Néha olyan dolgokat kell tennünk, melyek mindennél jobban fájnak; a mi kapcsolatunkat pedig mindig is a fájdalom táplálta. Egyszerre volt bódítóan édes és égetően keserű az együtt töltött idő: megmagyarázhatatlan vágyak nehezítették lépéseinket, én pedig elmenekültem előlük. Megijedtem. Mindig megfutamodom, ha valami bizonytalan, s akkor is így tettem. Persze, akkor még nem tudhattam, hogy az egyetlen biztos pont az életemben valójában nem más, mint Ő maga.

Tekintetem lassan kúszik végig tökéletes vonásain, mintha minden porcikáját az emlékezetembe akarnám vésni. Csak hosszú idő után tudatosul bennem, hogy a kép, melyet száműzetésemben az emlékezetemben őriztem róla, csupán egy gyenge utánzata volt, nem több; ahogy ott állok előtte, nem tudom levenni a pillantásomat róla: nem tudok betelni a látvánnyal. Érzem, ahogy a levegő vibrál közöttünk, a feszültség szinte végigperzseli átfagyott bőrömet. Halványan elmosolyodom, ahogy a régi időkre gondolok: az első csókunkra, a majomkenyérfánkra, a kedvenc teánkra. Szörnyen hiányoztak, de eddig nem mertem bevallani még magamnak sem. Hosszú utat tettünk meg azóta, s lám, a gyerekből felnőtt lett. Már vállalom a felelősséget a tetteimért: egy pillanatra nem számít, hogy korábban ki látta apró csókunkat.

Meredten nézem a meglepődött arcot; úgy bámul engem, mintha nem is léteznék. Már-már érzem a késztetést, hogy átöleljem és megcsókoljam, így bizonyítva hogy tényleg ott állok előtte, nem csak a képzelete játszik vele, de végül nem teszem. Hirtelen ragadja meg a kezemet, én pedig nem tehetek mást, csak némán, engedelmesen követem őt. Agyamban lehetőségek ezrei száguldanak át: talán mégis haragszik? Talán végleg elrontottam mindent? Összeszorul a gyomrom az izgalomtól, miközben eluralkodik rajtam egy sírógörcs. Talán hiba volt visszajönnöm.
Egy üres terembe vezet, s míg ő bezárja az ajtót, én az asztalokhoz sétálok. Minden eshetőségre felkészülten várom az ítéletét, bár nem érzem elég erősnek magam. Ahogy közelít hozzám, lehajtom a fejemet, szemeimet összeszorítom egy pillanatra.

- Tudom, hogy haragszol, és teljesen megértem, de… - hebegem, majd mikor már velem szemben áll, felnézek.

Váratlanul szakít félbe azzal, hogy a padra emel, megszólalni sem bírok. Meglepetten pislogok rá, de mielőtt bármit is reagálhatnék, megcsókol; abban a pillanatban a feszültség hirtelen szertefoszlik. Boldogság járja át egész testemet, ahogy visszacsókolok, miközben kezeim automatikusan a derekára, majd a mellkasára csúsznak.

- Ezt most értsem úgy, hogy hiányoztam? – suttogom lágy, de bűnbánó hangon, egy pillanatra elmosolyodom, majd ismét megcsókolom.
Karjaim nyaka köré fonódnak, így húzom még közelebb magamhoz. Sosem akarom most már elengedni. A kérdés már csak az: hogy kivitelezhető mindez…?

Egy pillanat volt az egész: lassan peregtek szemeim előtt a képek, gondolatok ezrei tódultak hirtelen elmémbe. Az ész és a szív végeláthatatlan harcot folytatott, erkölcs és vágy szállt szembe egymással, s az így keletkezett keserű, kibogozhatatlan elegy végigmarta az ereimet. Gyomrom összeszorult az izgalommal töltött várakozástól, szívverésem felgyorsult, már-már kapkodtam a levegőért. Sosem volt ez egyszerű, már az elején tudtam, hogy milyen veszélyes játékba is vágtam bele. Túl sok a vesztenivaló talán, de mégis megéri, minden kincset megérne, ha döntés elé kerülnénk – legalábbis számomra.


Tündöklő hópehelyként álltam előtte, puha ujjaim lassan csúsztak finom arcára, s bár érintésem hűvös volt és kínzó, forróságot varázsolt szerte a teremben. Tekintetem ragyogott a félhomályban, amikor hátrébb léptem. Még az is lehet, hogy ennyi volt, hiszen helytelenül cselekedtem: egy olyan titkot őriztünk lelkünk legrejtettebb részeiben, melyet senki sem tudhatott volna meg. Hosszú ideje teltek már így a napok és a hetek, a gyanú legkisebb lángja sem ébredt fel a környezetünkben, és ez így is volt jó. Mindezt a körültekintést dobtam el egy perc alatt azzal, hogy a Nagyteremben, egy hatalmas tömegben csókoltam meg Őt. Hogy is várhatnék tőle bármit is ezek után? Megszegtem az alkunkat. Ki tudja, mi történt az elmúlt időben, míg én távol voltam? Lehet, hogy már rég el is felejtett.


A félelem és zaklatottság érzése villámsebességgel száguldott végig rajtam. Arcom kipirosodott, a korábbi nyugalom gyorsan tűnt el. Fejemet lehajtottam, lassan simítottam végig a ruhámon, majd még egy lépést hátráltam. Széles mosoly terült el arcomon, az elégedettség és a viszontlátás pillanatnyi boldogságot hozott mindidáig üres szívembe. Nem tudhattam, ő mit gondol vagy érez, mégis azt hittem abban a percben, hogy ez a kötelék közöttünk újra egymáshoz húzott.  Nem mertem komoly beszélgetésbe kezdeni: egyrészt sem az időpont, sem a helyszín nem volt rá alkalmas, másrészt féltem a reakciójától. Bocsánatot akartam volna kérni a csók miatt, de nem lett volna őszinte. Nehezen szólaltam meg ismét, közben végig az arcát figyeltem, azt a tökéletes arcot, melyet annyiszor láttam álmomban…

-   Remélem, senki sem ismert fel engem ebben a maszkban. – suttogtam a fülébe, ahogy odahajoltam hozzá, majd láthatatlanul megfogtam a kezét – Talán jobb lenne, ha inkább távolságot tartanánk… - engedtem el ujjait, és léptem hátrébb.

-   Hacsak, nem szeretnél táncolni. – szóltam szégyellősen, miközben egyik kezemmel átfogtam másik, leengedett karomat. A lehetőséget megadtam, nekem pedig maradt a reménykedés.

