Az kezdett egyértelművé válni, hogy ez a nő nem itt dolgozik. Talán akkor egy kicsit jobb a helyzetem, mert nem fog nagyon leszidni, még az is lehet, hogy ő is tilosban jár. Vagy legalább is nem biztos, hogy pont most pont itt kellene lennie.
Lehet, hogy lassan fel kellene fednem magam, nem tűnik ez a valaki olyan vérengzőnek. De totál bolondnak fog gondolni, ha kiderül, hogy eddig ezt a Jaspert utánoztam. Vajon kije lehet ez a nő? És ki az a Jasper? Remélem, nem a Szent Mungo igazgatója...
- De miért kell a gyerekeknek ilyen veszélyes anyagból bájital? - kérdezte a nő. - Szóval hoztam ebédet, nem akarod inkább kint megenni velem?
Áh, szóval ezért van itt. Ebédelni akar ezzel a Jasperrel. Hát jó lenne, ha végre megtalálnák egymást, mert ez kezd egyre kínosabbá válni.
-Öhm... - motyogtam, aztán újra Jasperesre fogtam. - Vannak olyan betegségek, amiket csak ilyen erős bájitalokkal lehet legyőzni. De jobb, ha ezekről nem is tudsz, a végén még sérülne a kis szépséges lelked.
Te jó ég! Hogy hordhatok össze ilyen marhaságokat? Ha ezzel nem bukom le, akkor semmivel.
A cserép leverése sem segített a helyzetemen. A nő rögtön abba az irányba indult, nekem meg nem maradt más választásom, mint elbújni az asztal mögé.
Aztán megérkezett a nő. Kész, végem, most lebukok. Kidobnak innen, kicsapnak a Roxfortból, és az lesz a sorsom, hogy apám gyárában valami vén varázslónak a titkárnője leszek.
Becsuktam a szemem, vártam, hogy meghalljam a nő szemrehányó mondatait, de akkor valaki elhuppant mellettem. Én óvatosan kinyitottam a szemem, egy vöröses hajú, csinos nő (vagy inkább lány, nem lehetett sokkal idősebb, mint én) dőlt el mellettem. Úgy tűnt, totál be van állva. Mondjuk, abból, amit eddig hallottam, gondolhattam volna erre is... Az is lehet, hogy csak valami beteg, aki elkóborolt.
- Nahát, szia Jasper, te is mellém feküdtél? Nem bújsz ide hozzám? - csúszott közelebb.
- Helló. - motyogom. - Mi lenne, ha inkább most kimennénk innen. A búbófű kivonat - van egyáltalán ilyen? - rossz hatással van rád, édesem. - próbáltam kedves lenni. Akár ennek a Jaspernek a szeretője, akár egy beteg, mégsem gondoltam, hogy itt a kórházban bárki bunkó lett volna ezzel a nővel.
Kimásztam az asztal alól, és felsegítettem a vörös hajút, és elkezdtem az ajtó felé kísérni. Reméltem, hogy nyitva lesz, és végre kiszabadulunk innen. Hogy mi lesz azután, hogy kimegyünk innen? Hát akkor majd rögtönzök valamit.
Karon ragadtam a nőt, és elindultunk az ajtó felé. Magamban imádkoztam, hogy nyitva legyen, és imáim meghallgatásra találtak. Pár pillanat múlva már a folyosón voltunk, ahol szerencsére még pár szék is volt. Leültettem a nőt az egyikre, és aggódva néztem rá.
-Jól vagy?

Akármi történt a múltban, Mirának elég kínos volt róla beszélni, úgyhogy inkább nem faggattam tovább. Úgy tűnt, őt még jobban vonzották az ilyen balszerencsés esetek, mint engem, pedig néha én is sikeresen belegabalyodtam cikis helyzetekbe.
-Oké, ez tényleg kellemetlen, de végül is jobb veled összeragadni, mint mondjuk egy tanárral... Vagy egy óriással... Vagy egy mandragórával. Szóval határozottan lehetne ez a helyzet rosszabb is... - próbáltam felvidítani Mirát, pedig nekem sem volt fényes kedvem.
