Minőségi... együttlét.

Egy kedves pitbull.

Milyen cipő lennék?

fetrengő

lélek

Én ebben vagyok jó. Mindent lángba borítok magam körül, had égjen a világ, én úgyse érzem. Szegény Shelby, tényleg ő az első, akit kicsit szánok, amiért meg fogja égetni magát velem.
- Szakmai ártalom.
Sötét mosollyal helyeslek a füllentésre, mert annyi, de annyi szakmabelivel volt már dolgom, de ilynféle ártalmat csak nála tapasztaltam. Pedig igazán, nem tűnik a munka hősének. De az enyémnek most egy kicsit igen. A segédje ugyan nem egy szintén helyes, fiatal srác, hanem egy ráncos, nyálas, büdösszájú kutya, de hát mi tökéletes az én világomban? Így legalább nincs tétje annak, ha elbaszom.
- Ellenálhattalan vonzódást érzek egy különleges nő iránt? Azt  hiszem mondhatjuk, hogy így van.
A nyakkendő finom szövete körül megfeszütek kecses ujjaim, de a szövet már nem feszült, mert nem volt már akkora a távolság. Az ajkaink összeértek, de az enyém közben sötéten felfelé gördbült. Nem most csókoltak meg először elbűvölt férfiak és azt hittem, ez is olyan lesz, mint a többi.
De az a többi, az mégsem Matt volt. Ő bizarrul sokat tudott rólam. Semmi fontosat, vagy veszélyest nem meséltem el neki persze, s eddig a pontig azt hittem, csak bugyuta gyerekkori meg mindennapi dolgokat mondtam neki magamról. De ahogy ilyen közel kerültünk, és ahogy már régen nem érzett kellemes borzongás cirógatta végig a bőrömet, rájöttem, hogy rajta kívül soha, senki nem hallotta ezeket az apróságokat. Hogy ő valaki olyan Nellie Nottot ismer, aki nem gyilkol, nem áruló, nem valaki más rabszolgája, nem elmebeteg … Csak egy átlagos nő. Amilyennek lennem kéne. De hát a valóság nem ez sajnos. A valóságot én mindig elbaszom, Shelby pedig ellenállhatatlan.
Szóval ahogy az arcomon végigcirógatott az érintése, felcsapott a tűz tényleg, az elszabadította az igazi pusztító forróságot. Ahhoz képest a minket körülvevő nap fénye is haloványnak tűnt. A nyakkendő anyaga újra megfeszült, odakötöttem szinte vele magamhoz, a másik kezem pedig a férfi derekára vándorolt, hogy finoman, de ellentmondást nem tűrő akaratossággal vonjam magamhoz. Nem is tudom, hova tűnt a cigaretta, a körülöttünk terjengő kesernyés füstszag sem biztos, hogy abból az izzásból jött már.
Talán veszélyes ez. Végülis a paciense vagyok, az első gyógyító, aki számára kiszolgáltatott. De olyan jól tudott hallgatni… Tudtam, hogy megérti azt is, amit nem mondok ki, mert azért emlékszem én, hogy milyen körökben is láttam őt. Megsejtettem azért, hogy az ő átlagos férfi (és rohadt jóképű) álarca mögött is van valami hasonló, mint az én maskarám alatt. Úgyhogy úgy terveztem, megnézhetnénk, mi van a ruhák alatt. Szemtelenül bátran tévedt a kezem hátul az inge alá, hogy ott tapogatózzon tovább.
Nem tudom, meddig jutott volna el, vagy meddig hagyta volna, hogy én lépjek a tettek mezejére. De egy biztos, a füstszag egyre gyanúsabb lett, és bár én kicsit tompa, meg szédült voltam a bennem forrongó tudatmódosítóktól, s főleg Matt közelségétől, azért egyszerre nekem is feltűnt, hogy ez nem csak képzelt koromfelhő. Kesernyés, égett szag csapta meg az orromat. Kelletlen, elégedetlen duruzsolással szakadtam el a férfitől egy pillanatra, hogy aztán észrevegyem a körülöttünk gomolygó fekete fellegek forrását.
- Hoppppppáááá - sóhajtottam elnyújtottan, igazából kiröhögve felelőtlenül az egészet, hogy az imént elejtett cigarettacsikk Matt háta mögött végülis felgyújtotta az itt növő gyér, száradt aljnövényzetet is, meg a férfi nadrágjának szárát is. Nem nagyon érdekelt volna, mással akartam foglalkozni.
- Na mindegy, nézzük meg, vajon a kutyádéval ellentétben vajon a Te vonzalmad viszonzásra nyer-e…
Halkan duruzsoltam, és már hajoltam, hogy újra összeforrjunk, s most én csókoljam meg. Kit érdekel még egy kis tűz, nem igaz? Vajon örökké élni vagy örökké égni?

