztam a válaszát és bár tudtam a kacsintás mögött egy enyhe lemondás van, én mégis hittem abban, hogy mindenkit megillet a boldogság és a szabad választás joga. Kicsit talán el is szorult a gyomrom a sajnálkozásban, de mivel ő sem mutatja gyengeség jeleit, én sem akartam emlékeztetni a fájdalmára, így próbáltam optimista maradni. Nem könnyű tekintve az én problémáimat, de ezek is apróságok, amiket magam győzhetek le. Tovább kell lépnem és ha ennyi viszonttagságot követően Nora is erős tud maradni, én sem leshetek ennyire limonádé. El is kezdhetjük mondjuk egy jó rajz készítésével, de előtte azért meglesem a korábbi munkáit. Nem túloztam, mikor arról beszéltem neki, hogy szépek a munkái, igazából van aki tehetséggel és ilyen látásmóddal születik és van aki évekig tanul és gyakorol, mire egy épkézláb fát vagy tengerpartot le tud rajzolni. Biztos vagyok benne, hogy sok kreativitás és fantázia szorult ebbe a lányba, azok tudnak a legtökéletesebben elvonatkoztatni a hétköznapi normáktól és vonalaktól, átadva magukat a tökéletes álomvilágnak, színeknek és árnyalásoknak. Bele is kezdtünk a rajzolásba és ahogy néha lesve odapillantottam a Mardekáros lány lapjára elégedetten bólogattam, amolyan tudálékos apó módjára, aki büszkén, mégis szigorú szakmaisággal tekintett diákja műveire. Remélem azért nem csak utánozza azt, amit csinálok és maga az elmélet is megragad benne, ezek az ellipszisek és vonalak azért vannak, hogy megkönnyítsék a testrészek alakítását, már ennyiből látni lehet, hogy fog állni a rajzon szereplő bábu. - Nálatok iskolában is van rajz? – nálunk? Mosolyogva fel is nézek a lányra, nem értettem, mire gondol a nálunk szó alatt, de biztos arra értette, hogy a muglik világában. Megrántottam a vállam, mert nyilván többet értek ehhez, mint ő, hiszen ő aranyvérű, hiába éltanuló, a muglik életéről édesapámat tekintve valószínűleg többet tudok. - A mugliknál van, bár össze van vonva a művészet történettel és egyéb művészeti ágakkal. Szobrászat, festés stb, igazából a gyerekek kreativitását akarják ezzel fejleszteni. – magyarázok, mikor szinte már öntudatlanul, magamtól elkezdtem a bábu karjának mért ellipszist rajzolni és végső alakot adtam a mértani testnek. Remélem idén is elmegyünk nyaralás címszóval apám kollegájának a nyaralójába, legalább tovább fejlődhetnék. – A felkar rövidebb, így, a kézfej meg először legyen sok vonal. – mondtam szinte alig hallhatóan, miközben észre se vettem, ahogy a nyelvem kidugtam a számból a koncentrálás közepette. Rossz szokásom, hogyha már annyira belemerülök, akkor lógatom a nyelvem, sőt sokszor a lábammal dobolok valami nem létező muzsika ütemére. - Furán néz ki így, de... majd lesz arca is ugye? Így olyan mint valami szörny a rémálmodból. – aggodalmaskodott, mire felkacagtam. Nem, nem őt nevettem ki, csupán aranyos volt, biztos nehéz volt az általában büszke, mindenről tájékozott Nora Nareknek most bizonytalannak mutatkoznia, de attól nem kell félnie, hogy itt nálam ez bármit is számítana. Én csak egy barátot látok benne, abból pedig az egyik legjobbat. – Olyan arcot villantasz neki, amilyet szeretnél. Ahhoz nekem is fénykép kellene, hogy visszaadjam az arányokat, hogy felismerhető legyen. – javítottam ki magam, ugyanis nem, tényleg nem egy bábu fejét terveztem az alak nyakára helyezni, de fejből fogok valamit odatenni, ötletek nélkül, valami rögtönzött személy lesz, vagy ilyesmi. Egy lány, ki tudja, lehet a következő barátnőmet festem oda. - Köszi, Ezra, nélküled nem menne. – ismét mosolyogva néztem fel a rajzomból rá és felé is fordultam. – Amennyit már te segítettél nekem, száz rajzzal se tudnám eléggé meghálálni. – motyogtam neki némi zavarral a hangomban. – Bármikor szükséged lesz rám, itt leszek neked. – tettem hozzá teljesen elvörösödve, de annál magabiztosabban. Nem bántam, ha észreveszi, de hogy lefojtsam ezt az állapotot, gyorsan kezembe vettem a rajzát és az arcom elé tartottam. – Ühüm, ühüm. Nagyon jó lesz. Javaslom majd a továbbiakban a gyakorlás mellett a testek tanulmányozását. Tankönyvekből, sportújságokból stb. – motyogtam még mindig, majd ha már elmúlt ez a plöttyedt érzés, visszaadtam a rajzot és én is befejeztem a sajátomat. Amennyiben még kérdése lett volna, vagy szeretett volna még rajzolni, az időm engedte és a nap hátralévő részében amúgysem volt különösebb dolgom, talán meg is hívom még egy mézsörre is, ha végeztünk. Bármikor szívesen áldozok a barátaimra időt. Bármikor.
Bágyadtan üldögéltem a nagyterem Hugrabugosoknak fenntartott asztalánál, nem messze tőlem az amcsi csaj, nagyhamar megjelent a mindig jó kedvű, bohókás Isa is. Köszöntöttem őket egy fáradt mosollyal, miközben figyeltem a beszállingózó diákokat. Sok minden történt idén, többek között sikerült végre, valahára túltennem magam egy szakításon és megtaláltam végre önmagam, ami leginkább másoknak lesz inkább jó, felhagyok a csínytevésekkel és belefeledkezem a művészetek világába. - Ha most is elalszom, légyszi keltsetek fel, jó? – kérte Wheeland, miután ledobta magát közém és Tyra közé, persze egy jó kora kiáltással, amivel jelezte éhségét. – Pedig még vár ránk egy rém unalmas beszéd. – mutattam a tanári kar felé, ahol már McGalagony készülődött is, hogy a kötelező év végi záróbeszédét lezavarja és kihirdesse a házkupa győztesét. Lement a beszéd és illemtől megtapsoltam a Mardekár idei győzelmét, habár tényleg nem sokkal voltunk lemaradva tőlük, valószínű, ha azt a sok csínyt nem követtem volna el, szorosabb lett volna a vége. Isa még fogadalmat is tesz, hogy jövőre többet beletesz a versengésbe, én csak egy mosollyal válaszoltam a buzgóságára, valahogy ma sem volt kedvem viccelődni, talán még mindig a sok gondolat nyomta a fejemet és az utóbbi hetek történései. Kaja után mindenki klikkesedni kezdett, ami már szokássá vált, én a helyemen maradtam, csupán Norának és Flornak integettem, amikor megláttam őket a távolban sétafikálni. Bele sem gondoltam eddig, mennyien végeztek idén az iskolában, feléjük is bólintottam egy mosollyal az arcomon, Hansel, Dom, bár nem ismertem őket olyan jól, azért volt velük is egy-két pillanatom, amire emlékezni fogok. Kifelé menet még gratuláltam Norának az iskolaelsősségéért, megérdemli, hiszen amikor éppen nem hisztizik, elég okos és szorgalmas tud lenni. Elköszöntem a lányoktól és elvonultam a szobámba, hogy azt a kevéske ételt is, amit ettem, egy kajakómává átkeresztelt nagy alvással pecsételjem meg. Ez az év elment, szerencsére… nem fog hiányozni.