Hosszú időre tűntem el, ráadásul szó nélkül távoztam. Hirtelen fogott el az az elviselhetetlen félelem, amely arra ösztönzött, hogy elmeneküljek, megkeressem az utat, amelyet követni akarok. Nem tudtam elfogadni a tényt, hogy különleges adottságokkal rendelkezem, nem akartam elhinni, hogy én korábban egy másik ember voltam. Már-már fizikai fájdalmat okozott, hogy megpróbáltam kideríteni, ki is vagyok valójában. Nem bírtam tovább, és úgy döntöttem, máshol jobb lesz nekem. Ez így is volt… egy ideig. Vándoroltam, bujkáltam, megpróbáltam a régi életemet élni. Még a Doktor sem tudott rávenni, hogy visszatérjek a világába – világunkba. Este, amikor lehunytam a szememet, furcsa nyugalom, mégis kínzó vágyakozás járta át a testemet. Egy kis kávézóban dolgoztam felszolgálóként, és bár napközben nem volt rá időm, hogy elmerengjek a napjaimon és érzéseimen, az éjszaka olykor-olykor hosszúvá és végtelenné változott, ahogy gondolataim sűrűjében próbáltam eljutni az álmok birodalmába.

A takaró hanyagul lógott rajtam, ahogy a kanapén ültem, felhúzott lábakkal, szőrös, meleg zokniban, ujjaim között pedig kedvenc teámat szorongattam – az Ő kedvenc teáját. Képtelen voltam szabadulni az emlékektől, pedig azt hittem, hogy jobb lesz így mindannyiunknak. Az egyik könyvért nyúltam, mely az aprócska asztalon hevert, porosan és érintetlenül, elfeledetten és szomorkásan. Lazán csaptam fel azon a gyűrött oldalon, melyet annyiszor olvastam már végig. Bárhova is mentem, ezt mindenhova magammal vittem. Papírfecnik tömegei bújtak meg benne, ujjaimmal óvatosan simítottam végig rajtuk. Ó, de rég volt…

Hirtelen öntött el a magány és a tehetetlenség. Nemsokára karácsony lesz, én pedig egyedül ülök egy sötét, barátságtalan szobában, a hegyek között, a semmi közepén. Ki akartam szabadulni a városból, így egy síparadicsomba száműztem magam. Az első pár nap ugyan tökéletesnek tűnt, gyorsan rájöttem, hogy ennél jelenleg többre vágyom.

Nehezen, csúszkálva bandukoltam végig a hosszú, hófödte úton, majd megálltam a hatalmas tölgyfaajtó előtt. Az igazság pillanata volt ez, s nem tudtam eldönteni, hogy a félelemtől, vagy a hidegtől reszket-e a lábam. Némán lopóztam be a kastélyba, majd a Szükség Szobája felé vettem az irányt. Lehunytam szemeimet, és abban a pillanatban meg is jelent előttem az, amire vágytam.

Pár perccel később már úgy néztem ki, mint fénykoromban. Hajamat laza kontyba fogtam, hófehér ruhát öltöttem, arcomra leheletnyi smink varázsolt különleges fényt. Szemöldökömet összehúzva indultam meg a Nagyterem felé, csodálkozó pillantások szegélyezték utamat. Itt-ott hallani véltem egy-egy meglepett diák elhaló kérdését: „hát visszatért volna?”. Tekintetem fel-alá járkált a teremben, míg meg nem pillantottam azt, akit kerestem.
Lábaim hirtelen ólomsúlyúvá váltak, hiába próbáltam mozdulni, végtagjaim nem engedelmeskedtek az agyam parancsának. Maszkos jégcsapok táncoltak körbe, ahogy a tömeg az ünnepség nyitótáncát járta el. Mélyet sóhajtottam, végül mély levegőt vettem, s elindultam a kiválasztottamhoz. Fejemet lehajtva, tekintetemet a földre szegezve haladtam felé, gondolataim összezavarodtak; nem tudtam, mit akarok mondani, ha odaérek. Óvatosan arcomra húztam a hófehér, ezüst szegéllyel díszített maszkot, majd megérintettem a vállát.
Egy pillanatig némán bámultam tökéletes arcát, szívemet régóta nem érzett melegség öntötte el. Nyugalom járta át minden egyes porcikámat, ahogy ott álltam vele szemben. Tudtam, hogy mondanom kellene valamit, de ehelyett – mit sem törődve a külvilággal – apró csókot leheltem a szájára.

-   Boldog karácsonyt, Jon. – suttogtam, arcomon pedig a szokásos kislányos pír játszott. Megtettem, s nem tudtam megbánást érezni miatta.

→ ötödik felvonás ←
I could see the way that gravity pulls on you and me

Miközben beszélek, gyakran fel-felpillantok a kastélyra, mintha csak attól tartanék, hogy valaki távcsővel figyeli minden egyes lépésemet. Erre elég kevés az esély, mégis, a „balesetem” óta egyre nagyobbá válik a paranoiám, és Jonnal kifejezetten tovább növekszik a félelmem, hiszen nem csak magam miatt, de miatta is aggódnom kell ilyenkor: fogalmam sincs, milyen veszélynek tehetem ki azzal, hogy elkezdett kezelni. Annak ellenére, hogy bármikor szívesen mutatkoznék egy hozzá hasonló férfivel, igyekszem megakadályozni, hogy fény derüljön minderre.

Szeretetteljes pillantással, apró mosollyal hallgatom megállapítását, majd oldalra hajtom a fejemet, és beleszagolok a hajamba. Rövid szünet után összevonom szemöldökömet, és azonnal gondolkodni kezdek. Agyam szédületes sebességgel kattog, az aggodalom hirtelen átveszi az irányítást elmém felett. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem bánja a kávé-illatomat, melyet eddig én még sosem éreztem magamon. Néha meglep, hogy milyen apróságokat képes felfedezni rajtam, bennem, ilyenkor különlegesnek és fontosnak érzem magam.

- Ebben az esetben remélem, hogy szereted a kávét. - mondom lesütött szemekkel, halk, meg-megremegő hangon. Néha úgy érzem magam, mintha egy ijedős kislány lennék. Nem is tévedek nagyot mondjuk.

- Hogy honnan...? Hát... - kezdek bele, s pislogni kezdek, mintha szörnyű bűntetten értek volna. Egy pillanatra valóban megijedek, hogy valami rosszat csináltam, de ilyenkor viszonylag gyorsan túllépek a dolgon, és megpróbálok viccet csinálni belőle.

- Tudod, megvannak az eszközeim a meggyőzésre. - jelentem ki végül egy cserfes mosoly és egy angyali pillantás kíséretében. Csak nem árulhatom el a forrásaimat, még a végén keresztbe húz mindent, nem szabad elfelejtenem ugyanis, hogy egy tanárral beszélek, akárhogy is nézem.

