Dobog a szív, gyorsan s egyre gyorsabban, a légzés szaporábbá válik, s a kétségbeesés mindent eláraszt. A gyomrod egy aprócska szem borsó, semmi több, mintha mocorogna is, ugrálna ide-oda, mint egy gumilabda a tested falain belül. Torkod elszorul, s nem kapsz levegőt, pedig veszed, egyre gyorsabban, és gyorsabban, kapar.. éget, fáj. Nem bírom.. El akarok menni, csak futni, s elbujdosni. A hideg falnak simulni, a kőre rogyni, s hallgatni a csend andalító dallamát, ám nem enged. Ő.. ő is csak olyan, mint a többi, olyan mint akikről Yvaine beszél, akiktől megvéd. Megvet, azt hiszi, nem vagyok több, egy cirkuszi látványosságnál, azt hiszi van joga bármit is tudnia rólam, az életemben, a lelkemben, az egész lényemben vájkálni, mind ezt a lehető legkisebb kanállal. Fájdalmasabb, ennél nem is lehetne fájdalmasabb, az apró marások, karcolások, s élvezi. Élvezi a megszerzett falatokat, az elhintett morzsákat! S mohó.. többet akar, megakarja enni az egészet, engem.. mindenem. Tudni akar mindent, de nem.. én nem hagyom, s Yvaine sem. Mert megvéd, tudom, hogy megvéd. Csak is rá számíthatok.

Érzem, ahogy Yvaine bennem él, mocorog, s legszívesebben kitörne, de csitt! Nem lehet, az én alakomban kell maradnunk, azt mondja, nem változhat át, mert akkor az egész eddigi kártyavár, melyet évekig épített, semmibe omlana. Ha Gabriel játszani akar.. hát játszunk.

Rettegés, fájdalom, kétségbeesés, hol van már a segítség? Nem felelek a feltett kérdésekre, a megjegyzésekre, nem érdekel, mit mond, azt sem, hogy mit akar, csak az, hogy nekem el kell tűnnöm! Megteszek pár lépést, összegyűjtöttem az erőm ahhoz, hogy elinduljak, hogy kikerüljem őt, s felgyorsítva lépteim szeljem a folyosók kusza tömegét de állj! Mint ha csak parancsszóra, torpannék meg már csak első lépések megszületésekor. Felé fordulok, de nem rá nézek, hanem hatalmas szemekkel a csuklómra, s az arra fonódott ujjakra. Hozzám ért. A bőrömhöz, a csupasz bőrhöz, mely mint egy hófehér pókháló, úgy fonja körbe testem, s fedi el a bennem dolgozó szerveket, csontokat, izmokat. Kiszáradt ajkaim elválnak egymástól, ahogy döbbentem tátom el a szám, bár csak egy aprócska ?o? betűt formálnak a vékony, kissé lilás színben játszó ajkak, melyeket repedések megannyi sora tarkít. Nyöszörgő hang hagyja el az ajkaim, mintha épp ölni készülnének, s ha ez nem lenne elég félelmetes a hó fakó, s hihetetlen csontos csuklón most elkezd valami bontakozni. Gabriel érintése nyomán, indákat meghazudtoló módon kezdenek kékes-fekete, érhez hasonlatos képződmények terjedni, egymás után kibontakozni. Mint valami bőrbetegség, s már csak látszatra is hihetetlenül undorító, és visszataszító.

Érzem, hogy teljesen elveszek, amikor is felpillantok. A lélektükrök vibrálása abbamarad, bár most sem a megtört világos szempár pillant vissza a másikra, hanem maga a sötétkék tenger mozdulatlan tükörfelszíne. Az ajkak sem olyanok, mint percekkel ezelőtt, hiszen félő volt, hogy a néhol mély repedésekből, melyek a száradtságtól léptek föl vér fog pillanatok belül fakadni. Ehelyett viszont csak a haloványrózsaszín egészséges ajkak húzódtak mélységesen elégedett, s egyben elvetemült mosolyra.
- Nekem viszont nincs szükségem olyan ismertségekre, mint te, drágám. ? Kihúzom magam, bár legszívesebben még kisebb gombolyagba kuporodnék össze, de most nem én irányitok. Büszke, rendíthetetlen tartás, kétségkívül egyenesebb gerinc, s magabiztos arc, mely talán egészségesebben festhet. Szinte ugyan az minden, de még is teljességgel más. S lassan én semmivé leszek.. Hagyd drágám, hogy az enyém legyen, majd én elintézem..

- Külső szemlélő? Ó, te ennivalóan édes és naiv kicsi fiú, honnan tudod, hogy nem te vagy éppenséggel az egyik áldozat? ? Idegesítő, ám annál apróbb nevetés, igen, szórakoztat, hogy valaki ennyire kis kíváncsi, mindbelében kanál. Hát nem tanította meg ezt a fiút a kedves anyuka, hogy nem illik mások dolgába ütni az orrát? Szerencsétlen Violet, képtelen volt megszabadulni egy ilyen kis mitugrásztól, akit csak félre kell söpörni, mint egy porszemet, nem pedig fönnakadni rajta. Ám ha így alakult a helyzet.. miért ne élvezzem ki? Úgy is olyan kis butus, nem fog sejteni semmit.. Nem csak, hogy ő közeledik, de én is megteszem a kellő lépést, hogy immáron szemtől szembe, minimális távolsággal álljunk egymás előtt. Talán hozzásimulok egy pillanatra, ahogy kissé oldalra hajlítva a fejem, lábujjhegyre állva hajolok a füléhez.
- Érezni akarom.. ? Rekedt suttogás, melyet talán a vágy, vagy a kéj hoz elő másokból, amikor remegve fonódik össze a test, de nálam ez az erőteljes akarás jele, semmiféle más érzelem nem játszik közre, még is annyira félreérthető. Netán udvarolnék? Óh, dehogy is, s bár ez megfordulhat a fejében abban a pár másodpercben amit hagyok.. hamar semmivé foszlik az álomkép. ? Érezni az ajkaimon, s megízlelni.. a véred. ?
Belecsókolok a fülébe, majd hajtom le kissé a fejem, s nyelvem hegyét hagyva, hogy kicsusszanjon, érintem a másik arcához, nem messze ajkai szegletétől, majd húzom végig, szabályosan végignyalva a srác arcát. Ej, ej, Gabriel kedves, nem is tudod, mibe keveredtél.

Fázom... már nem is a bőröm az, amin futkos a hideg borzongás, hiszen a másik pulcsija engedelmes jószágként simul a hátamra, s melengeti a testet, a burkot, a vázat, ami engem alkot. Ám nincs az a fellobbanó tűz, sem az a hétágra sütő napfény, ami a lelkem feneketlen fekete foltját valamivel is betölthetné. S még is ez a semmi olyan borzongással tölt el, ami soha. Az érzések repertoárja igen csak csekély bennem, talán egy megrozsdásodott teáskanna is többet érez, mint én. A rosszból jutott ki többnyire, a kesernyés érzésekből, a minden porcikámat átjáró félelemből, a dühből, a gyűlöletből, melyeket Yvaine éleszt fel bennem a nap minden percében. S Ő most is itt van. Bennem, él, lélegzik, terrorban tart. Csak egy ócska játékszer vagyok a számára. Elkapott, éles karmait belém vájta, a bőrömbe akadt, s a húsomba fúrja, s nem enged el már soha.. .. soha többé, mert te az enyém vagy, kicsi Violet.