Próbáltuk megoldani a ragadós problémánkat, de az én varázslatom nem működött, Mira pedig inkább meg sem próbálta. Mondjuk a nem létező szerencséjét ismerve, lehet, jobban is tette.
De ötlete viszont volt, nem is rossz: vegyem le a blézeremet, és talán úgy már nem leszünk összeragada.
-Oké, ez jó ötlet. Várj, megpróbálok kibújni.
Az egész nagyon furcsának tűnhetett, mert hát össze voltunk ragadva, viszont éreztem, hogy csak a ruhánk ragadt össze, én a felsőmhöz nem.
-Talán menni fog. - morogtam valahonnan a piros blézerem belső részéből. - Mindjárt meg vagyok. - bíztattam Mirát, és nemsokára tényleg elő is bújtam a felsőből.
-Ez jó ötlet volt. - mosolyogtam rá, és figyeltem, ahogy átveszi a kabátkát. - Még mindig hozzád van ragadva? Biztos nem gond, hogy te fogod hurimálni a blézeremet?
Mondjuk sok lehetőségünk nem volt, szétvarázsolni nem tudtuk őket, tanárokhoz meg nem volt kedvem odamenni. Megvártam, amíg Mira rendbe rakta a szettjét, aztán ránéztem.
-Van kedved még táncolni?

Én igazán nem akartam átverni ezt a nőt, de ha már benne voltam a színjátékban, nem hagyhattam abba. Mégis mit fog gondolni rólam. Próbáltam minél jobban árnyékban maradni, nehogy észre vegyen. Már az is furcsa volt, hogy a hangom eltorzítása elég volt, hogy félreértse ennek a Jaspernek a beszédét. Talán valami beteg, Jasper meg egy ápoló... Vagy ilyesmi.
- El se hiszed, megint eltévedtem! Hoztam neked ebédet, és még a recepcióst is meg akartam kérdezni... - válaszolta, én meg magamban felkuncogtam. Eltévedt. És ebédet hozott? Ki lehet ez a nő? Jasper anyukája?
-Ó, hát szólhattál volna a recepciósnak, akkor megmondta volna, hol várj meg. És merrefelé kóboroltál? - morogtam Jasper-hangomon, és közben óvatosan mozogtam, hogy ne tudja a nő sose pontosan, hol vagyok.
Válaszolt, majd ő is kérdezett:
- De te hol vagy?
Na erre most mit mondjak. Aztán ránéztem a gyógynövényekre és beugrott a válasz:
-Egy komoly bájitalt kotyvasztok. - mondtam Jasperként. - Veszélyes mérgező növényekből. Nem kellene idejönnöd. Bármikor megsérülhetsz.
Vagy engem fognak megenni ezek a növények. Lassan oda kellett volna érnem a másik oldalhoz, ahonnan ez a nő bejött. Ha az ajtót elérem, talán megmenekültem. De az is lehet, hogy ott is zárva van, és akkor örökké ezekkel a növényekkel leszünk kénytelenek együtt élnünk. Legalább is, amíg ki nem szabadítanak minket.
De ha beragadtunk ide, akkor előbb-utóbb le fogok bukni. Ki kell találnom, mit mondok akkor ennek a nőnek. Biztosan iszonyú mérges lesz, hogy átvertem. Majd játszom a megszeppent lánykát, ki eltévedt és megijedt.
Ah, ebből már biztosan nem jövök ki jól. Év végéig szóló büntetőmunkát fogok kapni Lancester professzortól. Pedig én tényleg nem akartam eltévedni, csak hát így alakult...
Gondolataim közepette elmentem egy előkészítő asztal mellett, és véletlenül levertem egy tálkát. Jó nagy csattanással ért földet. Ijedten húzódtam az asztal mögé várva, hogy a nő mit lép erre.

Mira inkább a felnőtteket ismerte. Ilyenkor mindig kis gyagyásnak éreztem magam. Nekem még olyan messze volt, hogy Brown professzor-féle embereknek csak úgy integethessek. Egyértelműen gyerek voltam még, Mira pedig már teljesen felnőtt. Nem is értettem, hogy bírta ki mellettem? Miért nem velük partizott, és miért engem választott? Biztos hívta más is a végzős bálra.
