A bájital elkészítése pont arra volt jó, hogy kitisztítsam a gondolataimat a Mikkel való beszélgetés (vita?) után. Miért jutunk mindig el odáig, hogy vitatkozunk? Tudtam, hogy a bátyámnak kirívóan nehéz természete van, de mégis csak testvérek vagyunk. Valaminek csak kellett volna lennie közöttünk a családi köteléknél.
Nem tudtam, hova tenni az egész viselkedését. Én nem tehettem arról, hogy egy kicsit jobban bántak velem, mint vele. De jobb volt az, hogy egy olyan álomba ringattak, amit aztán nem kaphattam meg. Sőt...
Mikhail a történetemnek még csak a felét sem ismerni, mert nem vette rá a fáradtságot, hogy megismerjen. Bezzeg, az ő történetét mindenki ismerte a családban. Eleget hallottuk, amikor még otthon volt, vagy amikor éppen otthon volt - a veszekedésektől zengett a ház -, vagy amikor nem volt otthon, és apánk őt szidta valamiért. Mert az sokkal könnyebb volt, arra fogni mindent, aki nem volt ott.
Alapvetően nem is az érdekelt, hogy velem nem törődik. De Alinának szüksége volt egy férfi-képre is, amit én nem tudtam megadni neki. A kislány és a munka mellett nem igazán volt időm ismerkedni, párt találni pedig egy egyéves kislány mellett nem könnyű. Arról nem is beszélve, mennyire megcsappant a bizalmam a férfiak irányába.
A bájitalt kevergetve azon gondolkodtam, hogyan tudnánk jobbá tenni a kapcsolatunkat. Egyszerűen nem tudtam, Mikhail mit vár tőlem. Nem szerettem volna egy bólogató báb lenni, aki azt mondja, amit hallani akar. Én sosem voltam ilyen. Én őszintén megmondom a véleményemet, még ha ez nem is tetszik...
Az elkészült bájitalt már Alinával együtt vittük fel. Igenis, ráerőltettem a kislányomat Mikhailra, de neki pedig szoknia kellett, hogy most már eggyel többen voltunk a családban. Szerettem volna, ha ő is része lehet az életünknek, még ha egy mogorva nagybácsiként is, aki megkeseredett az életétől.
- Van egy házam London külvárosában. - sóhajtotta - vajon egyfajta köszönetképpen? - Mondd le az albérleted és költözz oda, én már úgyis itt maradok örökre gondolom. Kivéve, ha Sokolov kidob, mert nem akarok vele kölyköket. De egy szoba akkor is jutna, mert emberi mérete van, nem úgy, mint a lakásodnak.
Meglepetten néztem rá. Anyagilag rendkívül sokat segítene a helyzetünkön, ha nem kellene az albérletet fizetnem. Ugyanakkor azért jöttem Londonba, hogy önálló lehessek. Nem akartam Mikhail bentlakó bejárónője lenni. Meg kellett teremtenem a saját jövőmet, a saját életemet, egzisztenciámat.
-Nem is tudom, Mik. Ez nagyon kedves tőled, és őszintén remélem, hogy soha nem kell visszaköltöznöd abba a házba. De csak akkor fogadhatom el, ha biztosan tudom, hogy ez nem okoz problémát neked. Hidd el, nem akarok a terhedre lenni, és remélem nem érezted soha így, amióta Londonba jöttem.
Alinára pillantottam, talált valami díszt, most azzal játszott, úgyhogy talán kiadhattam a lelkem.
-Amikor Londonba jöttem, bevallom, hogy számítottam a segítségedre. Igazán kellemetlen helyzetben voltam, és fogalmam sem volt, hogy kapok-e segítséget tőled. De kaptam, és ezt nagyra értékelem. Tudom, hogy utáltál otthon élni, de hidd el, nekem sem volt jobb. Belekényszerítettek egy házasságba, ahol nem teljesedhettem ki. A családunkban is egy senki voltam, hát még a házasságban. El kellett jönnöm onnan, hogy Alinának jobb élete lehessen, mint nekem vagy neked. Én csak ebben kérem a segítségedet.

Mikhail annyira kegyetlen tudott lenni néha. Egy másfél éves kislánynak még ne nyíljon a szeme semerre. Nem örökre akarom védelmezni, csak a legjobbat megadni neki. Ha már családból elég cifrát kapott. Ő pedig, aki úgy áll hozzá a világhoz, hogy csak ő van, és senki más, ne akarja megmondani, hogy nevelem a gyerekem.
Már tényleg nagyon szerettem volna, ha megérkezik az a manó...
Nem értettem a bátyámat, azt pedig végképp nem értettem, hogy mit kedvel benne Eduard. Persze, Mik jól nézett ki, és kegyetlenül jó táncos volt, de a személyisége - mint mindenkié a családunkban - eléggé eltorzult volt. Talán úgy gondolta, hogy meggyógyíthatja. De egy harmincas férfi már nem fog változni... Ezt be kell látni.
Sose fogom megérteni ezt a kapcsolatot.