- Addig nem lesz az, amíg életben vagy.
Ettől kesernyés mosoly futott végig ajkaimon. Majdnem sajnáltam őt. Túl rendes fickó volt. Lehet, hogy ezért kíméltem meg idáig magamtól, s ezért jártam hozzá időről időre csacsogni buta semmiségekről anélkül, hogy megpróbáltam volna valamilyen módon kirúgatni. De ha a kutyája tönkreteszi a cipőmet, lehet, hogy ki fogom. Mondjuk azzal, hogy levetem magam innen.
De az életösztönök még dolgoztak, ő pedig gyorsan futott. Hű, de gyorsan! Egy pillanat alatt ott termett felettem, és felhúzott a peremről. Sőt, egyenest magára rántott. Ez már beszéd! Ilyen testtel meg lehet győzni róla bárkit, hogy visszaforduljon a szakadék széléről. Ahogy ott álltunk, s a karjai körém fonódtak, az járt a fejemben, hogy ez lehetne akár egy nyálas magazinjelenet is. Lehetnénk mi a sablonos, boldog párocska, akik a napkeltében meg a csodás kilátásban gyönyörködnek ölelkezve. Kívülről nézve a karjai ugyanolyan erősek lennének, a vonásai ugyanolyan megnyerőek, a hangja ugyanolyan igéző, az illata ugyanolyan bódító. Ha csak ezt a pillanatot nézném, nem tudnám, hogy ő a gyógyítóm, akinek a munkaköri leírásában van a kezelésem. Nem foglalkoznék holmi rámkényszerített frigyekkel egy gusztustalan öregemberrel. De ahhoz nem ittam eleget, hogy ezt elfelejtsem. Így mikor elhúzódott tőlem, lassú mozdulattal végigsimítottam széles mellkasán a kezemmel, s fanyar somollyal hagytam, hadd menjen.
- Te aztán szerencsés egy nő vagy. Mindig ilyen könnyen megúszod a halál torkát?
- Csak ha ilyen kéretlen megmentőm akad.
Keresztbe fontam volna a kezeimet, de még azelőtt kaptam közéjük egy rettenesen megrágott lábbelit. Undorodó fintorral fogtam két ujjam közé a szebb napokat megélt holmit, melyről egy csepp kutyanyál indult útnak nyúlósan a föld felé.
- Kedvel téged.
Most a kutyára néztem ugyanúgy, kicsit szúrósabban. Helyes egy dög volt, mókás fizimiskával. De megölte a Versace-t, úgyhogy haragom nem kímélte őt.
- Sajnos ez nem kölcsönös.
Majd egy laza mozdulattal elhajítottam a szandált, vissza a mélybe. A kutya repülőrajtot vett, és elnyargalt vissza a part felé, nyilván, hogy visszaszerezze a szajrét. Legalább nem egyenest levetette magát a szikláról, volt annyi esze, hogy körbe lefusson az ösvényen.
- Bár meg kell hagyni, jó az ízlése.
Odaléptem közelebb Matthez, egyenesen a füstbe, s azon keresztül bámultam rá nagy, barna őzikeszemekkel. 
- Cipőben… Emberekben… Gazdikban…
Hogy egyértelműsítsem, melyikben osztom leginkább a kutya véleményét, finoman hozzásimultam az utóbbi nevezetthez, majd egy szemtelen mozdulattal kivettem a cigit a kezéből, s miközben végig fogvatartottam a pillantását, egyik kezemmel érzékien az ajkaim közé vettem a karcsú, fehér hengert, beszívtam, majd lassan, közelről a képébe fújtam a kormos füstöt. A másik kezemmel a nyakkendőjét fogtam meg, annál fogva húztam magamhoz. A felkelő nap fénye egész narancsosra színezte a gomolygást, ami körbelengett minket.
- És mondd, Te is úgy vagy velem, mint ő? - kérdeztem duruzsolva, aprót bicentve a csatangoló négylábú felé, de közben nem véve le a pillantásom szép vágású, zöld szeméről. Bár nem maradt már nálam semmi, amit még segítségül hívhattam volna azügyben, hogy elfeledtesse velem apám aljas húzását, vagy az egész helyzetem, de volt itt még valami, amivel elterelhettem róla a gondolataim. Vagyis… valaki. Matt…

