Érdekes személyiség lehet Esmé, ugyan csak nemrég futottam bele, de amiatt, hogy művész, feltétlenül így gondolom. - Nagyon felszabadító érzés lehet, hogy vászonra tudod vinni, amit szeretnél! Van esetleg valami galéria, ahol meg lehet nézni a képeidet? - érdeklődöm kíváncsian. - Meg tudlak érteni. Biztos elég zavarbaejtő dolog aktot festeni - bólogatok élénken, mondjuk engem nem igazán a szégyenlősség, vagy a gátlások fognának vissza abban, hogy aktot fessek, mert ezek nem jellemzőek rám egyáltalán, hanem azon egyszerű tény állná utam, hogy egyáltalán nem tudok festeni. Mint azt említettem korábban, szóval ebbe most nem megyek bele, nem akarom önmagam ismételni. Jó lenne, ha tényleg itt és most el tudnám látni a sérüléseit, de még tényleg nem vettük a kartörést, és igazság szerint, ha vettük volna, akkor sem, hiszem, hogy bevállalnám. Egy dolog órán, ellenőrzött körülmények között gyakorolni valamit, és teljesen más itt élesben, a való életben segíteni. Alapból nem tartom magam félősnek vagy gyávának, de most váratlanul szembesülök azért azzal, hogy nem vagyok rettenthetetlen én sem. Az aggódásom azonban nem ér célt, Esmé elég eltökélten utasítja vissza az ötletet, hogy forduljunk a szervezőkhöz, én meg természetesen elfogadom a döntését. Mégis csak az ő karja, az ő döntése. - Fogalmam sincs, hogy működik az ő rendszerük - vallom be őszintén. - Hát jó, ha biztos vagy benne, akkor menjünk - vonom meg a vállam. Igyekszem lazának tettetni magam, de sík ideg vagyok, alig várom, hogy elérjük a buszmegállót. Szerencsére nincs messze, így hamar ott vagyunk. - Köszi! Elsőéves vagyok, még egy év a mesterképzés. Remélem, hogy meg lesznek a tárgyaim, és nem fogok sokat csúszni - mormolom az orrom alatt, majd meg is érkezik a busz, én meg igyekszem feltámogatni Esmét, ha elfogadja a segítséget. Mindössze három megállót megyünk, úgyhogy nem váltok jegyet, szerintem nem lesz gond. - Kapaszkodj erősen! Őrülten vezetnek néha ezek a buszsofőrök - mondom szemforgatva, majd szerencsére pár perc alatt odaérünk, és ismét segítek Esmének leszállni. A busz épp a Mungó bejárata előtt tesz le minket, persze a muglik valami teljesen más nevet adtak a megállónak, hiszen ők nem látják az ispotályt. - Itt is vagyunk - jelentem ki mosolyogva. Egyértelműen megkönnyebbülést érzek, amiért gond nélkül ideértünk. - Innen menni fog? - kérdezem bátorító pillantással, majd ha válaszol, elbúcsúzom. - Örülök, hogy összefutottunk! Vigyázz magadra! Remélem hamar rendbe teszik a karod! - még megvárom, amíg bemegy az ispotályba, aztán az órámra pillantok, és sietősen megindulok a kampusz felé, mert nemsokára kezdődik az órám.
to: Leah language warning! 2002. 12. 28 - 30. outfit
Tökre szégyellem magam, hogy így elkéstem, ez alapból annyira nem jellemző rám. Fogalmam sincs, mi van velem mostanában, de olyan, mintha kicsit eluralkodott volna rajtam a káosz, így az év vége fele. Eddig igyekeztem tartani a gyeplőt, egyben tartani a dolgaimat, de az utóbbi időben olyan alap dolgokat felejtek el, hogy az már röhejes... máskor meg egyenesen közveszélyes, például a múltkor is majdnem elfelejtettem bevenni a farkasölőfű főzetet, aminek végzetes következményei lehettek volna... Az utolsó utáni pillanatban jutott eszembe, így sikerült viszonylag megőriznem a hidegvérem teliholdkor. Akkor is, elkönyveltem magamban, hogy össze kell szednem magam, de ez egyelőre csak görcsös igyekezet, és amint látszik, nem igazán megy, mert most is szanaszét áll a fejem. Szerencsére Leahval olyan őszinte a kapcsolatunk, hogy előtte egyáltalán nem kell megjátszanom magamat, ezért nem találtam ki semmi kamu kifogást, hanem egyszerűen bevallottam, hogy a pakolással ment el az idő. Barátnőm megértő, mint mindig, de azért látszik rajta, hogy eléggé meglepődött a dolgon, és kihasználja az alkalmat, hogy élcelődjön velem egy sort. - Haha, lehet jobban jártam volna, ha a manókra fogom a dolgot. Azok a híres nevezetes manók egyszer már alaposan bekavartak neked az utóbbi időben - emlékszem vissza a bizarr sztorira, amit Leah mesélt a Samhainról, amire sajnos nem tudtam elkísérni. Épp gyengélkedtem ugyebár... Marha idegesítő, hogy egy csomó tök jó programról lemaradok a vérfarkasságom miatt, nem elég, hogy iszonyat megterhelő a szervezetemnek az állandó átváltozás, még emberi életemet is hátráltatja a dolog. Akárhogy is, ez már valószínűleg örökre így lesz, szóval ideje beletörődnöm a dologba... Szerencsére gyorsan kellemesebb témára terelődik a szó, úgymint a kaja és a kávé, a két kedvenc dolgom a világon, na persze csak Leah után. - Istennő vagy, mint mindig - búgom neki hálásan, majd újabb adag koffeint veszek magamhoz. Hiába, enélkül valószínűleg tényleg képtelen lennék élni. Ahogy hús nélkül sem... legyen bármilyen trendi vegának lenni mostanában. Nagyot dobban a szívem, amikor barátnőm kibontja a csomagot, és szemlátomást tényleg tetszik neki az ajándék, ami melegséggel tölti el a lelkem. Úgy örülök, hogy nekem is sikerült örömöt szerezni neki, jövőre tényleg nagyon ráállok erre az ajándékozás témára, és tutira kitalálok valami menő nyári utazást kettőnknek. Miközben ezen agyalok, nyelvet öltve kifiguráz a csajszi, és én nagyon nevetek. Hát tényleg baromi jól ismer, mert tutira pont így reagáltam volna, ha egyedül akart volna nekiindulni egy ilyen útnak. - Jó jó. Tényleg így lett volna. Na de még egyszer, nagyon köszönöm! Irtóra örülök az egésznek. Még ha ki is dobom a taccsot a sárkány hátán - most rajtam a sor, hogy kinyújtsam a nyelvem, de hamar megváltozik a hangulat, ahogy Leah átadja az ő ajándékát. Baromira meghatódom a dolgon, és totál elállt a szavam, miközben a dobozkát bámulom. Ám a némaságnak nem csak a meghatódás, hanem a szavai feletti döbbenet is a kiváltója ezúttal. - Hogy... mi? - pislogok rá lefagyva. Először azt hiszem, csak viccel, a szavai alapján még el is tudnám képzelni, de aztán a kis barack színű pírre téved a tekintetem az arccsontján. Leesik, hogy