Mellém ülnek, én pedig felkapnám a fejem, s riadtan pillantanék oldalra, de nem merek. Csak lassan emelem meg kissé a fejem, s fordítom oldalra, de még így sem egészen, csak épp annyira, hogy legalább félszemmel rápillanthassak. Közel, közel, közel, közel, túl közel van! Szinte érzem, ahogy a meleg lehelete az arcomat cirógatja végig, mint holmi kéz, mely vigasztalást nyújt a szenvedő párának. Felgyulladt bennem a vészriadó, s bár ez nálam egészen más formában mutatkozik meg. Nem pattanok fel, s kezdek el sikoltozni, vagy futok el, ahogy a vékony kis pipaszárlábak bírják. Nem. Elkapom a tekintetem, s előremeredek, felhúzott lábaim a vékony kis karokkal még erősebben fonom át, s mintha egész testem megfagyna, talán valamelyik sarokból egy sóbálvány átkot szórtak volna rám? A feltételezés nem lenne rossz, még ha nem is igaz. Szemeim pont abban a meglepett s egyben megdöbbent elkerekedett állapotban maradtak, s mintha a pislogás is leredukálódott volna a minimálisra vagy.. lehet nem pislogok egyáltalán? Üveges tekintet, dermedt végtagok, merev test, egyedül az apró mellkas gyors emelkedése az, ami ezt az egész idillinek nem nevezhető képet megtöri. Levegőt, levegőt most, vagy mentem megfulladok!

- Elmenekültem. ? Jön a válasz, pont olyan halk, megtört szólamban, mint ahogy eddig is. Nem titkolom, mit keresek itt, hiszen nincs rá okom, ráadásul jelen helyzetemben egyszerűen képtelen vagyok bármi másra koncentrálni, mint arra, hogy ez a fiú átlépte azt a bizonyos határvonalat, melyet eddig szinte mindig mindenki betartott, kivéve az a pimasz fiú.. De ő talán más, ő nem otromba, s nem támad, vagy sérteget, viszont ember. Én pedig csak egy parazita vagyok ezen a Földön, tehát menekülnie kell. Nem hallod?! Igen, te, te is mellettem, menj, fuss, amíg lehet! Addig, amíg nem jön Ő, s nem veszi át a terepet..
Ugyan kedvesem, hamarabb fog Ő elmenni, mert rájön miféle szerzet vagy te, s itt hagy, mint oly sokan tették már veled, látod.. Milyen hálátlan féreg vagy, amiért nem veszed észre, hogy egyedül ÉN vagyok az, aki melletted marad! Ráadásul.. tudom én, hogy nem akarod ezt a kedves ártatlan lelket a te mocskoddal beszennyezni..
Negédes hang, s ott vág belém s ott rúg meg, ahol csak tud. Ismer, mint a tenyerét, s tudja jól, mennyire nem akarok senkit sem bántani, sőt azt sem akarom, hogy Ő bárkinek is ártson! Nem.. nem engedhetem.

- El.. el kell menned. ? No igen, az egyszerű ?Örvendek, én pedig Violet.? Helyett egy ilyen mondat nem éppen kedves, vagy biztató. Hiába néz rám, s igen, ezt látom a szemem sarkából, s érzem a bőrömön, hogy még mindig ott van, én pedig mozdulatlan márványszoborként trónolok tovább, csak nem épp az idők végezetéig. ? Most. Nem.. nem szabad, hogy itt legyél, nem szabad.. Én.. miattam. ? Megbántom, pedig ő emberként kezelt, s kedvesen nyitott felém, még ha ebből nem is érzékeltem semmit, mert képtelen vagyok annak az érzésnek az előállítására. De attól még létezik, s körülleng, csak nem érint meg. Most pedig elküldöm de.. de talán megérti, hogy az Ő érdeke.

A hideg a csontomig hatol, s a bőrömet mintha száz tűszúrás érné a vékony taláranyag alatt. A mindent átható fájdalom, mely belefészkeli magát a fejembe, s onnan halad le a szívemre, s megcincált lelkemre. Ezt nevezik érzésnek, melyről oly sokan s annyit beszélnek? Hogy legszívesebben ordítanál, de még sem teheted meg, mert nem hallgatna meg senki! Mi több? nem is tudhatja meg senki, mennyire fáj.. Hogy csak egy test vagy, egy nyomorult csontszerkezet, melyre rátapad a hús! A szív is olyan lomhán ver, mintha bármelyik pillanatban megállhatna, s nem látná tovább értelmét a működésnek. Egy bejáratott, s annál haszontalanabb darab! Hiszen minek pumpálja a vért, minek tartson itt, ezen a nyomorult világon, ha nincs értelme az életednek?! Hiszen nem is én élek.. az én, az én saját életemet élik helyettem!
?Ugyan kedvesem, ne tégy úgy, mintha csak teher lennék neked. Hiszen te vagy az, aki mindig megfutamodik mások elől, vagy nem így van??

A kővé dermedt lila ajkak mintha leheletnyire szétnyílnának, s a lélegzet egy halvány pamacsfelhő formájában távozik. Talán válaszolnom kellene neki, de nem jönnek ajkamra a szavak, mintha csak megszületnének, de abban a pillanatban el is halnának, akár csak egy elvetélt magzat, vagy egy letépett, s félredobott virágszál, mely többet nem kap táplálékot az anyaföldtől, s a napsütés ereje nem elég ahhoz, hogy életben tartsa. Egy hang? egy hang szól, szinte átszakítja dobhártyámat, s riadtan rezzenek össze. Ki az, ki merészkedett ide? Talán észrevett volna valaki, és követett..? Ide jött, hogy jót derüljön a nyomorúságomon? Mint az a másik.. Nem nézek a másikra, bár a vékonytest látványos rázkódása, ami egy pillanatra lépett csak fel, elég jelzésértékű volt. Van itt valaki más, s ezt fel is fogta, bár nem érzi. Nem érez semmit a puszta hidegnél.

Magam elé nézek, mintha lenne ott valami, a messze távolban. Egy pont, ami bárkinek a tekintetét odavonzza, de.. ha jobban megnéz valaki, láthatja, hogy csak céltalanul merednek a semmibe a kék lélektükrök, melyek oly tiszták, mint a téli égbolt, s se egy felhő, de még egy halovány, de annál vidámabb napsugár sem játszik közre. Talán pont ez a baj, hogy túlzottan is? élettelen? Valami rám kerül, s észre sem veszem először, csak furcsán tekintek körbe, de nem holmi kapkodó mozdulatokkal, csak lassú ütemben, mintha attól tartanék, hogy lehull a fejem, vagy letörik tőből a karom, akár egy babának. Hiszen nem is vagyok több, csak Yvaine játékszere. A fizikai fájdalmat már nem érzem olyan intenzívnek, bár belül még mindig sajog valami, talán bántóan üres vagyok, akár egy éjjeliszekrény, vagy egy apró ékszerdoboz. Bár ez a hasonlat nem épp jellemző rám, hiszen az ékszerdobozok ? noha üresek is ? kívülről igazán szépek. Csak egy elhasznált, s eldobott darab vagyok, semmi más. Zavartan simítom fülem mögé az egyik zilált szőke tincset, mely zavaróan hullott az arcomba, s pillantom meg a fekete pulcsit a vállamon. Megdermedek, s ismét kínzó lassúsággal nyújtom ki a kezem, hogy megérintsem a puha, melegséget árasztó anyagot.