Cserben hagytak az italok. Ezt a mocskot már nem mossa le sem alkohol, sem mindenféle idegölő, édes mérgek. Talán a  tenger összes vize sem. Bosszús csalódottsággal lóbáltam a lábamat a több méter magas sziklafal pereméről, és a látványban próbáltam végső menedéket keresni, míg végre az elfogyasztott mindenféle el nem veszi az eszemet végleg.
Szóval elmerengtem a felemelkedő napkorongon. Olyan gyönyörű, fényes, a fekete víz fölött éles kontraszt az arany izzásával… De megvakít. Igen, az arany elveszi az ember szemét. Különben láttam volna, mi lesz ennek a vége. Apám tervének is, meg az életemnek is. Visszacsengtek a fülembe tárgyilagos szavai.
- Most, hogy Ophelia nincs útban, foglalkozhatunk Philippel. Ő lesz a következő.
-A következő, akit elteszünk láb alól?
Akkor még lelkesen kérdeztem, és suhogva forgattam meg ujjaim között a vékony akácpálcát, cselekvésre készen.
- … A következő vőlegényed.
Az ujjaim megtorpantak, a pálca még továbblendült, úgyhogy kiesett a kezemből, és nagyot koppant, majd tovagurult a fekete márványlapokon. Az arcom felért egy kérdéssel. Egy éles, egy értetlen, felháborodott, teljesen összezavarodott kérdéssel, de apám képét látva rá kellett jönnöm, nem is veszi észre. Vagy nem akarja. Vagy csak betudja annak, hogy a mindenféle elmedító szerek feloldották az agysejtjeim nagyját már.
- Hogy micsoda…?
Halkan, zümmögve hitetlenkedtem, s ő megmagyarázta újra, jeges nyugalommal. Hozzámegyek Philip Rowle-hez. Most, hogy Ophelia már nincs útban, s vállalható ideje a föld alatt rohad már, el is lehet intézni. Szűk körű szertartás lesz, majd gyors és eredményes nászéjszaka, Ez egy kézenfekvő módja a családjaink egyesítésének. Lesz törvényes örökös. Továbbmegy a státusz és a vagyon. Mindenki megkapja, amit akar. Mindenki…
- Ugye nem fogod játszani a sértett áldozatot? Ugyan, nem mindegy az neked, kinek teszed szét a lábad? Voltál már rosszabbakkal meg öregebbekkel is. De gazdagabbakkal nem hiszem - tette hozzá jót derülve a saját nagyívű viccén, és belőlem is kitört valami hisztérikus hang, amit e gesztusként is lehetett volna értelmezni. Aztán valóban, elkapott valami görcsös röhögés, s közben a fejemet ingattam. Tiltakozásképp, de talán nem az utolsó burkolt kérdésre. S talán csak azért, hogy a szemembe minden különösebb értelmes ok nélkül gyűlő könnyeket elhessegessem. Mert valóban, mindenki jól jár, aki akar bármit. De én… Én már nem akarok semmit. Nevetve hagytam el apám irodáját, hangomtól visszhangzottak a folyosók. Abba se hagytam, míg ide nem értem, a kedvenc helyemre. Már tudom, miért szerettem annyira.
Elhajítottam a kezemből a kiürült bájitalosüveget, bele ebbe az emlegetett semmibe. Néztem, ahogy a finom kristálytest egyet villanva a napfényben lezuhan, s a sziklákon alant  szikrázó szilánkokká robban, ahogy az összes előző is. Aztán már mozdulatlanul fekszenek ott az apró darabok a sziklán, sziporkázva, mint a csillámpor. Példát veszek majd róluk, s azt képzelem, én is így érek véget. Bár a valóság nem ez lesz, de ez volt az utolsó palack. Most én jövök.
Oh,  bárcsak lenne még… Még túlságosan tudatomnál voltam. Az adrenalin tette, vagy tán a sokéves bájitalfogyasztási rutin, mivel a szervezetem megszokta már a mérgeket, s megtanult valami mód ellenálni azoknak. Mindegy, de talán nem is baj. Mindig is akartam tudni, milyen repülni. Ha csak egy pillanatig is, s ha emlékezni nem fogok már rá, de szabadon, saját akaratból, eltépve azokat a bizonyos csinos, csillogó aranyláncokat…
Tekintetem a szandálomra tévedt. Drága, gyászosan ébenfekete bőr, és szikrázó aranylánc volt az egész. Tökéletes a mai naphoz. De azért előre hajoltam, s letéptem az egyikről, majd a másikról is a díszként ráaggatott kis aranylakatot. Megbillentem a mozdulattól, de az életösztönnel még nem beszéltem meg a tervet, s egy görcsös, hirtelen láblendítéssel visszanyertem az egyensúlyom. Csakhogy az egyik szandál lesiklott a lábamról, és elrepült az is, valamivel messzebb, nem az üvegek után, hanem kicsit messzebb. Rezignáltan követtem tekintetemmel az útját, de lassan fogtam csak fel, hogy ez nem a sziklák közt végezte.
Valakit fejbevágtam vele. Hangosan kiröhögtem. Micsoda slussz poén lett volna, ha mondjuk a tűsarok a halántékába áll, és belehal ő is az én tervembe. A széles vállak, a sudár termet azonban magára vonta értelmesebbik figyelmem is. Ismerős alak volt.
- Remélem nem szándékozik megismerkedni onnan a hullámokkal, kedves páciensem.
Jé, a pszichodoki. Kis esélye volt, hogy találkozzunk épp most, épp itt, de még kevesebb, hoyg ebben a delíriumos állapotban felismerjem. Mégis… A hangja, és az egész személye valahogy átverekedte magát a bennem tomboló mérgek hullámain.
- Sajnálom, hogy munkahelyi kudarca leszek. Ne vegye magára, nem személyes!
Visszakiabáltam, keserédes, csengő nevetéssel kísérve. Aztán iszonyodva néztem, ahogy valami négylábú, szőrös malac vagy mi, felkapja az én csodálatos, meseszép tűsarkúm, majd vadul morogva rágni meg csapkodni kezdi, és elfut vele.
- Hé, hozd vissza azonnal! Az egy kibaszott Versace! Egy kisebb vagyon! Abban akartam meghalni! Hé!!!
Előredőlve kiabáltam, és mérgesen ráztam az öklömet, ami nem volt egy különösebben stabil helyzet. S a bennem lötyögő gonosz folyadékok erre még rá is erősítettek egy, a világ óvatos, de alamuszi megbillentésével.
Elvesztettem az egyensúlyom, és lefordultam a peremről, ahol ültem. Bár le éppen nem zuhantam, mert alább volt egy másik kiszögellés, amibe megtámaszkodott véletlenül a lábam, de mostmár csak az tartott fenn, hogy valahogy a kezem még ösztönösen kapaszkodott. Én pedig nem fogom meggyőzni róla, hogy továbbra is tegyen így…

