Tudod, ha nem olyan sokkal ezelőtt, még az első csókunkat megelőzően bárki, bármi hasonlóval állt volna elő, biztosan széles vigyorral átkozom meg. Nem is azért, mert soha, egyetlen másodpercre se fordult meg a fejemben, más vagy valamiért a többieknél, hanem mert addig nem sikerült eljutnom, hogy valóban végiggondoljam, miért. Meglehet, nem lett volna hátrány, ha megteszem, de, védelmemre legyen szólva, kettőnk közül mindig te voltál a megfontoltabb. Én inkább az előbb cselekszik, utána gondolkozik típus voltam mindig is. Furcsa is ezért talán, úgy reagáltam első csókunkra, ahogy. Most azonban, még ha nem is számítottam rá igazán, annyival kevésbé lep meg, hogy azt tehessem, amit valójában akartam már az első alkalommal is. Épp csak egy kicsit habozok, mielőtt utánad nyúlnék és magamhoz húználak. Legszívesebben minden porcikádat érinteném, mégis megelégszem most azzal, hogy derekadon simítok végig és hajadba túrom kíváncsi ujjaimat. Megkönnyebbült elégedettséggel szusszantok csókunkba, mert nem húzódsz el, mert nem riadsz meg, mert úgy viszonzod mélyülő érintésünk, mintha ezt csináltuk volna mindig is. S ahogy végre kezeid is útra kelnek, kellemes borzongás fut végig egész testemen. Nem szívesen teszem, elhiheted, kénytelen vagyok mégis elhúzódni tőled. Ha másért nem is, hát azért, mert biztos vagyok benne, szükséged lesz némi magyarázatra arról, mi is történt itt. - Azt szeretnéd, ha mérges lennék? - kétkedőn emelem rád szemöldököm. Kérdésem többnyire költői persze, biztos vagyok benne, messze nem ez, amire vágysz és szavaid csupán meglepődésed nyomán szöktek ki belőled. – Nem haragszok rád, akkor se tettem, csak nem számítottam rá – te pedig, bár igazán nem akarlak hibáztatni érte, esélyt se adtál szinte, hogy feldolgozzam. – Nagyon messze vagyok attól, hogy utáljalak – határozottan, ki is húzva magamat némiképp szögezem le, hogy biztosan tudd, ez a legutolsó dolog, amit irántad érzek. Fogalmam sincs valójában, mi az, ami kevereg most bennem, az azonban kétségtelen, hogy nem az utálat. Némiképp csalódott szusszantással jutalmazok azt, ajkaid épp csak érintik enyémeket, egyelőre azonban megelégszek ezzel, pláne, mikor észreveszem, merrefelé kalandoznak ujjaid. Nem foglak itt helyben leteperni persze, bármilyen hatalmas legyen is a késztetés, azt azonban, hogy eljátszadozzak a gondolattal, nem tudom és nem is próbálom megakadályozni. - Helyes – elégedetten vigyorodok el, s ezúttal én hajolok közelebb hozzád, hogyha hagyod, újabb csókba vonjalak. Közel se olyan hosszúba, mint amivel kezdtük, de azzal az apró puszival se elégszek meg, amivel a szemem próbáltad kiszúrni az imént. - Mi lenne? Nem áll szándékomban eljátszani, hogy nem történt semmi – miért is tenném? A legkevésbé se érdekel, mit gondolnak mások rólam, ha pedig bárki által szüleim fülébe jutnának a történtek, azt is könnyedén elintézem. Nekem nincs mitől félnem. – Mit szeretnél, mi legyen? – egy dolog az, számomra nem jelentene nagy problémát felvállalni azt, érdeklődök irántad, de olyat tenni, ami neked kellemetlenséget okoz, nem fogok. - Játszhatunk a te szabályaid szerint, ha ezt szeretnéd – nem vagyok jó a gyeplő átadásában, de tudom, egész másképp látsz bizonyos dolgokat, mint én és nem akarom elszúrni ezt, bármi legyen is, mielőtt még igazán elkezdődhetne.
Azt hiszem, sose gondolkoztam el azon, mi is vonzott benned annyira tulajdonképpen az első pillanattól fogva. Tudom, hogy furcsának ítélted azt meg, hogy haverkodni akartam veled és talán én is pont ezt éreztem volna, ha nem csak sodródok az árral, mint olyan sokszor szoktam. De ezt tettem és olyan könnyedén hozzászoktam szinte állandó jelenlétedhez, hogy eszembe se jutott megkérdőjelezni, miért érzem annyira jól magam a közeledben. Pedig más voltál, mint a többiek, nem illettél közéjük, közénk, de meglehet, pont ezért te lettél az első, akit valóban barátomnak nevezhettem. Akit nem azért tartottam magam mellett, mert jól nézett ki, mert hasznos volt, mert elvárták a szüleink, hanem azért, mert valóban ezt akartam. Hozzád szoktam, a kettőnk közötti dinamikához, aztán megcsókoltál és az megváltoztatott mindent. Egy kicsit reménykedtem benne talán jó irányba kanyarodunk ezután, de legalább nem szabadulunk attól meg, amink eddig volt, de csalódnom kellett. Szinte észrevétlenül kezdtél távolságot tartani és mire esélyem lett volna utánad nyúlni, megállítani és kérdőre vonni, eljött a nyári szünet, ami aztán az én figyelmem is megosztotta közted és minden más között. Most azonban, hogy itt vagy végre velem, még ha nem is teljesen önszántadból, ostoba lennék nem kihasználni a lehetőséget, mert bármennyire nyálasan és furcsán hangozzon is ez, kellesz nekem, nélküled semmi nem ugyanolyan. Kettőnk közül mindig te voltál az okosabb és ismersz már eléggé ahhoz, hogy tudd, nem fogom megérteni a finom utalásokat, hiába teszel köröket a lényeg körül akárhányszor, nekem csak az esik le, amire konkrétan rávilágítasz. Márpedig tudni akarom az