Erre a gondolatra mocorogni kezdek, és leesik, hogy mennyire abszurd és kínos a szituáció. Mintha a legtermészetesebb pozícióban lennénk, úgy üldögélek, de villámgyorsan kapcsolok, hogy cseppet sem az, főleg, ha egy beteg-doktor viszonyról beszélünk. Szerencsére ő is pont ebben a pillanatban jelzi teljesen egyértelműen, hogy számára legalább annyira furcsa ez a helyzet, mint számomra, így felpattanok, majd rákvörössé vált arccal egy tőle kissé távolabb eső pontra huppanok le. Kislányosan izgatott tekintettel figyelem, hogy mégis mit csinál, ajkaim eltávolodnak egymástól, s így, tátott szájjal nézem, ahogy egy ajándék jelenik meg előttem. Kicsit érdekes a csomagolás, de ezt alig veszem észre a meglepettségtől, nomeg nem szabad elfelejteni, hogy a csomagolással jómagam is mindig problémában voltam.

- Nekeeeem? Komolyan? Ajándék? De mégis miért, mit csináltam? Biztos, hogy nekem hoztad, nem keversz össze valakivel? Nincs is szülinapom. - kérdezem hitetlenkedő hangon, és alig merek hozzáérni a meglepetéshez, pedig már közelebb is ugrottam hozzá. Hosszú ideig csak bámulom, mintha engedélyre várnék, majd végül félénken a kezembe veszem – Ki szabad nyitni? - csillognak szemeim, és alig várom, hogy széttéphessem a csomagolást. Amint megkapom rá az engedélyt, izgatottan kezdem el kicsomagolni, majd mikor meglátom, mit is kaptam, nevetni kezdek.

- Egy sapkaaaaa! Merlinre, ez fantasztikusan néz ki! - mondom hangosan lelkendezve, és már fel is veszem - Pont olyan, mint a sálam, imádom! Köszönöm szépen! - örvendezek, és futólag, barátian megölelem köszönetképp, majd vissza is húzódom, hogy egy tükör után kutathassak a táskámban.

→ ötödik felvonás ←
I could see the way that gravity pulls on you and me

Nem tudok nem vigyorogni. Egyszerre szürreális és filmbe illő az egész jelenet, mintha csak a képzeletem játszadozna velem, ahogy azt teszi azóta, hogy megismertem ezt a férfit, vagy éppen kisfiút, mert jelen pillanatban inkább olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek. Szeretem, amikor ilyen, szeretem, amikor a komolyság eltűnik egy kicsit, mert imádom, amikor mosolyog. Úgy játszadozunk egymással, mint a kisgyerekek; már csak az hiányzik, hogy meghúzza a copfomat, és elvegye a játékomat, puszta „utálatból”. Persze, itt komolyabb dolgokról van szó, ezzel pedig mindketten tisztában vagyunk – mégsem mutatjuk, mert ez így a biztonságosabb út. Legalábbis látszólag.

Nem akarok nevetni, mégis elszórakoztat a gondolat, hogy most szó szerint a sárba döngöltem őt. Fantáziám ezt a gondolatot szinte azonnal tovább is viszi, megjelenik előttem a vizes hajú, a fürdőből éppen csak kilépő Jon, és arcom vörössé válik. Mégis mi a fenét művel velem, hogy ilyeneken agyalok? Már lassan szégyellem magam a saját gondolataim miatt...

Futólag megdörzsölöm a fejemet, ahol összekoccant a fejünk. Nem mondanám, hogy kellemes volt, de minden fájdalmat elűz a tény, hogy közelebb vagyok hozzá, mint valaha. Figyelem a szemeit, próbálok belelátni a fejébe, hogy megtudjam, mit gondol éppen, de ahogy eddig, úgy most sem sikerül kiolvasnom belőle semmit. Tudatosan irányít mindent, és hiába vagyok ezzel tisztában, újra meg újra próbálkozom.

Csak egy másodpercre fordítom el a tekintetemet, egyenesen a majomkenyérfa irányába, ahogy észreveszem, hogy az ajkaimra pillant, mégis, mintha óráknak tűnne az kis idő. Vajon ő is arra gondol, vajon neki is megfordul a fejében? Elgondolkodom, hogy mi lenne, ha megtenném, ha most odahajolnék hozzá, és megcsókolnám, de visszafogom magam... egyelőre.

Miután ő is, én is megettük a hernyónk ránk eső részét, megtámaszkodom a kezeimen, felé kerekedve ülő pozícióba helyezkedem, és látszólag meglehetősen élvezem a helyzetet, hogy uralkodom rajta... felette. Nem szabadulhat. Elégedetten mosolyodom el, szemeim csillogni kezdenek, úgy, ahogy csak akkor szokott, amikor rá nézek.

-  Szeretem-e a kávét? Milyen kérdés ez? - kérdezem zavartan, némileg tettetett felháborodással – Nem is ember, aki nem szereti.  A kávé jó dolog, sőt, fantasztikus dolog. A kávé egy életstílus, egy... egy darab, ami teljessé teszi az embert. Fokozzam még, vagy meggyőztelek róla, hogy szeretem? - mondom lágy hangon, s észre sem veszem, hogy miközben beszélek, ujjaim lágyan simogatják a mellkasát.

→ ötödik felvonás ←
I could see the way that gravity pulls on you and me

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nehéz engem jókedvre deríteni, vagy épp mosolyt csalni az arcomra; de mégis, Jon teljesen más. Vele minden olyan, mint a mesékben, vagy azokban a nyálas szerelmes regényekben, amelyeket a szobatársaim előszeretettel olvasgatnak: tennie sem kell érte, hogy boldog legyek, a puszta közelsége is elég ahhoz, hogy a világ egy jobb helynek tűnjön. Minden mozdulata és pillantása felvillanyoz, mintha ő lenne a legtökéletesebb gyógyszer a rosszkedvre. Alig akarom beismerni magamnak is, hogy ilyen létezhet, de ezeket a gondolatokat muszáj száműznöm a fejemből ahhoz, hogy normálisan tudjak reagálni bármire is, ami vele kapcsolatos. Borzalmasan nehéz.

Alig egy pillanatra lesütöm a szemeimet, arcom halvány vörös színt ölt, ahogy odahajol hozzám. Butaság lenne tagadni, hogy milyen nagy hatással van rám a közelsége. Ujjaim már-már megérintik tökéletes arcát, puha haját, egyre erősebbé válik a késztetés; meg akarom érinteni, de még időben emlékeztetem magam, hogy nem szabad. Gyengéd mosollyal, szeretetteljes pillantással figyelem a mindent betöltő mosolyát, miközben magabiztosan rágcsálom a gumicukrot. Vajon ő is érzi ezt a szédítő vonzást közöttünk? Gondolatmenetemet hirtelen zavarja meg, hogy végül a zacskóba nyúl. Lepillantok a kezére, majd tátott szájjal figyelem, hogy kettőt vesz ki. Ajjaj, ezért még számolunk. Egyenesen a szemébe nézek, mikor bekapja a békát, de a pillantásom rögtön szigorúvá válik, ahogy meglátom az utolsó hernyót a szája felé közeledni.