- Mit vársz tőlem, Yoana úgy mégis? Nem látod, hogy totál ki vagyok készülve? Nincs energiám arra, hogy veled tartsak babazsúrokat, amikor éppen olyan kedved van!
Ez igazán felháborító volt.
- Egyáltalán nem ezt várom tőled. - kezdtem én is kijönni a sodromból. - Csak egyszerűen azt, hogy viselkedj úgy, mint egy testvér, egy családtag! Te vagy az egyetlen, akit Alina rajtam kívül a családjának nevezhet. Egy kicsit megerőltethetnéd magad! Érdekes módon Mr. Sokolovnak ez nem esik nehezére! Ő eljön, érdeklődik, szereti Alinát. Te még csak rá sem nézel. Egyszer sem kértelek semmire, sem a magam, sem Alina dolgaiban. Annyit kérek tőled, hogy legyél te is a családja része.
Néha úgy érzem, hogy semmi értelme ennek a hegyi beszédnek. Úgysem fogja még csak meghallani sem. Felfogni meg egyáltalán nem. Nem is értem, minek járatom a számat. Nem is értem, miért vagyok egyáltalán itt!
- Elegem van ebből... - rázta meg a fejét.
Hát még nekem. - mondtam volna legszívesebben, de végül nem mondtam semmit. Nincs értelme összeveszni a bátyámmal. Vagy ennél jobban összeveszni - már magam sem tudtam, hányadán állunk.
- Kisasszonyka, Pintyőke meghozta, amit kért. - jött be egy másik manó, és oroszul szólt hozzám.
- Ó, hála a jó égnek. - morogtam, és fogtam magam, se szó, se beszéd otthagytam Mikhailt.
Egy gyors puszi után, amit Alinának adtam, nekiálltam a főzetnek. Nagyjából egy óra volt az elkészítése és nem is tűnt bonyolultnak. A leírás szerint kétszer kellett bevenni, és a betegnek kutya baja sem lesz. Miért nem hívott Mikhail korábban?
Amíg a főzetet készítettem, a bátyám és az én kapcsolatomon rágódtam. Nem lenne jobb, ha teljesen eltűnnék az életéből? Most már volt pár ismerősöm Londonban, talán találtam volna más állást. Vagy megkérhettem volna Mr. Sokolovot, hogy segítsen valami mást találni.
Kicsit összeszorult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy ha Mikhailt kizárom az életemből, akkor a párjával is ugyanezt kell tennem. Eduard volt az egyetlen, aki tényleg foglalkozott velünk, érdekelte Alina. Ezt pedig nehéz volt elengedni. A lányomnak kellett a támogatás. Kellett neki egy biztos háttér, amit én egyedül nem feltétlenül tudtam megadni neki.
Akármennyire nem akartam függeni Mikhailtól és Eduardtól, szükségem volt rájuk.
Egy óra egyszerre lehet hosszú és rövid idő. Alina egy jó nagyot aludt, amíg elkészült a főzet. Megkértem, hogy segítsen nekem felvinni Mikhailhoz a tálcát, amin az utolsó hozzávalók voltak.
Kopogás után léptünk be a bátyám szobájába.
-MikMik! Gyógyi! - vigyorgott rá Alina. Ő még egyszerűen mindenkit szeretett.
-Meghoztuk a bájitalt! Két adagot készítettem belőle. Ezt most vedd be, a másikat pedig holnap reggel. Ha minden jól megy, holnap estére rendbe kell jönnöd.
Megvártam, amíg megissza az italt, aztán összeszedtem a bögrét és a tálcát, és felsóhajtottam.
-Gyógyulj meg hamar, Mik.

Egyértelműen idegesítettem Mikhailt. A kérdéseimmel, az állítólagos okoskodásaimmal. Egyszerűen nem értettem, mit vár tőlem. Én nem fogom megjátszani magam előtte, mint sokan mások. Tőlem nem azt fogja hallani, amit hallani akar, hanem, amit valóban gondolok. Ha ezt nem fogadja el, akkor sajnálom.
Azzal pedig főképp nem tudtam mit kezdeni, hogy ennyire ellenáll a kisbaba témának. Persze, vannak olyan emberek, akiknek nem való a gyerek, és talán Mik ezek közé tartozott, de Eduard annyira rendesen bánt Alinával, hogy nehezen tudtam elhinni, hogy nem akarna egy babát.
Vajon mi a nagyobb áldozat? Lemondani egy babáról egy másik ember kedvéért, vagy lemondani a szabadságról a szerelmedért? Valószínűleg ebben a kérdésben soha, senki nem fog igazságot tenni. Talán nem is kell, az fog lemondani a másik javára, aki simulékonyabb. Az pedig ebben a párkapcsolatban egyértelműen Eduard volt.
-Nincs semmi bajom. - fordultam vissza, és alig vártam már, hogy megjöjjön az a nyavalyás manó az összetevőkkel és a recepttel. - Mennyi időbe telhet még visszaérni Londonból? - kérdeztem halkan Miktől. - Alinának lassan aludnia kell. De talán az a másik manó el fogja tudni altatni... Habár soha, senki nem altatta még rajtam kívül...