A rajzolás nem volt nagy kunszt, addig míg rá nem görcsöl az ember. Ez inkább szórakozás, hiszen a vonalakat úgy igazgatjuk, húzzuk, vonjuk, ahogy a kedvünk tartja, rengetegszer újrakezdhetjük, ismét nekiállhatunk, tehát teljesen mi uraljuk a folyamatot. Ha pedig nem leljük benne kedvünket, félbe is hagyhatjuk. Bárcsak minden ilyen könnyen menne. - Most már jobb? – kérdezte, mikor már ültem a lapocska felett, mire én felnéztem, elgondolkodtam egy pillanatra, majd elmosolyodtam magam. Inkább lelkes vigyor volt, mint őszinte, de egy kicsit tényleg job volt, így bólintottam. – Igen, persze. – böktem azért még oda, majd vissza is fordítottam a fejem a munkára, amit még alig kezdtem el, de már magával ragadott. Ilyenek vagyunk mi művészek, ha belekezdünk, kicsit őrültek módjára dolgozunk és viselkedünk. - Mm-mm. Otthon ez tilos, tudod, mint az alkohol, a házasságtörés, és a szerelemből való házasodás. – magyarázta, mire csak bólogattam rendületlenül és még mindig a vonalak rajzolása közben válaszoltam vidáman.: - Na, ha már ezt megszeged, csak egy karnyújtás a szerelemből házasodás. – tényleg akartam, hogy ez a lány boldog legyen, megérdemelné, maximálisan. De nem erőszakoskodtam tovább a témával, megbántani vagy megsérteni sem akartam, így csendben elvettem a füzetét és áttanulmányoztam a rajzait. Hümmögve lapozgattam, egyrészt mert nem csak a művekre voltam kíváncsi, hanem magára a fejlődésre, így míg végig nem értem nem mondtam semmit, csak hümmögtem, lehet idegesítő is voltam, mint egy vén öregember. - Szépen árnyékolsz és látszik a fejlődés, nem lesz nehézség az alakrajzolással sem. – bólintottam végül, ahogy visszaadtam a füzetkéjét, majd mikor beállította a kis bábut, ahogy az neki tetszett, összecsaptam a tenyereimet. – Nézzük akkor. – tettem hozzá, majd a lapom fölé hajoltam és elkezdtem a beállított bábu vonalait felrajzolgatni. A testének grbületeit és tengeléyt akartam a vonallal élezni, igazából az arányok tökéletes felviteléhez elengedhetetlen. Kezdőknek és haladóknak is ajánlott ez a forma, de a nagy öregek is használják még időspórolás szempontjából. - Megrajzolod a test alapjait és a végtagokat, tudod…hogy lásd előre hogy állnak a bábuhoz hasonlóan. Utána jöhetnek…az alakzatok. – magyaráztam közben ahogy rajzoltam, a keze és a lábai helyére egy-egy nyújtott ellipszist rajzoltam, a feje helyére egy gombócot és így tovább. Nyilván a teste helyére csak kitöltést csináltam, nehogy összevisszaságnak hasson. - Hogy tanultál rajzolni? – kérdezte Nora, miközben utánozta a ceruzavonásaimat, majd hogy ne hagy-jam válasz nélkül és meg is nézzem, hogy halad átlestem hozzá. – Apám mugli rajztanár. – válaszoltam szűkszavúan, hiszen ebben a mondatban benne van minden válasz. – De festeni apám kollegája tanított. – tettem hozzá bólintva, miután láttam, hogy a lány alapjai is jók lettek, bár remélem megértette a lényegét ennek a technikának. - Mivel most csak a bábut rajzolod, kezd el szépen a vállrészét és haladj lefelé. Használd a ceruzád ívét, hogy az arányokat pontosítsd. – mutattam neki, miközben az enyémet a hüvelykujjamhoz illesztettem, a többi ujjammal meg beszorítottam. Egyik szemem behunytam és odatartottam a bábu közepéhez és úgy számoltam ki nagyjából melyik oldal a nagyobb, arányosabb. Nem akartam most túlzásba esni, rég is rajzoltam, így csak satírozgattam és nagyjából rajzoltam le. Mostmár Nora magára van utalva, a technikai részét megmutattam, mostmár azt veti papírra, amit lát, persze, ha valamit nem ért, vagy nehéz segítek neki, mert apró tippek minden résznél vannak. - Az árnyékolást felesleges magyaráznom gondolom, van hozzá érzéked. – teszem hozzá, rámosolyogva, meg azért oda is pillantva, hogy halad.