tényleg komolyan beszél. Uramisten. Automatikusan mozdulva nyitom ki a dobozkát, és futólag elmosolyodom, mert annyira cuki ez az egész, de közben még mindig nem tudok megszólalni, mert valósággal sokkolt a bejelentése. Leah... összejött... azzal a nőcsábásszal...Sőt! Nem csak hogy összejött, hanem szerelmes belé! Merlinre, mi lesz ebből? Igyekszem összeszedni magam, gyorsan köhécselek egy párat, ezzel is megerősítve magam, hogy visszatért a hangom, majd nagy nehezen kibököm. - Tudod, nekem csak az a fontos, hogy boldog légy... - mondom a szokásosnál halkabban, de őszintén. - De tényleg! - mosolygok rá barátnőmre, majd gyorsan megölelem. - Viszont jobb lesz, ha minél előbb elbeszélgetek a te Casanováddal... nem árt, ha tudja, hogy egy vérfarkas fogja kísérteni, ha valaha sírni látlak miatta! - mondom félig poénkodva, félig halálosan komolyan. - Most, hogy mondod különben tényleg érzek rajtad valami fura szagot, csak eddig a kávé meg a péksüti illatára koncentráltam - fintorgok látványosan egyet, de aztán elnevetem magam. - Csak vicceltem, nem vészes... - legyintek, aztán vetek még egy pillantást a medálra és a képre. - Ez meg csodaszép... Annyira köszönöm! - mondom elérzékenyülve, és már épp megkérném Leaht, hogy segítsen felvenni a medált, mikor hirtelen megragad engem meg a zsupszkulcsot is, és kezdetét veszi az a rettenetes pörgés. Szorosan a tenyerembe zárom a medált, és behunyom a szemem, hogy ne adjam vissza a reggelit. Csak akkor nyitom ki újra a szemem, amikor talaj kerül a lábam alá. Arra eszmélek, hogy Leah szorosan ölel, és valami olyasmit magyaráz nekem, hogy mennyire fél, de nem fogtam fel teljesen, mert még mindig szédülök egy kicsit. - Nyugi... csak add önmagad, és minden rendben lesz! Ha Fynn nem jön rá, mekkora mázlista, akkor még mindig előhúzhatod a tarsolyodból a "legjobb barátnőm elharapja a torkod" kártyát... - mondom immár teljesen csak viccből, aztán egy kicsit hátrébb lépek, hogy a szemébe nézhessek. - Leah... te csodálatos vagy. Semmi okod félni! - jelentem ki határozottan, majd felé nyújtom a markomban szorongatott medált. - Segítenél ezt felvenni légyszi? - kérdezem, miközben most először pillantok végig a minket körülvevő gyönyörű tájon. - Na és közben ki vele, milyen ajándékot adott neked a fajtársam? És hogy jöttetek össze Fynnel pontosan? Hogy került ő is Párizsba? A párizsi útról meg az esküvőről persze hallottam, csak Leah azt korábban "elfelejtette" megemlíteni, hogy Fynn is ott lesz. Szóval elég nagy lemaradásban vagyok most a szerelmi életét illetően.
to: Leah language warning! 2002. 12. 28 - 30. outfit
Nagyon vártam ezt a mai napot. Egyrészt mert sosem láttam még sárkányokat a saját szememmel, legyen bármennyire is vérciki ez egy felnőtt boszorkány szájából... de apám - hát hogy is mondjam - nem épp az a fajta apa volt, aki ilyen kirándulásokra időt szakított volna. Anyám meg a híres-nevezetes migrénje miatt szinte alig hagyta el a szobáját. Szóval nem sok családi programban volt részem eddigi életem során, így majd kibújok a bőrömből, hogy Leah elhívott erre a kiruccanásra! A túrázás meg a hideg mondjuk nem az én terepem, de a sárkányok tényleg baromi izgik, ha meg fázunk, majd iszunk. Ez különben is duplán praktikus: a pia felmelegít és bátorságot is ad, és ha sárkányokat kell lovagolni, utóbbira elég nagy szükségünk lesz! Amúgy marha hálás vagyok Leahnak, hogy ilyen ötletekkel időnként teljesen kirángat a nyomorúságos szürke hétköznapokból meg az istenverte holdtölték miatti szorongásomból... Jól esik kiszakadni megszokott életemből, és az ilyen adrenalin-löketek a lehető legjobb eszközök erre. Annyira imádom ezt a csajt, hogy arra szavak nincsenek, sokkal jövök neki, az egyszer biztos! Van mit tanulnom tőle ami az ajándékozást illeti, nekem soha nem jutna eszembe ilyen kreatív karácsonyi ajándék ötlet, pedig naná, hogy ezerszer jobb, mint egy újabb pulcsit vagy parfümöt kapni. El is határozom magam, hogy jövőre kitalálok valami értelmeset! Na és reménykedem, hogy azért értékelni fogja a neki vett könyvet. Ha nem is ilyen király, azért nagyon megszenvedtem, mire rátaláltam a századik antikváriumban. Izgatottan sietek a megbeszélt találka helyszínre, hátamon egy megtermett zsákkal, ami még így is baromi nehéz, pedig csomó dolgot direkt zsugorító bűbájjal láttam el, mielőtt bepakoltam volna. Egy csomó idő szaladt el a pakolással, így jól el is kések, pedig ez tökre nem szokásom. Borzalmasan utálok késni, ami azt illeti. Majd' tíz perc késéssel futok be, és rögtön megpillantom legjobb barátnőmet a graffiti előtt ácsorogni. - Szia Leah! Jajj, bocsi, hogy így elkéstem... a pakolással ment el így az idő. Nem tudtam, hogy mit csomagoljak, aztán úgy túlkombináltam, hogy gyakorlatilag mindent elraktam - grimaszolok látványosan bocsánatkérő mosollyal. - Ó de cuki vagy, hogy nekem is kértél közben kávét! - nyomok egy cuppanós puszit a jobb pofijára. A kávénak isteni illata van, én meg alig ébredtem fel, úgyhogy átveszem és gyorsan hörpintek belőle két nagy kortyot, majd a táskámban kezdek el kotorászni. - Mielőtt elfelejteném... hoztam neked valamit. Boldog kariiiit! - ragadom meg végre a nagy, vaskos, karácsonyi csomagolópapírral bevont könyvet, és felé nyújtom. Mivel korábban nem volt alkalmunk összefutni az ünnepek alatt, így csak most tudom odaadni, de jobb későn, mint soha, ugyebár! Ha Leah kibontja, és megnézi, akkor láthatja, hogy a könyv a
- címre hallgat. Remélem, hogy tetszik neki, mert tényleg sokat szaladgáltam érte. Amíg a könyvet nézegeti, én beleharapok az egyik húsos péksütibe is, amit a kezében lévő papírzacsiból szagoltam ki, mert reggelizni sem volt időm természetesen. Hangosan nyammogva nyelem le a falatot, aztán lelkesen megszólalok: - Baromi izgi ez az út, nagyon nagyon köszi, hogy elhívtál! - mosolygok rá hálásan. - Mikor is indul a Zsupszkulcs? Van még időnk egy kicsit dumálni, vagy rohannunk kell? - kérdezem izgatottan.