Alinának meg kell szoknia, hogy nem mindig vagyok ott vele. Ez most pont egy jó alkalom. Mikhailra néztem:
-Nem hűlt még ki a vized? - Mondjuk lehet, hogy megbűvölte, hogy ne hűljön ki, szóval a végén még egy ilyen ártatlan kérdést is támadásként él meg...
Egyszerűen nem tudtunk beszélgetni. Bármit mondtam, kiforgatta, ez pedig fárasztó volt. A bátyámra néztem, és felsóhajtottam:
-Miért nem kedvelsz engem? Mit tudnék tenni, hogy csak egy kicsit is emberként tekints rám?
Azt hittem azzal, hogy eljöttem otthonról, és Londonban kerestem menekvést, kiváltok belőle valami tiszteletfélét. De továbbra is csak a lesajnálást kaptam. Az egyetlen ember, akitől támaszt kaphattam volna, folyamatosan csak lenézett és megalázott. Ez pedig néha nagyon fárasztó tudott lenni. Szerettem volna legalább egy kicsit érteni, mi ez az egész. Erre pedig nem kínálkozott jobb alkalom, most nem tudott elszökni.

Tudtam, hogy Mikhailt nem fogom tudni meggyőzni arról, hogy ő még messze van attól, hogy elfelejtett, lesajnált táncos legyen. Én ismertem a másik oldalt: a táncosokat, az öltöztetőket és sminkeseket, a háttérmunkásokat. Mindenki tisztelte, na meg egyben félte Mikhail Bertovot. És nem azért, mert Mr. Sokolov partnere volt, hanem az egész kiállása miatt. Egyszerűen nem lehetett nem komolyan venni. Azért, mert ő is komolyan vette azt, amit csinált.
Természetesen róla is meg voltak a pletykák, miért is került a színházba, milyen előélete volt, de kiről nem pletykáltak egy olyan helyen, ahol ennyi időt kell eltölteni a másik társaságában?
Nem akartam vitatkozni Mikhaillal, úgyhogy ezt el sem mondtam neki. Ismertem annyira a bátyámat, hogy tudtam, nem lehet semmiről sem meggyőzni. Csak az van, amit ő gondol, és ennyi.
Miután ő rákérdezett Alinára, én is rákérdeztem a családtervezésükre. Sosem beszéltem Eduarddal a családi elképzeléséről, és más helyzetben Mikhailt sem mertem volna erről faggatni, de ez most egy olyan intim pillanat volt, amikor úgy éreztem, lehet erről beszélni. Mégis úgy láttam, hogy Mr. Sokolov szeretne majd egyszer családot. Vajon Mik tud erről? Vagy egyáltalán észreveszi? Eduard mer neki erről beszélni?
- Még jó, hogy nem. Azt hinnéd, ez az arc ilyen kisimult lenne, ha éjjelente pelenkát cserélnék? Yoana, kérlek! - jelentette ki határozottan. Az jutott eszembe, hogy ha tényleg ez az egyetlen indoka a gyerek ellen, akkor talán tényleg nem érett meg a feladatra. Ugyanakkor eszembe jutott, hogy nekem Alina mekkora kincs. Hogy mennyi mindenen kellett keresztül mennem, hogy megkaphassam életem kis kincsét.
-Egy gyermek mindig öröm és áldás a családban. - mondtam halkan, és felálltam a fotelből, és inkább a párás ablakhoz mentem, hogy Mikhail ne lássa az esetlegesen elbukkanó könnyeimet. - Ha nem álltok készen rá, akkor tényleg nem szabad ilyen áldozatot hozni. Szoktatok erről beszélni Eduarddal? - kérdem, nem nézve Mikhailra. Kezemmel letörlök egy kis párát, és inkább az udvarral foglalkozom.
A beszélgetés kezd egyre kínosabbá válni, úgyhogy szeretném, hogy megjöjjön végre az a házimanó, és nekiállhassak a főzet elkészítésének. Lassan Alinának is ennie kellene, utána meg aludni. Remélem most már tényleg megjön az a manó!

Mikhail nem ellenkezett, amikor le akartam ülni a fotelba, úgyhogy lehuppantam, és onnan néztem meggyötört bátyámat. Talán a fürdő jót tett neki, a színe is mintha elkezdett volna visszatérni. Habár világ életében hófehér bőre volt, mindenhol a tökéletességre törekedett.
Nem voltak illúzióim afelől, hogy mit fog válaszolni a felvetésemre, miszerint egy tizenéves kölyök messze nem az ő szintje, és nem is kellett csalódnom:
- Az én koromban egy apró botlás is elég már, hogy lecseréljenek.