Kicsit elbizonytalanodtam, nagyjából mindent illetően. Mikorra fogok én felnőni? Egyáltalán el fogok jutni ide egyszer én is? Leszek én valaha teljesen vézgős? És mi lesz ezután?
Már éppen elkapott volna a kétségbeesés, amikor egy valódi esés zavarta meg a hangulatot. Mira és én összeütköztünk, Mira rucija koszos lett, aztán pedig eltávolodni sem tudtunk egymástól.
-Bocsánat, hogy rád is hozom a szokásos szerencsémet... - mondta, én meg értetlenül néztem rá.
-Máskor is ragadtál már össze emberekkel egy buliban?
Elég kényelmetlen helyzet volt, ráadául kívülről még furcsábbnak tűnhetett. Nem mintha annyira érdekelt volna, mit gondolnak rólunk, mindenesetre jó lett volna kicsit szétválni. Ez már eléggé a személyes szféránk volt.
-Oké, van ötleted, mit tudnánk csinálni? Nem tudsz valami frappáns varázslatot, amivel szétszedhetjük magunkat?
Nekem csak egy szimpla Finite Incantatem jutott eszembe, azt meg is próbáltam, de nem jártam sok sikerrel.
Ha Mirának is volt ötlete, hagytam hadd csinálja, ha viszont nem, akkor tényleg elkezdtem pánikba esni.
-Kellene valami segítség, nem? - kérdeztem, és Mira háta mögött lestem a tömeget, hátha felbukkan egy tanár, hogy besegítsen nekünk.
Nem hittem el, hogy az este, ami olyan jól is alakulhatott volna, ilyen nem várt fordulatot vesz. A már eleve megcsappant jókedvem egyszerre kezdett elszállni. Csináljunk már valamit!
Mira talán megérezte, hogy kezdek pánikba esni, és reménykedtem, hogy hamarosan jobb kedvre derít. A süteményes napon is sikerült neki, talán most sem vagyok még teljesen elveszve.

Örülök Mirának, mert jókedvre derít és bíztat. Na meg persze emeli a hely színvonalát is. Végre vannak olyan emberek is, akiket nem mindennap lát itt az ember.
Kölcsönösen bókolunk egymásnak, aztán Mira elővesz egy kis sütit.
-Azta, de rendes vagy. Ez nagyon jó ötlet volt. - gyorsan ki is nyitom a dobozt, és kiveszek egy sütit. - Együk meg, mielőtt belelendülünk a buliba.
Gyorsan be is tömöm a sütit, ami nagyon finom. Remélem nem maradt hab vagy cukor a szám szélén. Viccesen néznék ki, de bízom benne, ha így alakulna, Mira figyelmeztetne.
Elindulunk a parti felé, én meg érdeklődve kérdezem Mirát:
-Látsz valaki ismerőst? A tanárokon kívül persze...
Ahogy beljebb érünk, eszembe jut még valami:
-Mennyire tartjátok a kapcsolatot a Roxfort után? Itt tényleg életre szóló barátságok születnek.
Nehéz elképzelni, hogy ne beszéljek minden nap a szerkesztőségi tagokkal vagy a háztársaimmal, de az élet annyira különböző irányokba vihet minket, hogy simán előfordulhat, hogy nem fogunk hetekig, hónapokig találkozni.
Már éppen a középpontba érnénk, amikor hirtelen megnövekedik a tömeg körülöttünk. Mindenki vihorászik, dumál, és egyszer csak elrohan mellettünk vagy öt csaj. Mindegyiknek a kezében van valami, hamarosan meg is tudjuk mi.
Az utolsó megbotlik, és Mirára önti a poharának tartalmát: a puncsot.
-Jajj, ne már. - morgom mérgesen. - Most ezt miért kellett? - kiáltom utána, de már ott sincs, valószínűleg észre sem vette, mi történt. - Jajj. Mira, mi lett a szép ruháddal.
Előkotrok egy zsebkendőt, nem mintha sokat tudna segíteni. Nyújtanám Mira felé, amikor egy másik csapat lány fut el mellettünk, meglökik Mirát, pont felém. Elkapom, de elengedni már nem tudom.