Az a jó abban, ha már minden mindegy, és nincs vesztenivalód, hogy még egy vesztes helyzeten is jól szórakozol. Vagy ez csak a nyugtató főzet hatása? Lehet, hogy a kettő kombinálva. Minden esetre játszom én is a tömegpánik részét, míg csak tehetem.
- GYILKOS!
Ha suttogott volna, az is hangosnak hatott volna ebben a várakozásteljes, feszült csendben, amit a sok körülöttünk álló birka produkált. Hogy guvadt a szemük, és ide-oda kapkodták a fejük, ahogy a fiúkra meg rám felváltva bámultak. Majdnem meglepődtem rajta, hogy jajveszékelni és értetlenkedni kezdtek, nem pedig bégetni. Én meg úgy tettem, mint aki teljesen kiakad, pedig magamban azt gondoltam: mondj valami újat…
- Segítség! Meg akart ölni... ahogy megölte a mostohaanyámat!
- Hogyan öltem volna, meg bárkit, mikor végig velük voltam?
Éretlenül tártam szét a kezemet, mert hát valóban, velük indultam el. Gondoskodtam róla, hogy a jelen lévő auror (aki nem mellesleg távoli és nem kedvelt, de azért rokon) lássa is, hogy ott vagyok. Ők mondjuk a ribijével hamar lekoptak, de merem remélni, hogy majd előkerül, ha meghallja, hogy eddig ismeretlen személy/ek gyilkosságot követtek el. A többiek meg nem velem voltak elfoglalva, hanem a kastély nézegetésével. Persze, most elbizonytalanodtak, hogy vajon csak nem ügyeltek rám, vagy valahol egy kis időre tényleg lemaradtam volna...?
- Nem engedhetem, hogy ártatlan embereket bánts. Főleg nem a férjemet és a családtagjaimat, azért, mert nem vettelek feleségül!
Mikor a pálca hegyévelszembenézel, ott már semmire sem mész pénzzel.  De úgyis hiába vagy gazdag, ha nem érdekel. Az, hogy Elliottól nem félek, talán nem is meglepő. De állna bárki más is a pálca másik végén, nem félnék, nekem a halál sem számít. Jobb lenne túladagolásban persze, de ha már ennyi, legalább apám hadd örüljön, elintézzük ezzel a manőverrel az egész Rowle meg ki tudja még milyen családokat.
- Elő se vettem a pálcám, fegyvertelen vagyok, szerinted hogyan a…
Most már jelentőségteljesen felemeltem két üres kezemet. A lenge ruha alatt a másik pálca ott volt ugyan, de legutoljára mit is varázsoltam vele? Ja igen, lebegtettem. Azt nyugodtan visszaolvashatja majd bárki. A gyilkos eszköznek pedig már egybeporladtak a hamvai a kandallóban parázsló többi fahasábéval. Ez a varázsvesszők egyik előnye a nevetséges mugli vascsúzlikkal szemben - sokkal, de sokkal könnyebb tőlük megszabadulni. És bárki is szalad majd el aurorért, én nem menekülök el, és  gondoskodom róla, hogy jól láthatóan addig se vegyem a kezembe a pálcám.
- Ez a nő veszélyes! Fussatok az életetekért, mielőtt még benneteket is megtámad!
Úgy rávillantottam volna most a mosolyom a helyes és nem is olyan hazug kis képére emiatt a felkiáltás miatt. Van ebben a fickóban valami bűbájosság tényleg… És még a körülöttünk állókat is meggyőzte a kis színjátékával. Azért-e, mert hitek neki, vagy csak a helyzet feszültté válásától, de mindenki menekülőre fogta, talán csak két-három talpraesettebb varázsló maradt engem, meg a szeppent házimanónkat szemmel tartani. A kifelé tóduló tmegben valaki aurorokat emlegetett, van, aki jajongott vagy pityergett, mert még a mimózalelke sose látott hullát, és van, aki csak úgy kereket oldott. De Aiden visszanézett, és a felfordulásban én végre megengedhettem magamnak, hogy sötéten somolyogjak rá, míg hozzám beszélt.
- Hamarabb kellett volna elkezdened a nagy játszmát, kislány.
- Türelem, nagyfiú, nem a hossz a lényeg, hanem hogy jó legyen a vége. Elliot, ezt nem tanítottad még meg neki. Ejj... De fussatok csak, bolondok…
Suttogtam úgy, hogy csak ő meg Elliot hallja. Én még mindig teljesen megadóan viselkedtem, nem menekültem, nem próbáltam többet tagadni sem, csak türelmesen álltam, és néztem, ahogy ők viszont meglépnek. Megint. De ezúttal ennek én is örültem. Mikor nem figyelt rám senki, titokban szemtelenül integettem utánuk, aztán színpadiasan szánakozó arccal visszafordultam Ophelia holtteste felé.
- Jaj, ez borzalmas…. Úgy érzem, megszakad a szívem. Azt hiszem, szükségem lenne egy nyugtató főzetre. Lenne olyan jó valaki, és hozna nekem, míg az aurorokra várunk?