Felpillantok a másikra, s mintha csak most tudatosult volna bennem, hogy itt áll előttem, robosztusként fölém magasodva, s minden bizonnyal a pulcsi is tőle származik. Az elhangzott kérdés is erre enged következtetni. A szemeket figyelem, miközben bólintok egyet. Talán zavarónak hathat a másik számára a mélységesen üres tekintet, melyben még az élet szikrája sem csillant meg. Lehetséges, hogy tényleg nem él, s azok csak egy porcelánbaba festett szemei?
- Köszönöm. ? Halk hang, melyet alig hallani, s fogalmam sincs miként törtek maguknak utat a betűk, s álltak egy értelmes szóvá. Miért teszi ezt? Miért adta ide a felsőjét, amikor biztosan neki sincs melege miért..miért kedves pont velem? Ki csak az iskola s az élet egy csúfos mocsokfoltja, aki olykor hirtelen a semmiből tűnik elő, s még olyankor sem szúr senkinek sem szemet! Persze.. kíváncsiskodók mindig akadnak.

Hogy kerültem én ide? Csak egyik pillanatról a másikra? itt kötöttem ki, s az egész teljesen véletlenül történt! Yvaine? újra megtréfált, újra csak kihasználta elnyomottságom, s figyelmetlenségem. Ott álltam a kihalt folyosón, amikor éreztem testem fogyatkozását, mely akár a Holdéhoz is hasonlítható. Lepillantva kezeimre vettem észre a vékony csuklót, s a csontos ujjakat. Elkerekedtek a szemeim, ahogyan a tincsek közé túrva emeltem kaptam el az egyiket, s szemeim elé húzva pillantottam meg szőke árnyalatát. Zajok csapták meg a fülem, először jobbra, majd balra kaptam a fejem. Léptek zaja, több láb, vagyis több ember közeledhetett. Hangfoszlányok, beszélgetés, egy-egy éppen csak kiragadott szó, s nevetés. Nevetés? Nevettem én valaha is? Milyen érzés? rossz, vagy kellemes? Végigcsiklandozza az egész tested, vagy éppen a fájdalom hatására rándulnak össze az izmok? Mit éreznek akkor az emberek, amikor nevetnek? Boldogságot? Felhőtlen örömöt? Sok-sok ismeretlen fogalom, melyet gyakorlatban nem ismerek, s soha nem is fogok megismerni?
?Csupa olyan felesleges érzés, mely csak foglalja a helyet a testedben, ahol jelenleg most én lakom. Miért pazarolnád tehát a férőhelyet?? Persze, Yvaine könnyen beszél, Ő tudja mi az a boldogság, mi az az öröm, vagy a nevetés, hiszen hallom, amikor nevet, s érzem miként húzódik mosolyra a száj? de csak ennyi. Egy test vagyok csupán. Kong az üresség a lelkem megcsonkított maradványában.

Gondolkodás nélkül indultam el a harmadik irányba, melyet biztonságosnak véltem. Futottam, csak úgy kapkodtam a lábaim, mintha az életem függne tőle, miközben kezeimmel a szoknya peremét tartottam, hogy ne csússzon le rólam olyan könnyedén. Az én méretem legalább két számmal volt kisebb, mint Yvainéé. Természetes, hogy minden úgy állt rajtam, mint ha zsákot húztak volna rám. Egy lépcsővel találtam magam szembe, s gondolkodás nélkül ugrottam fel az első lépcsőfokra, s most itt vagyok. Hátam nekivetve a jéghidegkőfalnak koppant egyet a fejem a falom, azzal is megtámaszkodva. Gyorsan kapkodtam a levegőt, nyeldesve mindenegyes korty oxigént, közben remegő ujjaimmal összevontam magamon a nevetségesen bő; zöldszegélyes talárt. Sípolva tört magának utat a bordák közé, s csak nehezen találta meg a kiutat. Térdeim már olyannyira remegtek, hogy képtelen voltam tovább megállni a kát piszkafalábon. Lecsúsztam, végig a fal mentén, majd egy tompa koppanás, mely a fenekem földre érését jelezte. Felhúztam a térdeim, miközben remegve pislogtam magam elé. Mi ez a hely?...

Talán nem is érdekelt annyira, hiszen itt egyedül lehettem, s nem járkáltak fel s alá a diákok tömkelege, viszont hideg volt. Minduntalan éreztem, hogy csupasz lábaim miképp simítja végig a jeges szél. Nem telt bele sok, hiszen a tűrőképességem, a végletekig legyengült szervezetemnek hála igen csak csekély. Az ajkak a normál szín helyett lilában színpompáztak, miközben szüntelenül remegtek, de még így is elrejtve az össze-összekoccanó fogakat.

Összevont szemöldökkel figyelem, miképp vizsgálgatja kezét oly nagy odafigyeléssel, ráadásul azt várom, mikor fogja rajtam lustán megtámasztani kézfejét, mint egy utolsó tárgynak tekintve, s annak használva. Sőt, biztos is, hogy bugyuta kelléknél több nem vagyok, pont mint ahogy Yvaine gondolja, egy báb amit mozgat, egy test, amit használ, kibérel, s idővel olyannyira megkedvel, hogy magáénak akar. Amikor holmi boldogságról beszél, csak szenvtelen arccal pillantok rá, üres tekintettel, akár egy világos feneketlen kút, melybe egy pillanat alatt elmerülsz, ahogy kíváncsi kis kezed kinyújtod, hogy a sima felülethez hozzáérek, az pedig beszippant, leránt a mélybe, s esze ágában sincs ereszteni. Boldogság? ismeretlen szó, fogalom. Értem, s tudom mi az, az elméletet, s talán egyszer én is voltam az, évek alatt párperc ha volt, de nem emlékszem, milyen is az. Pedig akarom, akarom tudni! Ne csak egy szellő legyen, ami épp átsuhan lelkemen, hanem teljeséggel belém ivódjon, s magamévá tehessem. Akarom, akarom? nagyon. Nem csak érteni, hanem érezni?
?Badarság! Minek neked holmi boldogság érzet, egy érzékeket becsapó érzület, ha itt vagyok neked ÉN??

Már nem őt nézem, hanem egy tégladarabot, egyet a sok közül, mely a mögötte lévő falon kirajzolódik, hihetetlen élesen s tisztán. Nem bánt, nem bánt, ez visszhangzik a fejemben, a két fül között, mintha visszacsapódna a falakról. Meglepetten pillantok fel, amikor érzem, hogy a karom beleütközött valamibe, ráadásul ez a valami történetesen a másik karja. De hát mit keresett az ott? Szinte pofonként ér az a tudat, hogy valaki hozzámért? Az én engedélyem nélkül, az apró érintés, mely súrlódás v olt csupán, szinte beleégette magát a bőrömbe. Lehet ez már az előbb is megtörtént, vagy csak most? Ha pedig az előbbi igen, akkor miért nem vettem észre?
?Inkább adj hálát az égnek, amiért Ő nem vette észre, milyen mocsokkal átitatott testhez ért? Megvető hang, melytől mindig olyan érzésem van, mintha a halál az egy ajándék lenne a számomra, de nem engedi. Nem hagyja, hogy megtegyem, pedig csak egy vágás lenne, vagy szúrás ám fogva tart, hiszen az övé vagyok, nem tehetek akármit az engedélye nélkül. ?Ugyan Édesem, hiszen tudod, hogy én csak a legjobbat akarom neked.?
Az édesgető hangtól csak újra kiráz a hideg, gyomorforgató, s szinte már fenyegető.