- Te már éppen elég híres és ismert vagy ahhoz, hogy észre se vegyenek egy apró botlást. - ráztam a fejem. - Mik, miért nem bízol Mr. Sokolovban? Ő is csak a legjobbat akarja neked. Nem azért szeretné, hogy visszább vegyél, mert nem szeret a színpadon látni - sőt, ezt nem tettem hozzá, de valószínűleg Mikhail színpadi jelenléte volt az, ami az igazgatót megfogta a bátyám egész fellépésében -, hanem mert látja, hogy... - Hogy fogalmazzak, hogy megértse, de ne bántsam meg. Gondjai voltak: ez a megfázás, a lába... - ...hogy némi pihenéssel még többet ki tudnál hozni magadból. Nem kell neked táncolnod az összes főszerepet. - sóhajtottam fel, de tudtam, hogy Mik életében ez elképzelhetetlen.
-Én is öreg táncosokon léptem át, hogy oda kerüljek, ahova. - tette hozzá makacsul.
- Te még messze vagy attól, hogy öreg legyél. - mondtam, halvány mosollyal. Annyira rosszul látja magát. Hiszen egy olyan táncost, aki betegen és sérülten is így tud táncolni nemcsak Eduard, hanem a világ összes balettintézete meg akarna tartani magának. Ő egyszerűen nem látja magát kívülről, a külső ítéleteknek pedig nem hisz.
Végül inkább elterelte a beszélgetés fonalát. A lányomról kérdez, én meg készséggel válaszolok:
-Ügyesen fejlődik, néha már mondogat szavakat. Igazán eljöhetnél gyakrabban meglátogatni, gyertek Eduarddal. Alina szeret titeket. Ha meggyógyultál, el kell jönnöd, ígérd meg, Mik, kérlek. - Szeretném, ha erősebb kapocs alakulna ki közöttünk, mint köztem, és a bátyám, vagy akármelyik testvérem között.
-Szereti a zenét, ebben biztosan rád ütött. - mosolyodok el. - Ha valamelyik téren zenélnek vagy csak a rádió szól, Alina már oda is figyel, hegyezi a fülét. Igazán aranyos kislány.
Egy pillanatra elhallgatunk, aztán csak megkérdezem, amire kíváncsi vagyok:
-Ti szeretnétek egyszer kisbabát Eduarddal?

Mikhailnak határozottan nem tetszett, hogy én is azt javasoltam neki, mint minden medimágus: pihenjen. Az ő oldalát is meg tudtam érteni, táncolnia kellett, ez volt az élete, nem eshetett ki egy megfázás miatt. Viszont ez nem egy szimpla megfázás volt, ezt ki kellett kúrálni, vagy még nagyobb baja lesz belőle.
Természetesen segíteni akartam a bátyámnak, végre vissza tudtam adni egy kicsit abból a szívességből, amit ő tett az én irányomba. Még ha nem is túl szívesen, de megtette. Én viszont szívesen ástam bele magam ennek a kórságnak a gyógyításába.
Intett, hogy kövessem, én pedig nem tudtam mit tenni, mentem utána. Egy hálószobába érkeztünk - gondoltam Mikhailé és Sokolové -, majd onnan egyenesen a fürdőbe ment. Közben a bátyám nekem magyarázott.
-Mikhail Bertov nem lehet gyenge. - mondta határozottan.
Szerintem senki nem gondolta volna őt gyengének azért, mert egy betegség ledöntötte a lábáról, de ezt nem mondtam ki hangosan, mert tudtam, úgysem fogadná el. Vitázni pedig kár vele, pont eléggé egoista ahhoz, hogy mindig neki legyen igaza.
Mikhail egy szavára megjelent egy házimanó, az amelyik fogadott, és őt tudtam megkérni, hogy nézzen utána a gyógyfőzetnek. Nem igazán adtam még parancsot házimanónak, de gondoltam egy egyszerű kérés pont megfelel majd neki. Pintyőke várakozóan nézett rám, én meg némi zavartsággal mondtam:
-Öhm... utána kellene nézni egy gyógyfőzetnek, amit ez ellen a megfázás ellen használnak. - Mondtam egy címet, ahova bátran elmehetett. - Ott meg fogják neked mondani, milyen alapanyagok kellenek bele, és be is tudod őket szerezni. - Legalább is reméltem, hogy így van. - És igen, kérlek, hozzon valaki a fürdővzbe borsmentát és kamillát. Az megtisztítja a nyálkahártyákat.
Amíg a házimanónak magyaráztam, Mik elkezdett vetkőzni. Rögtön zavarba jöttem, nem igazán akartam a meztelen bátyámat figyelni. Úgyhogy inkább a fürdővízzel foglalkoztam, és amikor egy másik manó meghozta a gyógynövényeket, beleszórtam a vízbe.
– Van egy srác. Tizenéves és Sokolov a helyemre akarja tenni, mert szerinte nekem pihennem kell a lábam miatt. - kezdett bele Mikhail, én meg meglepetten néztem rá. Nem gondoltam volna, hogy ilyen dolgokról fogunk beszélgetni. Azt sem kötöttem az orrára, hogy teljesen egyetértek Mr. Sokolovval abban, hogy a bátyámnak inkább már pihennie kellene, esetleg tanítania, rendeznie, és nem táncolni.