Esmé szavaira sűrűn bólogatok, mert hát valóban nem lesz egy népünnepély törött karral buszozni, de még mindig jobb, mint egy hoppanálást megkockáztatni, az biztos. Az mindenesetre egyértelmű, hogy igyekeznünk kell, hisz ha már hőemelkedése van, akkor gyorsan eszkalálódhat az állapota. És ahogy elnézem az arcát, simán lehet, hogy már láza van. Nem akarom összetapizni egy idegen arcát, úgyhogy ezért nem nézem meg a hőmérsékletét, csak a szavára hagyatkozok. - Legjobb lesz, ha mielőbb indulunk! - jegyzem meg, majd elmosolyodom, amikor arról mesél, hogy nem igazán bírta az alkoholt. Na igen, annak idején, roxfortos koromban még én is így voltam ezzel, emlékszem, mikor Leah-val sunyiban megkaparintottunk egy üveg ribizlirumot a Három Seprűben, és annyira rácuppantunk, hogy benyakaltuk az egészet. Az aznap esténk nagyon vicces volt, az tuti, de a másnapos fejfájás már kegyetlen volt, még úgy is, hogy bájitallal igyekeztünk enyhíteni rajta. Hiába, van, amikor inkább előrelátónak kell lenni, nem lehet utólag orvosolni a gondot. - Hát senki nem úgy kezdi, hogy az asztal alá iszik egy hegyi trollt - felelem kuncogva, majd úgy látom, Esmé nekiveselkedne az indulásnak, de aztán visszaszédül a padra. Elsápadok. Egyértelmű, hogy nagyon nincs jól. A fenébe, miért épp velem történik mindig ilyesmi?! Ha Leah lenne itt, ő biztos jobban tudná, hogy mit kell tenni. Ő mindenből színjeles, én meg csak abból remekelek, ami tényleg érdekel. Nem beszélve arról, hogy Leah jóval ember-barátabb és szívesen segít mindenkinek, akinek csak tud. Rám meg alapból ez sem jellemző... nem csoda, hogy nem akarok gyógyító lenni. Na de ezek után esküszöm, jobban odafigyelek majd az uncsi órákon is, eskü, csak ezt vészelje túl valahogy ez a lány! Ez a szédülés nagyon nem jelent jót. - Ajjaj... ilyen állapotban lehet jobb lenne, ha inkább már nem állnál fel! - szalad ki a számon, majd hozzáteszem kicsit nyugodtabban, hogy ne stresszeljem nagyon Esmét: - Hú amúgy nagyon menő, hogy festő vagy. Imádom a művészeteket, de semmi tehetségem hozzá. Milyen képeket szoktál festeni? - kérdezem érdeklődve, kicsit oldva a saját feszültségem is ezzel a könnyedebb témával, mielőtt felvetném az ötletet, ami a szédülése óta felmerült bennem. - Figyelj... Mi lenne, ha gyorsan odamennék a szervezőhöz, és hoznék segítséget? Te meg megvárnál itt? Biztos van elsősegély sátruk, vagy ilyesmi... - mondom jóval biztatóbbnak szánt hangon, mint ahogy valójában érzem magam. Ha őszinte akarok lenni, akkor rohadtul be vagyok tojva, mert fogalmam sincs, mi lesz, ha ezek nem készültek fel a balesetekre rendesen. És azok alapján, amilyen trehány módon - nem - jelezték a verseny útvonalát a civileknek, nos, sajnos még az is benne van a pakliban, hogy nem hívtak ide medimágust. Ha ez a helyzet, akkor tuti, hogy kiverem a balhét, hogy hoppanáljanak el egyért a Mungóba. Nincs apelláta. Mégiscsak az ő bénaságuk miatt történt ez az egész. - Az igazság az, hogy bájitalmesternek tanulok, de a gyógyításhoz nem sok érzékem van, szóval nem bíznám magamra a karodat, pláne úgy, hogy festő vagy - teszem hozzá aggódva. Ha Esmé beleegyezik a javaslatomba, akkor készen állok rá, hogy letámadjam a korábban látott szerevezőt.
- Hú ez elég parán hangzik! - rázom meg magam látványosan a Su-s sztori után, mintha ténylegesen kirázna a hideg a szavaira. Elég kattant egy csaj lehetett, az biztos! Még akkor is, ha Leah mentegeti... ez annyira rá vall, ő tényleg mindenkiben a jót látja. Én baromira nem vagyok ilyen. A legtöbb ember halálra idegesít, alig tudok néhány embert elviselni, és még kevesebben vannak, akiket tényleg szeretek. Ha jobban belegondolok, csak kettőt tudok igazából mondani: Leah-t, meg a féltesómat, Silast. Igaz, utóbbival mindig egymás agyára megyünk, de akkor is ölni tudnék érte, ha szükséges volna. A jóhiszeműség ugyan nincs meg bennem, az viszont igen, hogy megvédem a szeretteimet. Ez a tulajdonság közös bennünk Leah-val, így annyira nem lep meg, hogy engem nem vinne magával a múltbeli kis kalandra. Az viszont egy dolog, hogy ő képzeli el ezt az akciót, az meg egy teljesen másik, hogy én hogyan. - Ez nagyon szép és jó... de te meg azt ne hidd, hogy én elengednélek téged egyedül egy ilyen iszonyat veszélyes küldetésre - bököm meg a vállát ujjammal játékosan. - Nem beszélve arról, hogy nincs az a mennyiségű galleon, amiért kimaradnék egy ilyen kalandból, ha tényleg erre adnád a fejed - vigyorgom el magam. Hát igen, ha valami jellemző rám, az az, hogy vonzom a veszélyt. Vagy a veszély vonz engem? Fogalmam sincs, de az tuti, hogy ez is egy közös pont bennünk Leah-val. Az elméleti után a gyakorlati kalandok felé evezünk, ugyanis eljön a pillanat, hogy kipróbáljuk Leah bájitalát. Vagyis... mégsem. Sajnos a főzet úgy látszik, nem lesz jó, így megjátszott szomorúsággal veszem tudomásul, hogy nem ihatok belőle. - A fenébe! Pedig úgy ittam volna egy kis unikornisvért! - nézem a csizmám orrát csüggedten, de csak egy pillanatig húzom barátnőm agyát, aztán abbahagyom. Csibész mosollyal kapom fel a fejem és nyelvet nyújtok rá. - Na de, ami késik, nem múlik, nem igaz? Egyszer lehet, hogy még én magam vadászok le egyet! - ugratom tovább, mert ilyet biztosan nem tennék, hiába vagyok vérfarkas. Az unikornisok a varázsvilágban rendkívül értékes és tiszta lények, nem lenne szívem ártani nekik, és hála a megfelelő előkészületeknek, nem is fogok soha a közelükbe kerülni teliholdkor. Ami megjegyzem pár nap múlva esedékes, így tényleg jól jön a főzet, amit Leah készített. - Istennő vagy! - veszem át tőle hálásan a dobozt, majd érdeklődve hallgatom, amit az asztronómus lányról mesél. - Úúúú, ez marha jól hangzik! Tök rendes, hogy segít! Légyszi köszönd meg a nevemben is, hogy időt szán a csillagtérképre. Aztán majd mutasd, vagy mutassátok meg, ha elkészült! - mondom izgatottan, majd nincs más hátra, eljön a búcsú perce. Szorosan átölelem Leaht, igyekszem minden szeretetemet belesűríteni ebbe a mozdulatba, majd ha mindketten feltöltöttük a szeretetraktárainkat, meleg mosollyal az arcomon hátrébb lépek. - Édes vagy, de azt hiszem, most jobb, ha hazamegyek. Reggel iszonyat korán kelek, mert Silas-szel túrázni megyünk - grimaszolok látványosan, hisz nem vagyok egy nagy sportember, de a természetet azért szeretem, szóval igazából várom is a dolgot. Hálás puszit nyomok az arcára, majd az ínycsiklandó husikat és a főzetes dobozt a táskámba rejtve kilépek az ajtón. Leah még elkísér egy darabig, jól esik ez a kis séta, de aztán mikor visszafordul, én inkább hazahoppanálok. Mint mondtam, nem vagyok valami nagy sportrajongó.