okokat, a motivációdat. Tudni akarom, mit gondolsz, mire vágysz. Tudni akarom, mi legyen ezután. De hiába teszek fel millió meg egy kérdést, hiába célozgatok, nem kapok mást, csak bocsánatkérést, ennek nyomán pedig olyan frusztrált harag lesz rajtam úrrá, hogy képtelen vagyok visszafogni mordulásomat. Megbánom persze abban a pillanatban, ahogy lesütöd szemeidet, de késő már, nem igaz? - Hát menj – nem foglak visszatartani, ha ezt akarod valóban, bár szavaimmal ellentétben kezed továbbra eresztem el. Meglehet, nem kellene, hogy ennyire meglepjen, mikor suttogásod követőn ajkaimra hajolsz. Számíthattam volna rá valószínűleg, mert, még ha biztos benne teljesen nem is voltam, azt azért mégiscsak sejtettem, bármennyire szeretném is, semmi nem lesz ugyanolyan, mint régen. A meglepetés persze egy dolog, ez messze nem jelenti azt, elhúzódnék tőled vagy ne fogadnám mozdulatod tárt karokkal és örömmel. Első csókunk valóban váratlanul ért, semmi nem jelezte előre és furcsán hangozhat pont tőlem, de zavarba hozott, hát hülyén is reagáltam rá, most azonban nem vagyok hajlandó elkövetni ugyanezt a hibát. Habozás nélkül húzlak hát magamhoz, puha tincseid cirógatva végig szabad kezemmel, míg a másik lassan elengedi csuklódat, hogy ujjaim derekadra simulhassak, s így húzlak magamhoz közelebb, hacsak tiltakozni nem kezdesz, mert akkor természetesen más helyet keresek neki. Ajkaim résnyire nyitva engedek néma kérésednek, nyelvem tiéd elé siet, üdvözlőn simít végig rajta. Tapogatózón mélyítem el csókunkat, épp csak annyira, hogy érezd, nem csak ösztönösen viszonzom, hanem valóban élvezem is az érintésed. - Mondtam már, hogy ne kérj bocsánatot – szusszantom, mikor nincs más választásom már, mint távolabb húzódni tőled, de hangomból tökéletesen kiérezheted mosolyomat, melyre ajkaim húzódtak. - Hozzá tudnék szokni ehhez - a mosoly vigyorrá változik, az őszinteség azonban továbbra is ott csillog szemeimben, ahogy kezeimmel kettőnk közé mutogatok.
Őszintén, visszavonhatatlanul és abszolút hivatalosan is elegem van. Az iskolából, a tanárokból, a büntetőmunkákból és Hagridból is. Jelenleg főleg belőle. Jó, tény és való, hogy megérdemeltem a büntetést, fordított helyzetben lehet még hátsóba is billentettem volna magam, nem is ezzel van a legnagyobb gondom tulajdonképpen, hanem azzal, hogy teljesen feleslegesen lébecolok itt. Mióta csatlakoztam az óriáshoz, látszólag csak keringünk oda-vissza, céltalanul, okafogyottan és bármennyire koncentrálok is, nem látom a végét. Még azt se tudom ellenőrizni sunyiban, mennyi időt kell még végigszenvednem vele. Bár, hiába tűnik úgy, évek óta tart már a büntetőmunka, van egy olyan érzésem, olyan hosszú ideje még biztosan nem vagyok itt, mint érzem vagy mint szeretném. Bárcsak megkönyörülne rajtam az ég. Legnagyobb szerencsémre meg is teszi végül, habár azért jobban örültem volna, ha nem rohan, pontosabban rohansz, belém egyenesen. De ajándék egyszarvúnak ne nézd a fogát, ugyebár. Vagy hogy is van ez az ostoba mugli szólás. Unalomtól megmentésem ide vagy oda, nem állom meg, hogy ne morduljak rád, részben reflexből, mert hát mégse kellemes, ha nem csak hogy neked szaladnak, de még a hátsódon kötsz is ki ennek köszönhetően. - Milyen izé? – gyanakvóan pillantok körbe, biztos, ami biztos, még ha valójában nem is hiszem, bármiféle félelmetes valami lenne tényleg a közelben. Minden bizonnyal csak egy apró erdőlakó által kiadott gyanús zajtól rémültél úgy meg. - Legalább ő mehet, ahova akar – morgom orrom alatt, minek eredményeként Hagrid valószínűleg együttérzőnek szánt gyengédséggel hátba vereget, én pedig majdnem ismét a földön kötök ki, ezúttal arccal előre. Az utolsó pillanatban sikerül csak visszanyernem egyensúlyomat. Együttérzésemről és érdeklődésemről adva tanúbizonyságot hallgatom könnyfakasztó történeted arról, miként jutottál a nyuladhoz és hogyan sikerült most meg elvesztened. De, a szőrgombócodat kajtatni még mindig hasznosabb elfoglaltságnak tűnik, mint az, amit eddig csináltunk, úgyhogy teljes mellszélességgel támogatom megmentését. - Áttérhetnénk a nyúlkeresésre, Hagrid? Az is elég lesz büntetőmunkának. Már így is szörnyen szégyellem magam – a tőlem telhető legártatlanabb kifejezést öltöm magamra, még pislogok is hozzá párat. S ugyan sejtelmem sincs, az óriás bevette-e valóban, de mindegy is, mert végül beleegyezik. Szusszantva forgatom meg szemeimet Hagrid rendkívül megnyugtató megjegyzésére. Már csak az hiányzott, hogy valóban megegyen valami. - Nem. Vagy ha mondta is, nem figyeltem – egy kicsit talán már bánom, hogy ennyire kizártam mindent, amiről a félóriás szövegelt, de védelmemre legyen mondva, akkor a legkevésbé se tűnt fontosnak. - Tudod merre mehetett a nyulad? Hol szeretnek megbújni? – sose volt még ilyen állatom, sejtelmem sincs, mit is csinálnak, ha veszélyben érzik magukat, de remélem, inkább a valahol reszketős és nem a világból kifutós típusok. És az se lenne hátrány persze, ha legalább te ismernéd a szokásait.