Mivel nem tudtam, mennyi ideig fog ez tartani, inkább körbenéztem, hogy kényelembe tudom-e helyezni magam, és amikor megláttam a fotelt, rámutattam:
-Szabad?
Miután leültem, Mikhailhoz fordultam, akiből immár csak a felsőtestét láttam. Így sokkal kényelmesebb volt, akármi is következett.
-Szerintem egy tizenéves srácnak még nagyon sokat kell fejlődnie ahhoz, hogy a nyomodba érjen. - Ez nemcsak dicséret volt, tényleg így gondoltam. - Neked meg van már az a tapasztalatod, ami neki még nincs. Nem hiszem, hogy ő fog kitúrni a helyedről.
Sem Sokolov színházában, sem Sokolov szívéből... De ez utóbbit megint nem tettem hozzá.

Mikhail éppen edzés után volt, ez látszott rajta. Habár még így is azt gondolta, hogy jobban néz ki, mint én. Mondjuk igaza lehetett, az ő nyakán nem lóg egy egyéves kislány folyamatosan. Ennek ellenére a bátyám sem volt a topon. Látszott rajta, hogy beteg, a köhögése, amit igyekezett elrejteni pedig megerősítette ezt. Az orra is piros volt, elkaphatott valamit. Megfázás, influenza, de aztán hamar megtudtam, milyen baj is gyötri.
- Elkaptam ezt a meghűléses varázslókra ártalmas valamit hála neki! Ő persze már éli világát, de én még a fellépéseimre sem tudok rendesen készülni. - Hát persze, hogy a fellépések voltak a legfontosabbak. Valahol értette az aggodalmát, nem volt már fiatal, és féltette a pozícióját. De egy olyan támogatóval, mint Sokolov biztosan nem lehetett baja.
-Hallottam már erről a kórról. - mondtam, és egy aggodalmas pillantást vetettem rá. A kezeletlen változata pedig még komolyabb bajokat tud okozni. Lehet, hogy Mikhail már ebben a fázisban volt?
- Meg kell gyógyítanod. - mondta, és egyáltalán nem kérte. Elvárta. Persze sokat tett értem, értünk, és hogy itt lehettünk mindketten Alinával, de igazán lehetett volna kedvesebb is.
-Én sem tudok elsőkörben más javasolni, mint a medimágusok. Tánccal és azzal, hogy csatakosra izzadod magad, nem fogsz meggyógyulni.
Elgondolkoztam azon, mit is tudok erről a betegségről. Londonban nagyobb visszhangot kapott, egészen sok varázsló és boszorkány fertőződött meg. És ekkor ugrott be, hogy olvastam egy gyógymódról.
-Azt hiszem, van rá egy főzet. De a pontos összetevőit nem ismerem. - vallottam be. - Utána kell néznem, de addig is, pihenned kell. Vegyél egy forró fürdőt, tegyél bele kamillavirágot és borsmentát, az enyhíti a tüneteidet. Utána pedig irány az ágy! Mára már eleget gyakoroltál!
Kicsit úgy érzem magam, mint amilyen anyánk volt, amikor kicsik voltunk. Akkor is mindig rá kellett parancsolni a fiúkra, hogy maradjanak ágyban, és nyugodjanak meg, amikor betegek voltak. Egy pillanatra honvágyam lett, de hamar elhessegettem a gondolatot. Én már itt vagyok otthon.
Sejtettem, hogy ellenkezni fog, habár azt nem tudtam, mit akar még gyakorolni.
-Mikor lesz a fellépésed? - sóhajtottam fel. Kíváncsi voltam, mennyi időnk van arra, hogy rendbe hozzuk az egészségét.

Egy rövid levél érkezett Mikhailtól:
"Gyere, amit tudsz. Fehér Király - ennyit kell mondanod, és Hop-porral idejutsz."
Nem értettem az egészet, és reméltem, hogy nincs komoly baj. Egy ideje már nem hallottam felőlük, Alinát sem látogatták meg, fogalmam nem volt, hogy velem nem volt valami rendben, vagy az ő életük lett túl sűrű ahhoz, hogy beleférjünk mi is.
Mivel nagyjából Mikhail és Eduard voltak az egyetlenek, akikkel beszélőviszonyban voltam, hiányzott a felnőtt társaság. Azért a játszótéren az anyukákkal beszélgetni nem volt ugyanaz, mint komolyabb beszélgetéseket folytatni. De hát az se mindig tudott megvalósulni, ez leginkább Mikhail hangulatától függött.
Mindenesetre úgy éreztem, a bátyámnak tényleg szüksége van rám, úgyhogy összeszedtem magam, és Alinát, majd Hop-porral a Fehér Királyba utaztunk.
Hallottam már erről a helyről, de még soha nem jártunk itt. Eduarddal és Mikhaillal csakis Londonban találkoztunk, a többi hely, amerre ők jártak a magánszférájuk része volt. Most is ebbe nyerhettem egy kis bepillantást.