Végre sikerült azt a mosolyt meghúzni és bár túl sok volt az önkritika és a hiszti, valamiért nem engedtem meg magamnak hogy megkönnybüljek vagy hogy boldog legyek. Talán Nora segítsége elég lehet arra hogy végre fellélegezzek, bár sok barátom közrejátszott abban, hogy végre elengedhessek egy drámai, szomorú korszakot. Az újrakezdés pedig mindig izgalmas. Úgy ugrottam fel a földről, mintha mi sem történt volna, megfogtam a vásznat és a kukáig sétáltam vele, majd nemes egyszerűséggel beleejtettem. - Na ezzel meg is volnánk. – töröltem meg játékosan a kezeimet majd önfeledten mosolyogtam a lányra. – Köszi, nélküled nem ment volna. Nem is tudom, mennyi galleon ért az az egy vonalad. – kacsintottam rá, majd odaléptem egy állított, grafikus asztalhoz és elővettem pár lapot a mappámból, ceruzákat, ecseteket és satírozókat, na meg persze radírt. - Szóval ember alakot akarsz rajzolni. – hümmögtem leginkább magam elé, miközben a pálcám segítségével tisztává varázsoltam a kezeimet és a ruházatomat. – Mi sem egyszerűbb. – tettem le magam mellé, mikor végeztem, majd intettem felé, hogy jöjjön közelebb. Nem volt nagy ördöngőség, igazából mindenki más stílusban alkot, még a formák és az alap körvonalak is eltérőek, izgalmas less kideríteni Norának milyen is az elképzelése a művészetéről. - Alap esetben az emberek egy-egy testrésze olyan, mint a torz alakzatok. – magyaráztam, amint rajzoltam egy egyenes függőleges vonalat, majd három vízszinteset. Ezek alkotják a bábum, vagyis emberi alakomnak az alapját, vázát. Ezen fognak majd a kis köröcskéim elhelyezkedni, amikből végül testrészek lesznek. Engem is így tanítottak rajzolni annak idején, bár nem elhanyagolható tény a tanulmány, tehát az emberi test ismerete és a gyakorlás. - Próbáltad már egyébként? – fordultam meg hirtelen, mikor eszembe jutott, hogy túl hirtelen támadtam le ezzel a lányt. Lehet már van elképzelése, vannak mintái, én meg próbálok egy teljesen új vonalat ráerőltetni, hol ott lehet csak az övét kellene tökéletesíteni. – Vannak rajzaid? Muta őket először, mielőtt folytatjuk. Tudnom kell hányadán állunk. – motyogtam mosolyogva, majd míg előpakol-ta a kis füzetkéjéből a rajzokat, már, ha vannak nála, addig én egy fiókban kezdek kotorászni és előha-lászok egy próbabábut, ezt a mini fajtát, ami meg van bájolva. Igazából utasításra úgy fordul, ahogy mi szeretnénk, így nem kell odanyúlni érte, miközben alkotunk, mert lehet kiesnénk a ritmusból. Nagy segítség volt nekem is, míg fiatalabbként gyakoroltam az alaktant. - Tudod, az is nagy segítség, ha megfelelően ismered az emberi testet. Csontfelépítés, izomzat stb. – magyaráztam, míg nézegettem a rajzait, ha pedig nem adott mintát, akkor a bábuval foglalatoskodtam. – Tessék, állítsd be, olyanra, amilyenre szeretnéd, én pedig lerajzolom. – adtam át végül mosolyogva a bábut, majd megfordultam a székemen az ablak felé, felhúztam a lábaimat és a térdemmel tartottam meg a fejem, míg Nora eldöntötte hogy szeretné tanulni.
Nem tudom, hogy mit láthatott Flor a tükörben, mint ahogy azt sem, mit váltott ki belőle valójában, mert oké, elszomorodott, felmérgesítette magát, sőt még mintha néhány könnyet is láttam volna, de gondolom túl büszke volt ahhoz, hogy kimutassa őket és elfordult. Én jobban éreztem magam, mindig is úgy gondoltam, job kiengedni a haragot és erre a legmegfelelőbb a festés volt számomra, megyek is és elintézek Sandy portréját. Miután próbáltam beszélni a fejével vagy legalábbis egy kis lelket önteni belé, tudtam kár volt megszólalnom, mert ugye mindenki a saját portáján söprögessen először, meg aztán nem is volt sok közöm az életéhez. Van olyan dolog, amit Jaynek sem mond el, akkor mi minden lehet, amit az én orromra se kötne. Jogos. - Ja. Tényleg, mekkora buli, ha szakítanak és utálhatod a tesód miatt a legjobb barátod. – válaszolta, miután célozni próbáltam a nővére és Jay pletykaszintű románcára, bár nem túl megbízható forrásból hallottam, mégis igaznak bizonyult. – Hát azért, szerintem ennél azért érettebbek vagytok. – mosolyogtam el magam meggondolatlanul, hiszen, először azt hittem viccel a dologgal kapcsolatban, de aztán döbbentem rá, hogy ezt komolyan mondta. Nem gondoltam bele végül is, tényleg mi lenne, ha Eleine el kezd majd bulizni meg pasizni én meg azt látom, hogy azokon a helyeken csőrözik, ahol én tettem azt régebben Sandyvel. Kirázott a hideg a gondolatra, de tudom, hogy el fog jönni az idő és nekem készen kell állnom rá, nem dughatom homokba a fejem. Fel kell végre nőnöm, mindenki erre sarkall és erre bíztat és sajnos ez nem fog menni úgy, hogy állandóan a nyomi vicceimet nyomatom és próbálom megviccelni a körülöt-tem élőket. A magyarázkodásom megtorpanásra készette Flort, legalább is felém fordult és úgy néztünk far-kasszemet egymással, miután pedig beleéltem magam a szerencsétlen monológomban ismét könnyek gyűltek a szememben. Mialatt ismét megtöröltem a szemem a griffes cimbi megpaskolta a vállam és úgy válaszolt. - Nyugi, most nem vagy annyira idegesítő. – Mosolyodott el túltéve magát ő is a pityergésen és a szomorkodásonm, bár lehet ez amolyan erőltetett vagy bátorító vigyor volt. - Csak add önmagad, maszkok és minden nélkül, akkor megszeretnek az emberek. Jay, Sm... mindenki a legszarabb oldalamat látták elsőre és mégis megkedveltek. Ha nekem ment, neked is. – tette hozzá, mire elismerően bólintottam és elnevettem magam. – Milyen hülye helyzet. Egy poént is fűzhetnénk belőle. – töröltem mostmár szárazra és vörösre a szemeimet. Ismertük egymást régről meg a kviddicspályás balhéról, de sosem voltunk olyan nagy haverságba, hogy kisírjuk a bánatunkat egymás vállán, mégis egy tükör kellett hozzá, hogy ez megtörténjen. Sose gondoltam volna, hogy ennek a laza, vagány sác-nak ennyi baja van és Smith elismerése lehet a legnagyobb gondja a Rofortban. Jó, nem török felette pálcát, mert nekem meg figyelemre van szükségem és szeretetre, arra, hogy valaki szeressen és ba-buzsgasson, hogy piedesztára emeljen, hogy csodáljanak. Azt hiszem túlcsordult benne az egó. Ezt valahogy majd meg kell fordítanom. - Hagyjuk itt ezt a szar szobát inkább... – tette hozzá, mire én is bólintottam. – Egyetértek. Mit szólsz egy kis kajához. A sírástól mindig megéhezek. – veregettem én is hátba értelmes határok között, majd hogy ne válljék kellemetlenné az érintés, gyorsan zsebre vágtam a kezeimet. Azért még nem lettünk barátok, hogy ennyire közvetlen legyek.