– Véged van…
Jobb zene volt ez füleimnek, mint az ezzel kánonban szóló halk, klasszikus melódia. Kihívón somolyogtam vissza Elliotra, az arcom azt üzente: meglátjuk. És tudtam, nincs igaza. Nem jól mondta. Oh, milyen rég is volt a vég… Soha nem is éltem igazán? Mert ez már amióta az eszemet tudom, csak céltalan, sodródó létezés. Úgyhogy a vég nem hozott zavarba. Sem a fülembe suttogott, borzongató szavak.
– Akármire is készülsz, átlátszó.
Szégyentelenül pislogtam rá, és nem is titkoltam, milyen jól szórakozom. Igen, ő meg az oldalbordája talán átlátnak rajtam, de csak annál jobb. Ebben az önző tömegben talán egyedül ők figyelnek rám igazán. És milyen jól teszik.
- Jössz nekem egy új öltönnyel, Nellie Nott.
- Annál sokkal többel is tartozom. De megkapod, ne aggódj…
Visszadoromboltam negédesen, és a fejemben az járt, hogy nem is olyan sokára visszaadom az egészet. Igen, igazából nem is Ophelia szívét óhajtottam a zöld villanással megállítani, csak hát ő került a pálcám hegye elé. Ő még egész jól járt, gyors, fájdalommentes… A többieknek mást tartogatunk atyámmal. A terv haladt, a kastélynéző körút is, minden a helyén…
Én pedig hamarosan a drapéria puha, de súlyos redőinek takarásában találtam magam, és a művemben gyönyörködtem. Meg hát két igencsak alulöltözött szépfiúban is. Akik elég heves érzelmeket mutattak irántam, és nem az unalmas fajtából.
- Szóval ezt tervezte.
Majdnem hangtalanul, gonoszan kuncogtam a felismerésre helyeslésül. De ez még nem volt minden. Alig csapta meg az orrom a dohányfüst fűszeres illata, mikor a kastélynéző túra résztvevőinek közeledtétől zengett fel a folyosó sarkon túli része.
- El kell innen tűntetnünk. Tegyük a Wc-be és húzzunk el innen.
Elfintorodtam az eshetőségre, hogy ezt talán megússzák, de kereket oldani szerencsére nem volt idejük. Ophelia teste épp csak helyet foglalt méltó trónján, s az ajtó bezárult, mikor feltűnt a manó meg a seregnyi bámész jöttment. Csalódottan konstatáltam, hogy az auror kuzin nincs köztük, pedig mikor indultunk, gondoskodtam róla, hogy ő meg a rusnya ribije is velünk tartson, és lássanak is a tömegben. De sebaj, azért én visszaálltam feltűnésmentesen a menet végére. Lesz szemtanú elég.
- És ez itt a híres arany mosdó, hölgyeim és uraim. Itt töltötte el csendes óráit a ház ura, hogy ha egy kis nyugalomra vágyott, a Reggeli Próféta és az Galleonmosás társaságában…
A manó - meg a többi ember - sem számított azonban ekkora meglepetésre, mikoris a nyíló ajtó mögött Ophelia hullafoltos teste épp arcra zuhant a padlóra. Az, hogy némi indokolatlan ruahadarabok is hevertek még a padlón szétszórtan, igazából alig tűnt fel valakinek emelett.
A dobbanás, ahogy a mosdó csempefalai között visszhangzott ide-oda, mintegy bizarr meghangszerelése lett annak, ahogy az embereknek lassan leesett az is, mit láttak pontosan leesni. Végül valaki belevisított a néma csendbe, ezzel jó időre elűzve azt, és pánikszerű hangzavart okozva. Én is csatlakoztam a dologhoz, roppant hiteles színjátékkal, de közben hirtelen elhúztam az ajtó lapját, hogy lebuktassam az ott rejtőzködőket.
- Elliot! Aiden… Milyen beteg dolgot műveltetek itt?
Hitelesen előadott elborzadással pillantottam hol rájuk, hol a hullára, hol a széthagyott ruhadarabokra. Talán még a szívemhez is kaptam egy kicsit a nagy hüledezés közepette, ám másik kezem készenlétben tartottam… Ennyi kivont pálca láttán mindenképp. Azért a fiúk biztos látták, hogy  az iszonyat álarca alatt a szemem gonoszul nevet.