Megszokott helyemen gubbasztva, állam a tenyerembe támasztva átkozom a pillanatot, mikor elhatároztam, mégse a lógás mellett teszem le a voksomat. Pedig mennyivel egyszerűbb és kellemes lenne akárhol máshol létezni most, mint az átváltoztatástan teremben, ahol olyasmiről is számot kellene adnom ráadásul, amim nincs. Nem mintha nem tudtam volna róla már jó előre, hogy mi is lesz a mai program, szóval még kifogásom se lehetne, miért nem tudok egyetlen árva szót se felidézni a tananyagból. Mondjuk ettől még nyilván van, mármint kifogásom, de ez kétségtelenül pont nem fog érdekelni senkit. Gyilkos pillantást vetek a táblára felvésett kérdésekre, hátha ettől semmivé foszlanak, majd a professzorra is, biztos, ami biztos, mielőtt mutatnék némi hajlandóságot arra, hogy teljesítsem kérdését és kitúrjam a pennát meg a tintát a táskámból. Még jó, hogy legalább ezeket belevágtam, mielőtt elindultam volna. Magyarázata a részleteket illetően aztán már végképp nem érdekel, így meg se próbálva eltitkolni messzire kalandozó figyelmemet, végigsiklatom tekintetem az egybegyűlteken. Ennek, meg annak odaintek lustán és ráérősen, Sebastian az egyetlen, akin némiképp tovább, valószínűleg egy picit túlságosan is hosszú ideig, akad meg tekintetem. Végül, mielőtt még végképp elveszteném kapcsolatomat a valósággal, vigyorogva integetek neki is, ezután vagyok csak hajlandó megkísérelni válaszolni a feltett kérdésekre. Minek erőltessem meg magam? Amit tudok, azt tudom, amit meg nem, azzal kapcsolatban úgyse most fogok megvilágosodni. Legalábbis erre nem volt még példa mostanáig.
Az utolsó kérdés megválaszolását követően rendkívül elégedetten, mondjuk azt nem tudom, mire, vágom be pennámat a helyére és visszakönyökölve az asztalra folytatom a magam elé bambulást, időnként egy-egy ásítással és laposabb pislantással szakítva meg szoborszerű mozdulatlanságomat. A válaszokat már csak fél füllel hallgatom, alig-alig figyelve, szinte automatikusan javítgatom, amit kell és hát van is mit. A kérdésekre, nyilván, eszem ágában sincs válaszolgatni, még abban se vagyok, jó betűket tippeltem be, miféle magyarázatot adhatnék hát? Azt, hogy éppen ezt számoltam ki, egész biztosan kevésbé értékelné a jó professzor. Bár sose lehet tudni persze. Mindenesetre éppenséggel nincs a napi teendőim listán a felbosszantása. Van éppen elég bajom enélkül is.
Sejtelmem sincs, honnan jött az ötlet, hogy rávegyelek arra, pont az ölembe hajtsd a fejed. Messze nem én vagyok a legokosabb diák az iskolában, de annyira ostoba még én se vagyok, hogy ne tudjam, ezzel nem segítek a köztünk lévő feszültségnek. S mégis, képtelen vagyok ellenállni annak az apró, de annál erőszakosabb kis hangnak, ami a felajánlásra sarkalt. Hangosan bevallani nem fogom, se neked, se magamnak, se senkinek, úgy pörög fel szívverésem abban a pillanatban, hogy fejed combomat éri, mintha szinkronban mozogna veled. Közelséged a feszültség és nyugalom őrült keverékét borítja rám, mielőtt azonban elkezdhetném élvezni igazán, felpattansz. Én pedig, későn eszmélve fel, már csak annyit tehetek, hogy lüktető államat markolászom. Mégis miből van a fejed? Kész csoda, hogy nem repedt meg. Ujjaim először csak azért fonódnak vékony csuklód köré, hogy marasztaljalak. Úgy érzem, ha most nem kérdezem meg, ami olyan régóta bököd, ha most hagyom a csended körénk hullni, ha elengedlek, akkor vége, akkor többé nem lesz ilyen lehetőségem. - Itt lenni velem? – rád mosolygok. A kifejezésbe sűrítve minden türelmemet, próbállak bátorítani, mert tudnod kell, bár egy ideje már nem beszélünk egymással, nem szűntem meg a barátod lenni, még mindig ugyanaz vagyok. De mindennek van határa, egyszer mindenki elveszti a higgadtságát. Én pedig sose voltam arról híres, sokáig bírom, ha nem térünk a tárgyra, igazán nem hibáztathatsz, hogy elfogy a béketűrésem. Rád ripakodni ettől még nem akartam persze. - Nem igazán – szinte pislogás nélkül méregetlek téged, próbálom kivenni szavaid mögül azt, amit valóban értesz alattuk, de képtelen vagyok elhinni valahogy, valóban arra utalsz, amire gondolom. – Csak a farkas miatt van? – érdeklődöm vonom fel szemöldököm, mielőtt finoman homlokon pöckölnélek. – Ha így is van, nincs semmi, amit sajnálnod kéne. Bennem is tombol rengeteg minden – épp csak annyi időre kúszik vigyor arcomra, míg magamra bökök, s már vissza is tér komolyságom, ahogy meghallom újfent a bocsánatkérésed. - Mondtam már, hogy ne sajnálkozz! – türelmetlenül szusszantok rád, pedig, bár egész biztosan nem hinnéd el és jogosan, nem is rád vagyok mérges. A tehetetlenség az, ami kikészít. - Mi akarsz akkor tőlem? – még ha akad is sejtésem, nincs kedvem találgatni most, tőled akarom hallani, hogy mire vágysz, mire van szükséged, mit tehetnék érted? Mit tehetnék azért, hogyha nem is lesz soha ugyanolyan köztünk semmi, ami volt, legalább téged visszakapjalak. – Nem akarlak elveszíteni – és nyugodtan gondolhatsz most nyálasnak és szánalmasnak, nyugodtan kiolvashatsz szavaim mögül, amit csak szeretnél, nem érdekel. Elegem van abból, hogy eredménytelenül kerülgetjük csak egymást.