Nem tudom igazából miért engedtem le pillanatok alatt a védelmem és tértem észhez egy fiatal, bor-zasztó kinézetű suhanc sértő kioktatásától, de ha már a délelőtti mókám kútba esett, meghallgatom az ő történetét is. Igazság szerint amit mondott, már sok mindenkitől megkaptam, de elég nehéz megvál-tozni, mialatt a fájdalom tombol bennem és próbál utat törni, felforgatva a lelkiállapotom. - Amit te csinálsz nem viccnek és véletlennek látszik, inkább hisztinek. – megráztam a fejem. Nem azért, mert nem volt igaza, hanem mert már ezt is megkaptam jó párszor. Csövi Larry barátomnak is igaza volt, mint mindenki másnak, akik ezzel fárasztottak, de hát ha elzavartam volna mindenkit, aki ezzel fáraszt, akkor senkim nem maradt volna. vagy várjunk csak? Dehát pontosan ezt csináltam. - Meglehet, de mindannyian követünk el őrültséget nem? Ha minden rendben lenne, nem lennék hisztis és nem találkoztunk volna. Lehet ez egy jó barátság kezdete. – vontam meg szórakozottan a vállam. – Vagy egy vicces történet egymás baráti társaságában. – mutattam rá szintén mosolyogva. Mondjuk ennél a pontnál gyorsan zsebre vágtam a kezem, ugyanis nekem már nem nagyon volt baráti társaságom. Pár ember volt csupán, akik rövidebb ideig elviseltek, de mindenki elfordult tőlem pont ezért a viselkedésemért, amiért most a srác is lekorholt. Lehet csak sarkon kellett volna fordulnom és teljesen elfelejtenem őt, nem is ismerem és meghív a vackába egy teára, lehet épp a belsőszerveimtől akar megszabadítani. Mondjuk inkább az a mugliknál divat. - Ezra vagyok. Azt hiszem nem mutatkoztunk még be. – nyújtottam a kezem felé, miután ismét a teára és a cukorra terelődött a szó. Elfogadom a meghívását, egye fene, legalább még egy alak less, aki elmagyarázza nekem miért nem szabad az eltűnt boldogság után rohanni, mialatt iszok egy kukából előhalászott teát, mi baj lehet belőle? - De a cigit nem hozhatod be a vackomba. Büdös, gusztustalan és nem tesz jót neked sem. – magyarázott, mire megforgattam a szemeimet, elnyomtam a csikket és belehajítottam egy közeli ku-kába, biztosra véve, hogy már nem parázslik. – Értettem. – bólintottam még mindig mosolyogva, majd hallgattam bölcs tanácsait, amit akár a naptárról is lecsenhetett volna, annyira közhelyes volt. - Mi bajom van? Elmondtam az előbb. – rántottam meg a vállam, de azért nem akartam normális válasz nélkül hagyni, ha már meghívott az otthonába. - Egy apróság miatti depresszió, ami problémává nőtte ki magát és most nem találom a helyem a világban. Tehát, csak a szokásos. – rántottam meg nevetve a vállam. - Neked mi a sztorid? – kérdeztem, ahogy egyre mélyebben merültünk a sikátordzsungelben, miután megálltunk egy kisebb raktárszerű épülethez, aminek az ajtaja még csak nem is volt rendesen bezárva.
Sokáig tartott mire eddig az elhatározásig eljutottam, így már csak karnyújtásnyira van a boldog elengedés, a felszabadulás, hogy végre önmagam lehessek, hogy kiszabadulhassak egy vágy alkotta rabságból, egy nem létező fogságból, amit csak a szívem generál, az önzés, mert önző vagyok. Egy személyt akarok, egy olyan embert, aki szabad, nem köthetem magamhoz, mégis ragaszkodok hozzá, a kezeim közt akarok tartani és bár igen, játszott velem, pedig talán még akkor is sebezhető voltam, mikor kivetette rám a hálóját, most aztán tényleg darabokra tört mindent. Hónapig csak bolyongtam, bújkáltam, nem beszéltem, egy átlagos depis tini időszakát éltem, aztán pedig elkezdtem elromlani. Durvábbnál durvább csínyeket követtem el, amik már inkább hasonlítottak szenyózáshoz, mint nevettető viccekhez. Csínymester helyett tahónak és bunkónak kezdtek hívni és szépen lemorzsolódtak mellőlem a barátaim, sőt inkább ellöktem őket. Nora, Zander, Henriette vagy Thessa, mindenkit elüldöztem magam mellől. Ha nem is a viselkedésemmel, akkor a közönnyel, amit viseltettem feléjük, de a lényeg ugyanaz maradt. Talán már egy hónap is eltelt, mióta ott jártam Florral a szükség szobájában és megláttam a tükörképem Sandyvel, amint hozzámsimul. Nem tudtam, akkor mit akar velem az a tükör, napokig évődtem rajta, így úgy döntöttem, el kell engednem a dolgot és akkor ismét a régi lehetek. Vagy legalábbis egy kicsit normálisabb. - Te meg mit csinálsz? – hangzott a kérdés mögülem, mire csak felsóhajtottam és elengedtem a sárga festékkel megspékelt ecsetet. – Nem látod? Próbálok elengedni… - morogtam bosszúsan, mire kapcsoltam, hogy bizony állt valaki mögöttem és akaratlanul összerezzentem. Megijedtem, pedig tiszta a lelkiismeretem, az ecset is kirepült a kezemből, egyenesen a vászonnak, aminek eddig nem mertem nekitolni. A sárga szín is ráemlékeztetett, a bombasztikus szőke leányzóra, akibe beleestem, akiből most próbálok kiszeretni. Az ecset tehetetlenül hullott alá a földre, apró festéknyomot hagyva a padlón és a ruhámon. Nagyot sóhajtottam és ismét térdre estem, ahogy a festékes kezemet végighúztam a vásznon, mintha csak megsímogattam volna a képen lévő személyt. Érzelemmentes tekintettel néztem a képet, ahogy elkentem rajta a sárgát és elvegyítettem a kék és piros színek káoszában narancs és zöldes árnyalatokat alkotva ezzel. Nem foglalkoztam a mögöttem álló Norával, a kezem magától járt, az arcom szinte meg sem rezzent, addig húztam a sárgát, míg végül egy arc jelent meg a vásznon, eltakarva mostmár talán teljesen az alatta lévő lányt. Egy fiú arc volt, az teljesen kivehetővé vált, és persze magamat ábrázoltam ilyen groteszk módon, mégis felismerhetetlen volt. Fogtam egy kis sárga színt a padlón heverő ecsetről és a fejforma szájrészéhez illesztettem. Az ajkai nem voltak teljesek. Remegett a kezem, ahogy próbáltam felfelé kanyarítani a száját egy mosollyá változtatva a sárga, görcsös vonalat. Nem ment tovább. Szinte már erőlködtem, az egész testem beleremegett. – Gyerünk. b*szott mosoly. Vigyorogj te átkozott! – kiáltottam már teljesen csüggedten, majd elengedtem az izmaimat és lehajtottam a fejem. Nem néztem fel, nem fordultam a lányhoz, úgy morogtam magam mögé, hogy a fejem lógattam, a hajam szinte belekaristolt a vászonba. - Segítenél? – kérdeztem. – Úgy hallottam rajzolsz. Segíts nekem mosolyt rajzolni. – morogtam, majd reméltem, hogy megszán és oda vezeti a kezemet, ahová kell, ami még most is makacsul a vásznon remegett. Csak egy apró vonal kell és el is készül.