- NEEEEEEEEEE! Add ide! Nem veheted el, te csaló!- térdelek fel hirtelen, a hernyó után nyúlok, és megpróbálom kitépni a kezéből. A nagy hadakozás közepette észre sem veszem, hogy elvesztem az egyensúlyomat, egészen addig, amíg Jonra nem borulok. Megilletődve komolyodom el, ahogy a földön fekszünk, arcaink már-már veszélyesen közel vannak egymáshoz. Egy gyors ötlettől vezérelve jobb kezemet felemelem, és a szájához tartom a félbeszakadt hernyót.

- Látod, én megszerzem, amit szeretnék. - mondom elégedett boldogsággal, majd nevetni kezdek – Ez az, amit te nem kapsz meg. - jelentem ki, és bekapom a hernyó egyik végét, mit sem törődve kipirosodott arcommal, összekócolt hajammal, és azzal az aprósággal, hogy továbbra is rajta fekszem.

→ ötödik felvonás ←
I could see the way that gravity pulls on you and me

Pár perccel korábban még biztos voltam benne, hogy jó ötlet, ha a földre huppanok, és így várok Jonra, de viszonylag rövid idő alatt rá kellett, hogy ébredjek, hogy ezt azért annyira mégsem gondoltam át. Egy villámgyors mozdulattal magam alá húzom kabátom alját, ezzel csökkentve annak az eshetőségét, hogy esetleg felfázzak – még csak az kellene, így is örülök, hogy még nem sikerült betegnek lennem a tél alatt. Még egy influenzát sem kaptam el, ami nagyon nagy szó, tekintettel arra, hogy ennyi emberrel vagyok tulajdonképp összezárva.

Hirtelen kapom fel a fejemet, és körbepillantok a környéken, hátha fel vélek fedezni valami ülőalkalmatosság-félét. Hiába teszem, csak néhány rönköt látok, de olyan kicsik és alacsonyak, hogy voltaképp a földön is ülhetek ennyi erővel. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy fel kéne mászni a fára, a mi kis közös fánkra, mely közvetlenül mellettem magasodik, de bevillan a kép, hogy legutóbb hogy sikerült feljutnom oda. Próbálom elhessegetni az emlékképet lelki szemeim elől, viszont agyam újra meg újra megakadályoz benne – túlságosan is szeretem a kihívásokat. Merengeni kezdek, hogy vajon hogy tudnék mégis felmászni egyedül (hogy majd jól megijeszthessem Őt, ha megérkezik, haha, de gonosz vagyok!). Talán ideinvitozhatnék valamit, mondjuk egy seprűt, bár lehet, hogy nem túl jó ötlet pont engem kettesben hagyni egy seprűvel, még a végén Afrikában kötnék ki, amilyen szerencsém van. Mondjuk majomkenyérfa ott is van... egy pár. Elképzelem, ahogy létrára mászom, és úgy próbálok felérni az ághoz, de le merném fogadni, hogy Frics egy hónapig fogságban tartana, ha ellopnám az egyik hőn szeretett létráját. Arról ne is beszéljünk, hogy feltehetőleg a nyakamat törném – én és a magasság, na ne. Végül arra jutok, hogy megpróbálhatnám azt a szuper trükköt, amit Jon is alkalmazott legutóbb, de még mielőtt összeszedném a bátorságomat ahhoz, hogy tényleg egy fa felé kezdjek el rohanni, egy kellemes érintést érzek a vállamon.

Gyomrom hirtelen rándul össze az izgalomtól, kezemből kiesik az éppen marcangolt savanyú gumicukor, már-már érzem a halál jeges fuvallatát, de mielőtt megtervezném a temetésemet (na jó, ez egy enyhe túlzás volt, hiszen azonnal tudtam, hogy ki az), inkább hátrapillantok, hogy végre láthassam is Őt. Miközben hátrafordulok, már elmosolyodom, és a vigyor csak tovább szélesedik, ahogy meglátom azt a szeretni való, tökéletes mosolyt az arcán. Közel hajol, szemeim kikerekednek, megszeppent arckifejezéssel pislogok rá, de a meglepődöttség azonnal el is múlik, ahogy megszólal. Nevetek egy aprót, majd kiveszek egy gumipókot a zacskóból, és látványosan leharapom az egyik lábát.

- Jaj, jaj, kérem, kérem, ne bántson! - könyörgök neki viccelődő hangon, majd megfosztom a pókot még egy lábától - Hmmm, milyen finom. Kellemesen savanykás, mégis édes utóízt hagy, és hű, ezt figyeld, még a kezemet is beszínezte – vetek egy pillantást színes ujjaimra.

 – Nehéz, nehéz, ezért lehet, hogy mégis feláldoznám az életemet. - pislogok rá egy kacérnak is értelmezhető mosoly kíséretében, majd felé nyújtom a zacskót – Na jó, talán kaphatsz egyet. De csak egyet, mert a többi az enyém. És ne hernyót vegyél belőle, mert az a kedvencem. - szögezem le a feltételeimet irigy, durcás-kislányos hangon, majd komolyságot színlelve várom, hogy mit lép.

Remélem, hogy meg sem próbál hernyót venni. Akkor ugyanis következik a „ha harc, hát legyen harc”.

→ ötödik felvonás ←
I could see the way that gravity pulls on you and me

Mélyet sóhajtok, ahogy lazán a nyakam köré csavarom a sálamat (melyet Jontól kaptam – természetesen), egy rövid pillanatra lehunyom a szememet és szórakozottan elmosolyodom. Annyira megszokott és természetes mozdulatsorrá vált ez az öltözködés az utóbbi pár hétben, hogy szinte hiányozna, ha egyik napról a másikra azt mondanák, hogy nem találkozhatok vele. Voltaképp szánalmas és nevetséges, hogy még mindig ilyen izgatott boldogsággal tölt el, ha eljön a találkozásunk napja, de mivel igyekszem ezt a lehető legjobban eltitkolni előle, kevésbé érzem magam hülyén. Amiről nem tud, az nem is fáj neki, nem igaz?

Bár ezer évnek tűnik, még csak alig egy hónapja történt, hogy kibékültünk Jonnal – már ha lehet ezt egyáltalán békülésnek nevezni, hiszen esetünkben a kifejezett összeveszés része kimaradt a dolognak: csak egyik pillanatról a másikra történt. Pedig azóta rengeteg mindenen túl vagyunk már. Ez idő alatt háromszor találkoztam vele, és ami azt illeti, egyre inkább érzem úgy, hogy a világ rendje is kezd helyre állni. Elmúltak az álmatlan éjszakák, búcsút inthettem azoktól az idegtépő gyomorgörcsöktől, melyeket a tudat okozott, hogy bármikor összefuthatok vele a folyosón.  Ezek ma már csak a múlt részei, apró darabkák, amelyek egy életre az emlékezetembe vésődtek. Remélhetőleg.