-Mi történt? Mira, jól vagy? - Próbálom szétszedni magunkat, de nem nagyon akar történni semmi.
Azt hittem, ez az este nem lehet rosszabb vagy kínosabb, de úgy tűnik mégis. Mira tuti nem akar máskor velem együtt bulizni...

Itt az év vége, végre! Habár ez az év egész jól telt, nyugalomban. A Furkász jól szerepelt, talán az eddigiek során a legjobban, a vizsgák is alakulnak, talán nem bukom meg. Csak jó lenne tudni, miért kell ennyit várni az eredményekre. Talán ez is a felnőtt létre való felkészítés része. Tanuld meg, gyerek: Türelem RBF eredményeket terem.
A lényeg, hogy most már kikapcsolódhatunk, akárhogy sikerültek a vizsgák, már túl vagyunk rajta.
Most pedig az év utolsó számára kellett készülnöm, végül is tudosítóként is jelen voltam. De ha már buli, és teljesen nyitott, akkor miért ne lehetne kiélvezni. Valentin nap óta levelezgetünk Mirával, sokat segített az RBF-es stresszlevezetésben, és különben is nyertünk egy sütizést, amivel még tartoztam neki, úgyhogy gondoltam elhívom a buliba.
És mivel a régi szép emlékeket idézte fel benne a Roxfort, szívesen el is jött. Így a tópart közelében, egy fánál vártam rá. Rendes Griffendéleshez híven egy piros nadrág kosztümöt vettem fel, abban vártam Mirát.
Amíg a külsősöket engedték be, a zene már szólt a háttérben. Egész jó számokat játszottak, ahogy megtudtam varázsbandák és mugli előadók számait is összekeverték. Hát, ha másért nem, akkor arra jó volt, hogy felmérhessünk, mire lehet majd bulizni a nyáron.
Aztán egyszer csak megérkezett Mira:
-Szia! - öleltem meg mosolyogva. - Nagyon csinos vagy. Milyen érzés újra itt lenni a Roxfortban?
Megvártam válaszát, aztán elindultunk a parti helyszíne felé.
-Köszönöm a támogatást az RBF-ekhez. Nélküled nem biztos, hogy ép ésszel kibírtam volna. - sóhajtok fel. - Nem gondoltam volna, hogy ez tényleg ennyire stresszes. A RAVASZ még ennél is rosszabb lesz?
Annyiszor gondoltam rá, hogy minek nekem az a RAVASZ... Igazából nem olyan munkára készültem, ahol bármi RAVASZ-szintű tudást hasznosnak gondoltam volna. De persze az újságírói karrierről a szüleim hallani sem akartak, úgyhogy kellett a B-terv. A seprútervezéshez pedig kellettek a RAVASZ vizsgák.

A nagy díszítésből végül sütilopkodás lesz. Habár mennyire lopkodás az, ha eltesszük és megesszük azokat a sütiket, amiket nekünk szántak.
-Arról igazán nem tehetünk, hogy ezeket elrontottuk. - vonom meg a vállam, és beleharapok az egyikbe. Csak remélni mertem, hogy a kis süti babák nem kiáltanak fel attól, hogy leharapom a fejüket vagy a lábukat.
A varázslósulikról egész jól elcsevegünk, Mira nagyon jó ötletet adott a jövő évi visszatérő témának, meg is volt a nyári programom: utána kellett néznem ezeknek a suliknak.
-Jajj, az a brazil... Kasztelbuho vagy micsoda. - nevetek Castelobruxo nevén.
Aztán áttérünk arra, mivel is lehet foglalkozni a Roxfort után akkor, ha nincs semmi más elképzelése az embernek arról, mit szeretne csinálni. És persze nincs mögötte egy seprűgyáros apuka, aki berakja egy seprűgyártó sorra, ha jobb lehetőség nem jelentkezik.