Sokszor voltam egyedül, legalábbis újabban, de én választottam ezt. Ha valaki közeledett, falat húztam elé és elüldöztem ezzel a bohóckodással és viccelődéssel. A fejemben ezek a poénok jól hangzanak, de mire végigérek a mondattal, rájövök, hogy igazából csak egy védelmi mechanizmus, mert félek, hogy valaki feltépi azokat a sebeket, amiket Sandy okozott, pedig be se gyógyultak teljesen, pont ez a tükör mutatta meg nekem az imént. - Nem érdekel! Csak húzzunk el innen. Ennél még Jayjel szembenézni is egyszerűbb... – ezzel egyetértettem, ennél a tükörnél bárki jobb társaság lenne, jelenleg még Brown vagy Campbell is talán. – Jayre se haragudhatsz mindig. – válaszoltam, mikor elfordult a tükörtől és persze tőlem is. Lehajtotta a fejét így nem láttam a reakcióját vagy a vonásait, de inkább tartottam a távolságot és sóhajtottam egy mélyet. – Ha valaki rámozdulna a húgomra, biztos kiakadnék. – kezdtem bele, és elfogott a hányinger, ahogy arra gondoltam, ahogy a kis Eleine…. – de, ez így is, úgyis meg fog történni…ha pedig már megtörténik, legyen olyannal, aki a barátom. Szerintem… - vakartam meg az államat, kicsit elgondolkodva, nem mondtam-e megint hülyeséget. Bár lehet jobb lenne most csendben maradnom, talán Flor most csendre és magányra vágyik, dehát én csökönyös szamár vagyok, aki nem szeret hátrahagyni senkit. Túl sokáig voltam én is a magányban, a depresszíónak nevezett fekete lyukban. - Jól vagyok. Ne foglalkozz velem. – morogva, majd megtörtölte az arcát, talán a szemeit, nem láttam, mivel még mindig háttal állt. - Figyelj. Nagyon jó fej vagy, meg minden. De vannak dolgok, amiket senkivel sem tudok megbeszélni. – tette hozzá, ahogy elindult kifelé a teremből, én meg a vállam megrántva indultam utána. Nem szóltam, nem tudtam, hogy kellene-e vagy hagyjam annyiban. Mindig felrémlenek a képek, ahogy ülök a szobámban vagy a műteremben lévő szekrényben és egyedül sírok. Nem volt jó. Ilyet senkinek sem szabadna átélnie. - Van egy-két dolog, amit még Jayjel sem. – tette hozzá, valószínű reagálva a korábbi javaslatomra, miszerint bármit megbeszélhet velem, ha úgy gondolja, mire csak elmosolyodtam. Amolyan fájdalmas vigyor volt, bár tisztában voltam vele, hogy pont nem Ezra Ellsworth az a személy, akivel bárki, bármit megbeszélne, de nem hibáztatom, ezt én csináltam, magam építettem fel ezt a hírnevet, Sandy álszent csodálatával a hátam mögött, így nem meglepő, hogy miután ő elhagyott, rá kellett döbbenjek, ez a viselkedés valójában gáz. - Nem biztos, hogy jó ötlet elbújni. – tettem egymás mögé a szavakat önkéntelenül, de óvatosan, az igazat megvallva, már meg is bantam, hogy megszólaltam. – Öhm…nem oldódnak meg a gondok attól, hogy magadban tartod őket és elfutsz. Ha…ha vannak barátaid, akkor több véleményt hallgathatsz meg és egy idő után talán… - miket beszélek. - csapott nyakon a felismerés, hogy pont nekem nem szabadna tanácsot adnom senkinek, miután egy barátom sem maradt, mert miután Sandy elhagyott, a legtöbbjük elfordult tőlem, az igaz barátaimat pedig én löktem el magamtól. Zander, Nora, Thessa, mindenkit elhajtottam magam mellől, hiába akartak nekem segíteni, a csínyek világába menekültem és megszállottan kergetni kezdtem Smith professzort. – Nincs jogom tanácsot adni Flor. Mindenkit el-hajtottam magam mellől, aki fontos volt és egyedül maradtam az önsajnálatomban. – mondtam végül nagyot sóhajtva, majd megvakartam a tarkómat és mosolyogva, bár még mindig könnyes szemekkel néztem fel rá. – Ha követni akarsz ide, nekem nem gond, legalább már nem leszek egyedül, ketten leszünk, de figyelmeztetlek. -*szip.* - hosszú távon idegesítő tudok lenni. – tettem hozzá és végül csak belenevettem a pityergésbe. Ez vagyok én, a saját magam gúnyolásával próbálok valakit kirángatni a depiből.