- De? de? de hát én nem! ? Védekezek, ahogy azt mondja, volt merszem megcsapni. A nevelőapám szavajárása volt ez, nem tetszett neki, amikor olykor visszabeszéltem, s volt merszem ellent mondani. Nem ütött meg, ó, dehogy, azt anyám se nézte volna jó szemmel, vagy csak én áltatom magam ezzel? Lehet, hogy azért nem fenyített, mert nem akart hibás árut? A kétségbeesés szikrái akkor sem halványulnak el, amikor újra beszélni kezd a dolgozatokról, s bár én félve pillantok a furcsán csillanó lélektükrökbe, Yvaine minden egyes elejtett szót figyel. Szinte issza magába, s elraktározza. ? Az első kérdés?; miért, lesz több is? -
Kérdeztem vissza, bár ez korántsem én voltam, megint kezdődött az a nagyon is ismerős állapot, hogy bár én voltam az, nem én irányítottam magam. A vékony karok emelkedtek, s összefonódtak a mellkasom előtt, ezzel is mutatva az elutasítást, hallottam a saját hangom, ahogy szemtelenül felteszi a kérdést gúnytól csöpögő hangnemben, tehát ismét előjött, hogy megóvjon engem.
- Nem hiszem, hogy bármi közöd lenne hozzá. ? Az arcom vonásai megváltoztak, mind kisimult, s a rettegés, a nyúzottság eltűnt volna, ahogy a világos lélektükrök is sötétebb színbe váltottak. Érzelemmentes arc, fenyegetően megvillanó szemek, melyben ott keveredett valami más, talán az őrület keveréke, ahogy a két én összemosódik. ? Ne nyúlkálj bele olyan tűzbe, ami meg is égethet kicsi fiú. ? A lenéző becézés egy furcsa, mikrofonhangon futott ki a vékony ajkak közül, az én cincogásom s Yvaine mély, kissé rekedtes hangja. Ennek furcsa keveréke, mely egy elváltozott borzongató egyveleget alkotva.

Nem hiszem el, először ezt csinálja velem, majd ismét? itt hagyott! Érzem, hogy miként szárad ki a szemem, mert elfelejtek pislogni egy pillanatra. Én szívom be az éltető levegőt, s én állok a másikkal szemben. Értetlen arccal, mintha? egy álomból ébredtem volna fel, s most térek magamhoz, ahogy tekintetét kerülve pillantok körbe.
- Nekem? mennem kell. Most. ? Menekülök, mert azt kell tennem, futnom el innen, minél messzebbre, ám a lábak nem engedelmeskednek, pedig mozdulniuk kell? igen, gyerünk már!

Miért… mi a jó büdös fészkes fenéért néz rám ilyen furcsán?! Ez… ez még is mi lenne? Miféle kaján mosoly ez? Vagy éppen, hogy nem az csak én már megint a rosszat látom mindenkiben..?! Persze, hiszen mindenki az. Rossz, nagyon rossz, s csak ártani akar nekem.
- Adekvált… mivan? – Nem értem miről beszél, s teljes természetességgel engedem el a fülem mellett a megjegyzés többi részét. Nem zavartatom magam, hogy azokat a szavaimat kapja el, ami egyébként egyáltalán nem is neki szóltak. Nem is fárasztom magam azzal, hogy esetleg bármit is elmagyarázzak, mivel ő nem tartozik bele abba a kategóriába. Nem mintha más igen, tekintve, hogy nagyjából senki sem ismert, de lényegtelen.

Csak beszél és beszél, én pedig továbbra is értetlen fejjel pillogok rá. Tökmag? Hát, ahogy végigfuttatom rajta a pillantásom, ő sem rendelkezik túlzottan nagy méretekkel, akkor még is mi a fenét pattog itt nekem. Mert ugyan hiába a kedves mosoly, nem téveszt meg. Engem aztán nem!
- Nem félek tőled, ha erre célzol. – Felelem, talán egy árnyalatnyival erősebb hangon, s nem csak elhalló suttogó szavak, melyeket mintha egy haldokló ejtene ki, mint egy utolsó kívánságként. Nem mondanám azt, hogy a feleselős típus lennék de ez a… stílus irritál. S bár úgy tűnik csak engem, mert a háttérben Yvaine nagyon is jól szórakozik. Gyerünk, nevess, nevess csak! Ha egyszer igazán erős leszek…
”Ami sosem fog megtörténni, mert akaraterőd egy tyúkéval vetekszik.” Trillázik a vidám hang, mire alig láthatóan rándulok össze kissé. Hihetetlen…

- He? Alvajáró? Nem. – Felelem. Csak rövid, s tömör válaszokat adva, hiszen nekem ugyan nincs kedvem vele társalogni, ráadásul látszik rajta, hogy valamit… valamit akar, még ha nem is mondja ki. Még is mit? Nekem aztán az égvilágon semmim sincsen, Yvainén kívül. Óh… lehet, hogy… lehet, hogy valami feltűnt neki? Áh, nem, az nem lehet.
- Te… te ne csettingess itt nekem! – Csattanok fel váratlanul, miközben megpróbálom kezemmel elkapni az övét, de nem sikerül. Mintha kezdeném azt érezni, miképp áramlik a vér a testembe. Éledezek… Ám abból nem lesz semmi, már mint a kézelkapásból. Sokkal inkább tűnik szánalmas kalimpálásnak.

- M… mi?! Hogy hazugság? Nincs semmiféle hazugság. – Vontam össze a szemöldökeim, s néztem a másikra bosszúsan. Ez itt… kiparodizál, nevetségessé tesz. – Örülök, hogy ilyen jól szórakozol, de… -
Kezdek bele, ahogyan bemutatkozik, fittyet hányva rá, mert nem érdekel ki ő, s próbálom magam kivágni de ez annyira… szánalmas.
- Nem akarod egész véletlenül a mágiadolgozatodat tovább keresni? – Buktak ki a szavak az ajkaimon, s a világos lélektükrök mintha egy pillanatra sötétebbé váltak volna. Yvaine…
„Sajnálom, de nem bírom most már ezt tovább nézni. Egy ideig valóban szórakoztatott de most már… kezd szánalmas lenni amit produkálsz, nem gondolod?”
Hát ennyi, meg egy bambi, s mit tudok ellene mást tenni? Hagyom hogy a számba adja a szavakat. Szó szerint.

Éppen ellökném magam a faltól, amikor számomra nem túl ismerős hang üti meg a fülem. Betűk, sok betű, melyek szavakká alakulnak, értelmes szavakká, majd mondaszerkezetek tömkelege. Kissé megrázom a fejem. A kócos szőke tincsek játékosan táncolnak beljebb, talán még inkább elfedve a vékony, beesett arcot, a fakón csillogó szemeket. Összerezzenek, jól láthatóan. Mindenhonnan léptek zajai hallatszódnak, az övé, az ismeretlen valakié, aki beszél. Hozzám. Néz. Engem. Lassan emelem rá a tekintetem, miközben ujjaim tördelem idegesen. Végigfuttatom a pillantásom rajta, talán tovább elidőzve a kelleténél a nyakkendőn, melyen ott a címer, melyet én is olyan jól ismerek. Ismernem kéne őt, ezért is köszönt rám úgy… ismeretlen évfolyamtárs. De ki… ki ő? Ám a magamban feltett kérdésre nem kapok választ, pedig Yvaine biztos tudja. Nem felel, csak a gúnyos nevetést hallom, mire újra csak körbepillantok. Ez a fejemben van ő… ki nevet, kinevet! Tudja, jól tudja, hlogy szükségem van rá, de nem segít!