-Áh, ezeket a csoda-kocsikat mindig javítgatni kell szerintem. Egyszer apa eljátszott a gondolattal, hogy szerez nekünk is egyet, házimanó sofőrrel, de hamar lemondott róla. Túl sok papírozásba telt volna. - forgatom a szemem. Rettenetes belegondolni, hogy apámat csak a papírmunka fogta vissza attól, hogy valami iszonyatosan feltűnőbe kezdjen. - Mindenesetre, ha egyszer szerzünk egy ilyen kocsit, jöhetsz hozzánk is szerelőnek. - nevetek.
Közben elkészült a süti-lányunk, csilli-villi, majdnem el is kezd beszélni vagy énekelni.
-Tökéletes lesz. - bólintok, ezzel jelezve, hogy viheti a zsűri elé. Amíg Mira visszaér gyorsan megtörlöm a kezem, de amikor megérkezik új ötlettel áll elő.
-Naná, csináljunk pikánsat is. - vigyorgok rá. Persze ezt már csak a saját szórakoztatásunkra tesszük, de jól szórakozunk.
Végül kihirdetik a végeredményt. Az igyekezetünk meghozza a kívánt eredményt, mi leszünk a győztesek. Boldogan csapok bele Mira kezébe.
-Jövök neked egy sütizéssel. - kacsintok rá.

Ez az óra pont úgy alakult, ahogy szerettem volna. A szürkeség megnyugtató homályában voltam, Flitwick professzor nem foglalkozott velem, inkább a rosszalkodó fiúkra koncentrált. Ezra és a társai megint kitettek magukért, hogy ők legyenek a középpontban, nekem pedig ez pont jól jött.
Szerettem a bűbájtant, de soha nem voltam benne kiemelkedő tehetség. Az az átlagos, aki mindent meg tud csinálni, de mégsem tesz bele sok erőfeszítést, hogy több legyen, mint a többiek.
De még nem ért véget a kicsomagolós játék. Még jó, hogy eddig nem próbálkoztam a Finitével, mert annak most jött el az ideje.
A professzor, jó szokásához híven meg is ajándékozott minket, sütemény és csoki várt ránk a doboz mélyén. De addig is egy Finitével kellett feloldani a varázslatát.
Nekikészülődtem, körülnéztem, hogy kinek hogy sikerült. A legtöbbek már a csokijukat majszolták, én sem akartam lemaradni, úgyhogy varázsoltam:
-Finite! - Nem igazán koncentráltam oda, úgyhogy elsőre nem is sikerült. Morogtam magamban egy sort, gyorsan körülnéztem, és reméltem, senki nem volt a tanúja a bénázásomnak, és újra nekifeszültem a feladatnak:
-Finite! - másodszorra már kinyílt a doboz, benne a teasüteménnyel és a csokibékával. A sütit elraktam szűkösebb időkre, de a csokit elnyammogtam, amíg a többiek munkáját figyeltem. Mondjuk addigra nagyjából mindenki végzett, és örömmel eszegette az édességeket.
Végül is összességében egész jól végeztem ezen az órán, csak reménykedtem, hogy az RBF-en sem fognak ennél nehezebb varázslatokkal megizzasztani minket. Persze, ez csak hiú ábránd lehetett, de még bizakodhattunk, nem?

Volt ez a lehetőség Lancester professzornál, hogy eljöhettünk a Szent Mungóba egy kórházlátogatásra. A kíváncsiság hozott ide? Vagy még keresem a helyem? Dehogy! Egyszerűen csak el akartam szabadulni a Roxfortból, ez pedig kiváló alkalomnak bizonyult erre. Az RBF-ek előtti utolsó kikapcsolódás talán.
Úgyhogy egy záporos napon fogtam az esőkabátomat, és a nagyterem előtti találkozópontra mentem. Lancester professzor már várt minket, tartott egy gyors létszámellenőrzést, aztán a Hop-hálózaton keresztül már a Szent Mungóban is voltunk.