Mindig kacifántos helyzetet szül amikor az ember boszorkánya mugli környezetben fut bee valakibe... Simán lehet, hogy olyasmiről fecseg, amiről nem kéne, csakhogy kiderüljön, hogy az a bizonyos másik is a varázsvilág része, avagy a létezéséről sem tud. A mostani helyzetben nem lacafacázok, és ennek nem az az oka, mert örülnék egy letorkoló rivallónak a minisztérium ügyeletes unatkozó banyáitól, hanem mert a futó csajon látszik, hogy iszonyat fájdalmai vannak. Szóval megkockáztatom, hogy megemlítem neki a Mungót, még akkor is, ha ez nem túl bölcs dolog a részemről. Ilyenkor merül fel bennem, hogy nem ártana valami mugli teszt... az ember mondjuk valami nonverbális varázslattal elordítja magát, és csak az hallja meg, aki varázsló, a muglik számára meg úgy tűnne, mintha ásítoznánk. Ez mondjuk működhetne is akár. Vagy egy napszemüvegnek álcázott varázstárgy, amin át nézve a varázstalanok feje fölött megjelenne egy X. Ötletelgethetnék itt még napestig, na de sürgős dolgom van, azaz dolgunk... Szerencsére a nőről kiderül, hogy boszi, így nem buktatom le titkos világunkat, annak meg végképp örülök, hogy nyitott az ötletemre. - Szuper! Akkor vegyük az irányt arra! - mutatok látványosan a 80-as busz megállója felé, de mielőtt ténylegesen megindulnánk, még felkötöm a karját. Örülök, hogy újdonsült ismerősöm nem tiltakozik, jól esik a bizalma, amire úgy igyekszem rászolgálni, hogy próbálok nem fájdalmat okozni neki a művelet közben. - Különben igazán nem nagy was ist das a buszozás, ne izgulj! Felszállunk rá, és kb. 5-6 perc alatt ott is leszünk! - magyarázom. Aranyos tőle, hogy továbbra is az én épségemmel van elfoglalva, de egy kis bosszankodást meg horzsolást leszámítva én megvagyok. - Merlinnek hála egész szerencsésen estem, szóval tényleg nincs vész! - jegyzem meg lazán, majd kezet rázok a lánnyal. - Örvendek Esmé! - indulok meg utána, majd lehuppanok mellé a padra. Már épp felajánlanám neki, hogy segítek letekerni a kulacsa kupakját, de elég gyorsan feltalálja magát, így okafogyottá válik a kérdés. Türelmesen várok, amíg iszik, majd a kérdésére elmosolyodom. Láthatóan nagyon gondoskodó típus Esmé. - Nem kérek, köszi, nem vagyok szomjas - nézek a barna szemekbe, majd ahogy tekintetem az arcára téved, látom, hogy eléggé ki van pirulva. - A futás miatt pirultál így ki? Nem érzed, hogy felszökött volna a lázad? - kérdezem aggódva, mert fogalmam sincs, hogy hogy kell kezelni a lázat, és tartok tőle hogy az nem jelent jót. Mindenesetre azzal biztos nem árt, ha vizet iszik. - Igyál minél többet, az jót tesz! - jegyzem meg a banális tényt, ami miatt elég hülyén érzem magam, de hát most tényleg nincs jobb ötletem. Lányos zavaromban még örülök is, hogy rám terelődik a szó, nem akarok még bénább megjegyzéseket tenni. - Hát igen... a futás az nagyon messze áll tőlem. Igazából csak véletlenül sodort erre az éjszaka. Bulizni voltam, és elég gyorsan elröpült az idő, szóval rám reggeledett. A sétányon van egy tök jó kávézó, arra tartottam, hogy még a reggeli órám előtt igyak egy eszpresszót. A Mandragórára járok - osztom meg vele a nagy sztorit. - Na és mesélj, te mivel foglalkozol, ha épp nem maratont futsz? - érdeklődöm.
Leah-t sosem gondoltam félős alkatnak, úgyhogy biztos nem tréfál azzal, amit Su-ról mond. Ezek szerint nem árt vele vigyázni, ha egyszer tényleg úgy dönt, hogy előkerül. - Hmmm, igazad van, tényleg joga van azokhoz a képekhez. Nocsak, ezek szerint te már kikaptál korábban Su-tól? - kérdezem kíváncsian, mert eléggé érdekelne, hogy mivel hozta ki a sodrából a lányt, és az cserébe hogy torkollta le, de ha most Leahnak nincs kedve mélyebben belemenni ebbe, akkor elengedem a témát. Megmosolyogtat, amikor Leah elpirul a puszimra. Ez annyira Leah-s, de tényleg! Sosem tudtam igazán felfogni, hogy hogy lehet valaki ennyire önzetlen és tisztalelkű, hogy egy szimpla dicsérettől zavarba jön, de Leah tényleg őszintén ilyen, és én többek között ezért is szeretem annyira nagyon. Meg persze millióezer más dolog miatt is, de hát a legjobb barátnő státusz már csak ilyen. Aztán egy másodperccel később még rápakol azzal, hogy elárulja, még egy időnyerőt is építene a kedvemért. Erre már nem tehetek róla, de hangosan fel kell nevetnem. De nem akarom megbántani, szóval gyorsan elfojtom az ingert, és mentegetőzni kezdek. - Figyelj, ne vedd magadra, de ezt az ötletet szerintem tényleg jobb lenne csírájában elfojtani! A végén még lecsuknak minket az Azkabanba, vagy mit tudom én... Már ha nem történik velünk sokkal rosszabb dolog, amiért meghekkeljük a múltat - mondom el a véleményemet őszintén, hisz sosem volt kenyerem a köntörfalazás. Leah irtó cuki, hogy még ezt is bevállalná értem, de hát hülye lennék, ha hagynám, hogy megpróbálja. A fentieken kívül még rengeteg másik okból is. Olyan rossz hallgatni, ahogy megint bocsánatot kér tőlem, hiszen ezt már milliószor megtette. Nem bírom elviselni, hogy bűntudata van miattam. - Ezt már trilliószor megbeszéltük, ugye?! Tökre nem te tehetsz róla! Egyszerűen csak ezt dobta a gép! Őszintén szólva örülhetek, hogy élve megúsztam a csatát. Gondolj bele hányan maradtak ott... - utalok rá, hogy bizony sokan nem élték túl azt a napot. A háborúról meg már ne is beszéljünk ugyebár. Szerencsére aztán ezen a farkas témán már nem lovagolunk túl sokáig, mert sikerül elvonnom a figyelmét azzal, hogy pezsgővel öblítem le a ragut. Tudtam, hogy ezen ki fog akadni, amilyen kis gourmet... Hát ha tényleg őszinte akarok lenni, akkor a kettő nem igazán illik egymáshoz, de az tuti, hogy ezt nem fogom neki bevallani. - Nyugi, pezsgővel is teljesen jó - füllentem, de aztán azért átváltok a borra, amivel megkínál, és míg elpakolja a tányérokat, iszom pár kortyot abból is. Amikor elindul a bájitalház felé, szó nélkül követem, kezemben a borral, mert van egy olyan érzésem, hogy az még jól fog jönni a főzet után. Izgatottan állok meg az üst mellett, ami finoman gőzölög. - Ez elég precíz... Nem vagy semmi! - szólalok meg elismerően, hisz látszik, mennyi munkája volt ezzel az egésszel. Két opció, iszonyatosan nehezen beszerezhető hozzávalókkal... hát tényleg nem aprózta el. Valami nagyon extra karácsonyi ajándékkal minimum jövök neki ezután. - Mmm... legyen az öt cseppes kör - választok találomra, majd vele egyszerre csepegtetem a főzetekbe a hozzávalókat egymás után. Ahogy elnézem, sajnos nem túl ígéretes a látvány, de azért bizonytalanul megkérdezem. - Szerinted megigyam valamelyiket? Vagy hagyjuk? A főzet íze miatt meg tényleg ne aggódj, simán legyűröm! - Akárhogy is, a szokásos adag nagyon jól fog jönni teliholdkor, szóval legalább azzal nem dolgozott hiába. Közelebb lépek hozzá, átölelem, és vigasztalóan megveregetem a hátát. - Bárhogy is legyen, te vagy a legeslegcukigolymókabb barátnő a világon - mondom hálásan, aztán kortyolok egyet a boromból én is. - Ennyi tapasztalattal meg lefogadom, hogy bárhová fel fognak venni bájitalmesternek, ha végzünk a Mandrán! - vigasztalom tovább.