Nem volt túl nívós az este, de ki kellett hozni belőle a legjobbat és hát ezért voltam itt, hogy ma is örökre szóló emlékeket szerezzek. Na persze ez nyílván nem a sütis asztalnál fog megtörténni, de valahol el kell kezdeni a nyomulást, bár meglepő módon mindenki csak lötyög, beszélget vagy elvonulnak a fás részek felé. Hol vannak már azok a bulik, amikor manók másznak az ember gatyájába, vagy letépkedik a ruhát a csajokról. Nagyot sóhajtok, mert erre ismét Sandy jutott eszembe, de nem szomorodtam el, inkább mosolyogtam kicsit a halloweeni estére gondolva. Mekkora cink volt, Merlinre. Már épp elmerültem volna a szörnyebbnél szörnyebb emlékek sokaságában, mikor megjelent pirosban az amcsi lány, és kedvet kaptam egy kicsit szocializálódni, talán azóta nem volt alkalmam csajjal beszélgeti, mióta Nora vígasztalni próbált a vásárban. - Hogyne, többet is mondhatsz, azonban nyitott könyv vagy számomra. – nevettem, mikor láttam, hogy foglalt a keze a csokis fánk okozta krémfoltoktól, de engem ez cseppet sem érdekelt. Megragadtam a mancsát, majd jó alaposan megráztam. – Egye fene, veled tölthetek egy kicsit a zsúfolt időbeosztásomból. – mondom neki, majd mikor elengedem a kezét, a nagyja csokit lerázom a földre, a maradékot meg belekenem a mellettem elhaladó alsóbb éves srác hátába. – Jól nézel ki haver. – kacsintok rá, mikor ijedten rám pillant, azzal a ki ez és miért fogdos tekintetével. - Micsoda megtiszteltetés, hogy az én nevem azon pár ember neve között van, akiket fejben tartasz. – mondom neki színpadiasan túljátszva a dolgot, majd sóhajtok egyet, ahogy nekitámaszkodok az asztalnak és kortyolok a puncsizémből. – Sokan leginkább elfelejtenék a nevem. – vigyorogtam rá idétlenül, majd kérdésére csak belebambultam a semmibe. - Trelawney? Szétváltunk egy kis időre. – mondom neki megrántva a vállam. – megjósolta, hogy a sütis asztalnál amerikai édességgel fogom kényesztetni magam. – mondtam mosolyogva, majd miért is bírtam volna ki, rákacsintottam Tyrára. Kiváncsi voltam, mennyi az a mérték, amivel kirángathatom a csigaházából.
Unottan ballagok be a bulira, miközben nagyokat pislogok. Nem rég keltem fel, mert éjszaka sokáig voltam fenn, hogy előkészítsem Smith professzor elleni újabb merényletemet. Gyorsan kinyaltam magam, majd leigyekeztem, bár nem átallottam magamhoz venni egy durranó petárdát. A poén kedvéért, ha unalmassá válna a buli, majd az enyelgő párok közé hajítom az erdőbe. Elmosolyodok erre a gondolatra, de végül gyorsan elkergetem, ahogy meglátom az ismerősöket és bohókásan intek feléjük. Sokat komolyodtam az utóbbi időben, legfőképpen a szakításom óta, bár a csínyjeim ugyan úgy ütnek, de kicsit talán túlzóbbak lettek és megváltozott a jelentésük is. Már nem a poénokra hajaztam, hanem az előadás módra, hogy minél több energiát és meglepetést vigyek bele, szerettem a vele járó pörgést és adrenalint. Illedelmesen bólintottam az éppen mellettem elhaladó Brown professzor felé, aki csak morogva reagálta közeledésemet. Hát igen, még mindig nem heverte ki, hogy megvicceltem őt és Campbell professzort a levéllel, ami mindkettejüknek egy életre szóló randi reményét kecsegtette, csak hát…egymással. Meg is volt a böjtje ennek a poénnak, több hónapon keresztül róttam a köröket a kastély parkjában Brown edzéstervének hála, Campbell professzor pedig még ennél is rosszabb büntetéseket talált ki nekem, inkább nem is emlékszem vissza rá. Meg is rázom a fejem, miközben a hideg végigcikázik a gerincemen. Valami ital most jól esne, de lehet nyomok mellé valami kis könnyebb tea sütit is, mivel ébredés óta enni se nagyon volt időm. Ellötyögök, eldumálgatok, kajálok egy jót és kinevetem az enyelgőket, ez a ma esti program, nem terveztem semmi különsebbet, de ki tudja, lehet a mai este máshogy alakul. A pulthoz állok, majd öntök magamnak valami furcsa puncsizét és a kezembe veszek egy teasüteményt, mikor hallom, valaki mellém lép. Fürgén emelem fel a tekintetem és lépek egyet oldalra, mert hát…nem vagyok túl közkedvelt a vicceim miatt, így mindig óvatosnak kell lennem. Óh, ez az amcsi lány. Tyra, ha jól emlékszem. Nahát, hogy kirittyentette magát, egész csinos. Csak remélni tudom, hogy nem vette észre a gyors munstrát és gyorsan el is fordítom a tekintetem. - Hát hali. – bököm oda játékosan. – Nem kell megszólalnod, tudom miért jöttél. – mondom neki mosolyogva, majd hirtelen emeltem rá a tekintetem és csábosan megnyaltam az ujjam, amivel félresimítotam a szemöldököm. - Há, viccelek, nyugi, Ezra vagyok. – nevetem el magam, miután megvárom a reakcióját, biztos ilyen, Merlinreeeeee mit akar ez. Ejjj, de jó kirángatni az embereket a komfortzónájukból.
Gondtalanul ücsörögtem a művészteremben és alkottam. Vagyis csak mondanám, hogy alkottam, valójában csak kiadtam magamból a dühömet és az elkeseredettségemet. Ez is egyfajta folyamata az alkotásnak, plusz egy pszihológiai elengedés, ami némi energiát és kreativitást enged a vászonra fes-teni. Kék és vörös színek keresztezték egymást, ami alatt egy lány portéja díszelgett. Tudjuk ki portré-ja és ez alatt nem Voldemortra kell gondolni, hanem arra a bizonyos lányra, aki összetörte a szívemet. Mióta megjártuk Florral a szükség szobáját és láttam a tükörben, ahogy ismét hozzám simul és csókol-gat, megint feldobta a kellemetlen érzéseket és úgy éreztem nem szabad mostmár elnyomnom őket. Ki kell adjam magamból és a karácsonyra neki festett ajándékot találtam a legjobb eszköznek arra, hogy erre végre pontot tegyek. A bulin akartam neki odaadni, de miután elhívtam a táncparkettre táncolni, ott közölte velem, hogy csak fellángolás volt és hagyjuk ennyiben. Darabjaira tört a lelkem és Thessának köszönhetem, hogy ott a partyn nem zuhantam össze, na meg persze a manóknak, akik bemásztak a gatyámba. lihegtem, de nem tudnám azt mondani, hogy a fáradtságtól, inkább a haragtól és a stressztől, már én is tiszta festék voltam, a hajam mindenfelé állt, nem tudtam leállni. Kell bele egy hugrabug is, valóban, így előkaptam a sárga festéket, és kinyomtam belőle egy keveset az ecsetre. Mozdulatlanul álltam és néztem. Nem tudom, hogy mire vártam, lehet ihletre vagy meggyőződésre. Esetleg még mindig nem tudtam elengedni Sandyt és ez a sárga szín az, ami leginkább rá emlékeztet? A házam, az iskola és minden, ami ideköt? Talán lehet az lenne a legjobb megoldás, ha megszöknék és soha vissza se jönnék ide, akkor talán végre el tudnám engedni a kezemet és a sárga szín is újraa repertoáromat képezhetné. Addig azonban csak görcsölő kézzel fogok állni a vászon előtt, mint most is. A szemeit még nem színeztem le…minden macatos már, de még mindig felismerhető a képen. Megadtam magam, leengedtem a kezemet és térdre estem. Nem akartam már sírni, nem volt erőm és belefáradtam ebbe. Gyenge vagyok, gyenge vagyok érzelmileg és lelkileg is, csak a testem hajt előre nap, mint nap és nem tudom, mit tegyek magammal. - Engedd el! – fogtam meg a bal kezemmel az alktoni vágyó jobbot, ami egyszerűen nem akart a vászon felé közeledni. – Gyerünk. – erőlködtem, mire szinte már belesajdult az alkarom, de csak erőlködtem tovább, titkon abban reménykedve, hogy megsajnál valaki és véget vet ennek a drámának.
