Kedves Olvasók! Jártak már a sivatagban? A dűnék hömpölygő hullámai között, a föld homoktengerén? Hallották a homokszemek karistolását, ahogy a bőrükhöz ért? A szél forró sóhaját az arcon és Nap kegyetlenül perzselő érintését érezték-e? Talán elmondhatom, hogy útjaim egyik legtitokzatosabb és legcsodálatosabb élményével gazdagodtam, ahogy eltűnésem hosszú időszakában a homoktól hömpölygő birodalmat jártam, Afrikában, a Sahara szívében. Jöjjenek, jöjjenek és tartsanak velem ebben az utazásban, melynek én is a részese lehettem.


Utazásomat pár hónappal ezelőtt kezdtem meg, amikor úgy döntöttem a legendák végére járok, és felkeresem Aarist, a halott várost. Számos helybeli leganda szól erről a titokzatos helyről, mely most nem más mint egy mozgó szellemváros, amit a forró sivatagi homok rejt el magába. Úgy tartják, hogy aki keresi, sohasem leli.

Aarist a nyugati hódítók alapították az 1800-as években, amikor egy szerencsés lélek a sivatag közepén vörös gyémántra lelt. Ezen fellelkesedvén egy kisvárost húztak fel ott, ahol a gyémántra bukkantak, abban a reményben, hogy mások is ilyen szerencsével járnak. A gyémántbányászat lett a város fő mozgatója, és az elején szinte minden városlakónak gyémánt virított a ruháján, az  asszonyok ékszerként hordták őket. Aaris pillanatok alatt felvirágzott, ám a tündöklés nem tartott sokáig.

A gyémánt átkozott volt. Az emberek egymás ellen fordultak, megkeserítve az addig oly becses barátai életét. A birtokosaik hangokat hallottak belőle áradni, mások pedig azt állították énekelt nekik.  Az őrület akkor kezdett a tetőfokára hágni, amikor megtörtént az első gyilkosság. És a gyémánt még vörösebb színt öltött magára, Aaris utcái egyre jobban kihaltak, élő embernek lassan nyoma sem maradt a folyamatos belső harcoknak köszönhetően, mert mindenki magának akarta a vörös gyémántokat.

Aaris városa lassan vörössé változott, olyan vörössé, mint a gyémántok. A lakók kapcsolata megszakadt a külvilággal, végül nyomtalanul eltűntek a házak, mintha csak a homokdűnék nyelték volna el a föld színéről.

A múlt történetei itt érnek véget, én pedig elindultam, hogy megkeressem ezt a várost, és fényt derítsek arra, hogy mi is történt valójában. Hosszas kutatásaim során bejártam a sivatag minden szegletét, ám sosem leltem egy város nyomára sem, ami hasonlított volna a feljegyzésekben leírtakra. Egy nap éjszaka indultam útnak, amikor a nap lement az égről, újra útra keltem, és akkor megpillantottam az egyik legkísértetiesebb dolgot, amit valaha láttam. A talpam előtt a homok lassan szerteoszlott, pedig még szél sem zúgott, és Aaris városának halott falai tárultak a szemem elé.

A házak falai tető nélkül nyúltak az ég felé, az ablakok tekintete halottan nézett rám. Az utcák homokos ösvényén járva különösen furcsa érzés kerített hatalmába. Nem voltam egyedül. Fekete szellemek vörös tekintetét éreztem a tarkómon, pedig rajtam kívül nem volt ott más. Furcsa túlvilági dallamot hallottam, csodálatos éneket, idegen nyelvű dalt, mintha nem is ebből a világból származott volna. Megigézett a hang, csalt egyre beljebb és beljebb, a bányák kísértetiesen rémisztő üres szája felé.

Magam sem tudom, meddig jártam a házakat, a homokos utakat, amikor rábukkantam az első csontvázra, és a karjaiban szorongatott vörös gyémántokra. A falu utolsó életben maradt lakosa emléke hevert előttem, mint egy bukott király. A dallam erős ritmusa mögött pedig a múlt szavai áramlottak a fülembe. Mind az enyém, és senki se juthat ki innen élve, ha el akarja tőlem venni. Ám a vörös gyémántok igézőek voltak. Akartam belőlük, és ahogy odanyúltam egyet megkaparintani, a homok olyan gyors ütemben kezdte elnyelni a házakat, hogy ha nem zökkent ki a naiv révületből, maga alá temet, a várossal együtt úgy, hogy soha senki se találhat rám.

Aaris városának tragikus története legyen hát egy görbe tükör számunkra: semmi sem lehet fontosabb annál, hogy feladjuk emberi méltóságunkat, és lelkünk kiüresedett héjai legyünk.