Vannak napok, amikről zsigerben érzed, hogy csak túl kell lenni rajtuk. Csak túl kell élni őket. A mai így indult, de a kedvenc kávém reményében már láttam a fényt az alagút végén, és meg is indultam felé. Messzire viszont nem jutottam, mert egyszer csak eltaroltak. Viszonylag hamar összeszedtem magam, és megúsztam a dolgot egy kis könyökfájással, na meg - és ez már mélyebben érint, bár tudom, hogy varázslattal majd helyre lehet hozni - a kabátom leamortizálásával. A futó nő viszont nem tűnik ilyen szerencsésnek, hiába próbálja előadni, hogy nem fáj veszettül a karja, a mimikája és a testbeszéde mást sugall. Nem vagyok egy nagy legilimentor vagy ilyesmi, de azt hiszem, ebben az esetben nem is kell annak lennem, hogy lássam: komoly lehet a gond. Egyelőre nem reagálok arra, amit mond, csak bólintok, és a javaslatának megfelelően arrébb botorkálok vele együtt. Engem mondjuk kevésbé a szervezők érdekelnek, sokkal inkább az, hogy ne váljak esetlegesen újabb mozgó embertömeg álló célpontjává. Alig telik el egy perc azután, hogy a nő a szervezőket emlegette, már meg is jelenik közülük egy, és a gázolóm sérülése felől érdeklődnek. Igaz, nem lett komoly bajom, de azért nem esett volna rosszul, ha legalább felém is odavetnek egy "csá, megmaradsz?" kérdést, ám nem szokásom feleslegesen hisztizni, úgyhogy csak furcsán savanyú arckifejezéssel nézem, ahogy bénáznak. Más esetben talán kikérném magamnak, hogy mi a Merlin valagáért nem jelezték az erre kószálóknak a kamikaze veszélyt, de most valahogy nem vagyok tombolós hangulatomban. Mint említettem, csak szeretném túlélni a napot, ami alig kelt fel... A nőt viszont hivatásomból fakadóan nem hagyom magára, ha a szervező ilyen gyökér is, hogy láthatóan beveszi, amit mond, vagy csak nem akar foglalkozni érdemlegesen vele, mert ezer más dolga van, én nem követem a példáját. Mikor magunkra hagy minket, újra megpróbálkozok a felvetéssel: - Ne viccelj, látszik, hogy rohadtul fáj... - nézek rá komolyan. - Figyelj, szívesen elkísérlek a Mungóba, nem vagyunk messze. Ismerem a környéket, van egy mugli busz, amivel seperc alatt ott leszünk - rántom meg a vállam lazán. Hát igen, ha az ember lánya túltolja az éjszakát, akkor előfordul, hogy hoppanálás nélkül kell elvonszolnia valahogy magát az ispotályig. Aranyvérűként nem vagyok a mugli megoldások híve általában, de van az a helyzet, amikor nincs más megoldás. Elvégre mégis csak nekünk kell alkalmazkodnunk a varázstalanokhoz az esetek nagy többségében, nem fordítva. Remélem a nő rábólint a dologra, mert őszintén szólva a sétát nem tartom jó ötletnek. Úgy tényleg messze lenne. - Na de addig is, jobb lenne, ha levennénk a válladról a terhet, és a karod helyett valami más tartaná a sérült karodat - nyúlok a sálam után beszéd közben, készen arra, hogy a fekete kiegészítővel biztosítsam a karját. A Mandragórán a kartörés ellátását még nem vettük részletesen, de annyit magamtól is tudok, hogy hogy kell megfelelően felkötni a karját. Ezzel biztosan nem ártunk neki, ellenben a fájdalmát kicsit enyhíthetjük... a Mungóban meg majd rendesen ellátják. - Ja amúgy Josephine Fairfax vagyok. Röviden Jo - mutatkozok be kisvártatva. Hátha így könnyebben bizalmat szavaz majd nekem.
-Ha meleg lenne, azon eléggé csodálkoznék azok alapján, amiket meséltél róla... De ami igaz, az igaz, érhetik az embert meglepetések. Például rólam sem gondolták volna jó páran, hogy a nőket is imádom - rántom meg a vállam, majd Seanra terelődik a beszélgetés. - Annyira édes vagy, hogy hinni akarsz neki... És tudod, hogy többek között ezért is szeretlek annyira, mert olyan nagy szíved van... De azért ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy féltelek attól, hogy esetleg túl naiv leszel vele kapcsolatban, és emiatt csalódnod kell... Ez a fényképalbum is túlzásnak tűnik kicsit nekem... mi van, ha tök sok energiát fektetsz bele, aztán kiderül valami szarság Seanról, és megbánod a dolgot? - nézek rá a szokásos élcelődős tekintetemnél jóval komolyabban. Az kicsit megnyugtat, hogy a jelek szerint Leah nem annyira vonzódik hozzá. Tényleg nem szeretném, ha Seannal lenne... Vagyis, ha egészen őszinte akarok lenni, nem akarom, hogy olyasvalakivel legyen, mint amilyen én vagyok. Vannak dolgok, amiket az ember egyszerűen nem akar annyiban hagyni. A gyógyulás nekem pont ilyen. Na nem mintha nem tudnék együtt élni a tudattal, hogy sérült vagyok... beteg... Romlott áru. Közben persze, pontosan tisztában vagyok vele, hogy ez nem más, mint önsajnálat. Hogy igenis elég vagyok. Elégnek kell lennem. Hogy bőven elég belőlem, ami elég a legvégén belőlem... Milyen érdekes ez... elég...ebben a szóban benne van a végzet, az, hogy hogyan távozunk az ég felé, egyszercsak, váratlanul, de végleg... és valahol én kíváncsi vagyok arra, hogy mi történik a megsemmisülés után. De az oda vezető utat maximálisan szeretném kiélvezni ettől függetlenül. Nem hagyom és nem engedem meg magamnak, hogy áldozat legyek. Hogy igazából sajnáljam magam. Nehéz bevallanom magamnak, de az ilyen embereket megvetem. És mindent elkövetek, hogy ne kövessem a példájukat. Ha kell, a legundorítóbb kotyvalékokat is képes vagyok legyűrni a torkomon. Nagyon hálás vagyok Leahnak, amiért mellettem áll ebben az egészben, és tűzön-vízen át segít nekem, hogy visszakaphassam az egészségemet. Mert akárki akármit mond, vérfarkasnak lenni iszonyat nagy szívás. Jó, persze, fontos lenne az érzékenyítés... az elfogadás... de még ha minden konzervatív bibircsókos nagytudós varázsló el is fogadna minket, deformáltakat.... nos, akkor sem lenne kevésbé torz és kevésbé fájdalmas ez az egész. Nem sok vérfarkassal beszéltem eddig, nem vagyok híve annak, hogy egymás sebeit nyaldossuk, szárított húst majszolva és kávét iszogatva az anonim vérfarkasok csoportjában... de azt hiszem, legbelül minden sorstársam örülne annak, ha nem lennének mutánsok... ha újra normálisak lehetnének. És ezért mindenre képesek lennének... Még arra is, hogy főnixkönnyet igyanak, vagy időnyerővel utazzanak vissza a múltba. Leah felvetése és ötlete kicsit meglep, bevallom, erre egyáltalán nem gondoltam korábban. Pedig olyan logikus... - Hú, ez az ötlet eléggé adja! Hogy jutott eszedbe? Szerintem akár működhetne is...de először is nem hiszem, hogy tudnánk időnyerőt szerezni. A másik probléma meg, hát... azon kívül, hogy teljesen illegális volna, az, hogy amennyire tudom, ezzel elképzelhetetlen káoszt szabadítanánk rá a világra... Így bármilyen kecsegtető is az ötlet, attól tartok, más megoldást kell keresnünk - nyúlok barátnőm válla felé, majd hálásan megszorítom. - De azért iszonyat jól esik, hogy erre is képes lennél azért, hogy meggyógyíts - hajolok közelebb hozzá, és finom puszit nyomok az arcára. - Köszi a vacsit, nagyon jól laktam! Részemről készen állok, hogy teszteljük a főzetet - kacsintok rá lelkesen, majd leöblítem a ragut még egy kis pezsivel.