Órákig tudnám sorolni, megállás és gondolkozás nélkül, mennyi egyéb, kellemesebb elfoglaltságot el tudnék képzelni annál, minthogy itt kutyagoljak Hagrid után. Úgy fest, senkiben sincs már egy szemernyi jóindulat se, máskülönben nem a szabadban kellene letöltenem újabb büntetőmunkámat. Nem mintha nem érdemelném meg. Fordított helyzetben valószínűleg pontosan ugyanezt tettem volna, talán még egyebet is, de ez, ugye, nem ment meg attól, hogy szarrá ázzak és kockára fagyjak. Hagrid nem éppen a gyors észjárásról híres, két dögunalmas történet között, amik valami újabb rémlény tartásáról szólnak bőven lenne időm megmenteni magam a hipotermiától, de pálca hiányában némi komoly akadály áll előttem. Sóhajtva bólintok arra, amit mond, bármi legyen is az. Bár felragyogó vigyorára néhány másodpercre megáll bennem az ütő. Sejtelmem sincs, mibe egyeztem bele, de remélem nem valamelyik vérszomjas fenevada etetésébe a távollétében. Merlin, ennyire azért mégse utálhat a mindenség. Márpedig úgy tűnik, de, ezen meglátásomat pedig még inkább bizonyossá teszi a fák közül felhangzó hangzavar és nem mellesleg amik irányába éppen haladunk. Nyílegyenesen, habozás nélkül. Ez most komoly? Értem én, hogy nem szép dolog betörni más orrát, még ha egyébként ennél jóval többet is érdemelt volna, de nem is lehet akkora bűn, hogy odadobjanak az őrjöngő vadaknak. Hagrid is mi a francnak vigyorog annyira? - Amúgy fix, hogy nem fog kibelezni minket az az izé, ami ilyen hangokat ad ki? – firtatom gyanakvóan, mikor már sokadjára hangzik fel a gyanús dobogás és hörgés. Aggodalmamra nyilvánvalóan csak lenéző nevetést és legyintést kapok válaszul. Miért is lepődtem meg? Ennyiben persze mégse vagyok hajlandó hagyni a dolgokat, de mielőtt még esélyem lenne megemlíteni, hogy annyira tuti nem értékelnék, ha a felügyelete alatt harapnék fűbe, egy erőteljes taszajtás következtében seggem közelebbi és meglehetősen fájdalmas ismeretséget köt a talajjal. Fasza. Már csak ez kellett a boldogságomhoz. - Nem látsz a szemedtől? – morranok fel, mielőtt venném a fáradtságot ahhoz, hogy közelebbről is megszemléljem a támadót. Különösebben nem haragszok rá, pláne azután, hogy kiszúrom az ismerős arcot, de ez nem akadályoz meg a kelletlen fintorgásban és az orrom alatt morgásban. Ezek után ez a legkevesebb, ami jár nekem. - Hova rohansz ilyen eszeveszetten? – firtatom, félig-meddig őszinte kíváncsisággal, de igazán csak akkor mérlek végig, hogy talpra küzdőm magam. Épp csak egy kicsit merengek azon, megérdemled-e a segítséget, mielőtt végül feléd nyújtanám karom, felajánlva támogatásomat. - Szívesen segítek, ha gond van – jó, valójában a legkevésbé se érdekelnek a gondjaid, de még azok megoldása is vonzóbbnak tűnik, mint Hagrid nyomában lébecolni. Szóval kérlek, bármi is van, legyél elég meggyőző ahhoz, hogy elhitesd az óriással, sokkal nagyobb szükség van ott rám, mint itt. Mondjuk az alapján, amit eddig műveltem, bárhol nagyobb hasznomat vennék, de ez már csak részletkérdés.
Képtelen lennék szavakba önteni, mennyire idegesít ez az egész. A helyzet leginkább, nem pedig te, habár, belegondolva egy kicsit azért te is, mert a rohadt életbe, senki nem tudott még akkora rakás szerencsétlenséget varázsolni belőlem egyetlen pillantással, mint te. És többnyire még csak nem is szándékosan teszed. Ez az egész viszont, amiben itt lubickolunk most, tehetetlenül és szánalmasan, egyszerre vágyva valami iránt és rettegve attól, mi lesz, ha utána kapunk, nevetséges. És nézd meg, én, aki épp csak nem hány a szájába rögvest, ha szembejön valami szentimentális ökörség itt téblábolok azon merengve, mihez kezdjek veled. Velünk. Mert valamit kezdenünk kell, így vagy úgy, mielőtt mind a ketten megbolondulunk. Jobban, mint amennyire már így is elment az eszünk. Ideig óráig működik az is persze, ha levegőnek nézzük a másikat, de nézd meg, hová jutottunk vele. Most is rohadtul tehetnék úgy nyilván, mintha itt se lennél. Biztosan menne. Azt hiszem. De már így is a plafonon vagyok attól az áludvarias társalgástól, amit leművelünk időnként, ha pedig most még azt is eljátszanám, hogy nem vagy itt, mikor ide hallom lélegzetvételeid, az már túllépne egy olyan határt, amivel nem tudok megbirkózni. Marad hát a b terv, vagy a c, vagy a franc tudja melyik és megindulok feléd. Néhány lépés után megfordul azért a fejemben, talán mégis az ellenkező irányba kellett volna ténferegnem, de ekkor már mindegy és inkább helyet foglalok melletted. Rontani nagyon már úgy se tudok, gyakorlatilag semmin. Amit lehetett, azt elszartuk, a maradék még nem elég ahhoz, hogy sírni kezdjünk utána. - Nem kötelező – vágom rá egyből sokat sejtető pillantásod láttán. Mekkora idióta vagyok baszki, úgy kerülsz mióta visszajöttünk, mint valami leprást és ebből azt sikerült leszűrnöm, hogy az ölemben pihengetni minden vágyad. Nyilván. Rohadtul értelmes következtetés. Legnagyobb meglepetésemre aztán és ez kétségtelenül az arcomra is rá van írva, eldőlsz mégiscsak és nem az ellenkező irányba. Én pedig, mert, ahogy az már kiderült, nem vagyok teljesen normális, képtelen vagyok megállni, hogy ne túrjak puha tincseid közé. - Még innen se tudtam kijuttatni magunkat, szóval annyira hasznos se lehetek - úgy rántom meg a vállam, mintha semmiség lenne, hogy teljesen tehetetlen vagyok, pedig ez az igazságtól messzebb nem is lehetne. - Ki tudja? - fogalmam sincs, de ha szerencsénk van, ami valószínűleg nincs, minél hamarabb. Számíthattam volna felpattanásodra. Tulajdonképpen, minden reakciód figyelembe véve csak idő kérdése volt, mégis váratlanul ér. Nem csoda hát, hogy képtelen vagyok kitérni fejed elől és olyan könnyedén vágsz állon koponyáddal, hogy néhány pillanatig nem látok mást, csak csillagokat az állkapcsomba nyilalló fájdalomtól. – Aucs – adom is tudtodra rögvest, megéreztem az atrocitást, ha nem lett volna egyértelmű fintoromból, meg abból, hogy hevesen dörgölni kezdem a fájó pontot. - Ez így mi? – ujjaim épp csak olyan erővel fonódnak csuklód köré, hogy érezd, nem akarom, hogy arrébb mozdulj, hogy elmenekülj, mert félek, képtelen lennék utolérni téged ezek után, hogy tudd, még ha neked az is, még ha nekem is annak kellene, nem érzem kellemetlennek a helyzetet. De ha az a vágyad, erőlködés nélkül elránthatod kezed tőlem, nem foglak megakadályozni benne. Tőled soha nem várnék el olyat, amit nem akarsz. Látod, még ebben is különbözöl mindenki mástól. - Oké, ez így kibaszottul nevetséges - úgy húzódok el, mintha minimum megégettem volna magam és ha nem szó szerint vesszük, az igazságtól nincs is olyan messze ez, mint azt gondolnánk. - Ha azt akarod, hogy ezután nézzelek levegőnek és forduljak sarkon, ha szembejössz velem, akkor mond a képembe. Ha meg valami mást akarsz, akkor azt nyögd ki - mély levegőt veszek - Légyszíves - nem mintha sokat jelentene egy ilyen kirohanás után, de azért hozzáteszem, hátha értékeled.