Azt mondják, tartsd a barátaid közel, de az ellenségeid még közelebb. Hát… Utóbbiból több van. Barátnak legfeljebb… Senki se mondható, de talán Shelby bizalmasnak számít, nem számítva, hogy fizetést kap azért, hogy meghallgasson, és előfordult már, hogy elaludt közben.
Mivel azonban tudom, hogy csakis ellenségekkel van tele ez a hely, és számítok nem várt botrányokra is, vajmi kevéssé hat meg a sok… Rózsaszín és a sok cigarettafüst. Na jó, ennek a fene nagy nyugalomnak lehet köze a bál előtti (báj)italos alapozásomhoz is. De azért nagyon szórakoztat, ahogy a Fraserek felhúzzák magukat, mikor odapofátlankodom közéjük.
- Sajnos lemaradtál a lehetőségről, amikor kirepültünk a markaid közzül.
A mosolyom szélesebb lesz, de már majdnem vicsornak hat így, hogy az arcom közben elsötétül. Mintha az emlék fekete árnyékot vetne rám.
- Látod, akkor jobban kellett volna akarnod.
Furcsa, mert a füst, amit körénk fúj, nagyon illik a bennem egyre inkább tomboló tűzhöz. Nagyot fújök, hogy a szürke gomolyok eltakarodjanak a képemből, de úgy érzem, akár belőlem is jöhetne  a kesernyés korom. Rávágnám, hogy lesznek még a markomban, és nem biztos, hogy annyira élvezni fogják, mint én, de uralkodom magamon inkább. Úgy kell tűnnie, mintha békülni akarnék, úgyhogy inkább a csevegésnél maradok, ameddig Elliot le nem ráz. Majdnem hálás vagyok neki érte.
– Vidd a mocskos kezed róla.
- Jaj ne, az egyedi öltönyöd!
Eltúlozva sopánkodom, s közben csigalassúsággal vonulok vissza fizikailag, kecsesen húzom el a kezem, és ártatlanul pislogok rá, mintha nem is érteném, mi baja. Pedig nagyon is tudom. És ez még semmi. Látom, hogy alkalmas bosszú után néz, és nem is próbálok menekülni, csak állok ott kihívón somolyogva, finoman széttárt kezekkel.
– Keress már magadnak egy faszt és hagyj minket…
A kedélyesnek éppen nem mondható beszélgetés fonalát a megjelenő Mrs. Rowle szakítja félbe, és az még csak hagyján, hogy a megjelenésével, de nyilvánvalóan nincs jó állapotban.
– Te értesz a bájitalokhoz, van nálad valami erre a borzalmas fájdalomra?
– Bocs. Nem fért be a zsebembe, anyus. De gondolom egy ekkora kastélyban valaki tart ilyesmit is.
– Drágám… tudnál keríteni…
- Hát ho…
Aiden szép öltönyét sem kíméli az estély, esetemben pedig bebizonyosodik, hogy tökéletes választás volt mára a vérvörös ruha. Praktikus, ha nem látszik rajta. Mert ugye, aki csatába indul…
-...ne. Ejnye, jaj! Gyere, pihenj egy kicsit - sajnálkozom, mintha az az apró tény, hogy Ohelia egy dobásból kettőnk ruháját intézte el, és ezzel még Elliotot is lekőrözte, nem is érdekelne. Eltámogatom Opheliát a terem szélénél lévő fekete kanapéig, lesegítem rá, és egy aranyszínű díszpárnával megtámasztom a hátát. Előadom a  gondoskodót. Ha a fiúk nem követnek, hangosabban, ha velem tartanak, akkor halkabban hőzöngök, de mindenképp remek aláfestést nyújt szavaimnak a kanyargós, klasszikus zene, ami a terem egy másik sarkából, a házimanónk által szól, aki a hangszereket bűvöli.
- Igazán Elliot, látod milyen rosszul van szegény, és így beszélsz vele? Persze, hogy tartunk migrén ellenit, Ophelia, majd én segítek. Invito capitis sanat!
A pálcát a ruha rejtett zsebéből veszem elő, s kecsesen intek vele a levegőbe a varázsige közben. Amíg a kezembe repül az ideszólított kis üvegcse, egy intéssel rendbehozom az öltözékemet. Nem sok idő, mert nem jön messziről, csak innen a pincéből. Vannak ott rosszabbak is, mint ez. Sőt, ez valóban gyógyfőzet. És amint Ophelia torkán legurul, használ is. 
- Ugye jobb már? Pihenj még nyugodtan. Ti meg nyugodtan vonuljatok el rendbeszedni magatok - intek jelentőségteljesen Elliot és Aiden ruhája felé, ami már pezsgőben és hányásban fürdik, mikor még csak most kezdődik igazán a buli… Aztán sötéten somolyogva figyelem, ahogy valamikor végre tényleg távoznak, méghozzá kettesben, sunnyogva… Ó igen, érezzék csak jól magukat, míg megtehetik…