Senki nem volt az előcsarnokban, amikor megérkeztem, így bizonytalanul néztem körbe, merre induljak. Szerencsére hamarosan megérkezett egy házimanó, aki meghajolt előttem:
-Üdvözletem. Kihez érkezett?
-Yoana Bertov vagyok, Mikhail húga. Ő kérte, hogy jöjjek ide. - feleltem neki. A manó bólintott, majd megkért, hogy kövessem. Közben megkérdeztem tőle, hogy van-e valaki, akinek odaadhatom Alinát, amíg Mikhaillal beszélünk. Egyrészt a bátyám annyira nem rajongott a kislányomért, mint a párja, másrészt meg nem akartam, hogy Alina megzavarja a beszélgetésünket, mert fontos dologról lehetett szó.
A manó egy másik házimanóhoz irányított, egy nőhöz, aki az ölébe vette a kisbabát, és úgy tűnt, jól el lesz vele.
-Korábban egy kisbabás háznál szolgáltam, asszonyom. Nem lesz gond a kisbabával, amíg elvégzi a dolgát. - magyarázta a házimanó, én meg némi féltéssel néztem a kislányomat. De reméltem, megbízhatok Mr. Sokolov manóiban.
A másik egy ajtóhoz vezetett, és megkért, hogy várjak kinn, amíg bebocsátást nem nyerek. Ahogy kinyílt az ajtó, és belépett, csúnya köhögés hallatszott odabentről. És mivel nem lehetett ott más, feltételeztem, hogy a bátyám betegedett meg.
Végül a manó kitárta az ajtót, és végre beléphettem:
-Szia, Mikhail. - mentem egészen a terem közepéig. Akkor már láttam, hogy a bátyám orra vöröslik, a hangja is elég rekedtes volt. Azt hiszem, sejtettem, miért is hívatott magához.
-Miben tudok a segítségedre lenni? - kérdeztem, hogy hagyjam, hadd játssza a fensőbbséges táncost.

Ahogy Eduard mondta, egy baba nagyon sok meglepetést tartogat. Alina pedig még egésze rendes kislány ebben is, túl sok meglepetést azért nem mutatott még be nekem. Szerencsére nem is beteges, jókedélyű, így könnyű a dolgom vele. Nem gondoltam volna, hogy ennyire gyorsan újra munkába tudok állni, de valahogy Alina is érzi, hogy ez fontos a megélhetésünk szempontjából. És nem kell Mr. Sokolovra és Mikhailra sem támaszkodnom.
Eduardnak mindenesetre váratlan meglepetés volt, hogy Alina belerottyantott egyet a pelenkájába. Még jó, hogy nem sírta el magát... mármint nem Mr. Sokolov, hanem a kisbaba.
-Sajnálom, ha kissé feszültek a napjaik. - néztem rá a férfira együttérzően. - Mostanában elég sok minden a nyakukba szakadt, kezdve a színház felújításával. Remélem azért jól haladnak vele.
Nemcsak Mr. Sokolovot és Mikhailt, de engem is érzékenyen érintett a tűzeset. Részben azért, mert valamelyikük vagy akár mindketten megsérülhettek vagy meg is halhattak volna, másrészt pedig azonnal felismertem, hogy az anyagi körülményeinkre is hatással lehet. Hiszen, ha nincs színház, nincsenek előadások, és nincs mihez plakátot rajzolni.
Viszont Eduard ebben is úriembernek mutatkozott. Senkinek nem mondott fel, hanem a körülményekhez mérten egy megfelelő támogatást biztosított mindenkinek az építkezés idejére. Emiatt senki nem veszítette el a munkáját.
A mi karácsonyi terveinkről nem akartam részletekbe menően tájékoztatni, ugyanis az messze nem volt olyan felemelő, mint a saját terve.
-Mi itthon leszünk kettesben, valószínűleg az egész ünnepek alatt.
Egy kicsit azért szomorú voltam. Mert őszinte örömmel töltött el, hogy itt volt velem a kislányom, ugyanakkor hiányzott a társ, az apa, egy felnőtt, akivel együtt tölthettük volna a karácsonyt. Kissé félve néztem az ünnepek elé, tudva, hogy valószínűleg több napig csak a kislányomhoz fogok szólni. Nehéz volt ezt elfogadni, de próbáltam úgy gondolni az egészre, mint egy átlagos hétre. Semmi több, semmi extra.
-Jól el leszünk Alinával. - mosolyogtam a kislányra, akinek a pelenkázásával végeztem. Leraktam a földre, hadd másszon jobbra balra. Rögtön rá is vetette magát az egyik új játékára, amit Mr. Sokolovtól kapott.

Tudtam, hogy nem kellene felhasználnom Eduardot ahhoz, hogy jobb legyen a kapcsolatunk a bátyámmal, de egész egyszerűen nem tudtam jobb megoldást. Mik nem akart közeledni, én meg már nem találtam más módját, csak ha a párja segítségét kérem. De láttam, mennyire kínos téma ez Eduardnak, így azonnal megbántam, hogy egyáltalán szóba hoztam.