Ott aztán rájöttem, hogy ez nem nekem való hely. A kórházaktól mindig összeugrott a gyomrom. Olyan baljós érzés fogott el, meg azok a szagok. Mindenesetre, ha már itt voltam, menni kellett. De valahol hátul kullogtam, nem is nagyon hallottam, mit beszél elől az öreg medimágus. Valami bájitalokról motyogott, amikor észrevettem egy gépet, amiből gyümölcslevet lehetett venni. Én pedig szomjas voltam. Tényleg csak egy pillanatra álltam meg, de mire visszafordultam, már nem volt a csoport sehol. Láttam egy ajtót mozogni, feltételeztem, hogy arra mentek, de amikor beléptem a folyosóra, tudtam, hogy elvétettem az irányt. Mondjuk rögtön felkeltette az érdeklődésemet, izgalmasabb volt, mint odakinn.
Mindenhol gyógy- és ártó növények voltak - szerencsére szigorúan elzárva. Némelyik mozgolódott, mások nyugodtan várták sorsukat. Nézegettem őket, mert egész érdekesek voltak, de sajnos a legtöbbnek latinul volt csak kiírva a neve.
Aztán egyszer csak mozgást hallottam a terem másik odaláról, majd egy hang immár közelebbről megszólalt:
-Te vagy az, Jasper?
Vajon mi lenne a jó megoldás? Mi van, ha úgy kapnak el, hogy nem is lehetnék itt? És ha betörőnek néznek vagy kémnek? Lecsukhatnak azért, mert rossz ajtón jöttem be?
Messziről láttam meg a lányt. Én sötétben voltam, ő nem láthatott, de én láttam a ködös tekintetét. Vajon bűbáj hatása alatt állhatott? Vagy szimplán mindig így nézett ki?
Mindenesetre nem akartam lebukni, úgyhogy még jobban a sötétbe húzódtam, és megpróbáltam Jasper lenni.
-Igen, én vagyok. - morogtam. - Mit keresel itt?

Siettem, mert késésben voltam. Elhúzódott a szerkesztőségi megbeszélésünk, így alig maradt időm, hogy elvágtassak a bűbájtan teremhez. Nagyjából akkor estem be az ajtón, amikor Flitwick professzor elkezdte volna az órát.
-Bocsánat. - motyogtam gyorsan, és lehuppantam az első szabad székre.
Amíg a professzor a kis bevezetőjét tartotta, én elrendeztem a Furkászos papírjaimat, nem is igazán figyeltem az órára. Így arra sem figyeltem fel, hogy logikai feladattal érkezett a tanár úr. Már csak akkor eszméltem, amikor elém röppent egy kis dobozka. A padtársamtól megkérdeztem, mi ez, de ő csak pisszegett, és a professzor felé mutatott, aki épp az instrukciókat mondta.
Nem igazán bírtam a logikai feladatokat, de kénytelen voltam belekezdeni a munkába. A legegyszerűbbel próbálkoztam, egy Alohomorával, de első körben nem vált be. Vajon milyen bűbáj nyithatja ezt a kis dobozkát.
Elkezdtem nézegetni, mert ha logika, akkor csak van rajta valami utalás, hogy mivel kell próbálkozni.
Egyébként nagyon szép doboz volt, ügyesen megmunkált, látszott, hogy Flitwick professzor nagyon ért a mesterségéhez. Mintás volt, aztán feltűnt valami. Minden oldalán kis körök voltak belefaragva, viszont egy oldalán egy nagy X. A kincskeresésben az X szokta jelölni a kincs helyét, nem?
Büszkeséggel töltött el, hogy valószínűleg megtaláltam a "kinyitó gombot", már csak a varázslatot kellett kitalálnom. Végiggondoltam, mivel lehet aktiválni egy ilyen pontot, és először egy Depulsoval próbálkoztam, de a doboz csak kirepült a kezemből. Szerencsére az asztalra esett, nem bántott senkit.
Aztán eszembe jutott egy varázslat!
-Pirocus. - suttogtam, és az X tüzessé változott. Emellett pedig kinyílt egy kis ajtócska, tehát az első varázslatot sikeresen végrehajtottam. - Ez az. - morogtam, és a másodikra koncentráltam. Mit volt mit tenni, megint a legegyszerűbbel kellett próbálkoznom.
-Alohomora! - és láss csodát, másodikra működött.

A kérdésemre, hogy meg lehet-e enni a sütiket, Mira csak somolyogva odacsempész nekem egyet, én meg az asztal alól vigyorogva veszem el, és gyorsan beleharapok.