*

Jól kiszámoltam, hol és hogy essen egybe minden. Ellioték nem mulasztották el biztosítani az egész kastélyt róla a hangoskodásukkal, melyik helyiségben… öltözködnek át. És adtak bőven időt, hogy a közben a mosdón meggyilkolt Ophelia valahogy az ajtójuk elé keveredjen. És még be is dörömbölt hozzájuk egy kicsit élettelenül fehér kezével, hogy megsürgesse előjövetelüket. Én egy, a falat díszítő fekete-arany bársonydrapéria mögött figyeltem a jelenetet, mert egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy eredeti tervemhez hűen kihagyjam a látványt, ahogy megtalálják. Nem mintha durva jelenet lett volna. A mágia nyom nélkül hagyott rajta halált. Túl szép is ez, nem ilyet érdemelt, talán nem is a feketepiacon vett pállcát kellett volna a kandallóban elégetnem, hanem őt.
Míg ezen merengtem, addig Aiden és Elliot egyáltalán felfoghatta, mit találtak az ajtó előtt. Közben pedig a sarkon túl már lehetett hallani a kastélynéző körúton résztvevő vendégek vidám, duruzsoló zajongását, ahogy az egyik házimanónk véletlenül pont most, pont ere vezette őket… Én egy oldallépéssel beáálltam a menet végébe, mintha mindig is velük tartottam volna, s úgy értünk az ajtó elé. Kérdés, ők addig mihez kezdtek a helyzettel...
 

Ahogy lenyomtam egy gyöngyházszínben játszó billentyűt, kósza zongoraszó zengett fel az egyelőre üres bálteremben. Csak egyetlen, magányos hang volt, tántorgó visszhangot vert a fehérmárvány falak között, ami aztán hanyattesett és elhallgatott a fényes, fekete-fehér padlólapokon. Unottan vártam meg, hogy a megzavart némaság lassan visszaálljon, ujjamat még mindig a hideg billentyűn tartva. Pedig tudok zongorázni. Megtaníttatak. Játszhatnék valami szépet, ha akarnék, vidám dallamot vagy szívszorító melódiát akár. De tőlem csak ennyi telik. Egyetlen, kedvetlen hang, ami nem mond semmit, csak arra jó, hogy elhaljon.
Mindenki, az egész kastély felbolydult a Tavaszi Bál vészes közeledtére. Még extra személyzetet is felfogadtunk a meglévő mellé. Pingvinnek öltözött pincérek, csinos hostessek is lesznek, külön séfgárda főz, profi dekoratőrcsapat díszít, arany-fekete színkód szerint… De engem nem hozott lázba ez az egész, hiába volt a kezdésig már csak pár óra. A feladatot, amit kaptam is egykedvűen vettem tudomásul. Bár, nem fogom balesetnek álcázni.
Erre a gondolatra finoman elmosolyodtam, aztán érzéketlenül úgy álltam fel a finom és nemes hangszer mellől, hogy a klaviatúrájára tenyereltem, hangos és kellemetlen disszonanciát okozva. Bizony, a ma este különleges lesz, és egy hajszállal izgalmasabb is, mint a megszokott. Nem minden estélyen gyilkolok meg egy vendéget…