Nem mondok semmit, csak meredek a másikra. Azt mondja magamban beszélek. Nem én nem, csak ő nem tudja. Nem tudja az igazságot, amit én, hiszen Yvaine, ő hozzá beszéltem, nem magamban! Yvaine él, létezik, miért nem hisz nekem senki?!
- Mit akarsz? – Bukik ki belőlem a kérdés halk hangon, mely kissé talán magasabb oktávon hagyja el a szám, mint kellene. Már-már hisztérikus hatását keltve. Mi köze van hozzá, hogy magamban beszélek e vagy sem? S nem érdekel az, hogy úgy néz ki, mintha kedves lenne, mert nem az! Senki sem az! Soha senki nem törődik velem, csak Ő… de senki más. Még inkább a falhoz simulva pislogok az ismeretlenre a szőke tincsek árnyékából, nem mutatva semmi hajlandóságot arra, hogy esetleg félresöpörném az arcomból vagy ehhez hasonló. Minél közelebb lép hozzám, én annál inkább a hideg kövekhez préselődök, majd ha már nincs más kiút, kezdek el araszolni még közelebb a páncélhoz.
- M..m… mi? – Dadogva bár, de az apró kérdés az ajkamra kúszik. Valami frappánsat kellene, visszamondjak, ahogyan Yvaine csinálja, de nem megy. Ott lapul, akár egy dög, s csak emészt fel engem, de nem segítene! S ekkor elállja az utam, mert pofátlan módon megáll közvetlen előttem. Kezeim szintúgy a falra simulnak, melyeket eddig oly rendületlenül tördeltem. Csak beszél és beszél én pedig ismét csak szemöldök ráncolva, zavartan pillantok rá, miközben a bő talárom anyagán rántok egyet.

”Ne is ringasd magad hiú ábrándokba, hogy tényleg érdeklődik felőled. Hisz ki érdeklődne irántad?”
Szólal meg a hang ismét a fejemben. Lehunyom a szemeim, s hajtom le kissé a fejem.
- Senki. – Adom meg a választ összetörten, s zavartan pillantok fel, hiszen a srác kérdezett valamit, több dolgot is, én pedig… minél gyorsabban válaszolok, annál hamarabb fogok szabadulni. – Öhhm… nem, izé… Nem láttam semmit. –
”Hazudj, hazudj neki! Nincs más választásod, elvégre miért hinne neked? Tudod mi lenne akkor, ha beszélnél őszintén kettőnkről… Bedugnának egy sokkal rosszabb helyre mint ahová anyádat! Ott tényleg egyedül lennél, mert nem lehetnék ott veled, nem hagynák… ”
Szabadság! Végre nem hallanám azt a gőgös öntelt hangot duruzsolni a fülembe, s nem lennék korlátozva, nem lenne többet más a külsőm, nem bántanák a cicám, nem… nem… nem. Nem lehet.
- Képtelenség… - Sóhajtom a szavakat. Képtelenség, hogy Ő meg én ne legyünk együtt. Hogy ne óvja minden lépésem, s ne védjen meg, ha valaki bántani akar. Ha valaki olyan, mint Jack bácsi! Csak Yvaine hisz nekem, csak ő… még a nagyi sem. Ő sem.
„ Emlékezz csak, mit mondott az öreglány. Megfenyegetett, vagy elfelejtetted? Mert én minden szóra emlékszem. Ha nem hagysz fel ezzel a furcsa viselkedéssel, beléd veri a jó modort, szó szerint. Kell ez neked? „ Ösztönösen ráztam meg a fejem, a feltett kérdésre, majd vettem egy mély levegőt, s próbáltam abba az irányba tenni pár lépést, ahol a karja nem állta el az utat, vagy akkor pont a páncélba ütköztem volna? Ám hátrébb lép, belőlem pedig egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel.
- A nevem Violet. – Felelem, minden átvezető nélkül, miközben magam elé meredek. Valaki ismét irányít, hallom a hangom, s érzem miként nyílik szét a két ajak. Yvaine…  Megadta a kezdő löketet, innen pedig nekem kell folytatnom.- Én ööhm… magántanuló vagyok. Az immunrendszerem. Többnyire otthon… tartózkodom. –

”Okos kislány.”

Megállok. Úgy érzem nem bírok tovább menni. Mindenegyes léptem éles fájdalommal jár, vagy csak beképzelem? Hiszen testem nem fedi kék-zöld foltok sokasága. Az egyik aprócska kis beugró az, ahol megállok. Egy lovagi páncél mellett, mely ormótlan alakjával fölém magasodik. Idegesen nézek körbe, miközben ajkam harapdálom vészes sebességgel, talán már csak percek kérdése, s a rubint színű vércseppek első képviselői megjelennek. Méregetni kezdem a mellettem álló páncélt, melyen vastagon áll a pókháló, s a porréteg. Nem szólok semmit. Idegen vagyok itt, nem ide való, senki sem ismer és… és… Csak átnéznek rajtam, mint egy tükrön.
”Mert egy jelentéktelen senki vagy, talán azért. Ez nem fordult még meg a fejedben?” Yvaine hangja lustán kúszik tudatomba, s szinte érzem, miként terpeszkedik el a puha, kényelmes sötétségben a tudatom legmélyén.
- Ne mondj ilyet… - Nyöszörgöm félhangosan, miközben a lecsúszott szoknyám kissé felhúzom, s csontos ujjaimmal ellenőrzöm, vajon a cipzár fel van e rendesen húzva.

A legkisebb méretű egyenruha, melyben még így is elveszek. A szoknya minden egyes lépésnél lejjebb csúszik, s úgy kell rángatnom, hogy még se egy szem fehérneműben rohangáljak. Nincs vállam, mi megtartsa a talár súlyos anyagát, az ujja pedig ezáltal túl hosszú, csak épp az ujjbegyeim kandikálnak ki. Nekem teljesen más a testfelépítésem hiszen Yvaine teljesen más… Ám egyszer csak gondolt egyet, s előrángatva engem tűnt el a semmibe illetve nem a semmibe, hiszen még mindig itt van, hallom… érzem. De… Ez a test az enyém.
Csak az enyém.
S nem veheti el tőlem, nem… Nem fog visszatérni, mert nem engedem.
”Ugyan, ne áltasd magad, inkább élvezd ki azt a pár szabad órát, mely megadatott neked… hála nekem, s kegyességemnek. „

- Erős leszek, nem… nem bánthatsz. Nem teheted ezt velem, mert nem fogom hagyni! – Tudom, hogy amiket mond, nem üres fenyegetés, de most még is úgy érzem, annak ellenére, hogy apró szívem hihetetlen gyorsasággal verdes a vékony bőr, s a bordák menedékében. Szúr… fáj, hogyan veszem a levegőt. Odaemelve a kezem nyomkodom meg kissé, de ez semmit sem javít, csak a csontokat érzem. Hátam a hideg kőfalnak vetem, miközben kissé sípolva veszem a levegőt. Jól vagyok, jól vagyok… Ez csak annak a mellékhatása, hogy oly régen voltam már a felszín fölött, s minden más, szokatlan. Ezért is menekültem le ide. Itt minden olyan… otthonos. Érzem, hogy a tarkóm mintha bizseregne. Felkapom a fejem, majd körbe nézek. Nem látok senkit, pedig érzem… érzem, hogy van itt valaki. Valaki egészen más. Zavar, rosszul vagyok a gondolatától is. Menekülni, menekülni kell…