Már fogadkozni akartam, amikor Mr. Sokolov olyat mondott, amit sose vártam volna tőle:
-...nos legutóbb Alina le is hányta... - Egyszerűen nem tehettem mást, felnevettem. Igen, ez tényleg így történt, Mikhail kapott egy adag büfit, pont a kedvenc ingjére. Hát talán nem azt kellett volna felvenni, ha látogatóba jön egy kisbabához.
-Én mondtam neki, hogy vigyázzon. - nyögtem ki a nevetés mellett.
Aztán, amikor kicsit elhallgattunk, figyeltem Eduardot Alinával. A pici csillogó szemekkel figyelte a férfit, és látszott rajta, hogy teljesen jól el van vele.
-Úgy tűnik, Ön igazán bejön Alinának. Nem sok ember kezében bírja ilyen sokáig.
És, hogy ezt alátámassza, érkezett egy nagy rotty.
-Hoppá, elnézést. - mosolyogtam, Eduard reakcióját figyelve. Odaléptem, és elvettem a kezéből a pici lányt.
-És mondja, mit terveznek karácsonyra? - kérdeztem, hogy eltereljem a szót, amíg átpelenkáztam a kislányomat. Persze, ez sem volt túl jó ötlet, mert ez meg úgy hangozhatott, mintha én be akarnék csörtetni a karácsonyukba. Eszembe sem jutott volna, a karácsony a meghitt, békés időszak, amit a legközelebbi szeretteink körében kell eltölteni.
Ez pedig nekem Alina volt. Csak és egyedül ő. Mikhailnak pedig Eduard.
Reméltem, hogy Mr. Sokolov nem érti félre a dolgot.

Alina édes kislány volt, és mindenkit el tudott kápráztatni. Még a morgós bátyámat, és a kívülről keménynek tűnő, de lágyszívű Mr. Sokolovot is. Csillagszóróként ragyogó szemmel mosolygott a férfira, és látszott, hogy imádja a figyelmet. Egy pillanatig még az is átfutott a gondolataimon, hogy nagyobb korában felragyog majd, mint a sarki fény, és ő lesz a család legújabb művésze. Talán akkor Mikhail jobban értékelné őt vagy csak még inkább mérges lenne?
Ez még messze volt, úgyhogy inkább a jelenre próbáltam koncentrálni. A konyhába indultam, és nekiálltam Eduard teáját készíteni, mellette magamnak is csináltam egyet, és felvágtam a bejglit, amit délelőtt sütöttem.
Amikor Mihailról kérdeztem, Eduard készségesen válaszolt:
- Ő most éppen kutyakozmetikában van Sophie-val és a kutyákkal.
Fogalmam nem volt róla, ki az a Sophie, és milyen kutyákkal van, és miért kell őket kozmetikázni. Kicsit fancsali képet vághattam, mert teljesen elvesztettem a fonalat. Ezt Mr. Sokolov is észrevehette, rá is kérdezett, velem mi a helyzet.
-Azt hittem, így advent környékén kicsit közelebb tudok kerülni Mikhailhoz. - mondtam ki őszintén, ami bántott. - Nem akarok hálátlannak tűnni, mert nagyon sokat segítenek nekem - persze, ez inkább anyagi, mint tényleges segítség volt -, de szeretném, ha Alina úgy nőne fel, hogy rajtam kívül van egy biztos pontja. Reméltem, hogy Mikhail lehet ez a biztos pont. De mintha mostanában kifejezetten kerülne engem. Nem tudom, hogyan közeledhetnék hozzá.
Nem vártam megoldást Eduardtól, de valahogy kijött belőlem minden. Tudtam, hogy nem az ő feladata, hogy összehozzon minket, de valahogy úgy éreztem, hogy ha valaki, hát ő tud hatni a bátyámra.
Valami különleges kapcsolat lehetett közöttük, olyan, ami közöttünk, mint testvérek között soha nem alakulhatott ki. Persze, ha kiskorunkban minden másként történik... De túl akartam lépni ezen.
Amióta Alina megszületett, egyre kevesebbet gondoltam otthonra. Ő volt a világom középpontja, ő foglalta le a gondolataimat. Vele keltem, vele feküdtem, és ez így volt jó. Csak néha rettenetesen fárasztó volt, és elszorult a szívem, amikor boldog családokat láttam hógolyózni a parkban vagy csak sétálni - apa, anya és a gyerekek. Alinának ez soha nem adatik majd meg.
-Sajnálom, nem akartam panaszkodni. - tettem hozzá gyorsan, amikor láttam, hogy Eduardnak kényelmetlen lehet a téma.

Meglepődtem, amikor megjött a bagoly Mr. Sokolovtól, hogy el szeretne jönni. Mikhail gyakrabban járt hozzám, és ha Eduard találkozott velünk, általában a bátyám társaságában volt. Azért örültem, mert Alina imádta mindkettejüket, mindig boldogan nyújtózott a két férfiért.