*

Pár órával később émelyítő bájmosollyal és egy-egy aranypelyheket tartalmazó pezsgővel köszöntöttem a vendégeket a bálterem ajtajában, akár a főbejáraton, akár a bálterem kandallóján érkeztek. Mintha valami házimanó volnék, hogy nekem kell q welcome-drinket osztogatni… De ezegyszer még ezt is elviseltem. A szokásos társaság most kicsit kibővült, mert ezúttal nem csak apám üzleti és politikai partnereit, meg a rongyrázáshoz tanúalapanyag bámész rokonokat hívtuk meg. A szélesebb körbe beletartoztak most azok is, akikkel - legalábbis papíron - megpróbáltunk békét kötni. Ilyen volt például a távolabbi Nott ág, akik között még véráruló is akadt. És a Rowle-ok is a vendéglistán voltak, jeléül annak, hogy a családunk megpróbál fátylat borítani a múltra. Bár ezt nevezhetnénk akár halotti lepelnek is…
- A Nott família nevében igazán köszönjük, hogy eljöttek! Érezzék jól magukat! - bazsalyogtam negédesen, és mind Ophelia, mind Philip kezébe nyomtam az üdvözlő innivalót. Megköszönték, én pedig pont olyan hamisan, mint amilyen szélesen mosolyogtam rájuk. Hát persze, hogy eljöttek újraépíteni a kapcsolati tőkét, elvégre nem őket érte ország-világ előtt megaláztatás. De ha valamire jó ez az alkalom, arra biztosan, hogy én is megmutassam, nem törtem össze. Tudok még fennsőbbséges mosollyal vendégeket fogadni, tudok még szép és előkelő lenni, vérvörös kisestélyit viselni büszkén, de főleg… Tudok még olyan véres és kegyetlen bosszút állni, amit megemlegetnek sokkal de sokkal tovább, mint egy félresiklott nászt...
- A Nott família nevében…
Hihetően folytattam a színjátékot, s csak én tudtam, hol rejtőzik ebben a vendégfogadásban a gépiesség. Apám kicsivel mellettem állt, és csak én voltam, aki az ő szavaiban is hallani vélte ugyanezt. Kár, hogy olyan kevésre tart. Pedig sokat tanultam tőle. Talán, ha ma ügyes leszek, ez megváltozik.
A későknek azért nem járt ekkora parádés köszöntés. A potyapezsgőt nekik már nem én szervíroztam, én inkább elvegyültem a tömegben, és dolgom végeztével elégedetten trécseltem holmi galleon-árfolyamokról, mandragóra terméshozamról, szárnyasló-futamokról és ilyesmikről. Elhajtottam azt az idióta Edward bácsikámat, aki nem elég, hogy nem ismert meg és szemérmetlenül megpróbált kikezdeni velem, de ráadásul elvette azt az utálatos Hopkirket. Szép kis kompánia… De nem ők a legszebbek itt.
Ahogy egy pillanatnyira beszélgetőpartnerek nélkül maradtam, végre is kiszúrtam a tömegben a… Frasereket? Így kéne őket hívnom vajon? Sanda oldalpillantással mértem végig Elliot karcsún is formás alakját és azt a másikat, aki miatt lényegében mindkettőnket kis híján egészen tönkretett. Háttal álltak nekem, de el nem téveszthettem volna jellegzetes, és bosszantóan egységes párosukat. Milyen jól mutatnak egymás mellett, szép ruhában, megküzdve ők is a társsaságban keringő véleményekkel. Majdnem elismeréssel adóztam azért, hogy el mertek jönni ma, és azért is, amit végülis tettek. De csak majdnem, mert ez akkor sem feledteti, mit hoztak az én nyakambe ezzel. Ahogy mélán ajkamhoz emeltem a pezsgőspoharamat, a fejemben az járt, hogy azért sem hagyom, hogy rajtam maradjon a szégyen, amit okoztak. Hadd lássa csak a társaság, hogy odamegyek hozzájuk, és kegyesen mosolygok rájuk. Hadd tudják meg, hogy még ezen is felül tudok kerekedni, és továbblépni. Úgyhogy halkan és orvul, hátulról odalibbentem kettősükhöz, és egy alkalmas pillanatban behajoltam közéjük, finoman átkarolva egyik oldalról az egyik, másik oldalamról a másik vállát, közelebb úzva őket magamhoz. A pezsgőspohár végig a kezemben volt, lazán lógattam úgy, hogy még éppen ne follyon maradék tartalma Elliot drága hacukájára. De ha megpróbálnak lerázni, abból jó eséllyel pezsgőfürdő lesz. Minimum.
- Pedig mi olyan szép pár lettünk volna. Veled hármasban is, szépfiú.
Halkan, somolyogva duruzsoltam a fülükbe, mindkettőébe egyszerre, kedélyes mosollyal fogadva, ha rám pillantottak. Külön udvaroltam egy kicsit Elliot fiúcskájának. Van ízlése, meg kell hagyni, így közelről nem vitathattam. De nem lenne szabad megtartanunk a játékszereket, amikor felnőttnek kéne lenni.
- Nagy kár értünk… De azért meséljetek, milyen a házas élet?
Színpadiasan sóhajtottam, és szabad kezem mutatóujjával szórakozottságot tettetve könnyeden végigsimítottam Aiden formás arcélén. Cirógató ujjam épp a torka mentén torpant meg. Alig érintettem, pedig legszívesebben… Megfojtottam volna. Inkább el is húzódtam, túl nagy lett volna a kísértés, ha közel maradok. A nyugtató bájitalaim sem tudnak mindennel megküzdeni, bár az új beszállítóm - aki van olyan édes pofa, hogy ne kérjen gyógyítói javaslatot a kacifántosabb szerekhez - elég ütős főzeteket készít. Az a huncut kis agyturkász Shelby rákényszerített, hogy nem hivatalos úton szerezzem be a “gyógyszereimet”, de talán nem is baj, mert amiket ez az új bájitalmester készít, azok még jobbak, mint a kiorábbiéi. És a mai napra volt kedves nem csak nekem keverni koktélt, de az extra rendelést is könnyedén vállalta…
A gondolataim odébbvándorlását egy oldalpillantás is jelezte, ahogy tekintetem önkéntelenül is rátalált Rowle asszonyságra. Összehúzott szemekkel, sötéten somolyogtam rajta, mikor észrevettem, hogy a hölgyemény oda-odanyúl a halántékához, mintha kezdődő fejfájás kínozná.
Ellioték akár beszéltek hozzám, akár otthagytak, én hallótávolságban maradva, a pezsgőmet kortyolgatva figyeltem, ahogy Ophelia Rowle irányba veszi őket, majd Elliottól kér valami fejfájáscsillapítót, vagy ha az nincs nála, akkor kéri, hogy legalább egy pohár vizet hozzon neki, mert egyre jobban szédül, annyira, hogy közben Aidenre kénytelen támaszkodni…