A találkozásokból ítélve úgy látszik, hogy sikerült végre-valahára rendeznünk magunkban a helyzetet, és már-már természetesen tudjuk kezelni egymás közelségét. Nem kell aggódnunk a kínos percek miatt, nem görcsölök azon, hogy valami rosszat mondok… Egyszerűen csak olyanok vagyunk, mint két közönséges ismerős. Senki sem mondaná meg, hogy mi is történt közöttünk –  na, nem mintha annyira nagy dolog lenne. Legalábbis a többi ember szemében.

Na jó, mégis kinek és minek hazudok? Ebből persze egy szó sem volt igaz. Minden alkalommal, minden erőmmel igyekszem tartani magam a megállapodásunkhoz: legyőzzük magunkban azokat a gondolatokat és érzéseket, amelyeket korábban naiv módon hagytunk a felszínre jutni. Kár, hogy ez ennyire nehéz – nehezebb, mint azt valaha gondoltam, de nem bántam meg, hogy ezt a verziót, a rizikósabb utat választottam, mert legalább nem kellett kitörölnöm őt az életemből.

Miközben kilépek a kastély ajtaján, magamban elégedetten jegyzem meg, hogy ezúttal sem fogok elkésni. Furcsamód, mióta szóvá tette, hogy folyton elkésem mindenhonnan, megtanultam pontos lenni – azért nem kell túlzásokba esni, egyelőre az is elég, hogy akkor pontos vagyok, ha róla van szó. Általában előbb is érek oda a találkozónkra, mint kéne. Ezt nevezik jó hatásnak, nem lehet?

Ahogy elhaladok a szürke, nedves kőfal mellett, akaratomon kívül végigsimítok a hűvös köveken. Lassan, felhajtott fejjel időzik el pillantásom először a már felhőtlen égbolton, majd a titkokat rejtő tó ezüstös felszínén. Beszívom a friss levegőt, testem minden porcikáján végigszalad a borzongás: először érzem idén azt a bizonyos tavasz-illatot. Imádom. Nagyokat lépkedve vágok át a füvön, egyenesen a majomkenyérfa felé, találkozásaink már-már állandó helyszínéhez. Már messziről pásztázni kezdem a környéket, hogy vajon sikerült-e ezúttal előbb érkeznem, mint Jonnak, és ahogy látom, igen. Nem véletlen, közel húsz perccel vagyunk a megbeszélt időpont előtt. Végül csak lehuppanok a fűbe, táskámból előhalászok egy zacskó gumicukor-hernyót, és rágcsálni kezdem őket, miközben a fodrozódó vízfelszínt kémlelem. Hajjaj, nem sok jót jelez, hogy ilyen ideges vagyok...

←  a játék során viselt öltözet: KATT! +A Sál  

→ negyedik felvonás ←
Sometimes love is not enough and the road gets tough

Patthelyzetbe keveredtem. Ismét. Eddig is tisztában voltam azzal, hogy már hosszú ideje pengeélen táncolok, és tudom, hogy ezekben a percekben dől éppen el minden: vajon mi lesz a sorsom? Lezuhanok és koppanok ismét, vagy fent maradok a vékony kötélen és folytathatom a táncot? Mennyivel könnyebb lenne, ha előre látnám a jövőmet (sosem voltam jó Jóslástanból), vagy legalább ha a fejébe láthatnék...

Érzem, hogy minden egyes szóval és mozdulattal tovább súlyosbodik a szituáció, és nem csak azért, mert magam sem tudom, hogy mit várok tőle, hanem azért is, mert félek attól, hogy megint hibázni fogok, és végleg elveszítem. Talán ez lenne az eddig ért legnagyobb csapás a balesetem óta - arra már réges-régen ráeszméltem, hogy bármennyire is igyekeztem elhitetni magammal, hogy ez nincs így, mégis szükségem van a segítségére és a támogatására, annak ellenére, hogy utálok segítséget kérni.

Nincs időm sokat rágódni azon, hogy mit is mondjak. Lassan ejtem ki a szavakat, ám annál határozottabban, bár ez szöges ellentétben áll valós érzelmeimmel: legbelül meg-megremegek, bizonytalannak és gyengének érzem magam. Hosszú ideig kémlelem az arcát, hátha fel vélek fedezni valami apró jelzést, melyből arra következtethetek, hogy mi lesz a reakciója, összeszorult gyomorral figyelem az ajkait és a szemeit – míg végül meg nem nyugszom. Hát mégsem szúrtam el... Kaptam még egy esélyt.

Valami megmagyarázhatatlan boldogság veszi át a hatalmat felettem, elmosolyodom, de csak halványan – annak ellenére, hogy madarat lehetne fogatni velem. Fejemben visszhangzanak a szavai: én is így érzek. Sosem mondták még ezt nekem. Végre valakinek igazán fontos vagyok...

- Akkor találkozunk a szokásos időben. - zárom végül a beszélgetést, miközben elveszem a cetlit tőle, majd lehajtott fejjel végigsimítok a nyakamban lógó sálon. Figyelem, ahogy alakja egyre távolodik, és sóhajtok egyet; kavarognak bennem a gondolatok és az érzések. Egy apró mosolyt küldök felé, melyet persze nem láthat, de mielőtt még valami olyat tennék, amit megbánnék, inkább megvárom, hogy teljesen eltűnjön, és csak azután indulok el én is a kastély felé. Üresen, mégis boldogan. Zavarodottan, de reményekkel teli. A többi pedig már a jövő zenéje.

→ negyedik felvonás ←
Sometimes love is not enough and the road gets tough

Ha egy percig is kételkedtem volna afelől, hogy végtelenül erős és mindenre képes ember vagyok, akkor ez a kétely az utóbbi percekben teljesen elszállt, mintha sosem lett volna. Emberfeletti képességemről tettem tanúbizonyságot azzal, hogy az utolsó szálig feszítettem a húrt, és még azelőtt elengedtem, hogy elszakadt volna. Persze, ahogy eleresztettem, hangos és fájdalmas csapódással találta el mindkettőnk szívét az elválás fenyegető érzése – hiszen mindketten tudtuk, hogy efelé közeledünk. Sosem akartam volna elhúzódni tőle, sosem akartam volna visszautasítani egy csókot, most mégis megtettem. Mindkettőnk érdekében.