”Hiába menekülsz kedvesem, te sosem leszel egyedül, hiszen én mindenhol ott vagyok…”

          alapok

jelszó || „Imádom Cedrah Lupent! <3<3” {^__^}[egyébként: „Szomorú időket élünk!”]
teljes név || Yvaine V. Humphrey
becenév || Yvi, Miss Y, az Elmebajos
nem || nő
születési hely, idő || 1982. november 4. London
kor || 15
faj || ember
vér || félvér
évfolyam || 5.

          a múlt

- Ami nem öl meg, az megerősít, nem igaz kedvesem? – Kérdeztem, ahogyan ajkaimra ördögi mosoly kúszott. Ott álltam a tükör egyik oldalán, míg ő a másikon. Jobb kezem hanyagul simítva végig a fésülködőasztal sima lapján, ballal csavartam meg sötét tincsem játékosan, s figyeltem a másik arcát. – Eressz el… El kell eresztened! – Kétségbeesett könyörgés, az alsó ajkak megremegnek, mintha úgy nyeldesné vissza a könnyeit.
- Kell… miért kellene? – Biccentettem félre a fejem, s csípőmmel kissé féloldalasan dőltem neki az asztal szélének, összefonva a karjaim. Kíváncsian várva a választ, közben érdeklődve, szemlélve a hasonló, még is teljesen más vonásokat. Megtörten csillogó kék szemek, hosszú méz szőke hajzuhatag, vagy talán egy árnyalatnyival világosabb, ahogyan ráesett az asztalon pislákoló lámpa fénye, s a betegesen vékony alkat. Micsoda pazarlás…

-Te… te voltál! Elvetted tőlem az életemet! – Hisztérikus hang, mire felvonom az egyik szemöldököm csodálkozóan. Nem ez az első kirohanása felém, de talán ez az egyik leglátványosabb. – Hogy mi? Gondolkozz már te kis hülye! Én voltam az, aki esélyt adott egy új életre! Csak te annyira gyenge voltál, hogy nem tudtad ezt kihasználni… -
- Az anyám MIATTAD került börtönbe…  – halk nyöszörgés s a szőke képmás közelebb sétál, így még inkább kirajzolódik alakja előttem. - Az anyád egy idióta, nem értem mit sírsz még mindig utána. Töröld már le azokat a szánalmas könnyeket, s szedd össze magad. – Vágtam közbe, mielőtt tovább zúdított volna rám az alaptalan vádakat, s löktem el magam az asztaltól. Könnyed léptekkel kezdtem el járkálni a szobában. Megállva a ruhás szerkény előtt, s vettem ki egy-egy ruhadarabot, hogy azt jobban megnézzem magamnak.

A félelemből táplálkozom, s ez a kis senki meg is adja a kellő környezetet ahhoz, teljesen bekebelezzem, átvegyem felette az irányítást pedig minden egy ártatlan kis játékkal kezdődött… Egy igen csak foghíjas családba született bele, hiszen az apja tudni sem akart a létezéséről. Később még a nevére se vette föl, sőt egyenesen letagadta. Az anyja nem volt más, mint egy naiv kis titkárnő a Minisztériumban, aki pont annyira volt gyönyörű, mint amennyire buta. Persze Rodolphus Lestrange, még azokban az időkben sokat sertepertélt a Minisztérium környékén, amikor megismerkedtek. Ám ahogy elkezdték üldözni a Halálfalókat, megszakadt a kapcsolat. Vagyis sokan ezt hitték… valójában Lestranget annyira elkápráztatta a fiatal, zsenge szépség, ki akkor lépett ki a Roxfort kapuin, hogy nem hagyta nyugodni a tudat, egészen addig amíg meg nem kaparintotta magának. A nő pedig vakul követte a pasast bárhová, s bár tudta, hogy van felesége, aki sokkal nemesebb körökből származott, azt gondolta, majd egy gyerekkel megfoghatja, s az övé lehet, senki másé. Nem is kérdés, kitől örökölte ezt a nagyfokú naivságot, fut át az agyamon, ahogy ismét a tükör felé sanditok. Természetesen a pasas amilyen gyorsan megszerezte a lányt, olyan gyorsan el is dobta. Hiába rimánkodott neki, hiába fenyegetőzött, ígérte meg, hogy ha kell Halálfalónak is áll, csak hogy mellette lehessen, bármit is tett vagy gondolt, teljesen feleslegesen történt… Hiszen valóban nem volt méltó Lestranghez, bár az anyja és az apja varázslók voltak, a nagyszülők korántsem. Mocskos kis félvér volt, semmi több.

Nem volt egy erős jellem az a nő, szinte beleőrült abba, hogy visszautasították. Megszülte a gyereket, hiszen mit tehetett volna mást? Elvetetni az egyetlen szerelem, az imádott bálvány által nemzett gyereket? Botorság lett volna, no meg… ő szentül hitte azt, hogy Rod egyszer visszatér hozzá. A kislány általában a nagyanyjával volt, aki híres Bájitalfőzőként tartották számon. Miután a férje meghalt, a lányához és egyetlen unokájához költözött.
- Az egyetlen valamirevaló vérrokonod a nagyanyád, akitől több kincset is örököltél. – Mézesmázos mosoly, ahogy a ruhát magamhoz tartva simítottam végig az anyagán, ezzelsaját vonalaimon is. – Szerintem jól áll, és szerinted? -
Hallgatás volt a válasz. A nagyanya által örökölt képességek egyikének köszönhettem azt, hogy testet ölthettem. Az öreglány metamorf mágus volt, s bár tudatosan nem tudta a képességét használni, sőt még most sem képes rá, ahogy a tökkelütött anyja sem volt, azért még a képesség ott lappangott benne. Teltek az évek, s a kislány egyre inkább érezte, mennyire egyedül van. Elképzelt magának valakit, egy lányt, aki mindig vele van, s készségesen, bármelyik pillanatban hajlandó arra, hogy játsszon vele. Aki ugyan azt a mesét szereti, s aki nem haragudott azért, ha nem övé volt Ken baba… ez voltam én. Áratlan gyermeki elképzelés, s ahogy nőtt a magány, egyre inkább életszerűbbé váltam. Én voltam az, aki ott volt vele, akár hányszor elverte a nagyanyja, mert nyúlkált a mérgek, s egyéb veszélyes anyagok között, én vigasztaltam, amikor az óvodában rendszeresen kinevették, s én játszottam vele amikor senki sem akart, s én ápoltam a sebeit, melyeket a saját részeges anyja okozott. Undorító… a gyomrom felfordul attól a nőtől.

Magában beszélt, azt hitték majd kinövi, de nem, korántsem volt így, hiszen ahogy megszülettem, eszem ágában sem volt csak úgy távozni. Egy idő után már annyira ragaszkodott hozzám, s annyira zavarodott volt, hogy hallucinációk léptek fel, s még ha mások nem is láttak, ő pontosan tudta, hogy nézek ki, mik a szokásaim, milyen a mimikám, a hangom, mindent. Megformált, elképzelt, s én egyre inkább kezdtem önálló életet élni. Kilenc éves kor körül volt, amikor először megjelent Jack… Jack igen csak kulcsszerepet töltött be, hiszen talán ő volt igazán a kiváltója, hogy én ennyire életre kelhettem. Na de kis is Jack pontosan? Valamelyik bárban szedte fel az anyja, s rá három hónapra össze is házasodtak. Jack tipikus rosszfiú volt, tele tetoválással, aranyfoggal, s mások szemében úgy tűnhetett, ő az igazi férfi. Pedig csak egy naplopó sz*rházi volt, aki így kendőzte el az aberráltságát.