Fura egy nap ez... kicseszett fura. De ami még furább, nos, az a tegnap éjszaka volt. Egyszerűen még mindig nem fogom fel, hogy Kira miért hívott át magához, ha egyszer végül nem akart semmit. Én meg képes voltam vesztegetni a drága időmet és energiámat valakire, aki valójában egyáltalán nem tudja, hogy mit akar. Arra persze jó voltam, hogy meghallgassam, megvigasztaljam, felépítsem az önbizalmát. De amikor eljött a pillanat, hogy ennél tovább lépjünk... nos, egyszerűen behúzta a féket. Utána nyilván megvoltak a kötelező körök, elnézést kért, meg minden, de ilyet csak éretlen emberek csinálnak... aki érett, tudatos és tisztában van magával, az nem játssza el ezt a másikkal. Na ezen a ponton ki is ábrándultam ám a lányból, aki sokkal magabiztosabbnak mutatta magát, mint valójában volt. Ott hagytam az éjszaka közepén, majd meg sem álltam a kedvenc pubomig. Ott aztán egész éjszaka ittam és táncoltam, szerencsére elég jó rockos buli volt, az a fajta zene, amin tökéletesen ki lehet ereszteni a gőzt. Ezt meg is tettem, és összekavarodtam egy elég helyes sráccal, aki könnyen feledtette velem a kínos perceket Kirával... rendesen összegabalyodtunk, aztán mire észbe kaptam, leesett, hogy már reggel van. Mivel az első órámig még volt pár órám, ezért gondoltam, hogy hazaugrok lezuhanyozni meg átöltözni, mégsem illik úgy megjelenni, mint valami homeless fazon. Az anatómia prof amúgy sem nagyon csíp, nem akartam még jobban kihúzni a gyufát nála. Nem voltam sosem a tanárok kedvence, általában nem annyira kedveltek, fogalmam sincs miért, szóval oda kellett figyelnem arra, hogy mit csinálok, ha be akartam fejezni az egyetemet időben. Már pedig én beakartam. Mindennél jobban vágytam rá, hogy profi bájitalmesterként bizonyítsak. Én tényleg sikeres akartam lenni, nem akartam beáldozni az életemet senki kedvéért, ahogy anyám tette... Ez lebegett a szemem előtt, ahogy a Temze partján sétáltam a pubtól a kedvenc kávézóm felé, hisz ha már ilyen közel voltam a város egyik legjobb eszpresszójához, ki nem hagytam volna. Koffeinbeöntés helyett viszont valami egészen más ébreszt fel, nevezetesen egy galambraj susogó szárnycsapása zökkent vissza a valóságba. - Anyátokat! Rohadjatok meg! Minek repültök ilyen alacsonyan?! - kiáltok fel, majd gyorsan arrébb húzódok, nehogy leszarjanak, vagy ami még rosszabb, összekarmoljanak. Ezt nem hiszem el, Most, hogy ilyen civil helyen vagyok, eszem ágában sincs a pálcámat használni, nem vagyok olyan idióta, hogy megkockáztassam, hogy észre vegyen egy mugli és esetleg emiatt megcsesszen a minisztérium, és elveszítsem náluk a gyakornoki helyem, vagy kirúgjanak a Mandragóráról. Nem... Most észnél kell lennem. És ezen is vagyok, egy pillanatra megkönnyebbülök, úgy tűnik, mintha túléltem volna a közelgő szarhalmot, de... ezt szokás szerint benézem. Mert amint megfordulok, hogy a megfelelő irányba haladjak, nos... ezt nehéz szebben mondani, egyszerűen eltarol egy csapat futó. Vagyis pontosabban egy. Mire eljut az agyamig, hogy vigyázzt kiáltott, már rég késő, én a földön találom magam. A karommal igyekszem tompítani az esést, ami sikerül is, cserébe totál bevágom a könyököm, és van egy érzésem, hogy a kedvenc kabátom is kilyukadt. - Fasza... - szólalok meg morcosan, majd igyekszem arrébb gurulni, és feltápászkodni, még mielőtt újra letarolna valaki. Csak most látom, hogy kettőnk közül valószínűleg a sportlady húzta a rövidebbet, legalábbis a liluló karja erre enged következtetni. - Hé... Minden oké? A karod elég szarul néz ki... - jegyzem meg, készen arra, hogy segítsek, ha kell. Elvégre mégiscsak gyógyítónak készülök valahol.