Nem tudtam mit gondoljak, csak álltam bambán a terem közepén és az agyam két rúgó között kalimpált. Miért látom Sandyt a tükörben magam mellett és miért látja Flor Smitht maga mellett. Lehet azt akarja, hogy büszke legyen rá, hogy elismerje, mint jó tanulót? Alap esetben a professzor mindig morog és ritkán dícsér, lehet ez a griffes srácban afféle berögződés, hogy szeretné, ha dícsérnék? Kell neki egy apa figura, vagy valami ilyesmi, de az is lehet, hogy egyenesen Smith az apja? Azonban ez nem az én dolgom, soha nem is szerettem más ügyeivel foglalkozni, ha meg akar a férfinak felelni, hát legyen, én a hátam közepére nem kívánom azt az embert, nem hogy a dícséreéért áhítozzak, már, ha a tükör tényleg ezért mutatta ezeket az alakokat nekünk. Ez lenne a szívünk vágya? - Ki az a Sandy...? Ja az a csaj! – ötlött fel benne a felismerés, mire én csak egykedvűen bólogattam, nem hibáztattam, amiért nem ismerte fel egyből, nem szeret hivalkodni, söt, azt szerette, ha megbújhatott a háttérben, bár azért elég sokat ügyetlenkedett. Egy mosoly csúszott végig a számon, ahogy belegondoltam, mennyiszer nevettünk együtt egy-egy ügyetlen mozdulata miatt. Felnéztem a mennyezetre, de már nem éreztem szükségét annak, hogy sírjak, kijött és jobban éreztem magam, mintha ledobtak volna a vállamról egy nagy követ. Nos, az, hogy Flor mit érez, az már más dolog. - De nekem Smith volt benne... és én! – erősködött tovább, mikor Sandyt emlegettem és odaálltam mellé, hogy megnézzem, mi történik, ha mindketten ott vagyunk. - Eltűntetted mondjuk, ahogy ideléptél, mert már csak magamat látom. – mondta egyből, mire bólintottam és közelebb léptem fizikailag is próbálva tanulmányozni a tükröt. - Két embernek nem mutat semmit, talán…akkor mutatná, ha mindketten egy dologra vágynánk. Mondjuk Te Sandy csókjaira én pedig Smith elismerésére… - itt elakadt a szavam, ahogy ránéztem a srácra… - vagy bármire, amiért őt láttad, nem az én dolgom. – emeltem fel a kezem és tényleg nem gondoltam semmi rosszra, sőtt még hozzá is tettem gyorsan. – Amit itt láttunk itt is marad cimbi. – veregettem meg a hátát és csak remélni tudtam, hogy nem érzi kellemetlenül magát, amiért elmondta, kit lát a tükörben. - Szar egy tükör... emberkínzásra tuti jó. – mondta végül majd össze is fonta a mellkasán a karjait, mire én csak unottan megrántottam a vállaimat. – Én jobban érzem magam egy kicsit. – válaszoltam és igaz is volt az állításom, nem vagyok biztos benne, hogy azt mutatja, min kellene vátoztatnunk, esetleg mit kellene elengednünk vagy… - lehet, hogy azt mutatja, miért kellene küzdenünk vagy mit kellene elengednünk, azt pedig, talán mi döntjük el. – mondtam neki ránézve, majd ismét a tükröt kémlelve, mintha visszaigazolást vártam volna tőle. - Nézd, nyilván nem vagyok olyan jó barát, mint Jay. – mondtam megint a vállam rángatva. – sokan néznek hülyének meg idegesítőnek, de ha szükséged van egy baráti csevelyre, szólj bátran. – mosolyogtam rá bátorítóan. – Az a kviddicses balhé összeköt minket. – tettem hozzá, majd egy aprót bokszoltam a vállába. Igen, itt talán le kellett volna állnom, szerintem ezért tartanak idegtépőnek, de hát mindegy, ez az én keresztem, viselem, amíg az iskolában vagyok, aztán meg majd meglátjuk, mit hoz a jövő.