Védelmező karjai érintésének emléke még hosszú percekig a hatása alatt tart. El sem tudom képzelni, hogy talán most értem utoljára így hozzá. Hirtelen mindent megbánok, és ezt, ha nagyon koncentrál az arcomra, akkor talán meg is pillanthatja. Talán, ha visszamehetnék az időben, most nem hagynám abba a csókot, mielőtt az elkezdődhetne. Ki tudja, lehet, hogy azzal csak a saját helyzetemet nehezíteném meg. Minden egyes rezzenését figyelem, szemeim össze-vissza ugrálnak az arca és a kezei között, mintha csak valami apró jelre várnék, hogy felejtsük el az egészet, ez csak egy vicc. Nem vagyunk ilyenek. Mi nem lehetnénk egy nyálas limonádékönyv főszereplői – legalábbis eddig azt hittem, hogy ilyen nem létezik a való életben; ismét tévedtem.

Egy ideig igyekszem kiszabadulni a pillanatból, eltűnik minden, csak a számtalan közös, szép emlék jelenik meg szemeim előtt. Már-már mosolyogni támad kedvem a gondolatoktól, hiszen minden annyira tökéletes volt, mint még soha. Most meg...

Halknak, távolinak tűnő szavai, kellemes hangja késztet csak arra, hogy visszatérjek a jelenbe. Végigpillantok rajta, tökéletes vonásain, fájdalmas arckifejezését látva pedig hirtelen megértem, hogy mit próbálok feladni. Elgyengülök és elbizonytalanodom – vajon képes leszek rá? Számtalanszor meghánytam-vetettem az ötletemet az elmúlt percek alatt, és mindig arra jutottam, hogy az lesz a legjobb, ha folytatjuk a kezeléseket. Jelen helyzetből így hozhatjuk ki a legtöbbet – gondoltam. És ezt még mindig így vélem. Nem akarom elengedni, bár szavaiból arra engedek következtetni, hogy lehet, neki így lenne a jobb, a könnyebb – de nem, nem fogok engedni. Most igenis önző leszek.

- Ez már nem csak erről szól. Ez egy küldetés, egy feladat. - mondom neki biztató hangon – Tudom, hogy képes vagy objektíven szemlélni a dolgot. Tudom. Bízom a szaktudásodban. Benned. - suttogom az utolsó szavakat határozottan, miközben egy pillanatra sem veszem le a tekintetemet a varázslatos mélységű szemeiről, melyekben most talán a megtörtség fényét vélem megcsillanni.

Megrettenek a szavai hallatán, hiszen köztudott, hogy mindent elszúrok, így meg mégis mennyi az esély arra, hogy majd helyesen válaszolok? Mocorogni kezdek, arcomat a föld felé fordítom, majd rögtön felnézek az égre. Mélyet sóhajtok, miközben azon gondolkozom, hogy mit mondjak. Legyek őszinte, és mondjam el neki, ami egyrészt megnehezíti a helyzetet, másrészt megvan az esély arra, hogy nem ezt a választ várja, vagy titkoljam el, és mardosson a megbánás...? Nehéz, nehéz.

- Nézd, én... - sóhajtok egyet, aranybarna szemeimet az övéibe fúrom – Nem tudom, hogy mit vársz. Nem tudom, hogy hogyan kellene erre felelnem, és lehet, hogy ezzel örökre vége lesz a mi... - keresem a szót – kapcsolatunknak, de nem fogok hazudni neked. - nagyot nyelek – Igen, érzek irántad valamit. Nem is valamit, sok mindent. Erős érzések kavarognak bennem. El sem tudod képzelni, hogy mennyire nehéz minden egyes szót kimondani, miközben tudom, hogy épp megálljt parancsolok a saját érzéseimnek. - kapom el a tekintetemet, és próbálom visszatartani a könnyeimet – De képes vagyok lemondani ezekről azért, hogy ne kelljen száműznöm téged az életemből. Voltaképp bármiről lemondanék.

→ negyedik felvonás ←
Sometimes love is not enough and the road gets tough

Miért? Csak ennyit tudok magamtól kérdezni. Miért történik mindez így, ki és miért akarja, hogy folyamatosan ott legyen, ahol én, hogy ne tudjon eltűnni az életemből? Furcsa játékot űz velünk a sors. Minden, amit az elmúlt pár hétben sikerült kiölnöm magamból, az összes elfelejtett, elrejtett emlék hirtelen szökik elő a semmiből, és érzem, hogy ismét apró darabokra hullom. Úgy üvölteném, hogy igen, szükségem van rád, és kérlek, ne engedd, hogy rosszul döntsek, valami mégis visszatart. Mintha az agyam és a szívem egyszerre kényszerítene arra, hogy megakadályozzak egy tragédiát: ugyanis nem hiszek bennünk – pontosabban nem hiszek magamban; tudom, hogy bármit is tennék, az semmi jót nem eredményezne. Nem akarom eldobni magamtól mindazt, amit ő nyújtott nekem még ezelőtt. Sosem várnám el tőle, hogy bármit is adjon fel miattam, sosem hagynám, hogy kockáztassa akár az állását is értem, márpedig ez az ügy egyértelműen csak problémákat szülne. Abszurd. Talán ez a szó írja le legjobban a helyzetünket. Néha el sem hiszem, hogy pont én kerültem ebbe a szituációba, a naiv, csendes lány, akit legtöbbször észre sem vesznek.
Hogy láttál meg engem? Mit láttál meg bennem...?

Tekintetem követi a pillantását egészen a fa – az oly' kellemes, mégis borzasztóan fájdalmas emléket őrző fa – tetejéig, majd ismét a csillogó, tengerszín szemébe nézek, és szinte így könyörgök, hogy ne higgye el, amit mondok neki, hogy vegye észre, hogy csak magunkat próbálom védeni.
Kérlek, ne engedd, hogy elszúrjam... Ennél jobban ismersz. Bárcsak tudnád, hogy mit érzek. Bárcsak a fejembe láthatnál... mennyivel egyszerűbb lenne minden.

Ahogy elmosolyodik, hirtelen még szaggatóbbá válik a fájdalom. Nem hiszem el, hogy ő nincs legalább annyira összezavarodva, mint én – hiszen a mosoly a legjobb maszk, amit ember felvehet azért, hogy elleplezze az érzéseit: hiszen ösztönös és ősi, a vérünkben van. De ez mégis, mintha őszinte mosoly lenne, amit nem tud elrejteni. Még nehezebb így gondolkodni, mert hirtelen az én ajkaim is mosolyra húzódnak. Megrázom egy pillanatra a fejemet, mert ismét legyőzött, elgyengít és megőrjít, az meg csak nehezíti a helyzetet, hogy nem engedi, hogy elengedjem a kezét. Ráugrik a kezeinkre a tekintetem, és mire felpillantok, már csak pár centiméter választ el tőle. Lélegzetem felgyorsul, szemeimet a másodperc töredékére lehunyom idegességemben. Egyszerre vágyom és rettegem a levegőben lógó édes csókot, de látom rajta, hogy habozik, hogy megtegye-e. A már szüntelen mosolyom még szélesebbé válik, ahogy végre meghallom lágy, szelíd hangját, aranybarna tekintetem hirtelen idegesítően fátyolosodik el. Nem akarom elszalasztani az utolsó lehetőséget - egy pillanat alatt döntök, ajkaim óvatosan érnek az övéihez, végigsimítják azokat, de mielőtt valódi csókban egyesülnének, visszahúzódom.