Fogalmad sincs, hányszor próbáltalak elkapni a folyosón, hogy kirázzam belőled, mit akarsz tőlem. Mit kellene tennem, hogy minden ugyanolyan legyen, mint a csók előtt, hogy visszakapjalak téged, hogy visszakapjam azt, akinek jól tudom, bármikor, bármit elmondhatok. Minden igyekezetem ellenére egyszer se sikerült tényleg beszélnem veled, arról nem, ami valóban fontos. Társalogtunk azon kívül minden másról, amiről egyikünk se akart, ami egyikünket se érdekelte a legkevésbé se. Azt, amiről valóban ki akartalak faggatni, sejtelmem se volt, hogyan kezdjem. A sors nyomorult fintora lehet csak, hogy éppen veled szorultam be ebbe a rohadt terembe és ez minden tervem, minden tükör előtt begyakorolt monológom használhatatlanná tette. A lehető leggyengédebben próbállak arrébb tolni, hogy határozottságom még éppen érezhető legyen. Elhiszem neked, nem nyílik az ajtó, egy másodpercig se kérdőjeleztem ezt meg, de muszáj csinálnom valamit, akármit, mielőtt tényleg bekattanok. S talán egy egészen kicsit reménykedek is még abban, hogy mégiscsak sikerül felszabadítani a bejáratot. Hogy a Szeszély megkegyelmez rajtunk. Nincs ekkora szerencsém. Hiába szorítom ujjaim a kilincsre, hiába feszülök neki az ajtónak, az egy tapodtat se mozdul, én pedig kénytelen vagyok beismerni, itt ragadtam veled. Nem is ez az, ami zavar. A legjobb barátom vagy. Voltál? Vagy. A csók előtt maximum káromkodtam volna egy keveset tehetetlenségemben, ha összezár minket a szerencsétlenség, de nem éreztem volna ilyen nyomorultul magam. Nem kellett volna azon gondolkoznom, mit tegyek vagy mondjak, mi legyen a következő lépésem, hogy ne tegyük még jobban tönkre azt, ami köztünk volt. Tudom, hogy te is feszült vagy. Szinte hullámokban árad belőled az ideg. Ami, kegyetlenül hangzik, vagy sem, mégiscsak megnyugtat kissé. Tudni, nem én vagyok az egyetlen, aki nem tud mit kezdeni a helyzettel. Pislogás nélkül figyelem minden mozdulatod, ajkamba harapva képzelem el, hogy a te ujjaid helyett az enyémek simítanak hajadba, szinte érzem bőrömön tincseid puhaságát. Nem kellene sok, hogy átszeljem a kettőnk közötti távolságot és olyasmit tegyek, amit később egész biztosan megbánok. Mindkettőnk szerencséjére azonban ismét mozdulsz. Én pedig csak nézem némán, ahogy a fal mellett lecsúszva helyet foglalsz a kemény, hideg földön. - Itt is tudsz pihenni, – ajkaimat fogaim közé szorítva pillantok körbe, egyértelműen olyan helyet keresve tekintetemmel, ahova lefeküdhetsz, ahol némi kényelemre lelhetsz. – bár nem tűnik ideálisnak – és messze nem csak a helyszín miatt. Rád se kell pillantom, hogy tudjam, bárki mással szívesebben lennél most összezárva, mint velem, ez pedig, még ha meg is értem, még ha én is hasonlóképpen érzek, rosszul esik. Sóhajtva ingatom meg fejem szavaidra. Mégis mit válaszolhatnék? Hazugság lenne nemmel válaszolni, igennel azonban nem akarok, leginkább azért, mert az se lenne teljesen igaz. El tudnék képzelni jobb helyet és időt is ehhez, fontos lenne tudni, bármelyikünk leléphet, ha túl sokká válik számár a másik társasága. De beszélni akartam veled, azóta próbálom a tokéletes időpontot kitalálni, mióta visszajöttünk, mindhiába. Miért ne használhatnám ki a mostani lehetőséget? Sejtelmem sincs, mennyi ideig ácsorgok az ajtó mellett tétlenül, téged méregetve, mielőtt úgy döntenék, bassza meg és elindulnék feléd. Legapróbb reakciódat is érdeklődőn lesve foglalok helyet melletted, úgy, hogy még épp ne érjen össze semmint, de túl messze se legyek. Lábaimat a lehető legkényelmesebben elhelyezve nyújtom ki és kis habozást követően megpaskolom combjaimat. - Gyere, így talán egy kicsit kényelmesebb lesz – bármi történjen is közöttünk, bármennyire kétségbeesettnek érezzem is magam a csók miatt, egyvalami sose fog változni, mindig meg akarom majd könnyíteni a helyzetedet. – Tudom, hogy ez így rohadtul nem ideális és hogy a hátad közepére se kívánsz és meg is értem, de… - megrántom a vállam és horkantok, nem tudva, hogyan is fejezzem be tulajdonképpen. Nem az én hibám, hogy itt ragadtunk, de ezzel nyilván ő is tökéletesen tisztában van. - Legalább valami hasznom legyen, amíg itt vagyunk - széles vigyort villantok feléd, abban a reményben, ezzel elrejthetem zavaromat és, ha még mindig csak üldögélsz mellettem, ismét megveregetem lábamat. Ciki vagy sem, kínos vagy nem, komolyan gondoltam, hogy használj párnának nyugodtan. A szitun ez már úgyse ronthat tovább. Elég elbaszott az így is.