Bírom Leah humorát, annyira hasonló az enyémhez... Nem is csoda, hogy ilyen régóta nem mentünk egymás agyára még. A humorral sok mindent el lehet simítani és megoldani, és ez a mi esetünkben tényleg így van. - Hát ezzel nehéz lesz vitatkoznom, kis eminens - nyújtom ki a nyelvem én is, kicsit meg is mozgatva azt a levegőben fel-le, utalva rá, hogy kettőnk közül azért mindig is ő volt a felkészültebb, meg a szorgalmasabb, ha tanulásról volt szó. Persze ha házimunkáról van szó, azért van, hogy ő is a könnyebbik végénél fogja meg a dolgokat, és nem áll le egyesével varázslattal megpucolni egy krumplit, ha amúgy sokkal gyorsabban végez késsel. Teljesen jogosan... Leah felvetésére, hogy milyen jó lenne, ha férfinak születtem volna, lazán felnevetek, majd szeretettel visszaölelem. Különben most jót poénkodtunk ezen, de sokkal jobban örülök, hogy mindketten nők vagyunk, mert így a barátomnak tudhatom ezt a csodálatos embert. A párkapcsolatok mint tudjuk - látjuk, jönnek és mennek, de egy barátság örökre szól... Legalábbis szerintem. Elmélyülten hallgatom aztán barátosném Flynnel kapcsolatos fantazmagóriáit, és igyekszem leplezni, mit gondolok, de egy roppant ironikus félmosoly az arcomon azt hiszem, elárul. - Naaa, ez szuper hír! Már régóta vágyok arra, hogy nagynéni legyek, és a ti szerelmeteknek köszönhetően most végre ez is valóra válik - mondom halál komolyan, és már készülök rá, hogy tovább fokozzam a viccelődést, de Leah lehűt a valósággal. - Ajjj... miért ilyen idegesítően passzívak a férfiak manapság? Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy egy ilyen férfi miért nem hajtott rád abban a szempillantásban, amint alkalma nyílt rád... És azt hiszem, az elég bizarr lenne, ha ehhez egy misére lenne szükség - dohogom értetlenül, majd Nemo kakijára úgy teszek, mint aki öklendezik. Csípem Nemot, de azért ez már egy kicsit nekem is sok lenne, még akkor is, ha az én gyomrom általában szinte mindent elbír... Főleg amióta vérfarkas lettem, és a húst is majdhogynem nyersen eszem... A sztori Seanról tényleg lesokkol kissé, hisz olyan régóta várta már Leah, hogy beszélhessen vele. Mondjuk, a magam részéről inkább távol tartanám őt egy vérfarkastól, bőven elég egy az életébe... de ennyire nem akarok azért beleszólni. Sean igazából rendes fazon, már amennyire ezt meg tudom állapítani úgy, hogy nem igazán ismerem, szóval csak abból raktam össze a képet, amit Leah elmesélt róla. A csókra vonatkozó kis poénra most kivételesen nem reagálok, hanem feszülten figyelek, hisz ez mégis csak egy életreszóló beszélgetés volt köztük, és nagyon érdekel, hogy mire futott ki az egész. Ahogy elmeséli, kicsit ködösnek tűnik az egész. Nagyban hümmögök, még nem szólok semmit, csak miután befejezte a történetet. - Érdekes... Na és szerinted igaz minden, amit mondott? Vajon miért nem akart jobban belemenni abba, hogy hol volt egészen idáig? - teszem fel a magától értetődő kérdést. Nem tehetek róla, de szkeptikus vagyok kicsit. Hogy lehet, hogy nem emlékszik semmire? És miért nem mondta el, hogy hová tűnt? Nekem ez így eléggé sántít, de azért nem akarom az ördögöt a falra festeni, úgyhogy ennél egyelőre nem teszek többet hozzá. Leah nagyon okos lány, biztos vagyok benne, hogy nem hinne Seannak, ha nem lenne rá nyomós oka. Kicsit sajnálom őt, amiért ennyire beleélte magát a Sean dologba anno, most meg, amikor lehetősége van rá, mégsem tudja kiélvezni a dolgot... - Ki tudja, lehet, ha újra látod, majd átszakad az a fura gát - jegyzem meg bátorításként, majd engedem, hogy felhúzzon és követem őt a konyha felé, ahol mennyei illatok keringenek. - Mmm... ez elég jól néz ki - pillantok a finoman gőzölgő vadragura, majd jóétvággyal nekiesek. - Istenien főzöl - dicsérem meg két nagy falat között, amit egy kis pezsgővel öblítek le. Na igen, élni tudni kell... - Ne izgulj, benyomom azt a bájitalt, ha addig élek is. Aztán majd iszok rá még, az mindenre gyógyír - mosolygok barátnőmre, s aztán Sean illatát kutatom a levegőben, mikor felhozza a kérdést. Eleinte a vadragu erőteljes illatán kívül nem érzek mást, csak barátnőm jól ismert, édeskés illatát, ám ahogy behunyom a szemem és rákoncentrálok, egy ismeretlen savanykás illat úszik az orromba. Nagyon finoman, diszkréten, de akkor is ott van. - Igen... kicsit még érződik. Mikor is volt itt? - érdeklődöm lazán, majd újra falatozni kezdenék, de Leah poénja miatt félrenyelek. Erősen köhécselek, majd miután sikerül a cigányútra tévedt húst visszaterelni a helyes irányba, kicsit krákogva szólalok meg: - Na persze... és most azt akarod, hogy ezt el is higgyem? - nyújtom ki felé a nyelvem élcelődve.
Merlinnek hála Leah nem néz teljesen hülyének a béna poénom miatt. Mondjuk ez nem lep meg, elég régóta és elég jól ismer ahhoz, hogy tudja, az ilyen magas kvaffokat mindig lecsapom, akkor is, ha más inkább gurkónak érzi őket. A vadhúsok hírére hangosan megkordul a gyomrom, mire elnevetem magam. - Hmm... azt hiszem a gyomrom előbb megválaszolta a kérdést, mint én - tárom szét a kezeimet látványosan. A farkaslétnek bizony sok hátulütője van, és az egyik, amihez még mindig képtelen voltam hozzászokni, az, hogy olyan ételeket kívánok, olyan formátumban, amikhez korábban, ha ezer galleont fizettek volna, se nyúltam volna hozzá. De hát ez van, nincs mit tenni, tény, hogy elég gáz egy első randin dupla adag véres steaket rendelni mindenféle köret nélkül, de nem szeretem megjátszani magam. Ami azt illeti, elég hamar vázolni szoktam másoknak, hogy mi a helyzet velem... Legalábbis azoknak, akiknek tényleg közük van hozzám. Persze néha kellemetlen tud lenni egy ilyen coming out, de végső soron még mindig inkább bevállalok pár perc kínos csendet, mint hogy hosszútávon rengeteg energiát elpazarolva kreáljak hazugságokat arról, miért nézek ki úgy, mint egy darab szar a telihold utáni napokon... nem beszélve arról, hogy hova tűnök azokon a keserves éjszakákon. Ha valaki engem akar - akár barátként, akár szeretőként - nos jobb ha felkészül az igazságra, ellenkező esetben hagyom, hadd élje tovább az életét nélkülem. Voltak már többen is, akiket elriasztottam az igazsággal, de szerencsére az igazán fontos emberek mindig kitartottak mellettem. Mint amilyen Leah is. Barátnőm közelsége mint mindig, most is megnyugtat, szorosan átölelem és boldog vagyok, hogy van végre egy kis minőségi időnk egymásra, még akkor is, ha közben undorító bájitalokat "kell" kóstolgatnom. De nem panaszkodom, hálás vagyok Leah kitartásáért, én már sokszor voltam azon a ponton, hogy feladom az egészet... Leah soha... ha ő nem állna mellettem, azt hiszem már rég a Szebb Napok