Csinosan felöltöztettem Alinát, egy olyan ruciba, amit a Miktől és Edtől kapott, én is csinosabban öltöztem az átlagos otthoni ruháim helyett. Itthon inkább festős, koszolós ruhát hordtam, és csak akkor öltöztem ki, ha valahova mennem kellett.
Az itthoni festés egész jól ment, viszont a külsős munkáim kicsit elfogytak. Ezért is örültem mindig, ha valaki érkezett hozzám. Sajnos sok időm nem volt kapcsolatokat kialakítani, így csak a két férfira számíthattam társaságként.
Egyszer csak kopogtak, én meg még egy gyors pillantást vetettem a kislányomra, hogy biztonságos helyen van, és utána mentem ajtót nyitni.
Eduard kicsit szorongva állt ott, látszott, hogy nincs hozzászokva az ilyen helyzetekhez. Tele volt csomagokkal, pedig mindig mondtam nekik, hogy erre semmi szükség nincs, de gyorsan a kezembe nyomta, mielőtt bármit is mondhattam volna. Mikkel közösen választották őket.
-Köszönjük szépen. Fáradjon beljebb. - álltam félre, hogy be tudjon jönni. Annyira nem tudott mit kezdeni magával, hogy szinte nevethetnékem támadt.
Alina a szoba közepén ült, egy kis játszószőnyegen, és amikor meglátta Eduardot, felcsillant a szeme, és elkezdett a férfi felé mászni.
-Ed-Ed! - mászott a nevezett felé, én meg vigyorogva figyeltem, hogyan reagál a kicsi közeledésére.
-Ahogy látja, elkezdett beszélgetni. Mondja már, hogy baba, ana, Mikhailt Mikinek hívja. Nagyon aranyos.
Közben Alina odaért Eduard lábához, és édesen pillantott felfelé.
Én pedig megnéztem, mit kapott a kisasszony.
-Köszönjük az ajándékokat. - néztem bele a táskákba egyesével. - Tényleg nem kellett volna, de köszönjük.
A konyha felé indultam.
-Hozhatok kávét vagy teát esetleg? - kérdeztem, és amíg a konyhába készítettem az italt, amit Eduard kért, rákérdeztem a bátyám hollétére.
-Mikhailt hol hagyta?

A néni nem úgy tűnt, mint aki nagyon megijedt ettől a fiatal boszorkánytól. Őt inkább az üzlet érdekelte, és amint látta, hogy a nő valamelyik portékája miatt jött, rögtön rá koncentrált. A kelések persze ettől még ott voltak az arcunkon, és úgy tűnt, hogy el akarnának múlni. Egyre jobban zavart az egész, és a tehetetlenségtől ölni tudtam volna, de annyira bátor azért nem voltam.
Vale egyfajta bájcsevelyt folytatott az öreg nyanyával, aki nem igazán vette a lapot. Vagy legalább is úgy tettek. Mondjuk kettejük közül továbbra is az öreg boszorkányt tartottam félelmetesebbnek, még ha a nővel sem találkoztam volna szívesen egy sötét sikátorban.
Aztán végül a lány az én ártatlan képemet hozta fel érvként - amint nem tudtam, jól tesz-e. Mindenesetre próbáltam elég kemény és veszélyes fejet vágni. Nem hittem, hogy bejönne, az öregasszony rám sem bagózott, inkább arra koncentrált, hogy ne veszítse el a potenciális vevőjét.
Közben, meglepődve tapasztaltam, hogy a másik nő arcán mintha elkezdtek volna csökkenni a kelések. Talán nem volt végleges az egész. Látva a boszorkány halvány, gúnyos mosolyát, sejtettem, hogy komolyan át lettünk verve.
Közelebb léptem a nőhöz, hogy lássa - ha az én arcom is kezdte visszanyerni eredeti formáját -, hogy a permet hatása lassan-lassan elmúlik.
Közben a boszorkány kezében már ott volt egy fiola, amit szalamandraolajként aposztrofált, és erősen gyúlékonynak nevezett. Úgyhogy én inkább gyorsan hátra is léptem - a bejárathoz közelebb.
-Jó, jó! - mondta gyorsan az öreg nyanya. - Nem kell ennyire hevesnek lenni. Már el is múlt minden baj.
Ezzel a mozdulattal Vale megmentette a helyzetet, az öreg boszorkány is visszakozott, én pedig menekülhettem, amilyen gyorsan csak lehet.
-Térjünk inkább vissza a sárkányolajra. Te pedig - mutatott rám - legközelebb akkor gyere, ha venni is akarsz valamit.
Én meg nagyjából csak menekültem. Ahogy elhaladtam a másik vásárló mellett, azért odasúgtam neki.
-Köszi a segítséget! - aztán iszkoltam is el ebből a boltból, vissza az Abszol útra, és örök életre megjegyeztem, hogy ide be nem szabad tennem a lábam.