Az anyja ugyan olyan vak volt, mint régen, s ette a fene még mindig a nagy Lestrange után, Jack ide vagy oda. Bele ment ebbe a villám házasságba, hiszen másnak nem volt nevezhető. De minek? A választ ő maga sem tudja. Ám élete legrosszabb döntése volt, a lánya szempontjából. Hiszen örökölte anyja szépségét, s szerintem tyúk eszét is de ez most mellékes. Jacket nem igazán ismertük, hiszen amíg ki nem rúgták a munkahelyéről, keveset tartózkodott otthon. Ám jóval a Roxforti levél megérkezése előtt megtörtént a baj, s attól kezdve állandóan a nyomába lihegett a lánynak. Eleinte csak a jó apa akarok lenni szereppel jött. Rengeteg ajándék, elvitte az állatkertbe, a vidámparkba, játszótérre, hogy a kislány ne féljen tőle, s kezdjen hozzá ragaszkodni. Nem volt nehéz ezt elérnie, hiszen szeretethiányos volt világ életében.

„Szép kislány jó kislány, szeretnél te is Jack bácsi kedvében járni?” duruzsolta, ahogyan a kislány elé térdelt, s kezében tartotta a kiscicát, akiért már annyit könyörgött, de az anyja nem egyezett bele. Oda nyújtotta a fehér szőrgombócot, majd lapát kezét a combjára helyezte, s halad egyre feljebb s feljebb… Egyre több alkalommal, egyre többet akart. Szerencsétlen nem tudta, miért van ez az egész, retteget, félt, már egyáltalán nem kedvelte az új apukát… ( bővebben kidolgozva a történet később a Kincsesládában.)

Mindig is mondogattam neki, hogy jobb ha vigyáz, s tart valami éles tárgyat a fiókban, vagy bármit amit tud arra használni, hogy megvédje magát, hiszen kiszámíthatatlan volt. Miután a Roxfortba járt / Jack bácsi mugli lévén csak annyit tudott, hogy egy távoli Magániskolában Ösztöndíjas / csak Nyaranként járt haza, még a Karácsonyt is ki hagyva, fontos tanulnivalókra hivatkozva. Talán egyedül csak a nagyanyja sejtette, miféle is lehet ez a Jack, s már csak abból kifolyólag, miféle léhűtő is volt, utálta. Ebben is igazán egyetértettem az öreglánnyal. S persze nyáron mindig az ő közelében volt, bár azokban az időkben már inkább voltunk, hiszen a hangom állandóan ott duruzsolt a fülébe, mint holmi szellemkép követtem őt mindenhova, s bár ő kötődött hozzám, én csak azt vártam, mikor éledhetek fel igazán. Talán másfél évvel ezelőtt, hiszen nem tartom számon a napokat, az egyik Karácsonyon mégis hazamentünk. Hiba volt. Az anyja leitta magát, így az ágyban kikötve békésen horkolva mély lomban volt, az öreglány pedig a legjobb barátnőjénél töltötte az ünnepeket. Éjszaka arra ébredtem, hogy az ajtón nyitódik, s persze egyből átfutott az agyamon, hogy az az idióta elfelejtette bezárni az ajtót. Éreztem, hogyan ver a szíve, míg én teljes higgadtsággal vártam, mi fog történni. Talán már előre tudtam, sőt vártam, mikor fog újra előbukkanni Jack, a falhoz szorítani a gyenge testet. Violet szánalmasan gyönge volt. Engedd, hadd irányítsalak. Suttogtam neki, még azelőtt, hogy megszólalt volna az öblös hang, a másikat szólítva. A parketta megcsikordult a bakkancsok alatt. ~ Félek… félek, nagyon! ~
Cccssss… Én itt vagyok, segítek neked, csak engedd… engedd. Erősebb vagyok, megvédelek. Undorító, félrevezető szavak voltak ezek, s eleinte még ő sem akart engedni, de a félelme, a rettegése egyre nagyobb erőt adott nekem.
- Milyen kár, hogy olyan ritkán találkozunk kicsim. Teljesen… megnőttél. Ez nem annyira jó, mert hamar szalad az idő. – Hát persze, az a beteg állat. Elvégre már igen csak fejlődésbe lépett Violet, cseperedett, nyúlt, s hízott is kicsit. Még mindig nem volt nevezhető a teste, nőiesnek, de lassan alakult azzá. Talán ki akarta még ezt a kezdeti stádiumot használni. Nem oltott villanyt a szobában, csak a hold halvány fénye szűrődött be az ablakon, a rolók résein alattomosan bekúszva. Lehet emiatt sem látta, hogy a leányzó haja, a méz szőke tincsek kezdtek egyre sötétülni, eleinte egy-két tincs, aztán egyre több és több… ~ Ments meg… ~ Rimánkodó hang, mennyire jóérzés ezt hallani, s ízlelgetni, de erre most nincs idő. Éreztem, hogyan ver a szívem, meg emelem a karom, s furcsán nézve mérem végig, közben pedig a sörtől bűzlő Jack egyre közelebb és közelebb lépett, közben az öv csatjának jellegzetes fémes hangja jelezte, hogy az övét oldotta. Arcvonásaim lassan rajzolódtak ki. Nagyobb szemek, sötétebb, valamiféle őrülettől fénylő íriszek, keskenyebb áll, teltebb ajkak… Ez én voltam tényleg én voltam.
- Oh Jack, te is úgy hiányoztál már. – Búgtam, s igen ez az én hangom volt. Talán egy oktávval mélyebb, kissé rekedtes hang, de az enyém, hallani véltem a falakról visszaverődni! Ez csak még több erőt adott nekem, ahogyan félretoltam a takarót, s mint készséges kislány csusszantam az ágy szélére. Jack valamit észrevehetett, hiszen megtorpant, talán nem volt elég részeg ahhoz, hogy egy ilyen változást ne vegyen figyelembe? Lassan nyúlva a párna alá, mely alatt ott volt egy tőr. Még a nagyapja eldugott holmiai között találta, s azonnal mondtam  neki tegye el, mert lesz még annak haszna, s lám lám… ismét csak igazam lett.
- Ki vagy te? – Kétségbeesett hang, én pedig erre még szélesebben elmosolyodtam.
- A végzeted, személyesen. Jó éjszakát Jack bácsi. – Talán egy „Találkozunk a pokolban” megjegyzés még oda illett volna, de mielőtt még menekülhetett volna, pattantam fel, s lendületből döftem bele a hatalmas sörhasába, majd forgattam meg benne. Hallottam, ahogyan a hús, s mindegy egyéb belsőség recsegni, ropogni kezd, ő pedig felüvölt a fájdalomtól. Mielőtt a súlypos karokat emelte volna, rántottam ki, majd a felsőkarjába döftem bele, s ezt többször megismételve. A vér kifröccsent, éreztem, hogy az egész arcom beteríti… Miután a combjába is megforgattam azt, s hullott térdre előttem, mosolyodtam el. Hallottam miként rimánkodik Violet, hogy hagyjam abba, mert ez túl sok lesz, én csak megnyalva a szám ízleltem meg a másik, kissé fémes ízű vérét. Magasra emeltem a tőrt, s közben gyönyörködtem abban, miként rimánkodik nekem az irgalomért. Vicces, pont nekem? Hiszen nekem nincs valódi lelkem… Ujjaim a tőr markolatára fontam, s összeszorítva a fogakat, egy utolsó csapást mértem rá, bár nem  fejére, hanem bele a mocskos, bocsánatot ígérő ajkakba, lenyomja a torkán, szétzúzva a gégét. ( bővebben kidolgozva a történet később a Kincsesládában.)