Mióta visszajöttem a Roxfortba mintha furcsa, idegesítő táncot járnék veled. Nem foghatom rád az egészet persze, én ugyanolyan hibás vagyok, mint te, ugyanolyan elánnal kerüllek, amikor csak lehetőségem adódik rá, amilyennel te is teszed. Megbánom, akárhányszor megpróbálok beszélgetést kezdeményezni veled a szünetben, mert az egészből csak valami idióta udvariaskodás lesz. Egyikőnk se akarja megemlíteni a történteket és félve, kicsúszik a száján valami, aminek nem kellene, nem mondunk inkább semmit. És utálom ezt. Nem vagyok nélküled egyedül se, mégis, szinte érzem a hűvös ürességet magam mellett. Még ha bevallani nem is fogom soha, különösen neked nem, tekintetem mindig téged keres és feszült idegességem akkor hajlandó csak lecsökkenni, ha megtalál. Talán azt kellene kívánnom, bár visszaforgathatnám az időt, bár semmissé tehetném az a csókot, mert akkor ugyanolyan lenne minden, mint azelőtt, de alaposan belegondolva nem akarom, hogy elfelejtsük. Ahogy mindig, mintha valami furcsa radarom lenne rád kalibrálva, egyből megtalállak tekintetemmel, megindulva a teremből kifelé. Tudom, hogy te is engem figyelsz, még ha nem is látok mást belőled, csupán hátadat. - Hé! – felétek lépek, ahogy a mardekáros morogni kezd a véletlen baleset miatt, de elkések. Még a teremből se sikerül kiérnem teljesen, nekem csapódsz a lökésnek köszönhetően, s bár messze nem vagy nehéz, a meglepetés ereje veled van, én pedig meglepett nyögéssel tántorodok meg. – Bassza meg – nem rád vagyok mérges, remélem, nem érted félre, a helyzet idegesít. Legszívesebben máris a kijárathoz lépnék, de nem akarlak ellökni onnan, hátrébb húzódok hát, teret adva neked és magamnak is, hogy feldolgozzuk a váratlan helyzetet. Meg kellene, hogy szólítsalak, igazán mondanom kellene valamit végre, hátha azzal csökkenthetünk a körénk telepedő, szinte vágható feszültséget, de hiába nyitom ki számat, hangot nem tudok kipréselni magamból. Jobb is talán, mert minden, ami eszembe jut olyasmi, amit ezerszer körbejártunk már, aminél még apám üzlettársaival is közvetlenebb társalgást folytatok le, ha éppen olyan kedvem van. Némán figyelem hát eredménytelen próbálkozásodat, minden erőmmel visszafogva a szánalmas sóhajtást, ahogy egyértelművé válik, innen nincs menekvés. - Miért kérsz bocsánatot? – őszinte meglepettséggel pillantok rád, mert bármilyen gáz is legyen ez az egész, igazán nem a te hibád. - Nem te tehetsz róla, hogy nem működik. Engedj oda - szelíd erőszakkal tollak félre, ha hagyod, hogy megpróbálkozzak az ajtó kinyitásával én is. Nem mintha nem hinnék neked, nyilvánvalóan sose hazudnál ilyet, de csinálnom kell valamit. Bármit, amivel telik az idő, ami legalább egy rövid időre megment egy újabb semmitmondó, kínos beszélgetéstől az időjárásról vagy a leckékről. - Nem nyílik – csalódottan lehelem magam elé, homlokom az ajtó kemény fájának támasztva. Mihez kezdek most? Egészen mostanáig újra és újra eljátszottam a gondolattal, mit teszek, ha sikerül végre kettesben maradnom veled. Amikor nem kell attól tartanom, hogy berobban valaki beszélgetésünkbe. Erre most, mikor itt lenne a tökéletes alkalom, fogalmam sincs, mit mondhatnék neked. A francba már. Még csak rád nézni is képtelen vagyok. - Egy időre úgy tűnik, itt ragadtunk – nem olyan rég, azelőtt, hogy megcsókoltál volna, simán leráztuk volna magunkról a kellemetlenséget. Még talán élveztük is volna az időt, amit a terem felfedezésével tölthetünk, míg nem sikerül kijutnunk valahogy. De most? Most úgy állunk itt mind a ketten, mint valami szerencsétlenek, akik annak is jobban örülnének, ha elnyelné őket a föld. - Remélem, nem volt semmilyen halaszthatatlan dolgod - sóhajtom, tekintetem egy pillanatra lábam felé fordítva és komolyan eljátszok a gondolattal, milyen jó lenne, ha csak megnyílna a padló és elnyelne. De egész biztosan nem lesz ekkora szerencsém.
jelszó || Elliocentrikus világkép nem || férfi születési hely, idő || Chester; 1986.december 12. kor || 16 vér || félvér évfolyam || V.évfolyam
A múlt
December 12-én egy hűvös, havas hajnalon láttam meg a napvilágot szüleim első és mint később kiderült, utolsó gyermekeként. Ők tudták már ekkor valószínűleg, nem vállalnak több csemetét, ezért az első pillanattól kezdve a tenyerükön hordoztak. Megkaptam mindent, amire szükségem volt, sőt, még ennél jóval többet is. Lesték minden óhajom, elég volt csak egyet nyögnöm és máris bölcsőm felett toporogtak mind a ketten. Édesanyám viselkedése mit se változott az eltelt évek alatt. A mai napig a világot is biztosan megadná nekem, ha azt kérném, de nyilván nem teszem. Mégis mihez kezdhetnék vele? Édesapám ellenben érdekes fordulatot vett, amint elég idős voltam ahhoz, hogy, szerinte legalábbis, megértsem, milyen fontos megtanulnom mindent, amit ő is tud annak érdekében, hogy olyan tökéletes hozzáértéssel vezethessem az üzletet, ahogy tette ő, meg minden egyes elődje. Talán időnként hisztiztem és toporzékoltam bánásmódja és túlzott szigora miatt, egyvalamit már egész kicsi koromtól fogva tudok, át fogom venni a hálózatot valóban és jobb leszek, mint bárki más, aki eddig vezette.