Mióta a kezdeti terveim kútba estek, azóta magam sem tudtam eldönteni, mit szeretnék, vagy mire lennék jó. Egy rakat szemétnek éreztem magam, akit mindenki csak hülyének néz és leugat. Annak idején több voltam, volt barátnőm, barátaim és akkor felnéztek a csínyeimre és a festményeimre, de ez az idő elmúlt, mostmár mindenki leint, nem találom a helyem, igazából nincs senkim. Talán ennek köszönhetően befordultam kicsit és a tréfáim eldurvultak, minél több megjegyzést vagy korholást, esetleg büntetést kaptam, annál jobban éreztem, hogy mindegy mit csinálok, nincs visszaút. Nem érdekelt, mi less velem, kicsapnak-e vagy esetleg hivatalos útra terelik az ügyet, persze ez az otthon töltött időmre is érvényes. Már csak magamat szórakoztattam és ez éltetett engem. - Őszintén? Arra, hogy fogd be, mert olyan hülyeségeket beszélsz... – jött is a válasz a kérdésemre, miszerint mire vágyik az illető. Fintorogva megráztam a fejem, hiszen megint ugyanaz az idegesítő, komor vélemény és támadó felfogás. Míg nem voltam ilyen elkeseredett és magányos fel sem tűnt, mennyire bántalmazzák az embert, leginkább verbálisan, de vannak, akik az erőszakig is képesek elmenni. Unott fejjel figyeltem, ahogy félrerugdosgatja a rakétáimat, mintha ezzel megmentette volna a világot, de nem reagáltam rá, nem volt kedvem sem verekedni sem párbajt vívni, annyira nem éri meg egyetlen csíny vagy poén sem, hogy tetlegesség legyen belőle. Attól hogy elfuserált lettem, még értékelem az életet. - A feltűnősködéssel pont azt éred el, hogy szürke, fos, kisemizett életed legyen! – magyarázott majd beállt az épület falához és onnan folytatta. - És még csak nem is vicces vagy szellemes. – hátradőltem és játékosan ásítottam egyet. Evvel a sráccal is történhetett valami, amiért ilyen lelkesen papolja a jónak lenni jobban megéri dumát. Talán elszúrta az életét, amiért idekerült vagy épp nem rég ruházták meg vagy csak egyszerűen szeret beleszólni másoknak a dolgába. Megrántottam a vállam. - Bocsi öreg, de ez már unalmas. Annyit hallgattam, hogy hülye vagyok, meg hogy változzak meg, hogy már immunis lettem rá. – legyintettem felé, majd mosolyogtam egyet, ahogy előre szegezte a pálcát. Megadóan felemeltem a kezeimet, leugrottam a konténerről majd rágyújtottam. - Én nem vágyom semmire. Ha mindent rendben csinálsz, kiemelkedsz, senki nem veszi észre. Lehetsz te kiemelkedő akrobata, remek méregkeverő vagy művész, az elvárás, na de, ha egyszer elkövetsz valami rosszat, most teljesen mindegy, hogy viccből vagy véletlen, ennyi kész. Megbélyegeznek. – magyaráztam neki, ahogy slukkoltam egyet a cigibe. Egyre jobban megy, már nem köhögtem tőle. – Ilyen világra nem vágyom. – mondtam neki, majd a zsebembe nyúltam és kivettem pár zacskó minden ízű drazsét. – Van cukrom a teához. – mosolyogtam rá, majd, ha eltette a pálcáját, közelebb léptem hozzá. – Lopni nem akartam igazából, ezért mielőtt kijöttem ide, bevásároltam ezekből és azt terveztem, hogy messziről nézem a tüzijátékot és az őrületet. – rántottam meg a vállam mosolyogva, miután elképzeltem, mekkora káosz robbant volna itt ki. – de elvetted a kedvem tőle. Milyen teád van? – kérdeztem végül.
Szerencsére nem volt gond a doboz kinyitásával, bár a padtársaim nem igazán élvezték az előtte lévő kis játékomat, a kinyitás pillanatában Baldron begyújtotta a dobozkámat, aminek köszönhetően hátrébb ugrottam, mert a szemöldököm és néhány hajszálam is kapott belőle, akkorát durrant a kis dobozka, ő pedig kihasználta, hogy felpattantam az ülőhelyemről, meg is kínált egyből egy táncoltató bűbájjal. - Hohó! – kiáltottam meglepetten, ugyanis még sosem alkalmazták rajtam ezt az átkot, pedig engem sem kell kitenni a kirakatba, azonban meglepő módon nem tűnt kellemetlennek a dolog, sőt. Felpattantam az asztalra és ott róttam a nemzetiségekre lebontott táncokat, még rá is játszottam, szinte élveztem, tök muri volt. Volt itt orosz csárdástól kezdve tangóig, és éppen sztepptáncba kezdtem volna, mikor jött a professzor úr és félbeszakította a mókát. Amint egy infinitetel lezárta az átkot, a lábaim maguktól leálltak, ünnepélyesen meghajoltam mindenki előtt, bohóckodva csókokat dobáltam a lányoknak és gratuláltam magamnak. Szerettem a felhajtást és ha a középpontban lehetek. - Köszönöm a táncot Baldron úrfi! – hajoltam meg vigyorogva, mikor Flitwick professzor közben közölte velünk büntetésünk mibenlétét. Egy kis gyakorlás sosem árt és örülök, hogy nem vont le tőlünk pontot, bár ő nem az a szőrös szívű alkat, szeretem is az óráit, ennek is tudható be az, hogy most megjelentem. - Köszönöm Flitwick professzor. Hallod ezt Cimbi, folytathatjuk a játékunkat. – kacsintottam Baldronra mosolyogva, miután kiderült, ő is itt marad egy könnyedebb elbeszélgetésre velem. De nem is volt időnk ezen töprengeni, a dobozkámat rendbe hoztuk és már következett a következő feladat, amit mostmár komolyabban vettem, nem akartam a professzort kihozni a sodrából azzal, hogy folyamatosan megzavarom az óráját, arról nem is beszélve, hogy vágytam egy kis édességre. - Örömmel vettem tudomásul, hogy a dobozt sikerült felnyitniuk, így rátérhetünk a következő varázsla-tokra. A dobozban rejlik mindenki számára egy kis teasütemény és csokibéka, de hogy meg tudják sze-rezni, ismét egy bűbájt kell feltörniük. Az ötödik évfolyamig mindenki folyamodjon a Finite bűbájhoz, a hatodik és a hetedik évfolyam pedig továbbra is nonverbálisan, hazsnálja a Finite Incantatem bűbájt. – bólogatva hallgattam az öreg szavait, mire kezembe vettem a pálcámat és bár elég nagy volt a kísértés, hogy odapörköljek, előbbi gondolataim miatt békén hagytam a mardekárosokat inkább, na meg aztán az órai munkám is lehet osztályozni fogják. Elnyomtam nonverbálisan a professzor úr által kért bűbájt, de csalódottan állapítom meg, ahogy már vetettem volna magam a csokibékára, hogy nem történt semmi. Átverés, A tanárúr megint valami logikai játékba kezdett? Lehet velem volt a hiba, így megpróbáltam újra. Mivel most sem történt semmi, aggódva tekintettem rá a dobozra, bár biztos nem használtam rosszul a bűbájt, mert akkor be kellett volna megint büdösítenie az asztalomat, a füstről nem is beszélve. ujjaimat az ajkamra téve gondolkoztam, vajon mi lehet a megoldás, majd mielőtt a fejemben ömlengő ötletek bármelyikét előhalásztam volna, amiben szerepet kapott az is, hogy lekicsinyítem Baldron dobozát, újra nekiveselkedtem. Harmadjára sikerült, tehát az öreg nem egy, hanem három bűbájjal védte le a édességeket, hátradőlve élveztem ki a süti és a csokibéka egyvelegét, majd mivel biztos voltam benne, hogy gőgös Baldron hamarabb végzett, a csokis, sütis fogaimat vicsorítottam felé ezzel is kigúnyolva őt.
Üzenetek megtekintése