- Gonosz vagy, velejéig romlott! – Ragadott ki egy éles hang az édes emlékek tengeréből, én pedig meglepve kaptam észbe, hogy még mindig ott állok a szekrény előtt, Violet képe kezd halványodni, de az én hajam egyre világosodik. Összeráncoltam a szemöldököm, s a ruhát félredobva ragadtam meg az ágyon fekvő fehér macska grabancát.
- Mit mondtam neked arról, mikor próbálhatsz engem kijátszani? – Az a bizonyos érzés azonnal elszállt, s  szőke lány aggódva szaladt oda a tükörhöz, tenyerét tapasztva figyelte, mit művelek a macskával. Ezzel a döggel, akit úgy imádott. – Na, mit? Nem hallom a válasz! – Kiáltottam rá, mire a szemei újra csak könnybe lábadtam. Elégedett mosoly kúszott az ajkaimra, ahogyan a karomba vettem azt a redves dögöt, s lépkedtem közelebb.
- Ne légy naiv, s ne haragíts magadra kedvesem, különben véletlen megtalál a kezem csúszni. – Magyaráztam negédes hangon, ahogy az ujjaim körbefonták a macska torkát. – S még véletlen kiroppantom szegény Lucilla nyakacskáját, de ugye ezt te sem akarod, ugye nem? –
- Nem… jó leszek, nem csinálok semmit csak… csak engedd el… enged el őt! -
- Na ugye, tudunk mi szót érteni. Ügyes kislány vagy te. Ám, most… hogy lásd kegyességem… Mmm, engedem kicsit, hogy te is élvezd az életet… már amennyire a te nyomorúságod nevezhető annak. – Csak annyit látott a lány, hogy ledobom a macskát a földre, s egyik pillanatról a másikra ismét ő állt a szoba közepén, s a tükörbe pillantba saját magát látta, sovány alkatát, élettelenül csillanó szemeit, szőke tincseit, melyek arcába hullottak.

- Lucilla, cicc-cicc gyere, gyere ide. – Csalogatta a macskát, majd az ölébe véve ült le az ágy szélére, majd kezdett előre hátra ringatózni.
- De ne hidd azt, hogy sokéig élvezheted ezt! Hamarosan… a legváratlanabb pillanatban visszajövök. – Jelent meg most az én képem a tükörben, mire a másik felkapta a fejét. Rémült arckifejezésétől csak még kedélyesebb lettem, s gúnyos kacagásom töltötte be a szobát.
- Menj, tűnj innen el! MOST! – Üvöltötte, s az éjjeliszekrény felé nyúlva fogta meg az ott porosodó giccses zenélődobozt, majd hajította egyenesen a tükör felé, hogy hatalmas csörömpölések közepette ripityára törjön.

Ne feledd Violet… én mindent látok…


     

          jellem  Violet

Mondhatni, hogy jellemtelen? Talán túl erős kifejezés lenne, de valami hasonló. Szürke kisegér, kit elnyom a másik énje, s a legtöbbször ő az, akii elbújik, s a máik testet ölt. Csendes, visszafogott, megtört. Talán ha adódna rá alkalma, meg is ölné magát, de Yvaine nem ereszti el eme kényelmes testet, akár csak egy parazita. Az anyját utálja, a nagyanyját sem szívleli, mivel túl sok elvárásnak kellene megfelelnie. Az apját nem is ismeri Jack pedig… Csak Yvaine van neki, s mint alárendelt, hajt fejet a másik előtt.

 
Modora… nem nevezhető kimértnek, sőt, bár olykor elég arrogáns, s lekezelő. Néha napján eléggé közönséges tud viselkedni, már-már túl közvetlen, persze főként a másik nem képviselőivel. A muglikat, s egyéb szerzeteket megveti, s megválogatja, kivel barátkozik. Nem egy harsány típus, szereti csendben megfigyelni az embereket, s levonni a tanulságot, kiismerni őket, megtudni mi a gyengepontjuk. Nem hagyja, hogy kiismerjék, igen csak felszínes kapcsolatot ápol mindenkivel. Hazudik, mintha csak a könyvből olvasná, de nem fél a lebukástól, hiszen ő igazából nem is valós személy. Nincsenek gyökerei, ő csupán egy kétségbeesett gyermeki elme kitalációja, aki önálló életre kelt, s nincsenek akadályok előtte. Enyhén őrült, olykor élvezi azt, ha valakit kínozhat. Amikor Violet Nevelőapján is megölte, valami kellemes érzést érzett…

          apróságok

   

mindig || babák, könyvek, Lucilla a macskája, spenót, csokoládé.
soha || skizofrénia, vattacukor, részeg emberek, JACK, YVAINE
dementorok || Amikor látja, hogy felemeli a saját karját, amit nem ő irányit, és azzal szúrja le nevelőapját.
mumus || Jack
titkok ||
- skizofrén
- A nevelőapja évekig terrorizálta, s molesztálta.
- Még ha nem is volt teljesen tudatánál, de benne volt nevelőapja halálában.
- Egyszerre utálja s gyűlöli másik énjét.
rossz szokás ||
- körömrágás
- elgondolkozva ülni a széken, s közben előre-hátra billeg
- saját magában beszél

 
          a család

apa || Rodolphus Lestrange 42 (aranyvér)
anya || Rebeka Humphrey 34 (félvér)
testvérek ||  -
családi állapot || egyedülálló
állatok || Lucilla, a macska

          külsőségek

 

magasság || 167 cm
tömeg || 38 kg
rassz || európai
szemszín || világoskék
hajszín || szőke
különleges ismertetőjel || -
kinézet || Nem túl magas, nagyon sovány, leányzó, kin az iskolai egyenruhák zsákként lógnak. A kis fiatal arc gondterhelt, nyúzott, megviselt. A világos lélektükrök korántsem tiszták, inkább zavarosak, mintha a téboly kezdeti jelei mutatkoznának meg bennük. Bőre hihetetlenül fehér, szinte már félő, hogy a csontja átszúrja. Ha olykor feltűnik a folyosókon, olyan érzése van az embernek, mintha egy szellemmel találkozna.
egészségi állapot || skizofrénia, tudathasadás, depresszió, önértékelési problémák, a túlzott stressz miatt, halál vágy… stb.



          a tudás

varázslói ismeretek || A nagyanyja lévén, aki szívén viselte okítását, remek Bájitalfőző, s előrébb is tart, mint a saját korosztálya, nem csak a szorgalma miatt, hanem van némi veleszületett képessége is hozzá. Egyébként az elméleti tantárgyak mindegyike a közepes szintet üti, a SVK az, ami még elnyerte a tetszését. Nem kiemelkedő tanuló, de nem is kullog hátul, a bukottak sorában.
mugli képzettségek || -
pálca típusa || Mahagóni, sárkány szívizomhúrral, 12,5 hüvelyk
különlegesség || metamorf


          egy darabka belőled

Hát… az előtöri az maga az szj példa is egyben, neeeem? 

          egyéb

Nem tudják a lányról, hogy skizofrén, csak azt tudják, hogy metamorf, s még ha nem is olyan széleskörűen, de kedvére változtatja a külsejét,ám többnyire inkább barna. Eddig még senki sem vette észre a „furcsaságot”, hiszen Yvaine nem hagyja, hogy jobban belelássanak az életbe, Violettel pedig senki sem elegyedik szóba.