~~~
Nem volt bár idősebb testvérem, akit irigykedve figyelhettem volna, ahogy elviszi Roxfortba a vonat, azóta vágytam arra, betegyem lábam végre a kastély falai közé, mióta először hallottam róla. És aggódással vegyes izgalommal remegve szálltam fel, mikor végre elég idős lettem a régóta áhított kalandhoz. Az aggódás elszállt szinte azonnal, ahogy megláttam a hozzám hasonló kíváncsi arcokban csillogó izgatott szempárokat. Beszélgetésbe elegyedni akárkivel sose jelentett problémát, nem volt hát nehéz most se megtalálni a közös hangot a legtöbbekkel. Az első évem persze nem úgy telt, ahogy azt annyi álmatlan éjszakán elképzeltem. Szüleim bármilyen magyarázat nélkül rendeltek haza, mielőtt még a honvágy halovány szikrája fellobbant volna. Később tudtam csak meg, azt igyekeztek elkerülni, az iskola ostroma alatt én is jelen legyek. Akkor még haragudtam rájuk, üvölteni tudtam volna, visszanézve azonban hálás vagyok a döntésért. A második évem nyugalmasabbnak bizonyult. Az unalmasnak is beillő hétköznapoknak hála az iskolába járás izgalma csökkent némiképp, bár még mindig ugyanolyan lelkesedéssel szállok fel nyár végén a vonatra, mint az első alkalommal, de úgy, mintha haza készülnék, nem pedig egy új, csodákkal teli utazásra. Tanulmányaim, azokat kivéve természetesen, amikre feltétlen szükségem van a családi biznisz továbbviteléhez, nem foglalkoztattak különösen sose. A magolás távolabb nem is állhatna tőlem, se türelmem, se időm nincs olyan ostobaságok elsajátítására, mint akármelyik manóháború. Jegyeim azonban, még ha engem nem is, apámat különösen érdekelték. Nem tehettem meg hát azt a luxust sose, hogy figyelmen kívül hagyjam, ami egy kicsit se foglalkoztat. Ellenben és ítélj csak el bátran, megtaláltam a tökéletes módját a kettő összeegyeztetésének. Van, aki pusztán azért is hajlandó segíteni, hogy időnként együtt lássanak vele, másnak egy csöppet komolyabb győzködésre volt szüksége, de sose voltam az a típus, aki feladta, ha akadályt görgettek elé. A felszabadult időmben pedig azt csinálhattam végre, amihez kedvem volt. Legyen szó Roxmortsi vagy Roxforti körtúrákról vagy lányok szoknyája alá nyúlkálásról. Vagy, ami az utóbbi időben szinte állandó elfoglaltságommá vált, Sebastian társaságában tölteni szabadidőmet, lemondva ezért egy-egy randit akármelyik dögös bigével.
~~~
Egészen addig a napig sejtelmem se volt, milyen a félelem. Milyen, amikor minden vágyad megmozdulni, cselekedni, amikor elméd sikítva követeli tőled, hogy tégy valamit, akármit, de végtagjaid egyetlen parancsnak se hajlandóak engedelmeskedni. Amikor könnyek égetik szemed, amiknek képtelen vagy utat engedni, amikor sírnál és kiáltanál, de hang nem jön ki a torkodon. Egészen addig a napig sejtelmem se volt, milyen a bűntudat. Milyen, ha a fájdalom mélyen a lelkedbe mar, ha gyűlölőd magad és az egész világot gyávaságodért. Amikor bármit megadnál, hogy visszaforgasd az időt. Egészen addig a napig sejtelmem se volt, milyen, amikor valódi, soha ki nem mondható titok nyomja a lelkedet. Mintha igyekezne kikaparni magát belőled, mikor nincs más vágyad, mint megosztani valakivel, de nem teheted, mert jól tudod, soha többé nem lenne ugyanaz semmi, ha megtennéd. Elvesztenél mindent. A hírneved, a barátaidat és Őt. Leginkább Őt. Egészen addig a napig sejtelmem se volt, milyen nehéz a szemébe nézni annak, akit elárultál. Akinek folyamatosan azt tetteted, mennyire erős és rettenthetetlen vagy, holott messzebb nem is állhatna ez az igazságtól. Esküszöm, ha visszafordíthatnám az időt megtenném, de nem tudom. Cserben hagytalak, elárultalak és ezt sose fogom megbocsátani magamnak, ahogy neked se kellene. És mégis, Sebastian, azt remélem, ha valaha megtudod, te képes leszel erre.
~~~
- Nem kellene visszamenned, Jack – halk, irritált sóhajjal fordulok Anyám irányába. Számolni sincs kedvem már, hányszor hangzott el ez a mondat az utóbbi időben. Tudom, hogy félt. Hogyne tudnám mondjuk, mikor nem rest újra meg újra emlékeztetni rá és talán a helyében ugyanígy éreznéd, de nem vagyok a helyében. Ahogy kisgyerek se vagyok már. - Nem fogok itthon bujkálni csak azért, mert talán történik valami – megforgatom szemem és lezártnak tekintve a beszélgetést vissza is fordulok ládám felé, hogy folytathassam a pakolást. De, nyilvánvalóan nincs akkora szerencsém, hogy hagyja ő is véget érni a téma fonalát. - Bármi történhet, csak téged akarunk megóvni – hangjában szabadon nem engedett könnyek nedvessége vegyül és utálom ezt. Bármilyen hálátlan paraszt tudok is időnként lenni, szeretem őt és nem akarok csalódást vagy aggódást okozni neki. Ezt az évet azonban nem fogom kihagyni. Még az ő kedvéért se. - Nagyfiú vagyok már, Anya és ígérem, amint úgy gondolom, veszélyben vagyok, haza fogok jönni – csupán félig-meddig igaz szavaim, ha nem is azonnal, de elérik a várt végeredményt.
~~~
- Mi ütött ma beléd, Jacky? – hosszú, szúrós pillantást vetek a szőke bigére, akinek nemhogy a nevére nem emlékszek, még arra se mernék megesküdni, hogy tudom, melyik házba jár vagy hogy mi a fenének ülünk ugyanabban a kupéban. De az biztos, átátkozom a jövőhétbe, ha még egyszer úgy szólít, ahogy. - Semmi – sziszegem összeszorított fogaim között, amint egyértelművé válik, teljes mértékig immunisnak bizonyul gyilkos tekintetemre, legnagyobb sajnálatomra. Akkor talán elhallgatna végre és hagyná, hogy elmerüljek önsajnálatomban, ahogy azt a nyár nagyrésze alatt tettem. Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mióta nem láttam őt és bár nincs semmi, amit jobban szeretnék, mint újra találkozni vele, furcsa, tőlem szokatlan félelem is hatalmába kerít, ahogy ezt elképzelem. Ami köztünk történt olyasmi, amire mindig vágytam, de sose hittem volna, valaha is bekövetkezik, fogalmam sincs hát, mihez kezdjek vele. Ahogy azt se tudom, ő vajon miként reagál majd. Talán eljátssza, hogy nem történt semmi, akkor pedig én is kénytelen leszek így tenni talán, hacsak nem állok neki kirázni belőle valódi érzéseit.