- Nem lehet. Nem akarlak elveszíteni. - jelentem ki, és anélkül, hogy megvárnám a reakcióját, nyaka köré fonom a karjaimat, és átölelem.

- És ennek csak egyetlen egy járható útja van. Az pedig nem ez... - suttogom hosszú idő után, és továbbra is erősen szorítom magamhoz. Megnyugtat és egyszerre zavar össze a közelsége, mégis szükségem van rá.

- Ha a rejtélyed vagyok, akkor oldj meg. Így legalább velem maradhatsz. - mondom, miközben hátrébb lépek. Csak tudnám, hogy mikor lett ez ennyire nehéz.

→ negyedik felvonás ←
Sometimes love is not enough and the road gets tough

Mardos belülről a múlt keserédes emléke, ereimben mintha savvá változott volna a vér, úgy árad szét testemben a fájdalom. Gyűlölet és csalódottság jár át, és hirtelen rádöbbenek, hogy minden az én hibám. Utálom magamat, amiért én nem voltam okosabb. Hiszen mégis mit vártam? Sejtettem, hogy nem lesz ennek jó vége, mégis azt mondtam, hogy ugyan már, egyszer nekem is sikerülhet valami. Hát, tévedtem – de akár hálás is lehetnék, hiszen életem eddigi legnagyobb tanulságát vonhattam le azon az estén. Sosem leszek ismét ilyen hülye...

Valahol legbelül tudom, hogy nem érdemli meg, hogy így viselkedjek vele, mert akárhogy is nézzük: segített nekem. Többé váltam általa, felejthetetlen heteket, csodálatos órákat, boldog emlékeket szerzett nekem, de mindez most annyira távolinak és jelentéktelennek tűnik; a düh és az önvádaskodás teljesen megfertőzte az elmémet. Lehajtom a fejemet, miután elidőztem a tekintetében. Leeresztem a karomat, ujjaim között továbbra is az a varázslatos sál tekereg, amely néhány pillanattal ezelőtt még felé nézett. Össze vagyok zavarodva, nem is tudom, hogy miért nem megyek el innen. Megtehetném, de nem akarom, és mélyen reménykedem benne, hogy ő sem szeretné, hogy így tegyek.

A tóra emelem a pillantásomat, amikor megszólal, mert képtelen vagyok a szemébe nézni: nem akarom, hogy azt higgye rólam, hogy egy hisztis kislány vagyok, aki bedurcizott, csak mert nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt előre eltervezte. Egy pillanat alatt felnőttem ahhoz, hogy most méltóságteljesen állhassak vele szemben. Meglepnek a szavai, nem tudom kontrollálni a mozdulataimat, azonnal, ösztönösen nézek rá, kezeim ökölbe szorulnak, arcom kipirul. Bárcsak megtehetném, bárcsak igaza lenne...

- Nem...  - hebegem, lehunyom egy pillanatra a szemhéjamat, és immáron határozottabban és nyugodtabban folytatom a gondolatomat – Nem számít, hogy most bánod-e, vagy sem. Az a lényeg, hogy akkor, ott meghoztál egy döntést. És én ezt tiszteletben tartom, hiszen ki tudja? Lehet, hogy akkor döntöttél helyesen.  - nézek rá, tekintetemet az övébe fúrom – Talán ennek így kellett lennie.  - mondom, és közelebb lépek hozzá, miközben a sálat a nyakamba rakom.

- Nem mondom, hogy nem fog fájni. Nem mondom, hogy nem fog hiányozni, hogy ezt megtehessem.  – simítok végig az arcán, a vállán, s fogom meg végül a kezét - De felnőttek vagyunk, ahogy mondtad.  - suttogom, és elengedem az ujjait., bár továbbra sem mozdulok.

Bárcsak ne lenne ez ennyire nehéz, bárcsak egy tündérmese szereplői lennénk, ahol a királylánynak minden sikerül, a végén pedig dalolva érik el a herceggel a tökéletes végkifejletet. Rémisztő a gondolat, hogy mindebben már nem szabad hinnem. Sóhajtok egyet, és hirtelen szólalok meg ismét, levonva a végső következtetésemet, amit egyikőnk sem akar kimondani.

– Ez a dolog sose lehetne egyszerű, ezt te is tudod. Túlságosan is... bonyolultak vagyunk ehhez.  - mosolyodom el – Főleg én. De ezzel tisztában vagy. - utalok a kezelésekre, és hirtelen beugrik egy gondolat, hogy miképp tarthatnám továbbra is a közelemben őt. Nem biztos, hogy működne, mégis, egy próbát talán megérne... De először még tudnom kell, hogy ő hogyan viszonyul hozzám mindezek után.

→ negyedik felvonás ←
Sometimes love is not enough and the road gets tough

Miközben apró darabokra tépem az ajándékom csomagolását, számtalan gondolat fut át az agyamon. Amikor meglepetést kapok, mindig azonnal kibontom, de ez most egy hatalmas kivétel volt. Még csak azt sem lehet mondani, hogy megfeledkeztem volna róla – hogy is felejthettem volna el. Egyszerűen csak fájt volna kinyitni. Sokat merengtem azon, hogy mit is kellene vele csinálnom, eszembe jutott, hogy bevágom a ládámba, és soha többé tudomást sem veszek majd róla, de aztán végül még ehhez sem volt energiám. Amint visszaértem a hálóterembe (jó pár órával az elválásunkat követően), ledobtam a táskámat, berúgtam az ágy alá, és azóta elő se vettem onnan. Gyakran átfutott az agyamon, hogy mégis akarom tudni, hogy mit is rejt a csomagolás, mert az volt az utolsó darabka, amit megtarthattam belőle. Belőlünk. Az eszem azonban – kivételesen - erősebb tudott maradni.

Mikor megpillantom, hogy mit is kaptam tőle, szemeim kikerekednek: nem erre számítottam. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy sálat kapok tőle, pontosan olyat, mint amilyet a kis kalandunk során kutyaalakban darabokra tépett. Egy unalmas könyvet tudtam volna esetleg elképzelni – de semmiképp sem egy ilyen személyes dolgot. Arcomra hatalmas mosoly ül ki, szívemet átjárja egy kellemes, melengető érzés, de szinte azonnal ki is ölöm magamból, mert tudom, hogy ezzel csak hátra fogok lépni megint kettőt. Nekem most arra kell koncentrálnom, hogy előre haladjak. Bizonyítanom kell magamnak, hogy igenis van élet Jonathan Dobrev után! Legalábbis ezt akarom hinni – hiába tudom, hogy csak a düh szól belőlem, és ezt még magam sem tudom komolyan venni jelen állapotomban.