Piszichomedimágiai Intézetben kötöttem volna ki. - Különben tényleg királyul hangzik, viszek mindegyikből szívesen. Csak bírjam elcipelni a fincsi tetemeket - mosolygok szarkasztikusan, majd nagyot kuncogok barátnőm következő poénjára. - Haha! Nem rossz ötlet, sőt! Egy éjszaka erejéig ki is próbálhatjuk - kacsintok rá poénból. - Elég lenne hozzá egy dögös pasi hajszála... Vagy még az sem... hisz, mint tudod, én bármilyen felállásban szívesen benne vagyok. De akármennyire is gyönyörű és jófej vagy, a barátságunkat inkább nem kockáztatnám. És valami azt súgja, hamar kiidegelnénk azért egymást egy kapcsolatban - húzom Leah agyát nevetve. Az utolsó mondatot különben halálosan komolyan gondolom. Bár barátokként tökéletesen passzolunk, párkapcsolatban szerintem elég sok dolgon összevesznénk. Miközben Leah hátradob a kanapéra, harsányan felnevetek. - Nocsak, te nem vesztegeted az időt! - vigyorgok teli szájjal, de aztán előveszem a komolyabbik oldalam, és maximális figyelemmel hallgatom őt. Sejtem, hogy miről lesz szó, és nem is tévedek. Fynn, hát ki más? Az a sármőr bizony alaposan elcsavarta Leah fejét. Kicsit féltem tőle a barátnőmet, de semmiképp nem beszélném le róla, mert rég láttam már Leaht így... amikor róla beszél, teljesen megváltozik még az arca is.... olyan izgatottá válik, és szinte ragyog a szeme... Ahogy most is. - Most nem akarok azzal jönni, hogy én megmondtam... de megmondtam... Na és történt valami köztetek? - érdeklődöm kíváncsian, miközben finoman cirógatni kezdem az ölemben sziesztázó lány barna haját, ami mindig olyan szép és puha. - Na ez jó hír... - reagálok a speckó hozzávalóra. Unikornis vér? Nem is hangzik annyira undinak. - És ne aggódj, én bármit is hajlandó vagyok meginni, ha az a cucc képes rajtam segíteni. Ha kell, akár Umbridge beleköphet, vagy Mrs. Norris is belekakilhat, nem izgat... a lényeg, hogy gyógyuljak már ki végre ebből a Merlinverte kórból - vallom be az igazat, majd tovább hallgatom barátnőmet, aki először a süti sztorijába kezd bele, de ez a történet nem áll meg egy egyszerű receptnél, sokkal messzebbre vezet. Seanhoz... - Te jóságos szar! - szalad ki belőlem. - Jesszus Leah, ez nagyon durva sztori! Erre innom kell - motyogom alig hallhatóan, majd előhalászom a nadrágszáramból a pálcám és egy gyors nonverbális invitóval magamhoz intem az árválkodó pezsgőspoharat, hogy rögtön kortyoljak belőle egy nagyot. - Uhh... na így mindjárt jobb! - jegyzem meg, miközben megpróbálom összeszedni a gondolataimat. - Akkor végül is megcsókoltad? Vagy nem? És ő mit szólt ehhez az egészhez? Ne csigázz már! Hogy a fenébe lehet, hogy ennyire nem működött a kémia? Hisz annyiraaa odáig voltál érte... Csak nem a kékszemű herceg zavart össze így? - kérdezem pattanásig feszült idegekkel barátnőmet, s még mielőtt válaszolna, biztos ami biztos alapon gyorsan kortyolok még egyet a pezsgőből. - Jajj te lány! Addig gondolni sem tudok kajára, amíg el nem mesélsz mindent! - legyintek a vacsora témára, hisz kit érdekel ez most, amikor Leah épp egy elképesztő szerelmi háromszög kellős közepén van.
Vannak dolgok, amiket az ember nem ad fel egykönnyen. Ilyen az is, hogy visszanyerje az egészségét. Hogy ne érezze magát egy nyomorult, elcseszett "freak"-nek. Abban a pillanatban, amikor az a faszkalap farkasalakban belém harapott a kastélyban, nos... ott és akkor elvett tőlem valamit. Elvette az irányítást tőlem a testem, és egyszersmind az életem felett. A következő teliholdtól elméleti síkon örökre - vagyis kevésbé költőien fogalmazva legalábbis a halálom napjáig - arra lettem kárhoztatva, hogy egy kicseszett szörnyeteggé változzak minden hónapban. Nem elég, hogy a sors minden nőt - így engem is - azzal "áldott" meg alapból, hogy havonta pár napig szánalmas állapotban fetrengjen egy ágyon fekve... Nos, nekem még mindezt akínt megtoldotta havi egy átváltozással. A helyzet az, hogy iszonyat nehéz volt ezt az állapotot kezelni. A régi bevált módszerekhez igyekeztem én is sok más fajtársamhoz hasonlóan visszanyúlni... khm... miről is beszélek? Milyen bevált módszerek? Na szóval ahhoz a röhejes, őskori formátumhoz, hogy arra a teljes napra egy az egyben kiiktattam magam a civilizációból. Lehetőség szerint naaaagyon messze minden egyes emberi lénytől szaggattam darabokra mindent, ami él és mozog magam körül, hol egy elhagyatott erdőben, hol egy jól eldugott barlang mélyén. És mindezt miért?! Csak és kizárólag azért, mert drága mindenkori miniszterelnökünk és fergeteges óvodás csoportja a mai napig nem érezte szükségét annak, hogy kialakítson egy olyan rezervátumot, ahol a magamfajta nyomorékoknak segítenek az ilyen napokon. Az egy dolog, hogy évszázadok óta nem sikerült feltalálni a vérfarkas kór ellenszerét... ezt el tudom fogadni. Vannak betegségek, amiket egyszerűen nem lehet gyógyítani, még akkor sem, ha a tüneteket azért egy jóféle farkasölőfűfőzettel lehet is csillapítani. De azt már nem vagyok képes lenyelni, hogy hagyják a magunk féle szerencsétleneket az éj leple alatt mindenfelé kóborolni, a saját belátásunkra és felelősségérzetünkre bízva, hogy: A: vajh' hajlandóak vagyunk-e megtenni mindenféle előkészületet tenni B: épp leküzdhetetlen gyilkolászós kedvünkben leszünk, vagy megelégszünk azzal, hogy kiforgatunk a földből egy maroknyi erdőt C: mindezen körülmények mellett arra a következtetésre jutunk, hogy a legjobb megoldás ebben az esetben, ha szépen véget vetünk a szenvedéseinknek egy nagyobb korty méreggel. Nos... én azon kevés szerencsések közé tartozom, akiket Merlin megáldott egy igazi legjobb baráttal, aki immár sokadszorra volt hajlandó a kedvemért bepiszkolni a kezét mindenféle undorító dologgal, csak azért, hogy megtaláljuk az egyetlen működő opciót, vagyis: elkészítsük a vérfarkaskór valódi ellenszerét. Ezen fennkölt célból sietek most Kamélia bájitalházába, ahol Leah már vár rám. Megkönnyebbülten toppanok be az ajtón, és feltűnően beleszimatolok a levegőbe, míg megszabadulok a kabátomtól, amit lazán rádobok az egyik bárszékre. - Na szia! Isteni illatok vannak! Gondolom ez nem a bájitalnak köszönhető, hanem főztél valamit! Alig várom, hogy megkóstoljam, mert farkaséhes vagyok - kuncogok fel. - Bocsi, még mindig nem tudom abbahagyni ezeket a szar poénokat, de eskü, egyszer majd leszokok róluk! - mentegetőzök, majd a barátnőm két kezében pihenő poharakon akad meg a szemem. - Nocsak! Egyszerre két pohár piával kezdesz, ráadásul kevered is őket? Valakinek elég nehéz napja lehetett... Mesélj, mi volt! - lépek közelebb barátnőmhöz, hogy aztán lehuppanva mellé a kanapéra, egy puszit nyomjak az arcára.
Üzenetek megtekintése
)