-Hm, ez igazán finom. Kéred a felét? - kérdezem félig teli szájjal. Majd gyorsan lenyelem, és nevetve nézek Mirára. - Bocs.
Egész sok mindent tudok meg Miráról. Amit az Ilvermornyról mesél, az egészen izgalmasan hangzik. Bár valószínűleg nekik meg a Roxfort a furcsa, és különleges. Érdekes, hogy mennyire keveset tudunk az európai iskolákról, mint a Beauxbatons-ról vagy a Durmstrangról, de a többiekről meg még annyit sem. Talán ők már túl messze vannak. Nem mintha a varázslók világában bármi annyira messze lenne.
-Esetleg tudsz valamit más iskolákról is? Az Ilvermornyban tanítanak vagy beszélnek más iskolákról?
Mira a kviddicset nézni szereti, már ez is valami. Aki a kviddicset szereti, rossz ember nem lehet - vagy hogy is szokták ezt mondani.
-Van autószerelője a Minisztériumnak?  Ez igazán érdekesen hangzik. Hogy kerültél oda? - Mira egyre jobban felkeltette az érdeklődésemet a meglepő dolgaival. Egy félig amerikai, félig brit varázslóiskolát végzett lány, aki a minisztériumban autószerelőként dolgozik. És még jófej is volt.
-Még jó, hogy adjunk neki szoknyát! Végül is ketten vagyunk lányok, nem? Az a minimum, hogy mindketten szoknyába legyenek.
Az elkészült sütik számomra tökéletesek. Szerintem mi voltunk a legkreatívabbak, habár nem igazán láttam a többiek sütijeit.
-Szerintem komoly esélyekkel indulunk. De bárhogy is lesz, a mieink a legjobbak, maximum a zsűri nem ért a művészethez.
Mondom mosolyogva, egyfajta bíztatásként Mira felé is.

Jó volt egy kicsit kiszabadulni az iskolából, hát még úgy, hogy ez a nap azzal kecsegtetett, hogy degeszre ehetjük magunkat édességekkel. A Mézesfalás kóstoló napot hirdetett, és mindenki erre készült. Jó újságíróhoz méltóan úgy éreztem, ott a helyem, hiszen ebből még egy egész jó cikk születhet az utolsó számok egyikébe.
Összeszedtem magam, és elindultam Roxmortsba. Valószínűleg kis késéssel fogok érkezni, de talán addigra beindul az élet, de mégsem maradok le semmiről.
Mire a boltba értem, már tényleg elég sokan voltak a Mézesfalásban. Vagyis inkább előtte. Már ott is tartott a zsibvásár.
Ismerős arcok is felbukkantak, de voltak olyanok is, akiket tényleg csak látásból ismertem. A boltb csoki-mámorban úszott, nemcsak a szemnek és a szájnak, de az orrnak is kellemes élmény volt. Csoki csoki hátán, na és persze Roxfortos diák, Roxfortos hátán.
Valaki az extra chillis csokis kóstolhatta, mert füstölt a füle, Nora Narek lila pöttyökben pompázott, egy hollóhátas lány ruhája pedig már süteményes volt.
Igen, ez az a tipikus roxforti káosz. Nem is vártam mást.
-Vigyázat, extra ragadós! - kiáltotta valaki, de fogalmam sem volt róla, pontosan melyik édesség lehet az. Már itt is nagyon sok újdonság volt kirakva, de reméltem, hogy ez csak még jobban bővül odabenn.
Közben pedig azon gondolkodtam, hogy egy jól irányzott reklám cikkel vajon elérhetjük-e, hogy a szerkesztőségi üléseket támogassa a Mézesfalás.
Körbenéztem, Eloise itt van-e, azt mondta, ő is tervez jönni, de egyelőre nem láttam sehol. Pedig megkérdeztem volna tőle, mi a véleménye egy nagy rakás Mézesfalás édességről a szerkesztői szobában.
Az volt a tervem, hogy néhány embert kikérdezek a kedvenceiről, és az újdonságokról, így vártam egy olyan csapatra, akiket megkörnyékezhettem.