Ahogy végigfut a tekintetem az olyan jól ismert vonásain, s megérzem azt a hihetetlen kisugárzást, melyet ezer közül is megismernék, megdobban a szívem, arcom elkomorodik, ajkaimat összeszorítom. Ez a sors iróniája; ismét. Valahogy az égiek folyton az utamba sodorják őt, vagy éppen engem sodornak az övébe? Merlin se tudja, lényeg a lényeg, egyszerűen képtelen vagyok megszabadulni tőle. Nem mintha akarnék. A döntés nem az enyém volt – meg sem kérdezett róla, hogy én mit akarok.

Meglepődöttségemből még jó pár pillanatig nem ocsúdom fel, így földbe gyökerezett lábakkal állok (annak ellenére, hogy győzködöm magam, hogy fussak el inkább), és csak figyelem, ahogy felkel. Nincs visszaút. Meghallom azt a kellemes hangot, melyet régebben órákig is elhallgattam volna – most összeszorul tőle a gyomrom. Időközben félbeszakad a mozdulatom, s lepillantva konstatálom, hogy a sál egyik vége továbbra is kilóg a táskámból. Mit mondhatnék...?

- Miért annyira lényeges ez? - vágom rá fagyosan, és felhúzom a szemöldökömet – Egyáltalán, miért adtad ezt nekem? Csak hogy még nehezebbé tedd ezt az egész szituációt? - szegezem neki a kérdéseimet, bár nem is tudom, hogy minek. Sóhajtok egyet, és kihúzom a puha anyag másik felét is; egy ideig némán nézem, és vacillálok, majd közelebb lépek hozzá, és felé nyújtom.

–Talán egyszerűbb lenne, ha ezt is elfelejtenénk. Ha felraknánk a polcra, ahogy azt te tetted a múltkori alkalommal. - suttogom, és bár keményen hangzanak a szavaim, hangom ugyanolyan lágy és gyengéd, mint régen. Miközben halványan elmosolyodom, szemeim megtörten csillannak meg a napfényben. Íriszeim az övéibe fúródnak, és akár elveszi a sálat, akár nem, néhány pillanatig még elidőzöm a tekintetében.
Nem hiszem, hogy neked nem fáj...

Álmosan nyitom ki a szemeimet, miközben magamhoz szorítom a takarómat, és felülök az ágyamban. Egy pillanatig elgondolkozom, hogy hol is vagyok, és miért ilyen kihalt a hálóterem (avagy hogy lehetnek ilyen hülyék a többiek, hogy nem alszanak), de gyorsan kapcsolok, és ráeszmélek, hogy nem, nem bennük van a hiba, hanem bennem. Kitapogatom az órámat az éjjeliszekrényen, és megállapítom, hogy már megint túlzásba vittem az alvást. Mióta volt az a kis esetem Dobrevvel a fánál, azóta kicsit mintha összezuhantam volna – bár ezt senkinek sem vallanám be. Hiába minden mellébeszélés, magamat sem tudom meggyőzni arról, hogy nem fáj. Hogy az az egész ügy egy semmiség. Hogy is lehetne az...? Míg a hétvégém egyik estéjét általában vele, a másikat meg a tanulással töltöttem, most jóformán az alvás marad, és bár a tanulmányi eredményeimen ez már most megmutatkozik, mégsem bánom - addig sem gondolkozom.

Megköszörülöm a torkomat, ahogy bebugyolálom magamat a takarómba, és elsétálok a ládámig. Sürgősen édességre van szükségem. Rövid keresgélés után egy zacskó gumicukorral ülök vissza az ágyba, hátamat a falnak támasztom, és csak bámulom azt a kopottas szekrényt, mely az ággyal szemben áll. Megrohamoznak a gondolatok, az emlékfoszlányok, és voltaképp rájövök, hogy szánalmas vagyok. A hajam csupa kóc, arcom sápadt és nyúzott – még hogy az alvás megszépít...

Ahogy kiemelek egy újabb gumigilisztát, és az egyik végét a számba rakom, eldobom magam mellé a zacskót, és lefejtem magamról a takarót. Ez így nem mehet tovább.

Ezúttal sokkal lendületesebben és élettel telibben indulok meg a ruháim felé, és miközben szememmel végigfutok rajtuk, megpróbálom nem eltörni a hajkefémet a gubancokkal folytatott hősies küzdelmem során. Amikor befejeztem, felkapom a kedvenc felsőmet, azt a fehéret, amit még Londonban vettem, kihalászok egy nadrágot is, és felöltözöm.

Egész emberien nézek ki, leszámítva naphiányos óráimat megsínylő, hófehér színben pompázó arcomat. Felkapom a táskámat, meg a gumicukrot, és miközben a kijárat felé battyogok, elgondolkozom. Vajon gondolt mostanság rám? Gondolt arra, hogy mit érezhetek?

Egyszerre érzek dühöt és szomorúságot, csalódtam, méghozzá óriásit. Mégis, bárcsak beszélhetnék vele, bárcsak tudná, hogy ez...

Nem, Amelie, nem. El kell felejtened.

Ahogy kilépek a hatalmas, vaskos tölgyfaajtón, fázósan húzom össze magamon a kabátomat. A táskámba nyúlok, és matatni kezdek a sapkámat és a kesztyűmet keresve – ehelyett csak egy ajándékcsomagot találok. Még mindig nem bontottam ki, még mindig nem vettem ki a táskámból. Talán itt lenne az ideje kinyitni. Lábaim automatikusan visznek előre, nem is figyelem, hogy merre tartok, miközben a csomagolással bajlódom. Mikor megpillantom a tartalmát, elmosolyodom; egy sál! Boldogan nevetek fel (remélem, hogy senki sem hallotta meg), s ölelem arcomhoz a puha anyagot. Elmerengek egy darabig, majd megrázom a fejemet.

- Ugyan, mégis mit csinálsz?! - szólok magamra hangosan, összeráncolt szemöldökkel, és szigorúan hajtom össze a sálat, hogy táskám mélyére rejthessem. Tátva marad a szám, amikor észreveszem, hogy közben hova is érkeztem. Egy furcsa alakot vélek felfedezni a fánál, az én fámnál, a mi fánknál – de csak pár pillanattal később jövök rá, hogy ez az ember nem is akárki. Még hogy nincsenek véletlenek...  

Mindenesetre hátrafordulok, és reménykedem benne, hogy nem vette magára az előbbi megszólalásomat, vagy legalábbis nem ismert meg...

←  a játék során viselt öltözet: KATT!