Jellem
Az egykeség minden negatívumát és pozitívumát magamon viselem. Egész korán megtanultam önzőnek lenni és az osztozkodás képességét a mai napig se sikerült elsajátítanom. Persze nem is próbálkoztam igazán. Miért is kellene bármiből is másoknak adnom, mikor ugyanúgy megvan a lehetőségük arra, hogy megszerezzék, amit akarnak. Azt hinnéd, ha valakinek nincs testvére, hozzászokott az egyedülléthez, szereti, ha elvonulhat, ennél rosszabbat azonban elképzelni se tudnék. Nem pusztán szeretem, szükségem is van arra, valaki mindig legyen mellettem. Akkor érzem igazán jól magam, ha teljesen körbe vagyok véve, ha a hangzavartól saját gondolataimat is alig hallom. Könnyen barátkozok, legnagyobb szerencsémre, nem jelent hát problémát egy teljesen új környezetben, ismeretlenek között is társaságot keresnem. Kapcsolataim ennek ellenére vagy talán éppen ezért, többnyire felszínesek. Kölcsönös előnyön alapulnak és véget is érnek, ha már egyikünk számára se érdemes beleölni több energiát. Párkapcsolataim, ha egyáltalán nevezhetem így őket, is hasonló alapon nyugszanak. Megszerzem magamnak, akit akarok, de elválnak az útjaink, amint ellobban a kezdeti láng. S bár soha nem mondtam senkinek, pontosan tudom, miért vagyok képtelen komolyabban elkötelezni magam mások ellen. Akire valóban vágyok, akiért hajlandó lennék küzdeni is, talán soha nem lehet az enyém.
Apróságok
mindig || bájitalt főzni, Sebastian, bulizni, édességet enni, csajozni soha || leckét írni, komolynak lenni, sötétben aludni, beismerni, ha tévedtem, Sebastian kivételével mások baját hallgatni hobbik || randizás, bulizás, Sebastian nyomában lenni merengő || Legjobb: A dicséret, amit apától kaptam, mikor életemben először sikerült egyedül megfőznöm egy bájitalt. Legrosszabb: Végignézni, amit Sebastiannal tettek és képtelennek lenni segíteni neki. mumus || sötétség Edevis tükre || Átvenni a családi bizniszt. százfűlé-főzet || pudingszerű, zöld színű, áfonya ízű Amortentia ||eső utáni levegő, csokoládé, fokhagyma, gerbera titkok || Ott voltam, amikor a legjobb barátomat megharapták. azt beszélik, hogy... || teherbe ejtettem egy lányt.
A család
apa || Jorden Starling; 50; félvér Sokat vár el és még többet követel. Az örököseként lát elsősorban és csak utána a fiaként. Keménykezű, szigorú, nem értékeli a kifogásokat, de a zord külső mélyén tudom, hogy szeret engem és azt akarja, hogy átvegyem a családi üzletet és úgy is vezessem majd, ahogy kell. Hogy még véletlenül se bukjak bele a jövőben. anya || Celeste Starling; 45; mugli; Ő a család szíve. A nyugodt, a csendes, az, aki közénk áll, aki igyekszik kioltani a harag tüzét, ha az fellobban egy-egy vita közben és fogalmam sincs, hogyan, de mindig sikerül is neki lenyugtatni a kedélyeket. Mindig, mindent megtett értem, csupán egyetlen szavamba került és megkaptam, amire vágytan. Talán apám szigorát próbálta elnyomni ezzel, talán egyszerűen csak ilyen, egy biztos, sose voltam túl szégyenlős kihasználni ezt. testvérek || nincsenek állatok ||Libert, házimacska és Monty a család baglya
Családtörténet ||
A Starling család, apai ágon, számos generáció óta bájitalkészítéssel foglalkozik. A kezdeti apró üzlet, ahonnan csak a szoros baráti és családi társaság vásárolt, mára igazi hálózattá nőtte ki magát. Üzleteik a legtöbb nagyvárosban megtalálhatóak, vár még mindig a legelső rendelkezik a legnagyobb választékkal és sok varázsló és boszorkány pusztán emiatt hajlandó elutazni Londonba. Számos újítás köthető a nevükhöz, elsősorban a szépészeti bájitalokat illetően és nem egy termékükhöz hosszú várólistára kerülést követően juthat csak hozzá az érdeklődő. A család, amennyire csak lehetett, kimaradt a háborúból. Nem állt egyik oldalra se, nem támogatta egyik ügyet se. Éppen ezért nem is vesztett semmit a végkimenetelt követően.
Külsőségek
magasság || 178cm testalkat || sportos szemszín || barna hajszín || barna kinézet ||
Barna szemem és hajam első pillantásra unalmasnak hathat, de amit ez elvesz, ahhoz bronzos bőröm és koromnál idősebbnek ható vonásaim hozzátesznek. Amihez pedig a természet nem segített hozzá, azt megadom magamnak. Rögtön kihasználom a lehetőséget, ha nem kell talárt viselnem, hogy ruházatommal hívjam fel magamra a figyelmet. Izmos lábaimra hibátlanul simuló farmer, felsőtestemet körbeölelő bőrkabát alapdarabok, amik szinte állandó társaim.
A tudás
varázslói ismeretek ||
Bájitaltanból és Gyógynövénytanból mindig is kiváló voltam. Ez az a két tárgy, amit szeretek, ami érdekel és amiknek tökéletes elsajátítását apám minden másnál jobban elvárja. Az összes többi, a Sötét Varázslatok Kivédésének bizonyos részeit talán, teljes mértékben hidegen hagy. De, sajnos ezekből is vizsgázni kell, így kénytelen vagyok alternatív módszerekhez nyúlni a sikeresség érdekében.
Üzenetek megtekintése
